Hermione, miután Piton visszarángatta Roxfort- ba, McGalagony szobájában találta magát. Egyszer volt itt életében, amikor az Időnyerőt kapta tőle, egyébként soha. Szorongva ült a széken, lábait maga alá húzva, és várta, hogy a professzorasszony mit zúdít a fejére…
Minerva is csak ült, összeszorított szájjal, szigorúan.
Öt perc telt el, és még mindig csend honolt köztük.
Aztán McGalagony beszélni kezdett.
- Granger… -a hangja azonban remegett. – Mindent tudok.
- Mi… mindent? – kerekedtek el Hermione szemei, és mélységesen zavarba jött. Átvillant az agyán Malfoy, majd Piton… a sok szemérmetlenség, a …
- Igen. És… borzalmas… amit át kellett élnie…- tördelte a kezét a tanárnő.
- Én…
- Ezentúl ön is olyan védelmet kap, mint Potter. Tudjukki már magát is kiszemelte…
Hermione egyik ámulatból esett a másikba. McGalagony Voldemort- ról beszél?!
- Tanárnő, kérem, én biztonságban vagyok így is…
- Nem, nem, Granger! Mostantól nem hagyhatja el az iskola területét.
- Tanárnő… én….
- Hallgasson. Csak valamelyik tanárával mehet bárhová. Megértette?!
- Meg. – szólt csendesen a lány.
- Most menjen. Pihenje ki magát. És öltözzön át…
Hermione kisétált az irodából, és felballagott a toronyba. Harry és Ron furán méregették, amikor belépett, de nem szóltak. Hagytak neki még egy kis időt. Habár Ron utána akart menni, de Harry visszatartotta.
Alinea épp ekkor bukkant fel a klubszoba közepén, mindenki nagy megrökönyödésére. Mivel Hermione épp a paplant borította a fejére, nem hallhatta, mi történik odalent. Csak akkor bújt ki a takaró alól, amikor Ron üvölteni kezdett.
Hermione nem tudta mire vélni, ezért kidugta a fejét az ajtón.
- Mit ordítasz?!
- El kell tűnnöd innen!
- Mégis mi ütött beléd?!
- Montclair keresett! Húzz el innen! Ez egy ócska halálfaló!
- Harry?! – nézett kétségbeesetten a lány a barátjára, ám ő nem szólt semmit. – Remek. Tudjátok mit?! Elmegyek. – ezzel a lány fogta magát, és kirohant a toronyból. Egyenesen az alagsorba, hogy válaszokat kapjon.
Pitontól.
De a tanár már nem volt ott. Hermione hiába kopogott az ajtaján. Elkeseredésében és idegességében leült a hideg kőre, és ott várakozott. Hátát a még hidegebb falnak vetette, és habár tudta, hogy ezt meg fogja szívni ( őő ), és rettenetesen megfázik, nem érdekelte. Kezdett elege lenni abból, hogy ő mindenkinek csak játék. Piton felhasználja és kihasználja.
Ő, Hermione Granger sokkal többet ér ennél!
Ha kell, elhagyja Roxfort-ot, és a varázsvilágot. Beáll vándorcigánynak. Akármi! Vagy elmegy Voldemort-hoz, és kinyúvasztja a puszta kezével!!
Piton sem volt egyértelmű vele. Nem mutatott meg neki mindent.
- Ám legyen, Piton professzor! Akkor maga sem kap semmit! – formálta gúnyosan a szavakat, amikor egy fekete árny vált el a sötét pincefaltól.

Piton

Amikor Piton visszatért a Roxfortba, és meglátta a folyosón kucorgó Hermione-t, azonnal érzékelni kezdte a feléje áradó tudathullámokat. Sokféle indulat kavargását érzékelte, de a legerősebb az elkeseredettség volt.
Piton talpra segítette a lányt, majd gyorsan elengedte a kezét.
- Mi a baj, Granger? – kérdezte halkan.
- Baj? Csak az van. Uram. – tette hozzá nyomatékosan a lány. – McGalagony professzor beszélt velem. Kijárási tilalom van érvényben.
Piton nem válaszolt. Kinyitotta a tömlöc ajtaját és... nyitva hagyta. Ha Granger akar valamit tőle, úgyis bemegy hozzá. Anélkül, hogy bármit szólt volna, a professzor vizet forralt, különféle fűszereket és gyógynövényeket dobált az üstbe.

Hermione besétált.
- Nos, kezdem. – beszélt Piton hátának. Egyáltalán nem zavarta, hogy nem méltatja figyelemre. – Van egy feladatom, de vajmi kevés választ kaptam. Okos vagyok, de gyerek. Nem versenyezhetek egy elborult elmével. Itt Harry a kiválasztott, ahogy egyesek gúnyolják... Én nem cselekedhetek helyette. Ön bennem egy segédet lát, de én ezt nem kértem, és nem kérem most sem. Nem segíthetek. Sajnálom. Nem beszélgetni jöttem, hanem beszélni. – jelezte a férfinek, aki most megfordult és felhúzta a szemöldökét.- Ha ennyit tud nyújtani a tudásából, nem magából, a tudásából, akkor én sem adok a segítségemből. Semennyit. Nos, nagyjából ennyi… és még valami! Narcissa Malfoy nagyon rosszul van.. jó lenne, ha adna neki valamit. Elvégre ön a bájitalok mestere… uram. Én felnézek Önre. Nem utálom, mint mindenki más. De a józan eszem azt súgja, menjek. Menjek a közeléből. Ha hozzáfűznivalója van, kérem, találja meg a módját, hogy közölje velem. Mennem kell. Viszlát! – és a lány kirohant a teremből. Vissza sem nézett. Pedig láthatta volna, hogy Piton szája megrándul…
Hermione nem sírt, és nem voltak rossz érzései. Ezt már előbb is meg kellett volna tennie. A barátait is elhanyagolta…
- Ezentúl máshogy lesz. De ha Pitonnak szüksége lenne rám, tudja, hol talál. – bólintott a lány. Nem akart mást, csak azt, hogy diákként kezeljék. Ne felnőttként. Piton és őközte mindig ott lesz az a megmagyarázhatatlan valami, ami miatt szükségük van a másikra, de az nem a szerelem.
A lány tudta, hogy Piton keresni fogja őt.
Majd.
- Harry? Hol van Ron? Beszélnünk kell! – toppant be a toronyszobába a lány.
- Hermione! – Harry meglepődve nézet a kipirult lányra. Hermione szinte teljesen a régi önmaga volt. Mintha az elmúlt hetek egy pillanat alatt semmivé váltak volna. – Nem tudom, hol van Ron. Nem beszélhetnénk meg mi ketten? Tudod, Ron eléggé ki van borulva.
- Nem. Ehhez ő is kell. Harry… - sütötte le a szemét a lány.- Meg tudtok nekem bocsátani???
- Sohasem tudnánk haragudni rád. De lásd be nagyon furcsán viselkedtél. – Harry fintorogva nézett Hermionéra. – És hát a pitonos dolgok... Mint akinek elment az esze.
- Tudom… de…
- Jól van, öreglány. – vigyorgott Harry a barátnőjére megkönnyebbülten és meglapogatta Hermione hátát – Tudod, hogy én nem haragszom. Meg a leckémmel is nehezen boldogulok. És a bájitaltan attól nem könyebb, hogy nem Piton tanítja. Még szerencse, hogy van segítségem. De azért jó lenne, ha újra velünk lennél.
- És Ron?
- Jobb lenne, ha vele is beszélnél. Ron valahogy nagyon... izé...érzékennyé vált. Na ez a jó kifejezés. – nyögte zavarodottan Harry.
- Igazad van.- rágta a szája szélét Hermione.
- Azért az nagyon érdekelne, hogy mi a fenét akart tőled Piton. Nagyon rád szállt az utóbbi időben. pedig tudod, hogy nincs róla jó véleményem. Lehet, hogy Dumbledore megbízik benne, de én továbbra sem. Mindig az van a fejemben amit egy régi könyvben olvastam az SVK-ról. Ne bízz bennem, ne kövess engem, ne légy a tanítványom. Na, én nem is akarok. Te az lettél?
- Erről most nem beszélhetek. De idővel.
- Mindegy Hermione. Én nem faggatlak. Örülök ha megint együtt van a trió. Minden mást elmesélsz, ha majd jónak látod.

Harry, egészítés és folytasd, ahogy jónak látod!

Harry és Hermione nem sokkal később, újra összedugta a fejét, pontosan úgy mint régen és nagyokat röhögve írták Trelawney számára a csodálatos jóslatokat. Hermione hogy jóvátegye az elmúlt heteket, sziporkázott és jövőbelátása szerint Harry a következő héten minimum négyszer kerül majd halálközeli állapotba, sőt egyszer megtapasztalhatja az átjárót, de visszajön. És majd a következő héten fogja elmesélni, hogy mit látott odaát. Hermione szerint az igazságot. Már egészen remekül érezték magukat, amikor a lépcső aljában megjelent bánatos képpel Ron. Láthatólag meglepődött azon, hogy Hermione is jelen van. Sőt mintha kissé elpirult volna. Azután vigyorogva leült közéjük és a három gyerek összedugta a fejét a pergamenek felett.

– Szóval... Hermi... mit akartál mondani Ronnak? – Harry a békülés után most láthatólag élvezte, hogy zavarba hozhatja Hermionét.
– Igen… - rebbent meg a lány szeme. – Szóval… ne haragudj, kérlek.- fogta meg a fiú kezét a lány. ( bááááááá! )
– Hermione! – jött zavarba a kölyök. – Én nem is… Harry, mondtad neki? Minden rendben.- köszörülte meg a torkát Ron, és elkapta a kezét.
– Akkor ezt megbeszéltük! – dőlt hátra elégedetten Harry – de azért az sem lenne rossz, ha elmesélnéd, hogy mit tudtál meg Pitontól. Hamár ilyen nagy barátságba keveredtetek.
– Nos, jó. – sóhajtott fel a lány.- Ugye, azt tudtuk már, hogy Piton mi. Volt. De már nem az. Láttam a… karját. – itt Hermione kicsit elpirult. De a fiúk nem cuppantak rá a témára, hogy miért is látta a karját…. – Nem volt ott a Jegy. Láttam. De megmagyarázhatatlan, hogy miért tűnt el. Ő sem tudja pontosan. ’ Vagy nem osztotta meg velem.’ – tette még hozzá gondolatban.
– Ne már! És Piton most már tényleg nem tartozik közéjük? Mindegy! Én akkor sem bízom meg benne. Hermione, te azt tanulsz tőle amit akarsz. De nekem akkor is csak a halálmadár marad. – Harry újra közelebb hajolt a társaihoz – És aki egyszer Voldemortot szolgálta, az szolga marad mindig. Szolgalelkű és kész. Bárhogy tiltakozik. De úgy látszik még szolgának sem kell. Így nem lesz Dumbledore segítségére, ha még híreket sem tud hozni.
– Harry! Ez már rég nem csak erről szól!- heveskedett a lány.- Piton olyan, amilyen, de segíteni akar. Sőt! Fog is. Bízz bennem. De nem vagyok vele.- rázta meg a fejét Hermione, ám látva a fiúk értetlen arcát, gyorsan folytatta: - Mármint nem leszek vele folyton. Mint eddig. Ez… különleges eset volt. – Csend borult a szobára, majd Harry lecsapta a pennát.
– Mára elég lesz Pitonból.– ásított Harry és elindult a fiúk hálója felé. Ron és Hermione tovább ücsörögtek a kandalló elötti nagy fotelekben.
Ahogy Harry eltűnt, Ronnak liftezni kezdett a gyomra. Nézte, ahogy a lány körmöl, buzgón, sok lemaradását próbálta bepótolni. A fiú hezitált. Most kellene valami frappáns mondat, vagy akármi…
- Khm… figyelj, Hermione…
- Igen? – kérdezte szórakozottan a lány. De fel sem nézett.
- Én csak… feküdjünk le. – szólt rekedten Ron.
A lány most már a fiúra nézett, és kicsit megnyílt a szája. Szemében furcsa lobbanás tűnt fel.
- Úgy értem, megyek’ludni! – hadarta el Ron, és lángvörösen felrohant Harry után.
Hermione elgondolkozva nézett utána…

Lucius! Aztán Nárcisszal is kéne valamit kezdeni, nem? De ha nem, nem muszáj…

Lucius kisétált a koszos, füstös Szárnyas Vadkanból, és nagyokat szippantott a friss, hideg levegőből. Fázósan összehúzta nyaka körül a talárját, majd minden határozott cél nélkül elindult egyenesen a kis roxmortsi falu főutcáján. Sorban hagyta el maga mellett a kivilágított házakat, melyek ablakai barátságosan kacsintottak az előttük elhaladóra, de Malfoy ügyet sem vetett rájuk. Érezte, amint egyre feszültebbé válik, és fel sem tűnt neki, hogy egyre nagyobbakat sújt le hosszú sétapálcájával a fekete csizmába bújtatott lábára, amikor az egyik már túl nagyra sikeredett, meglepődve felszisszent.
Pillanatra megtorpant, de hamarosan újra folytatta az útját.
Teljesen normálisnak tűnhetne az, hogy Lucius Malfoy ideges, és nyugtalan, hiszen éppen arra készült, hogy a földbe tiporja a Nagyurat. Már maga az ötlet felvetésétől le kellett volna izzadnia.
Piton egy eszköz, egy nagyon tehetséges, és sokat tudó eszköz a tervei végrehajtásában, de azt is jól tudta, hogy egy pillanatig nem bízhat meg a roxforti professzorban. Bár nem érezte, tökéletesen tisztában volt vele, hogy Piton a kocsmában végig a fejében kotorászott, hiszen már évekkel ezelőtt rájött a fekete varjú kiváló legilimens. Ezért is ürítette ki a fontos, és rejtegetett emlékeit egy Merengőbe, mielőtt a találkára indult volna.
Fiatal boszorkák futottak el mellette kuncogva, és mikor utánuk nézett, látta, hogy az egyikük visszapillantva kacéran rávillantotta ragyogó mosolyát. Ekkor rádöbbent, hogy napok óta nem volt nővel.
Ezt sürgősen pótolni kell. – villant át rajta, és ha már épp a Három Seprű mellett haladt el, gondolta benyit, és körülnéz van-e esetleg valami új hús a láthatáron, de amikor belépett már tudta ma éjjel se öleli egy odaadó asszony puha testét, mert a helyiségben csodálkozva fedezte fel ex-nejét Lupin társaságában. Azok szerencsésen nem vették észre, mert nagyon el voltak foglalva a másikkal, láthatóan komoly beszélgetés zajlott közöttük.
Malfoy lehajtott fejjel haladt végig az asztalsoron, és bevágódott egy üres sarokba. Nem ült se közel, se távol tőlük, és köszönhetően a félig üres kocsmának, kitűnően hallhatta minden szavukat.

Narcissa és majd Lupin-Inno:)

– Lupin! Hiába magyarázod nekem... Attól, hogy nem váltam a követőjévé még nem fogok mellétek állni. Nem állok senki oldalán sem, ahogy az én oldalamon sem áll senki.
– Tévedsz, ha azt hiszed, egyedül kell boldogulnod. Segíthetnénk! Hidd el, jó, ha van, akire számíthatsz, ha baj van. Ne mérj mindenkit a férjedhez. Az összetartásban igenis erő van. Neked is jutna belőle! Ezen kívül szükségünk is lenne rád. Jó lenne, ha értesülhetnénk, miket is tervez Malfoy.
– Most mondod? – Nevetett fel, gúnyosan Narcissa, azután suttogóra vette a hangját. – Ha nem tudnád, Luciustól nemrég váltam el. Kicsit meglepő lenne, ha most hirtelen újra keresném a társaságát. Nem gondolod?
– Nyilvánvalóan gyanakodna, de sosem lehet tudni. Viszont nagyobb rálátásod volt eddig az életére, mint bárkinek. Lehet, hogy ami számodra jelentéktelennek tűnik, az számunkra fontos lehet! Sok mindent tudnál mondani, azelőttről is
– Az eddigiekről? Esetleg beszélhetek, bár szerintem Perselus jobban ismeri a volt férjem ottani ténykedéseit, mint Én. Legfeljebb a nőkről tudok néhány dolgot, akikkel Lucius kapcsolatot tart. De ez nem hiszem, hogy érdekli a Rendet.
– Azért csak mond el, néha szokatlan eszközökhöz kell nyúlni, és nem minden annyira egyszerű, mint amilyennek látszik. Narcissa, segíts nekünk! Én személy szerint, és megígérhetem a többiek nevében is, hogy gondoskodunk rólad! Mik a terveid a jövőre nézve?
– A Roxfortba mindenképpen visszamegyek, mihelyt itt elintéztem az ügyeimet. Még mindig az a legbiztonságosabb hely és ott szemmel tudom tartani Dracot. A fiamnak most nagy szüksége van a segítségre. – Narcissa szemében érdeklődés csillant – Talán ezen a ponton tudnánk egyezkedni. Pitonra ugyanis úgy tűnik, nem számíthatok.
– Természetesen mindent megteszünk, ami lehetséges, hogy a gyereknek ne essen bántódása. Már beszéltünk róla Dumbledore-ral. Nem csak Piton képes védelembe venni őt, ne feledd! Együttműködésért ugyanezt várjuk el! – Kénytelen volt kissé keményebben beszélni a z asszonnyal. Szükségük lett volna a segítségére.
– Ha Ti segítetek rajta, akkor én is megteszek mindent, amit kértek. Ha akarod, beszélek Luciussal vagy bármit. A fiam gyerek még és úgy tekint az apjára, mint az istenre. És Én szinte alig tudok hatással lenni rá. Most Bellatrix az, akire legfőképpen hallgat.
– Annál inkább igyekeznünk kell, hogy kiemeljük onnan! Ám én úgy tudom, nem ez az egyetlen gyermek, akiért aggódnod kell! – Lupin mosolyogva, jelentőségteljesen nézett a nő hasára. – Gratulálok!
– Hát, ez igazán „nagyszerű”. – pirult el Narcissa. – Ahhoz képest, hogy én is csak nemrégen tudom, meglepően jól értesült vagy. De ez egészen biztosan nem a Rend dolga.
– Nem, valóban nem! Akkor most búcsúzom. Kérlek, értesíts, vagy keress meg, ha döntésre jutottál. Ne feledd, fontos, hogy gyorsak legyünk!
- Rendben. Az ajánlatodon elgondolkodom – állt fel az asszony az asztal mellől. – A Roxfortban bármikor megtalálsz. És én is keresni foglak, ha megtudok valamit.
Miközben Narcissa az ajtó felé haladt, mintha egy feltűnően szőke hajú férfit látott volna az egyik sötét sarokban. „Mert minden férfiban Luciust látom”. Futott végig a gondolatain. „Vagy Pitont” . De most egyikőjük sem fontos, csak az, hogy újra Draco közelében legyen a Roxfortban.

Lupin elgondolkodva állt fel az asztaltól. Fáradtnak érezte magát. Sok a teendő és kevés az idő. Átváltozásai is megviselték, és a férfi kissé meggörnyedt tartással hagyta el a kocsmát.

Lucius! Bújj elő a sarokból!

Malfoy a képén kaján vigyorral nézett a kocsmából távozok után.
„ Komolyan gondban lehet a Főnix rendje, ha már Narcissát is be akarják szervezni”.
A gondolattól majdnem harsányan felröhögött, de aztán hamar elkomorodott, amikor a fia eszébe jutott.
Rég nem beszélt komolyan a gyerekkel, aki hamarosan a felnőtt korba lép.
Így vagy úgy, de Luciusnak szüksége volt a fiára, maga mellett akarta tudni. Hiszen, ha sikeresen felépíti az új birodalmát, azután nélkülözhetetlen egy örökös.
Ez pedig Draco Malfoy.
Magához rendelte a bögyös csapos nőt, és pár perc után már elgondolkodva kortyolgatta a kihozott italt. Nem örült annak, hogy Draco az őrült sógornője befolyása alá került. Először ezt kell helyretennie, majd következik a kölyök alapos oktatása, és felkészítése a való világra.
Nem fogja oda dobni a gyereket a Nagyúr almába, hogy az kénye kedvére eljátszadozzon vele.
Elég volt egy Malfoy, akit lealázott az a koszos félvér.
Dühösen fújt egyet, felhajtotta a konyakot, majd viharosan távozott a helyiségből.
A falu határánál megállt, elnézett a messzeségben feltűnő Roxfort soktornyú kastélya felé, és hirtelen elkapta a vágy, bárcsak újra diák lehetne.
Gondtalanul élhetné világát, mint egykoron.
De azok az idők elmúltak, tért észhez borúsan, majd dehoppanált.

Piton!

Piton nem akart Narcissával találkozni. Nem érdekelte, mi van az asszonnyal. Ahogy a saját elméjében kutatott, megértette, hogy minden probléma akkor kezdődött, amikor a nő felkereste és rávette arra a lehetetlen fogadalomra. Piton persze rájött azóta, hogy valójában Bellatrix volt az, aki kijátszotta, ám mégis Narcissa volt a leggyengébb láncszem, aki miatt veszélybe sodorta önmagát és másokat. Utolsó találkozásuk emléke régi sebeket tépett fel, amelyeket már régen ki kellet volna vetnie az elméjéből. De ez kevés. Annak kell megtennie, aki megsebezte... Ezért kereste fel az utolsó órája után az irodájában Malfoy professzort, a pszichovarázslattan mesterét.
- Jó estét, Narcissa, szükségem van rád – mondta komor arccal, lényegre törően Piton.
Narcissa előszörre beleremegett a férfi szavaiba de Piton sötét tekintete kijózanította. Nem azért jött amire számított. Most sem. Az asszony felragyogtatta a legelbűvölőbb mosolyát, mert ölni csak bájosan lehet igazán. Gonosz dolog lenne? Az. Minden más lepereg az emberekről.
– Jó ezt hallani tőled, Perselus Piton! Mit tehetek érted?
- Érzelem-megsemmisítésre gondoltam. Törölj el mindent az elmémből, ami kettőnkkel kapcsolatos, ami azóta történt, hogy a nyáron felkerestél.
Narcissa ugyan pontosan értette, hogy Piton mit szeretne, de nem akarta érteni. Rémülten keresett valami kiutat, hogy ne veszítse el a férfit akit már régen elveszített. Legalább a gondolatot ne, hogy Piton lelkében van valami halvány érzelemmorzsa az ő irányába. Valami kevés, ami ugyan semmi ahhoz képes amire Narcissa vágyott, de elegendő ahhoz, hogy a saját álomvilágát építgesse. És ezt nem fogja engedni. Nem hiszi, hogy képes rá.
– Ha elveszíted az emlékeidet elveszítesz minden tudást és ismeretet amit azóta megkaptál. Nem gondolhatod komolyan.
- Nem az emlékeket, csak a velük kapcsolatos érzéseket. Pontosan tudod, hogyan kell. - Piton megpenderített egy széket, leült, hátradőlt, lehunyta a szemét. Tudta, hogy a nő érzéketlennek tartja. Remélte, így könnyebb lesz. Mindkettőjüknek. – Csináld!
Narcissa csak állt és érezte, hogy nem lehet így vége. És ha vége is van... miért Ő. Miért Ő tegye meg? És ugyan miért nem képes Piton együtt létezni azzal a szinte semmivel ami közöttük történt. Tudta, hogy ennél megvetendőbb nincs mint az ha egy nő megkérdezi egy férfitól hogy:
- Miért? Miért akarod még az emlékét is kiirtani annak, hogy szerettél?
- Jó okom van rá, hogy ezt kérjem. Jobban tennéd, ha te is megsemmisítenéd a velem kapcsolatos érzelmeidet, vágyaidat és elvárásaidat. A saját érdekedben. És a gyerekeidért.
-Köszönöm, hogy ennyire aggódsz értünk – sóhajtott lemondóan az asszony – Én elrendezem a saját dolgaimat. A védelmet amire szükségem van, megkapom nélküled is. Lupin megkeresett a minap és megállapodást ajánlott a Renddel.
- Lépj be a Főnix Rendjébe. Tőled függ – vont vállat Piton. – Tedd hasznossá magad, mondtam már.
Piton azon a napon értette meg, hogy mit kell tennie, amikor megmenekültek a Sötét Nagyúrtól. Grangerrel. Akkor határozta el, hogy felkészíti a lányt, ahogyan Dumbledore korábban is kérte. Arra azonban semmi szükség, hogy növendéke valaha is osztozzon vele azokban a gyötrelmes érzésekben, amelyek Narcissával voltak kapcsolatosak. Elég baj, hogy eddig halogatta! Csak úgy állhat a diákok elé, csak akkor tudja megtanítani őket arra, amire kell, ha végleg leszámol mindazzal, ami valaha Narcissa Black-hez fűzte.
Az asszony, aki sok évvel ezelőtt a kínokat okozta önző vágyaival, majd újra megjelent és ugyanott folytatta, ahol abbahagyta, most lehetőséget kapott, hogy végleg kitöröljön belőle és saját magából is minden érzelmet, ami valaha összekötötte őket. Nem mintha Piton nem lett volna képes arra, hogy saját magán végezze el ezt a beavatkozást. Meg akarta büntetni az asszonyt a vakmerőségéért, amiért fájdalmat okozott neki. Még egyszer, utoljára sebezni akart, mert azok az emlékek nem voltak fontosak többé. Egy másik élethez tartoztak, amelyik már régen véget ért.
Pitont a jövő érdekelte. Még csak nem is a sajátja...
És Narcissa megtette, amit a férfi kért.
Narcissa azonban szerelmesebb volt annál, sem hogy megértse Pitont. Valójában sohasem értette. Elfogadta, szerette és örült, hogy ha úgy érezhette, hogy érzelmei viszonzásra találtak.
Nem értette most sem, hogy a férfi miért akar fájdalmat okozni neki azzal, hogy idejött. Miért teszi, ha Ő valóban nem fontos. Tudja, hogy Piton is ismeri a módját az érzelem-emlékek eltüntetésének. Ha bántani akarja, hát tegye. Nem ez az első alkalom. Piton sohasem fogja megtudni, hogy Narcissa kitörölhetetlen. Az engramok olyan zárványokat őriznek amik szinte hozzáférhetetlenek. Csak egy valaki tudja őket aktiválni. Aki ismeri a varázsszót. Aki odatette. És Narcissának az sem volt fontos, hogy lesz-e még olyan, hogy Ő fontos legyen Pitonnak. Az az apró kicsi dolog, amit meghagyott magáról Piton elméjében senkinek sem volt fontos. Senkinek sem volt hozzáférhető. Pitonnak sem. Mert Narcissa nem oda tette ahol Piton kereste volna. Vagy ahol bárki kereste volna. Rajta kívül senki sem fogja tudni. De az engram örök időkre őrizni fogja a titkát. Ez volt Narcissa bosszúja az örökkévalóságnak, még az előtt, hogy saját magán is végrehajtotta volna a varázslatot.

(: Most jó lenne valami Bellatrix-Draco... :) Innocent!

Bellatrix mérgesen nézett tanítványára.
– Mégis, mi a fenét képzelsz, hogy nem jössz, ha szükségem lenne rád! Elég sok időt áldozok rád! Az a dolgod egyelőre, hogy azt tedd, amit én mondok!
Draco a cipője orrát tanulmányozta a nagynénje szidalma alatt, mert nem igazán akarodzott neki a boszorkány szemébe nézni. Tudat alatt mindig is tartott anyja húgától, főleg, hogy apja mindig elő szeretettel hangsúlyozta, hogy Bellatrix agyilag az azkabani fogság előtt sem különbözött a mostani énjétől.
- Te szerveztél be engem, Bellatrix néni. – morogta végül a fiú, mikor a fekete hajú nő elhallgatott egy pillanatra – De, ha úgy érzed, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy okítsál engem, akkor most fogom magam és elmegyek. – nézett fel a végén a boszorkányra dacosan Draco.
– Persze, hogy értékellek – váltott hirtelen búgóvá Bellatrix hangja.
Nem szabad hagynia, hogy a kölyök beleélje magát valami hülyeségbe.
– Természetesen ezután mindenképpen meg kell ölnöd a lányt! A Nagyúr is ezt akarja és hát… szóval jó lenne, ha megmaradhatna a tekintélyed! Mégiscsak te leszel a Nagyúr első embere! –hízelgett tovább.
– Én? – pislogott az ifjabbik Malfoy döbbenten.
- Ha azt teszed, amire tanítottalak, még nála is nagyobb lehetsz! – sokáig suttogott még Draco fülébe, mire a fiú szemei újra lelkesen csillogni kezdtek. – Mindig tedd, amit mondok, és legközelebb, ha hívlak, ne okozz csalódást – tette még hozzá. –Együtt nagyok lehetünk! Most menj, és derítsd ki, ki és miféle ez a nő aki a déli szárnyban lakik, bűvöld el, ha tudod, férkőzz a bizalmába! Tudj meg mindent, amit lehet.
– Nem okozok neked csalódást, ígérem! – kiáltott hevesen a fiú, és elviharzott a mutatott irányba.
Bella legszívesebben felkacagott volna. A fiú tökéletesen elhitte az összes szavát. Remek, ha mindent megtanult, amit meg akart vele osztani, hasznos társa lehet. Egyébként pedig, ha bukik, nem kár érte, feláldozható gyalog!
 

Draco édes!

Draco lelkesen rohant végig a kietlen folyóson, amikor a következő saroknál bele futott valakibe.
- Tűnj az utamból! – kiáltott rá.
- Lám, lám! – szólalt meg ekkor kegyetlenül rideg hangon az idegen.
Draco rémülten nézett fel apja hidegen villogó szürke szemébe.
- A-pa. – dadogta.
- Azért annak örülök, hogy még felismersz. – koppintott egyet sétabotjával a terméskőből kirakott padlóra Lucius – Megtudhatnám, hova e sietség?
A fiú egy percig sem habozott, mindent elmondott az apjának.
Lucius egyre dühödtebben hallgatta fiát, és tudta eljött az ideje, hogy megmutassa Bellatrixnak, hogy hol is van egy asszony helye a Malfoy családban, de előbb el kell vinnie innen a fiát, mielőtt komolyan bajba kerülne. Hiszen azzal tisztában volt, ha a Nagyúr fülébe jut, hogy Draco kémkedésbe fogott Desirée után, akkor egy szempillantás alatt leadavázza egyszem örökösét.
- Most hazamegyünk fiam, – tette a gyerek vállára a kezét – és komolyan elbeszélgetünk.
- De hát Bellatrix néni... – hebegett a fiú.
- Egyelőre ÉN vagyok az APÁD! – dörögte Lucius haragosan, majd megmarkolta a gyereket, és dehoppanált vele a helyszínről.


Negyedóra múlva a több mint négyszáz éve épült Malfoy – kúria egyik szalonjában voltak. Lucius éppen egy koktélt kevertetett magának az egyik manóval.
Draco a karosszékben lábait szorosan maga alá húzva üldögélt. Ideges volt, és feszült. Egész életében az apja szeretettéért harcolt, és azért, hogy tökéletes fia legyen a férfinak. Tudta azonban, hogy eddig inkább csalódottságot, és kiábrándultságot okozott az öregének. Ezért is hallgatott Bellatrixra, és állt be halálfalónak ilyen fiatalon, hogy bebizonyítsa az apjának, méltó a Malfoy névre.
Apja börtönben ült, ő pedig a tizenhat évesek határtalan bizakodottságával hitte, hogy majd Ő megváltja a világot, és tálcán viszi a Nagyúr elé a sárvérűek fejét. De a valóság másnak bizonyult, amikor ott állt Granger előtt, akit pedig tényleg tiszta szívből gyűlölt, és mindig is a halálára áhítozott, de képtelen volt kimondani a halálos átkot arra a koszos kis sárvérűre.
Csődöt vallott.
Megint.
- Draco, - szólalt meg ekkor Lucius – nagyon sok mindent meg kell veled beszélnem. Családunk jövője, és fennmaradása múlik azon, hogy megérted –e mindazt, amit elmondok neked.
Az ifjú Malfoy reménykedve emelte fel a fejét és pillantott apjára.
Rajongásig szerette őt.
És Bellatrix csak egy nő.

Narcissa!

Ahogy Narcissa megjelent az osztályteremben elcsendesedett a zajongás. Az első dolga az volt, hogy néhány pálcamozdulattal megváltoztatta a termet. Felállította a gyerekeket és a padok helyett kényelmes karosszékek jelentek meg körben. A hatalmas ablakokon beragyogó hideg téli fényt lebegő világító gömbök lágyították. És az illat, ami a levegőben úszott megnyugtatta és ellazította a csoportot. Békés nyugalom telepedett a csendesen üldögélő diákokra. Még a gyanakodva figyelő Granger is hátradőlt a puha karosszékben és néhány percre becsukta a szemét. Narcissa pár pillanatig gondolkodott rajta, hogy a lány legyen az első, akivel „dolgozni” fog, de rájött, hogy ez több veszélyt is rejt magában. Jobb lenne, ha a lány nem szerepelne túl sokat az óráin. Nem tudta, hogy Piton hol tart a felkészítésében de nem lenne jó, ha olyasmi bukkanna elő, ami nem tartozik az osztályra.
És Narcissa nyugodt hangon elkezdte az órát...
– Bizonyára észrevettétek, hogy ehhez a témához nem kaptatok tankönyvet. Nem véletlenül. Erről a témáról olyan sokan és annyifélét írtak, hogy képtelenség közülük egyet kiválasztani. Amit én szeretnék nektek megmutatni azok inkább a gyakorlatban használható fogások. Azok amiket többnyire le sem írnak. csak tanítják. Azok akik értenek hozzá. Azoknak, akiket érdekel. Aki az elméletekre kíváncsi – és Narcissa nem állta meg, hogy ne nézzen Hermione szemébe – nos, azok keressék fel a könyvárat. A pszichovarázslat könyvek szabadon hozzáférhetőek. Amik nem, azok csak azért nem mert valóban badarságok. Szeretném ha tudnátok, hogy bármikor kérdezhettek ha valamit nem értetek. És még valami, ami nagyon fontos. – Narcissa megállt egy pillanatra és megvárta, amíg mindenki ránéz. – Senki nem mehet ki úgy a teremből, hogy háborog a lelke. Ne is próbálkozzatok. Én érzem. Ha úgy megy ki valaki, képtelen lesz bármit megtanulni, megérteni a következő napokban. nem érdemes kipróbálni. Bár mindig van egy két okos – és most Harryn állt meg a szeme – aki nem hiszi el.
Harry dacosan nézett vissza a nőre. És Narcissa továbbra is előtte állt és neki magyarázott.
– Mert van, aki képtelen uralkodni az érzelmein. Minden szóról úgy gondolja, hogy őt érinti, neki szól. Bármit is hall, vagy lát, képtelen arra, hogy távolabbról szemlélje az eseményeket. Azt hiszi, hogy az ő feladata, hogy a felmerülő problémát megoldja. Mert úgy érzi, hogy magányos lenne, ha nem venne részt mások életében. mert retteg az űrtől, ami a lelkében van, ha nem tölti ki valamivel. Bármivel. Bármit magába enged.
– Ez hazugság! – üvöltött fel a fiú – Maga semmit sem tud erről!
– Magába engedi a mocskot, amit gyűlöl és hagyja, hogy megfertőzze a lelkét.
– Hagyja abba! Hazugság az egész!
– Kiszolgáltatja magát és másokat a sötét erőknek, mert nem képes rá, hogy ellenálljon.
– Menyjen a pokolba! – üvöltötte a fiú és pálcát rántva felugrott a székből. Harry egész testében remegett, ahogy pálcáját a nőre szegezte. Az osztály döbbent csendben figyelte az eseményeket. Hermione elkerekedett szemmel ült és ujjai a székkarfába kapaszkodtak. Igyekezett fegyelmezni magát.
– Mert sohasem tanulta meg, hogy hogyan védhetné meg magát. Hogyan védhetné meg az elméjét.
– HAZUDIK!!!
– Gyerünk, mond ki. Légy bátor és engedd szabadon a dühödet. Átkozz meg ha van bátorságod. De valójában nincs. Csak szenvedsz a kíntól, ami a lelkedben kering. Dühös vagy, mert belédlátok. Dühös vagy, mert félsz. Félsz, hogy nem Te vagy a kiválasztott. Félsz, hogy nem tudod teljesíteni a feladatodat. Félsz, hogy egyedül maradsz a félelmeiddel.
– Nem félek!
– Akkor hagyd, hogy a düh kimondassa veled! Hagyd, hogy átmenjen rajtad! Ne fogd vissza magadba! Nem lehetsz ennyire gyáva!
– Stupor! – üvöltötte a fiú és a csoport felhördült körülötte.
Azonban nem történt semmi. Az átok hatástalan maradt. Láthatóan lepattant a professzorról. Narcissa odalépett a remegő fiúhoz és megfogta a vállát.
– Köszönöm Harry! Kiváló segítség voltál. Mindenki ugyanígy reagált volna, mint Te. De Te valóban használni tudod majd, amit megtapasztaltál. Hatalmas erő van benned.
Narcissa a többiekhez fordult. Csak azokat az erőket tudjátok irányítani, amit megismertetek. Meg kell élni őket. A legmélyükig. Nem tagadni, nem szeretni, csak megélni. És utána használhatóvá, irányíthatóvá tenni. Ha nem így tesztek, a Sötét Nagyúr pontosan ezeket az erőket fogja ellenetek fordítani. Nincs benne semmi titok. Mindenki nézzen magába egy kicsit és gondolja át, mit érzett az elmúlt pillanatokban. A legtöbbetek valószínűleg félelmet. Ne aggódjatok Meg fogjátok tanulni uralni és irányítani a félelmeteket.Azt is. A dühöt és a szomorúságot, sőt még az örömöt is.
Narcissa újra a fiúhoz beszélt.
– Te maradj még egy kicsit, ha akarsz. A többiek elmehetnek. Az órának vége.
A lágy fények helyét átvette újra az ablakokon beszűrődő hideg téli napsütés, és a diákok csendben kisiettek a teremből.

Na? Mit szóltok? Hogy megtanítottam magam! :DDDDDD Hatalmas felismerésekre tettem szert! :DDDDDD

Perselus Piton & Hermione Granger

Narcissa Malfoy professzor órái csak könnyed csevejnek tűntek Pitonéhoz képest. Ott végre az egész hatodikos társaság megtapasztalta, milyen az, amikor az elméjük tökéletesen védtelenné és kiszolgáltatottá válik. A sok locsogás helyett Piton egy laza csuklómozdulattal megbénította az elméjüket. Mindenkiét. Egyszerre. Lehetetlen volt ravaszkodni. Hideg, sötét, dohos levegőjű helyiségben kényszerítette őket, hogy idézzék fel legmegrázóbb emlékeiket – és legyen bátorságuk megszabadulni tőlük, hacsak nem félnek még jobban az emlékek hiányának a következményeitől. Persze tudta, a többségnek aligha lehetnek valóban borzongató emlékeik.
Az óra utolsó percében Piton egy telepatikus üzenetet küldött Hermione-nak: „Maradjon.” A lány tudta, tudnia kellett, hogy miért. Legnyomasztóbb élményüket néhány héttel ezelőtt élték át Voldemortnál. Együtt... Miután az utolsó tanuló is kiment, Piton bezárta a termet. Egyetlen gyertyát lobbantott lángra, majd leült a lánnyal szemben.
- Egész jól megy magának az okklumencia, Granger... – kezdte Piton. Ám Hermione a szavába vágott:
- Ez meglepi Önt?! – csodálkozott a lány. – Nem vagyok hülye. Sokat tanultam. És figyeltem. Önt. Nem vette észre netán?
- Ha ilyeneket mond, ne várja tőlem, hogy gyerekként kezeljem! – csattant fel Piton. - Olyan tapasztalatokat szerzett a Sötét Nagyúrral kapcsolatban, amiért a Főnix Rendje feltétlenül számít magára. Akkor is, ha fiatalkorú.
- Nem hiszem, hogy mindenki úgy vélekedik, mint… maga. – suttogta a lány. – Senki nem akarná, hogy én is csatlakozzam. Dumbledore igazgató úr sem.
- A múltkor azt mondta, nem utál engem, de látom, hogy fél tőlem. – Piton közelebb hajolt. - Azért ne felejtse el, hogy amikor szüksége volt rám, mindig megtalált. Amikor én hívtam, maga eljött hozzám... Önként bemerészkedett a cellámba, ám mielőtt válaszolhattam volna, kirohant – csóválta a fejét Piton. Talán Hermione-t meglepte, hogy Piton minden részletre emlékezik... – A minap Dumbledore ismét felkért, hogy legyek a mentora. Ő is azt akarja, hogy tanuljon meg mindent. Azt is, ami nem része a hivatalos tananyagnak. Csakhogy én erre nem kényszeríthetem. Vállalja az együttműködést?
- Ha ez Harry és a Rend javára válik, természetesen igen. Nem kérdés. – nézte gyanakodva Hermione Pitont, és ismét elfogta az az érzés, ami elől menekülni kezdett. – Mit jelent ez pontosan, hogy együttműködés?
- Egyetlen különóra minden hónapban. Változó időben és helyen. Jön, amikor hívom és lehetőleg nem keveredik bajba – bár ehhez különös tehetsége van…
- Csak mentem Harry – t! Mindenki ezt tenné! Ő a jelenünk és a jövőnk! Az öné is, bármennyire nem tetszik magának. – tette még hozzá a lány, és kigombolta a talárját, mert nagyon melege lett hirtelen…
- Potter csak azért lett kiválasztott, mert a Sötét Nagyúr őt jelölte meg ellenségének – felelte ingerülten Piton. – Egy ostoba jóslat miatt, amit félreértett. Nagy kiváltság a pszichopata Tom Denem kiválasztottjának lenni! Mondtam Dumbledore-nak is, évekkel ezelőtt. Ha ő nem tartja fontosnak Harry Potter mítoszát hosszú éveken át, senki sem került volna veszélybe. Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore tévedése miatt jutottunk idáig. Ezért kérem magát, hogy álljon mellém. Önmaga és a barátai érdekében. – Piton már lehiggadt, egészen halkan beszélt, közben szigorúan figyelte a lányt.
- Már említettem: én Harry – ben látom a jövőmet. Persze… nem úgy. – pirult el kissé Hermione. – Minden tudásommal őt fogom támogatni. És azért működöm együtt önnel, mert … hatalmas a tudása.
- A tudás nem más, minthogy a megfelelő időben a megfelelő információkkal rendelkezzen és ezeket a céljának megfelelően fel tudja használni. Ennek a módszerét kellene elsősorban elsajátítani. A közös munkánk során egy nagyon erős sötét varázslattal tudom védeni. Ezzel egyébként is tartozom magának. „Az életemért” – gondolta komolyan Piton, de nem akarta még jobban megijeszteni a lányt. A karjára pillantott. - Amiért hozzásegített, hogy megszabaduljak a bélyegtől.
- Nem tudtam, hogy ezt teszem… - mélázott a lány. – És még most sem értem, mi történt. – vonta meg a vállát.
- Az anyai szeretet erején kívül, ami Pottert védi, a mentális köteléknek, a konfluenciának az ereje az, amivel senki sem tud szembeszállni. Ez adja a védettséget és a hatalmat, amelyben osztozhatunk. A tudás csak a ráadás, ami a gondolatfolyamaink egyesítésével áramlani kezd. Rosszabb esetben ez a kötelék egy életre szól és megtörni sem lehet. Ezt nyilván nem várhatom magától. De ahhoz, hogy a kötelék egyáltalán létrejöhessen és megszilárduljon, eleinte szükséges... az érintés. – Piton nagyot nyelt. - Ne ijedjen meg! Semmi sem történhet, amit maga nem akar.
- Érintés? Úgy érti… - nyelt nagyot a lány. – Uram, olyan meleg van itt… - szólt még nagyon halkan, de aztán a férfi szemébe nézett. – Csinálja.
- Essünk túl rajta – morogta kelletlenül Piton. Ő is felállt, közelebb lépett tanítványához és a kezét nyújtotta.
- A kezem… most… az ön kezébe adom… - szavalta rekedten Hermione, majd hirtelen közelebb lépett Pitonhoz és hozzáért a hosszú ujjakhoz.
Összekulcsolták az ujjaikat. Piton szúrós pillantását mélyen Granger szemébe fúrta. Közben átváltott a kimondatlan szavak nélküli kommunikációra.
„El kell viselnie az érintésemet. Nekem is a magáét. Engednünk kell, hogy valamennyi sejtünket átjárja az, amit ilyenkor érzünk. A félelem, a fájdalom, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a zavaros képzetek, a szexuális vágy… és mindezek miatt: a szégyen. A negatív érzések, amelyektől egyébként szabadulni akar. Tudom, hogy megrázó. Veszélyes is lehet, ha csak egyetlen pillanatra lankad az ébersége és az érzékei rabjává válik...”
- Nem válhatunk rabokká és függővé!
„Velem többé már nem fordulhat elő – hunyta le a szemét a férfi egy pillanatra. Most kiderül, Narcissa jó munkát végzett-e...(hááát...) - De ha mégis, remélem, maga elég erős ahhoz, hogy ellenálljon...”
- Ellenállni? A szerelemnek? Nem ismerem az érzést… uram. – Hermione úgy érezte, igazat mond. Nem tudta, mi az, szeretni valakit úgy, hogy fáj. Érzés, melyben elég minden más, és semmi nem létezik. Értelem feletti hatalom.
- Ez nem szerelem, Granger – mondta kissé rekedten, de már kijózanodva a pillanatnyi kábulatból Piton. – Úgy gondolom, egyikünknek sem hiányzik, hogy feleslegesen bonyolítsuk az életünket. Viszont az így felszabaduló energia erőteret von körénk, bárhol vagyunk, bármilyen távol egymástól - és senki sem képes többé belelátni a gondolatainkba. Saját negatív indulatainkból, érzéseinkből építünk így mentális védőpajzsot az elménk köré, ami mindent és mindenkit taszít.
Ismét nagyon közel voltak egymáshoz, úgy, mint néhány hete a Spinner’s Enden. Ahogy felidézték, ami történt, az agyegyesítés létrejött. Végre áramlani kezdtek az emlékek Piton elméjéből a lányéba. Megíratlan könyvek lapjai. Minden, amit sok év alatt Piton megtudott a Sötét Nagyúrról és a halálfalókról. Tiszta, világos megfogalmazások, plasztikus képsorok arról, hogyan válik a gyanakvás kényszerképzetté, hogyan árad szét egy elborult elme hatása a környezetében. Miként ivódik a fiatal lelkekbe a kényszerítő, legyőzhetetlen vágy, hogy a mestert szolgálják…
Nem olyan volt, mintha Hermione könyvet olvasna. Piton eleven tudatában benne voltak a személyes tapasztalatok és mindaz a többlet, amit a férfi akkor élt át, amikor tanúja vagy résztvevője volt az eseményeknek. Csak néhány percig tartott az összeköttetés, de ezzel a módszerrel sokkal több információ érkezett a lány tudatába, mintha tíz órán át egyfolytában olvasott volna. És sokkal jobban ki is merült tőle… Amikor Piton ezt észrevette, azonnal megszakította a kapcsolatot. Zihálva hátrált egy lépést. – Jól van?
-Én… - kapkodta a levegőt a lány, amitől Pitonnak bizseregni kezdett a bőre. Emlékeztette valamire ez a lihegés, amire még gondolni sem akart… olyan kevés választja el most attól, hogy… - Mi volt ez, tanár úr??! – nézett rá a lány zavartan, de csillogó szemekkel. – Úgy érzem… valami az agyamban… valami megszállt…
- Ez egy ősi sötét varázslat volt. Aki nem azért száll szembe a Nagyúrral, mert ez a célja, hanem mert a körülmények hatására nem tehet mást, annak tudnia kell, hogyan működik az Erő sötét oldala. Olyankor nem segít, ha a legkedvesebb emlékeit idézi fel, sem az, ha megpróbálja lezárni az elméjét – húzta el a száját Piton.
- Bennem nincs semmi sötét. – rázta meg a fejét Hermione. – Én nem hódolok be. Soha.
- A sötét oldalunk hozzánk tartozik, Granger. Védtelenek és kiszolgáltatottak lennénk nélküle. Meg kell ismerni és néha fel kell használni ezeket az erőket. A sötétséget nem űzi el a fény. Merthogy a sötétségnek is vannak fokozatai. – Efelől a lánynak nem lehettek kétségei. Elég volt csak Piton éjfekete szemébe néznie…
- És… Tudjukki is egy ilyen… fokozat…- suttogta alig hallhatóan Hermione, majd Piton kezére nézett. Aztán újra a szemébe. A férfi úgy fogta, mintha soha nem akarná elengedni… de Hermione kicsúsztatta ujjait végül. Piton szeme megrebbent, majd a kilincsre tette a kezét, de egy pillanatig habozott. Aztán úgy döntött, mára ennyi elég lesz. Van még bőven mondanivalója Granger számára. Majd legközelebb...
Hermione szó nélkül távozott tőle, de zaklatott volt. Nagyon. Megmagyarázhatatlanul. Nem is volt képes visszamenni a szobájába, de pechjére Harry-be botlott, aki szintén elgondolkozva lófrált a kastélyban…

Harry, lófrálj meg minden!

Harry annyira el volt gondolkodva, hogy egyszerűen nekiment Hermionénak.
Csak az ütközésre kapta fel a fejét.
– Jah! Te vagy... – Harry hangjában mintha csalódottság csendült volna. Aztán meghökkenten nézett Hermionéra. – Már megint fura vagy! Olyan zaklatott meg olyan... Hermione!!!! – Harry fortyogott az indulattól. – Már megint Pitonnál voltál. Igaz?
- Helló, Harry… - motyogta a lány. – Hogy? Iigen… vagyis… ne légy már ideges folyton. – legyintett Hermione. – Piton hívott. – bólintott aztán.
- Hogy Én? Ideges? Az nem vagyok! Dühös? Az igen! Mert tegnap még azt mondtad, hogy soha többet! Hogy elkerülöd Pitont! – Harry maga után rángatta Hermionét az egyik ablakfülkébe. erőszakkal lenyomta a lányt a hideg kőpadra és szinte fenyegetően állt elé. – Vagy most elmondod, hogy mi történik itt. Mi történik Piton és közted – vagy kénytelen leszek arra gondolni, hogy Ő sokkal fontosabb neked, mint a mi hármunk barátsága. (jesssszus, de gyenge duma! )
- Ilyet ne mondj! – csattant fel Hermione. – Hogy gondolhatod?! De igazad van. Tudnod kell az igazságot… - nézte a földet a lány. Egy ideig nem szólt egyikük sem. Harry a hátát a falnak vetetett, és rágta a szája szélét. Hermione aztán elkezdte.- Piton egyáltalán nem olyasmit akar, amiről TI fantáziáltok. Ne, Harry, ne szólj közbe! Kérlek! Piton… kért tőlem valamit. Pontosabban segítek neked. Általa. Agyegyesítést kértem tőle. Mert mindent tudni akarok, amit ő! – Hermione most már majdnem bőgött, mert Harry szemében fellobbant ismét a gyűlölet lángja, ahogy belenézett. – Most végezte el rajtam. – tette még hozzá suttogva a lányka.
- A konfluencia direkt gyakorlása beteges dolog... nem elfogadást vagy befogadást jelent, hanem elvárását annak, hogy az egyformaságot állandóan érezhesse. Nem engedi meg a saját véleményalkotást. Az ilyen ember sem elengedni, sem szabadon hagyni nem képes a másikat! Hermione, Piton sokkal veszélyesebb, mint gondolnád!
- Ne félts engem. Tudom, mit teszek. – sóhajtott a lány, és közben arra a melegségre gondolt, amit Piton közelében érzett, legutóbb is… nem volt elragadtatva ettől az érzéstől, és most örült igazán, hogy Harry, Pitonnal ellentétben nem olvas a gondolataiban… - Harry. Én csak … olyan új dolgokat tanultam és tanulhatok tőle, amit senki mástól! Értsd meg! Te nem ismered ezeket a dolgokat.
- Ja, ezeket? Malfoy professzor mesélte róla az óra után. (:DDD bocs... csak aki ugye érzékeny a szakmai kompetenciára) azt is jelenti, hogy nincs meg a személyiséghatár és elszigeteli az egyént az új tapasztalatoktól és a fejlődéstől. Azt hiszi, hogy nélküle nem boldogulnál, pedig valójában neki van szüksége rád a boldoguláshoz! (hoppá! ez milyen találó...)
- Harry, Narcissa Malfoy – ban egyáltalán nem bízom. – rázta meg a fejét Hermione. – Már – már rosszabb, mint a kedvenc jóslástan tanárnőd a szememben! Nem veszed észre, hogy féltékeny Pitonra?! Csak tudnám, mire alapozza. Ha Piton piszkálni kezdene, szóval… úgy… akkor… akkor nem hagynám. Narcissa pedig terhes is. Ki tudja, kitől! Te meg neki hiszel feltétel nélkül! Én is szemrehányást tehetnék neked! Piton engem tanít, de Narcissa téged csak uszít! Ellene, ellenem,…!
- Hermione! Értsd meg! Ha így tanít, az veszélyessé válhat rád! Függővé fog tenni. Már most is az vagy. Hiszen tegnap még nevettél rajta, és ma megint rohansz hozzá, ha hív! Nem lehet, hogy így akarja legyőzni Voldemortot! Nem csinálhat belőled egy második önmagát!
- Nem fog. Megmondtam neki, hogy nem válhatunk függővé. Ez nem függés, Harry. Te nem érheted. Nem ismered azt az oldalát Pitonnak, amit én. Harry. Eltűnt a jegye… és… átadja a tudását. Habár uralkodni akar, ez szembetűnő. De nem hagyom. Hidd el. Ha meg az teszi boldoggá, hogy megfogja a kezem, a kezem, nem mást! Akkor fogja! Harry. Kérlek. Nyugodj már meg… értem, hogy aggódsz, de ezzel csak neked segítek… még ha Piton egy szkeptikus állat is veled kapcsolatban! Hát legyen! Te vagy az, aki megmenti a világot, és nem ő. ( fpffppp! Ez is milyen duma:D)
- Jó, rendben, lenyugodtam. – sóhajtott nagyot Harry de a keze láthatóan még mindig remegett az indulattól – nem tudok megnyugodni, amikor Piton sötét varázslatokat használ! Neki az lenne a dolga, hogy megtanítson kivédeni őket! Nem az, hogy alkalmazza! Hermione, te továbbra is azt csinálsz amit akarsz... de én biztosan fogok szólni Dumbledore-nak. És Piton hülye dumája arról, hogy nem én vagyok a kiválasztott! Nem akartam az lenni! És Ő ezt nagyon jól tudja! Csak nem tud túl lépni a kicsinyes bosszún az apámmal szemben. Undorító módon örömét leli abban, ha megalázhat. Ha... megalázhatna! – Harry felnyerített – Egyszerű ember egyszerű örömökkel...
- Harry! Hagyd már! Vagy kezdem azt hinni, hogy féltékeny vagy!! Piton féltékeny rád. Ez így van! Olyan dolgokat fogsz elérni, amit ő soha! Semmi okod a féltékenységre! Neked semmi!
A fiú újra dühöngeni kezdett és most már láthatólag Hermionéra is haragudott.
– Ahhoz, hogy féltékeny legyek ahhoz minimum az kéne, hogy szerelmes legyek beléd! De nem vagyok! Elment az eszed Granger! Felőlem azt teszel, amit akarsz!
– Akkor megmenthetem a hülye agyadat?! És segíthetek?! Szerinted nem tudom megítélni józanul, mikor segít Piton, és mikor akar mást?! Nem vagyok szerelmes! Én sem! Senkibe! Ami lenyűgöz, az a tudás. Mindig is így volt. Ezt akarom. De ha te nem, akkor szólj. És nem tanítok neked semmit. – Hermione idegesen összefogta a haját, és egy csat után kutatott a zsebében. Elege volt már mindenből.
– Ja! Bocs, Hermi! Igazad van. Nem kellett volna. – Harry zavarodottan téblábolt egy kicsit, míg végül kinyögte – Tulajdonképpen nem lenne rossz, ha megtanítanád nekem is amit Pitontól tanultál. Hátha én sem vagyok annyira hülye, mint ahogy Ő gondolja. – a fiú idegesen felnevetett – Vagy mostantól te tarthatnál nekünk SVK továbbképzést. Összeszervezzem az új csapatot?
Úgy tűnt, hogy rendeződtek a dolgok és a két gyerek látszólag egyetértésben sietett a Griffendél torony felé. De aki alaposan megfigyelte őket az jól láthatta, hogy mindkettőjüket kérdések és titkok nyomasztják. Sötét dolgok, amikre egyelőre biztosan nem derül fény.
- Még valami, Harry… - fogta vissza a lány a fiút egy picit, mielőtt beléptek volna a portrélyukon. –Ronnak ne szólj. Majd én mindent elmondok neki. Rendben?
Harry biccentett, és belépett a klubhelyiségbe, Hermione azonban a könyvtárat célozta meg. Volt valami, aminek utána akart járni…

My name is Colt! Lucius Colt! Robbants valami izgit!:D ne feledd, valaki tartozik neked:D

 

Lucius és Draco Malfoy néma csendben lépett be Roxfort hatalmas aulájába, az eddig lebegtet utazóláda óriási csattanással landolt a földön.
- Bocsánat, apám! – húzta be a nyakát Draco, apja megvillanó tekintete láttán.
- Úgy vélem rád fér némi bűbájtan gyakorlás fiam. – jegyezte meg Lucius nagyot sóhajtva, majd folytatta – Gondolom nem kell elkísérnem téged a Mardekár – ház helyiségébe, és nagyon ajánlom, hogy mindent az eszedbe véstél, amit megbeszéltünk.
Közelebb hajolt a fiához, és úgy sziszegte neki.
- Nincsenek külön akciók, nem hívod fel magadra a figyelmet semmivel. Nem volt kellemes a reggeli megbeszélés Dumbledore-ral, hogy visszavegyen téged az iskolába. Ha Bellatrix előbb jutna el hozzád, minthogy velem találkozna, határozottan nemet mondasz neki. Megértetted? – sziszegte az utolsó szót ridegen az idősebb Malfoy.
- Igen, apám. – hajtotta le a fejét a kölyök.
- Nézz a szemembe fiam! – dörrent rá Lucius keményen, mire a fiú felkapta a fejét – Egy Malfoy sosem alázkodik meg senki előtt, ehhez tartsd magad az elkövetkezendő időszakban. Elbúcsúzhatsz.
- Minden jót apám! – nyújtotta kezét Draco Luciusnak, majd megragadta a varázspálcáját, és a ládáját maga előtt lebegtetve eltűnt a pince lejárata felé.
Lucius egy darabig követte a tekintetével a kölyköt, majd elindult felfelé a lépcsőkön, hogy Narcissával beszéljen, tisztázniuk kell sok mindent.
Lassan haladt a folyósón, amikor az egyik sarok mögül felbukkant a kócos hajú Ms Granger. Látványa eszébe jutatta Malfoynak, hogy a diáklány tartozik neki. Gúnyos mosollyal állta el az útját Hermionénak.
- Mr. Malfoy. – biccentett a lány, de Lucius elkapta a karját. – Nem kellene ezt játszania. Nem hat meg. – morogta oda Hermione. – Eresszen, maga ócska szemét! – csattant aztán fel, amikor Lucius megszorította ujjaival a lányka törékeny csontját. (höhö, Lucius behatolt a csontjáig:D)
- Nem illik az ilyen beszéd egy úrinőhöz, - mosolyogott továbbra is Lucius, majd látványosan meghökkent – Óh, de ostoba is vagyok, mindig elfelejtem, hogy egy sárvérű lakozik kegyedben.
- Mondja, maga egy gramofon, amit felhúztak, és soha nem jár le?! Kissé unalmas már ez a sárvérűzés. Engem nem zavar. De maga nevetséges. Mit óhajt? Vagy ez a hobbija, hogy sárvérűeket szorongat? – nézett villámló szemekkel a férfira a lány. Legszívesebben szembeköpte volna.
- Hogy mit akarok Ms Granger? Rendben ne húzzuk az időt, maga tartozik nekem az életéért cserébe, amit voltam oly kegyes és megmentettem attól az ostoba Vidoctól.
- Micsoda kegy. Ha ez kielégíti: köszönöm. – már ment volna, de Lucius nem hagyta.
- Itt most nem tudok, és nem is akarok magával beszélni. – hajolt közelebb Lucius a diáklányhoz, aki akarata ellenére elpirult. – A falnak is füle van, hát még Pitonnak. Ma este várom a roxmortsi ház...a francba, azt Narcissának adtam, én marha. – jött pillanatnyi zavarba a férfi – Akkor a Malfoy – kúrián, este tízre várom. Itt van ez a gyűrű, húzza pár perccel a tervezett időpont előtt az ujjára, és a zsupszkulcs odaröpíti.
Malfoy egy biccentéssel magára hagyta Hermionét, és tovább sietett a folyósón.

Beusom egészítsd már ki, írjál sok szépet és jót Luciusról :-DDDDDD aztán passzintsd vissza nekem, mert le kell rendeznem Bellát;-))))))

Hermione felocsúdni sem tudott, Malfoy máris elviharzott. Tenyerén ült a kis gyűrű. Egyszerű volt, mégis mívesen kidolgozva. Finom kis ékszer volt.
A lány zsebrevágta, és hitetlenkedve ült be a könyvtárba. Ha nem megy el, Malfoy úgyis megtalálja a módját, hogy beszéljen vele. De a kúria nagyon az ő közege. Bármit elkövethet Hermionéval…
Tanácstalan volt a lány, és ami a legfőbb, nem fordulhatott senkihez. Most aztán nem… vagy mégis? Na és Narcissa Malfoy?
- Nem. Képtelenség. Gyűlöl engem. Biztos vagyok benne. – motyogta maga elé. De mégis befészkelte az agyába magát az a gondolat, hogy a nőhöz fordul tanácsért. Ő elvégre ismeri a férjét…vagyis az ex-férjét… legfeljebb azt mondja neki, menjen. Vagy ne menjen. És még akkor is eldöntheti, megy –e . Elhatározta, ha megírta az egyméteres házidolgozatát a zöld gumikákáról, ( :DD ), megkeresi az asszonyt…

Lucius, ám legyen! Razziázz! :D aztán dobd, akinek gondolod.

Malfoy pár perccel azután, hogy magára hagyta a mintadiákot, egy újabb nem várt ismerősbe botlott, és ennek nagyon örült.
Jó nap ez a mai!
- Kész átjáró ház lett Roxfortból! – ragadta meg kegyetlen mosollyal a halkan osonó Bellatrix karját, és a közvetlenül mellettük lévő tanterembe hajította be a meglepett nőt.
–Mi a francot képzelsz magadról, te kretén! (bocs Luci) Azonnal eressz el, vagy megbánod! –a nő Malfoy szeme felé kapott körmeivel.
- Elhallgass! – ordított rá mérgesen Lucius a tébolyult tekintetű boszorkányra – Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el... – de nem tudta befejezni, mert a fekete hajú asszony végigszántott az arcán, úgy, hogy kiserkent a vére. Varázspálcáját a férfi bordái közé nyomta és egy gyengítőbűbájjal sikerült ereje jó részét elvennie. Szüksége volt némi előnyre, mivel a másik még így is jobb kondiban volt nála. Malfoy kiütötte a kezéből a bajt hozó szerszámot és a nőre vetette magát. Bella minden erejét összeszedve tépett, karmolt, rúgott,közben egyfolytában visított.
–Megöllek, te szemét! – Mindent beleadott és bomlott agyával el is hitte, hogy túltehet a férfin. Azonban a bűbáj hatása múlóban volt.
Lucius végül nagy nehezen megragadta Bellatrix nyakát, és a felkente a falra. A szőke mágus olykor szeretett testi fenyítést alkalmazni, mert ilyenkor érezte, hogy valóban a hatalmában tartja az éppen aktuális áldozatát. Egészen a nő arcához hajolt, és belesziszegte a képébe.
- Ha még egyszer meglátlak a fiam közelében, ha ismét arra vetemednél, hogy életveszélybe sodrod, teszek róla, hogy azt a napot is megbánd, mikor megszülettél.
Elengedte a prüszkölő, krákogva köhögő Bellatrix torkát, és undorodva törölte kesztyűs kezét a talárjába.
– Lehet próbálkozni! Bolond vagy, ha azt hiszed, meg tudsz ölni engem. Nem vagy te olyan jó!
- Nem Bellatrix. – fordult vissza hideg mosollyal a férfi – Nem én ölek meg, hanem a Nagyúr.
A nő gyűlölettel telve nézett rá.
„Hogy pont most kellett kitörnie belőle az apai gondoskodásnak! Pedig már olyan szépen beidomította a kölyköt. Nem adom ilyen könnyen”– és bár a félelmet nem kellett színlelnie, fejben tovább szövögette terveit. Ahogy a férfira nézett azt gondolta:
„ Nem leszel mindig itt, hogy pátyolgasd a gyereket, és ha te nem leszel mellette, jövök én és megint azt fogja tenni, amit akarok.”
Nagy nehezen állt csak talpra, és megadást színlelve, de szívében sötét és kegyetlen gondolatokat őrizgetve lépett ki az ajtón.
Egy pillanatra visszafordult
– Ne hidd, hogy mindent tudsz a Nagyúrról. Mindig is én szolgáltam őt a leghűségesebben. És ezt nem fogja elfelejteni! Nem olyan biztos, hogy én halok meg! – hirtelen hoppanált, ahogy a férfi fenyegetően mozdult feléje.

Hermi, dönts, mész, vagy maradsz, most te vagy a drágaszág ura:D

Hermione nehezen tudott koncentrálni a házi dolgozatra, most az egyszer életében… tartott ettől a látogatástól Malfoy – nál. Nem volt titok maga előtt. Legalább önmagának nem hazudott … ez is valami…
Amikor még mindig csak a címet bámulta, amit leírt, becsapta a könyv fedelét, feltekercselte a pergament, és kiment a könyvtárból. Óvatosan lépkedett, mert nem akart senkivel sem találkozni.
Senkivel.
De tétován ment, mert nem tudta, merre lehet Narcissa Malfoy… kikémlelt a parkba, de nem látta a nőt.
- Most hol a francban lehet ez a bűbájpacsirta?! – morgott a lány. A tanáriba csak nem mehetett be… habár…
Elindult, és felment a negyedikre, majd a tanári közhelyiség ajtaja előtt megtorpant. Nagyot nyelt, és benyitott. Szerencséje volt: Narcissa ott ült, bágyadtan, sápadtan, de még így is csodaszép volt.
’Vinné a dementor ezt a nőt, miért kell ennek ilyen szépnek lennie!’- gondolta Hermione, majd felsikított. Zokogva dőlt az ajtónak, amire a bent lévők odakapták a fejüket.
- Malfoy professzor! – kiáltozott a lány. – Segítsen! Segítsen rajtam, vagy már csak egy zöld fényt lát, és nem marad semmi belőlem!
Narcissa értetlen képpel bámulta a hisztiző lányt, de felpattant aztán, és odament hozzá. Hermione akkor már a földön vergődött.
Narcissa mosolygott magában a nagyjeleneten de igyekezett, megértő, sőt rémült arcot vágni. A többiek előtt nem vetne rá jó fényt, ha egyszerűen kinevetné a kislány hisztériáját.
– Granger! Szedje össze magát! – préselte ki magából nagy nehezen és félrefordult, hogy elrejtse a mosolyát.
- Csak maga segíthet! – ordította a lány tovább.
- Csak én fogok magán segíteni. Természetesen. Az Intézmény valamennyi elmebetegét én ápolom. Gondolom ezért jött ide hozzám.
- Nem! Vigyen innen! Gyűlölöm ezt a helyet!
- Rendben van, keresünk egy helyet, ami megfelel magának, csak hagyja abba ezt az éktelen sivalkodást. És ne markolássza a karomat, mert összemaszatolja a ruhámat.
Aztán fogta a lányt, és amennyire elbírta, maga után húzta. Becipelte egy üres terembe. Hermione még mindig görcsösen zokogott. De amint becsukódott a terem ajtaja, egy csapásra elhallgatott, és mosolyogva leült.
- Köszönöm, Malfoy professzor, hogy szakít rám időt.
- Rendkívül ostoba jelenet volt az iménti. Granger, gondolkodjon józanul! Még egy hormontúltengéses kamaszt sem tévesztett volna meg. Mi a manónak csinálta?
- Ugyan. Azt hittem, a színjáték nem zavarja. Vagy igen? Gyakoroltam. – vonta meg a vállát a lány.
- Valami jobbat gyakoroljon ki, mert ez igen silány volt. A zöld fény... egyenesen szánalmas. – Az asszony a lányra nézett, és elfintorította a bájos orrát. – mit akar tőlem tulajdonképpen?
- Tanácsot kérek. Tudom, hogy nem kedvel. De azt is tudom, hogy nem dobna oda a volt férjének, csak, mert… valamiért neheztel rám.
- A férjem... vagyis a volt férjem randevút kért magától? Ez meglep a történtek után. vagyis azután, hogy maga meg Ő... szóval nem szokta kétszer ugyanazt a lány, na mindegy.
- Lucius Malfoy ma estére vár a kúriáján. Sajnos, tartozom neki. Nem tudom, mit tegyek.
-  Vagy úgy... – Narcissa az ablakhoz sétált. A havas téli tájat nézte miközben azon gondolkodott, hogy mit is mondhatna ennek a csitrinek. Mit tegyen vele? Ha azt mondja ne menjen akkor még inkább menni fog. Hiszen neki is mondták annak idején. És most annyira, de annyira nem érti, hogy miért nem hallgatott rájuk és miért kötött ki Perselus mellett. Belefájdult a feje. A lány nem Pitonhoz vágyik hanem Luciushoz. Menjen akkor. Lucius meg fogja tanítani neki, hogy mit várjon a továbbiakban egy férfitól. Az ágyban. De az ég óvjon bárkit, hogy beleszeressen. Mert érzelmeket biztosan nem kap. De minek is kellenek ott az érzelmek, ahol az ember lányát a mennybe repítik? Elég az. Ideig óráig. És Ez a kislány sem fog tovább tartani Luciusnak. Viszont Piton őrjöngeni fog ha a kis tanítványa Lucius befolyása alá kerül. Ezt oldja meg Piton. Semmi köze hozzá. Az Ő dolga.
– Mit is mondtál? – fordult vissza az asszony Hermionéhoz. – Tartozol neki? Nem tudom mivel tartozhatsz. Nem tudom, hogy hogyan segíthetnék neked. De elmondom amit tudok. Ha Lucius akar téged akkor meg fog kapni. Csak akkor menj oda, ha erre felkészültél. Ha te is akarod őt, még jól is érezheted magad. Luciust nem érdekli, hogy megjátszod-e a szerelmet vagy bármit.. érted ugye? Neki mindegy. Ha mész mert menned kell egy tartozás miatt, akkor nem biztos, hogy csak a szex amire vágyik. A testeden keresztül fog a lelkedhez férkőzni. azon az úton amit Piton valószínűleg nem tanított meg neked. – elgondolkodva nézett a lányra – Nem, nem rá vallana. Ő sokkal inkább az ész mestere mint a szerelemé (bocs, ezt nem bírtam kihagyni:))) Lucius viszont nem véletlenül Voldemort követője. Az ő számára semmi vagy. Egy értéktelen korcs. Meg sem rezdülne a lelke a pusztulásodon. Védd az életed! A többit megoldjuk... megoldod utólag!
Hermione csak nézte a nőt, ahogy beszélt. Okos dolgokat mondott, meglehetősen higgadtan. A lány még mindig kissé tanácstalanul rágta a körmét.
Az asszony érezte, hogy valójában tehetetlen. Látta a lányon az aggodalmat és átérezte a kétségeit. Ha Hermione azt akarta volna, hogy lebeszéljék, vagy megvédjék akkor nem hozzá jön, hanem Pitonhoz szalad. Ez nyilvánvaló. És az is egyértelmű, hogy semmi sem védheti meg attól, ami rá vár. Akármi is az. És Narcissa csak egyet kívánt neki, hogy inkább egy orbitális szexben legyen része a kislánynak, mint bármi másban. Még egy pillanatig gondolkodott és úgy döntött, hogy egyetlen pici, icipici segítséget talán tud adni a lánynak. Néhány pillanatig lehunyt pillákkal keresgélt magában, hogy megtalálja a megfelelő dolgot, azután megfogta a lány kezét, aki nem húzódott el, sőt mintha belekapaszkodott volna a nőbe és Narcissa mosolyogva nézett a szemébe. A pálca érintette a lány homlokát. Mindent a legegyszerűbben. Csak hadd keringjen szabadon ez a kis gondolat foszlány. Senkit sem fog zavarni. Senkinek sem fog feltűnni. De a lány használhatja majd, ha szüksége lesz rá. Ez lesz, ami visszahozza, bármerre is jár. A mentőöv, ami lebeg minden tetején és sodródik az árral, de nem engedi majd, hogy elsüllyedjen, aki belekapaszkodik.


Hermione kinyitotta a szemét, és egyedül találta magát. A nő úgy hagyta ott, hogy semmit nem adott neki, mégis mindent. Érezte, hogy agya folyamatos nyomás alatt van. Ma már annyian beletúrtak… Lucius már csak hab lesz a tortán…de a lány elhatározta, hogy nem hagyja majd azt a vén perverz alakot, hogy…
Egyszer elég volt. Mindenkinek.
Gyűlölte, hogy nőből van, és, hogy…
- Pedig nem is vagyok szép! – csapott az asztalra, majd felordított, mert eltörött a kisujja… gyorsan összeforrasztotta, de nem Lockhart módszerével, és elindult a toronyba.
A vacsorát nem hagyhatta ki, mert feltűnő lesz. De honnan fog kijutni a kúriához?! Ekkor jutott eszébe a kis ékszer. Teljesen elfelejtkezett róla…
Gyorsan evett valamit, majd mielőtt Ron és Harry észbe kaphattak volna, már el is tűnt. Szó szerint…
Megkereste azt a helyet, ahonnan biztosan el tud jutni a kúriára, majd felhúzta a gyűrűt. Rántás, pörgés, és már földet is ért. Kissé bizonytalanul, de azért talpon maradt.
Nem lepődött meg azon, hogy Malfoy már várta a kapuban…

Lucius.

És Malfoy nem hagyott egy másodpercnyi időt se a lánynak, egy laza Silencioval elhallgatatta, majd a varázspálcáját Hermione hátába nyomta, és néha – néha megtaszítva irányította be a földszinti dolgozószobájába a vonakodó boszorkányt.
Mikor beléptek a helyiségbe, Lucius lezárta az ajtót, majd egy pamlagra bökött.
- Feküdjön oda! – majd az íróasztalához sietett, és gyorsan levette a talárját, majd a felöltőjét, és ingujjban fordult vissza a rá riadt szemmel rámeredő lányhoz.
- Mintha azt mondtam volna, hogy dobja magát hanyatt. – sóhajtott egyet fáradtan, mikor Hermione tagadólag megrázta a fejét, végre leesett neki, hogy mitől is tart a lány.
Felröhögött.
- Ejnye Ms Granger, - csóválta meg a fejét gúnyos mosollyal az ajkán, és elindult a boszorka felé – nem hittem volna, hogy ilyen hatással volt magára az egyetlen együttlétünk. Miből gondolja, hogy továbbra is vágyom magára? – és megcirógatta a lány arcát, mire Hermione hátrakapta a fejét. Lucius szeme megvillant, és egy lökéssel rálökte Grangert a pamlagra, aki azonnal fel akart ugrani.
- Maradjon nyugton, mert kitekerem a nyakát! – kiáltott rá Malfoy dühösen, mire a boszorkány megszeppenve hunyta le a szemét, és várta azt, aminek jönnie kell.
Lucius egy intéssel berántotta a súlyos brokátfüggönyöket, éjjeli sötétség borult a szobára, majd pár pöccintés, és közel ötven gyertya lángja lobbant fel egyszerre.
- Most pedig Ms Granger visszamegyünk az előző életébe. – ült le egy székre Malfoy, és a pálcáját a lány homlokának szegezte. A boszorka szeme kifordult, és csak a fehérje látszott, már nem ezen a világon járt.
Emlékképek szálltak fel sejtelmesen Hermione feje fölé, aminek láttán Lucius újfent elröhögte magát. Egy édes sárgás pihés kis kacsa tipegett egy tanyasi udvaron, majd végzete egy sütőben érte. Rezzent a pálca, és váltott a kép, egy magas, sovány, de mégis izmos fekete hajú férfi tűnt fel. Hosszú sötét kabát takarta a testét, éppen egy cigarettára gyújtott rá, majd lassan indult el egy kihalt utcán. A következőtől Malfoy riadtan hőkölt hátra, számtalan szárnyas gonosz szellemmel küzdött a férfi.
- Démonvadász volt a kisasszony. – suttogta Lucius – Tökéletes lesz.
Malfoy a regressziós hipnózist alkalmazta a lányon. Visszavitte Hermionet az előző életébe, hogy ott elhelyezzen benne egy parancsot. Értelemszerűen a kacsás lét nem hozott sikert, de a az alvilági teremtmények ellen fellépő férfi tökéletes volt Malfoy számára. Óvatosan elhelyezte az utasítást a boszorkában, azaz kémkednie kell Piton után, aki bár szövetségessé vált, de kényszerű viszony volt ez kettőjük között, és Lucius nem bízott a bájital tanárban. Igaz, senkiben se bízott.
A parancsot csak ő képes aktiválni az általa megalkotott varázsigével, amit senki sem ismert. Még Piton sem képes hozzáférni, hiszen nem ebben az életben van elrejtve, de most működik. Igaz, azt megteheti, hogy visszafejti az előző életeket, de mivel nem tudja a varázsszót, nem bírja kinyitni, nem képes semlegesíteni.
És a legszebb az volt az egészben, hogy még Hermione se emlékszik semmire, sőt Lucius egy ördögi vigyorral egy kitalált emlékképet ültetett be a boszorka agyába, ahol hevesen kefélnek, és a lány mindent megtesz neki.
- Hagyj pukkadjon meg a pincebogár! – vigyorog Lucius – Lássa mi az, amire vágyik, de a büdös életben nem tesz érte egy lépést sem a hülye elvei miatt.
Megigazította a boszorkány ujján a gyűrűt, mire a diáklány egy hatalmas durranással eltűnt a dolgozószobából, és visszatért oda, ahonnan eljött.
Malfoy elégedett mosollyal állt fel, amikor a bal alkarjába szúrt a fájdalom.
- A kurva életbe! – káromkodott, mert már enni készült, és nem vágyott arra, hogy a félvérű mocsok elé járuljon. Gyorsan a Merengőjéhez sietett, és kiürítette az agyából az előző órák emlékeit, és minden mást, ami pocsék helyzetbe hozná Voldemort előtt.
Sietve felöltözött, magára terítette a talárját, és hoppanált a Nagyúr elé.

Sötét Nagyúr

Amikor Voldemort tudata éber volt, teljesen elnyomta hordozója személyiségét. Ám Desirée Alzac néha egészen önmaga volt. Amikor Voldemort egyheted horcruxa... aludt. Ennek biztos jele volt, hogy a szörnyeteg szörcsögve hortyogott odabenn. Desirée olyankor gyűlölte, hogy magában hordozza Voldemortot. Ám nemhiába volt Piton tanítványa és nemhiába lett kitűnő auror... Rettenetesen dühös volt, amiért Lucius nem akart vagy nem tudott segíteni rajta. Akármilyen jó volt vele, hozzá, egy életre meggyűlölte a holdhajú halálfalót. Most, hogy Lucius Malfoy Voldemort színe elé lépett és alázatosan térdre borult ura előtt, az aurornak nem lehetett kétsége, hogy Lucius a Sötét Nagyúr undorító talpnyalója, semmi több. Ám volt valaki, aki tudott neki segíteni. Akinek az érdekében Desirée Alzac rávette Voldemortot, hogy szabadítsa meg a Sötét Jegytől.
Desirée számára óriási kihívás volt a feladat, amivel Piton megbízta. Piton őrizte az engramját – mint valamennyi növendékéét, akiket valaha beavatott a Sötét Varázslatok Kivédésének művészetébe -, így bármikor telepatikus kapcsolatba léphettek. Sőt, Piton bájitala, amit átalakulása óta Desirée rendszeresen megkapott a Rend tagjaitól, lehetővé tették, hogy egyre hosszabb ideig legyen képes elnyomni magában a Nagyúr horcruxát…

Piton ebben a percben Dumbledore előtt állt és idegei pattanásig feszültek. Legszívesebben ráborította volna az asztalt az igazgatóra. A szenilis vénember derűsen pislogott.
- Jó munkát végzett, Perselus. Granger hű szövetségese a mi kis Potterünknek, mindig mellette lesz. Büszke lehet rá, amiért elnyerte a bizalmát. Öntől hajlandó tanulni a kislány.
- Tény, hogy Granger tehetségesebb, mint Potter és egy fokkal több együttműködési készség van benne – de akkor is csak tizenhat éves! És… Griffendéles – vicsorgott Piton.
- És mégis ő az, aki a leghasznosabb információkkal szolgálhat nekünk. A tudásvágya és a szexuális érése ellenállhatatlanul vonzóvá teszi őt, nemdebár? – kacsintott az igazgató.
- Ne higgye – felelte sötéten Piton. – Annak a gyereknek a tudata olyan, mint egy átjáróház.
- Kötelessége őt megvédeni. Hiszen amíg tart a felkészítése, mindig vele van, minden lépéséről tud…
Piton önkéntelenül lehunyta a szemét. Elméjében a képsorok halványan peregtek. Látta, hogy Granger védtelen Luciusszal szemben. Tökéletesen kiszolgáltatott. Ám Piton nem leplezhette le magát… Most nem. Bízott a lányban. És kénytelen volt megbízni valaki másban is, akinek éppen akkor érezte meg a telepatikus üzenetét az elméjében.
Az összeköttetés létrejött. Piton azonnal döntött: Lucius Malfoy házába küldte Desirée Alzacot. Bár Grangert már nem találta ott, Desirée feltűnés nélkül átkutatta egykori szeretője házát. A Merengőt, Lucius értékes gondolatival természetesen azonnal Piton asztalára teleportálta egy exvito-val, majd sürgősen dehoppanált a park végéből.

Ezalatt a Mester és hűséges szolgája, Lucius Malfoy a gyakorlatozó, fiatal vérfarkasok között lépdelt.
- Megérkezett az átutalás, így most egy kitűnő kiképzőt szerződtettem – mosolygott Voldemort és egy megtört, őszes hajú férfira mutatott, aki a mamlasz képű vérfarkasoknak magyarázott.
- Remek Nagyuram! – hajtotta le a fejét Lucius, és Voldemort nem láthatta az arcán végigfutó undort.
- Van még egy jó hír. A Montclair család is behódolt végre. Remélem, a fiad készen áll az esküvőre. Gondolom, karácsonykor egybekelhet az ifjú pár. Alinea és Draco…
- Én egy tavaszi esküvőre gondoltam, mivel...
- Nem, Lucius – rázta a fejét Voldemort. Miközben kedélyesen átölelte agyafúrt barátja vállát, egy iszonyatos erejű Cruciatus-t küldött a varázslóra –, nem halogatjuk tovább az esküvőt. Kell az a pénz, a muglik csak azon a nyelven értenek.
- Úgy lesz, ahogy parancsolta Nagyuram. – suttogta elhaló hangon Lucius, de agyán végigszáguldott egy kacifántos mondat.
„Dögölj meg te mocsok!”
Szerencséjére Voldemort éppen nem figyelt rá, ezért az oda nem illő gondolatok hamar köddé váltak, mikor Malfoy észbe kapott.
- Úgy bizony, Lucius! Mivel Te vagy a leghűségesebb hívem, téged bízlak meg, hogy nyerd meg a fegyvergyártó konzorcium elnökének bizalmát. Akarom azokat a fegyvereket!
- Csaknem gondolja Nagyuram, hogy alantas muglival szóba állok? – háborodott fel Lucius.
- Mugli, bizony – röhögött fel a Sötét Nagyúr. – Ugyan már, Lucius! Megbízható szövetségeseink, csak ez számít! Felhasználjuk őket a céljaink érdekében. Érezd magad megtisztelve, amiért tárgyalhatsz velük!
- A legjobb tudásom szerint fogok cselekedni Nagyuram, de engedje meg, hogy valamit megosszak magával.
Voldemort nagylelkű bólintására, Lucius szépen bemószerolta Bellatrixot, hogy miképpen cselekszik a nagyfőnök háta mögött. Kaján mosollyal távozott a helyszínről, mert Voldemort dühösen lángoló szeméből nem sok jót olvasott ki Bellatrix számára.


Lucius fáradtan érkezett haza a Nagyúr totál kikészítette az alattomos Cruciatusával, de számított rá... tudta, hogy a csúszómászó féregnek, muszáj mindig lealáznia őt, hisz a gyengék leginkább ezzel képesek visszavágni.
Besietett a dolgozószobájába, ahol rögtön feltűnt a merengő hiánya.
Malfoy hatalmasat bődült.
- Hogy a rosseb egyen bele ebbe a rohadt házba! – és felrúgta a közelében lévő széket – Nagyobb forgalom van itt, mint a Trafalgar téren éjszaka.
A besiető két házimanót azonnal leadavázta mérhetetlen dühében, majd leroskadt a pamlagra.
- Csakis annak a görbe hátú, halálmadárnak a kampós orra lehet ebben benne. – egyenesedett ki, majd mosolyra húzta a száját.
- Jól van Piton, azzal most már tisztában vagy, hogy a kis védenceden alkalmaztam a regressziós hipnózist, de a varázsigét, ami aktiválhatja az engram tartalmát non-verbálisan helyeztem el, és a gondolat még a merengőben is rejtve marad. Csakis az emlékképekhez, és a szavakhoz férhetsz hozzá te vén méregkeverő.
A lényeg rejtve marad előtted.
Lucius hanyatt dőlt a kanapén, tarkója alá csúsztatta kezét, és mosolyogva bámulta a plafont.
Kedvelte Pitont, mert értékes ellenfél volt.
A szeme lassan – lassan lecsukódott, majd mély álomba merült.
Pedig rengeteg dolga lett volna még. Narcissát is fel kell keresnie, a válási papírok aláírása, és Draco véget.

Lucius, utána Innocent mint Lupin vagy Alinea

Remus elégedetten lépett ki az igazgató szobájából. Az új rendtagok beszervezése remekül haladt és néhány igen értékes varázsló és boszorkány is van köztük. Dumbledore vállalta, hogy besegít a Malfoy gyerek védelmében és Lupin önszorgalomból, a másikat is bevette az alkuba. Még meg sem született ugyan, de Narcissa láthatóan anyatigris és biztosan elégedett lesz a dolgok ilyetén alakulásával. Sietnie kellett tervei megvalósításával, mivel a holdtölte vészesen közeledett. Néha érezte is már a szaggatást a belsőjében, néha már vágyakozva nézett a hold felé, akarata ellenére. És igen, az a különös, gyűlölt éhség is kezdett utat találni tudatának mélyéről. Hamarosan megint el kell tűnnie egy időre az iskolából, pedig most igazán alig van idő. A nagyúr erősödik és megosztja magát, ezáltal még nehezebb lesz megakadályozni bomlott agyú terveit. Remus sokat tudott a szörnyetegekről, nagyon sokat, majdnem mindent, de csak majdnem és ez a majdnem tette, hogy egy kicsit mindig hátrányban voltak Voldemorttal szemben. Azelőtt és most is. Az a lépésnyi lemaradás már sokak életét követelte. Elgondolkodva halad a folyosón, mígnem szinte beleütközött egy szobor mögül előlépő diákba. A lány sápadt arccal ellépett mellőle és már halad volna tovább, mikor Remus felismerte.
–Montclair kisasszony!
–Igen, uram, izé professzor…– Alinea hallott már néhány pletykát a férfiról. Ellentmondásos dolgok keringtek róla, jobb az ilyennel tartózkodóan bánni. Óvatosan visszalépett . Most inkább valaki mással akart beszélni, de végül is a férfi a rend tagja, talán…
– Úgy hallottam, gondjai akadtak! Ha gondolja, hogy segíthetek…
–Nos, Piton professzor mindig kellő támogatást nyújt a háza tagjainak! – ez persze nem volt teljesen igaz, a lány azonban kissé kaján örömmel vette tudomásul a férfi arcán átsuhanó bosszúságot.
–Azért Perselus sem ér rá mindig. Úgy tudom, a Sötét Nagyúr tervei gyors megvalósításába fogott. Ebbe pedig, ön is beletartozik, kisasszony.
Alinea, ha lehet, még jobban elsápadt. Nem elég, hogy az előbb szem és fültanúja volt mostohaapja és Bellatrix Lestrange hihetetlen „szóváltásának”, most meg ez is, pedig már olyan szépen sikerült meggyőznie magát, hogy elfelejtették. De nem szabad gyengeséget mutatnia. Magában felidézte a Pitontól kapott fekete könyv sorait, és megerősítette vele az önbizalmát. Jól jön az ilyen trükk
–Akkor ezért mászkál oly sok halálfaló Roxfort folyosóin. Lassan már lépni sem lehet tőlük, annyi mászkál errefelé! Jobb is lehetne a védelem – tette hozzá szemtelenül a férfi arcába bámulva. Már nem volt sápadt, sőt nagyon is erősnek tűnt.
Lupin meglepődött a hirtelen változáson. Ügyes, ismerte fel a bűbájt.

– Mégis, ossza meg velem, mire gondol! Látott valamit? Mondja el, kérem, fontos lehet.
– Nevelőapám volt itt, bár az nem lenne érdekes, hiszen meglehetősen sűrűn jár errefelé, de az már meglepőbb, hogy Bellatrix Lestrange is feltűnik az iskola termeiben.
– Mit látott, mondja!
- Dracoról volt szó – És Alinea szépen sorban előadta, minek is volt tanúja az imént. – Lehet, hogy még itt van, nem hiszem, hogy feladja! –fejezte be végül.
– Malfoy?
– Ő sem, hisz Dracoról van szó, de én mégis Bellára gondoltam. Amit hallottam róla, és amit most tapasztaltam is ezt erősíti! És még valami, igaz, hogy a testvérem visszatért?
–Nos, hát úgyis kiderül holnap a nagyteremben, úgyhogy akár el is árulhatom. Igen.
– Kösz – vetette oda Alinea az utána bámuló tanárnak, majd rohanni kezdett a folyosón. Beszélnie kell vele, most!

Draco, beszéljünk!

Draco hallgatagon lépkedett az alagsor kihal folyosóján, amikor feltűnt a sietve felé szaladó Alinea.
– Draco, Draco, visszajöttél, annyira örülök, olyan bolond vagy, aggódtam érted!
- Újból beszélsz velem? – dörmögte sértődött hangon a fiatal fiú, de a szeme azért mosolygott.
– Na, ne duzzogj már! Annyi minden történt, el se hiszed,… persze, lehet, hogy már sok mindenről tudsz, én is…, én is sokat hallottam ám rólad, meg Belláról,…de buta vagy, megbízni abban az eszelős boszorkányban, és apád is, meg Voldemort…És … az esküvő, most hallottam Lupin professzortól. Piton is akart segíteni, és ugye nem is gondoltad komolyan, az nem lehet, kérlek, mond, mit csináltál…De most már maradsz, igaz!
Elgondolkodva hallgatta a lány hadaró beszédét, és azon morfondírozott, hogy mennyire avassa be a boszorkát mindazokba, amit megtudott az apjától. Aztán eldöntötte, a lánynak ugyanúgy joga van minden információhoz, mint neki.
- Figyelj Alinea – vált suttogóvá a hangja, majd megfogta a boszorkány karját, és szorosan magához húzta – Apám sok mindenbe beavatott tegnap, de ezekről később beszélek.
– Nem tudom, Draco, Lucius néha olyan furcsa, meg minden, most is…
- Ne vágj a szavamba, kérlek. Mindent elmondok majd, de hidd el, most fontosabb dologról van szó. Apám most küldött egy üzenetet, hogy a Nagyúr karácsonyra akarja az esküvőnket, és az öregem hiába próbált meg haladékot kérni, Tudjukki hajthatatlan volt.
– Merlinre, ha azt akarjuk, hogy megússza, mégis engedelmeskednünk kell, de azt megmondom előre, hogy csak színjáték lesz. Apád kedvéért hajlandó vagyok rá, meg hát nem látom, hogyan kerülhetnénk el, és akkor mindannyiunknak könnyebb lesz. Tudod, hogy nem jövök ki nagyon jól vele, de nem kívánok rosszat se neki. A nagyúr kegyetlen! Nagyon kegyetlen! Talán most is nyomatékosította az akaratát és… Lucius?
- Nem nagyon bántotta, de azért sejthetted, hogy nem volt egy kellemes érzés. Ki kell valamit találnunk, hogy kitoljuk a dátumot. Időt kell nyernünk.
Ekkor egyre erősödő morajlást hallottak a folyosó túlvégéről, és több házukbeli diák is feltűnt.
- Menjünk mi is. – tátogta némán Draco Alineanak, majd kézen fogta „aráját” és beálltak a csoportba.


Lucius nem sokat aludt, de mégis kipihenten ébredt, és újra itt volt Roxfortban.
Már lassan többet járok ide, mint amikor iskolás voltam. – gondolta vidoran, bár maga sem értette miért volt ilyen jókedvében, hiszen a kopasz féreg parancsát minél előbb teljesítenie kell, azaz fel kell keresnie azt a fegyvergyártó muglit. Előtte azonban rendeznie kell Narcissával a dolgokat.
Megállt a volt neje szobájának az ajtaja előtt, megigazgatta a tökéletesen rásimuló zöld bársony felöltőjét, és bekopogott, majd a halk szabadra belépett.

Inno, akkor Alineaként egészítsd ki a párbeszédet, majd Narcissának küldd tovább, hogy ossza ki az urát:D

Narcissa, oszd ki!!!

Narcissa dühödten fordult hátra, ahogy meglátta a tükörben a belépő Luciust. A keze megremegett és a púder halvány felhőként borította be az asszonyt. Köhögve rázta a fejét és kilépett az ezüstösen csillogó ködgomolyból. A férfi elegáns külseje mindig is megnyerő volt számára, csak az a rossz természete ne lenne. Narcissa összevonta szépívű szemöldökét és sóhajtva odaszólt Luciusnak.
- Minek köszönhetlek? Annyira sajnálom, hogy már mész, de nem akarlak tartóztatni...
- Hidd el nekem is kínzó a látványod. – válaszolt epésen Lucius – Látom rohadtul elfoglalt vagy. Két dolog miatt voltam kénytelen találkozni veled.
Malfoy körbe nézett a szobában, és látványosan elfintorogta magát.
- Hihetetlen, hogy mivel megelégszel mostanság. – mondta végül gúnyosan miután feltérképezte a helyiséget.
Narcissa leült a süppedős karosszékbe, keresztülvetette egymáson szépívű lábait, és látványosan reszelgetni kezdte a körmét.
- Ah! – az asszony szemei szikrákat szórtak – Nem engedtem, hogy leülj! Ne rendezkedj be hosszabb tartózkodásra, mert nincs miért maradnod! A hosszabb jelen esetben 2 percet jelent.
- Csak nem gondolod, hogy leülök itt bárhova is. Semmi kedvem aztán hetekig gyógykezeltetnem magam. – csattant élesen a férfi hangja, mert már most érezte a lángoló gyűlöletet, ami elárasztotta őt az asszony iránt – Követelem, hogy mondd el végre az igazat! Ki Draco apja?
Az asszony felállt a székből és hogy újra fellángoló dühét leplezze le föl sétálgatott miközben Luciushoz beszélt.
- Szeretnéd tudni mi? Hogy a te gyereked-e? Mert ez lenne az egyetlen bizonyíték arra, hogy képes vagy gyereket csinálni. Az összes többi csak próbálkozás. Amit ugye a kutyák szoktak... Furcsa lenne, ha kiderülne, hogy rengeteg sok pénzt, amit ráköltöttél Dracora, valaki más kölkének a nevelgetésére fordítottad. Furcsának, furcsa, de korán se lehetetlen. – Narcissa megállt a férfi háta mögött és a fülébe súgta Luciusnak. – Piton gyereke! Jaj! Bizony!
Épp, hogy elkerülte a varázsló meglendülő öklét, ami ha telibe talál, akkor a nőnek napokig kellett volna az embereket kerülnie a nyomai miatt. A mágus a lendülettől kissé kibillent az egyensúlyából, de talpon maradt. Őrjöngő tekintettel fordult a rohadt szuka felé, aki a pálcáját rászegezve vigyorgott rá.
Narcissa élvezettel nézte Lucius tehetetlen dühét. Ugyan nagy valószínűséggel Piton Draco apja, de mindenki jobban jár, ha Lucius a magáénak tudja, úgyhogy Narcissa engedékenyen fordult újra a férfi felé.
– Te világraszóló ökör! Persze, hogy a Te gyereked! Ki másé lehetne? Pitonnak mindig volt annyi esze, hogy ne ejtse teherbe a barátnőjét. Ő nem akart gyereket soha. Te igen. Te vagy az apja.
Lucius nem nyugodott meg a boszorka szavaitól, mert érezte a cinikus, gúnyos élét minden egyes betűnek, amit a nő kiejtett azon a kívánatos, de neki már undort keltő száján.
Úgy tett, mintha távozna, de ahogy elhaladt az asszony mellett, visszakézből egy hatalmas pofont kent le Narcissának.
– Hozzám ne érj még egyszer! – sikította a Narcissa éles hangon, és meglendítette a pálcáját melynek nyomán Lucius fenséges arcán hatalmas kelések keletkeztek és undorító módon gennyedzni kezdtek Az asszony ügyesen félreugrott a férfi újralendülő keze elől és az ajtóhoz menekült. Amíg Lucius saját maga gyógykezelésével volt elfoglalva, Narcissa kisurrant az ajtón és csak a küszöbről szólt vissza.
– És ha már itt vagy... esetleg alá is írhatnád a válási papírokat. – Intett az asztalon halmozódó képtelenül hatalmas mennyiségű papír felé. – Egyenként! Tollal! Semmi hókuszpókusz! Csak akkor érvényes.
Narcissa kedvesen biccentett még egyet búcsúzóul a férfi felé és becsukta maga mögött az ajtót, majd vidám léptekkel elindult Dumbledore irodájába, hogy megbeszélje vele a karácsonyi összejövetel részleteit.
Malfoy egy pillanat alatt eltűntette exneje kedvességének a nyomait az arcáról, gyorsan feltépte az ajtót, és még elérte az átka a boszorkányt.
- Locomotor mortis! – a karcsú alak irdatlan nagyot csattant a folyosó kövén a lábát összebilincselő átoktól, mire Lucius elégedett vigyorral a képén visszatért a szobába, hogy aláírja a szabadságát visszaadó papírokat.

Piton!!!

 

Piton elolvasta az üzenetet, amit Desirée Alzac hagyott az asztalán. Ahogy a kőedényre nézett, amely Lucius Malfoy értékes gondolatait tartalmazta, kajánul elvigyorodott. Habozás nélkül belemerült. Tekintete kissé elfelhősödött, amikor látta, hogy mit művelt valójában Malfoy a kis Grangerrel. Ám számára sokkal fontosabbak voltak azok a gondolatok, amelyeket Lucius a Sötét Nagyúr elől akart elrejteni. Mindaz, ami Draco Malfoy szerepével kapcsolatos. Amit apa és fiú négyszemközt beszélt meg egymással. Piton mindebből arra következtetett, hogy Luciusnak fogalma sincs, mi a valódi szándéka a Nagyúrnak a fiával. Abban bizonyos volt, hogy Draco még nem kapta meg a valódi megbízatását.
Közben volt egy másik feladata is. Madam Pomfrey értesítette, hogy fogytán a vágylelohasztó lötty. A lányok közül pedig egyre többen tartanak igényt fogamzásgátlóra. Perselus Pitonnak kellemetlen kötelezettségei közé tartozott, hogy pótolja ezeket a bájitalokat. Valójában 16 éves kora óta az ő dolga volt, hogy megfőzze a növendékek és a tanárok részére mindazt, ami a kényszerű önmegtartóztatás miatt szükséges. Bár mostanában úgy vélte, rajta kívül senkinek sem fontos, hogy betartsa ezt a fogadalmat. De megtette, amit Dumbledore elvárt tőle. Saját házának diákjai bármikor bizalommal fordulhattak hozzá ezekért a szerekért. A másik három ház növendékeit azonban Madam Pomfreyhez küldte.
Hermione Grangerrel sem kivételezett volna, ha Dumbledore utasítására nem látogatja a különóráit. Amint megpillantotta a meggyötört külsejű és zavaros gondolathullámokat árasztó lányt, rájött, számára sokkal fontosabb, hogy megismerje Lucius Malfoy gondolatait.
Magához hívta a diáklányt. Ahogy közeledett felé, egyre élesebben érzékelte a lány kusza gondolatait. Saját elméjét lecsillapította, nem akarta még jobban megzavarni.
- Granger kisasszony! Magának rengeteg esze van... Mióta nem használja, amikor kellene?
(Hermione – szerintem párbeszédezzünk – irányíts!)
- Amióta átjáróház lett. – vigyorodott el a lány, de olyan hűvösen, ahogyan még talán soha senkire.
- Pontosan tudja, hogyan kell lezárni az elméjét! Az órán képes volt rá. Vészhelyzetben meg leblokkol! Ha nem rám figyelne folyton, hanem arra, amit mondok, nem került volna ilyen helyzetbe. Ide vezet, ha magánakcióba kezd! Pedig a házvezetőjétől tudom, ő is világosan megmondta magának, hogy nem hagyhatja el tanári felügyelet nélkül a Roxfortot!
- Ne papoljon, ha kérhetem. Nem volt tervbe véve, hogy miközben én Harry- nek segítek, Lucius Malfoy meg saját magán könnyít! Általam! Vagy rajtam?!
Piton elgondolkodva nézett tanítványára. Ez a gátlástalanság mindig is jellemző volt Luciusra. Igaz, képzeletben ő is megtette, számtalanszor, hogy eljátszadozott egy-egy szexéhes csitrivel, aki valami érthetetlen okból az ő ölelésére vágyott és ezt a tudomására is hozta. Képzeletben. A tanítás részét képezte, hogy a vakmerő diákokat szembesítette vágyaik következményeivel. S hogy ezzel megalázta őket? Természetesen! Jobban, mintha a valóságban történt volna mindaz, amiről ábrándoztak.
- Ilyen állapotban saját magán sem tud segíteni, nemhogy máson! Magának és másnak is árt, ha nem tud mást, csak hisztérikusan őrjöngeni!
- Őrjöngés? Én vagyok a legcsendesebb lány a világon! És most azonnal adjon abból a löttyből, amit …
- Tudom, mire van szüksége… - mondta Piton összehúzott szemmel. Ám annyira szórakozott volt, hogy először a jellegzetes, fahéjas illatú főzetből akart adni a lánynak. Aztán végül megtalálta az egyik felső polcon a barna folyadékkal teli fiolát. Átnyújtotta. – Hajtsa fel!
- Hogy ért a dologhoz! – csattant fel a lány. – Bizonyára már sok diákjának osztogatta! Miután kissé elhancúrozott velük.
- Hiába gúnyolódik. – Ám a gondolat, hogy Hermione ilyesmit feltételez róla, még ebben a helyzetben is szórakoztatta Pitont. Közelebb hajolt, mély hangja most igézően zendült. – El sem tudja képzelni, milyen sokan szeretnének most a maga helyében lenni. Kettesben… velem… De megnyugtathatom, semmi oka féltékenységre.
- Ne becsülje túl magát. Állítólag belelát az elmémbe. Akkor ezt honnan szedi? Csak az féltékeny, aki szeret. – remegett meg a lány szája. – És ez nincs bennem.
- Igya már meg! – türelmetlenkedett Piton. – Közben ismét alkalmazta a legilimenciát… és szörnyű gyanúja támadt. A regressziós hipnózis során Malfoy eléggé kontár munkát végzett – sohasem volt érzéke a finom megkülönböztetéshez. Ennek a drasztikus beavatkozásnak még súlyos következményei lehetnek...
- Nem. Ez nem jó. – nyújtotta vissza Hermione a barnás folyadékkal teli üvegcsét, majd a Merengőre meredt. – Azt akarom, hogy előttem főzze meg.
- Pontosan tudom, mire van szüksége! Ez az!
- Nincs választása, mert ha nem iszom meg, hát elveszti a segédjét.
- Nem a segédemnek tekintem, hanem egy tehetséges diáknak, aki egyszer talán a munkatársammá válhat. Lényegében – most is az…
- Véletlenül sem találja ki, mi történt velem, ugye? Nem baj. Kérek a bájitalból, de magam akarom látni, ahogy főzi. Nekem. Egyedül nekem. Hintse meg olyan varázslatokkal, amik engem fognak segíteni. És védeni.
- Granger, a bájitalok csak időszakos védelmet nyújtanak. Az agyegyesítés során hosszú távú bevésődések keletkeznek, amelyek sokkal erősebbek és…
- Biztosan az agyegyesítés miatt lettem ilyen… milyen is? Furcsa?
- Azzal, hogy ész nélkül Lucius karjaiba rohant, tönkretehette volna az eddigi munkánkat.
Hermione felmérte a terepet. A Merengő Malfoy – é volt. Megismerte a címerét. Elégszer látta már… valamiért olyan érzése volt, hogy mostantól Pitonnal kell lennie, de nem értette, mi ez a belső sugallat. Ám ekkor váratlanul elszédült. Előrehajolt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de ez sem segített rajta.
- Mi történt magával? – kérdezte a férfi és megszorította a lány karját. – Nézzen a szemembe!
- Semmi bajom. Ne érjen hozzám! – rántotta el a kezét.
- Üljön le a kanapéra! – utasította Piton. – Figyeljen rám...
Hermione leült, ahová Piton mutatott, de nem érintették meg egymást. Ez most más volt, teljesen eltérő érzés, ami a lányban szétterült. Olyan mértékű gyűlölet a varázsló iránt, amit nem is értett. Amikor épp szólni akart, óriási sikítást hallott. A fülére tapasztotta a kezét, így nem hallhatta, hogy Piton mit mond neki. Pedig a férfi beszélt hozzá.
- Akármit tett magával Malfoy, szembe kell néznie vele! Meg kell ismernie Malfoy valódi szándékait. Nemcsak azokat, amelyek a magával kapcsolatosak...
A lányt azonban nem érdekelte. Tükrök tűntek fel előtte, szárnyak, és ziháló légzése egyre erősödött. Piton odalépett hozzá.
- Granger, vegyen erőt magán! Tudom, hogy ennél sokkal erősebb! De csak akkor segíthetek, ha maga is akarja! Kell az együttműködése! – és ismét megragadta a lány karját.
Hermione alig volt már magánál, amikor a Merengő örvényleni kezdett. Piton szó nélkül odavitte a lányt, és belenyomta a fejét. ( a Merengőbe…:D ). Hermione megkapaszkodott a tál szélébe, Piton pedig várt. ( ez annyira előttem van!!!!!!!!!! :D)
Ám nem az történt, amit akart. A lány tudatát úgy megpiszkálta a hipnózis, és Lucius Malfoy olyan elégtelen kijózanítást végzett, hogy félig az előző életében ragadt a Griffendéles tanulógép, ezért Malfoy emlékeit nem látta. Viszont leszállt a Pokolba. Iszonyú mennyiségű lelket látott, és borzalmasan fújt a szél. Alig kapott levegőt, kapálózni kezdett, mire Piton kihúzta. ( Hermit. Onnan. Izé. Ebből már nem jövök ki jól…).
- Most már tudja, mi történt a kúrián?
- Nem…- zihálta Hermione. – A … másvilágot láttam…
- Granger, ne szórakozzon velem! Nézzen szembe a tényekkel!
- Adja a löttyöt! – kiáltott fel a lány.
- Miért nem itta meg az előbb? Most sem adhatok mást...
- Ha nem adja, elveszem.
Piton egy hosszú pillanatig Granger szemébe nézett. De igen, értette meg, adhat mást... Ideges mozdulatokkal szedte elő a tárolószekrényből a hozzávalókat. Főzött egy olyan szérumot, amit saját magán is csak egyszer próbált ki. Ezzel eljuttathatja a lányt oda, ahol Malfoy beavatkozása történt. Hogy könnyebb legyen neki, annyit tehet érte, hogy elkíséri. Vele lesz – de csak addig, amíg a lánynak szüksége van rá. Egyetlen pillanattal sem tovább.
- Meddig pepecsel még?!
- Kész van – szólalt meg tíz perc múlva a férfi. - Igya meg! – utasította ellentmondást nem tűrően. Miután felhajtotta a folyadékot, Hermione kábulatba esett, majd lezuttyant a kanapéra, és egyre csak az a férfi lebegett a szeme előtt, aki beszélt hozzá a Pokolban… miközben lazán cigire gyújtott. Furcsán ismerősnek érezte a fiatal férfit, és mintha ismerte volna lelke minden rezdülését is…
És ezek az intenzív érzések mindenfelé… a lányban… Benne. Sötéten lüktettek. A hangok azt súgták, soha ne eressze el Pitont. De ez nem szerelem volt. Hanem valami teljesen más…
Másik énje pedig sikoltozott, mert szentül meg volt győződve róla, hogy Lucius Malfoy kegyetlenül eljátszadozott vele… legszívesebben órákig folyatta volna magára a forró vizet, de most nem lehetett. Még nem.

Piton. Szavalj Herminek, írj még hozzá, ha gondolod,, és passzold le valakinek!

Piton leült a kanapé szélére, megvárta, amíg Granger tudatállapota megszilárdul a halálközeli élmény hátborzongató valóságában. Megragadta a lány vállát, könnyedén hátralökte és fölé hajolt. Váratlanul, teljesen összefüggéstelenül eszébe jutott, hogy Granger egyetlen SVK-órát mulasztott az idén. (: Működésbe lépett a divergens asszociációs logikai mátrix :) Éppen arról rohant ki, amelyiken az illúzió és a valóság megkülönböztetésének módszeréről volt szó. Akkor most pótolja...
Piton mélyen behatolt a lány elméjébe, majd egy intenzív gondolathullámmal szétválasztotta az emléklenyomatokat. Soha, egyetlen tanítványához sem volt még ennyire közel. Tisztában volt vele, hogy teljesen illegális az, amit Grangerrel művel. Viszont szükséges. A tudata legmélyén bizonyára valami korábbi személyisége szólította meg a lányt. Ezért most egy olyan élet tapasztalataihoz férhet hozzá, amelyeknek Granger akár a mostani életében is hasznát veheti. De erről csakis Hermione Granger dönthet. Ő és senki más. Sem Lucius Malfoy, sem Perselus Piton. Míg Malfoy gátlástalanul felhasznált bárkit a saját céljai érdekében, Piton már réges-rég megtanulta, hogy ez az, amit soha többet nem tehet meg. Senkivel. Akkor sem, ha képes rá. Felvértezte Granger elméjét minden külső és belső beavatkozással szemben. Abban a pillanatban, amikor Lucius aktiválni akarja a rejtett kódot, Hermione Granger maga fog dönteni: akarja-e.
Pitont csak az érdekelte, hogy mire a lány magához tér, tisztán lásson. Addig... nyugalomra van szüksége. A Merengőt egy exvito-val visszajuttatta a jogos tulajdonosához. Amikor a lány tudata tisztulni kezdett, Piton csöndesen távozott, majd lezárta a szobáját.

Innocent, lendíts egyet!

Bellatrix őrjöngött! A házban lévő fiatalabb halálfalók és a szolgák csak messziről figyelték dühöngését, de senki sem mert a közelébe menni. Látták már többször is, mire képes. Nem egy, igen csúnya átkot voltak kénytelenek elviselni azok, akik keresztezték az útját.
– Az a szemét, a dög! Mégis, mit képzel magáról – kiáltotta, majd a következő átokkal porrá zúzott egy nagy tükröt. Ahogy a milliónyi, szikrázó üvegdarab szerteszét repült a teremben, egy kicsinyke szilánk felsebezte az arcát. Az apró fájdalom magához térítette dühöngéséből. Jó, a terve kudarcba fulladt, és Lucius úgy látszik, mégsem olyan bolond. Pedig mostanában, hogy az ügyei elfoglalták és nem ért rá, egészen szépen a helyére lépett.

No, azért még nincs veszve minden – a fejében már körvonalazódott a terv, amivel újra magára vonhatja a figyelmet. Újra eggyé forrasztotta a szétzúzott tükröt, majd elé lépett. Nem volt elégedett a látvánnyal. A szemei még szépek voltak a hosszú pillák árnyékában ám a ráncok és a gyűrött bőr látványával már nem volt kibékülve. Már emelte a pálcát, amikor éles fájdalom hasított a karjába. Nem a szokásos, hanem annál jóval kínzóbb, fehéren lüktető kín szaggatta úgy, hogy szinte összeesett. Az az álnok kígyó – és Lucius jutott az eszébe – elmondta! Ahogyan az alagsor felé haladt, ahonnan hoppanálnia kellett a fejében szédítő gyorsan kavarogtak a gondolatok. Lecsendesítette őket, hogy el ne árulják félelmét, mert azt gazdája bár értékeli, gyengeségként tartja számon. A fiút az ő érdekében képezte ki, ezt senki sem tagadhatja, majd megmutatja Malfoynak, hogy ezzel a húzással maga alatt vágta a fát, hiszen, ha a fiát eltiltja, csak árulását bizonyítja vele. Már elégedett mosollyal az arcán lépett ura elé, ám az hamar leolvadt onnan, mikor Voldemortra nézett.
– Uram,– szólt alázatos hangon, hívattál, miben lehetek… – de nem tudta folytatni, mivel a cruciatus úgy csapódott a mellébe, hogy ledöntötte a lábáról.

- Te ostoba ringyó! Te parancsot adtál Draco Malfoynak, hogy ölje meg a sárvérűt? Azok után, hogy az apja kudarcot vallott?! – Voldemort előrelépett, megragadta az asszony nyakán a blúzt és a képébe fröcsögte: - Senki sem követheti el kétszer ugyanazt a hibát!
Voldemort Bellatrix nyaka köré fonta hosszú ujjait és fojtogatni kezdte.
- Jól jegyezd meg, szépségem! Ha valaki a helyemre léphet, valaha, azt én választom ki. Draco-ban megbízom, neki elnézem az első botlását. Az apjának - nem! Ő nem hibázhat többé! És téged sem vehet rá, hogy helyettem nevezd meg Draco Malfoy áldozatát! Ő utasított, hogy próbálkozzon a sárvérűvel?
– Nem uram, nem így volt – hörögte a kínzás percnyi szünetében Bellatrix. - Én mindig a te érdekedet tartottam szem előtt, most is!
Voldemort újabb cruciatusától Bellatrix a összeesett. Térden csúszva közeledett urához, de még mindig mindig nem adta fel:
– Ajándék lett volna, Uram, ajándék neked! – jajongott a nő az elviselhetetlenné fokozódó kínok közt.
- Mégis, mihez kezdjek az áruló Piton ribancával? A Roxfortot akarom! A nyáron még azt mondtad, van egy ötleted, hogyan szerezhetném meg…
Bellatrix pihegve tért magához.
– Igen, mindent elmondok! Hibáztam, hogy eddig nem számoltam be neked, de ….
Miután végighallgatta az asszony tervét, Voldemort képén szétterült a sátáni vigyor. Igen. Így lesz. Az egyetlen módja, hogy megszabaduljon végre Dumbledore-tól. Akkor már gyerekjáték lesz, hogy kivégezze Pottert is. A körülmények kedvező összjátéka folytán az elképzeléseinek megfelelően alakulnak az események. Attól persze óvakodott, hogy a részletekbe beavassa Bellatrixot. Inkább más feladatot ad a nőnek:
- Meséld el szépen: Hogyan irthatom ki a Főnix Rendjének minden tagját? Most csak ez érdekel. Felhatalmazlak, hogy dolgozd ki a terv részleteit. De semmit sem tehetsz, amíg nem utasítalak! Megértetted?
– Szolgád vagyok, és meglátod, amit végrehajtok, hasznodra lesz. A Rend meggyengülhet!
- Nem meggyengíteni akarom, hanem megsemmisíteni, te hibbant szipirtyó! – Voldemort gyöngéden végigsimította az asszony arcát, majd egy irdatlan pofont kevert le neki. – A nő pedig kezet csókolt érte! Ezt már szerette! Voldemort kénytelen volt elismerni, hogy ennyire odaadó híve nem lesz több. De azt is tudta, hogy az igazán fontos feladatok megszervezését a továbbiakban nem Bellatrixra fogja bízni… Magához szorította az asszonyt.
Ahogyan immár talpon állt, Bellatrixnak eszébe jutott, kinek is köszönheti ezt a megalázó helyzetet.
– Uram, Malfoy elvitte innen a fiát, pedig a te szolgád már! Nem akarta, hogy én képezzem ki, de miért Uram, miért? Hová rejtette el előled! A célja, talán nem is azonos már a tiéddel. – Ahogyan kihátrált a teremből remélte, hogy a kétely magvait sikerült elhintenie. Az a koszos patkány ezerszer is megbánja még, hogy kezet emelt rá!
Voldemort gondolkodóba esett. A fiú jó helyen van a Roxfortban. Talán még Piton szerepét is átveheti. Igen, ő lesz az, aki megnyitja számára az utat, amikor kell…

Vissza kell irányítanom Voldemorthoz. Nagyúr, légy kegyetlen! Ahogy szoktad!

Harry Potter – lépj színre! Jöhet Ron és Hermione is (ha már harcképes)

 

Harry és Ron egy csendes helyet kerestek az alagsori folyosók egyikében, ahol elfogyaszthatták a magukkal vitt Lángnyelv Whiskey-t és elszívhattak egy staubot. Már javában pöfékeltek, amikor Hermione rájuk nyitott a sötét helyiségben. Nyilvánvalóan követte a fiúkat.
– Lumos! – Kiáltotta a lány és a pálca végén fény villant. Az eddigi sűrű sötét homályból kibontakoztak a helyiség körvonalai. Hermione megvetően nézett végig a két fiún.
Harrynak ugyan az alkohol kezdett a fejébe szállni, de szó nem volt arról, hogy részeg lett volna. Talán, ha ez lett volna az első alkalom, akkor lehet. De Ronnal már jó ideje lejárogattak Piton pincéjének környékére. A halálmadár veszélyes közelsége megborzongatta a fiúk idegeit és a lelepleződés veszélye még élvezetesebbé tette az egyébként is tiltott ivászatokat.
– Hermione! Kedvesem! – Harry vidám gúnyolódással nevetett a lányra. – Kérsz te is egy kis itókát?
– Harry. Kedvesem. Hogyne! – vigyorgott a lány, mire Harry feléje nyújtotta az üveget. Hermione elvette, és nemes egyszerűséggel összetörte a padlón. – Meg ne próbáld a reparo- t! – vette elő a pálcáját. Harry csak legyintett, és összeröhögtek Ronnal.

Hermione közben körbenézett az ablaktalan helyiségben melyek terméskő falait néhány helyen nyálkás penész borított. A zöldes-szürkés burjánzás annál a falnál volt a legerősebb, ahol egy nagy dísztelen keretű, félig vak tükör állt. Hermione odasétált a tükörhöz, miközben a fiúkat korholta. A tükör vastag, kiszálkásodott fa keretét valaha felirat díszítette és a lány lesöpörte a többujjnyi port, hogy elolvashassa, mit írtak a tükörre a készítői.
„beléphetsz és nem leszel magad,
kilépni nem fog az ki vagy”
Hermione kérdően fordult a fiúkhoz.
– Láttátok már ezt? Vagy csak vedelni jártok ide? Mi ez? Tükörnek tűnik… de … a felirat nagyon elgondolkoztató. Csak úgy nem írnak egy tükörre ilyet. A Mindennapi mágia nem mindennapiaknak – ban olvastam ilyesmiről. Valami van a tükörben.

Harry odament a tükörhöz és elolvasta a feliratot.
– Badarság! – nézett Hermionéra – Csak egy ócska tükör. Olyan, mint százezer másik. Iszonyú piszkos és semmi sem látszik. – Elfordult volna, de a mozdulatot megállította a döbbenet, amikor meglátta, hogy egy kéz nyúl ki a tükörből és hirtelen mozdulattal berántja a lányt. Harry hörrenve vetette magát Hermione után. És nem maradt más a hirtelen sötétbe borult helyiségbe csak a meglepetéstől lemerevedett Ron.
- Harry?! – szólt rekedten Ron. – Hermione! – kiáltott fel most már, és nagyot nyelt. A tükörképe olyan volt a vörös fiúnak, mint bármely más tükörben. Ám Ron megrettenve nézte.

Harry megtántorodott, ahogy átlépett a tükrön és egy szűk folyosón találta magát. Magasan fent fáklyák világítottak, és a szűk kanyargó folyosókról Harrynak eszébe jutott, hogy pont olyan, mintha arra készítették volna, hogy egy hatalmas kígyó kényelmesen tudjon közlekedni benne. És a fáklyák magasan, fent, hogy nehogy mozgás közben leverje a farkával :) A kanyargó járat végében még látta, ahogy a csuklyás alak magával rángatja Hermionét és utánuk vetette magát.

Ron..gyere utánunk és meglapulva hallgasd ki Voldemortot, mert annyira üvöltözik, hogy minden szó kihallatszik. Azután meséld el Harrynak. Jó?

 

Ron álldogállt egy ideig, majd végigsimított félve a feliraton. A kéz újból kinyúlt, és berántotta őt is. A fiú egy sötét folyosón találta magát, de sem Harry-t, sem Hermionét nem látta. Szólni sem mert, csak meglapult egy sötét ajtó mögött, és várakozott.
Harry lihegve állt meg a kanyarban, szemben a felismerhetetlen figurával, aki maga előtt tartotta a rémülettől szinte félájult lányt. A csuklyás alak mögött a sötétbe vesző folyosón egyre erősödő beszélgetés hangjai hallatszott. Újabb csapat halálfaló közeledett és a csuklyás egy pillanatra a társai felé nézett. Ez volt az a pillanat, amikor a testét nem takarta teljesen Hermione alakja és Harry Obstructo átka mellen találta a halálfalót. Harry felrángatta a félig alélt lányt az elterült halálfalóról és rohanni kezdtek a folyosón, az átjáró felé. A mögöttük lármásan közeledő csoport vaktába utánuk küldött néhány átkot melyek szikrázva folytak szét az alagút gránitfekete falain. Észre sem vették Ront, aki az egyik ajtó mellett lapult sáppadozva. A vöröshajú fiú pont akkor érte utol Harryt, amikor az átlökte Hermionét az átjárón. A két fiú egyszerre lépte át a küszöböt és érkeztek vissza a Roxfort alagsori szobájának sötétjébe. Mindannyian arra indultak amerre az ajtót sejtették miközben egyik kezükkel a társukat fogták, másikkal vakon tapogatóztak maguk körül. (részleges követés:))
Nem mertek fényt csinálni, nehogy az árulójukká váljon, és üldözőik segítségére legyen. Nem tudhatták, hogy a halálfalóknak egyelőre eszük ágában sincs átlépni a küszöböt.

Hermione nagyot zuhant a padlón, mikor valaki visszalökte. Könyöke és térde iszonyúan sajgott. Feltápászkodott, ám amikor meglátta a tenyerét, meglepődött.
Aztán már nem.
Felköhögött egy köpetet a tüdejéből ( blöah:D) és a földre köpte, majd cigi után kutatott. Nem tudta, pontosan hol van, csak egy kép és egy név lebegett az elméjében: Piton.
- Piton? – szólalt meg aztán mély hangon.
- Ki… ki maga?! – hökkent meg Ron, amikor meglátta azt a valakit előttük. Harry még lemaradt, mert a halálfalókat várta, hogy megtámadhassa őket.
- John. Merre van a kijárat? – nézett a gyerekre a férfi.
- Jo…John?!! Hol van.. Hermione?!!!!!! Harry! – üvöltött fel aztán a vöröske, és visszarohant barátja mellé.
A férfi nem várt tovább, elindult előre.
Mire a fiúk visszaértek, senki nem volt már a közelükben… Harry gúnyosan nézett Ronra és megpaskolta a vállát, majd ő is – konstatálva, hogy nem jöttek utánuk a halálfalók- elindult felfelé a pincéből.
Ron sietve igyekezett utána.
- Harry! Várj! Te is hallottad, hogy… mit beszéltek a tükörben?! – ám válasz nem érkezett.


Lucius ezekben a percekben roppant kényelmetlenül érezte magát. Ide – oda fészkelődött a fénylő, rozsdabarna színű bőrfotelen. Az előtte lévő gigantikus íróasztal mögött egy irdatlan nagydarab férfi szuszogott. Malfoy undorodva nézte fegyvergyártó konzorcium elnökének rengő tokáját, ahogy az minden apróbb mozdulattól beremegett.
Hogy rothadnál a pokol mélyén! – gondolt Lucius tiszteletlenül Voldemortra.
A közel kétszázkilós hájtömeg ekkor letette a telefonját és fontoskodva nézett régóta várt vendégére.
- Szóval a főnökének fegyverre lenne szükség? – tette fel a felesleges kérdést Mr Colt. 
- Mint már említettem negyedórája, - biccentett rosszul leplezett dühvel Lucius – mielőtt belefogott volna a negyedórás megbeszélésbe...
- Az üzlet ugyebár. – vágott a szőke mágus szavába a fegyverkereskedő vigyorogva.
Malfoyt nem sok választotta el attól, hogy leadavázza ezt a gusztustalan muglit.
„Hogy van pofája megszólalni, amikor beszélek!”
Lucius olyan rideg szempillantással nézett a szemben ülő férfira, hogy annak az ajkára fagyott a mosoly.
A varázsló előredőlt.
- Ha még egyszer megakasztja a tárgyalásokat, kifordítom a bőréből, és a falra szögezem. – szólt, majd kényelmesen hátradőlt, és elégedetten figyelte a holtsápadttá vált fickót.
- Helyes, akkor folytatnám. A főnököm egy héten belül akarja a szállítmányt, és előlegként ezt küldi. – folytatta, majd felállt és az asztalra öntötte a lába mellől felvett apróbb zsák egész tartalmát. Közel százezer font hullott az asztalra Mr Colt elé, aki a figyelemreméltó előleg láttán, azonnal elfeledkezett a szokatlan kinézetű fickó fenyegetéséről.
Lucius fájó szívvel nézte, ahogy ez a rohadt mugli összesepri az Ő pénzét. Kénytelen volt saját maga állni ezt az összeget, Voldemort ostoba ötletét neki muszáj finanszíroznia.
- És hova kellene szállítanom a fegyvereket? – kérdezte elégedett vigyorral a fegyvergyáros.
- Üzenünk! – állt fel Lucius, és köszönés nélkül távozott onnan.

Sárkány döntsd el ki akarsz lenni;-)

 

Voldemort csupán egyvalakiben bízott meg: Voldemortban. Voldemort Nagyasszony azonnal értesítette Voldemort Nagyurat, amint Mr. Colt személyi titkára – aki természetesen halálfaló volt – jelezte, hogy az üzlet megköttetett.
- Nagyszerű – örvendezett a Sötét Nagyúr. – Lucius Malfoy törlesztett valamit... Jutalma nem marad el.
- Voltaképpen mire is jók ezek az EMP-fegyverek? – kérdezte a Nagyasszony.
Ez volt az a pillanat, amikor a Sötét Nagyúr óriási szakmai hibát követett el. (rendezői utasításra, természetesen :) Gyanútlanul válaszolt a Nagyasszonynak, nem is sejtve, hogy a tudata legmélyén rejtőző ifjú auror lankadatlan éberséggel figyel.
- Ezekkel a fegyverekkel megbéníthatjuk a muglik elektromos hálózatát. Az egész világon. A saját fegyvereiket fordítjuk ellenük. Amikor ez megtörténik, rá lesznek kényszerítve, hogy a varázslókat szolgálják. Természetesen csak azokat, akik mellettem állnak.
- Remek terv, Nagyúr! – A Nagyasszony kezet csókolt az urának. – Ám most csupán annyi híved van, akiknek a hatalma a fél világra terjed ki. Kell valaki, aki a világ másik felét is az uralma alá hajtja.
- Úgy bizony. Ideje aktiválni még egy horcruxot!
- A Gaunt-gyűrűre gondolsz, Nagyúr? – Voldemort Nagyasszony nem is sejtette, hogy ezt a gondolatot elméje legmélyéről Desirée Alzac sugalmazza, aki ebben a pillanatban is Piton professzor utasítását követte.
- Oh, igen! Dumbledore egyszer már megkísérelte megszerezni.
- De nem tudta! Még ő sem! A fél karját majdnem elveszítette!
- Mert azt a gyűrűt a Pokol démonai őrzik – vigyorgott Voldemort. – Dumbledore-nak az Alvilágba kell leszállni érte, ha meg akarja szerezni. És ebben a harcban nem győzhet. Senki sincs, aki képes lenne megküzdeni a démonokkal. Még Harry Potter sem!

Hermione/John – Ron - Harry Potter...

Harry értetlenül meredt Ronra. Megrázta a fejét, majd belépett a Griffendél- toronyba. Ron azonban nem hagyta magát.
- Ott voltam! Te is! Mi az, hogy nem hallottad … azt a hangot?! Valamit gyűrűről beszélt, egy nő is volt ott! És Piton neve is elhangzott!
- Miről beszélsz Ron? Én Hermione után mentem és te nem jöttél utánam. Egyedül hagytál. – Harry dühösen nézett Ronra – Egyedül egy csoport halálfalóval szemben. Meg is halhattunk volna. Te meg itt Pitonról haflatyolsz...
- Hogy? Nem ugyanoda kerültünk? Akkor te… hol voltál?!
- Újra elmondjam? – Harry most már valóban dühös volt. A barátja az átlagosnál is értetlenebbnek tűnt. Holnaptól Draco Malfoy-al fog barátkozni, aki szintén hülye de legalább helyből utálja, és nem okoz csalódást. – Én-her-mi-o-nét-men-te-get-tem, mert-egy-ha-lál-fa-ló-be-rán-tot-ta-vol-de-mort-hoz! – igyekezett Harry tagoltan és artikulálva beszélni, hogy Ron minden szót jól értsen. – Azután visszalöktem erre az oldalra, de akkor már Te is ott voltál. Láttad.
- Ez elképesztő… - tátotta el a száját a vörös kölyök. – Na, és ki lehet az a pasas?! És HOL VAN HERMIONE?!
- Milyen pasas? Kiről beszélsz?
- Láttam egy fickót! Kijött a tükörből!
- Egy fickó? Neked el ment az eszed! Az átjárón csak mi jöttünk vissza. Senki más.
- Az egy dolog, hogy te kilökted Hermionét. De nem jött vissza.
- Ronibaba! Faszságokat beszélsz. Össze-vissza kavarod a dolgokat. Nincs pasas. Csak neked van túltengő fantáziád.
- Mi?! A pasas… szerintem halálfaló!
- Halálfaló? Melyik? Amelyiket kénytelen voltam leölni? Az biztos nem jött. – Harry tagadóan rázta a fejét és felettébb unta a hülye beszélgetést.
- Ott állt előttem!
- Piton lesz az. A manóba! Mégiscsak megtalálta a rejtekhelyünket. – fintorgott a fiú.
- Hát… olyan… nem öreg, mint Piton, vagy ilyesmi, fekete cuccban volt, fekete hajjal… és…cigizett.
- Piton bagózik? Iszik is biztos, meg kurvákhoz jár. Lehet, hogy Hermi is éppen nála van. – Harry fetrengett a röhögéstől ahogy elképzelte a középkorú Pitont amint éppen a nyeszlett kis Hermionén fújtat.
- Ne röhögj. Tudod mit?! Megkeresem Hermionét. Te meg csinálj, amit akarsz!
- Én pont azt csinálom. – nyúlt el Harry a pamlagon, és feltette nyurga lábait az asztalra. – nem foglalkozom azzal, ami nincs. – Karjait a tarkója alá tette és lehunyta a szemét.
Ron erre nem szólt semmit, csak kicsörtetett a portrélyukon. Utálta, mikor barátja ilyen hitetlen volt, és felesleges dolgokon sértődött be. Még, hogy kitalálta a pasast!

John bolyongott a kastélyban. Észrevétlenül suhant faltól falig, és egyre Piton neve dübörgött az agyában. Nem tudta, ki ez a Piton és mi dolga vele, csak azt, hogy ezt kapta parancsba. Kövesd.
Figyeld.
Le ne vedd róla a szemed!
Néha valami egészen furcsa, lágy érzés is előkerült, valahonnan évezredek mélységéből, olyan érzés, amitől John ideges lett. Nagyon remélte, hogy ez a Piton hamarosan előkerül, mert el kell végeznie a küldetését.
Talán démon ez a valaki, és ki kell űzni innen. John fel volt készülve erre is. A Sátán és ő régi cimborák voltak. John kárhozatra született, s a Pokol kilökte magából, a Menny be sem fogadta volna soha…
Újabb cigire gyújtott, amikor apró neszre lett figyelmes. Hallgatózni kezdett. Elnyomta az éppen parázsló cigit a tenyerén. Egy fekete alakot pillantott meg, a szemközti folyosón. Gyorsan haladt, talárja lobogott utána.
- Itt az idő. – mormolta John, és utánaeredt.
Ám Ron Weasley beszökkent a képbe.
- Piton professzor! – állt meg zihálva a tanár előtt.
- Mit akarsz? – nézett a fiúra szúrós szemmel Piton.
- Hermione… eltűnt!
- Ez mostanában elég gyakran előfordul – húzta fel a szemöldökét a tanár.
- Nincs sehol!
- Valahol biztosan van. Nem szokott beszámolni róla, hová megy. A házvezető tanára McGalagony professzor. Vele kell közölnie, ha valami halaszthatatlan elintéznivalója akad. Esetleg. – Piton úgy beszélt Ronnal, mint egy hülye gyerekkel.
- Azt hittem, maga tudja. Esetleg. – morgott a gyerek.
- Talán újabb magánakcióba kezdtek és elveszítették útközben?!
- Nem jártunk… sehol. – hazudott szemrebbenés nélkül Ron.
- Ne hazudjon! Legalább akkor ne, ha bajba keveredtek!
- Nem keveredtünk bajba!
- Máshoz sem értenek!
- Elnézést. (:??? Ez annyira nem jellemző Ronra! :)
- Ne szórakozzon velem! Maga és a Potter az, akivel Granger a legtöbb időt tölti.
- Uram. – fintorgott Ron.
- Nyögje már ki, hogy mit akar tőlem!
- Azt gondoltam, szólni kéne Dumbledore professzornak…
- Éppen tőle jövök. – Pitonnak hirtelen eszébe jutott valami. – Esetleg nézze meg a könyvtárban!Vagy járt már ott?
- Igen! Nincs a könyvtárban…és sehol.. biztos..
- Ha olyan biztos benne, hogy sehol sincs, miért feltételezi, hogy nekem tudnom kellene, hol lehet? Mindenütt keresték már? A seprűtárolóban is? Vagy a házimanók szállásán? Megnézte már a titkos búvóhelyükön?
- Meg… izé…nem.- vallotta be Ron. – Nem néztem meg mindenhol.
Piton szúrósan nézett rá. Hirtelen szörnyű gyanúja támadt:
- Elképzelhető, hogy meggondolatlanul kinyitottak egy átjárót. Ha azon átment... oda érkezett, ahová menni akart. – Piton egy intenzív energiahullámmal felfeszítette Ron elméjének védelmét. Zavartalanul belelátott a fiú fejébe. – Találkoztak... Alkoholizáltak... Ezért 30 pont a Griffendéltől... Felfedezték az átjárót, ahonnan valaki nem jött vissza... Miért gondolja, hogy Granger odabenn ragadt?
- Onnan gondolom, mert… visszajöttünk valahonnan, ahol ő is ott volt, de aztán… eltűnt…
- 10 pont a Griffelndéltől, amiért összevissza hazudozik. Újabb 10 pont, amiért nem tudja értelmesen elmondani, hogy mit akar. – Piton feloldotta a legilimenciát. – Miért áll az utamba? Elmondaná végre, hol voltak és mit csináltak?
- Csak úgy. Egyébként… nem fontos, hol voltunk.
A gyerek fülig vörösödött, majd hátat fordított és elszaladt. Piton nem szólt erre semmit, hanem bevágta maga mögött az irodája ajtaját. John megvárta, amíg Ron elmegy végre, és Piton ajtajta elé állt…

Harry, aztán Piton!

Piton üresen találta a celláját. Sejtette, hogy így lesz. Hermione Granger, amint magához tért, nyilván újabb magánakcióba kezdett. Hogy hová ment és miért, az egyelőre rejtve maradt Piton előtt. Csak azt érzékelte, hogy a vékony ezüstfonal, ami elméjüket téren és időn át összekötötte, megrezdül. Ám volt egy pont, ahol a finom húr kettéágazott... Valaki - bizonyára a lány korábbi személyisége - most megerősödött. Olyannyira, hogy a transzformációs főzet hatására, amit Pitontól kapott, még a külső megjelenése is megváltozott. Hermione tudata azonban érintetlen maradt és figyelt. Piton most már könnyedén hozzáfért Granger korábbi személyiségében Malfoy rejtett utasításához:
„Kövesd. Figyeld. Le ne vedd róla a szemed!”
„Hülye ez a Malfoy” – gondolta Piton. Granger kérés nélkül is egyfolytában ezt teszi! Aztán mérlegelni kezdte, milyen előnyökkel járna, ha Hermione időnként más alakban jelenne meg. Erre hamarosan sor kerülhet, hiszen a lötty már minden bizonnyal hatott.
Piton újabb főzetek készítésébe fogott. Lupinnak is szüksége lesz nemsoká egy speciális italra. Az ő látogatását is erre az éjszakára várta.

Innocent!

Remus Lupin számára nem volt ismeretlen a gyötrő kín. Azt is tudta, mit jelent. Számára, ezzel az élettel összeforrt a fájdalom. Ma éjszaka el kell mennie a bájitalért, ami ha meg nem is szünteti teljesen, de azért csökkenti a kínlódást. Ami pedig a legfontosabb, a mindennél megalázóbb és igencsak veszélyes átalakulását is megakadályozza. Ahogy haladt előre az éjszaka, úgy fogyott az idő, ám Lupinnak oly fontos volt a védelem, amin épp most dolgozott, hogy egyre csak halasztotta a látogatását Pitonnál. Már jóval éjfél után járt az idő, mikor kandallójából dühös hang hallatszott. Sóhajtva tette le a pennát és a pálcáját. Igen, most már mennie kell. Indult, és egy perc múlva Pitonnál lépett ki a kandallóból.
- A bájitalod – lökte az orra elé a gőzölgő folyadékkal teli serleget Piton. – Az utóbbi időben hajlamos vagy megfeledkezni róla.
–Tudom Perselus, tudom.
- Már tavaly odaadtam a receptet. Azóta sem tanultad meg egyedül elkészíteni? A híreket is késve hozod. Nincs köszönet az együttműködésünkben.
–Nem vagyok hálátlan, egyszerűen megpróbáltam mindennel végezni, ami a dolgom, mielőtt el kell tűnnöm erre a hétre.
- A papírmunkát későbbre is hagyhatod! Engem az efféle sohasem kötött le.
– Azt gondoltam! Ebben viszont különbözünk. Engem érdekelne!
- Hogy haladsz az aurorok kiképzéséhez készülő tankönyveddel? – mutatott némi érdeklődést Piton.
– Majdnem kész vagyok, a munkám az asztalomon van, nézd át, ha gondolod. A jelszó, amivel hozzájutsz: Decidua dendro. Egyébként csak egy halom jegyzetnek látszik.
- Idd már meg! – intett az állával a serleg felé Piton. - Kezdesz átalakulni, nem veszed észre? Vérben forog a szemed, feketedik a körmöd...
– Még nem késtem el!
Remus sóhajtva vette át a kelyhet, melyben az enyhén füstölgő bájital volt. Perselus mérhetetlen tudása tiszteletet keltett benne, de a természete és az arroganciája az idegeire ment. Ahogy elfogyasztotta a főzetet, megkönnyebbülés vett rajta erőt. Egy újabb holdtöltére biztonságban van. És a többiek is.
Amint Lupin kilépett az ajtón, egy ismeretlen, cigarettázó, fekete hajú férfiba botlott, aki Piton ajtaja előtt hallgatózott.

Piton
HermiJohn – Lupin

John hanyagul odabiccentett Lupinnak ( ezám a csoportösszevonás!;) , aki nem forszírozta, ki is ő. Perselusnak különös látogatói vannak mostanában. Nem rá tartozik, mit ácsorog itt ez a mugli kinézetű egyén.
John sem szólt semmit, csak eldobta a csikket. Lupin ekkor már a lépcsőkön járt.
Piton kinézett az ajtón, mert tökéletes érzékei azt súgták neki, hogy valaki ólálkodik itt. Titkon remélte, hogy Granger az.
De nem ő volt. Ő eltűnt…
John beleolvadt az árnyékba, így Piton legfeljebb a csikket láthatta volna. Ha észreveszi. De nem volt eléggé résen.
John jól megfigyelte a varázslót. Összeszűkült szemekkel méregette, és furcsán ismerősnek találta. Fekete haja és talárja erős hullámzást indított el a Időben és Térben, melyet csak John és a benne szunnyadó Hermione érzékelt.
És talán Piton.
Ezt nem lehetett rajta látni. John egyelőre várt. Kivárt. Lassan kell megközelítenie a zsákmányt, mert könnyen elillanhat. Figyelte, és érezte, mennyire összezavarodott lélekkel áll szemben.
A lány is érezte, amit John, de gyenge volt. Nem volt elég információja arról, amit Lucius Malfoy elkövetett ellene. Viszont világos volt számára, hogy John Pitont figyeli. Ahogy ő is tette, amíg Hermione volt, habár merőben más volt az oka.
Hiába gúnyolódik rajta Harry, Narcissa és Lucius, na, meg a fél iskola, és az egész Szárnyas Vadkan: ő szerelmes a Tudásba. És ezt Piton meg tudta volna neki adni. Már el is kezdte. De a hipnózis majdnem mindent elvett tőle. Így most csak figyelt. Várt. És próbált erősödni. Tudta, mi vár rá. Mert John is tudta.
Eljön majd az idő.
Nemsokára.
Ron közben visszament barátjához. Nem tetszett neki Harry pökhendi stílusa.
- Harry. – szólt rá, amikor belépett a klubhelyiségbe.
- Na, megtaláltad Hermionét? – nézett fel Harry és letette a kezéből a könyvet. „A tudat-holomátrix - a szuper-metaelmélet sarokköve” – félrészegen az ilyesmit úgy sem lehet érteni – morgott maga elé, és legszívesebben teljesen részeg lett volna, hogy valóban semmit se értsen.
- Piton nem tudja, hol van.
- Piton nem tudja hol van... mi csoda? A lombikjai?
- Hermione. – felelte valami olyan mérhetetlen szomorúsággal a hangjában, amire a félrészeg kölyök is felkapta a fejét.
- Ne aggódj már ennyit Ron! Hermione biztosan van valahol. Kerested a seprűtárolóban? Vagy a házimanók szállásán? :DDD
- Teljesen felszívódott. – vonta meg a vállát Ron. – Még mindig nem hiszel abban a pasiban? Piton beletúrt az agyamba. – fintorgott. – Ugye… aki nem kis kedvenc, annak nem tanítanak okklumenciát.. – dobta le magát a kanapéra, és becsukta a szemét.
- Igen, még szerencse, hogy Lupin foglalkozott velem, máskülönben Hermi lenne az egyetlen aki meg tudná védeni magát – vont vállat Harry – Mit gondolsz, Piton tudja, hogy mi történt az üdvöskéjével? Vagy lehet, hogy Piton rejtegeti. – Harry megint felnevetett – Mit is mondtál? Egy fekete hajú bagószagú férfi? Pont Pitonhoz illik!
- Piton össze-vissza pofázott. De tény, hogy Hermione ott ragadt. Vagy nem ő jött vissza. Már mondtam. – felelte szárazon barátjának.
Harry nem szólt semmit.
Ron sem.
De mindketten ugyanarra gondoltak: Dumbledore. Pitonnal pedig nem állnak le vitatkozni. Harry meg is jegyezte:
- Mellesleg hülyeség volt Pitonhoz menned.
- Kösz a jó tanácsot utólag is, kedves Harry Potter! – rivallt rá Weasley, és felcsörtetett a hálóba.
- Szívesen drága barátom! – kiáltott gúnyosan Ron után és visszamerült a Metaelmélet, metafilozófia könyvbe amit érteni úgy sem ért, de gondolta remek csajozós könyv. Annyit lehet róla rizsázni. És amíg az ember mesél... valami mindig történik.

Harry. Majd Lupin.

Mégis, mit kereshetett itt, jutott újra Lupin eszébe az idegen.

Muglik nem szoktak csak úgy besétálni a Roxfortba. És különben is olyan furcsa volt az az ember. Ahogy elhaladt mellette Lupin mélyen beszippantotta az idegen illatát. Most, hogy kissé elkésve jutott a főzethez, bizony az átalakulás első jelei már megjelentek nála. Kifinomodott érzékszervei azonban érthetetlen dolgokat közvetítettek. A jövevénynek egyszerre volt férfi és női illata, és még valami. Valami, amire Lupin ebben az állapotban meglehetősen érzékenyen reagált: vér. Kissé kivillantotta a fogait a gondolatra. A késztetés egyre erősödött benne, ezért félretéve a gyanús idegennel kapcsolatos gondolatait, összeszedte, amire szüksége lehetett és elhagyta az épületet. A hideg arcul csapta odakint. A szellemszállás már nem biztonságos búvóhely a számára, így hát a tiltott rengeteg felé haladt. Szemeit a holdra függesztette. Tényleg elkésett a bájitallal – gondolta, mivel bőre alatt olyan rángások futottak végig, melyeket legutóbb nem tapasztalt. Jó messze bevette magát az erdőbe, egy barlangot keresve, melyet legutóbb is használt. Ellenállt a késztetésnek, hogy visszaforduljon az iskola felé. A rossz időben megérzett vérszag erősen kísértette, de tudatának még éber része egyelőre visszafogta. A barlangban elvackolta magát és már feljött a telihold, mikor az átalakulás megkezdődött. Nem tudhatta, hogy utolsó gondolatainak rezgése eljutott valakihez, akinek kifinomult tudata nagyon is érzékeny volt a vérre szomjazó lényekre.

Hermione,mint démonvadász

John furcsa érzése erősödött. Egyelőre Piton nem lépett ki elefántcsonttornyából. Ezért John nem mozdult el búvóhelyéről.
Felrémlett benne, hogy látott két kölyköt. Az egyik Pitonnal beszélt. Szüksége lenne rájuk.. de nem mozdulhat el innen. És valaki mocorgott benne, mintha nyújtózkodott volna, mintha ki akart volna törni, vagy csak mondani valamit…
John mit tehetett volna: cigire gyújtott. Várt. Várakozott. És elővett egy pénzérmét…

Ron közben duzzogva ült az ágyán. Nem tudta eldönteni, Harry ilyen hülye, részeg, vagy… ennyire nem érdekli Hermione.
- Mindegy! Én elmegyek Dumbledore- hoz. – pattant fel, és lerohant. Harry ugyanott ült, ahol hagyta, de haja tiszta víz volt.
- Ron... – nyögte Harry sápadtan – várj egy kicsit!
- Dolgom van. Mi van a séróddal? Csak nem beálltál a zuhany alá józanodni?!
- Beálltam. Illetve miután beálltam... elmentem zuhanyozni.
- Az első értelmes ötleted ma… - morogta a vöröske, majd kibújt a portrélyukon. Harry azonban utána ment.
- Ron, állj meg! Annyira sajnálom, hogy egy büdös bunkó voltam. Vannak rossz napjaim, na. És ez meg annál is rosszabb volt.
Ron nem szólt, csak sután állt. Aztán … nemes egyszerűséggel Harry nyakába borult. ( agggyunk a nyálnak!:D) Harry meglapogatta a hátát, majd eltolta magától.
- Te vagy a legjobb barátom. Mindig is az leszel! Persze, csak ha el nem cseszed... – nevetett fel Harry és vidáman megtaszította Ront (azután újra magához szorította majd férfiasan kezet fogtak és félrefordulva elmorzsolták a szemük sarkában kibuggyanó könnyet.)
- Nos…- köszörülte meg a torkát Ron erre. – Akkor ezt megbeszéltük. Megyünk az igazgatóhoz?
- Menjünk. Jövök én is, csak hozom a könyvemet. Majd mesélek... buknak rá a csajok.
- Szuper. Muszáj tudnia, hogy Hermione eltűnt! Vagy az a halálmadár tartja fogva. – fintorgott a fiú.
- Hülyeség. Piton nem tartja fogva, azt csak úgy mondtam. Nem gondolhatod komolyan.
- De! komolyan gondolom! Piton rá-te-le-pe-dett Hermionéra! Nem látod?!
- Hermionét nem látom. Idáig okés, Piton meg a mentora. Ennyi. Ne drámázd túl a dolgot. Elég hogy én nekiestem a múltkor Pitonnak. Ki is csaphattak volna.
- Szerintem teljesen rászállt.
- Tudod, hogy Hermione mindent szeretne tudni. És szinte mindent meg is tud tanulni.
- Hermione megbuggyant. Annyira az agyára ment a TUDÁS?!
A két fiú fejcsóválva igyekezett Dumbledore irodája felé. Az igazgató figyelmesen meghallgatta őket, majd bólintott.
- Fiúk. Köszönöm, hogy beszámoltatok. Ne aggódjatok, Ms. Granger- enek helyén az esze. Most menjetek. A megoldás az én kezemben van. (az igazság meg szkálinál...izé odaát) – mosolygott bíztatóan, majd szólt Pitonnak, amit a két srác kiment tőle.
- Perselus! Kérem, jöjjön az irodámba. Hozza Lucius Malfoy Merengőjét is. Amennyiben még Önnél van. – szólt bele Albus a tűzbe, amire Piton, pár emelettel lejjebb felkapta a fejét.

Harry, aztán Piton!

Beus! Mehetett volna még a nyál... élveztem volna, hadd öklendezzen az olvasó. :DDD
Piton...

Szenilis vén bakkecske” – ez volt Piton első gondolata, amikor az igazgató üzent. Alig egy órával ezelőtt járt nála, azért, hogy beszámoljon a történtekről. Már akkor megmondta, hogy visszaküldte a Malfoynak a Merengőt. Még jó, hogy azokat az információkat, amelyeket Malfoy a Sötét Nagyúr előtt titokban kívánt tartani, átmásolta a vadonatúj a pálcájába is...
Ahogy Piton kilépett a sötét folyosóra, az orrát megcsapta a bagószag. Egy árnyék mozdult a sötétben és Piton érezte, hogy valaki figyeli...
„Granger?” – kérdezte gondolatban. Amikor érzékelte, hogy tanítványa tudata az övéhez kapcsolódik, megnyugodott. Nem fordult hátra, bár sejtette, hogy az idegen követi. Ahogy végighaladt a folyosón, nyomában a mugli külsejű követővel, a diákok összesúgtak, értetlenül vonogatták a vállukat.
Az igazgató nem volt egyedül. McGalagony professzor is megérkezett.
- Perselus – kezdte az igazgató –, az imént Harry Potter és Ron Weasley beszámolt róla, hogy Hermione Granger eltűnt. – Az a gyanújuk támadt, hogy ön... öhm... nos, hogy rejtegeti. Ez nyilván képtelenség, de... tud valami magyarázatot adni, mi van vele most?
- Tudok – felelte szárazon Piton. – Malfoy kontár módon belepiszkált az elméjébe. - Nyilván hamis emlékképeket ültetett be. De történt valami más is: a mélytudatában Malfoy valószínűleg felfedezte Granger egyik korábbi személyiségét, amelyik nagyon erős. Adtam neki egy transzformációs koktélt, hogy megismerhesse. Ez a módja a regresszió lezárásának.
- De hiszen azáltal bármelyik korábbi személyiségét előhívhatja a múltból – sápítozott McGalagony. – És ha a mi kis Grangerünk nem elég erős...
- Elég erős – mondta határozottan Piton. Emlékezett rá, hogy amikor a Malfoy kúrián Hermione megmentette mindkettőjük életét, valószínűleg ugyanaz a kétes alak segítette a tudata legmélyéről a lányt, akinek most a jelenlétét nagyon erősen érzékelte. De eltűnt, amint elmúlt a veszély.
- Akkor hát... hamarosan visszaváltozik?
- Igen. És birtokában lesz minden képességének, amelyek ahhoz az életéhez tartoztak.
- Megjegyzem, mostanában elég sokan használják engedély nélkül a transzformációs bűbájokat – mondta McGalagony. – A minap Neville említette, hogy látta Draco-t két kislány társaságában, akikről kiderült, hogy Monstro és Crak voltak...
- Grangernek szüksége lehet rá, hogy aktiválja a korábbi énjét – folytatta zavartalanul Piton. – Közismert, hogy milyen gyakran keveredik bajba. Ha a megfelelő pillanatban átváltozik, segíthet magán. Az a fontos, hogy mint Hermione Granger irányítson és döntsön.
- Ön... erre is meg akarja tanítani? – hüledezett McGalagony.
- Granger azon kevesek közé tartozik, akiknek nincsenek előítéletei a módszereimmel szemben. Szerencsére nem is rajong értem. Meg tudja tanulni. Képes alkalmazni is a tudását. Ami nem mondható el Potterről és az ön módszereiről – fordult Piton az igazgatóhoz.
- Szüksége van arra a tudásra – mekegte Dumbledore. – Megbízom önben, Perselus.
- De mondja csak... az együttműködésüket nem zavarja, hogy ön... ereje teljében lévő férfi? – kérdezte mohón csillanó szemmel a vén McGalagony. – Granger kisasszony pedig még csak tizenhat éves... Tudja így tanítani, anélkül, hogy... szóval... érti...
- Értem – fordult gúnyosan a professzorasszonyhoz Piton. – Ha netán gerjedelmem támad, majd magára gondolok. – A következő pillanatban Piton már érezte is McGalagony mentális nyaklevesét a pimasz megjegyzéséért.
- Most az a legfontosabb, hogy megsemmisítsük Voldemort aktív horcruxát – mondta Dumbledore. – De erre a feladatra a mi kis Harrynk valóban nem alkalmas. Egyedül nem. Szegény Mógus professzor is porrá omlott a puszta érintésétől. Desirée Alzacból úgy kell kiűzni Voldemortot, hogy neki ne essen baja.
- Ez az, amiben számíthatunk Hermione Grangerre – felelte Piton.
- Ő pedig a korábbi személyiségére – értett egyet Dumbledore.
- Vigyázzon a gyerekekre! – kérte McGalagony a sötét tekintetű egykori halálfalót...

(Lucius...)

Lucius éppen nagyokat szippantott a friss levegőből, amikor kisietett a fegyverkereskedő irodaházából. Neki támaszkodott a falnak, és erősen koncentrált, hogy minden zavaró gondolatot kiürítsen az elméjéből, hiszen innen a Nagymocsok elé kell járulnia, hogy jelentést tegyen neki.
Nagyot sóhajtott hát, és elhoppanált Voldemort rejtekhelyére.
Amikor belépett a koszos, és dögletes bűzt árasztó, mélyen a föld alatt húzódó barlangrendszerbe, elhúzta a száját.
Undorító, fel nem foghatom, hogy a többiek hogy képesek ezt elviselni. – futott át az agyán, és a pálcája hegyén égő halvány fény kíséretével haladt egyre lejjebb a föld gyomrába.
Mielőtt a folyosó kiszélesedett volna, Lucius egy ismerős alakot látott befordulni az egyik elágazásnál.
Megrándult a szája sarka, mikor felismerte Piton éjsötét talárjának a lobogását.
Vajon mit keres itt a vén méregkeverő, amikor a Nagyúr száműzte innen? – szűkült résnyire a szeme – Ez nem normális!
Malfoy dühbe gurult. Végre talált egy szövetségest, ráadásul nem is akárkit, erre az meg ilyen öngyilkos akciókba kezd.
- A kurva életbe! – káromkodott fojtott hangon, és a varázsló felé ment, de ekkor vette észre a Pitont szellemként követő Johnt.
- Hát ez meg ki a lószar? – torpant meg – Valahonnan ismerős. – és amikor hirtelen eszébe jutott ki is az a fekete, magas, hosszú, sötét kabátot viselő alak, sietve indult utánuk.
Kiértek egy a fáklyákkal megvilágított szélesebb ámbitusra, ahol mindkét oldalon ajtók voltak a kőbe vájva, megannyi teremmel, és megannyi halálfalóval.
Piton már eltűnt a következő saroknál, amikor a furcsa fickó megtorpant az egyik ajtó előtt, és...


John érzékelte, sőt, látta, amikor Piton, mint egy eszelős, ront ki az irodájából. Látta oda visszatérni, de most minden érzéke azt súgta neki, sőt, a benne lakozó lány is arra ösztökélte, hogy kövesse a varázslót.
Piton az átjáróhoz sietett, és nemes egyszerűséggel átlépett rajta. John azonnal követte. Már az sem érdekelte, hogy Piton észreveszi. Végre kiűzheti a démont belőle!
Ám Piton nem torpant meg. Futott. ( ááá- ezt nem Rickman-nel képzeljük el:DD) John sejtette, hogy már nincs rejtve Piton előtt a tény, hogy követik.
Hermione pedig tudta. Folyamatosan kapcsolatban állt Pitonnal, de a férfi nem válaszolt neki. A lány pedig John-t hergelte, hogy le se vegye a szemét róla! John rohant. Piton után. (jóvan, most már nem fokozom a roppant feszültséget…).
Amikor Piton belépett Voldemort- hoz, John egy tétova pillanatig megállt, majd szó nélkül beugrott ő is a terembe.
Lucius gondolkodás nélkül sietett a tárva nyitva hagyott ajtóhoz, és benézett a helyiségbe, attól, amit látott, a földbe gyökerezett a lába.

John ekkor szembetalálta magát Pitonnal és… a legundorítóbb szörnyeteggel, akit valaha látott Földön és Pokolban.
Voldemort fehéren, izzó lávaként világító szemekkel vicsorgott Pitonra, és a belépő John-ra. Ám ideje sem volt, hogy azonnal legyilkolja a férfit. John előkapta a pénzérmét, és Voldemort – ra vetette magát. Egy pillanat volt az egész, a pénzérme füstölögve égette a nagyúr homlokát, Piton pedig tehetetlen volt. Meglehet, nem is akart cselekedni… még a végén ő kapja a démonos fickótól az áldást… habár ezek után már olyan mindegy volt neki… Voldemort, ha nem döglik meg, hát megöli őt…
John kántálni kezdett, s egy apró tükröt talált a zsebében. Nem tudta, hogy került oda, mert nem emlékezett rá, hogy lett volna ilyen tükre… Piton azonban azonnal felfogta, hogy a démonvadász már sokkal inkább valaki más…
A kántálás olyan hatással volt Tom Denem-re, hogy képtelen volt ellenállni az erőknek, melyek körülvették, és hanyatt vágódott. John meglepve konstatálta, hogy ereje kezdi elhagyni, és … a pénzérmét szorító keze is kezd változni…
Valahol messze, Roxfort-ban Dumbledore ekkor küldött Hermione-ra bűbájt, mely erős volt, mint a Földanya maga, és a lány előző élete szemvillanás alatt eltűnt. Csak ő maradt ott, Voldemort előtt, füstölő pénzérmével és tükörrel a kezében…
Piton elképedve nézte a folyamatot, és már indult volna Granger-ért, de valaki megelőzte…
Hatalmas, gomolygó füstfelhő szállt fel, beterítve az egész termet. Ekkor Lucius beljebb lépett, és megdöbbenve látta, hogy a hanyatt döntött Voldemorton, aki pillanatnyi kómába zuhant, Hermione Granger ült.
- Merlinre, és minden bibircsókos banyára! – kiáltott fel Malfoy, és nem tétovázott. Gyors léptekkel a szédelegve körbe néző Granger keze után nyúlt, és maga után húzva, rohanva hagyta el a helyszínt mielőtt a Nagyúr magához tér. Luciusnak nem igen akarodzott megvárni a feketemágus éktelen haragját, és elszenvedni a vérszomját.
Szinte szárnyalt kifelé a barlangból, miután kiért, azonnal dehoppanált onnan a lánnyal együtt, a Malfoy – kúriára.
 

Becsörtetett az Ezüst – szalonba, a boszorkát a pamlagra lökte, amíg ő a bárpulthoz sietett. Szinte percek alatt húzott le két pohár whiskeyt. Kissé megnyugtatván így az idegeit, fordult a lány felé, aki ekkorra már kissé magához tért, és riadt haraggal nézett a szőke mágusra.
- Mit… mit akar?! – sikította.
- Hagyd abba, mert visszaviszlek, és Tudjukki kezére adlak!
- Mit keresnék én Tudjukkinél?! – feleselt vissza a lány. – Kirángat az ágyamból az éjszaka közepén, és … mit AKAR?!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – ordított a lány, és levert egy drága tányért a falról.
- Valóban nem emlékszel semmire? – lépett közelebb a boszorkányhoz, majd megfogta az állát, és enyhén kényszerítve felemelte Hermione fejét, hogy a barna szemekbe pillanthasson.
- Mire kellene emlékeznem?! Arra, hogy maga mit tett velem?! Nem akarok emlékezni semmire! Féreg! Eresszen el! Gyáva szemét! Eresszen már el innen! Nem ússza meg büntetlenül, hogy csak így idecipelt!
- Hm, nem is rossz. – gondolta, és figyelmen kívül hagyta a lány nagymonológját – kitörlöm belőle a parancsot, mert több kárt okozott, mint hasznot. Ha az a kopasz féreg megtudja, hogy én hoztam elő ezt a démonvadászt, nem fogja nézni, hogy milyen szándékkal tettem. Nekem annyi.
- Erről tudni fog Dumbledore. – remegett Hermione szája. Rettenetesen rosszul érezte magát, legszívesebben sikítva rohant volna el innen, de Lucius olyan szorosan fogta, hogy legyengült testével esélye sem volt menekülni. – Mit akar?- tette fel a kérdést Hermione még egyszer, de most már halkan.
- Fogd be aranyom! – termett ekkor gyorsan előtte Lucius, majd rászegezte a pálcáját, és kitörölt mindent a boszorkából, amit beletett a regressziós hipnózis alkalmával. A lány fejéből nagy pukkanással tört elő az utasítás, és semmisült meg az aktiváló varázsigével egyetemben.
Eltörlődött minden, mintha meg sem történt volna.
- Vissza akarok menni Roxfort-ba. Segítsen. Hogyan? Merre?
- Hogy hogyan jutsz vissza Roxfortba? – nézett rá megkönnyebbülten röhögve Lucius – Mi vagyok én? Idegenvezető?
Keményen megragadta Granger vékony karját, és egy végighurcolta az átriumon, majd felrántotta a kétszárnyú bejárati kaput, és egy határozott mozdulattal kivágta Hermionét a szakadó hóesésbe.
- Jó utat! – villantott egy mosolyt, és bevágta az ajtót. - Lassan ideje megejteni Pitonnal a találkozónkat, Draco és Alinea ügyét el kell rendeznem. – morogta félhangosan, és felsietett a márványlépcsőn, egyenest a dolgozószobába sietett, hogy megírja a kódolt levelet.

Ez a Lucius ritka görény volt most:D
Beusom Johnként, aztán Hermiként egészíts, aztán rád bízom, hogyan folytatod tovább.
Visszatérsz, és Malfoyra rúgod az ajtót? Vagy megfagysz? :))))

Hermione nagyot zuhant a hóba. Iszonyú hideg volt, és nem volt kabátja. Egyenruhája állapota pedig… nos… ismét hagyott kívánnivalót maga után…
Pálcája azonban szerencsére megvolt. Nem tudta, milyen csoda folytán, de örült neki. Elővette, és elindult. Utolsó erejével.
Vissza.
A Malfoy- kúriába. Becsöngetett, illedelmes lányhoz méltóan. Azt várta, hogy egy manó nyit ajtót, de még jobb történt. Malfoy rántotta fel a kétszárnyú kaput, és egyenesen a lány kivont pálcájával találta szembe magát.
- Csak egy szavamba kerül, Mr. Malfoy, és nem lesz tudatában annak, mit cselekszik. – villámlott Hermione szeme. Már cseppet sem melegbarna volt. Éjfekete lett. Örvénylett benne valami, ami Lucius-t valami egészen bizarr módon Pitonra emlékeztette…
Jobbnak látta, ha most nem ellenkezik, habár magában röhögött a kis csitrin.
- Hopp-porral megyek vissza. Engedjen.- rontott be Hermione a szalonba, és gyorsan belelépett a kandallóba., majd elmondta az úticélt és a port leszórta a lába elé.
Azt már nem látta, hogy Lucius Malfoy elégedetten dörzsöli a kígyós pálcáját a jelenetet látva…

Hú- ez durva vót. :D
Ki kell fújnom magam…
Piton. Szedd le rólunk a keresztvizet… találkozz Malfoy-jal, vagy ilyesmi….

A Sötét Nagyúr a trónteremben felüvöltött. Szeme vérben forgott, szája széle remegett... Már majdnem sikerült aktiválnia a Gaunt-gyűrűbe rejtett horcruxát. Hasonmása éppen csak alakot öltött, Voldemort várának legmélyebb, legsötétebb és legbüdösebb pincéjében, amikor megjelent a csapat: elöl Piton rohant (: ami azért nem jellemző...:), mögötte egy sötét figura és egy pillanatra mintha Lucius Malfoy alakja is felvillant volna.
Voldemort látta a démonvadász hirtelen átalakulását, majd a sárvérű Granger és Lucius Malfoy sietős távozását. Látta, a meditációs kamrájában, az egész falat betöltő képernyőn, ahol birodalmának valamennyi tartományán rajta tarthatta a szemét. Annyira fölháborította a jelenet, hogy az első keze ügyébe akadó tárgyat – egy éles baltát – a monitorba vágta. Így éppen az a jelenet kerülte el a figyelmét, ahogy Piton a földön fekvő, agonizáló Voldemorthoz lép és lehúzza az ujjáról a gyűrűt, talárja zsebébe rejti, majd komótosan kisétál…
Néhány perccel később a Sötét Nagyúr csalódottan tapasztalta, hogy történt valami, ami miatt ez a lélekdarabja nem bizonyult hosszú életűnek. Nem tudott megerősödni sem megszilárdulni.
- Áruló! Cselszövő! – hörögte Voldemort. – Te is benne voltál! – Megérintette a jelet, mire Lucius karjába égető fájdalom hasított. Ám Voldemort olyan fokú gyűlöletet érzett újdonsült főtanácsadója iránt, hogy inkább átment a szomszéd helyiségbe. Az üvegfalon átlátott, minden szót hallott, ám a trónteremben lévők nem sejthették, hogy kémleli őket. Voldemort Nagyasszony éber volt, az ifjú auror tudata pedig alig pislákolt, amikor Lucius Malfoy megérkezett, hogy jelentést tegyen a Sötét Nagyúrnak…
Lucius Malfoy szemtől-szemben találta magát Desirée-vel, aki Voldemort trónján ült és hideg megvetéssel pillantott rá.

Lucius! Ilyen könnyen nem ússzátok meg – ugye tudod! Mit írtál Pitonnak?
– Utána jöhetnek a srácok.

 

 

Folyt.köv.

 

 

 

6. csomag