"Mindenkinek nagy elővigyázattal kell megéreznie, hogy milyen irányba húzza a szíve, és utána összeszedni minden erejét, hogy azt válassza."
graffiti
Második fejezet
Lucius Malfoy hunyorogva nyitotta ki a szemét, míg az elméje az álom és az ébrenlét rövidke mezsgyén mozgott, addig a pillanatig sebezhetőnek látszott, de amikor felvillant a hideg szürke szempár, sok könyörületet már nem remélhetett az, akire ránézett. A fiatal aranyvérű nagyot nyújtózott a hűvös, selyemtakaró alatt, lassan kitekintett jobbra, és egy kandikáló, reszkető fület pillantott meg. Ajka gonosz mosolyra húzódott, majd gyorsan megragadta és kiráncigálta az ágy alól a fülhöz tartozó házimanót.
- Ne bántsa Dobbyt, Malfoy úrfi! – sivított a varázslény – A nagytiszteletű apja küldte ide Dobbyt, hogy keltse fel a fiatalurat.
Lucius dühösen elengedte a manót, aki elhátrált előle és jajgatva simogatta megduzzadt, vörösbe pompázó hallószervét.
- Dobby, jó házimanó, rendesen szolgálja a családot!
- Kussolj, mert egy hétre kiszegezlek a Malfoy torony tetejére a fülednél fogva! – mordult rá Lucius, és rosszkedvűen kimászott az ágyból. Ruganyos, arányos termetén minden egyes lépésénél megfeszültek a finom izmok, ahogy a fürdő felé haladt, hosszú, szőke haja a lapockáját verdeste. Egy percre megállt a falat beborító tükör mellett, és elégedetten bámult végig magán, és ismét csak megállapította, hogy dögösen néz ki.
Mikor tisztán, üdén, egy hosszú, szürke nadrágot viselve újra a szobába lépett meglepve látta, hogy a nyomorult kis dög még mindig odabent volt. Leakasztotta a szekrényén lógó hófehér inget, belebújt, majd lassan gombolni kezdte, mikor végzett vele, egy ezüstzöld színben pompázó nyakkendő következett, majd végezetül az ágyhoz lépett, és az oda támasztott kígyófejű sétapálcát a kezébe vette.
- Akarsz még valamit? – kérdezte a házimanótól úgy, hogy rá sem nézett, semmibe véve a létezését
- Malfoy úr azt is mondta, hogy tíz perc múlva tiszteletét teszi az úrfinál. – nyöszörögte Dobby.
Lucius kizökkent a jeges nyugalomból, és a manóra pislogott.
- Mikor volt ez? – és ekkor hármas koppantás hallatszott az ajtón, majd a kilincs is megmozdult. - Petrificus totalus! – villant a pálca a takaró alatt mocorgó halomra, ami azonnal mozdulatlanná dermedt.
Abraxas Malfoy szigorú férfi volt, ősi arisztokrata család büszke leszármazottja, s olyan férfit akart nevelni fiából, aki tudja, milyen értékeket képvisel. Az aranyvér, ami a Malfoyok ereiben csörgedezett, egy megszakíthatatlan folyam kellett maradjon. Abraxas ezért odafigyelt fia minden lépésére. És félrelépésére. Egy fattyú unoka ment volna a szemétdombra. Nem volt könyörület. Hagyta, a fia hadd tomboljon a roxfortos éveiben, de most elérkezettnek látta az időt, hogy elindítsa a neki szánt ösvényen, ha már a fiatalúr képtelen volt erre magától.
Berontott Lucius szobájába, léptei döngtek a fényes, szőnyegekkel díszített padlón.
- Lucius! – szólalt meg mély, zengő hangján s körülnézett. Fia lakosztálya fényűzőbb már nem is lehetett volna. Ez járt az ifjú aranyvérűnek. Csak elhúzta a száját köszönésképp.
- Jó reggelt, apám! – indult Lucius behízelegő modorral a tagbaszakadt férfi felé, aki előtt egész életében kénytelen volt meghajolni, megalázkodni.
Abraxas lépett kettőt a fia felé, majd magához húzta az állánál fogva.
- Lucius. Elég későn kelsz mostanában. A Roxfortban nem erre tanítottak! Vagy az az ostoba Dumbledore már ebben is engedékenynek bizonyult?! De majd megváltozik minden, ha végre megnősülsz. – vigyorodott el Abraxas. Kivillantak ezüstfogai.
- Jó, hogy említi apám, fel vagyok háborodva, hogy a Reggeli Prófétából kellett megtudnom, hogy vőlegény vagyok. – húzta gunyoros mosolyra a száját Lucius – Talán nekem is lehetne beleszólásom abba, hogy kivel fogom leélni az életemet. Semmi kedvem egy banyával osztozni ... - a fiatal mágus folytatta volna még, de az apja közbe vágott.
- Neked most hallgass a neved, kölyök! – mordult fel. – Banya? Még válogatsz is?! Itt nem a Te személyes kényelmed a lényeg! Hanem a vérünk fenntartása! Ha banya, akkor banya! Az aranyvére a lényeg annak az asszonynak, aki a nejed lesz, és nem az, hogy milyen bugyogót visel és mekkora a melle! – Abraxas feje kissé lilás árnyalatban pompázott, ahogy elordította egy szuszra mondandóját. – Eddig tűrtem a kurváidat, de mostantól vége!
Lucius nagyot nyelt, lopva az ágya felé nézett, és elsápadva vette észre a fekvőhely alól kikandikáló csipkés bugyit, a fekete harisnyatartó egyik pántját.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél apám. – hebegte, és pár centivel összement Abraxas Malfoy bősz pillantása alatt.
Abraxas elhúzta a száját. Pontosan tudta, hogy Lucius miféle nőcskéket kedvel. Szemet hunyt a kurvázása felett, de most eljött az idő a komolyodásra.
- Narcissa Black lesz a feleséged. Ismered. Alattad járt a Roxfortban. Tökéletes fiatal nő. Tökéletes családfával és még tökéletesebb lábakkal. – vigyorodott el és csettintett egyet a nyelvével idősebb Malfoy.
- Valóban két évfolyammal alattam járt Narcissa Black. Látásból ismerem – morogta az orra alatt, és azt kénytelen volt elismerni, hogy kimondottan szép lány volt, és a múlt időn van a hangsúly, hiszen Lucius több mint négy éve nem találkozott a szőke Miss Black-kel, akivel ki tudja mit tettek a kamasz évek, pattanás, zsíros haj, ápolatlan bőr utóhatásai. Lucius megborzongott, ő a tökéletesre vágyott, olyanra, mint saját maga. (LOL kis pávám L) ha eszébe jutott Bellatrix, a lány nővére, akkor sem érzett felhőtlen vágyat, hogy a Black család betegye a lábát a Malfoy génállományba, de ahogy apja elszánt tekintetét látta, tudta sok választása nincsen.
Abraxas ellentmondást nem tűrően húzta fel a szemöldökét.
- Ha van programod most hétvégére, mondd le. Az összes nőt. – tette hozzá gúnyosan. Szeme megvillant.
- Most hétvégén? – szaladt ki a kérdés Luciusból, és idegesen kapott a bal alkarja felé. Mostanában elhanyagolt a kötelességét, amivel a Nagyúrnak tartozott, és tisztában volt vele, hogy ennek keservesen megissza a levét, ha nem szállít le újabb halálfaló palántákat. Túlságosan elmerült az örömlányok adta élvezetekben.
- Jól hallottad, fiam! Most szombaton tartjuk a hivatalos eljegyzéseteket. A Próféta volt szíves előre leközölni, ahogy azt kívántam. Addigra összeszeded magad, megszakítasz minden kapcsolatod a nőcskéiddel, rendbe hozod a ruhatáradat, veszel valami rendes borotvát és kiállsz a leendő asszonyod és a családja elé, mint egy arisztokrata mágus! – mondta szigorúan Abraxas. – Vagy talán valami gondja van a fiatalúrnak a szombattal?! – kiáltotta, majd választ sem várva hátat fordított fiának s kiviharzott a szobájából.
- Nem, semmi gond a szombattal. – hazudott Lucius, legfeljebb ivartalanítva veszem el a Black lányt, gondolta cinikusan, és hangosan csattanó ajtót nézte percekig. Egyre jobban elhatalmasodott benne a tehetetlen düh, amit szíve szerint az apján töltött volna ki, de ez csak szép gondolat maradt. Összeszűkült szemmel az ajtó felé oldalazó házimanóra nézett, és rásegített a távozására. A vörös fénycsóva nagyot csattant Dobby hátán, aki nekicsapódott a falnak, majd ájultan rogyott a földre.
Lucius az ágyhoz lépett, és lerántotta a takarót a sóbálvány átokkal szórt női testről, Elégedetten gusztálta végig az egész éjjel kedvére tett domborulatokat, majd levette az átkot a fiatal, barna lányról, aki továbbra sem mozdult csak rémülten figyelte a szőke mágust.
- Ma este tízre hozd el magaddal azt a bögyös, vörös barátnődet. Meg ne próbáljatok megvárakoztatni! – húzta össze egy másodpercnyi pillanatra a szemét Lucius, majd a talárját magára terítve még odavetette – Most pedig tűnj el a szobámból!
Megvárta, míg a boszorka sietve magára kapkodta a ruháit, és a kandallón keresztül elhagyta a helyiséget. Lucius az ébredező manóhoz lépett, kissé megrugdosta, hogy az ráfigyeljen.
- Legyen itt rend, mire visszajövök, és az asztalon kaviár, francia pezsgő eperrel. – majd dehoppanált a szobából.
Bellatrix Black, a Black család egyik üdvöskéje gyönyörű nő volt. Fiatal és érzéki. Fekete haja fényesen, dúsan omlott a hátára, szempillái hatalmasak s feketék voltak. Mint a szeme… azokba a szemekbe sokan belevesztek már.
A nő a húszas évei közepén járt, s friss házas volt, ahogy azt elvárták tőle. Aranyvérét aranyvérbe kellett olvasztania. S Rodolphus Lestrange-nek nem esett nehezére nőül vennie ezt a vad, buja kancát. Bella azonban mindezt csak érdekből tette. Az ő nagy szerelme egészen más valami s valaki volt…
A sötét mágia iránti szenvedély szinte hagyomány volt a nemes Black-házban. Bella mindenkit lenézett, s legszívesebben kiszívta volna a vérét annak, aki irtózott a feketemágiától. Ezért viseltetett undorral unokaöccse, Sirius iránt is, aki még csak nem is Mardekáros lett a Roxfortban. Bezzeg Regulus… az édes kis Regulus… Ez a kis ficsúr most is megkereste, mert csatlakozni akar a Nagyúr eszméihez, hoz valami kölyköt is magával…
- Valami Pitont. – mondta Bella Rodolphusnak, egyik délután, épp meztelenül járkált a hálóban, ezzel is ingerelve férjét, akinek hetek óta nem engedte, hogy hozzáérjen. Rodolphus felmordult, de egyéb érdeklődést nem mutatott a téma iránt. Bella lecsapta a fésűt.
- Egy tizenötéves kis pöcs előbb csatlakozik a Nagyúrhoz, mint te! – villant a szeme. – Meddig kell még ezt játszanunk, Rod?! – ezzel Bella magára varázsolt egy igéző, sötétzöld ruhát, majd pillantásra sem méltatva férjét, kisietett a szobából.
Izgatott volt. Este jelenése lesz a Nagyúrnál… aki mindent tudni akar, hány hívet szervezett be a seregbe. Bella férje nehezen akart kötélnek állni, ám a nő tudta, hogy nem menekülhet. Elvigyorodott, ahogy Tom Denemre gondolt. Megnyalta duzzadt ajkait s hátrarázta a haját. Pillantása a bal alkarjára esett, ahol büszkén viselte a Sötét Jegyet. Alig várta, hogy Regulusra ő maga tehesse rá… a Nagyúr meg fogja engedni…
- Meg fogja… - suttogta Bella és végigcsókolta a Jegyet az alkarján.
Voldemort minden idegszála megborzongott. A központi rezidenciájában üldögélt, egy díszesen faragott trónon. A kúria valaha a nemes, nagymúltú Black család birtokához tartozott. Ám Voldemort nagylelkűen elfogadta a Black család felajánlását, amikor Bellatrix büszkén és öntudatosan csatlakozott a hívei közé. Voldemort nagyra becsülte a fiatal nőt: eszes, hűséges és őszintén hisz az eszméiben. Kitűnő tanítvány, aki méltó a bizalmára. Ráadásul aranyvérű, tehát különösen értékes Voldemort számára. Igen... Vele talán még a másik nagy tervét, a dinasztiaalapítást is megvalósíthatja majd... Voldemort erről senkinek sem beszélt. Hiszen még rengeteg dolga volt: a minisztérium befolyásos munkatársait, osztályvezetőtől fölfelé a hívei között akarta tudni. Emellett folyamatosan gondoskodnia kell az utánpótlásról is. Legjobb lenne, ha a Roxfort élére a saját emberét állíthatná... Csakhogy őt még ki kell nevelni. És mindenekelőtt el kell távolítani a Roxfort éléről Dumbledore-t. Komoly terv, amihez sok kisebb feladatot kell teljesíteni - majd csak a végső győzelem után gondolhat a dinasztiára... Addig Bellatrixnak nagyon fontos szerepe lesz. Tekintélyt és hatalmat kell kivívnia a halálfalók között.
Voldemort elégedetten csettintett, ahogy megérezte Bellatrix bizsergető üzenetét. A nő mintha végigcsókolta volna az alkarját... Voldemort a pálcáját saját hófehér karjához illesztette, közben erősen összpontosított Bellatrix kívánatos, hajlékony testére. Egy erős, kéjes impulzussal jutalmazta hűséges követőjét. Biztos volt benne, hogy a fiatal nő ebben a pillanatban is halálfalóhoz méltóan cselekszik...
Bella épp egyik rontást küldte a másik után a kiszemelt, gyanútlan muglikra, ahogy sétált az utcán, amikor felizzott a Jegy. Gyönyörű arca felragyogott, épp egy mugli férfit akart megátkozni, de a mozdulat félbemaradt, helyette a férfi azt érzékelte, hogy ez az álomnő rámosolyog… bátorítóan felébiccentett, mire Bella arca egyik pillanatról a másikra hihetetlen változáson ment át. A csodás, légies mosolyt valami torz düh váltotta fel s már csak egy zöld villanás látszódott, de senki sem tudta volna megmondani, honnan jött és mi volt ez tulajdonképpen, ám a mugli férfi feje hatalmasat koppant a kövezeten. Ha történetesen nem a halálos átkot kapja, akkor is meghalt volna. Feje szétloccsant a járdaszegélyen. Mindenhonnan sikítozás hallatszott, Bella ekkor már felszívódott. Elegánsan hoppanált, egyenesen Voldemort nagyúrhoz.
Voldemort érzékelte, hogy hűséges híve közeledik. A medencére pillantott, ami a lábai előtt terült el. A lótuszok összecsukták szirmaikat. Itt van már... és gyilkolt. A megbűvölt virágok ezzel a titokzatos kóddal üzentek a Mesternek.
Bella lehajtott fővel lépett be Hozzá. Ő volt minden, ami számított a nőnek. Az Élet. A Halál. A Férfi. A Vágy. A Söté Mágia és a Szenvedély… amikor Voldemort jelzett, Bella felpillantott. Szempillái megremegtek, mint mindig, amikor Voldemort személyes auráját érezte magán…
- Én Nagyuram… - szólalt meg rekedten.
Voldemort kinyújtotta a pálcát tartó kezét, ezüstös sugarat eresztett meg Bellatrix feje felé. Letapogatta a gondolathullámait.
- Egy muglit áldoztál ma értem - állapította meg lehunyt szemmel. Majd felnézett és kényszerítette Bellatrixot, hogy ő is nézzen a szemébe. - Helyesen cselekedtél. Megérdemled, hogy a lábam elé térdelj! - Voldemort kissé előre hajolt, hogy a fiatal nő karnyújtásnyi távolságban elfoglalhassa a helyét a trón lépcsőjén, ura előtt. Csak néhány szolga volt rajtuk kívül a trónteremben. Voldemort állandó megfigyelés alatt tartotta a legbelsőbb köréhez tartozó embereit, ám a figyelmét egy ideje már nem oszthatta annyi irányba, amennyibe szerette volna. Így ezek az örök némaságra kárhoztatott szolgák végezték helyette a távoli tudatok letapogatását. Ha Voldemort információt akart kapni valakiről, aki távol volt tőle, egyszerűen lecsapott annak a szolgának az elméjére, aki a megfigyelést végezte. Ezeknek a szolgáknak egyetlen kötelességük volt: elméjüket Voldemort rendelkezésére bocsátani éjjel-nappal. Egyetlen önálló gondolatuk sem lehetett. Ám Bellatrix jelenléte mintha megzavarta volna némelyiküket. - Milyen híreket hoztál, Bellatrix?
Bella elmosolyodott. A nőiesség és az érzékiség szinte kézzelfogható volt körülötte. Némelyik halálfaló az ágyéka felé kapott, ahogy Bella felsóhajtott.
- Nagyúr. Csak jó hírekkel szolgálhatok. Teljesítem napokon belül a szintet. Talán pluszembert is kapsz… - mosolygott csábítóan Tom Denemre.
Minden halálfalónak hoznia kellett bizonyos mennyiségű embert ahhoz, hogy Voldemort belső köréhez tartozhasson. S Bellatrix Black-nek ez volt az egyetlen vágya. Messze ő hozta a legtöbb embert a seregbe.
- Várom a jövevényeket - csillant fel mohón Voldemort vörös szeme. - Sikerült egy újabb aranyvérűt beszervezned? Ismerem talán?
Bella mosolya még szélesebb lett.
- Nem, Nagyuram. Még nem hallottál róla. Regulus, az unokaöcsém talált a kölyökre. Állítólag egy zseni! – villant meg a nő szeme.
Voldemort szeme összeszűkült. Kicsit csalódottnak látszott. Kölyök? Zseni? Ez a kategória eddig nem szerepelt az érdeklődése középpontjában. A nagyon fiatalokat, akik még a Roxfortban tanultak, csak muglibosszantásra tudta használni. Az ilyenek toborzásával eddig Lucius Malfoyt bízta meg. No, akkor ideje, hogy a szőkeségnek is komolyabb feladatot adjon. Láthatóan Bellatrix ebben ügyesebb nála a toborzásban. Abban is...
- Tehát személyesen ajánlasz egy... kölyköt? Sőt kettőt, ha jól értem, az unokaöcséd lenne a másik? Tudod, ugye, hogy mindegyikhez két ajánló kell... Bár az unokaöcséd mellé elég leszel Te magad. Ha csak feleannyira tüzes szemei vannak, mint Neked... - nézett Voldemort a nő fekete szemébe, közben megcsiklandozta az állát -, akkor nem lesz rossz sora a palotámban...
- Nem lesz gond az ajánlással, Kegyelmes Úr. Szerez még egy pártfogót az fattyú. – hajtott fejet Bella. Keblei félig kilátszódtak az alig takaró ruhájából. – A kölyköt alávetheted valamilyen próbának, ha nem bízol bennem… - suttogta.
Voldemort keze kicsit erősebben szorította Bellatrix állcsontját, éles körme véres csíkot szántott Bellatrix bőrén. Mereven nézett a szemébe.
- Ugye nem akarod megmondani, milyen próbának vessem alá? - kérdezte bizalmatlanul. Látta a szokatlan csillogást Bellatrix szemében és nem tudta eldönteni, hogy ez neki szól vagy az unokaöcs iránti rajongásnak. Eszébe villant, hogy ezt a fiatal nőt ő maga lökte nem is olyan régen Rodolphus Lestrange karjaiba. Pedig magának is megtarthatta volna... Kicsit megbánta már, hogy nem jutott eszébe hamarabb ez a lehetőség.
Bella kissé megrettent.
- Nem, Nagyúr! – nézett fel kétségbeesve. – Nem osztogatok feladatokat neked! – hangja megremegett. – Nézd el nekem, ócska alattvalódnak… büntess meg! (a ribanc, naná, hogy erre játszik!:D-B)
Voldemort kinyújtotta a tudatcsápját és mélyen Bellatrix elméjébe hatolt. Nem ütközött semmiféle ellenállásba, éppen ellenkezőleg. A nő készen állt rá, hogy befogadja a gondolatait vagy akár a testét. Talán a lelke egy darabját is... - Voldemort végigsimított Bellatrix hamvas arcán. No azt azért még nem... Szándékában állt még néhány horcruxot készíteni, de nem akarta élő emberbe helyezni. Később, talán... Most még nem.
- Kelj fel és lépj közelebb!
Bellatrix lehunyta a szemét, ahogy a férfi hozzáért az arcához s engedelmesen közelebb lépett hozzá. Felnyögött, mert ilyen közel még sosem került Tomhoz… szinte érezte, ahogy a vér száguld az ereiben… ilyen vágyat sosem érzett a férje iránt. De Voldemort más volt… Bella kéjes sóhaja végigszállt a termen.
- Hozz nekem egy aranyvérűt is! Akkor hatalmas jutalomban lesz részed!
- A férjem is kész csatlakozni… - suttogta Bella. Voldemort közelsége megrészegítette. – Bármikor…
- Már így is túl sokáig késlekedik... Nem érdemel meg Téged - állapította meg Voldemort. - Ne engedd, hogy hozzád érjen, amíg nem kerül a karjára a Sötét Jegy!
Bella elvigyorodott.
- Nem, Nagyúr. Akkor nyúl hozzám, amikor én akarom. Ez a házasság csak papíron létezik, Nagyúr! Hisz én nem szeretem… őt… - tette hozzá rekedten.
- Kötelességed szeretni! - csattant fel váratlan dühvel Voldemort. - Kötelességed gyermeket nemzeni vele az én dicsőségemre! Hiszen én magam választottam őt Neked!
Bellatrix bólintott.
- Nagyúr, igazad van. Természetesen néha megteszem, amit kíván, hogy aztán ő is megtegye azt, amit én kívánok… - Voldemortra emelte hatalmas pilláit. – Amit TE kívánsz. Rodolphus még holdtölte előtt megkaphatja a Jegyet. – felemelte a bal kezét és beleharapott a saját kézfejébe. Véresre marcangolta, majd lenyalta a vért. – Véremre esküszöm, a szent Black-vérre!! – kiáltotta, majd térdre borult a Nagyúr előtt. Haja a padlót súrolta. Tökéletesen testének minden porcikája a vágytól égett. Olyan volt most, mint egy doromboló macska, aki gazdája lábai előtt hever… készen áll mindenre… lassan felpillantott.
Voldemort szeme tágra nyílt, majd a nő keze után kapott. Mohón lenyalta a vért, belecsókolt a sebbe. Közben hörgött. Majd hirtelen mozdulattal Bellatrix másik keze után kapott, éles fogával feltépte a bőrt a kézfején, jó erősen beleharapott. Nem volt értelme titkolni, hogy a nő mennyire hat az érzékeire.
- Széttéplek, gyönyörűségem! Minden csepp véred az enyém lesz! - suttogta kéjesen. Pálcáját végighúzta Bellatrix karján, majd a kibuggyanó vért egy ezüst serlegbe töltötte és megitta. - A véredet veszem... Mától a Te aranyvéred folyik az ereimben! Legyen ez az örök kötelék közöttünk! Most menj! Teljesítsd be sorsodat! Pontosan egy hét múlva hozd elém az unokaöcsédet meg azt a másikat, amint megszólal a hajnali kakasszó!
Bellatrix sugárzó, némileg őrült fénnyel a szemébe ért haza. Rodolphus még mindig az ágyban döglött. Ahogy neje belépett, a férfi felkelt. Meztelen volt. Hatalmas, robosztus, rendkívül izmos alkata bármelyik másik nőt azonnal felizgatott volna, de Bella egy pillantásra méltatta csupán.
- Azt hiszed, elájulok a farkadtól, édes? – mondta gúnyosan. – Majd ha lesz valami a bal alkarodon! – visított fel és férje felé vágott egy vázát. A férfi vicsorogva elhajolt előle, majd a nőhöz lépett és elkapta a karját.
- Majd ha teljesíted az asszonyi kötelességeidet! Te kis szajha… - lihegte Rodolphus, Bella azonban felkacagott.
- Nem vagy tárgyalási pozícióban! – köpte az arcába, majd villant a pálcája… Rodolphus azonnal elengedte nejét. Botor módon a saját pálcája messze volt tőle.
Bella szeme megvillant. A férfi most vette észre a nő kézfejét.
- Mi a francot csináltál magaddal?!
Bella vigyorral felelt.
- Nem a Te dolgod! És szedd össze magad! Készülj a szombatra! Akkor lesz Narcissa eljegyzése. És a Te eljegyzésed a Nagyúrral. Akkor megkaphatsz. Azon az éjjelen… azt csinálsz velem, amit csak akarsz… - lehelte a nő, majd elégedett állapította meg, hogy a puszta szavaitól a férfinek akkora merevedése lett, mint a ház. Kegyetlenül elmosolyodott, majd magára hagyta Rodolphust. Csináljon magával, amit akar.
Dolga volt, fontosabb, mint az idióta férje, aki úgyis be fog hódolni a Nagyúr előtt. Bella nem vonzódott túlzottan Rodolphushoz. Igaz, rögtön lefeküdt vele, az első adandó alkalommal, ahogy találkoztak, de ez a nőnek semmit nem jelentett. Csak egy újabb strigula volt, egy újabb kaland az életében. Házasságuk törvényszerű volt, ám míg Bella semmit nem érzett a férfi iránt, Rodolphus beleszeretett a gyönyörű, vad boszorkányba.
Bella méltóságteljesen lépdelt le a hatalmas lépcsőkön, s maga elé tartotta a kezét. Mindkét kézfején rendkívül csúnya seb éktelenkedett. A szája elé tartotta azt, amit maga a Nagyúr okozott neki, s végignyalta kéjesen. Könnyen eltűntethette volna a sebeket, de eszében sem volt. Vigyorgott egyet, s elegánsan hoppanált a Grimmaud tér tizenkettő elé. Halkan nyitott be.
Itt lakott Sirius és Regulus Black, a két ifjú titán, akikre Bella kivetette a begyűjtőhálót… azaz Regulusra. Mert az az irritáló Sirius, az a Griffendéles szentlélek semmire sem volt jó. Bella nem nézett körül, tudta, merre van Regulus szobája. Felsiklott a lépcsőn s kopogás nélkül benyitott.
- Kis Regulus… - szólalt meg gúnyos vigyorral. – Csak nem megzavartalak valamiben?
- Öh... nem... - hangzott a meglepett és bizonytalan felelet. Regulus gyorsan felhúzta a nadrágját, és messzire hajította a vonalzót. (:DD-mindenkinek van egy megbűvölt vonalzója?-B) Kissé zavartan mosolygott kedvenc unokanővérére.
Bella tovább vigyorgott.
- Ne szégyelld, kicsim. – lépett a fiúcska elé, aki még nagyon fiatal volt. – A kísérletező kedved tetszeni fog Neki. – villant Bella sötét szeme, és Regulus mellé ült az ágyra. Áthatóan nézett rá, majd megfogta az állát s felemelte a fejét.
Regulus izgatottan pislogott. Kissé elcsuklott a hangja, amikor megszólalt:
- Beszéltél vele? Bevesz a bandába? Akkor is, ha még nem vagyok... öh... nagyfiú? - Regulus eléggé hülyének érezte magát, hogy ilyeneket kérdez, de Pitontól hallotta, hogy a Nagyúrnak úgysem lehet hazudni. És ami késik, nem múlik...
Bella elmosolyodott.
- Szép vagy, Regulus… és okos. Pontosan ezért jöttem. A halálfalók tárt karokkal várnak, kicsi fiú… - lehelte Bella és végighúzta nyelvét a fiú arcán.
Regulus behunyta a szemét. Az arcán még nem ütközött ki a borosta, csak valami piheszőr. Örült volna, ha Bellatrix észreveszi.
- Nagyon várom, hogy csatlakozhassak. Felkészültem - nézett Bellatrix szemébe. Megfogta mindkét karját és közelebb húzódott a csinos nőhöz. - Szeretnék majd a Te osztagodba kerülni.
- Helyes beszéd. Most mesélj a barátodról. Miféle kölyök az? Tényleg egy zseni? Vigyázz, Regulus, mert a Nagyúrnak már említettem! Ha semmit nem ér, akkor megbánjátok! – szorította meg a fiú állát a nő.
- Piton nagyon jó fej. Eszméletlenül jó találmányai vannak! Kaptam tőle egy listát, leírt vagy száz átkot és rontást, ami egyetlen tankönyvben sem szerepel. És majdnem minden sötét varázslatra ismeri az ellenátkot is.
Bella vigyorogva elengedte Regulust, majd felkelt s fel s alá kezdett járkálni, amíg a fiú beszélt. Regulus követte a tekintetével Bellatrixot. Tudta, hogy élénken figyel.
- A tanárok is kedvelik Pitont. Legalábbis Slughorn professzor. Mindig őt bízza meg, hogy készítse el előre a bájitalokat, ha új főzeteket tanulunk. - Regulus lehalkította a hangját, intett Bellatrixnak, hogy hajoljon közelebb. - Én ismerem a titkát is. Van a pincében egy szertár, amit csak ő használ. Erről még a tanárok sem tudnak. Azt mondta, jövőre ki fogja próbálni a titkos bájitalait a sárvérűeken...
Bella közbe vágott.
- Mi az, hogy titkos bájitalokat kotyvaszt?! Kinek képzeli magát? Merlinnek? – kacagott fel élesen. Regulus is felnevetett.
- Meglehet. Irtó magabiztos, ha azzal foglalkozhat, amihez ért. Szerintem mindenhez ért!
Bella lehajolt a fiúhoz.
- Az a jó, kicsim. Legyen is önbizalma. Csak ne nagyobb, mint a Nagyúrnak! És aranyvérű ez a kölyök?
Regulus megvonta a vállát.
- Az anyja igen. Prince-lány... Az apjáról nem beszél, de szerintem mugli.
Bella szeme megvillant.
- Nem aranyvérű?! – kiáltott fel. – És van merszed beajánlani?! Meg vagy Te őrülve?!
- Piton szerint a származás nem olyan fontos... - jegyezte meg Regulus. - Szerinted az? Sirius aranyvérű, és látod, mégis milyen semmire se jó faszfej lett belőle - húzta el a száját. Azért látszott rajta, akármennyire utálja a bátyját, nem szeretné, ha a Sötét Nagyúr emiatt ártana neki. - Piton egy zseni. Nem lesz vele probléma. A Sötét Nagyúr nem fog csalódni benne. És bennem sem.
Bella látta unokaöccse szemében a félelmet. Nem akarta túlzottan megijeszteni. Némileg kedveskedve szólalt meg újra.
- Kis szépfiú… hiszek Neked. Ha ez a Piton kölyök valóban egy zseni, a Nagyúr örülni fog és jutalmat kapsz. Amit… csak… kívánsz… - lehelte a nő. Ajkát perverz módon közel tolta Regulus ajkához.
Regulus Bellatrix szája után kapott a szájával, ám tudta, hogy unokanővére úgysem fogja hagyni, hogy megcsókolja. Csak próbára teszi, mint már annyiszor. Ő pedig csak nevetett, a tizenöt éves fiúk ártatlanságával.
- És Te készen állsz-e Regulus Black? Nemes családunk még nemesebb hagyományát tovább kell vinned. Hogy a legsötétebb mágia titkait csak mi és azon kevés beavatott ismerje meg, akik erre érdemesek, és minket maga Lord Voldemort fog össze! – Bella szenvedélyesen a plafon felé emelte karjait és mélyeket sóhajtott, majd zihálva fordult a fiú felé. – Az az ostoba, ócska, kurvapecér bátyád! Csak rohadjon meg Dumbledore ártatlan kezei között! – cincogta gúnyosan Bella.
- Készen állok, Bellatrix. Anya már meg is rendelte az új talárt az avatásomra. - Közelebb húzódott Bellatrixhoz. Majdnem egyforma magasak voltak. Regulus merészen átölelte unokanővére derekát. - Szeretném, ha Te égetnéd a karomba a Jegyet! Megteszed?
- Készülj, kicsim… - súgta a fiú fülébe. – Hamarosan megkapod a Jegyet… - s Bella megvillantotta a bal alkarját, egyenesen Regulus szeme elé tartotta.
Ha itt még akar valamit ez a drága kis R.A.B. – go on! :)) Ennyi most elég! :S
Bellatrix, miután beszélt a kis Regulus-szal, rögtön áttért a második napirendi pontjára: Lucius Malfoy-ra.
Bella ismerte a fiatal férfit, mint a rossz pénzt: Lucius neve a nők körében szinte fogalommá vált. Bellatrix gúnyosan vette tudomásul, hogy Malfoy fiacskája sorra látogatja a bordélyházakat London-szerte. Úgy gondolta, jobb, ha Narcissa semmit sem tud erről. A kishúga mindig is finnyásabb volt, mint kellett volna…
Bella elegánsan hoppanált a Malfoy –kúriába. Abraxas nemrég távozott otthonról. Bella rávicsorgott az ajtót nyitó manóra és egy apró rúgással odébb tessékelte. A manó nyekkent egyet.
- Takarodj az utamból. Inkább szólj az úrfinak, hogy várok rá. – mondta jegesen Dobby-nak, s leült az elegáns szalonba. Elővette hosszú, kígyós szipkáját és bódító, lila dohányra gyújtott, amibe ki tudja, mit kevert a boszorka. Mélyen leszívta a füstöt és várta a Casanovát.
Lucius dühösen lépkedett lefelé a lépcsőn, nem értette, hogy mit keres itt az flúgos Black testvér, különben is reggel óta epét hányt, hacsak meghallotta azt a szót, hogy Black. Nemrég tért vissza Gringottsból, zsebében lapult a Nagyúrnak szánt arany galleonnal teli erszény. Ideges és feszült volt, hiszen bármelyik percben befuthatott Voldemort hívása. Szinte berobbant a szalonba, ahol megpillantotta a fotelben elterpeszkedő Bellatrixot.
Bella hatalmas pillái megrezzentek, ahogy Malfoy belépett.
- Lucius. – szólalt meg kéjes hangon és gúnyosan elvigyorodott.
Malfoy biccentett egyet, majd pöccintett egyet a pálcájával, mire kicsapódtak az ablakok, és az émelyítő bagószag, ami belengte az egész helyiséget, fütyülve távozott.
- Összekevered a házam egy ír kocsmával, mi a fenét akarsz tőlem? – mordult rá a boszorkára Malfoy, majd szinte reménykedve kérdezte – Talán ellenedre van az eljegyzés?
- Ettől tartasz? Ugyan, Lucius! Semmi okom rá, hogy meghiúsítsam a házasságodat a húgommal. Akivel megfogtad a Sátán lábát. Gyönyörű, hiszen a családunkban ez… mint láthatod, hagyomány. – húzta ki a derekát. Keblei megvillantak. Ellenállhatatlan mosolya felvillant, majd szívott a szipkából s elegánsan kifújta a füstöt. – Gazdag és aranyvérű. Kell Neked ennél több?! Nem hinném, mon cher…
Lucius mocskos szavakat morgott, majd a bárszekrényhez lépett, és egy dupla adag brandyt töltött magának, hívatlan vendégéről tudomást sem véve. Két korttyal lehajtotta az italt, majd a második dózist töltötte ki, a fekete hajú nő csak a hátát láthatta.
Bella felhúzta a szemöldökét.
- Térjünk a lényegre, Malfoy. Tölts egy italt. – csettintett az ujjával.
- Nem vagyok a kicseszett házimanód! – fordult meg vöröslő fejjel Lucius, de a neveltetése, amivel tartozott az aranyvérnek, kötelezte arra, hogy úriemberként viselkedjen egy tisztavérű boszorkánnyal, még ha egy ordas ribancnak is gondolta.
- Nesze! – lökte a minőségi whiskeyt a nő orra elé, majd a kandalló párkánynak támaszkodott.
Bella vigyorogva vette tudomásul, mennyire dühíti az ifjabbik Malfoy-t az ittléte. Átvette a poharat és belekortyolt.
- Már az aranyvérűek sem a legjobb minőséget tartják otthon? – fintorgott, majd a függönyökre pillantott. – Úgy tűnik… - mondta fitymálóan.
- Szállj le anyám ízléséről! – sziszegte Lucius sápadtan – Nem mindenki lakik egy denevér lakta kastélyban, és iszik lőrét.
- Nyugalom! – mosolyodott el Bella. – Van Neked valamim. Egy feladat. – lehelte. – Regulus Black, az unokaöcsém hamarosan beáll közénk. S hoz magával egy kölyköt. Valami Piton. Ismered, nem?
Lucius elgondolkodva kortyolt az italába. Piton. Hirtelen fogalma sem volt róla, hogy kiről beszél a boszorka, de ekkor beugrott neki a vékonydongájú, alacsony növésű kissrác elszánt tekintete, aki akkor került a mardekárba, mikor ő hatodik évét kezdte Roxfortban. Prefektusként számtalanszor szedte le azt a négy griffendéles görcsöt Pitonról, akik napi rendszerességgel szívatták a mardekáros fiút. Mosolyra húzódott a szája, mikor eszébe jutott az, hogyan kényszerítették arra a griffendéleseket, hogy töltsenek el egy éjszakát a Tiltott Rengetegben. De persze ennek is, mint annyi jó mókának az a vén Mcgalagony vetett véget, és Luciusnak ez a történet a prefektusi jelvényébe került.
- Ismerem, de utoljára másodéves korában láttam. Igaz már annyi idősen is kitűnt, hogy milyen ügyesen mozog a bájitalok között, de elég ez, ahhoz, hogy belépjen közénk? Egy ajánló nem elég, és különben is... – Lucius folytatta volna még, de Bella alpárian, mely jellemezte egész lényét, a szavába vágott.
- Az egyik ajánlója én vagyok. Magamra vállaltam. A másik pedig Te leszel. Lehetsz! És akkor a Nagyúrnál szerzel egy jó pontot. Légy hálás, Malfoy! Áskálódhatnék ellened is! De azt ne akard inkább. – villant a nő mosolya, majd a szép szőnyegre pöccintette a hamut a szipkából. Meg sem rezdült, ahogy Lucius dühösen a hamu mellé vágta a kiürült poharát. Iszonyúan elege volt már a nőből. Az arrogáns viselkedéséből, ahogy úgy tett- vett a házukban, mintha a tulajdona lett volna.
- Mitől vagy ilyen rohadtul biztos a dolgodban? Hogy pont Rád – köpte megvetően – van szükségem?! Te, aki a taknyos unokaöccsét viszi el Nagyúrhoz, egy másik tejfelesszájúval együtt.
- Igen. Biztos a dolog. Már el van döntve. Regulus és az a Piton kölyök nemsokára megkapják a Jegyet. – Bella felkelt és az asztalra tette a whisky-s poharát, amiből csak egy kortyot ivott. – Menj a Nagyúrhoz, ha hív és add elő neki, hogy kezességet vállalsz Pitonért. A többi már megy a maga útján. Ja, és Malfoy- ha elvetted a húgomat, felejtsd el a kurvákat. Alexia, a vámpírszajha mesélte, hogy rendszeresen látogatod a kupiját. – vigyorgott Bella és végignézte tetőtől talpig a csinos fiút, majd tekintete megállapodott az ágyékán. – Remélem, nemzőképes vagy még. – kacagott fel gonoszul.
- Azt te soha nem fogod megtudni, hogy mi van a gatyámban. Ne is álmodj róla! – gúnyolódott a boszorkával Lucius, teljesen hidegen hagyta leendő sógornője szavai. Pillantása véletlenül a nő sebhelyes kezére esett. Undorodva húzta el a száját.
Bella pontosan érzékelte, hogy Malfoy a kezét nézi. Kéjesen elvigyorodott és megnyalta a sebeket.
- A Nagyúr szeret engem… - suttogta gyönyörrel a szemében, majd nyelvét a sebbe mélyesztette, amivel újra felszakadt és lassan vérezni kezdett. Bella mohón nyalni kezdte.
Lucius eddig is sejtette, hogy ez a Black nővér nem normális, de most döbbent rá, hogy a boszorkány teljesen őrült. Csak remélte, hogy a jövendőbelije semmiféle agyi defekttel nem rendelkezik.
- Már az én vérem van a testében… testestől-lelkestől az ÖVÉ vagyok! – susogta a nő, mint aki el van varázsolva.
- Akkor talán, ha elmennél! – nyögte a szőke hajú mágus elborzadva.
Bella őrült kacajjal sétált el Lucius mellett s hagyta el a birtokot…
A varázsló lemerevedve nézett a nő után, majd a barokk korból származó pamlaghoz vonszolta magát, egyik keze a szívén, másik az ágyékán nyugodott, és lerogyott rá. Bár ne kelt volna fel ma a nap, és hagyott volna mindent úgy, ahogy eddig volt. Hiszen az ifjabb Malfoy tökéletesen elégedett volt az életével, temérdek pénze volt, amit arra költhetett, amire csak akart: féktelen ivászatok, gyönyörű nők, akiknél akkor, ott nem számított, hogy félvér vagy sárvérű. Sőt Lucius szinte perverz módon hajtotta a mugliszármazású boszorkányokat, hiszen a többségük csodálatosabb alakkal, arccal rendelkeztek, mint némely belterjes aranyvérű hajadon, akikhez Lucius még bottal sem, nemhogy a legkedvesebb testrészével ért volna.
Kerubina Malfoy lépett be a szalonba, nem sokkal azután, hogy Bellatrix távozott, véres kezét nyalogatva. Eme tulajdonságát Sirius is örökölte… már ami a nyaldosást illette…
- Lucius. Fiam. – szólalt meg fáradt hangon Mrs Malfoy. Magas volt, karcsú, rendkívül elegáns és előkelő. Szőke haját kontyban viselte, arca fiatalos volt, de valami árny ült kékessszürke szemein.
- Anyám! – pattant fel Lucius, és karcsú nő felé sietett, hogy kézcsókjával köszöntse az imádott asszonyt.
Kerubina elmosolyodott. A fia jelentett számára mindent, amiért érdemes volt élni. Végigsimított az arcán, Lucius kézcsókja után.
- Ki volt Nálad, gyermekem? Női hangot véltem hallani…
- Bellatrix Lestrange járt itt, de ne foglalkozz vele, kidobtam. Azt meg – mutatott a hamuval keveredett üvegdarabokra -, majd a manók összeszedik.
Kerubina lassan leült a pamlagra, s elmélázva nézte a pohár roncsait. Felsóhajtott. Mostanában az előkelő kúriájuk átjáróház lett, Abraxas ritkán tartózkodott otthon, Kerubina, pedig magányos volt, amióta Lucius is a maga útját járta.
Felnézett szép szál fiára s maga mellé mutatott lágy mosollyal.
Lucius édesanyja mellé ült, majd lefeküdt, és a nő ölébe hajtotta a fejét.
- Nem akarok megnősülni mamácska. – panaszkodott vontatott hangon a mágus – Hogy gondolja az apám, hogy elveszek valakit láthatatlanban? Mi lesz a következő lépés, hogy dolgoznom kell? – panaszkodott tovább.
Kerubina lassan simogatta a fia halántékát, eltűrve a kósza, szőke tincseket, végighúzva ujját a fülén, majd az arcán, aztán lehajolt s óvatos, anyai csókot lehelt arcára.
- Lucius… gyermekem… hidd el, így kell lennie. Apád is tudja, hogy kit kell elvenned. Boldognak akarlak látni, Lucius. – sóhajtotta a törékeny asszony. – Kérlek, tedd azt, amit apád kíván Tőled, s meglátod, rendeződik az életed, fiam. – suttogta.
- Rendben, ha te mondod, elhiszem, és követem apám parancsát. – motyogta Lucius, miközben élvezettel szívta be a boszorka semmivel sem összetéveszthető, friss tavaszi esőt idéző illatát, teljesen ellazult a haját cirógató ujjak alatt. Újra kisgyermeknek érezte magát, édesanyja védelmező ölén, ahol semmi baj nem érheti, de ekkor az idillbe belehasított Voldemort hívása.
Malfoy villámként pattant fel, és kapott a bal karjához, évek múltak el az avatás óta, de még nem tudta megszokni azt a váratlanul beléhasító fájdalmat, amit a Jegy okozott.
Bocsánatkérően nézett az anyjára, majd talárját magára terítve hoppanált el a szalonból, nem látván az asszony könnyeit.
Kerubina azóta rettegett fia életéért, amióta Lucius beállt abba a halált hozó társaságba… nem értette, miért kell ilyenekre pazarolnia fiának a fiatalságát, az eszét s a pénzét. Kerubina anyai szíve azt súgta, rossz irányba fordul imádott Luciusának sorsa. S ő nem tehetett semmit ez ellen… gyönyörű kék szeme könnyekkel volt teli, kezét a szívéhez húzta.
- Merlin, szent nevedre kérem, vigyázz Luciusra… egyengesd az útját a jó felé… Merlin… - hunyta le a szemét az asszony. Két kövér könnycsepp gördült le még most is szép arcán, amit azért már kikezdett az Idő vasfoga. Számtalan apróbb ránc húzódott végig a szája s a szemei mentén. Kerubina még sokáig ült egyedül a szalonban. Várta, hogy a fia épségben visszatérjen.
Nem Lucius Malfoy volt az egyetlen, aki nem lelkesedett különösebben az aranyvérű Malfoy és Black család tervezett egyesítéséért. Voldemort nagyúr megidézte Narcissa Black képét. Többször körüljárta a holografikus alakot.
- Satnya is, sápatag is... - csóválta a fejét, majd Luciusra nézett. - Persze, megértem apádat. A legjobbat akarja Neked. De vajon fog ez Neked egy tucat fiút szülni?
Lucius viszont kedvtelve nézegette a karcsú alakot, és eszébe sem jutott olyan dolgokon aggódni, hogy képes lesz – e Narcissa gyereket kihordani. Megnyalta a szája szélét, és teljesen más gondolatok jártak a fejében a jegyesével kapcsolatban, mint a dinasztia nevének a fenntartása. A beálló csend, azonban hamar magához térítette, és riadtan nézett a Nagyúr felé.
- Én mindent elkövetek, hogy teljesítse asszonyi kötelességét, Nagyuram!
Voldemort szúrósan nézett az ifjú szemébe. Az apja, Abraxas Malfoy sohasem tartozott a belső körhöz. Bár szimpatizált Voldemort eszméivel, nem esküdött fel rá, mint a többiek. Viszont nem is tiltakozott, amikor Lucius Malfoy megkapta a Sötét Jegyet és önként vállalta, hogy a haláláig szolgálja őt. Voldemort megcsörgette a galleonokkal teli erszényt, amit az imént vett át az ifjabb Malfoytól.
- Lám, ezzel Abraxas letudta a tartozását. Ám a Te időd még csak most kezdődik. Befolyásos pozíciót kell szerezned - és meg is fogod kapni. Legyen ez az én nászajándékom... - Voldemort megkerülte a lótuszos medencét, majd a díszesen faragott trón mögé lépett. Kis kaparászás hallatszott, majd a Nagyúr egy fényképpel a kezében tért vissza. A képen egy köpcös nő hátsófele látszott, amint rózsaszín kosztümében lehajolt és macskákat etetett éppen. Voldemort átnyújtotta a képet Luciusnak. A nő a képen megfordult és legszélesebb békamosolyát villantotta az ifjú Malfoyra.
Lucius összerezzent, mikor a terjedelmes hátsó után megpillantotta a széles szájú kisbékát is lepipáló ajkakat. Megrémült attól a gondolattól, hogy talán a Sötét Nagyúr ezt a borzalmat szánja feleségnek Narcissa helyett. A víz patakokban folyt a szőke varázsló hátán. Idegesen megigazította a nyakkendőjét, ami mintha túlságosan is megfeszült volna a torkán.
- Nem is tudom, hogy háláljam meg Nagyuram, hogy ilyen kegyes hozzám. – nyögte végül elhaló hangon Lucius.
- Nos, ő az én Üdvöském - szólalt meg széles mosoly kíséretében Voldemort. - Egy igen tehetséges boszorkány, Dolores Jane Umbridge a neve. Most lett osztályvezető a minisztériumban. Ő lesz a felettesed. - Voldemort az egyik néma szolgához lépett, aki üveges tekintettel térdepelt a medence szélén. A fejére tette a kezét, egy pillanatra rácsatlakozott az elméjére. Elégedetten bólintott. - Ő tájékoztat majd minden hónapban a hivatali előmeneteledről.
Lucius akaratlanul is felhorkantott:
- Egy fehérnép fog nekem parancsokat osztogatni? – majd gyorsan korrigálni próbálta mondatának az élét, de Voldemort nem adott rá időt.
- A legcsodálatosabb hölgy, akit ebben a pozícióban el tudok képzelni, Malfoy - felelte Voldemort ridegen, közben szúrósan nézett Lucius szemébe. - Nem bíználak rá, ha nem ismerném a képességeit. Umbridge azon kevesek közé tartozik, akiket nem kell Imperiusszal kényszeríteni, hogy azt tegyék, ami helyes. A feladatot, amivel megbíz, úgy teljesítsd, mintha én magam adnám ki személyesen. Minden kérését teljesítened kell. Akkor is, ha úgy érzed, nem tartozik a hivatali kötelességeid közé!
Lucius nagyot nyelt, és hálás volt Merlinnek azért, hogy elkerülte a Cruciatust az előbbi meggondolatlan szavakért.
- Mindent? – nyögte végül sápadtan, és fejében számtalan olyan kép bukkant fel, amitől ismét csak a hideg verejték kiverte.
Voldemort tökéletesen érzékelte Lucius Malfoy hangulatát. De nem árulta el, mit olvasott ki a fiatalember elméjéből.
- Nem kérek tőled többet, mint azoktól az embereimtől, akik már az én érdekeimet képviselik a minisztériumban. Havonta egy jelentés az elvégzett feladataidról, két újonc beszervezése és... az illetményed ötven százaléka. Már csak ezért is mindkettőnk érdeke, hogy gyorsan emelkedj a hivatali ranglétrán, nem igaz, barátom?
- Természetesen, Nagyúr. – hajtotta meg magát Lucius – Nincs nagyobb vágyam, minthogy növeljem a halálfalók táborát, az ügyünkkel rokonszenvezőket, és örömmel közölhettem, hogy meg is találtam az utolsót, aki szükséges lenne még az előmenetelemhez.
- Valóban, még egy újonc hiányzik, hogy meglegyen az előléptetésedhez szükséges létszám. Helyes, helyes... - biccentett kissé szórakozottan Voldemort. - Nagyon helyes, hogy emlékeztetsz. Meg kell mondjam, hogy Bellatrix Lestrange, aki hamarosan a sógornőd lesz, jobban teljesített nálad, Lucius. Az unokaöccse a Roxfort növendéke, így általa jobban ismeri azt a célterületet, mint Te. Ezután a minisztérium hivatalnokait tartod majd szemmel. De most, utoljára, kiről lenne szó?
- Perselus Piton lenne az, Nagyúr. – válaszolt Malfoy készségesen, magában elnyomott egy bő szitok sort Bellatrix Lestrange felé.
- Piton, már megint ez a Piton... - dünnyögte Voldemort. - Vajon mitől olyan különleges az a tizenhat éves kamasz?
- Kiemelkedő tehetséget mutatott már elsős korában a bájitalfőzés tudományában – erőltette meg az emlékeit Lucius – és hatalmas vágy hajtja a feketemágia felé, hogy minél jobban megismerje Sötét Erőket. – vágta ki magát Malfoy, mert bevillant egy régi emlékfoszlány, amikor a kis Piton szétszakadó táskájából egy tucatnyi fekete mágiával foglalkozó könyv hullott ki a Mardekár ház klubhelyiségében a padlóra.
- Nos, rendben. Egy ajánlója már van. Sőt, Yaxley is igen elismerően beszélt róla valami tóparti incidens kapcsán. - Rendben van, Lucius. Beszélek ezzel a Pitonnal! Az eljegyzéseden mutasd majd be nekem!
- Amint meg lesznek a meghívók, a legelsőt személyesen hozom el a Nagyuram színe elé. – hajolt majdnem a földig Malfoy, majd megfordult, és sietve hagyta el a termet. Mikor bezárult mögötte az ajtó, ernyedten dőlt neki, és keservesen felsóhajtott: - Még nem is ebédeltem, de már vőlegény vagyok, dolgoznom is kell és egy undorító, perverz béka alá lettem beosztva. Mi jöhet még?