"...Azért kaptál tőle lelket és szellemet, hogy önmagadban vívd meg a harcot, és amire jutsz, az csak a tiéd, és csak téged elégít ki. Ragaszkodj a lelkedhez, ne add oda senki másnak. Találd meg a magad válaszát, és akkor a szabadságot is megtaláltad."
Leon Uris
Huszonegyedik fejezet
Longbottom professzor az igazgatói irodában ült egy süppedős fotelban, szemközt Dumbledore-ral, aki kissé komorabbnak tűnt, mint szokott lenni. Rápillantott szikrázóan kék szemével Frank-re, majd ujjbegyeit összeütögette.
- Nos, professzor, amint láthatja, a helyzet meglehetősen… aggodalomra ad okot. Nagyobb aggodalomra, mint eleddig.
- Valóban rosszabb lett a helyzet - ismerte el a tanár, és letette a Reggeli Prófétát, miután végigolvasta a cikket. A fejét csóválta. - Egyre több támadás... Mordon a múltkor említette, hogy várhatóan kényszernyugdíjazzák. Hát most megtörtént. És a miniszter éppen Nottot nevezte ki a helyére, amikor eléggé nyilvánvaló, hogy Tudjukki híve. Még szerencse, hogy az aurorok többsége már kilépett és átállt a Rendhez.
Dumbledore bólintott.
- Ez már nem kis csoportosulás. Bevallom, Tom Denem túlnőtt azon, amit én kinéztem belőle s ártó elveiből. Mára mindenhová beszivárgott, mint egy fekete felhő. – Dumbledore szavai meglepően sötétek, komorak voltak.
- Mindenütt jelen van a korrupció - értett egyet Longbottom. - Tudjukki hívei mindenhová befurakodnak. Többen azt gyanítják, maga a miniszter is Imperius hatása alatt áll. Meg kell erősíteni a sorainkat, nem várhatunk tovább.
- Örülök, hogy egyetértünk, s egyfelé gondolkodunk, Frank – szólította a keresztnevén a tanárt Dumbledore. – Itt egy lista, nézze át. Őket javaslom a Rendbe. Nem várhatunk tovább ezzel a lépéssel.
Longbottom átvette a listát, gyorsan végigfutotta.
- Látom, igazgató úr, ezúttal eltekintünk a korhatártól. A kis Benji Fenwick még 15 éves sincs... Ahogy látom, csupa Griffendéles. Mindössze egy-egy diákot vonjunk be a Hollóhátból és a Hugrabugból?
Dumbledore elmosolyodott.
- Nos, úgy vélem, még bővülhet a lista, Ön is javasolhat diákokat, de egyelőre ezzel a maroknyi csapattal beszéljen. Aztán elválik.
- És a Mardekárból? Szerintem Perselus Piton...
Dumbledore szeme megvillant és felemelte a kezét, hogy egy szót se mondjon többet Longbottom.
- Nem. Perselus Piton egészen biztosan nem kerülhet be a Rendbe – mondta kemény hangon.
- Értettem - biccentett Longbottom, bár kissé meghökkent. - Ön tudja, kiben bízhatunk és kiben nem, igazgató úr. Azért megjegyzem, hogy az információk, amelyeket a készülő támadásokról megtudtunk, mindig pontosak voltak. A kézírás alapján eléggé egyértelmű, hogy Perselus tájékoztatott minket.
Dumbledore most szinte kedélyesen biccentett.
- Ó, drága professzor, a lelkiismeret csodákat művel! De sajnos, néha túl későn. Perselus Piton immáron Tom köreit gazdagítja. Nem teszem ki a Rendet semmiféle esetleges veszélynek. Ahhoz pedig túlságosan zsenge, naív, bármily okos is ez a fiú, hogy kémkedésre használjuk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Dumbledore. – Vagy netán másképp látja?
- Nem. Én sem hiszem, hogy Perselus fel lenne készülve arra, hogy kémként használjuk. Csak az alapján tudom megítélni, ahogyan az óráimon teljesít. Nálam kiváló, és úgy hallottam, a legtöbb tanár meg van vele elégedve. Képtelen vagyok elhinni, hogy Tudjukki szolgálatában áll...
Dumbledore bekapott egy zöld színű cukorkát.
- Márpedig így van – mondta komoran és megrázta a fejét. – Túlságosan megbíztam benne… - mormogta szinte magának, aztán újra Frank-re pillantott. – Ön csak törődjön a listán lévő diákokkal. Bennük maradéktalanul megbízom. És bízhat Ön is.
- Rendben van, igazgató úr. Még ma délután beszélgetek velük...
James és Sirius kis levélkéket váltottak egymással egész óra alatt, azt tervezték, hogy óra után rákérdeznek a Főnix Rendjére Longbottom professzornál. Egyikükben sem volt egy szemernyi kétség sem a belépést illetően. James elégedetten vigyorogva bólintott Sirius felé, majd hátrafordult, és Lupinra kacsintott. Sirius az óra további részében Medea szépséges tekintetében merült el, de azért izgatottan várta Longbottom reakcióját.
Peter is felfigyelt két barátja heves levélváltására, és majd’ elepedt azért, hogy beavassák, néha meg is böködte Sirius hátát, aki előtte ült, hogy mi van már…
Lily szorgosan jegyzetelt. Néha elábrándozott, és hátrapillantott Perselusra, rámosolygott, de egyébként ők sosem leveleztek órán, mindkettejüknek fontosabb volt a tanulás.
Az óra végég jelző gong után mindenki mozgolódni kezdett. Longbottom azonban csendre intette a hatodéveseket.
- Néhányatokat megkérlek, hogy maradjanak még! James Potter! Sirius Black! Lily Evans! Remus Lupin! Peter Pettigrew! Marlene McKinnon! Gyertek közelebb! A többiek elmehetnek...
Piton kissé csalódottan fordult vissza az ajtóból. Találkozott a tekintete Lilyével. Nem volt titok előtte, hogy Lily szorgalmasan korrepetálja Pottert, csak éppen nem értette, mit akar Longbottom éppen tőlük. A folyosón látta, hogy Benjy Fenwick, Caradoc Dearborn, Fabian Prewett és még néhány hetedéves, akiket nem ismert név szerint, szintén a tanterem felé igyekszik. Kíváncsian fordult utánuk, nagy kedve lett volna kihallgatni őket. Aztán vállat vont, úgy döntött, később majd megkérdezi Lilytől, miről volt szó.
Lily is meglepődött. Fogalma sem volt, miért kell ott maradnia. Csak megvonta a vállát, amikor Piton kérdő tekintetével találkozott a pillantása, majd elmutogatta, hogy tizenegykor legyen a szokott helyen, vagyis a pinceszobában, aztán Longbottom professzorra nézett.
Peter izgatottan fészkelődött. Valami nagyon titkos dolog készül itt, és ő a részese lehet… vigyorgott, mint a tejbetök.
James szinte hitetlenkedve pislantott Tapmancsra, ahogy visszafordult az ajtóból.
- Ugye Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte halkan, mire Sirius mosolyogva vonta meg a vállát.
- Nem szoktam az elmédben kotorászni, de ha a Rendre célzol, akkor igen, nekem is ez villant be azonnal. – suttogta alig hallhatóan barátjának, miközben vidáman indult vissza a professzor felé. Ágas kissé megtorpant, mikor ráébredt, bármit is akar tőlük Longbottom, Lily az ő csapatukban van. Piton nélkül. Reményteli mosoly terült szét az arcán.
Amikor a listán szereplő valamennyi diák megérkezett, Longbottom hangszigetelte a termet. Végignézett a fiatalokon. Amikor elcsendesedtek, nagy levegőt vett, majd megszólalt.
- Azért hívtalak ide benneteket, mert a tudomásomra jutott, hogy valamennyiőtök kapcsolatba került a halálfalókkal az utóbbi időben. Marlene, a Próféta is írta, hogy a szüleidet megfenyegették - nézett a kis boszorkány szemébe. - Azóta már biztonságban vannak. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy James Potter szüleit februárban megölték. Fabian Prewett bátyja, aki auror, egy nyílt összecsapás során sérült meg súlyosan a múlt hónapban. A többiek hozzátartozói, bár nincsenek közvetlen támadásnak kitéve, megbízható forrásból származó információk szerint veszélyben vannak...
Mindenki összevissza, egymás szavába vágva kezdett beszélni - vagy a gondolataiba merülve hallgatott.
Peter tátott szájjal hallgatta mindezt. Hirtelen rádöbbent, hogy a halálfalósdi mégsem lehet olyan jó buli… mindenesetre a kivárásos taktikát alkalmazta. Figyelt. Raktározott. Majd jól jöhet egyszer minden információ…
Lily nyelt egyet, ahogy Longbottom professzor sorolni kezdte a sajnálatos eseményeket, és feszülten figyelt. Mire akar kitérni a tanáruk? Hogy be kell zárni az iskolát? Hogy veszélyben vannak? De miért csak ők? Zakatolt az agya. Jobban szerette volna, ha Perselus is itt van… nem is nézett nagyon senkire, vagy ha igen, csak nézett, de nem látott, mert elmerült a gondolataiban.
James arca megrándult. Mostanában sikerült néha kikapcsolnia, és lazítania, de szülei említésére most szúrni kezdett a szíve. Lopva Lilyre pillantott, mintha benne keresne vigaszt, az ő szemeiben. Nagyon is élénken élt benne annak az ölelésnek az emléke. Arra eszmélt, hogy Sirius megszorítja a vállát.
- Nálunk egyedül én vagyok veszélyben...a saját családom által. – morogta Tapmancs. – Nem nekünk kellene bujkálnunk! – mondta végül fennhangon. James megdörgölte a szemét.
- Így van! – helyeselt hangosan. – Ideje tenni is a sötét hatalom ellen, biztosan mi is tudnánk segíteni! – jelentette ki határozottan, egyenesen Longbottom szemébe nézve.
Lupin nem szólt, csak komoran meredt maga elé. Az ő életét is egy olyan vérfarkas keserítette meg, aki Voldemort szolgálatában állt. Fenrir Greyback... A fiú keze ökölbe szorult. Elhatározta, ha találkozik vele, bosszút áll az aljas szörnyetegen.
Longbottom csendre intette a fiatalokat.
- Pontosan ezt várjuk tőletek! Pontosabban, ez az, amire szeretnénk felkérni benneteket. Kevesen látják át, milyen módszerekkel dolgoznak a halálfalók, hogyan szivárognak be a minisztériumba és más közintézményekbe. Még kevesebben vannak, akik készen állnak rá, hogy szembe szegüljenek velük.
- Arra mérget vehet, hogy készen állunk! – heveskedett Potter, szinte fújtatott a dühtől, ami feléledt benne újra. Sirius ezúttal csendben maradt, szeme előtt felvillant Medea tökéletesen gyönyörű arca. Sokszor elméjébe férkőzött már a gondolat, hogy ha ő belép a Rendbe, közvetve valószínűleg Medea ellensége is lesz. Most ez a gondolat erősödni kezdett, nehezebb volt száműzni, mint máskor. Tapmancs azzal győzködte magát, hogy a lány kitart majd mellette, bármi áron. Hiszen szereti.
Peter izgatottsága nőttön-nőtt. Bekerülni egy ilyen komoly dologba… ez határozottan elnyomta úgy tíz percre az érdeklődését a parókák és női bugyik iránt.
Lily egyetértett Longbottom professzorral, hogy szembe kell szállni a halálfalókkal és Voldemorttal. Potterre pillantott, ahogy hevesen kitört és ő is bólintott.
- Professzor, ez teljesen egyértelmű, hogy fel kell venni a harcot! – szólt Lily is határozottan.
Longbottom hálásan nézett végig az elszánt arcokon.
- Pontosan ezért alapítottuk meg a Főnix Rendjét. - Döbbent csend telepedett a helyiségre. Longbottom mindannyiuknak a szemébe nézett, olyan áthatóan, mintha az elméjükbe látna. Aztán folytatta, amit elkezdett. - A szervezetről csak annyit árulhatok el, hogy az az ember a vezetője, akit valamennyien ismertek és tiszteltek... Valamennyien tudjátok, kiről van szó, igaz? Csak bólintsatok...
James és Sirius előbb egymásra néztek, majd némán, apró mosollyal az arcukon bólintottak a professzor felé.
Lily is bólintott, szép arca most kissé sápadt volt ugyan, de elszánt. Peter pedig vagy két percen át olyan hevesen bólogatott, hogy Lily, aki mögötte ült, vigyorogva megérintette a vállát, hogy fejezze be, mert még leesik a feje.
Longbottom egy némító bűbájjal - amit mellesleg Perselus Pitontól (:DD – Zs) tanult - beléfojtotta a szót Fabian Prewettbe, mielőtt a fiú meggondolatlanul kiejthette volna Albus Dumbledore nevét.
- Látom, valamennyien tisztában vagytok vele, mekkora veszélyt jelentene, ha ez az információ kiszivárogna. Az ő utasítására beszélek most veletek. Aki úgy érzi, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is képes tenni valamit a zsarnokság megdöntéséért, bátor, kitartó és képességeit hajlandó a Főnix Rendje szolgálatába állítani, írja alá a belépési nyilatkozatot. - Longbottom egy pergament varázsolt, amelyet a Főnix Rendje titkos pecsétje díszített. Ezután felolvasta az eskü szövegét. - Természetesen senkinek sem kötelező részt venni a mozgalomban. Aki úgy gondolja, hogy mégsem kíván csatlakozni, most még meggondolhatja magát. Mint fedőbeosztású auror, engedélyem van rá, hogy ebben az esetben töröljem a jelenlévő tudatából mindazt, ami most elhangzott. Aki nem kíván csatlakozni, azt semmilyen hátrány emiatt nem éri.
Ágas egy szó nélkül viharzott az asztalhoz, olyan erőteljesen firkantotta nevét a pergamenre, hogy az majdnem átszakadt. Sirius rávigyorgott barátjára, és követte a példáját. Ha ezt látná az anyám! – gondolta gúnyos mosollyal, ahogy elegáns aláírását vizslatta egy pillanatig. James körbenézett a társaságon, egészen új izgalom járta át a lelkét.
Peter majdnem kiesett a padból, amikor felpattant, fel is borította a tintáját. Lily fejcsóválva takarította fel egyetlen pálcamozdulattal. Ő maradt utoljára. Aztán felkelt s kisétált, aláírta remegő kezekkel a pergament. Nagyon komolynak érezte ezt a döntést. Ahogy visszasétált a helyére, egy pillantást váltottak James-szel, de Lily aztán nem nézett rá többet. Maga elé meredt és nyelt egyet.
- Helyes - nézett végig újra a fiatalokon Longbottom, miután valamennyien aláírták a pergament. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, amiért senki sem mondott nemet. - Mától Ti is a Főnix Rendjének tagjai vagytok. A gyűlések időpontjáról és helyszínéről tőlem személyesen kaptok majd értesítést.
Sirius Ágas tenyerébe csapott, aztán hátbaveregette Lupint, és Petert. Úgy érezte, ezzel a lépéssel a Tekergők megújították a barátságukat is. James le nem vette a szemét Lilyről mióta a boszorka aláírta a nyilatkozatot. Alig hitte el, hogy a Rend, ha csak kicsit is, mégis összefűzi őket.
Peter mindhárom barátjával pacsizott.
- Fiúk! Igazi titkos nagymenők vagyunk! – húzta ki magát. Lily kissé egyedül volt ebben a csoportban, és magán érezte a Tekergők pillantásait, de nem nézett rájuk.
Rá gondolt.
Be kellene lépnie a Főnix Rendjébe Perselusnak is. És nem csak azért akarta, hogy akkor is együtt legyenek.
Dehogy.
Ez volt jelenleg az utolsó szempont.
Lupin megszorította Marlene kezét és rámosolygott. Úgy érezte, most valóban lehetősége nyílik rá, hogy valami hősies, griffendéleshez méltó cselekedetet hajtson végre. Társaira nézett, kiolvasta a tekintetükből, hogy ők is készen állnak a harcra Tudjukki ellen.
- Még valamiről feltétlenül tájékoztatnom kell benneteket. Tudomásunkra jutott, hogy a halálfalók itt, a Roxfortban is toboroznak híveket. A mendemondák, miszerint egyik-másik tanulónak a karján éktelenkedik a Sötét Jegy, nem alaptalanok. - Longbottom hangja nagyon komoly volt. - A legtöbben már év közben már elhagyták a Roxfortot, de gyanítjuk, hogy vannak néhányan, akik azért maradtak itt, hogy adandó alkalommal jelentsék Tudjukkinek mindazt, ami az iskolában folyik.
James felmordult.
- Na igen, példával is tudok szolgálni: Perselus Piton! – mondta Sirius felé fordulva, de a terem csendjében mindenki meghallotta Piton nevét. Black grimaszolt egyet.
- A jó öreg Pipogyi minden jóban benne van. – morogta cinikusan.
Remus felszisszent. Régebben ő is gyanakodott Pitonra, de egy idő óta biztos volt benne, hogy a Mardekáros fiú, akármilyen undok és ellenszenves, nem tenne ilyet. Elkapta Lily Evans pillantását, aki haragosan háborgó szemekkel nézett most feléjük.
- Ne vádaskodj! – csattant rá James-re hangosabban, mint tervezte. – Bizonyítani is tudod?! Azt gondoltam, már felnőttél, Potter! – Lily szeme zöld villámokat szórt.
Peter elvigyorodott. Balhészagot szimatolt. Ez a mocskos denevér még akkor is képes vitát szítani, ha nincs is jelen… - gondolta a patkányfiú.
- Megbocsáss Lily, de úgy gondolom, Pitonnal kapcsolatban nem tudsz helyesen ítélkezni. És ezzel nem akarlak megbántani! – szólt Lilyre James higgadtan, hangjában nyoma sem volt gúnynak, aminek Sirius örült a legjobban, nem hiányzott neki egy nyilvános vita, már azon is csodálkozott, hogy az utóbbi időben Evans és Ágas békében éltek egymás mellett.
- Ne gyanúsítgassatok senkit! - utasította rendre a fiúkat Longbottom. - Ez nem a ti dolgotok. Semmi szükség rá, hogy azok, akikre mi, tanárok gyanakszunk, tudomást szerezzenek arról, hogy megfigyelés alatt állnak. Ha sejtitek, kiről van szó, és az illető érdeklődést mutat az ellenállással kapcsolatban, haladéktalanul szakítsátok meg vele a kapcsolatot. Nekem jelentsetek mindent! Amíg a Roxfortban tanítok, én vagyok a közvetlen felettesetek!
James a professzorra nézett összehúzott szemekkel, biccentett felé egyet.
- Úgy lesz, Longbottom professzor. – mondta őszintén, igyekezett arra koncentrálni, hogy valóban felelősségteljes feladatokat fog ellátni a jövőben, ám ebben megzavarta Sirius, aki elváltoztatott hangon nyekeregni kezdett.
- Merlinre...meg kell szakítanom a kapcsolatot Pitonnal...mi lesz velem? – vihogott, ám arra ügyelt, hogy Ágason kívül más ne hallja.
Peter is hevesen biztosította a tanárt, hogy tökéletes tagja lesz a Rendnek, majd barátaira vigyorgott, felfelé tartva a hüvelyujját.
- Ez állati buli!
Lily ellenben még mindig dühös volt, de legfőképp azért, mert valahol tudta, James Potter nem a levegőbe beszél. Könyveit belecsapta a táskájába és megrándult az arcizma. Ha belép a Rendbe, akkor senki sem fogja gyanúsítani! – szorult ökölbe a keze, aztán mielőtt kirohant volna a teremből, még odaszólt Jamesnek.
- Mert Te tudsz helyesen ítélkezni Pitonnal és velem kapcsolatban… - szűrte a fogai között, kétséget nem hagyva Potternek afelől, hogy tisztában van vele, mit érez Piton iránt, pont miatta.
Lucius az anyja erőszakos halála óta olyan idegfeszültségben, dühben és bosszúszomjas légkörben élt, amiben csak Narcissa csempészett valami örömöt és nyugalmat. De nem túl sokáig.
Lucius Malfoy ugyanis még ezt sem hagyta. Bosszút akart, mindenáron, mindegy kin és hogyan…
Ezen a tavaszi napon Roxmorts hosszú főutcáján lépkedett, hogy a Szárnyas Vadkanba betérve tárgyaljon az egyik összekötőjével, amikor meglátta maga előtt a szőke lányt.
Alicia néhány új tollért és pergamenért jött Roxmortsba. Miután bevásárolt, elhatározta, hogy meglepi magát egy kis édességgel, egyenesen a Mézesfalás felé tartott.
Lucius gonosz, torz vigyorral meggyorsította lépteit. Alicia formás feneke hívogatóan ringott. Malfoy már szinte érezte a bőrét az ujjai alatt… a könnyes szemeit látta maga előtt, könyörgő szipogását…
- Szórakozunk kicsit, angyalom – sziszegte a szőke mágus és még mielőtt a lány beléphetett volna oda, ahová igyekezett, Lucius mellette termett.
Alicia megtorpant, dühösen pillantott az idegenre, aki megzavarta, ám mikor felismerte az illetőt, elkerekedtek a szemei.
- Maga? – hüledezett elsápadva. – Tűnjön a közelemből, vagy segítséget hívok! – a lány agyát elöntötte a méreg, toppantott egyet a lábával. – Nem felejtem el a Valentin napi játékát, akárki is legyen maga! Szólni fogok a .......
Malfoy grimaszolt egyet és azonnal ráküldött egy nonverbális szájzár-átkot a kis csitrire, majd egész egyszerűen magához rántotta és a köpenyében burkolva hoppanált a kúriájukhoz, ahol levette róla a rontást.
- Itt aztán sivalkodhatsz! Senki nem fog jönni… édesem… - gügyögte gonoszul. - Ugyan ki mentene meg téged?! Kis kurva!
- Mit akar tőlem, miért nem hagy békén? – a szőke boszorka rémülten pillantott körbe a villában, és felkiáltott, mikor Lucius elkapta a haját. Karjaival hadonászni próbált, de minden mozdulata hiábavaló volt, a férfi erősen tartotta.
Lucius szinte kéjes gyönyörűséggel rángatta a lányt. A kesztyűjét sem vette le, úgy markolt bele Alicia szőke hajzuhatagába. A melle táncolt s ez feltüzelte Lucius-t. De kivételesen nem a férfiasságát. Nem csak azt. Alicia nyakára fonta ujjait és megszorongatta.
Alicia szeméből könnyek törtek elő, vinnyogva markolászta Lucius kesztyűbe bujtatott kezeit.
- En...engedjen...áhhh...neeee – a lányt halálfélelem kerítette a hatalmába, de még a halálnál is jobban megrémisztette, hogy el sem tudta képzelni, ez az idegen férfi miért támad rá.
A mágus élvezettel hallgatta a hörgést és a nyüszítést. Semmi, de semmi részvét nem volt benne. Aztán elengedte. Hosszú percekig csak fogta a lány haját.
- Mocskos kis lotyó… - sziszegte a lány fülébe.
- Nagyon kérem, engedjen elmenni. – fogta könyörgőre Alicia miután újra levegőhöz jutott. Nagyokat sóhajtva pislogott Lucius arcába. – Én...nem ismerem magát...nem értem...miért akar bántani? – a boszorka elátkozta a percet, mikor úgy döntött, egyedül indul Roxmortsba. Marlene figyelmeztette, hogy mivel a Sötét Nagyúr hatalma felerősödött, különösen óvatosnak kell lenniük. Főleg neki...egy sárvérűnek.
Lucius a szalonba lökte a lányt, majd felnevetett, nyersen, erőszakosan.
- Micsoda szóhasználat ez… ejnye. Bántani?! Dehogy, kiscsillagom. Olyannak tűnök? – röhögött Malfoy.
Alicia az asztalnak esett, ami felsebezte a térdét és a könyökét, riadtan hátrált Malfoy elől, haja kócosan lógott az arcába, s úgy lihegett a félelemtől, hogy majd kiköpte a tüdejét.
Lucius becsapta a nappali kétszárnyas, elegáns ajtaját, még az üveg is kicsapódott belőle s szétszóródott a csinos, tiszta, puha szőnyegen az összes szilánk.
- Hát félsz tőlem?! Félj csak szuka! – ordított fel Lucius. Valami szürke köd lepte el az agyát. Abba a zónába került, ahonnan csak valami külső szemlélő rángathatja ki majd. Elborult az elméje és Aliciát most olyannak látta, mint a tulajdon anyját. Felnyögött, de a következő pillanatban már több tucat nő arca villant fel Alicia arcán. Lucius a saját lelkiismeretével viaskodott és csillapíthatatlan bosszúvágyával. Üvöltött és üvöltött egyre, artikulátlan szavak hagyták el ajkát…(hisztérikus bunkó! :D :D-Zs.)
A boszorkány tátott szájjal figyelte Lucius kirohanását, mostanra bizonyos lett benne, hogy Malfoy teljesen megőrült. Kétségbeesetten rohant a kitört ajtó felé, kihasználva a mágus gyenge pillanatát, magában fohászkodott, hogy kijusson a házból.
Lucius érzékelte a menekülési próbálkozást, s ettől kissé kijózanodott. A lányhoz ugrott és hatalmasat ütött az arcába az öklével, majd letépte a blúzát.
- Mondtam, hogy szórakozunk!! Nem értesz a szóból!? Úgy fogsz szenvedni, mint az anyám… - zihálta rekedten Lucius és megrándult. – Az én édes, egyetlen anyám!!
Alicia felsikoltott a hirtelen jött fájdalomtól, amit az ütés okozott, szája felrepedt, érezte a vér ízét. Azt kívánta bár elájulna, de a blúz anyagának reccsenése visszahozta a valóságba.
- N-n-nem ismerem a maga anyját, talán nem...én vagyok...akit keres...kérem... – a lány kapálózni kezdett, maga sem tudta miért, hiszen világos volt, hogy nem győzhet, mégsem volt képes megadni magát.
Lucius nem is hallotta a lány hangját. Nem érdekelte, ki ő, csak végre volt valaki, akit kínozhatott… akin kitölthette mérgező dühét… belemarkolt a lány melleibe, de nem azért, hogy gyönyört okozzon, hanem, hogy fájdalmat, majd a kanapéra gyűrte s bár nem tervezte, a lány szép teste s buja idomai acélkemény merevedést okoztak neki. Lihegve próbálta letépni a lány bugyiját.
- NE! – fuldokolt a boszorkány, teste vonaglott a kanapén. Utolsó erejével még Lucius arcába kapott, mélyen végigszántva körmeivel a bőrét. A szorítás ekkor kissé engedett, Alicia felhúzta mindkét lábát, majd mellkason rúgta a mágust.
Lucius-t meglepte a támadás és az arcához kapott. Aztán mire feleszmélt, már a szőnyegen feküdt. Ágyéka lüktetett. Most már csak kielégülésre vágyott.
- Te ócska szajha… - tápászkodott fel és azonnal ellentmondást nem tűrően ismét maga alá gyűrte a lányt.
- Segítsééég! – robbant ki a teljesen hasztalannak tűnő kiáltás Alicia-ból.
- Fogd be a pofád!! – üvöltött rá Lucius és már a saját nadrágja elejét babrálta, hogy magáévá tegye Aliciát…
Alicia hirtelen elernyedt. Nem küzdött tovább. Néma zokogás tört fel belőle, de már nem tudott védekezni.
- Incarcerandus! – hallatszott a kötöző bűbáj az ajtó felől, és Lucius nem érhetett többé Alicia-hoz. Kötelek fonódtak a testére, a földre zuhant, pálcája néhány lépéssel arrébb landolt. Az ajtóban Narcissa állt olyan arckifejezéssel, amelyre még soha nem volt példa élete során. Döbbenet, düh, undor színezte szép vonásait. Úgy tervezte, hogy szüleinél vacsorázik, de egy belső hang azt súgta neki, hogy maradjon otthon. Már értette, hogy miért.
Lucius felordított és hörögve próbálta kiszabadítani magát. Észrevette, ki tette ezt vele.
- Narc… - de valami összefüggéstelen bugyborékolás hagyta el ajkát.
Narcissa nem figyelt férje reakciójára, egy percig csendben állt, pihegve, majd összepréselte az ajkait és a remegő Alicia-hoz rohant. Alicia minden ízében reszketett, arca maszatos volt a könnyektől és a vértől, elesetten próbálta magára húzni szakadt ingét.
- Kérem, segítsen! – vinnyogta Cissyre pillantva, aki szó nélkül egy pálcamozdulattal megtisztogatta a lányt...a lelkében is, miközben kivezette a bejárati ajtóhoz. Alicia onnantól fogva abban a hitben élt, hogy a kedves Narcissa Malfoy-jal teázott azon a délután. Cissy kemény, hideg arccal sétált vissza a szalonba, felvette a férje pálcáját a padlóról, és Lucius elé lépett.
- Lehet, hogy ostobaságnak hangzik, mégis arra kérlek, azonnal magyarázd el, mi volt ez a szörnyűség! – a nő égkék szemei a haragos óceánt idézték, sötéten örvénylettek.
Lucius homlokán apró izzadságcseppek ültek meg. Az egész férfi rémesen zavartnak tűnt. Mintha maga sem értette volna, mi jött rá…
- Engedj el, asszony – mondta rekedten. – Oldozz el.
- Nem...nem engedlek el! – utasította rendre Cissy a férjét. – Sok mindent elviselt a türelmes lelkem idáig...de ezt nem. És ne is tagadd! Megháborodtál? – a boszorkány szívében megannyi érzelem vívott csatát. Nem értette Lucius-t. Ő egy higgadt, de szenvedélyes arisztokrata férfihez ment hozzá, nem egy ilyen szörnyhöz. Látta, hogy Lucius változik...minden nap, amióta Kerubina meghalt, de sosem gondolta volna, hogy a fájdalom és bűntudat ilyen méreteket tud ölteni.
Lucius látta a nő szemében az elszántságot.
- Ne üsd az orrod az ügyeimbe! – sziszegte Lucius Malfoy. – Üzleti ügyet intéztem! – villant a szeme. – Ha nem oldozol el, feldühítesz…! Narcissa Black! – kiáltott erőszakos hangnemben Lucius.
- Ez a legkevésbé sem érdekel! – ordította Narcissa, kezében megvillant Lucius pálcája. – Ez csak egy szerencsétlen diáklány! Mi ütött beléd???
Lucius lihegve mozgatta a vállait, hogy lazuljon a kötél, de az nem engedett. Hiszen Narcissa kiváló boszorkány volt.
- A nejem vagy és nem viselkedhetsz így! – villant Lucius szeme.
Cissy odalépett Lucius-hoz, megkötözött testét a falnak döntötte, de továbbra sem oldotta el a köteleket.
- Ha családot akarsz, hű feleséget, akkor viselkedj ahhoz méltón! – kiáltott a mágusra.
Lucius agyát ismét ellepte valami szürke köd.
- Te semmire se való lotyó!! – bődült el. – Tudd, hol a helyed, mert esküszöm, megkeserülöd!! Hát mit képelsz Te?! Az a dolgod, hogy engem szolgálj!
Narcissa elborzadva hallgatta férje eszement fröcsögését. Hirtelen nagyon tehetetlennek érezte magát, ám az utolsó mondatra felkapta a fejét, arcán piros foltok gyúltak. Hatalmas pofont kevert le Luciusnak, még az ő füle is csengeni kezdett.
Lucius elrántotta a fejét, de a pofon telibe találta. Vicsorogni kezdett szépséges feleségére, de egyebet nem tehetett.
- Olyan...vagy...mint...az apád. – súgta Cissy egészen közel hajolva Luciushoz, és erre a férfi arca falfehér lett, mert a boszorkány a lelkébe hatolt.
- Ne, nee. Neeeeeee! – jajdult fel, egyáltalán nem úgy, ahogy eddig. Összetöpörödött. Szánalmas lett. – Nem mondhatod ezt nekem!
Narcissa arca megrándult a fájdalomtól, sosem hitte, hogy ennyire szeretni fogja ezt az embert, aki ilyen rémtettekre képes, most meg úgy szűköl, mint egy kiskutya. Sejtette, hogy Lucius lelkében óriási viharok dúlnak, de hát a férfi sosem engedte igazán közel magához. Mostanáig. A nő levette a rontást Lucius-ról.
Lucius nagyot nyögött, ahogy lekerült róla a bűbáj. Kifulladva, ziláltan nézett fel asszonyára, aki előtte állt. Megérintette a térdét, mintha valami nagyon értékes porcelánt érintene…
- Ne veszítsd el a hidegvéred, Lucius....soha többé. – sziszegte Cissy, miközben átölelte Lucius-t. Képes volt megbocsátani neki, de tudta, hogy neki is keményebbnek kell lennie. Egyszerre érzett sajnálatot, dühöt, és szerelmet a férfi iránt.
Lucius hihetetlen gyengeséget érzett. Azt hitte, képtelen felállni, de végül sikerült neki. Megtámaszkodott a falban, majd köhögött párat.
- Ne… haragudj. Valami… őrület uralkodott el rajtam – pillantott a nő szemébe. – Maradjon ez köztünk. Narcissa… - Lucius tétován a felesége után nyúlt.
Narcissa hűvösen bólintott, majd elhátrált férje elől.
- Természetesen soha senki nem fogja tudni, hogy mi történt ma itt.
Lucius bólintott, majd a homlokára tette az egyik tenyerét. Még mindig zsongott a feje. De Narcissa hűvös józansága hatott rá. Méghozzá hatékonyan.
- Jegyezz meg valamit Lucius Malfoy! – szólt hátra Narcissa, miközben elindult fel a lépcsőn, hogy házasságuk ideje alatt először, külön aludjon. – Sok mindenre képes a hűségem. De ha még egyszer olyat teszel, amivel megbántasz jogtalanul, netán másoknak ártasz vele....akkor örökre elhagylak. – Cissy száját apró, szomorú sóhaj hagyta el, aztán elfordult Lucius-tól.
Lucius pontosan tudta, hogy felesége ezt a lehető legkomolyabban gondolja.
Halálosan komolyan…
Lucius a pamlagra zuttyant. Nem hibáztatta Cissát, hogy elhúzódott tőle. Hátrasimította aranyszőke haját és arcát a tenyerébe temette. Kerubina halála óta kifordult önmagából. Ha Narcissa nem állítja le, megöli azt a kis…
Megrázta a fejét és felmordult. Most semmi másra nem vágyott, csak egy jéghideg zuhanyra és egy kiadós alvásra.
Másnap reggel Narcissa idegesen fészkelődött az ágyában. Ezt a külön lakosztályt még soha nem vette igénybe, alig tudott aludni az éjjel, minden olyan idegen volt a szobában. Hosszú órákig hallgatózott, miután feljött Lucius borzalmas rohama után, de megnyugodott, mikor hallotta közös hálójuk ajtaját becsukódni. Cissy kipillantott az ablakon, épp, hogy csak hajnalodott. Lefürdött, majd az íróasztalhoz ült, és kezébe temette az arcát. Sokszor elgondolkodott már Lucius viselkedésén, állandó rosszkedvén, és agresszív pillanatain. Pontosan meg is értette, de azt remélte, az idő begyógyítja majd a férfi sebeit, s újra önmagára talál. Ám az esti ámokfutás nem ezt bizonyította. Narcissa összerázkódott, ahogy eszébe jutott a kép, amit a szalon ajtajából látott: Az a szegény lány, amint a kanapén fekve, rémülten várja a sorsát...Lucius eltorzult arca, durva szavai...és mindez a saját házukban. A nő szemét könnyek lepték el. Könnyű lett volna összecsomagolni, és elmenekülni. Családja talán még meg is értette volna. De ő hitt az esküben, amit tett. Felszegte a fejét, arcát átmelegítette a reggeli nap fénye. Döntött. Nem adja fel. Felkapta a hálóköntösét, átkefélte ragyogó haját, majd lesietett a konyhába.
- Dobby! – szólt rá az ott lábatlankodó házimanóra, aki ijedten kapta fel a fejét.
- Úrnőm? Mit parancsol? – Cissy a manó felé biccentett, a legtöbb arisztokrata aranyvérűvel ellentétben, ő nem szerette porig alázni ezeket a készséges lényeket.
- Van egy speciális főzet, amit még a nagymamám receptkönyvében találtam. – zsebéből egy régi könyvecskét húzott elő, felolvasta az összetevőket. – Van olyan gyógynövény, amivel nem rendelkezünk? – Dobby hevesen bólogatott.
- Igen, úrnőm, kettő is van. Nincsen itt a konyhában sem pásztortáska, sem vidraeleckelevél. Dobby nagyon sajnálja! – A boszorkány lehajolt, és a manó szemébe nézett.
- Arra kérlek, hogy most azonnal szerezd be nekem ezt a két növényt. – Dobby vigyázzba vágta magát, és a következő pillanatban már el is tűnt. Narcissa a konyhában járkált fel-alá, összekészítette a többi összetevőt, egy kis üstben vizet forralt. Nemsokára zamatos illatok szálltak fel, és terjedtek szét a hatalmas konyhában, Dobby is megérkezett pár perc múlva lihegve. Cissy mosolyogva vette el tőle a két kis csomagot, és tovább dolgozott. Fél óra elteltével a boszorka egy bögre forró teával a kezében ment fel férje szobájába. Halkan nyitott be, és halványan elmosolyodott, mikor meglátta Lucius-t, aki meztelenül feküdt, hason, a takaró félig lecsúszott róla, hosszú, szőke haja az arcát takarta…
Narcissa leült az ágy szélére, óvatosan elsimított egy szőke tincset Lucius arcából, a bögrét az éjjeliszekrényre helyezte.
Lucius felnyögött majd hirtelen megmozdult és maga elé kapta a kezét. Mozdulata fenyegetőnek tűnt.
A nő reflexből felpattant és az ajtó irányába hátrált.
- Most engem is meg akarsz ütni? – kérdezte nyíltan, szívdobogása felgyorsult, nem a félelemtől, inkább az aggodalomtól.
Lucius megdörzsölte vérágas szemeit és akkor tudatosult benne, hogy felesége szól hozzá.
- Narcissa… - sóhajtott fel rekedten. – Épp százezer kísértet ropta táncát az agyamban… eszemben sincs bántani… Téged… - fújta ki a levegőt.
- Értem. Sajnálom, hogy rémálmaid vannak. – Cissy megdörzsölte a homlokát, majd visszaült férje mellé az ágyra, és a bögrét felé nyújtotta. – Idd ezt meg, segít, hogy kitisztuljon a fejed, és hogy jobban legyél.
Lucius a hátára feküdt, végigsimított a saját mellkasán, majd ásított egyet. Megroppant az állkapcsa is, majd eltolta Cissa kezét.
- Mi ez? Kora reggel ilyen… lötty… - morogta, majd fel akart kelni.
Narcissa a szemét forgatta, gyengéden visszalökte Lucius-t az ágyra.
- Ne gyerekeskedj! – ellentmondást nem tűrően nyomta a mágus kezébe a bögrét.
Lucius morgott még egy sort, de felesége üde, szép arcának, lehengerlő pillantásának képtelen volt ellenállni. Megitta a teát egy hajtásra.
- Nos? Kibírtad? – kérdezte Cissy kissé gúnyosan, mikor Lucius visszaadta neki az üres bögrét, elégedetten látta a nyugalmat férje arcán.
Lucius úgy érezte, valami különös béke, nyugalom járja át. Lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett, majd újra felpillantott és felesége ölére hajtotta a fejét. Megfogta az egyik kezét s csókot lehelt rá…
Cissy szeretettel simogatta Lucius fejét, mikor a férfi odabújt hozzá. Érezte, hogy most Lucius kicsit anyja helyett anyjának tartja őt, de ezt természetesnek gondolta, tekintve a férfi viszonyát az anyjához, a családi viszályokat gyerekkora óta, és akkor még Kerubina halála is...azt sajnálta csupán, hogy korábban nem volt lehetősége egy igazi őszinte beszélgetésre, s ebben ő maga is hibás volt, hagyta, hogy férje tartsa a három lépés távolságot vele. Ki tudja mennyi mindent megakadályozhatott volna korábban...de nem tette.
- Lucius...tudom, hogy ezt nem fogod szeretni, de muszáj...muszáj beszélnünk. Ami tegnap történt...én... – Narcissa nehezen találta a szavakat, és Lucius közbeszólt.
- Cissy… - kezdte rekedten. – Valami megtört bennem… hogy meghalt az anyám… az egyetlen nő, Rajtad kívül… akit szerettem. Széttört egy álom… oda a gyerekkorom biztonsága! Oda a családom! – felnézett, egyenesen a nő szép szemeibe.
A fiatal, szőke boszorkányt meglepte férje nyíltsága, aminek már tegnap tanújelét adta, de Cissy nem remélte, hogy tartós marad. Csendben hallgatta férje vallomását.
- Folytasd...mondj el mindent, kérlek, különben nem tudok segíteni! – égkék szemei fogva tartották a most nem hidegen csillogó szürke tekintetet. – A Nagyúrral kapcsolatos munkád nem tartozik rám, de azok az érzéseid igen, melyek a kettőnk életét érintik.
Lucius keze ökölbe szorult.
- Bosszút fogok állni… mindenkin! Aki ezt okozta! Hogy Kerubina Malfoy ennyit szenvedett! – arca dühösen megvonaglott. – Nem kérem Tőled, hogy értsd ezt meg. És azt kívánom, soha ne tapasztald meg, milyen az, ha így veszíted el az anyádat.
- Ne hidd, hogy a szívem mélyén nem értettem meg a bosszúszomjad, de elég volt! – a nő közelebb húzódott Luciushoz az ágyon, megfogta férje mindkét kezét. – Édesanyád szerinted ezt várná tőled? Őrületet? Ámokfutást? Meg kell mutatnod, hogy különb vagy! – Cissy nagyon őszintén, és komolyan beszélt. – Felesküdtél a Nagyúrnak, és ezzel járnak kötelezettségek...mégis...hol bujkál benned a druidák nemes vére? – villant Narcissa szeme.
Lucius meghökkent.
- Hát tudod, édesem? – simogatta meg felesége selymes arcbőrét Lucius.
Narcissa mosolygott, újra magához vonta Lucius-t, és átölelte.
- Persze, hogy tudok róla. Kerubina büszkélkedett vele...Tőle örökölted...becsüld meg hát!
Lucius felsóhajtott.
- Okos nő vagy, Narcissa Malfoy. Nem hiába vettelek el… - mosolygott és végigsimított Narcissa karján.
A nő látta, hogy férje zavaros gondolatai, feldúlt érzései feloldódtak. Tudta, hogy a harc talán csak egy időre ért véget, de ő továbbra is megpróbál majd segíteni, ezt elhatározta. Lágyan csókolta Lucius száját, hagyta, hogy a férfi gyengéden viszonozza, sőt, tovább is ment. Lassan lefejtette a boszorkányról a ruhát és sokáig simogatta asszonyát. Örömöt és gyönyört akart okozni, életében először a másikkal törődött, nem saját magával… tudta, ez a nő azért jött az életébe, hogy a válságos pillanatokban mellette legyen… hogy elveszett családját hozza vissza.
Lucius Malfoy ekkor szeretett bele Narcissába, úgy igazán…
Úgy ölelték egymást, ahogy eddig még soha. Az extázis pillanatában mindketten bepillantottak a másik elméjébe...s ezúttal csak gyönyörűséget láttak.
A különóra a végéhez közeledett. Frank Longbottom rendkívül elégedett volt az ifjú rendtagokkal. Körbejárta a csoportot, mindenkinek bemutatta a mozdulatsort, Marlene McKinnonnak többször is. Fénylő gomolyagok robbantak elő a pálcák végéből, ezüstfehér patrónusok rohangáltak a teremben.
Lilynek gyerekjáték volt eddig is patrónust idézni, ahogy nyáron meg is tették Perselusszal, de azóta annyi boldog élmény érte, hogy szinte csak rágondolt egyre, az ezüst őzsuta (vagy akkor mi a fene is volt a patrónusa? A szarvastehén olyan Brünhildás!:D-B) máris előszökkelt a pálcája hegyéből, csillogott-villogott és szórta a fényt, amerre csak ment.
Lily most is nevetve idézte meg és mosolyogva nézte, ahogy száguldozott a teremben.
James egyelőre csak a fejét vakarta, és lázasan kutatott emlékeiben. Végül kiválasztott egy elég erősnek és örömtelinek tűnő gyerekkori képet, és koncentrálni kezdett. Ahogy kimondta a varázsigét, pálcájából előtört valami négylábú felhőre hasonlító teremtmény.
- Váááh.. – rikoltott mellette Sirius, és majdnem fellökte Ágast. Az ő patrónusa kutyának látszott, a gond csupán az volt, hogy hiányzott a fele. – Hát ez lehetne jobb is. A tiéd micsoda? Tehén? – hunyorgott Sirius röhögve, James csak grimaszolt egyet, és tovább gyakorolt.
Peternek akadtak gondjai e téren. Is. Erőlködve próbálta összehozni azt a patrónust, egyelőre csak egy olyasféle fénycsóva ugrott ki a pálcájából, mint egy döglött ponty. De Peter már ezzel is megszenvedett, és most vigyorogva nézte azt a valamit.
Lupin patrónusa egy alaktalan, kosfejű massza volt. Alaposan megkergette Marlene négylábú, girhes patrónusát, ami leginkább egy satnya hiénához hasonlított.
- Gyakoroljatok szorgalmasan! Boldog és erős emlékre koncentráljatok! - biztatta őket Longbottom, majd ő is suhintott egyet a pálcájával: - Expecto patronum! - Egy hatalmas, méltóságteljes fehér elefánt jelent meg. Ormányát felemelte, majd Longbottom hangján szólalt meg: - Látjátok, valamennyien meg tudjátok csinálni! Nagyon fontos, hogy a patrónusnak éles, jól felismerhető alakja legyen. Amikor üzenetküldésre használjuk, a saját hangunkon szólal meg. Ezt nem lehet hamisítani.
- Biztos ez? - kapta fel a fejét Lupin.
- Egészen biztos. A halálfalók nem képesek patrónust idézni. A gyilkosság és az öncélú kegyetlenkedés deformálja a lelket, beszennyezi a tudatot. Márpedig a patrónushoz a legtisztább belső energia kell. ( ez nagyon tetszik – B)
Lily figyelmesen hallgatta Longbottom professzort.
- Szóval beszéltetni is lehet téged? – nézett a patrónusára és elégedetten biccentett. – Ez szuper… ki fogom próbálni…
- Ez jó hír. – morogta James, miközben leeresztette a pálcáját, és négylábú felhője eloszlott a levegőben. – Ezek szerint a patrónus egyfajta azonosító, de mit tehetünk akkor, ha a halálfaló egyéb eszközhöz folyamodik, például százfűlé-főzettel átváltoztatja magát valakivé, aki képes patrónust idézni? – Ágas csodálatosnak tartotta a patrónusok nyújtotta lehetőségeket, de azt még inkább, hogy a halálfalók nem élhetnek velük.
Longbottom az ajkához illesztette a pálcája végét, elgondolkodott a kérdésen.
- Sokféle trükköt láttam, mivel próbálkoznak a halálfalók. Álcázhatják magukat bárkinek. Van, aki teljesen függővé válik a százfűlé-főzettől. De könnyen lelepleződhet a valódi kiléte, ha felszólítjuk, hogy idézze meg a patrónusát. Nem fog neki sikerülni, ha a saját alakjában nem tudja megidézni.
Sirius a tőle telhető legnagyobb erőfeszítéssel összpontosított a patrónusa megidézésére, ám a végeredmény még mindig csak egy háromnegyed kutya volt, amelynek az ülepe és a farka helyén ezüstös fátyol úszott. (:DD ez édes. –B)
- Azért haladok. – nyögte, és letörölte az izzadságot a homlokáról. Ágas figyelte egy darabig, majd a professzorhoz fordult.
- Nem sokan tudnak teljes alakos patrónust létrehozni, igaz? Még sohasem láttam ezelőtt. – morfondírozott James.
- Valóban, kevesen képesek arra, hogy alakot öltött patrónust idézzenek. De egy aurornál ez nem lehet probléma. Ti is képesek lesztek rá hamarosan, biztos vagyok benne - mosolygott Longbottom Lupinra és Fabian Prewettre, akiknek a patrónusa nagyon messze volt attól, hogy jól felismerhetőnek lehessen mondani.
Peter mormogott valamit, hogy neki elég az a döglött ponty kinézetű is, aztán babrálni kezdte a pálcáját, hogy talán azzal van a gond.
Lily Evans-t nagyon érdekelte a patrónus-téma, ezért felemelte a kezét és amikor a professzor felszólította, kérdést intézett hozzá.
- Tanár úr. Azt látjuk, hogy minden patrónus, amit itt megidéztünk, ezüstös színű. De lehetséges színes patrónust is létrehozni? – rögtön Perselus patrónusára gondolt, és a smaragdzöld szemére… Lily úgy vélte, Piton patrónusa a leggyönyörűbb, amit valaha látott, azzal a zöld szemmel…
- Érdekes kérdés. A legelterjedtebb az ilyen ezüstfehér patrónus - mutatott az előtte elvágtató egyszarvú után a tanár. Közben elismerően biccentett Caradoc Dearborn felé, akinek most sikerült először a patrónus-bűbáj. - A magasan képzett mágusok olykor valamilyen színt is képesek megjeleníteni, de ez rendkívül ritka... Csak egyetlen mágust ismerek, akinek a patrónusa egy aranyszínű főnix.
James összeráncolta a homlokát, volt egy sejtése, hogy Longbottom kire gondolt, ám nem feszegette a kérdést, inkább újra a feladatára koncentrált. Már közeledett az óra vége, mikor James ezüst szarvas patrónusa végre alakot öltött, és játékosan kergetőzött Sirius kutyájával, ami végre egésznek volt mondható. A fiúk tátott szájjal nevetve bámultak utánuk. James Lilyre pillantott, aki még egyszer megidézte az azóta elenyészett patrónust és most olyannyira fénylett, hogy maga Lily sem látta még sosem ilyennek. Igaz, nem is idézte meg túl sokszor. A lány csodazöld szemében visszafénylett patrónusának csillogása, Lily arcát még szebbé varázsolta a ragyogás… a lány most a szilveszteri emlékre gondolt, utána a bájitalversenyre.
Ágas közelebb lépett a lányhoz.
- Ügyes vagy Lily...nagyon ügyes...ez egyszerűen gyönyörű. – dicsérte őszintén. – Csak azt szeretném mondani, nagyon örülök, hogy itt vagy köztünk. – James kissé zavarbajött, lehajtotta a fejét, és egyik lábáról a másikra állt.
Lily felocsúdott. Olyan felfokozott lelkiállapotban volt, hogy James-t gondolkodás nélkül egy ragyogó mosollyal jutalmazta, majd kissé elpirult.
- Köszi… én is… élvezem. Valójában jó a társaság. Tényleg – nézett a fiú szemébe.
Potter még válaszolt volna, de Sirius magával rángatta, hogy segítsenek Remus-nak, akinek a patrónusa szintén alakulófélben volt.
Miközben a Főnix Rendjének ifjú tagjai a hetedik emeleti titkos helyiségben gyakorlatoztak, Perselus Piton megkereste a házvezető tanárát és előadta a kérését. Az öreg Slughorn kajánul elvigyorodott.
- Semmi sem indokolja, hogy továbbra is használd azt a szobát, Perselus. Egy különszoba nagy kiváltság! Amíg a versenyre készültél, indokolt volt, de nem minden tanár lelkesedett az ötletért, hogy éjszakára is ott maradj. Főleg nem egyedül...
Piton fogai összekoccantak. Elkomorodó arckifejezése láttán Slughorn megenyhült. Ismerte a fiú körülményeit, tudta mekkora igénye van az önállóságra. Az is nyilvánvaló volt, hogy Lily Evans közelsége jó hatással van a mogorva fiúra. Piton ebben a tanévben határozott és kiegyensúlyozott lett, sokkal higgadtabb, nyugodtabb, mint amilyen korábban valaha. A tanár elmosolyodott.
- Semmi okom rá, hogy megfosszalak benneteket ettől a kiváltságtól, Perselus. Gondolom, folyamatosan kapjátok a megrendeléseket Hectortól.
- Így igaz, uram - felelte csendesen Piton. - Ha kell, a bájitaltan-korrepetálásokat is megtarthatjuk a szobában...
- Rendben van, Perselus. Engedélyezem, hogy Lily Evansszel együtt továbbra is használjátok a különszobát!
- Köszönöm, tanár úr!
Piton megkönnyebbülve tért vissza a kis cellába. Ledobta magát az ágya, majd belemerült egy könyv olvasásába. Várta Lilyt.
Lily nagyon jókedvűen sietett le az óra után a pincehelyiségbe, igaz, minden nap számított rá, hogy most fogja ott találni Slughornt vagy McGalagonyt, vagy mindkettőt, nagy egyetértésben, s azonnal megtiltják nekik, hogy továbbra is használják a kis szobát.
Lily iszonyúan sajnálta volna, ha így történik. Már olyannyira belakták a kis pinceszobát, hogy a lány színes takarókat is kerített a fotelekre, az ágyra; szép, hangulatos díszeket a komor falakra, feldobta a maga vidám módján a helyiséget, hogy amikor órák után ott találkoznak, úgy érezzék: hazaértek. Lily ilyenkor, amikor ott voltak, úgy érezte magát, mintha máris Perselus fiatal felesége lenne. Nem szívesen vált volna meg ettől az érzéstől, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, ha megvonják tőlük a különszobát, hát keresnek más búvóhelyet, ahol kettesben lehetnek.
Ám ezen a kora estén sem várta ott őket egyik tanár sem. Lily azért óvatosan dugta be a fejét, s amikor látta, hogy Piton már ott van, megkönnyebbülten lépett be, becsukta gondosan a tölgyajtót s barátja mellé lépett.
- A kis könyvkukac – nevetett, s a fiú mellé ült, az ágyra, megcsókolta az arcát. – Bonjour, mon amour… - köszöntötte tökéletes franciasággal és elbűvölő mosollyal. – Látom, még ma is legális az itt-tartózkodásunk… Slughorn… hogy is fogalmazzak… nem emelt kifogást az ellen, hogy még mindig itt dekkolunk, holott a versenynek már vége?
Piton letette a könyvet, szó nélkül átölelte a lányt.
- Amint látod, az öreg Slughorn nem tiltott ki innen. A szoba továbbra is a mienk.
- Komolyan?! Ez tökéletes!! – örült meg a kis boszorkány és jóízű csókot adott barátjának. – Ez… nagyon-nagyon-nagyon jó… Mivel vesztegetted meg, Te ravasz méregkeverő? – érdeklődött aztán Lily gúnyos mosollyal.
- Nem kellett megvesztegetnem - rázta a fejét Piton. - De ha majd legközelebb lemegyünk Roxmortsba, megveszem neki a fél Mézesfalást.
Lily nevetve bólintott, majd levetette a cipőjét és a fiú mellé feküdt, az oldalára, kezével Perselus hasát simogatta, közben a könyvet nézte, amit annyira elmélyülten olvasott az előbb még a fiatal mágus.
- Miről szól a könyv? Még nem is láttam Nálad… pedig majdnem minden könyvedet ismerem. Érdekesnek tűnik…
Piton követte Lily tekintetét.
- A könyv? Valóban érdekes. A csakrák megtisztításáról szól. A szerző fantasztikus módszereket ajánl... egyszer kipróbálhatnánk - kacsintott a lányra Piton. - De úgy látom, mostanában nagyon lefoglal benneteket Longbottom professzor.
- Csakrák megtisztítása? Micsoda témákkal foglalkozol mostanában – mosolygott. – Megtisztítanád a csakráimat? Perverz! – nevetett és ujjai becsusszantak a fiú inge alá, majd már Perselus bőrét simogatta kecses ujjaival, közben megköszörülte a torkát Longbottom neve hallatán. – Nos… igen. Eléggé megdolgoztat minket a professzor. Potter és Black is ott vannak, meg Peter, és Remus. De… egyelőre nem kellett bevernem a képüket – tette hozzá a lány kissé fanyar mosollyal. – Vannak még páran. Más házakból. – Lily azt már nem mondta, hogy a Mardekárból senki…
- Tudom, kik vesznek részt a továbbképzéseken - bólintott Piton.
Lily felsóhajtott.
- Pers, én nem akarok Neked hazudni. Semmiben. Na jó, a múltkor azt mondtam, hogy negyven kiló vagyok, pedig valójában negyvenöt – vigyorgott egyet, de csak feszültségoldásnak használta ezt. – Ez nem továbbképzés, és nem… korrepetálás, amit Longbottommal csinálunk. Ez… egyfajta… rend. Ahol gyakorlunk… meg ilyesmi. Nem tudom pontosan, miért pont minket választottak. De… semmi okom nem volt, hogy ne vegyek részt ezeken az órákon. Nagyon hasznosak. – Lily Perselusra nézett, majd gyengéden megcsókolta az arcát, végigsimította a haját. – Már csak Te hiányzol… - mondta nagyon halkan.
- Egyikőtök sem állíthatja, hogy korrepetálásra szorulna Sötét Varázslatok Kivédéséből. Következésképp nem nehéz kitalálni, hogy ez valami elit csoport. - Piton ügyesen leplezte, mennyire bántja, hogy őt nem vették be. Az okát is sejtette. Biztos volt benne, hogy nem Longbottom professzoron múlott. Egy hosszú percre a gondolataiba merült. Elhatározta, hogy azért ő továbbra is megosztja az információit a professzorral. Akár bízik benne Dumbledore, akár nem...
Lily hozzábújt, lábuk összeért, lágyan simogatta lábfejével Piton vádliját, majd amikor már percek óta csend volt, ismét a fiúra nézett.
- Pers? Valami baj van? Hol jársz éppen? – kérdezte mosolyogva Lily.
- Itt vagyok - kapta fel a fejét Piton. Átölelte a lányt, megcsókolta, majd felkelt és kevert egy citromos limonádét mindkettőjüknek. - Kicsit álmosító ez a korai nyár. Tikkasztó hőség van még itt, a pincében is.
Lilyben most tudatosult, mennyire szomjas.
- Fú, ez életmentő volt… - emelte meg a poharat, amikor kiitta az ízletes, cseppet sem cukrozott italt. – Köszi. – visszalebegtette a poharat az asztalra, lustán elnyújtózott és a pálcájával egy apró kavargó szelet varázsolt, hogy kicsit hűsítse a szobát. – Tényleg nagyon meleg van… - hunyta le a szemét, majd kinyitotta. – Pers, érdekel egyébként, mivel foglalkozunk ezeken a különórákon?
- Érdekel, igen. - Piton szemében őszinte érdeklődés csillant.
Lily felkönyökölt és roppant tudományos képet vágott.
- Ma a patrónusról volt szó. Emlékszel, amikor nyáron megidéztük őket? Ma azt tanultunk Longbottom professzortól, hogy azzal lehet tartani a kapcsolatot, sőt, még meg is szólalhat ez a patrónus! – Lily szeme csillogott.
- Hogyne emlékeznék! - Piton kérés nélkül kapta elő a pálcáját. - Expecto patronum!
Smaragd szemű, ezüstösen fénylő patrónusa azonnal alakot öltött. A nőstény szarvas körberohanta a szobát. - Valóban jó ötlet patrónussal tartani a kapcsolatot. A mienk ráadásul majdnem teljesen egyforma...
- Gyönyörű a patrónusod még mindig, Pers… - jelentette ki Lily. – És nagyon exotikus. Hogy színes a szeme… ez ritka ám! Már csak éppen beszélni nem tud – nézte mosolyogva.
- No igen. Csak akkor szólal meg, ha az üzenet küldője is úgy akarja. Vagy talán társalkodónak használjátok? - gunyoroskodott egy kicsit a fiú. - A többieké milyen?
Lily megvonta a vállát.
- Nem nagyon figyeltem… teljes, inkarnálódott patrónust jóformán csak én tudtam létrehozni – nézett Perselusra. – Szóval… - vonta meg a vállát.
- Ej, hát ez csak nem titok... De ha nem akarod, ne mondd el. Eszem ágában sincs faggatni.
Lily megcsóválta a fejét. Érzékelte barátja hangulatán, hogy igenis rosszul esik neki, amiért ő kimarad… megérintette a karját, végigsimított rajta, majd a nyakába csókolt.
- Mondom, hogy alig figyeltem a többieket! Azt hiszed, én egész órán Pottert meg Blacket lesem? Mintha… Black-nek valami kutyaféle lett volna, Peternek meg valami… paca… - nevetett fel Lily. – Pers. – a lány most határozottan maga felé fordította barátja arcát. – Jól érzékelem, hogy bánt, amiért a professzor Téged nem… hívott meg ebbe a rendbe?
- Nem... Miért bántana, hogy engem nem hívtak meg? - kérdezte rezignáltan Piton. - A múltkor Longbottom professzor szórakozottan belelapozott a bájitaltan könyvembe. Megakadt a szeme a Levicorpus-on. Kérte, hogy írjak a hatásáról néhány arasznyi elemzést. Persze az ellenátokkal együtt. Nem lennék meglepve, ha a következő foglalkozáson ezt gyakoroltatná veletek - vigyorodott el.
Lily felsóhajtott.
- Való igaz, egy csomó dolgot jobban tudsz, mint bárki más. Te rettentően okos vagy, Perselus. Az eszedben rejlik a hatalmad… - kocogtatta meg óvatosan a fiú homlokát a lány. – Nem értem, miért nem kerültél be ebbe a… csoportba. De talán azért nem, mert Longbottom professzor tudja, hogy Neked már nem sok újat mutathat – mosolyodott el Lily őszintén.
Piton felsóhajtott. Tudta jól, hogy egészen más oka van.
- Azért, ha valami újdonságot hallasz, elmondod?
- Hát hidd el, eddig csupa olyan dologról volt szó, amiről Te már beszéltél nekem! – Lily felkelt, megmosta az arcát a fürdőfülkében, majd kijött, de már nem volt rajta az ing, csak egy csinos melltartó, és a szoknyája.
Piton elvigyorodott.
- Tetszik az új griffendéles egyenruha - jegyezte meg kaján mosollyal a fiú. - Nagyon csinos vagy!
- Nagyon meleg van… pokoli forróság… - tette a homlokára a kézfejét Lily teátrálisan, majd visszahuppant a fiú mellé az ágyra. – Na és… miből áll ez a csakrázás? – kérdezte apró mosollyal, majd újra a könyvre pillantott.
- Az energiák irányított áramlásáról, a test és a szellem megtisztításáról... Komolyan, tanítani kellene! Legalább olyan érdekes, mint a kártyavetés. Bár azt a Sötét Toronyból mágusokat hajigáló ördögfiókát azóta sem tudom feldolgozni. Roppant sötét jövő...
Lily nevetve hallgatta a fiút, közben lassan gombolta az ingjét, szétnyitotta és fújkálni kezdte a bőrét, hogy enyhítse a forróságot, aztán Perselus arcát is lágyan hűsíteni kezdte a lélegzetével, ujjai a fiú fürtjeivel játszottak.
- Hamaraosan a könyv végére érek. Utána olvasd el Te is, aztán... kipróbálhatjuk. - Piton szemérmetlenül benyúlt Lily szoknyája alá. - Megtisztítom a csakráidat... (cöcö, olyat én is tudok, bibibi :D –Zs)
- Tényleg ki akarod próbálni? Érdekesen hangzik – nyúlt a könyv után Lily és beleolvasott. – Ismerem a csakrákat, foglalkoztam ezzel az embertranszformáció-esszémhez, de nem túl mélyen. Merlinre, most a legjobb lenne úszni egyet, nem? – legyezte magát a könyvvel a lány. – Szerinted a tó túlpartján, sötétedés után… fürödhetnénk? – kérdezte kacér mosollyal. – Véletlenül tudom, hogy Hagrid ma este tizenegyig zsugázik a Szárnyas Vadkanban…
Piton először nem kapcsolt, nem értette, mi köze van a félórásnak a fürdéshez... Aztán rájött, hogy a tó túlpartjára, egy bizonyos partszakaszra csak Hagrid kunyhójából nyílik rálátás.
- De honnan ismered ilyen részletesen Hagrid programját?
- Hááát… nem árt jóban lenni néhány emberrel… - kacagott Lily. – Na? Fürödjünk! Idén még nem mártóztunk meg a polipos tóban!
- Jó, hogy mondod! A polip-távoltartó bűbájt is tesztelni kell. A megidézés sikeres volt, remélem, Potter számára is emlékezetes marad. - Piton arcán gonosz vigyor suhant át.
- Helyes, fiatalember… - simogatta végig Piton hasát Lily, majd a köldökétől kezdve végig is csókolta, a nyaka alatti kis gödröcskéig. Ott elidőzött, percekig csókolta… becézgette, egyre feljebb jutott, végig az állán, egészen az ajkáig…
- Tőlem akár mehetünk is! - Piton néhány percig kutatott a beépített szekrényében, ahová a ruháit pakolta. - Egyetlen apró probléma van csak. Nem hoztam fürdőnadrágot...
Lily felpillantott. Pillantásában valami egészen rendkívüli volt.
- Ki mondta, hogy kell fürdőgatya? – kérdezte halkan, de annál kacérabban. – Ki előtt szemérmeskedsz? A békák előtt? Mert én már mindent láttam, annyi szent! – vigyorgott s felemelte a fiú nadrágját kissé, belesett alá kacagva…
Piton is nevetett. Valóban nem volt titka Lily előtt. Sőt, amikor eszébe jutott, mit tett nem egészen egy évvel ezelőtt, amikor Potter levarázsolta a gatyáját, még szélesebben mosolygott. A rossz emlék már csak egy apró tűszúrásnak tűnt... Önkéntelenül megdörzsölte a bal alkarját.
- Semmi sem maradhat titokban. De azért egy álcázóbűbájt bevetek... Ki tudja, talán éppen a házvezető tanárodnak támad kedve leskelődni!
James Potter hihetetlenül büszke volt arra, hogy bekerült a Főnix Rendjébe. Nem csak szülein akart majd bosszút állni, de őszinte meggyőződéssel készült a Voldemort elleni harcra. Az a tény, hogy Lily Evans is a Rend tagja volt, külön gyönyörűséget jelentett számára, sokat gondolt a lány, s az ő saját inkarnálódott patrónusa közti hasonlóságra, persze Sirius csak legyintett a feltevésen.
Szombat koraeste volt, és Ágas pont Siriust kereste, hogy átbeszélje vele a legutóbb tanultakat, ám sehol nem lelte barátját. A könyvtárban bolyongva meglátta Alicia-t, aki szőke hajtincsét csavargatva merült el egy könyvben.
- Hello, Alicia! – köszöntötte James halkan a lányt. – Mi újság? – Alicia felnézett, és a fiúra villantotta mosolyát.
- Szia James, épp a hétfői gyógynövénytanra készülök, de mindjárt befejezem. – a boszorka maga mellé mutatva invitálta Ágast, hogy üljön mellé. A mágus odébb tolt pár könyvet, és lehuppant a padra.
- Mondd csak, nem láttad Siriust? – szegezte Alicia-nak a kérdést, de a lány megrázta a fejét.
- Őt mostanában nem, de képzeld, az unokanővére Narcissa, tudod, aki gyakran jár a Roxfortba, valamiért megkedvelt engem, meghívott teázni és... – a lány lelkesen magyarázott, de Potter beléfojtotta a szót.
- Nagyon kedves tőle, de Siriusra visszatérve, nem vetted észre, hogy az utóbbi időben olyan gyakran eltűnik? Óráka...a tanulásra is egyre kevésbé figyel. – James a homlokát ráncolva gyűrögetett egy darab pergament az asztalon. – Aggódom érte, és amennyire ismerem...valami lány lehet a dologban. – Alicia megvonta a vállát.
- Én se nagyon láttam mostanában. Csak annyit tudok, hogy azt a hetedéves mardekáros lányt korrepetálja, hetente többször is. De most, hogy mondod....hát nem is tudom. – Alicia emlékezett még, hogy Valentin napon Tapmancs Medea-ról faggatta, mégsem gondolta volna, hogy az a tartózkodó, hűvös lány és Sirius...Megrázta a fejét.
- Nincs több információm James, talán beszélhetnél vele este a hálókörletben. Nekem most mennem kell, Marynek ígértem, hogy gyakoroljuk a kártyavetést. – Alicia szedelődzködni kezdett, James segített neki visszapakolni a könyveket, majd visszabaktatott a Griffendél klubhelyiségébe, és ott várta Siriust.
Sirius éppen ekkor dobogó szívvel vezette be Medea-t a Szükség Szobájába, mely most megannyi apró gyertyával volt megvilágítva, illatos olajok frissítették fel a levegőt, a hatalmas franciaágy melletti asztalokon rózsák pompáztak. Hetek óta együtt voltak már a lánnyal, meghitt titokban, és egyre jobban lángoló szerelemben. Amikor a fiú megkérdezte Medea-t, hogy együtt töltene-e vele egy éjszakát, a lány habozott egy kicsit, de végül igent mondott.
Medea napról-napra jobban kötődött Siriushoz. Be kellett látnia, hogy kezdeti idegenkedése alaptalan volt: a fiú tökéletes úriember és nagyon jó vele… most éppen egy meglepetés-helyre igyekeztek. Medea szorosan fogta Sirius kezét. Amikor beléptek, elakadt a szava. Csak nézte a szobát, csillogó szemekkel…
- Reméltem, hogy ez a hely elnyeri majd a tetszésedet. Azt szeretném, hogy olyan csodálatos legyen ez az éjszaka, amennyire csak lehet. – mormogta Medea fülébe, miközben lágyan magához ölelte szerelmét.
Medea is átölelte a fiút.
- Ennél szebb ajándékot még soha, senkitől nem kaptam! Sirius!! Ez… lenyűgöző…
Sirius kézen fogva vezette a lányt az ágyhoz, majd egy pohár pezsgőt nyújtott át neki.
- Igyunk a szerelmünkre...és a jövőnkre...együtt! – a mágus olyan mélyen nézett a fekete szempárba, hogy Medea lehunyta a szemét. (vagy kibökte neki:D-B)
Elbódult ettől az érzéstől, amit Sirius Black indított el benne. Pulzusa emelkedett. Érezte, hogy itt ma sorsfordító dolgok fognak történni… minden idegszála megfeszült. De ez jó érzés volt. Nagyon jó…
Miután megitták a pezsgőt, Sirius magához vonta Medea-t, forrón és vággyal telve csókolta, szinte felfalták egymást. A fiú ajka a boszorka karcsú nyakát szántotta végig, egyik kezével benyúlt Medea blúza alá, s ujjaival a mellét cirógatta.
Medea, aki még nem engedett ilyen közel senkit magához, kissé kényelmetlenül érezte először magát, de a fiú simogatása fellobbantott benne valamit… nyelt egyet és Siriushoz simult óvatosan.
- Ne félj, kedvesem. – súgta Sirius, mikor megérezte a lány remegését. Tudta, hogy a lány még szűz. – Bízz bennem, és engedd el magad...vigyázok rád. – hangja telve volt szerelemmel és határozottsággal. Gyengéden hátrafektette Medea-t a puha ágyon, és nagyon lassan lefejtette róla a ruháit. A szeme is elhomályosult, ahogy megpillantotta az alabástrom fehérségű, selymes bőrt, a rózsaszín mellbimbókat, a tökéletes testet. (micsoda színjáték, ezek a férfiak! :P-B)
Medea úgy döntött, átadja magát a Sorsnak. És Sirius kezének. Meg egyéb testrészeinek… felnyögött, mert ilyet még sosem érzett…
- Sirius… - lehelte. – Csináld tovább… eeehzt… - nyögött fel újra és ő is végigjártatta szép, hosszú, vékony ujjait a fiú testén…
Sirius ledobta magáról a ruháit, ráborult a lány testére, hosszú percekig becézgette, simogatta a boszorkány minden porcikáját, hímtagja majd szétrobbant a vágytól, de most nem törődött önmagával. A jázmin és ylang-ylang illatok mégjobban feltüzelték mindkettejüket.
Medea érezte a fiú merev vesszőjét. Még sosem látott meztelen férfit vagy fiút sem. Bármily szép volt, ezt a szépséget nem tudta még használni.
Most először…
Medea most már bátrabban csókolta s simogatta a fiút… hosszú percekig mást sem csináltak.
Mikor Sirius megérezte, hogy a lány készen áll, maga alá húzta őt, vesszőjével gyengéden, de gyorsan hatolt belé, hogy a fájdalom minél gyorsabban tovaszálljon, közben egyenesen Medea szemébe nézett, hogy lássa a reakcióját.
Medea apró fájdalmat érzett. Megfeszült a szép test, de utána rögtön engedett. Próbált nem görcsös lenni s ez sikerült is neki. Siriusra mosolygott. A két szempár találkozott…
- Csodálatos vagy. – sóhajtotta a fiú, ahogy mozogni kezdett a lányban, aki egyre inkább befogadta őt.
Medea mosolya egyre szélesebb lett.
- Csodálatos vagy… Te is… Sirius, annyira…
Sirius csókkal tapasztotta be Medea száját, combjait, melleit simogatta, és addig húzta az aktust, amíg csak tudta, végül nagyot nyögve élvezett el.
Medea érzékelte, hogy ez a fiúnak most nagyon jó volt… simogatta a hátát és a fülét csókolta, az arcát… a hajába túrt, ujjaik összekulcsolódtak.
Tapmancs sokáig lihegve fúrta arcát a lány nyakába. Tisztában volt vele, hogy Medea elsőre így nem jutott el a csúcsra, csókokkal borította be kedvese arcát, egy apró pálcamozdulattal megtisztította a testét, majd lejjebb kúszott, és nyelvével kezdte ingerelni a boszorkány legérzékenyebb pontját.
Medea aprót sikkantott, amikor Sirius nyelve olyan helyen érintette, ahol eddig még senki. De az érzés legyűrte. Egyre hangosabban nyögdécselt, míg végül átélte élete első orgazmusát. A lepedőbe markolt és magához húzta Siriust, hogy az őrületig csókolják egymást…
- Szeretlek! – szakadt ki a vallomás Siriusból, mikor újra egymás karjaiba bújtak.
Medea hevesen bólogatott.
- Én is… nagyon… Sirius… szeretlek nagyon… - suttogta a mardekáros lány. Még sokáig feküdtek egymás karjaiban, becézve a másikat… gyengéd csókokkal, puha érintésekkel…
Sirius hosszú csókkal búcsúzott el szerelmétől, majd a boldogságtól támolyogva indult a hálókörletbe, ahol legnagyobb meglepetésére, James azonnal nekitámadt.
- Sirius Black, már megint hol a csudában voltál? Arról volt szó, hogy este még gyakorolunk. – Ágas méltatlankodva fonta össze karjait a mellkasán, ám a következő pillanatban döbbenten és kérdőn fordult Remus felé, mert észrevette Sirius arcán a megmagyarázhatatlan, bódult vigyort.
Remusnak elég volt egy pillantást vetnie Sirius elábrándozó tekintetére. Nem volt nehéz kitalálni, mi van a barátjával. Nagyon hasonlított James-re, amikor a kviddicsbajnok Lilyről ábrándozott. Lupin sejtette, hogy amikor ő gondol Marlene-re, az ő arcán is ugyanez az enyhén bamba kifejezés jelenik meg.
- Ismerem ezeket a tüneteket... - kezdte vigyorogva, de Sirius a szavába vágott.
- Nyugalom, barátaim. – suttogta Sirius, és az ágyára vetette magát. – Nincs semmi bajom. Ne haragudj, James, legközelebb nem felejtem el. – lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod! – állt meg az ágya mellett James, szigorú arccal. – Mi van veled mostanában? Állandóan eltűnsz, nem koncentrálsz semmire!
- Új nője van - jelentette ki Remus, miközben James mellé állt.
Tapmancs nyögve ült fel, aztán megadóan bólogatni kezdett.
- Jól van, igazatok van. Ígéretet tettem, hogy titokban tartom, de bennetek megbízom. – Sirius körülnézett, Peter nem volt sehol, aminek örült, mert bár Peter-t is barátjának tartotta, nem volt biztos benne, hogy a fiú nem kotyogná el a titkot véletlenül valakinek.
- Szerelmes vagyok! Csak Ő...szóval nem akarja, hogy nyilvánosan együtt járjunk, mert nagyon szigorúan nevelik a szülei. – Sirius barátaira pillantott.
- De ki az?? Ismerjük? – James boldog volt, már attól félt, hogy Sirius bajba keveredett, azt nem tudta, hogy valójában mennyire igaza lett volna ebben.
- Medea Lexington. Hetedéves. Gyönyörű és okos...és... – Tapmancs tovább áradozott volna, de James felmordult.
- Mardekáros! Elment az eszed? Azok után, ami a családodban zajlik, kikezdesz egy mardekáros lánnyal? Netán a Sötét Majmot választod a Rend helyett? – Ágasból csak úgy fröcsögtek a kérdések.
- Nem túl okos dolog egy mardekárossal kezdeni... - szívta a fogát Lupin, közben a fejét rázta. Emlékezett rá, hogy Lily Evanst is valósággal kiközösítették, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az utált Pitonnal jár. Ám a lánynak nem romlott a teljesítménye, éppen ellenkezőleg... Lupin kissé megenyhült. - Hogy is mondaná az öreg Slughorn? "Szép példája a házak közötti együttműködésnek." Én szívből örülök a boldogságodnak, Tapmancs! Csak ne hanyagold el miatta a barátaidat!
Sirius először dühösen pattant fel, de Remus szavai megnyugtatták.
- Tudom, hogy aggódsz értem James. – mondta lehajtott fejjel. – De csupán azért mert mardekáros, még nem feltétlenül a Nagyúr híve. – Tapmancs persze elhallgatta barátai elől, amit Medea mondott neki a Nagyúrról, mert vakon hitte, hogy Medea őt fogja választani. – Eszemben sincs kilépni a Rendből, nem változott a meggyőződésem. – őszintén pillantott Ágasra, és megfogta a vállát. – De..én...életemben most vagyok először szerelmes...nem érdekel semmi más. – arca megvonaglott a hatalmas érzésektől, melyek a szívét feldúlták.
Remus csak a fejét csóválta. Túlságosan jól ismerte azt az érzést. Elhatározta, hogy még ma éjjel levelet ír Marlene-nek. Talán képes lesz összeszedni a bátorságát, és végre bevallja neki, hogy micsoda ő valójában...
- Akármennyire szereted azt a lányt, az nem ok arra, hogy elhanyagold miatta a tanulást, Tapmancs! Különösen most, vizsgák előtt! - Remus a barátja vállára csapott.
James bólogatott.
- Ne haragudj a kirohanásomért. – fogta át Sirius vállát most ő is. – Senkinek nem kell ezt tudnia, és őszintén remélem, hogy boldogok lesztek együtt! – felnevetett, ám az ő lelkében fájdalom suhant át, ahogy Lily-re gondolt.
- Köszönöm. Ígérem a Rend kötelességeire több figyelmet szentelek majd. – Tapmancs vidáman szorította a kezét a szíve fölé eskü gyanánt, és összemosolygott barátaival.
