„A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.„
Wass Albert
Huszonharmadik fejezet
Perselus Piton kimerülten, a szokásosnál is sápadtabban tért vissza a csata előtti utolsó taktikai megbeszélésről, amit a halálfalók főhadiszállásán tartottak. Reszketett a keze, miközben pergamenre vetette mindazt a szörnyűséget, amit a Sötét Nagyúr a Roxfort ellen készült elkövetni. Elhatározta, hogy ezt a levelet másnap reggel személyesen adja át Longbottom professzornak - ám a tanév utolsó sötét varázslatok kivédése óráján az egykori auror nem jelent meg. Helyette Frics olvasott fel egy rövid közleményt a tanár azonnali hatállyal történő felmentéséről és elbocsátásáról.
A diákok közül többen felhördültek a hír hallatán. Lupin a barátai tekintetét kereste. Amíg a helyettesítő tanár nem érkezett meg, senki sem tarthatta volna vissza a Főnix Rend ifjú tagjait, hogy a helyükön maradjanak. Behúzódtak az egyik sarokba.
- Ez nem lehet igaz - suttogta Marlene, közben erősen megszorította Lupin karját. A tekintetében leplezetlen félelem csillant. Lupin is hitetlenkedve rázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy magunkra hagyna, most, hogy elkezdtünk valamit... - Nem mert konkrétabban fogalmazni, mert ezen az órán a többi ház tanulói is részt vettek, köztük a mardekárosok. - Figyeljük a jeleket! Biztosan üzenni fog nekünk, valahogyan...
Sirius összeráncolt homlokkal nézte a többieket, érezte, hogy valami baj történt, de nem akart pánikot szítani, hát csendben rágta tovább a tollszárat. Egyre inkább elbizonytalanította az idő suhanása, mely az eljegyzéséhez irányította őt. A gondolatra felmordult.
- Nyugi srácok, megoldjuk. – mondta nem sok meggyőződéssel a hangjában.
Peter, azóta először, hogy élénk érdeklődést kezdett mutatni a parókák és egyéb finomságok iránt, félni kezdett. Érezte a zsigereiben, hogy valami készül, és ez a valami rossz… barátaira nézett, szürke kis patkányszemében a rettegés villant meg…
- Itt valami nagyon nem stimmel. – morogta James, és közelebb húzódott a Rend tagjaihoz, csupán futó pillantást vetett Lilyre, de valamiért megborzongott a lány látványától. Szerette, de ezt magának sem merte bevallani, azt viszont érezte, hogy a lány őrlődik.
Lily is felkapta a fejét Frics közlendőjére, s rögtön a többiek felé fordult, majd barátját kereste pillantásával. Annyira elkülönültek ők, a rendtagok és a többiek… Lily most végtelenül messze érezte magát Perselustól. A szíve váratlanul meglódult, olyannyira, hogy kissé meg is szédült, de aztán el is múlt pillanatok alatt. Kecses kezét azonban mégis a mellkasára húzta.
Piton a szeme sarkából figyelte a társaságot. Közben lázasan gondolkodott. Azt nem tudta, hogyan sikerült a Sötét Nagyúrnak elérnie, hogy Longbottom professzort felmentsék. Sejtette, hogy ebben a megvesztegetett vagy Imperius alá vont minisztériumi bürokratáknak több szerepe van, mint Dumbledore-nak. Végül összeszedte minden bátorságát, és talárja belső zsebében az összehajtott pergamennel kiosont a tanteremből, mielőtt a helyettesítő tanár megérkezett volna.
Lily azonnal érzékelte Piton kisurranását. Felemelkedett félig a padból, hátha a fiú visszanéz még, de nem történt ilyesmi.
- Mi a fene… - mormogta maga elé a lány, aztán Jamesék felé pislantott, majd gyorsan felkapta a táskáját és a padsorok között meglapulva, hogy Frics nehogy észrevegye, Perselus után surrant. Még látta, ahogy a fekete talár eltűnik a lépcsőfordulónál…
Lily felosont a folyosóra s megbújt az egyik oszlop mögött. Ha Piton arra ment, vissza is kell jönnie. Az a folyosó zsákutca, csak Longbottom irodája van a végén… Lily Evans leült a táskájára és összekulcsolta ujjait. Várta a fiút, közben ki-kipillantott a szemközti hatalmas ablakon: az ég valószínűtlenül kék volt, s békés.
Piton Longbottom szobájába sietett, remélve, hogy ott találja a professzort. Ha a tanárt fel is mentették, semmi sem indokolta, hogy azonnal elhagyja a kastélyt. Már-már kopogtatott, amikor meghallotta, hogy odabent ketten beszélgetnek.
- … nincs más megoldás, Frank. Őszintén sajnálom. De ez esetben nem tehetek semmit. Tudja, mik a lehetőségei… és kérem… tegye azt, amit még év elején tanácsoltam, vész esetére. – Dumbledore hangja cseppet elfelhősödött.
- Tudom és megértem, igazgató úr - válaszolta Longbottom. - Még ma elhagyom a kastélyt, és a Főnix Rendjének főhadiszállásán fogom kivárni a tanév végét.
Dumbledore komoran bólintott.
- A legjobb, ha a feleségét is odaviszi. Manapság senki sincs biztonságban. Tudja, professzor, annak idején Tom elátkozta ezt a posztot, amikor elutasítottam a kérelmét. Persze badarság – legyintett az agg mágus. – Talán egy fellebbezés nem lenne haszon nélkül való. Én Ön mögött állok, Frank.
Longbottom elgondolkodott a lehetőségen.
- Tudok róla, hogy mióta Tom Denem megátkozta ezt a posztot, senki sem maradhatott sötét varázslatok kivédése tanár két egymást követő tanévben - mosolyodott el kesernyésen. - Köszönöm, igazgató úr, hogy támogatná a fellebbezési kérelmemet, de nem hiszem, hogy a jelen körülmények között ennek posztnak a megtartása lenne a leghasznosabb a Rend számára. Természetesen folytatni fogom az új rendtagok felkészítését.
- Bölcsen beszél – bólintott Dumbledore. – Figyelemmel kísértem a kiválasztott diákokat és meg kell mondjam, nagyon komolyan veszik a dolgot. Ez nagy részt az Ön érdeme, Frank… és a vizsgáknak a jövő héten rendben kell lezajlaniuk.
Piton tudta, hogy nem várhat tovább. Ezek odabenn semmit sem sejtenek. Fogalmuk sincs, hogy a jövő héten, miközben a diákok vizsgáznak, bármikor megindulhat a támadás a Roxfort bevételéért. Mély lélegzetet vett, és benyitott.
- Igazgató úr... tanár úr - nézett a két férfira, majd Longbottomhoz lépett. - Éppen most mondta el Frics úr, hogy... felmentették magát.
- Így van, Perselus - nézett kutatva a fiatal mágus szemébe Longbottom. - De ez nem ok arra, hogy óra alatt elhagyja a tantermet!
Dumbledore-t nem lepte meg Piton betoppanása. Egész évben figyelte, vizslatta a lépteit, úgy, hogy a fiú ne érezzen ebből semmit, s az öreg mágus pontosan tudta: Perselus Piton nem gonosz lelkű. Csupán eleped a tudásért s ezért ostoba lépésekre is kapható… a kis Lily Evans eddig mintha visszatartotta volna a teljes integrációtól a halálfalók közé, de most Dumbledore látott valamit a fiú szemében…
- Perselus! – szólította meg. – Mi járatban? Ismét a felnőttek dolga érdekel?
Piton egy grimaszt vágott Dumbledore felé, majd szó nélkül átadta a pergament Longbottomnak. Semmi értelmét nem látta, hogy továbbra is titkolja a kilétét. Dumbledore tudta, hogy bal alkarján a Sötét Jegyet viseli, Longbottom pedig nyilván kitalálta már, hogy eddig is ő volt az, aki tájékoztatta a halálfalók terveiről.
Dumbledore rögtön kitalálta, miféle pergamen az.
- Nocsak… megszólalt a lelkiismeret? Vagy… valakinek az üzenetét közvetíted, fiam? – kérdezte apró éllel a hangjában Dumbledore.
Piton megperdült. Váratlanul érte az igazgató kérdése. Szembe fordult vele és határozottan felelt:
- Azt teszem, amit helyesnek tartok, uram! - Piton gyorsan bevágta maga után az ajtót, semmi kedve nem volt Dumbledore további faggatózásához. Ahogy végighaladt a folyosón, az egyik oszlop mögött ismerős szoknya villanására figyelt fel.
Lily felpattant az ajtócsapódásra s kilesett az oszlop mögül, de megijedt, mert rögtön Pitonnal találta szembe magát. Nem akarta, hogy a barátja azt gondolja, kémkedik utána… kis pír vonta be szép arcát, ahogy a szemébe nézett.
- Lily? - lépett oda a fiú. Szája azonnal mosolyra húzódott. - Csak nem engedély nélkül elhagytad a tantermet?
Lily felsóhajtott, majd megfogta a fiú kezét.
- Hagyd ezt most – arca komoly volt. – Igaz, amit Frics zagyvált? Komolyan mondom, még olvasni se tud az a hülye… Longbottom professzor… elmegy? – fürkészte a magas, nyúlánk fiú arcát Lily. Közelebb lépett, mintha félne túl távol lenni tőle.
Piton elkomorodott.
- A hír igaz. Longbottom még ma elutazik. - Piton egy hosszú pillanatig habozott. - Nem fogja magára hagyni a különcsoportot, ha erre vagy kíváncsi.
Lily szeme megvillant, de nem válaszolt. Felvette a vállára a táskáját és visszafordult a fiúhoz.
- A professzornál jártál – intett az ajtó felé. – Mert… látni akartad, milyen a bőröndje?
- Azért voltam nála, mert.... - Piton nyelt egyet. Annak idején Lily támogatta az ötletét, hogy elmondjon mindent a tanárainak, amit a halálfalók terveiről megtudott. Ám a mostani hírek olyan sokkolóak voltak, hogy a fiúnak fogalma sem volt, hogyan kezdje. - Újabb híreket hoztam.
Lily, akármennyire is tartott attól, ami jön, mert jön valami ezt érezte, akárcsak Peter… most elmosolyodott. Ismét megfogta barátja hosszú ujjait.
- Mibe keveredtél már megint Perselus Piton… - sóhajtott. – Szóval… továbbra is tartod a kapcsolatot azokkal a barmokkal és informálódsz. A végén egy csatornában végzed… - mondta Lily váratlan keménységgel a hangjában. – Így van? Tőlük hozol híreket?
- Igen. Tegnap ismét beszéltem az... informátorommal. Leírtam mindent Longbottomnak. Ő pedig el fogja mondani az igazgatónak. - Piton ezután Lily keze után nyúlt. - Nincs biztonságosabb hely a Roxfortnál, Lily. Tedd meg, hogy a jövő héten a kastélyban maradsz... és a többiek is.
- Ennyire… súlyos híreket hozol? – rebbent meg Lily szép szeme. – De… - nem folytatta. Inkább végigsimított a fiú gondokkal terhes homlokán és lábujjhegyre állva megcsókolta. Lily most tisztán érezte, hogy Perselus milyen súlyos terheket cipel a lelkében… a táskájában lapult a csakrázós könyv. Talán… jót tenne… de egyelőre nem hozta szóba.
- Pers, jövő héten vizsgázunk. Nem is nagyon fogjuk kidugni az orrunkat a kastélyból.
- Tudom, hogy vizsgázunk! - bólintott Piton. - Éppen ezért nagy a kísértés, hogy akár engedély nélkül lemenjünk Roxmortsba a szünetekben.
Lily bólintott.
- Ez igaz. De majd… szólok a többieknek és talán McGalagony is tesz valamit… Pers, mégis… miféle veszély jön? Olyasféle, mint Valentin-napkor?
- Még a Valentin-napi vérengzésnél is nagyobb felhajtás várható - felelte halkan Piton. Közelebb húzódott a lányhoz, mélyen a szemébe nézett és végül kimondta. - A Sötét Nagyúr be akarja venni a Roxfortot. Leírtam mindent, amit a készülő támadásról hallottam, de... az informátorom nem volt ott valamennyi megbeszélésen, így én sem tudhatok mindent.
Lily pupillája kitágult. Most olyan erős örvénylés volt a zöld szemekben, mint még soha.
- Mi… micsoda?! – ragadta meg a fiú karját. – Te ilyen… dolgokat tudtál meg? Merlin szent vérére… ez… rettentő veszélyes, amit művelsz – suttogta Lily és a fiú nyakához bújt. – Ne csináld, Pers… ne… - suttogta neki.
- Tudom, hogy veszélyes... Lily... gyere a szobánkba ma este! - Piton végigsimított a lány szép arcán. - El kell mondanom valamit.
Piton semmi értelmét nem látta, hogy visszamenjen a tanterembe. Binns professzornak volt éppen lyukas órája, így a kísértet tanár tartotta meg az aznapi órát.
Lily, miután biztosította barátját, hogy este mindenképp lemegy a pincébe, kelletlenül visszaült az órára. Binns-nek nem tűnt fel, hogy senki nem figyel, a diákok azonban nem a megszokott hülyeségeikkel szórakoztatták magukat és egymást. Csaknem kivétel nélkül mindegyikük arca komoly, sápadt volt, s üzenetekkel bombázták egymást a pad alatt. Lily is kapott egy ilyen levelet, Peter továbbította neki, amiben értesítenek minden rendtagot, hogy este gyűlés lesz a púpos boszorka szobra mögötti teremben. Lily csak nemet intett Peternek.
- Bocs… nem tudok menni. Mondd meg nekik – intett Jamesék felé. Peter megvonta a vállát és előrehajolt, hogy pusmogni kezdjen Siriusszal.
Lucius Malfoy hosszú éjszakákat virrasztott át, nagy tervek születtek és haltak el a könyvtárszoba mélyén. A szőke mágus tudta, hogy a roxforti támadás sikeres kivitelezésére szinte semmi esélye sincsen, a Nagyúr lehetetlen küldetésbe küldte, mintha híve bukását áhítaná, hiszen maga a Voldemort sem fordult szembe nyíltan soha Albus Dumbledore-ral.
A varázsló idegesen járt fel s alá a helyiségben, és halkan, káromkodva szidta a piros szemű kopaszt:
- Bármit teszek és viszek a lába elé naponta egy aurort – dobta le magát Malfoy egy kényelmes karosszékbe -, csak a kifogásokat sorolja. Diákként én is perfekt lennék Dumbledore kisded játékaiból, mint az a kiskedvenc pincelakó.
Fáradtan masszírozta a halántékát, és Narcissa kellemes melegére gondolt, de elhessegette maga elől a gondolatát is annak, hogy felesége idomainak szentelje a figyelmét, ezért inkább kortyolt egy nagyot a száraz, fehérborból, és Roxfort térképére meredt. Kereste a gyenge pontokat, ahol sikeresen, észrevétlenül be tudnának hatolni az iskolába.
- De ehhez el kell távolítani a vén majmot – motyogta maga elé Lucius, aztán tekintete a közeli könyvespolc felé vándorolt. Somolyogva csettintett a nyelvével, mikor az egyik könyv gerincét elolvasta, most már tudta, mi lesz az első lépés.
Piton felkapta a fejét, amikor Lily benyitott. Még kettőt kavart a víztiszta, csípős szagú főzeten, amit a Sötét Nagyúr rendelt.
Lily egész nap feszült volt. Piton járt a fejében. Alig bírt figyelni. Minek megy bele ilyen életveszélyes kalandokba… a kis boszorkány a lelke mélyén tudta a választ. Valójában talán ő is így tett volna, ha ezzel segít a Roxforton… alig várta a vacsora végét, máris rohant le, még a többiek előtt a pinceszobába. Ahogy benyitott halkan, rögtön mellbevágta a szag. Köhögni kezdett.
- Megjö… khm… ttem… - fogta be az orrát, majd a bugyogó főzetre pillantott. – Bi ed? Jódak dűnik… - mondta, még mindig befogott orral.
- Akkor lesz jó, ha eloszlik a szaga... - morogta a fiatal mágus. - Még cseppentett bele egy kis mentát, amitől rögtön jobb illata lett a főzetnek. Aztán letette a kanalat és Lilyhez lépett.
Lily mélyet szippantott a most már frissebb levegőből és előhúzta a táskájából a csakrázós könyvet.
- Tessék… remek olvasmány volt! Két éjszaka alatt kivégeztem! Tudod, az ördög nem alszik. Hanem olvas! – nevetett.
- Tehát elolvastad... - nézett a csakrák tisztításáról szóló könyvre Piton, majd merészen Lily szemébe nézett. - Kipróbáljuk?
Lily felhúzta az egyik szemöldökét. Egy kicsit. Majd ledobta a táskát a válláról.
- Mióta kérdés ez? – mosolygott barátjára és arcon csókolta, gyengéden végigsimított a nyakán. – Pers… mi a baj? Édes… látom Rajtad… sőt, látnom sem kell… érzem. Napok óta – mondta halkan Lily. – Ha tudok segíteni… akármiben… tudasd velem.
Piton egy hosszú pillanatig maga elé nézett. Aztán az ágyhoz vezette Lilyt, leült mellé. Elhatározta, hogy nem habozik tovább. Lilynek meg kell tudnia az igazságot. Már régen el kellett volna mondani neki... talán már sejti is. A fiú önkéntelenül megdörzsölte a karját, ám tudta, hogy ha felhúzná az inge ujját, a Sötét Jegy most láthatatlan maradna. Végül másképp közelítette meg a témát.
- Regulus ki akar szállni. Elege lett a Sötét Nagyúrból és az eszméiből.
Lily átölelte a fiú nyakát, a szemébe nézett, majd megcsókolta az ajkát.
- Szóval megint az a bolond Regulus… - sötétült el a tekintete. – Gyakorlatilag folyamatosan Téged piszkál valamivel. És mégis… mit akar? Hogy menj oda és mondd meg a kopasz majomnak, hogy ’Helló haver, itt ez a srác, már nem szeret Téged, szóval mi most lelépünk!’? Á… Pers… - csóválta a fejét a lány. – Emiatt vagy komor és feszült mostanában? Erről akartál velem ma este beszélni?
- Igen, ez az egyik dolog, amit el akartam mondani, mert... segíteni akarok a barátomnak. Az életét kockáztatja azzal, hogy beavatott a tervébe... - Piton nyelt egyet. Bár teljes mértékben megbízott Lilyben, nem akarta bajba keverni azzal, hogy többet árul el a kelleténél. - Azt tervezi, hogy a csata után nem tér vissza a Sötét Nagyúr táborába. Segíteni fogok neki.
- Remek – morogta Lily. Nem rejtette véka alá a véleményét. – Tudod, hogy utálom ezt. Tudod, hogy nem akarom, hogy ezt tedd, de úgyis megteszed. Különben… könnyedén a Rend kezére játszhatnám a kis haverodat. Ha bajod esik miatta, meg is teszem. – Lily szeme most egészen sötétzöld volt. Szinte ijesztően haragos.
- Éppen azt szeretné elkerülni, hogy a Főnix Rend tagjainak a keze közé kerüljön... - Piton mélyet sóhajtott. - Tökéletesen megértem őt. Elképzelhető, hogy a Sötét Nagyúr is foglyokat ejt majd, és Regulusnak nem hiányzik, hogy cserébe kiszolgáltassák az urának. Valahol el kellene rejtőznie, ahol egyik oldal hívei sem találnak rá. Meg fogom oldani, mire itt lesz az idő. - Piton nem akarta folytatni ezt a komor témát. Kezét a lány vállára tette, végigsimított a karján. Közelebb húzódott, semmi másra nem vágyott most, csak Lily ölelésére. - Tisztítsuk meg egymás csakráit! - kérte inkább, és mosolyt erőltetett az arcára. - Mindkettőnkre ránk fér, vizsgák előtt...
Lily mély levegőt vett. Lehunyta a szemét s mire újból kinyitotta, a haragos, ijesztő zöld eltűnt, s tiszta, fényes pillantással nézett szerelme szemébe.
- Ez ma az egyetlen érdemleges mondat, ami elhagyta becses ajkaidat, Perselus Piton! – jegyezte meg gúnyosan. – Tudod… bár elolvastam a könyvet, nekem van egy saját csakrázó módszerem… - mosolyodott el kacéran. – Mered vagy nem?
- Veled bármit. Érdekel a módszered - húzódott mosolyra Piton ajka, majd levetette a talárját. Néhány másodperc múlva az ingét is. - Rád bízom a csakráimat.
- Bátor vagy, vagy botor… ez itt a kérdés… - nevetett. – Elém tárod a csakráidat… - döntötte le a fiút a hátára, de gyorsan a feje mögé varázsolt egy párnát, a pillanat tört része alatt, mert Piton csúnyán bevágta volna a tarkóját. Lily szeme csak megvillant, ajkai már Perselus ajkain táncoltak… hosszú percekig. – Ez eléggé hiányzott… - suttogta mosolyogva, majd felült.
Piton viszonozta a csókot, hosszan, jólesően.
- Beavatsz a módszeredbe? Kivételes alkalom ez... Fogékony vagyok bármire - fogta meg a lány kezét. - Te irányítasz.
- Tudod, szerintem mi tudjuk ezt szinkronban csinálni. A mentális összeköttetésünk elég jól működik. Én elkezdem, aztán… valahol majd folytatod – Lily nagyon halkan beszélt, s meggyújtott három darab gyertyát, nem többet.
- Alulról vagy felülről kezdjük? Gondolom, szabaddá kell tennem a csakrákat. Nem baj, ha a nadrágot is leveszem? - vigyorgott a fiú.
Lily bólintott, hogy vegyen le annyi ruhát, amennyit csak tud.
- De ne légy teljesen meztelen…
Piton éppen az alsójával babrált.
- Zavar egy meztelen férfi látványa?
Lily felnevetett.
- Nem. Hanem attól félek, csakrázás közben egészen másra fogok figyelni… - vigyorgott leplezetlenül és levette a szandálját. – Nagyobb hatással vagy rám, mint gondolod – nézett mélyen a fiú szemébe, ahogy fölé hajolt. – Szeretlek. Mélyen – suttogta, majd elmerült a fiú sötét szemeiben. - Annyi mindent… szeretnék mondani Neked… de majd… holnap – csókolta meg a fiú orra hegyét a lány.
- Holnap elmondhatod újra! - Piton megfogta a lány kezét, a tenyerébe csókolt. Aztán levette az alsóját is, viszont a talárját visszavette a meztelen testére. - Én még ma el akarom mondani, amit még sosem... hogy akármi történik, köztünk nem változik semmi. Az enyém vagy és maradsz örökre... Mondd el Te is!
Lily elpirult és megrázta a fejét.
- Nem… nem kell mindent egyszerre kimondani… kezdjük inkább! – ám Lily lelkében valami megrezdült, mintha azt súgta volna, de, igen, mondja ki most, azonnal… reggel talán már késő lesz… elhessegette a gonosz kis felhőt.
Piton felkönyökölt, sokáig nézett a lány szemébe. Kihámozta Lilyt a felsőjéből, majd a szoknyáját is lehúzta. Először gyöngéden simogatni, majd határozottan masszírozni kezdte Lily combjait. Egyre feljebb, egyre ingerlőbben...
- Ez jót tesz... oldja a feszültséget...
- Semmi bajom – mosolyodott el. – De most aztán koncentráljunk! Perselus Piton, vidd onnan az ujjaidat! – csapott Lily nevetve a fiú kezére és lágyan lefogta. – Ez nem erotikus masszázs, kérem alássan, fiátálember! – kántálta elváltoztatott hangon, játékosan.
- Pedig az sem rossz... - Piton végigheveredett az ágyon, magához húzta a lányt. A bőrük összeért, a vágy azonnal fellobbant. Lily kényelmesen elhelyezkedett, Piton mellett.
- Fogjuk meg egymást kezét és mentálisan kapcsolódjunk össze. Érezni fogjuk, mit akar a másik… és hagyjuk is neki… Te is tudod a csakrákat… én is.
Piton bólintott. Néhány mély lélegzetvétel után a fiú készen állt az elmekapcsolatra. Lágy, könnyed és megnyugtató érzések hullámzottak át mindkettőjükön. Jó volt így feküdni egymás mellett, szavak nélkül, érezve a másik rezdüléseit.
Ujjaik összekulcsolódtak. Nem is sejtették, hogy talán utoljára… ilyen békésen… Lily halkan dúdolt valami dallamot, amitől felépült a mentális kapocs. Szinte egymásban léteztek most… nehéz művelet volt, de nekik könnyedén ment. A lelkitársaknak nem megerőltető ráhangolódni a másikra. Lily irányította az Erőket, hogy kisöpörjenek minden rosszat, negatív energiát… alulról haladtak felfelé…
Piton felerősítette a rezgéseket. Egy perc múlva már egy ütemre vert a szívük, azonos volt a pulzusszámuk, a légzésük ritmusa is megegyezett.
Kiválóan működött a dolog. Lily teljesen ellazult. Bizsergett az egész teste… hol ő üzente Pitonnak, merre tart éppen, hol a fiú kezdeményezte, hogy az egymásra hangolódás újabb szintjeire jussanak.
Lily végigsimogatta színtiszta szerelmével a fiút, ujjaik egyre szorosabban kulcsolták a másikét… megtisztult a gyökércsakra, aminek a vörös a színe, és a munka, a hivatás, a karrier, az aktivitás energiaközpontja. Lily mosolyogva érzékelte, hogy mennyi erő koncentrálódik ide mindkettejüknek.
Amikor mindkettőjük energiamintázata letisztult, Piton átvette a kezdeményezést. A szexcsakra érzékeny terület volt, mindkettőjükét egészséges, narancsszínű aura vette körül. Piton készen állt rá, hogy feltárja legbensőbb titkait és megismerje Lilyét... Érzékelte, mennyire erős a kapcsolat a lány szexcsakrája és a szívcsakrája között. Nőknél ez egyáltalán nem volt ritka, de Piton a maga részéről is érezte, hogy a szívéből induló rezgésekkel képes szabályozni a vágyait. Az energia jótékonyan áramlott át rajtuk, miközben fellobbant a vágyuk.
Lily-n volt ismét a sor. A napfonat-csakra színe a sárga. Lily ezt erősítette fel, napsütötte fényes, sárga rét képét vetítette kedvese elméjébe, hogy kellő kreativítással nézzen a jövő elé… Érezte Perselus-ban a kellő öntudatot, de sosem árt ezen erősíteni… lágyan simogatta a fiút.
Szinte észrevétlenül érkeztek a szívcsakrához. Az érzelmek vadul kavarogtak, különösen a fiúban. De ahogy ráhangolódott Lily rezgéseire, a zöld-ezüst energiaszálak összekapcsolódtak, a harag elröppent, maradt a szeretet és a vágy. Nagyon erős kötelék volt ez, másokat talán meg is rémített volna az elköteleződésnek az a szintje, amit Piton érzett a lány iránt. Piton végigsimított a csakrán, ujjaival követve az energiaáramlás irányát, megszelídítve a vad erőket. Zöldellő pázsit képét vetítette Lily elméjébe, olyan volt, mintha a tisztáson feküdtek volna egymás mellett, s a fák lombjai közül beszűrődne a napfény...
Lily szíve tájéka melegedni kezdett Piton tevékenysége során. Könnyű lebegés lett úrrá a lányon… légzése egyenletessé vált. Nem aludt. Sokkal mélyebb tartományokba jutott.
Aztán ismét ő következett. A torok-csakra színe a világoskék, Lily ezért egy felhőtlen égboltot vetített Perselus felé, amin egyetlen felhő nem szaladt át. A lány úgy érezte, ott fekszenek a nyári ég alatt, a fűzfánál és szebb nem is lehetne a világ…
A világos kék lassan indigókékre váltott, még mindig az ég alatt feküdtek, de már alkonyodott. Mindkettőjük harmadik szeme nyitva volt. Álom-közeli állapotba jutottak, ám tudatuk tökéletesen éber volt. Ebben az állapotban képesek voltak arra, hogy érzékeljék egymás érzelmeit, gondolatait akkor is, ha fizikailag nagyon messze kerülnek egymástól. Piton felerősítette ezt a képességet Lilyben is, majd hagyta, hogy a lány vezesse tovább.
Lily a Korona-csakrával fejezte be a szeánszot. Az ibolyakék és a fehér volt ennek a színe. A lány, mielőtt a kép után kaphatott volna, már átbillent a fiú elméjébe, pedig vissza akarta tartani… saját maga volt, hófehér menyasszonyi ruhában, ahogy az álmaiban látta mindig… boldognak tűnt, de a mosolya mögött valami megfoghatatlan szomorúság ült…
...Piton tisztán érzékelte, hogy a jövőbe pillanthatnak most, abba a különös tartományba, ami a lehetőséget a valóságtól elválasztja. A fiú tudta, hogy veszélyes ösvény ez, könnyen eláraszthatják elméjüket az illúziók. Erőteljes mentális hullámmal söpörte félre az elméjét ostromló sötét árnyakat, baljós előérzeteket, amelyeknek nagyon jól ismerték mindketten a végét: a zöld villanást, az élettelenül összecsukló testeket. Most nem történt meg. A fehér ruhás menyasszony és a fekete hajú férfi egymásra mosolygott, Piton mintha hátulról és kívülről figyelte volna a párt... de aztán újra ott volt Lily mellett, ujjaik összekulcsolódtak. Az álomszerű képben és a valóságban is...
Lily erősen megszorította Piton kezét és próbálta az energiát másfelé terelni. A szomorú mosolyú, gyönyörű menyasszony lassan elenyészett… Lily most a legmagasabb tudati szintre koncentrált. Hogy Perselus Piton mindig egységben legyen az Univerzummal és soha ne érezze céltalannak az életét…
A cél Piton számára Lily mosolya volt... Ha ez a kép megjelent az elméjében, bármit tett éppen, minden rendben volt. Cserébe azt kívánta, Lily töltse be az életfeladatát és legyen boldog... Vele. Vagy nélküle. Piton egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem értette, mit jelent ez az utolsó gondolatfoszlány. Nem tudta még, hogy akkor érheti el a célját, ha képes arra, hogy elengedje, lemondjon róla... Nem tudta és nem is akarta megérteni, miért van erre szükség. Lily boldogsága fontosabb volt mindennél.
Lily még percekig feküdt, mozdulatlanul, lassan tértek vissza. Még lassabban ült fel. Pillantása mindent elárult. Nem volt szükség beszédre. Óvatos mozdulatokkal simult kedveséhez és a nyakához bújt.
- Hogy érzed magad? – kérdezte lágyan.
- Tökéletesen... - lehelte a fiú. A mentális utazás jótékony hatása bizsergette az érzékeit. Szeme sarkában furcsa nedvességet érzett, odakapott. Egy könnycsepp volt. Piton elmosolyodott, közel hajolt Lilyhez, ajkaival becézni kezdte a lányét. - Köszönöm...
Lily hagyta a fiú minden mozdulatát. Perzselte a bőrét az érintése, vágyott az ölelésére… a csókjaira… gyengéden viszonozta. Egymás szemébe nézve feltárult a Végtelen… szinte ösztönösen vetkőztették egymást. Lily szorosan magához ölelte kedvesét. Úgy érezte, nem akarja soha elengedni… megrémült ettől a gondolattól. De Piton csókjai feledtették vele a komorságot.
A fiú testét égette a vágy. Csakráik tökéletesen megtisztultak, ám a felhalmozódott energia utat keresett. Akarták egymást, ahogyan talán még soha. Szeretkezésük ezúttal gyengéd volt, lassú, hosszú és gyönyörű. Ajkuk el sem vált egymástól, csak amikor zihálva egymáson feküdtek a végén… Lily végigcsókolta a fiú nyakát.
- Pers… úgy érzem magam, hogy kicsit hozzád mentem ma éjjel feleségül… és ez volt a nászéjszakánk…
- Mert ez a nászéjszakánk... - suttogta Piton. Nemcsak a testük, hanem az elméjük és a lelkük is összeért. Megtörtént, ami talán csak egyszer történik két ember között, egész életük során.
Lily még sokáig nézte a fiú arcát, egymást átölelve feküdtek. A lány most újra a menyasszonyi önmagára gondolt. Talán nem is olyan lehetetlen… talán két év múlva már a felesége lesz ennek a nyurga, fekete hajú, csendes, okos fiúnak… Lily felkönyökölt.
Piton érzékelte ugyanazt a képet. A fehér ruhás Lilyt... S azt is, hogy ő nincs mellette. Nem akarta, hogy a gondolatfoszlány utat törjön, s a következő pillanatban egy zöld villanással semmisüljön meg a boldogság.
- Mi történt? Baj van? - kérdezte a fiú, ahogy Lily szemébe pillantva meglátta az örvénylést.
- Nem… - mosolyodott el. – Semmi baj nincs… csak a jövőre gondoltam és szépnek láttam. Veled – csókolta meg a fiút.
Piton lehunyta a szemét.
- A jelen számít. Minden pillanatban ott kavarog az örökkévalóság...
Lily sokára szunnyadt el és elég különös, furcsa álmai voltak. Fel is riadt az éjszaka kellős közepén. Perselus nyugodtan lélegzett mellette. Elmosolyodott és megcsókolta ajkait.
- Csodahercegem… - suttogta neki, majd felkelt és megitta a fogamzásgátló löttyöt, aztán megmosta az arcát s visszabújt a fiú mellé. Végigsimított a karján, épp az ölelésébe akart óvatosan simulni, amikor egy árnyat vett észre az alkarján. Lily végigsimított rajta, ekkor érzékelte, hogy Piton bőre forró és szinte lüktet azon a területen. Fellobbantott egy gyertyát és az orra elé emelte a karját, mindezt nagyon óvatosan.
Amikor felfogta, mit lát, Lily Evans szívének dobogása a duplájára gyorsult. Percekig szuggerálta Piton karját, aztán fogta az ágy melletti kisasztalon álló kést és egész egyszerűen megvágta vele a saját ujját, hogy tudja, ez egy rémálom-e vagy a valóság… a fájdalom aztán magához térítette.
- Hogy… tehetted… - suttogta és a fiú arcára siklott a pillantása, majd kipattant az ágyból, magára rángatta úgy-ahogy a ruháját. Minden tagjából kiment az erő… arca holtsápadt volt. Merev pillantással nézte a fiút, akit az életénél is jobban szeretett, majd még egyszer a karjára pillantott.
- Eljegyezted magad… nem vagy már az enyém… mást szeretsz… - suttogta Lily és egyetlen szó, levél, vagy magyarázat nélkül otthagyta Perselus Pitont a pinceszobában, ahol a szerelmük szárba szökkent.
Eltűnt.
Nem is tudta, hogy talán örökre…
Mint aki nem is evilágon létezik, úgy lépkedett a kastélyban. Azt sem bánta volna, ha ráomlik az egész épület… nem számított már semmi. Lily álmai egyetlen perc alatt dőltek romba. Felmászott a Griffendél-toronyba és a kis eldugott toronyszobába ment. Nem akart senkit látni, senkivel beszélni. Csak amikor egyedül maradt, akkor tört ki belőle a vigasztalhatatlan zokogás…
Piton nyugtalanul forgolódott álmában. Érzékelte Lily mocorgását, de nem ébredt fel. Akkor még nem... Hajnalodott már, amikor félálomban kinyújtotta a karját, hogy magához ölelje a lányt. Keze azonban csak Lily Evans kihűlt helyét érintette. Piton szeme azonnal felpattant.
A lány már nem volt a szobában.
Volt viszont valami más.
Egy sötét folt Perselus Piton kinyújtott bal alkarján.
A fiú azonnal felült, hitetlenkedve meredt a karján éktelenkedő Sötét Jegyre.
Vajon mióta látszik? - futott át az agyán. Majd hirtelen görcsbe rándult a gyomra. - Lily meglátta! Azért nincs itt velem...
Kiment a fürdőszobába, vizet löttyintett az arcára. A Sötét Jegy egyre határozottabban kirajzolódott. Ugyanakkor Piton nem érzékelte Voldemort hívását. Csak azt, hogy a Sötét Nagyúr figyeli őt. Ebben viszont biztos volt.
Piton egész hétvégén a cellájába zárkózott. A főzeteken dolgozott, várta a fekete baglyokat. Üzeneteket kapott, cserébe a madarak lábára kötötte a kis fiolákat. Biztos volt benne, hogy Lily Evans nem fog lemenni hozzá. Most az egyszer nem is bánta, hiszen nem akarta bajba keverni a lányt, akit szeretett. Csak éppen rettenetesen gyötörte a bűntudat, amiért nem volt bátorsága sokkal korábban elmondani neki, hogy Voldemort rátette a Sötét Jegyet.
Lily ki sem tette a lábát egész hétvégén a toronyszobából. Ha keresték is, nem nagyon találták meg. Nem evett, nem olvasott, csak feküdt, sápadt arca szinte összefolyt a párnával. Az eget nézte, a madarak röptét… könnyei nem apadtak el.
De azt tudta, hogy soha többé nem képes beszélni Pitonnal.
Hétfőn megkezdődtek a vizsgák, így elkerülhetetlen volt, hogy találkozzanak. Ám Piton valahányszor elkapta Lily pillantását, a lány kisírt szemei könnytől csillogtak, de azonnal elfordult, ahogy véletlenül egymásra néztek. Úgy fájt neki, mint még soha, semmi. Az őrületig fájt. Fogalma sem volt, hogyan lesz képes így vizsgázni. Barátnői sem tudtak kihúzni belőle semmit. Nem is tudta volna értelmesen elmondani, hogy mi történt. Látszólag: semmi.
De a mélyben ott volt minden. Lily Evans szinte megbénult a tudattól, hogy mennyire szereti Pitont, aki egy halálfaló… erre a gondolatra annyira összerázkódott, hogy magára öntötte a reggeli müzlijét.
A kastélyban nagy volt a nyüzsgés. A folyosókon Főnix Rendjének tagjai járőröztek. Ezt persze nem akarták a diákok tudomására hozni, ám Piton felismerte Gideon Prewett-et, Fabian bátyját, akiről tudta, hogy korábban aurornak készült. Biztos volt benne, hogy Gideon nem az állítólagos "kártevőmentesítő különítmény" tagja, mint ahogy a többiek sem, akik a legváratlanabb pillanatokban tűntek fel a kastély különböző helyiségeiben. Ám a tanári kar minden tagja ezt a híresztelést terjesztette, bárki kérdezte őket.
A fiatal mágus egyrészt elégedett volt, mert azzal, hogy Dumbledore mégiscsak a Roxfortba rendelte a Főnix Rendjének tagjait, elismerte, hogy komolyan veszi Piton figyelmeztetését. Ugyanakkor a baljós előérzete nem csökkent. Mivel tisztában volt vele, hogy az igazgató továbbra sem bízik benne.
Lily valahogy átvergődött a vizsgafeladatokon, nem is rossz eredménnyel, de még a tanárai is meglepődtek az egyébként vidám, okos, nevetős Lily Evans falfehér arcán, mosolytalan feleletein.
Amikor végzett, maga sem tudta volna megmondani, hogyan vizsgázott le csaknem kitűnőre.
Az átváltoztatástan vizsga különösen nehéz volt. Piton megírta a dolgozatot - abban biztos volt, hogy az elméletben nem lehet hiba -, ám a gyakorlati vizsgán kétszer is hibázott. Csak harmadszorra sikerült a haj-bűbáj, így biztos lehetett benne, hogy hiába kapta meg a "Kitűnőt" McGalagonytól, nem fog a legjobbak között végezni. A bűbájtanon is eléggé figyelmetlen volt, Flitwick kétszer is figyelmeztette. Másnap, Slughorn vizsgáján viszont szinte játszva készítette el a ragyalohasztó szirupot. Elhatározta, hogy a vizsga után beszél Lily Evansszel. Mindenképpen. Mivel elsőként végzett, elhagyhatta a termet az óra végét jelző csengetés előtt. Meghúzódott az oszlop mögött, várta, hogy a lány végre kijöjjön a tanteremből. Ám úgy tűnt, csak vesztegette az idejét. Lily nem volt egyedül.
James ott lábatlankodott az ajtónál, valami különös érzés szállta meg.
- Segítsek esetleg? Szívesen vinném ezt a rengeteg könyvet. – motyogta esetlenül, Lily mellé érve. Látta a lány szomorú arcát, a fájdalmat a szívében, és ez olyan érzéseket indított el benne, amire nem is számított.
- Köszönöm… elbírom… - legyintett Lily. Rengeteg könyvet cipelt, amiket még Pitonnal együtt kölcsönöztek ki. Most szándékozott visszavinni őket a könyvtárba.
Piton, nem törődve Potterrel, Lily mögé lépett.
- Beszélnünk kell, Lily. Most!
Lily megrándult és azonnal potyogni kezdtek a könnyei. Hátra akarta fordulni, megölelni és az őrületig csókolni Perselus-t… de nem tette. Ehelyett elindult előre, figyelemre sem méltatva élete szerelmét.
- Nem látod, hogy nem kíváncsi Rád? Pipogyi? – jegyezte meg gúnyos mosollyal James. – Talán vesztettél, öregfiú? – Ágas vigyorogva indult Lily után, ügyet sem vetve Perselusra. Furcsa módon nem elégtételt érzett a szíve mélyén, hanem kényszer szülte helyzetet, amiben ő volt a nyerő.
Piton csalódottan nézett a lány után. James megjegyzése talán el sem hatolt a tudatáig. Visszatért a pinceszobába, ahol minden Lily Evansre emlékeztette: a puha takaró, a képek a falon, amelyeket a lány hozott. Lily barátságos, szinte otthonos helyiséggé varázsolta a cellát. Piton számára elviselhetetlen volt a gondolat, hogy soha többé nem lehetnek együtt. Csak azért, mert a lány meglátta a karján a Sötét Jegyet...
Leült az ágy szélére, a kezébe temette az arcát.
Lucius Malfoy a Tiltott Rengeteg fái közül figyelte az ébredő kastélyt, a szürke szempár hidegen pásztázta az épület feketén ásító ablakait. Csend volt, valószerűtlen némaság, a madarak sem énekeltek a fákon, nem hívogatták hangos csiviteléssel a felkelő napot. A férfi idegesen végigsimított a haján, majd ránézett az órájára, pontosan öt perc múlva elindul a támadás az iskola ellen. Albus Dumbledore nem volt Roxfortban, hanem éppen London felé tartott, ahova Mulciber csalta el Longbottom professzor képében, köszönhető volt ez a kis Barty Kupornak, aki több száz darabos haj – és körömkészlettel rendelkezett különböző prominens személyektől. (:D Barty nagyon profi volt már akkor is!-B)
Malfoy balra pillantott, ahol Greyback várakozott.
Greyback végignézett az emberein. Szedett-vedett hordája az alsóbb kasztokhoz tartozó vérfarkasokból, dezertált koboldokból és több tucat meghatározhatatlan fajú félszerzetből állt. Felkapta a fejét, amikor az erdei ösvény felől monoton dobolás hallatszott: lábak verődtek egyszerre a talajhoz. Az inferiusok csatlakoztak, és mintha egy távoli utasításnak engedelmeskednének, támadó alakzatot vettek fel.
Lucius elhúzta a száját, és ha nem kapott volna úri nevelést, kiköpött volna az undortól, de inkább megvetően elfordult, és a mardekáros hetedévesekből összetákolt csapatra nézett.
A fiúk, akik néhány hónappal ezelőtt maguk is a Roxfort növendékei voltak, most kissé zavartan pillantottak egymásra. Az elmúlt hónapokban harci kiképzést kaptak, megtanulták az Imperius és a Cruciatus átok alkalmazását. Kezükben villant a pálca. Szinte mindegyiküknek volt legalább egy ellensége a Griffendélesek között. Főleg James Potterből és Sirius Blackből volt elegük, de nagyon. A parancsra vártak, készen álltak a küzdelemre. A jutalom, amit Potter és Black fejére tűzött ki a Sötét Nagyúr, nagyon csábító volt.
Slughorn professzor felment a csillagvizsgáló toronyba, távcsövön keresztül figyelte a mozgolódást a Tiltott Rengeteg szélén.
- Átkozottak... - motyogta maga elé, amikor megpillantotta a zombi-sereget. - Leviszem a kicsiket a pincébe, mielőtt halálra rémülnek. Mindegyik házból. Flitwick professzorra nézett, aki a Roxfort védelmének megerősítésével foglalkozott. McGalagony és Bimba professzor egyetértően bólintott.
- Rendben, Horace. A hatodikosokat és a hetedikeseket senki sem akadályozhatja, hogy részt vegyenek a harcban, de a kicsiket fogja vissza!
- A pajzsnak pedig észrevétlennek kell maradnia, amíg Albus vissza nem tér. De ezeknek semmiképpen sem szabad megtudni, hogy felkészültünk a támadásra - magyarázta Flitwick.
- Akkor viszont... nincs más megoldás. Át kell engedni az előőrsüket. - Slughorn felismerte az élen haladó Malfoyt és Averyt. Reménykedve szólalt meg. - Lehet, hogy tárgyalni akarnak... Utána viszont zárjuk a pajzsot, Greyback csapatai nem törhetnek át.
- Csak addig tartsanak ki a csapataink, amíg megérkeznek az aurorok... - idegeskedett Longbottom. Bízott Potterben és a többi ifjú rendtagban, ám ismerte a korlátaikat: egyiküknek sem volt még harci tapasztalata.
Malfoy belépett az iskola épületébe egyenesen az igazgató szobája felé indult. Befordult a sarkon és elégedetten látta, hogy a szint teljesen kihalt volt. Mielőtt a feljárót őrző szobor elé lépett volna, kitekintett az egyik ablakon a parkba, ahol a csata zajlott. A váratlan hajnali támadás nekik kedvezett, és a halálfalók nyerésre álltak, ezért a szőke varázsló ráért, nem kellett sietnie és kapkodnia.
Mulciber érezte, hogy a százfűlé-főzet hatása néhány perc múlva véget ér. Idegességében a fogát csikorgatta. Az igazgató nem úgy viselkedett, mint akit különösebben izgat Longbottom tárgyalása. Őszintén szólva, hülyeségnek tartotta Malfoy tervét, ami szerint az SVK-tanár képében csalogatta magával az öreget. Mindenesetre Dumbledore - látszólag gyanútlanul - vele tartott.
Dumbledore már akkor gyanút fogott, amikor Longbottom professzor közelében megcsapta a Vörös Hajnal fantázianevű parfüm szaga. Ilyet ugyanis halálfalók permeteztek magukra, csak és kizárólag Voldemort engedélyével használhatták. Ekkor már tudta, hogy csapda az egész, de vele ment. Nem akarta idő előtt felborítani a kis tervet. Pontosan tudta, hogy a Roxfortot körülvevő védelmi vonal nagyon erős és ő csak éppen addig fog elmenni ezzel az eszelőssel, ameddig kell. Direkt húzta az időt.
- Á… Longbottom professzor! Várjon csak! Ide feltétlen be kell nézzek… - azzal bevetette magát a Férfiak és Harisnyák ( najóvanmár :DDD soha többé nem tudok úgy tekinteni Dumbira, mint régen – L ) üzletbe. A tulajdonos régi jó cimborája volt. Bent éppen annyi időt töltött, amennyit kellett. Ivott egy pohárka áfonyalikőrt és elcsevegtek kellemesen.
Amikor Dumbledore végre kijött az üzletből, Mulciber már tudta, hogy nem fognak odaérni a megbeszélt helyszínre, ahol Karkarovnak a tervek szerint végeznie kellene vele... Magában azt számítgatta, hány harisnyabolt van még az Abszol úton, ahová a vén homokos feltehetően be akar majd kukkantani.(HIHI-Zs) Amikor az igazgató megállt a következő kirakat előtt, Mulciber érezte, hogy a százfűléfőzet hatásának vége. Vállai kiszélesedtek, a kabát, amit Longbottom szekrényéből szerzett az öccse az előző napon, egy félreérthetetlen reccsenéssel szétrepedt az izmos férfi hátán.
Dumbledore a kirakat üvegében mindent tisztán látott. Pálcája máris villant és még csak megfordulnia sem kellett, máris fogoly volt a halálfaló. Csak ő még nem tudott róla…
Mulciber szembe fordult az igazgatóval. Pálcáját villámgyorsan rántotta elő, szeme összeszűkült. Bár az Imperius átok szakértőjének számított a halálfalók között, Dumbledore-ral szemben esélytelennek bizonyult.
Dumbledore egyetlen apró pöccintéssel hárította Mulciber szánalmas próbálkozását.
- Előbb tanulj meg sakkozni, fiam! – mondta Dumbledore, szinte derűsen.
Karkarov szinte kirobbant a mellettük lévő boltból, ahol lesben állt, harisnyával a fején. Esélye sem volt az öreg ellen, és ezt nagyon jól tudta, főleg nem úgy, hogy Dumbledore felismerte. Őrjöngve hoppanált Mulciberrel a helyszínről.
Avery egy hollóhátas diáklányt a hajánál fogva húzott ki az épületből, végigvonszolta a köves úton, majd a szerencsétlent az erdő szélén álló, vastag fához kötözte. Szadista vigyorral a képén szórta rá a sötét átkokat a védekezni képtelen boszorkányra, aki hangosan sikoltozott, majd kis idő után elhaló hangon rimánkodott könyörületért.
- Pusztuljon minden mocskos sárvérű! – harsogta Avery és belebombázott egy újabb Cruciatust.
Lucius elfordult a lent zajló jelenettől, és minden figyelmét a szobornak szentelte, majd hosszú percekig szórta rá a különböző jelszavakat, de kudarcba fulladt minden próbálkozása. Dühében beleeresztett egy bombardát a falba, de ezzel csak azt érte el, hogy telement kőporral a szája s az orra.
- Oda senki nem képes bejutni – csendült fel egy lágy, női hang a mágus háta mögül -, csak az, akit maga Albus Dumbledore akar beengedni.
Lucius odafordult, és szembetalálta magát Marlene McKinnon rászegeződő pálcájával. A frissen felavatott rendtag keze enyhén megremegett, ahogy a férfi maszk alól kivillanó, hideg szemébe tekintett.
- Tűnj el! – pöccintett a pálcájával Malfoy, mire Marlene háttal a falnak esett. – Nincs időm csitrikkel szórakozni.
A griffendéles boszorkány lassan feltápászkodott, majd neki ismét a hátátmutató halálfalóra támadt:
- Capitulatus!
Lucius kezéből kirepült a pálca, mire a férfi villámgyorsan megpördült és visszakézből állon vágta a lányt, aki hangos jajdulással a földre görnyedt.
- Te kis kurva! – magasodott Marlene fölé Malfoy, és gyűlölettől őrjöngve hasba rúgta a lányt. – Azt hiszed ráérek veled foglalkozni, amint a Roxfortot megmentő kis hősnő szerepében tetszelegsz.
A fiatal boszorkány sírva gömbölyödött össze a földön, kezével a fejét védte a további rugdosástól, de Malfoy ekkor meghallotta, hogy valaki feléje tart. Keserűen szembesült azzal a ténnyel, hogy itt és most nem fog bejutni a vén hülye ( na majdnem sikerült vén buzit írnom :D – L ) szobájába. A halálfaló minden dühét a kőpadlón zihálva lélegző diáklányra zúdította, felkapta a földről a varázspálcáját:
- Feltartottál Te pudvás félvérű ribanc! Crucio!
Marlene körmei húsig szakadtak, ahogy a padlóba markolt, sikoltva dobálta magát, gerince hídba feszült a testét érő égető, kínzó fájdalomtól.
- Pusztulj! – dörögte Lucius, de mielőtt kimondta volna a halálos átkot Caleb Travers tűnt fel.
- Malfoy – csapta össze a bokáját a szőke varázsló előtt -, Dumbledore már a Nagyteremben van.
- Az a vadbarom Mulciber! – szitkozódott Lucius, olyan szorosan markolta a pálcát, hogy az ujjperce kifehéredett, a bot szinte megreccsent, amitől magához tért a férfi. – Öltél már fiam?
Caleb elvörösödött arccal intett nemet, mire Malfoy sátáni mosollyal az ajkán, szinte atyai figyelmességgel ölelte át Travers vállát, és Marlene felé lökte.
- Hajrá! – a fiú füléhez hajolt, belesúgott két szót, majd gyors léptekkel elhagyta a folyosót.
Caleb a pálcáját rászegezte Marlenere, aki a mennyezetig repült, az átok elemi erővel odaszegezte, karjai kicsavarodtak, lábai hátrafeszültek, a boszorkány élesen felsikoltott mikor hangos reccsenéssel törtek a csontjai.
- Globus Igneo! – szórta rá az ismeretlen átkot, amit Lucius Malfoy mondott el neki búcsúként.
Lupin lélekszakadva rohant abba az irányba, ahonnan Marlene fájdalom kiáltásai jöttek, és mikor kifordult a sarkon a döbbenet lefékezte a lábait, és nem vitte tovább. A griffendéles diáklány teste narancssárga lánggal égett.
Sirius is Remus nyomában loholt, miután visszavertek néhány halálfalót, Tapmancs segített azoknak elbújni, akik nem tudtak vagy féltek harcolni, bár eltekintve a kisebbektől, szinte mindenki szerepet vállalt a csatában. Medea-t arra kérte, hogy rejtőzzön el a titkos szertárban, amit néhány napja mutatott neki, rettenetesen aggódott a lányért, akkor is, ha a halálfalók nem támadták a Mardekár házat. Sirius nekiütközött Lupinnak, ahogy feltartott pálcával igyekezett, hátrafelé sandítva. A mágus eltorzult arccal és tátott szájjal nézte a lángoló testet.
- Aquamenti! – süvöltötte, de minden hiába volt.
Lily is ott rohant a többiek mögött. Egy halálfalót a szeme között talált el. Valaki Dumbledore után kiáltott.
- Dumbledore… - zihálta Lily. – James! Sirius!! – kiáltott a fiúk után. – Merre van Dumbledore?! Szólni kellene neki!! – a lánynak azonban senki nem válaszolt. A fiúk messze előtte rohantak. Lily bebújt egy páncél mögé, s amikor tiszta volt a terep, elindult kifelé az iskolából, hogy megkeresse az igazgatót…
Dumbledore azonban ekkor már rég a kastély felé tartott. Számított rá, hogy Tom Denem valami ilyesmit tervez. De az igazgató szinte biztos volt benne, hogy ezekkel a fiatal fiúkkal, akiket látott a parkban, esélytelen a sötét mágus.
A Főnix Rendje tagjai is megérkeztek már. Dumbledore még akkor értesítette őket, amikor gyanút fogott az ál- Longbottom közelében. A tagok ott gyülekeztek az előcsarnokban. Dumbledore odament hozzájuk és pár szavas taktikai megbeszélést tartott velük, majd a többi tanárhoz sietett.
Piton a távolból, a Sötét Nagyúr mellett állva, a Mindent Látó Szemen át figyelte a csatát. Elhúzta a száját, amikor észrevette, hogy Malfoy és még néhányan áttörnek a biztosnak hitt védelmen.
- Hiba volt megnyitni a pajzsot - állapította meg, majd rezzenéstelen arccal fordult a Sötét Nagyúr felé. - Viszont ezt most a javunkra fordíthatjuk.
- Hogyan? - fordult felé Voldemort. - Bármikor visszazárhatják... Á, látom már! Greybacknek sikerült foglyokat ejtenie. A kis maflák, hát miért nem maradtak az épületben? - vigyorodott el Voldemort.
- Attól tartok, vannak köztük Mardekárosok is - szisszent fel Piton. - Aranyvérűek!
- Hát menj, és ellenőrizd! - utasította a legmegbízhatóbb emberét Voldemort. - Greyback és az önkéntesei játszadozhatnak a sárvérűekkel, de ha aranyvért olt ki, legközelebb őt tépetem szét az inferiusokkal!
Piton mélyen az arcába húzta a csuklyát és elindult... Ismerte a varázslatot, amelyikkel akadálytalanul átjuthatott a kastélyt védő erőtéren. Látta, hogy a Griffendélesek hősiesen kiszorítják a parkból a támadókat.
Féregfark rettegve menekült, amerre látott. Próbált barátai közelében maradni, de néha elkapta egy-egy halálfaló. Ilyenkor visítva kapálózott és ki tudja hogyan, de mindig megmenekült.
Lucius haragtól villámló szemekkel haladt a Tiltott Rengeteg felé, maga mellé rendelte Crakot, és Monstrot. Tudta, hogy vesztett, Dumbledore visszatért az iskolába, és a rendtagok felsorakoztak mellette, és a halálfalók menekültek.
- Nézd Lucius, az ott nem a Piton gyerek? – mutatott előre Crak, amikor a fiatal mágus odaért Greyback hordájához, akik már éppen hozzákezdtek volna a foglyok kínzásához az erdő szélén.
- Megőrültetek?! - rivallt a vérfarkasra, pálcáját maga elé szegezve Piton. - Ellenséges területen vagytok, nem veszitek észre? A torony ablakából mindent látnak! - Pálcája hegyéből ezüstös szikra röppent elő, de Greyback ezt aligha vette észre.
Egy másodperccel később egy nőstény szarvas alakú patrónus toppant a csillagvizsgáló toronyba, egyenesen Longbottom professzor elé.
- Azonnal zárjátok le a védőpajzsot! A Tiltott Rengeteg szélén inferiusok várakoznak!
- Lily Evans sikerrel járt! - ujjongott Longbottom. Fel sem tűnt neki, hogy a patrónus nem Lily csengő hangján szólalt meg...
Dumbledore már a tanárok mellett volt.
- Nyugalom! Horace, jól tette, hogy levitte a kicsinyeket innen! Úgy látom, mindenki remekül helytáll. A Rendtagok küzdenek. Nem lesz baj.
Amikor meghallotta a patrónus hangját, kék szeme megvillant. Ő, Longbottommal ellentétben, tudta, hogy ez a patrónus nem Lily Evans-szé. De meglepődött, hogy Piton képes patrónust idézni. És azt, hogy ez a patrónus csaknem ugyanolyan, mint Lily-é. Dumbledore ekkor értette meg, hogy miféle sorsot választott magának ez a fiú. A Merengője szélének támaszkodott és mélyet sóhajtott, majd úgy tett, ahogy a patrónus javasolta: lezárta a védőpajzsot.
Piton közben tovább üvöltözött Greybackkel.
- Őrült, ostoba barom! Hát nem látod, hogy ezek mind aranyvérűek? - Letépte Holly Hipworth talárjáról a Mardekáros jelvényt, a vérfarkas orra elé tartotta. - Azonnal engedjétek szabadon őket!
- Ne pofázz bele! - indult meg fenyegetően a vérfarkas, ám Piton egy könnyed suhintással egy fa törzséhez vágta. Greyback hordája is hátrálni kezdett, látva, hogy a többi halálfaló visszavonul a kastély parkjából. Greyback félszerzeteinek pálcája sem volt, a Sötét Nagyúrnak volt annyi esze, hogy ne fegyverezze fel ezeket a jöttmenteket. Piton intett Donna Tugwoodnak, a hollóhátas lánynak, hogy menjenek el onnan Hollyval...
- Tudtam, hogy két kapura játszik – szorult ökölbe Malfoy keze, mikor látta, ahogy a szabadon engedett hollóhátas diáklány könnyes szemekkel karol bele a fekete hajú, sápadt mardekárosba.
Piton váratlanul a lezuhanó energiapajzson belül találta magát. A felügyelet nélkül maradt többi fogoly szintén. A fiatal varázsló nem vette észre Lucius Malfoyt, aki Monstroval és még néhány másik halálfalóval alig tizenöt méterre volt tőle, kívül a pajzson, de hallótávolságon belül.
- Nem! – fogta le Monstro pálcát tartó karját Lucius, és gúnyosan elhúzta a száját. – Hagyjátok, tegyen, amit akar!
- Menjetek! - intett Piton a pálcájával a foglyoknak. - Gyorsan, el innen!
Miután a diákok a kastély felé vették az útjukat, Piton is sietve indult visszafelé, hogy jelentse a Sötét Nagyúrnak, Greyback valamennyi túsza aranyvérű volt...
Húsz perc múlva Piton ismét a Tiltott Rengeteg szélén várakozott. A csuklyát mélyen a homlokába húzta, csak a szeme látszott. A halálfalók és a diákok újra összecsaptak. A küzdelem egyre elkeseredettebbé vált, és Piton biztos volt benne, hogy a Főnix Rendjének tagjai mindent megtesznek annak érdekében, hogy megakadályozzák a halálfalók újabb betörését. Piton látta, hogy az egykori mardekárosokat ugyanúgy visszaveri a védőpajzs, mint Greyback félszerzeteit. A halálfalók arcát gennyes kelések borították el, kezük megperzselődött, ahogy megpróbáltak áthatolni a mágikus védelmen. Piton volt az egyetlen, aki ismerte a titkos kódot, így büntetlenül ki-be osonhatott a birtok és a halálfalók tábora között.
Hirtelen surrogó nesz hallatszott. Piton felkapta a fejét. Úgy beszélték meg Regulus Blackkel, hogy itt találkoznak őrségváltáskor, és Piton megpróbálja becsempészni őt a Roxfortba, százfűlé főzettel pedig ideiglenesen átveszi Regulus szerepét.
A közeledő alak azonban nem Regulus Black volt.
Lily Evans csuklyás köpenyben volt, lassan lépkedett. Dumbledore-t kereste, vagy várta, hogy megérkezzen… Ekkor váratlanul a fák közül megállította valaki… már emelte a pálcáját, de ahogy megfordult, azzal találta szembe magát, aki elől menekült az utóbbi napokban.
Piton keze a lány vállára nehezedett. Megperdítette Lilyt, kényszerítette, hogy szembe forduljon vele.
- Nagy butaság volt idejönnöd, Lily! - suttogta dühösen.
Lily megmarkolta Piton karját és le akarta fejteni magáról.
- Engedj! Nem vagy senki sem, hogy megállíts! – sziszegte dühösen, de a lába remegett.
- Nem eresztelek. Vagy talán Mulciber karjaiba akarod vetni magad? - intett a háta mögé Piton. A többi halálfaló nem merészkedett a mágikus védőpajzs közelébe, Piton viszont legalább ekkora őrültségnek tartotta, hogy Lily átmenjen.
- Inkább, mint a Tiédbe! Át kell jutnom, ne akadályozz!
- Akármi a feladatod, ezen a szakaszon nem jutnál át élve. - Piton hangjából felháborodás érződött. - Elég ostoba ötlet, ne is haragudj! Akárki találta ki, az életedet kockáztatja!
Lily előhúzta a pálcáját.
- Te beszélsz nekem erről?! Az életemről? Veszélyről? Ne fenyegess…! – emelte fel a szeme elé a pálcáját a lány.
- Nem fenyegetlek. Pontosan tudom, mire képesek a halálfalók. Fogságba ejtenének, végigmennének rajtad vagy harmincan - sorolta a további lehetőségeket a fiatal halálfaló. - A vége az lenne, hogy valamelyik végez veled. Esetleg maga a Sötét Nagyúr, saját kezűleg. Hiányzik ez neked?!
Lily szeme izzott a dühtől.
- Persze, hogy tudod, mire képes egy halálfaló! Hiszen Te is az vagy! – kiáltotta és ököllel ráütött Piton karjára. – Ellenem vagy már Te is!!
Piton lefogta a lány kezét, behúzta egy vastag törzsű tölgyfa mögé. Álcázó bűbájt vont maguk köré. Mélyen a szemébe nézett.
- Nem vagyok az ellenséged! Csak azért, mert megkaptam a Sötét Jegyet...
Lily zihálva igyekezett visszafojtani a sírást. A felgyülemlett feszültség elemi erővel készült kitörni belőle. Remegett egész testében. Lehajtotta a fejét. Nem bírta állni a fiú pillantását…
Szerelmes volt belé.
De gyűlölni akarta…
- Talán akaratod ellenére történt?! – kérdezte élesen.
- Nem. Nem az akaratom ellenére történt - rázta a fejét Piton. - Önként csatlakoztam. Elmondtam már, hogy miért. Azt gondoltam, hogy tanulhatok valamit a Sötét Nagyúrtól, amire a Roxfortban nincs lehetőségem. Sajnos, nem úgy alakultak az események, ahogyan számítottam, de...
Lily arcizmai megrándultak.
- Na persze. Mert nem lemosható, mi? – nézett a fiú szemébe. Annyira szeretlek… miért árultál el…- dübörgött Lily agyában. Talán Piton is érzékelte… talán nem. Próbálta kiszabadítani magát a karjai közül, mert a közelsége megrészegítette. Lehunyta a szemét és amikor felnézett újra, szeme könnyekkel volt teli. – Miért tetted… miért választottad ezt az utat! Perselus! Te már mást választottál, mint amit képviseltünk… mint amiben hittünk… - suttogta Lily és zokogni kezdett.
Piton mély lélegzetet vett. Továbbra is erősen tartotta Lily-t, nem akarta, hogy elmenjen.
- Mindenben igazad van. Tévedtem. Ostoba voltam. Elismerem, hogy hibáztam, de... ez nem ok arra, hogy ami köztünk van, azon változtassunk!
Lily meg-megrándult. Hevesen rázta a fejét.
- Hazudtál… - mondta rekedten és szinte könyörögve nézett Perselus-ra.
Piton közelebb lépett, átölelte a lányt. Ahogy a szemébe nézett, ugyanazt a csábítást érezte, mint már annyiszor... Megszorította a lány kezét.
- Lily, Neked sohasem hazudtam...
Lily erősen feszítette az ujjait, hogy engedje már el…
- De hazudtál!! Most is azt teszed!!
Piton elengedte a lány kezét, de a pillantásával továbbra is fogva tartotta. Aztán feltűrte az inge ujját. A Sötét Jegy már alig látszott. A rajzolat lassan elhalványodott.
- Ezért nem mondhattam el... Még csak próbaidős halálfaló vagyok, bár szerintem erről maga a Sötét Nagyúr is megfeledkezett. Nem égette belém a Sötét Jegyet, csak a karomra bűvölte. Akkor látszik, ha mentálisan üzen vagy magához hív.
Lily nagyot nyelt, ahogy feltűnt a rettegett Jegy. Eltolta ismét a fiú karját a szeme elől. Félrenézett, le az avarra… nagy sokára szólalt meg.
- A versenyen… és ami utána volt… akkor is…? – kérdezte halkan, de nem nézett Pitonra.
Piton mély lélegzetet vett.
- Már akkor is rajtam volt - vallotta be kényszeredetten.
Lily a fának támasztotta a kezét és lehajtotta a fejét. Ismét megrándult a teste, ahogy zokogott.
- Valentin-napkor is. Sőt, szilveszterkor is - tette hozzá Piton, hogy megelőzze az újabb szemrehányó kérdést. - Amikor először szeretkeztünk... már akkor is.
Lily a fa törzsének támasztotta a homlokát. Öklével a fába csapott.
- Mégis mikor kaptad meg azt a rohadt Jegyet?! – fordult meg. Szeme vörös volt, arca könnyáztatta.
- Nem sokkal azelőtt, hogy ellátogattunk Alexia örömtanyájára. Amikor módosítottuk Vernon Dursley emlékezetét, még az ősszel. - Piton tétován végigsimított Lily arcán. - El akartam mondani, de valahogy... sohasem volt megfelelő az alkalom.
Lily elkapta az arcát és villámló szemekkel csapta el a fiú kezét.
- Ne érj hozzám! Hazudtál mindenben! Lehazudtad a csillagokat az égről… de a legnagyobb hazugságod a szerelmed volt!
- Csak azért, mert megkaptam a Sötét Jegyet, semmi sem változott! - fakadt ki Piton. - Sohasem hazudtam Neked szerelmet! Ami köztünk történt, azért történhetett, mert Te éppen úgy akartad, mint én... Ne legyél igazságtalan velem! Mikor kényszerítettelek bármire?! Akárkitől elviselem, hogy hazugnak nevezzen, de Tőled nem! - Piton szavai őszintén és fájdalmasan törtek elő, miközben egész testében remegett.
Lily pontosan látta, mi megy végbe a fiúban. Képtelen volt gyűlölni, pedig akarta.
- Gyűlöllek!!! – kiáltott rá. – Gyűlöllek, mert jobban szeretlek az életemnél! – kiáltotta Lily rekedten és nem bírta tovább. Piton karjaiba vetette magát. Mindketten borzalmasan reszkettek. Szürreális helyzet volt. A csata dúlt a halálfalók és a Főnix Rendje között, miközben a két fiatal, egy rendtag és egy halálfaló, egymás karjaiban kerestek menedéket. Piton beszívta Lily hajának illatát, végigsimított a vörös hajzuhatagon. Ösztönös volt a mozdulat.
- Szeretlek és szeretni foglak, amíg élek, Lily - suttogta Piton. - Annyi szeretetet és szerelmet kaptam Tőled, ami kitart egy életen át.
- Ne… mondj… ilyeneket nekem – nézett fel Lily. – Ne… mert így képtelen vagyok elengedni Téged! Te már választottál! – nézett vádlón a fiú szemébe. – És nem engem – tette hozzá, majd ellépett a fiútól, de még mindig fogták egymás kezét. – Nem tudlak követni. Az én utam másfelé visz… - suttogta patakzó könnyekkel.
- Megértelek. Nem akarok beleszólni az életedbe. Csak arra kérlek, hogy ne tagadd meg magadtól ezeket az emlékeket. - Piton szája széle kissé megrándult. Felfoghatatlan volt, hogy vége... Hogy múlt időben beszélnek arról, ami köztük történt. De ha Lily így döntött, ha valóban az a szándéka, hogy elhagyja, Piton belátta, hiba lenne, ha erőltetné a folytatást. Veszélybe sodorná a lányt... Azt semmiképpen sem akarta.
Lily komor arccal rázta meg a fejét.
- Emlékek… olyan gyorsan elfelejted, mit jelentettem Neked, hogy észre sem veszed… - lehelte. – Majd jön egy nő… akinek Jegy van a karján és arra sem fogsz emlékezni, hogy élek – rázta szép fejét, majd egyenesen a fiúra nézett. Nem szégyellte a könnyeit. Arcára kiült a lelke fájdalma. Lily Evans úgy érezte, haldoklik a lelke…
- Nem lesz más. Nem akarok mást. Csak Te vagy. - Piton nyelt egyet. Még egyszer, talán utoljára, elmerült a tekintete abban a smaragd színű szempárban. Az álmok, amiket a közös jövőjükről szövögettek, egy másodperc tört része alatt semmivé foszlottak. Csak ez a pillanat létezett. Piton mélyen a szívébe zárta. Tudata legmélyére rejtette, hogy vele legyen mindig, de ne férhessen hozzá senki más.
Lily szinte kapaszkodott a fiú látványába. Széttört minden hófehér ruhás álom.
- Az Ördög letaszította az egész Tornyot… - suttogta, mintegy magának és már tudta, a kártya ezt mutatta. A kastélyra nézett. – Ki tudja, hogy alakul a csata… - nyögött fel. – Talán mind meghalunk. Hisz láttam… - szavai erőtlenül hullottak ki a száján.
- A csata? Akármi lesz a vége, nem térhetek vissza a Roxfortba. Ősszel... talán. Nem tudom. Az sem biztos, hogy életben leszek... - Piton ezt már csak gondolatban tette hozzá. - Most menj vissza a Roxfortba, Lily. Kérlek! Üzenni fogok, amint változás lesz. A patrónusommal. Csak Neked.
Lily elhúzta a kezét és el akarta mondani, hogy az élete nem ér semmit nélküle… de végül nem tette. Egy nagy könnycsepp hullott le a fiú kezére a lány szeméből, majd megsemmisült. Lily Evans szíve összetört, abban a szent pillanatban.
Piton hagyta, hogy a lány elhúzódjon tőle, ujjai kicsússzanak a kezéből. Még egy hosszú pillanatig a szemébe nézett. Aztán újra megzörrent az avar. Piton megfordult és a csuklyás alakok felé sietett, megállította őket, mielőtt azok észrevették volna Lilyt.
Lily felzokogott, de némán, pedig majdnem felsikított a fájdalomtól. Ehelyett némán elnyelte könnyeit is visszasurrant a kastélyba. Tagjaira ólmos fáradság szállt. Mindvégig abban reménykedett, Perselus utána jön és elmondja, hogy ez egy ócska tréfa, nincs is rajta a Jegy, és Lily Evans, a félelemtől reszketve megbocsájtja ezt a rohadt tréfát…
Ám ahogy hátrapillantott, nem látta Őt.
Ekkor omlott össze a lány először, úgy igazán. Ekkor vágott végig rajta a felismerés, hogy Perselus Piton nem lesz ott, hogy belékapaszkodjon, hogy elmeneküljön a karjaiba… talán sosem volt igazi menedék…
De.
Az volt. És Lily ezt ellökte magától… szédülni kezdett először, és foltok ugráltak a szeme előtt. Aztán ahogy belépett a Nagyterembe, elsötétült előtte a világ… karcsú teste szinte hangtalanul zuhant a padlóra.
Dumbledore nézte a parkbéli eseményeket, aztán a tanárokhoz fordult.
- Mindenki, aki bent van, maradjon is a kastélyban! Senki nem mehet se be, se ki! – azzal elindult kifelé. McGalagony feljajdult.
- Albus! Hová megy?!
Ám Dumbledore-nak már csak a lobogó köpenyét látta a lépcsőfordulóban…
James éppen Yaxley támadását verte vissza, mikor meglátta a folyóson szédelgő, sápadt Remus Lupint, eltérített barátja elől egy kósza átkot, majd eléugrott és berángatta egy védett ablakfülkébe.
Féregfark is beugrott melléjük, őt is majdnem leterítette a kósza átok. Arcán könnyek áztatták.
- Mi történt Holdsáp? – faggatta a könnyektől maszatos arcú barátját.
- Marlene meghalt... – nyögte Remus.
Sirius Ágasra nézett, mikor melléjük ért, épp egy másik maszkos szörnyeteget küldött le a lépcsőn, aki Lupinra támadt. Dumbledore megérkeztével kezdett visszaállni a rend, de ez cseppet sem nyugtatta le a baljós iszonyatot, amit Tapmancs érzett.
- Nem tudtunk már rajta segíteni. – súgta elcsukló hangon.
Jamesből csak egy erőtlen nyögés szakadt fel, keze lecsúszott Remus karjáról.
- Egy halálfaló volt, de nem tudom ki, nem láttam az arcát, hiszen maszk mögé bújnak – motyogta maga elé monoton hangon Lupin, majd hirtelen kitört társai közül, és kirohant a parkba.
Ágas a Tekergőkre pillantott, majd Holdsáp után vetette magát.
- A francba! – nyögte Sirius, és megragadta Petert. – Gyerünk, utánuk!
Féregfark nyüsszögve rohant Siriusszal.
- Remus! Remus ne csinálj baromsá… got! – ordított barátja után Peter. Azonban már nem félt. Hősnek érezte magát, ahogy küzdött (az sem lombozta le, hogy a legsúlyosabb támadása egy alapos harapás volt, amit egy halálfaló kézfején ejtett…).
- Te is itt vagy! – szegezte rá Remus a varázspálcáját Greybackre, aki - kihasználva a pillanatot, amikor a visszatérő Dumbledore előtt megnyílt a pajzs -, besurrant a birtokra. A kastély felé lopakodott, azzal a szándékkal, hogy újabb foglyokat ejtsen.
- Itt ám! - nyalta meg a szája szélét a vérfarkas. - Tudod, fiacskám, megéheztem... Ismerjük egymást? - csattantotta össze fenyegetően az agyarát.
- Én jól emlékszem, öt éves múltam, mikor megharaptál – suttogta Holdsáp remegő hangon, majd hevesen rátámadt Fenrirre. – Stupor!
Greybacket a villámgyors vérfarkas reflexei mentették meg. Félreugrott, az átok célt tévesztett. Legszívesebben azonnal a fiú torkának ugrott volna. Ám ekkor megérezte rajta a fajtársa szagát. Undorodva fordult el tőle.
- Eh... ehetetlen vagy! Nem vesztegethetem rád az időmet! Engedj az utamra! - mordult a fiúra, lángra lobbantott egy faágat, azzal hadonászott Lupin felé. Remus sikeresen védekezett, egy ideig jól tartotta magát, de a gyász és a düh figyelmetlenné tette őt.
Greyback megunta, hogy a pálcával hadonászó kölyök előtt ugráljon. Lupin torkának ugrott, a földre döntötte, majd kicsavarta a kezéből a pálcát. Egyenesen a fiú szívének szegezte, majd kimondta az első átkot, ami az eszébe jutott:
- Levicorpus!
Az átok felemelte a földről Holdsápot, és berepítette az erdő fái közé.
Greyback elégedetten vigyorgott. De nem sokáig. Újabb dühös, fiatal varázslók szaladtak felé. Most, hogy pálca volt a kezében, biztonságban érezte magát. Felfigyelt egy alacsony, szürkés hajú, egér-arcú fiúra. Közelebb osont Peter Pettigrew-hoz, azzal a szándékkal, hogy agyarait a torkába mélyessze. Már szinte érezte a friss vér illatát...
Ágas lélekszakadva rohant barátja után, akit magával ragadott az egyik halálfaló.
- Várj már, James, én... – lihegett Sirius Potter mellett, de képtelen volt folytatni, ahogy meglátta mi történik Remusszal. Lendült a pálcája, de az átok félrement, a halálfaló gyorsan mozgott, ők pedig egyre közeledtek hozzá.
Peter rémülettel kis patkányszemében nézett farkasszemet a büdös Greybackkel.
- Mit… akar?! – cincogta.
- Engedd el, Te rohadék! Stupor! – lőtte ki Potter a kábító átkot Greybackre, aki az imént elkapta a felé rohanó kölyköt, és élő pajzsként szorította magához Petert. Ám a mesterien célzott átok a homlokán találta el, és a földre döntötte. Fejét beütötte egy kőbe és ájultan terült el. Estében magával rántott Pettigrew-t.
Féregfark kikecmergett a vérfarkas karmai közül és remegve nézett rá.
- James… köszönöm… Te rohadék! – belerúgott egyet Greyback tomporába, majd a barátai mellé rohant.
Sirius Lupin mellett termett, kétségbeesve próbálta felemelni barátját.
- Remus! Remus, térj magadhoz! – hajtogatta rendületlenül.
A földön fekvő Lupin ekkor tért magához az ájulatból, és meggyötört tekintetét Tapmancsra vetette.
- Merlinnek hála...élsz. – mosolyodott el kissé Tapmancs, erősen tartotta Holdsápot, és lassan elkezdte felhúzni a földről. – Tarts ki, Madam Pomfrey egy-kettőre rendbehoz.
Holdsáp érezte újra erőt vesz rajta a gyengeség, és csak Tapmancs karja tartotta vissza attól, hogy ismét a földre rogyon.
James az ájult Greyback felé hajolt, amikor Lucius Malfoy megérkezett a kis tisztásra. Mérgesen morrant, mikor meglátta a fűben fekvő vérfarkast körbe álló csipet csapatot.
- Reducto! – narancssárga nyaláb hagyta el sivítva a pálcáját, telibe kapva a Tekergőket.
Ágast a mellkasán találta el a taroló átok, teste kecses ívben feküdt fel a levegőben, majd nagyot puffanva csapódott a földbe. Szemüvege messzire repült az orráról, a pálcáját tartó keze a teste alá szorult.
Féregfark lekushadt, őt nem találta el az átok. James felé kúszott, a szemüvegét megtalálta. A kezébe vette, hogy átadja majd neki.
Tapmancsot valahogy csak súrolta a támadás, de így is nagyot esett, bele egy halom szúrós tűlevélbe, bokája reccsent egyet.
- Anyád! – sziszegte önkéntelenül, aztán kúszni kezdett Ágas és Lupin felé. Látta, hogy mindketten mocorognak, vicsorogva fordult vissza Malfoy és Greyback irányába.
Holdsáp szerencsétlenül zuhant át egy bokron, ahol halántékát felszakította egy éles kődarab.
Malfoy megállt Greyback felett:
- Stimula! – térítette magához a vérfarkast, aki felpattant, és ösztönösen Lucius arcába sújtott az öklével. Majd amikor felismerte, kire emelt kezet, térdre rogyott. (Na hát ezért heréld ki ezt a rühes dögöt, Malfoy!:D-B)
- Bocsáss meg! - ölelte át Lucius csizmáját. (ez igen :D-Zs) Malfoy először szóhoz sem jutott, majd a szájában felgyülemlő vért Greyback arcába köpte.
- Találj ki valami nagyon jó indokot, hogy ne kínozzalak halálra! – szegezte rá a pálcáját a vérfarkasra. – Ereszd már el a lábamat, még a végén azt kell hinnem, hogy kedvenc időtöltésed a férfiak előtti térdeplés.
- Azt hittem, az a kölyök jött vissza... Megyek és megkeresem azokat a finom falatokat... - Felemelkedett, ekkor észrevette a megsebesített Griffendéleseket. - Ezeket magunkkal visszük. Várj egy kicsit, Lucius!
- Nekem teljesen mindegy – húzta el a száját Lucius. – Azt teszel, amit akarsz, tőlem konzerválhatod is őket. De a helyedben sietnék, mert Dumbledore visszatért Roxfortba.
Greyback fenyegetően indult el James Potter vonagló teste felé. Fölé hajolt, erősen a földre szorította a fiút. Greyback szeme vörösen izzott, és készen állt rá, hogy fogait végre a jól megérdemelt ebédjébe mélyessze.
Dumbledore ekkor ért a közelükbe. Pálcát tartó keze meg sem rezdült, amint megpillantotta a halálfalókat.
Lucius Malfoy egy másodpercig sem várt, mikor az igazgató vékony, magas alakja feltűnt a fák mögül, dehoppanált a helyszínről.
Dumbledore a vérfarkas elé lépett.
- A helyedben elengedném a fiút – mondta mély, határozott, ám nyugodt hangon.
Greyback felhorkant, szemét az igazgató tekintetébe fúrta.
- Elviszem, ami az enyém! Senki és semmi nem állhat az utamba... maga sem, Dumbledore! Maga lesz a desszert, habár kissé rágós már a húsa... - Greyback összecsattantotta az agyarait, ám ekkor Dumbledore suhantott egyet a pálcájával.
- Mondtam, hogy hagyod!! – kiáltotta el magát s feldobta játszi könnyedséggel a vérfarkast a levegőbe, majd oldotta az átkot.
Greyback tekintete elsötétült. Érezte, hogy a teste a magasba emelkedik, majd a földbe csapódik. A következő emléke az volt, hogy egy lila csizma hegyes orra egészen közel kerül a nyakához. Csont reccsent, ruha szakadt, aztán Greyback megérezte saját vérének fémes ízét a szájában... Elsötétedett előtte a világ.
Sirius figyelte egy ideig az összecsapást, csodálattal bámulva Dumbledore-ra, aki a védelmükre kelt. Feltápászkodott, előbb James-re, majd Remus-ra nézett, és megpillantotta a fiú halántékán csordogáló vért. Sántikálva sietett Holdsáp felé, lerogyott a földre, karját barátja nyaka alá csúsztatta, majd aggódva intett Ágasnak.
Féregfark nyüsszögve kúszott Jameshez és az arcára csúsztatta a szemüveget. Majdnem kiszúrta a fiú egyik szemét a szárával, annyira remegett a keze.
Ágas az orrára biggyesztette a megrepedt lencséjű szemüvegét, és Remus eszméletlen teste felé indult. A csata számukra itt véget ért, Albus Dumbledore megmentette őket valamitől, valami borzalmas dologtól.
Az igazgató csak a szemével jelzett a négy fiúnak, hogy azonnal térjenek vissza a kastélyba, majd ő maga, mintha ott sem lett volna, eltűnt a fák között.
Az aurorok hátbatámadták Voldemort zombi seregét. Fehér füstfellegben utazva érkeztek, majd azonnal pálcát rántottak. Lekaszabolták az inferiusokat. A halálfalókat végigkergették az erdőn. Greyback félszerzeteit szinte kivétel nélkül elkapták, ám a Sötét Nagyúr harcosai közül csak a tapasztalatlan fiatalok estek fogságba.
Regulus Black szemtanúja volt ezeknek az eseményeknek. Egy fa tetején gubbasztott, mint egy nagyra nőtt varjú. Egész testében reszketett. Késő délután volt már, amikor felizzott a karján a Sötét Jegy. Pitont sehol sem látta... Megértette, hogy a szökési terve füstbe ment...
Lemászott a fáról, megindult a Roxfort felé, azzal a szándékkal, hogy megadja magát. Ám a pajzs őt sem engedte vissza. Nem volt más választása, visszatért Voldemort palotájába...
James megkönnyebbült mosollyal nézte Siriust és Petert, ahogy Remust kísérték fel a gyengélkedőre. Megigazította a szemüvegét, mikor egy óriási morgás tört fel a gyomrából, az elmaradt reggeli bizony kellemetlenül érintette Ágas szervezetét, rosszabbul, mint a halálfalók hajnali támadása. Elindult a Nagyterem felé, hátha a házimanók most tálalják fel a kései rántottát, a pirítóst dzsemmel, főtt sonkával, és desszertként talán egy kis zabpelyhet is. Megszórva jó sok fahéjjal.
Álmodozva lépett be a helyiségbe, amikor meglátta Lily Evanst.
- Merlinre, Lily! – rohant oda a földön mozdulatlanul fekvő lányhoz. James nem sokat gondolkodott, felkapta a boszorkányt, és rohanni kezdett vele a gyengélkedő felé. Nem nézett se jobbra, se balra, csak azon járt az agya, hogy Lily mielőbb Madam Pomfrey kezébe kerüljön, rohantában fellökte Flitwick professzort, aki visítva zuhant neki egy lovagi páncélnak, ami aztán betemette az apró termetű tanárt. (jajj :DD-B)
- Madam Pomfrey – rúgta be az ajtót James, amitől a bejárat mellett álló kerekes kocsiról leborult egy halom gyógyszer. – Segítsen!
A gyógyító boszorkány visszaszívta a szavakat, amikkel illetni akarta a griffendéles fiút, de látván arcán az őszinte aggódást, ezt későbbre halasztotta. Az egyik szabad ágyra mutatott a pálcájával, ahova Ágas finoman lerakta a lányt, hogy aztán felháborodva tiltakozzon az ellen, amikor Madam Pomfrey behúzta a függönyt előtte, és semmit sem látott.
- Kérem... – könyörgött, de hasztalan.
Lily eszméletlen volt végig, nem érzékelt semmit abból, hogy James felrohant vele a gyengélkedőre. Sem abból, mennyire aggódik érte…
Sirius felkapta a fejét, mikor Ágas berontott Lilyvel. Ahogy Madam Pomfrey elhúzta a függönyt, kezével integetve hívta James-t Remus ágyához.
- Merlinre, csak nem sérült meg Ő is? – kérdezte Ágast összeráncolt homlokkal.
- Nem tudom Sirius – roskadt le a szomszédos ágyra James, ahol Remus szunyókált. – Így találtam rá a Nagyteremben.
Lily még mindig nem mutatott sok életjelet. Sápadtabb volt, mint egy halott, ajka szinte fehérré vált.
- De csak láttál rajta valamit! – rázta meg James vállát Sirius türelmetlenül. – Vérzik?
- Nincs rajta külsérelmi nyom, de tudod, hogy ettől még...- innentől nem bírta tovább mondani, elcsuklott Ágas hangja.
Lilyt közben kezelésbe vette a javasasszony. Kezdett visszatérni a vér az agyába, az arcába. Pillái megrezdültek s az első hang, amit meghallott, az James Potteré volt. Még nem tudta összerakni a dolgokat. Mélyet lélegzett abból a főzet-esszenciából, amit Madam Pomfrey tartott az orra alá.
Sirius behunyta a szemét és nagy levegőt vett. Komolyan pillantott fel barátjára.
- James...én...remélem, hogy Lily jobban lesz... – Tapmancs nyelt egyet. – De arra is fel kell készülnöd, hogy...
- Nem! – ugrott fel az ágyról Potter. – Lily nem halhat meg, mert abba én is belepusztulnék!
Lily ekkor köhögött párat.
- James… - szólalt meg rekedten, de a javasasszony szigorúan meredt rá.
- Ne beszéljen, kisasszony, ha kérhetem! Majd ha jelzek!
Lily bólintott és lehunyta a szemét újra.
Tapmancs a száját is eltátotta a kirohanás láttán, erőteljesen nyomta vissza Ágast az ágy szélére.
- Hát ennyire szereted? – Sirius arca döbbenetet és együttérzést sugárzott. Mindazokon, amiken átmentek, a csínyek, veszekedések, érzelmi kitörések...mégsem gondolta, hogy James érzései ilyen szinten komolyak.
- Az életemnél is jobban Tapmancs – felelt suttogva James. – Az életemet adnám érte.
Lily most már nem szédült. Ahogy a gyógyító boszorkány megengedte, már ivott egy kis vizet.
A függöny mögül ekkor előtűnt Madam Pomfrey, és elsietett a gyógyszeres szekrényke felé, ügyet sem vetve a két fiúra.
- Lily – tett a lány ágya felé pár lépést Potter. – Jól vagy?
Lily felsóhajtott, ahogy ismerős arcokat látott. De egyúttal eszébe villant már minden. Minden, ami nemrég történt. A csata… Voldemort… halálfalók, és Perselus… egy pillanatra összerándult a gyomra, majd nyelt egyet.
- Jól… köszönöm… Te… Te hoztál ide, James? – kérdezte erőtlenül.
- Igen, én találtam rád – mondta megkönnyebbült mosollyal James, majd gyengéd mozdulattal kisimított egy kósza hajtincset Lily homlokából.
Sirius is mosolygott, és félrebillentette a fejét.
- Most már nem lesz baj...de mi történt tulajdonképpen veled, Te hős boszorka? – kacsintott Lily felé.
Lily halványan elmosolyodott. Jólesett neki a két fiú gondoskodása. Köhögött még párat, aztán megint ivott, csak azután válaszolt.
- Semmi… csak… eltalált egy… kábítóátok. Váratlanul ért, olyan irányból, ahonnan nem vártam – suttogta Lily és dühös mozdulattal kent el egy könnycseppet a szeméből, mielőtt az kihullott volna. – És Ti? Mi történt?? Veletek minden rendben? – nézett James-re, majd Siriusra. – És a többiek?
- Jól vagyunk, mondhatni megúsztuk, Remus itt alszik melletted – intett balra Potter, majd elkomorodott az arca. – Marlene meghalt.
Lily sűrűn pislogni kezdett.
- Merlinre… - suttogta megrendülten és most már nem érdekelte, hogy a könnycseppek a párnára hullanak.
- Azt hittem Te is halott vagy, Lily Evans – suttogta Ágas, majd zavartan elfordult a lánytól, és zavarában Holdsáp szakszerű kötését kezdte el bámulni, ami a fiú egész fejét eltakarta.
Lily James hátát nézte.
- Azt hitted…? Ezért… kiáltoztál… az előbb? – kérdezte Lily rekedten.
James Potter nem tudott felelni, mert Madam Pomfrey megragadta őt a talárja szélénél fogva és kipenderítette a gyengélkedőből, mondván a látogatási idő lejárt.
Tapmancs nem akarta megvárni, amíg Madam Pomfrey őt is elkapja, kedvesen biccentett Lilynek, jó éjt kívánt, egy pár pillanatig még figyelte Remus nyugodt légzését, majd kirohant a gyengélkedőről James után.
