„Tartsd észben, hogy sok ember hal meg a hitéért; tulajdonképpen elég mindennapos jelenség. A valódi bátorság az, ha életben maradsz, és szenvedsz azért, amiben hiszel.”
Christopher Paolini
Huszonnegyedik fejezet
Voldemort palotája a szokásosnál is komorabb hangulatot árasztott. Az alsó szinteket berendezték a sebesülteknek, akik jajgatva-nyögdécselve tűrték a felcserek szakszerűnek éppen nem mondható beavatkozásait.
A Sötét Nagyúr dühösen járkált fel-alá a trónteremben. A kudarc keserű ízét érezte. Hatalma nagyobb volt, mint valaha, mégsem lehetett elégedett. Dumbledore visszaverte a Roxfort elleni támadást, így a tavaszi hadjárat sikerei eltörpültek a tegnap elvesztett csata miatt. Dühében lemészároltatta az összes házimanót, aki a szolgálatában állt, sőt néhány koboldot is...
Piton érzékelte a Sötét Nagyúr haragját, és igyekezett távol maradni a dühöngő őrülttől, amíg csak lehetett. Egész éjjel ébren volt, Regulust várta, akinek ideiglenesen átvette a feladatát: visszaterelte a még harcképes inferiusokat a palota alatti sötét medencébe és megetette Naginit az amputált emberi végtagokkal, amelyeket a kórházrészlegből szállítottak át. Hajnalban kihallgatta Travers túszait, akiket a szemfüles halálfaló a Roxfort Expressz végállomásán kapott el, miután Hagridra távolról szórt egy konfúziós bűbájt. Közelharcra nyilván nem vállalkozhatott az óriással... Travers ezután egyszerűen magával csalogatta az első- és másodéves kisdiákokat, akik egész éjjel egy jéghideg tömlöcben fagyoskodtak. A reszkető gyerekek közül senki sem ismerte fel a marcona halálfaló maszkjában érkező Pitont. Talán csak a kis Bill Weasley fogott gyanút. Miután Piton elbeszélgetett a kölykökkel, az időközben visszatérő Regulus elvezette őket az inferiusokhoz. Jól rájuk ijesztett, majd magukra hagyta őket. Pitonnak az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy kezdődik a gyűlés. Magával rángatta Blacket, így a tömlöc ajtaja nyitva maradt...
(Ha esetleg Bill meg akar szökni, ám tegye... -S) (naná, h nem hagyja ki – L )
Bill gyanakodva figyelte az ismeretlen ismerős alakot a maszk alatt, érezte, hogy a magas, szikár alkatú mágust többször látta, de hiába törte a fejét, nem tudta hova tenni az érzést. Összekuporodva ült a fagyos helyiség hideg kőpadlóján.
- Bill nézd – rángatta meg egyik társa a talárját –, nyitva maradt az ajtó.
A vörös hajú fiú hitetlen pillantással pislogott a mutatott irányba, majd örömmel felpattant és az ajtóhoz osont.
- Ne csináld! – súgta felé reszketve egy elsős hollóhátas kislány. – Gyere vissza!
Bill azonban nem hallgatott rá, hanem óvatosan meglökte az ajtót, mire az könnyedén kinyílt, erre a nagyobbik Weasley fiú kilesett a folyósora, ami teljesen kihalt volt.
- Aki nem akar beállni a bűzös seggűek seregébe – utalt az inferiusokra -, az jöjjön velem – fordult vissza a társaihoz, akik közül ki bátrabban, ki ijedtebben, de mindannyian követték őt. Bill, hogy ne vegyék észre azonnal, hogy megszöktek, becsukta maguk mögött az ajtót, aztán a csapat élére állt és lassan vezette a többieket kifelé, minden fordulónál kinézett a sarkoknál, de senkivel sem találkoztak össze. Mesébeillően sikerült kiszabadulniuk Voldemort tömlöcéből, hogy aztán negyedóra erdőben való menetelés után összetalálkozzanak az őket kereső, kutató rendtagokkal.
Bill Weasley soha nem tudta meg, hogy megmenekülésüket Perselus Pitonnak köszönhették, és annak, hogy Voldemort azokban a percekben esett neki a halálfalóknak így csak órák múlva vették észre az elsősök és másodikosok hihetetlen eltűnését, akik akkor már ismét Roxfort védelmét élvezték.
A fővezérek egymás után érkeztek. Voldemort mindegyiknek szúrósan a szemébe nézett, majd rámutatott egy-egy székre az ovális asztalnál.
- Piton, ide mellém - hívta közelebb a fiút. - Bellatrix, a jobbomra. Greyback, a helyedre! - mutatott a legtávolabbi székre Voldemort, mert kishíján rosszul lett a vérfarkas szájából áradó bűz miatt.
Bellatrix, bár a csatában nem vett részt, tudta, hogy Tom dühös és nem fog válogatni, amikor a büntetéseket osztogatja. Azért mosolyogva ült le Voldemort jobbjára és áhítattal nézte legnagyobb szerelmét.
Igor Karkarov sikeresen elkapott valami nyavalyát az egyik szajhájától, így furcsán, terpeszben araszolva dobta le magát a székbe. Rettegett, hogy a Nagyúr rájön, minden halálfaló tudta, hogy Voldemort halálosan tart a betegségektől.
Lucius komoran érkezett a gyűlésre, ledobta magát az asztalfő másik végén, szemtől szembe került így Voldemorttal. Tisztában volt vele, hogy minden ravaszságát össze kell szednie, hogy élve távozhasson ebből a helyiségből. A varázsló annyira maga alatt volt ezekben a percekben, hogy még Fenrir bűze is hidegen hagyta.
Greyback sunyin vigyorogva pislantott Malfoyra, majd büszkén kihúzta magát a szőke mágus és Igor Karkarov között. Regulus Black igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire csak tudta. Barty Kupor mellett foglalt helyet, aki mohón itta Voldemort szavait.
- Ismét eltelt egy tanév a Roxfortban - vágott bele a közepébe Voldemort. - Akár elégedettek is lehetnék, hiszen a legtehetségesebb diákok már az enyémek... - Voldemort pillantása Pitonra, majd Barty Kuporra esett. Ezután azonban rácsapott pálcájával az asztal márványlapjára. - Ám hiába a nagyszerű utánpótlás, hiába a dicsőséges Tavaszi Hadjáratunk sikerei! Hiába az időközben megszerzett minisztériumi pozíciók! Vannak közöttetek néhányan, akik nem az elvárásaimnak megfelelő teljesítményt nyújtották az elmúlt időszakban. Lucius Malfoy!
Greyback felvihogott, többen suttogni kezdtek. Avery és Mulciber gúnyosan vigyorogni kezdett, amikor Malfoy összerezzent, de aztán vett egy mély lélegzetet, és lesz, ami lesz alapon felállt, és egyenesen a Nagyúr szemébe nézett, mutatván a körülötte rosszmájúan nevető bandának, hogy neki nincsen takargatni valója.
Bellatrix grimaszolva figyelte ezt a szőke barmot. Legszívesebben most azonnal kimondta volna rá a halálos átkot. Ehelyett azonban tüntetőleg Tom ujjaira csúsztatta ujjait. Felszegte a fejét. Amikor Voldemort jobbján ült, mindig az ő asszonyának érezte magát. A sötét úrnőnek… erre a gondolatra elmosolyodott.
Karkarov elvigyorodott. Bár ő sem állt a helyzet magaslatán az ifjabb Kuporral a csata napján, és csúfos kudarcot vallott Dumbledore elcsalása során, de köszönhetően a kedves Ms Umbridge-nek a Minisztériumban legalább ódákat zengtek munkabírásáról.
Voldemort szúrósan nézett Lucius Malfoy szemébe.
- Ez volt az első csatád, barátom. Szabad kezet kaptál, én mindenben támogattalak. No és az eredmény? Egy nagy nulla, fiacskám! Dumbledore a helyén van, a Felügyelő Bizottság tehetetlenkedik! Magyarázatot várok!
- A legnagyobb alázattal köszönöm is a bizalmát Nagyuram, de hiába volt a nagylelkűsége, és az én elkötelezettségem, ha bizonyos személyek – itt Malfoy Piton felé biccentett a fejével -, minden erejükkel azon voltak, hogy megakadályozzák azt, hogy az embereimet bevigyem Roxfortba.
A Sötét Nagyúr közbevágott.
- Piton?! - mordult a fiúra. - Hallottad, miket mondott Malfoy?
A fekete hajú fiú kelletlenül bólintott, majd elkapta a pillantását a Sötét Nagyúrtól, inkább Luciushoz intézte a szavait.
- Talán mégis jobban tetted volna, ha inkább egy új alagutat fúrsz a Roxfortig, Lucius - nézett a szőke mágus szemébe. - Az átjárókról kérdeztél, megadtam a szükséges információkat.
- Ne hazudj, kutya! – csattant fel Lucius és előrántotta a varázspálcáját. – Folyamatosan félrebeszéltél, mikor felvilágosítást kértem az iskoláról.
Most már Igor is kihúzta magát, és Lucius szavába vágott.
- Nem tudom ebben mennyi az igazság, de tény, hogy a kis ficsúrnak köszönhetően siklott ki a mi tervünk is. Ez az idióta nem látta el megfelelő tanáccsal Kuport, vagy ki tudja milyen százfűlé-főzetet adott neki, de nem stimmelt!
Piton a fejét kapkodta. Amikor Karkarov is őt kezdte vádolni, dühösen felpattant. A tervnek azt a részét, ami Dumbledore elcsalogatására vonatkozott, nem is ismerte. Szeme villámokat szórt, ahogy Barty Kuporra meredt, akinek Karkarov szavai hatására eltűnt a szeméből a lelkesedés. Piton dühösen támadt rá:
- Te kis hülye! A csata reggelén vettem észre, hogy eltűnt a személyes készletem fele! Eszedbe nem jutott volna, hogy elkérd, igaz? Kilopni, az sokkal izgalmasabb, ugye?! Pedig ha rám hallgatsz, és nem Malfoy után loholsz, mint egy pincsikutya, esetleg elmondtam volna, hogy mennyi ideig tart a hatásuk. Veszélybe sodortad az akciót!
Karkarov morgott egy sort magában, majd Pitonra villant a szeme.
- Nem kell az okoska duma itt. Öntsünk szépen tiszta vodkát a pohárba! – emelte fel a hangját Igor – Nem vádaskodni kell, hanem a Nagyúr parancsait teljesíteni, mindenáron! – maga sem tudta miért mondja ezt, csak hízelegni akart.
- Na persze, újra a szokásos szöveg tőled kisfiam – tekintett hidegen Lucius Pitonra. – Mindenki hibás, és tehetségtelen, csak Te vagy az, aki sosem hibázik. Tökély Herceg, a Pince Lordja.
Barty először meghúzta magát, dehogy maga mögött tudta Lucius Malfoyt, bátran ócsárolta Pitont, és védte magasztalta a magasságba a szőke varázslót.
Bellatrix is közbeszólt, durva szavakkal illette Malfoy-t. Kapóra jött ez neki, legalább szidhatta, amennyire csak jólesett neki. Pitont sem kímélte túlzottan. Féltékeny volt a kölyökre, akit annyira kedvelt Tom Denem…
Megint mindenki egymás szavába vágva kezdett beszélni. Voldemort egy ideig türelmesen hallgatta a veszekedő fővezéreket, majd újra az asztalra csapott.
- Elég! Csend legyen! Semmi értelme, hogy egymást vádoljátok! Mindannyian hibáztatok! Ki jobban, ki kevésbé... Travers!
A fiatal halálfaló, aki eddig a pillanatig meghúzta magát a nagydarab Monstro mellett, most reszketve pattant fel.
- Te legalább hoztál túszokat...
- Igenis, Nagyúr! - csillant fel Travers szeme. Reménykedni kezdett, hogy talán mégsem lesz kegyvesztett, a többiekhez hasonlóan. Sőt, talán még elő is léphet, ha ügyesen forgatja a szavakat...
- Gyerekeket! - legyintett megvetően Voldemort.
- Hát mert... ők voltak ott, ahová küldött, Nagyuram. Nem volt könnyű elbánni Hagriddal...
Voldemort szeme felcsillant, intett Traversnek, hogy üljön le, majd Malfoyhoz fordult.
- Látod, Lucius? Van, aki képes kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Ilyen emberekre van szükségem!
- Travers is csak azért járt sikerrel, mert addig a csapatom a rendtagokkal csatázott – vágott vissza még mindig dühösen Malfoy, de a pálcája ekkor már a helyén volt, hiszen elérte, amit akart. – Ölni is csak úgy volt képes, hogy előtte kifárasztottam az áldozatát.
- Szót se többet! - sziszegte Voldemort. - Ezt a csatát elvesztettük, és ez nagyrészt a te hibád! De a háborút még megnyerhetjük. A nyáron egy perc nyugtot sem hagyunk Dumbledore-nak... Karkarov!
- Igenis, Nagyúr! – állt fel a varázsló szigorú tekintettel.
- Használd az összeköttetéseidet! Biztos vagyok benne, hogy a bájos Dolores elintézi Neked, hogy szeptembertől bekerülj a Roxfortba.
Karkarov mosolyra húzta a száját, hálásan bólintott Voldemort felé.
- Hogyne Kegyelmes Uram, Dolores-szel már beszéltünk is erről. Határtalan megtiszteltetés lenne számomra, megbízhat bennem Nagyuram.
- A többiek folytatják, amit tavasszal Bellatrix Lestrange nagyszerűen elkezdett - csillant fel a Sötét Nagyúr szeme, miközben megpaskolta Bellatrix combját az asztal alatt. - Egyenként csapunk le a Főnix Rendjének tagjaira. Kifüstöljük a családjukat, egytől-egyig. Azt mondod, Piton, új tagokat toboroztak a Roxfortban?
- Ahogyan személyesen meggyőződhetett róla, Nagyuram - bólintott Piton. - Azonban James Potter szülei már halottak.
- És kiket ismersz még közülük? - érdeklődött derűsen Voldemort. Piton úgy tett, mintha meg kellene erőltetni a fantáziáját. Végül a pillantása találkozott Regulus Blackével.
- Sirius Blacket, Nagyuram. Senki mást.
Voldemort villantott a pálcájával. Ettől Regulus Blacket mintha áramütés érte volna.
- A bátyád véráruló?! - hördült fel.
Regulus szája széle remegett.
- Igen... Nagyúr. De én... itt vagyok - suttogta rémülten. - Én sohasem... árulnám el...
Piton a barátja segítségére sietett.
- Regulus Black a leghűségesebb híved, Nagyúr. Tanúsíthatom... A bátyja helyett is szolgál...
- Elég legyen! - förmedt rá Voldemort. - Piton, Te is hibáztál! Jobban utána kellett volna nézned, kiket szemelt ki utánpótlásnak Dumbledore! Mindegyikről részletes jelentést készíteni! Lejáratni őket a barátaik előtt! Kis balesetet szervezni nekik egy óvatlan pillanatban. Azt mondod, Potteren és Blacken kívül senkire sem gyanakszol?
- Nem, Nagyuram - rázta a fejét Piton. - Biztos vagyok benne, hogy a Mardekárosok közül senkit sem szerveztek be a Főnix Rendjébe.
- No persze – szólt közbe Malfoy epésen. – Akkor avasd már be a Nagyurat, hogy miért is engedted szabadon Greyback túszait. Megmondom őszintén, kíváncsian várom én is, hogy mit találsz most ki? – Lucius unott képpel nézegette a körmét, majd ennyit fűzött még hozzá: - Természetesen többen tanúsítják a szavamat.
Piton villámló szemmel meredt Lucius Malfoyra. Greyback Voldemortra sandított, hevesen bólogatott, Pitonra vicsorgott.
- Így történt, Nagyuram! Piton valóban elengedte a túszaimat! Azt állította, hogy aranyvérűek! Pedig én kiszagolom a nemes fajtáját, szerintem egyik sem volt az!
- De igen - közölte Piton higgadtan. - Az egyik lány, akit fogságba ejtettél, Greyback, a Mardekár kviddicscsapatának hajtója volt. Egy aranyvérű boszorkány. Ezt a jelenlévők közül Regulus Black és Barty Kupor is tanúsíthatja.
A két fiú bólintott.
- Holly Hipworth valóban aranyvérű...
- A legjobb hajtó, aki valaha játszott a csapatban.
- Hipworth... - kutatott az emlékezetében Voldemort. - A családja az adósom. No, hát majd elbeszélgetek a kisasszonnyal.
Piton visszaült a helyére, mielőtt Voldemort tovább vájkált volna a roxforti ügyekben. Ám Lucius Malfoy nem hagyta annyiba, és folytatta:
- Nevetnem kell rajtad, kölyök – ironizált a mágus, de egy szemernyi jókedv sem volt az arcán. – Én világosan láttam a foglyok között hollóhátas jelvénnyel büszkélkedőket is, nemde Avery? - A szólított megrezzent, de egyetértően bólintott Malfoy szavára, mire az folytatta: - Nem hiszem el azt sem, hogy csak ez a Black és Potter kölyök lépett volna be a Rendbe. Én magam is több hatodéves diákot tettem ártalmatlanná, akik kérkedve dicsekedtek azzal, hogy ők Dumbledore rendjének a katonái. És mi a helyzet, azzal a kis vörös hajú, griffendéles sárvérűvel, aki rólad álmodozik, a szerelmedről, a csókjaidról ő véletlenül nem a Főnix Rend tagja, Piton barátom? – Lucius szavai elhaltak a felcsattanó röhögésben.
- Képzelődsz, Malfoy! - Piton szája széle remegett, látszott rajta, milyen nehezen tudja megőrizni az önuralmát és színlelt közömbösségét. - Miért foglalkoznék azzal, hogy kiről álmodozik egy mocskos kis sárvérű? Semmi közöm Lily Evanshez! Mindazonáltal, ha Malfoy vádjai igazak lennének, valószínűtlennek tartom, hogy Dumbledore éppen egy olyan diákot szervezne be, aki... ennyire közel áll hozzám. Ha a szeretőm lenne, én magam mutatnám be és állítanám a mi oldalunkra, Nagyúr! Ha nőül veszek valakit, az csakis Önt fogja szolgálni! - Piton hosszan nézett Malfoy szemébe, aki továbbra is gúnyosan vigyorgott, mert jól tudta, hogy sikerült Piton tyúkszemére lépnie. A kis Lily Evans, az édes fehér bőrével, a csodálatos zöld szemeivel, és a szenvedélyt ígérő vörös hajzuhatagával.
Ő Perselus Piton gyenge pontja.
Voldemort most már csak az ujját emelte fel.
- Piton jól beszélt, Lucius. Az ő dolga lesz, hogy figyelemmel kísérje a Főnix Rendjének szervezkedését a Roxfortban. Az ő felelőssége, hogy a sárvérű szajhák azt kapják, amit megérdemelnek.
- Természetesen, Nagyúr, ha szükségesnek látja, szemmel fogom tartani az összes sárvérű ribancot - jelentette ki Piton. - Újjászervezem a háremet, mind nekem fog engedelmeskedni. Ehhez mindössze arra van szükségem, hogy az ősszel visszatérhessek a Roxfortba... Ha ott leszek, ígérem, egy év alatt megszerzem Dumbledore bizalmát, és megtalálom a módját, hogy a Roxfort behódoljon.
- Na de kedves barátom – szólalt meg csúfondárosan Lucius -, nem ez lett volna ebben az évben a feladatod? Vagy csak nem a kis sárvérű ribanc után szűkölsz?
Karkarov csak megnyalta a száját. Előre elképzelte a sok sárvérű roxforti ribancot, akik mind alatta vonaglanak majd, ha bekerül a tanári karba. Egy kis csitri sem fog tudni ellenállni neki.
Voldemort elvigyorodott a megjegyzésen, majd visszafordult Pitonhoz.
- Soká lesz még szeptember, Hercegem... Sokat, nagyon sokat kell még tanulnod tőlem, hogy ilyen fontos feladatot bízzak rád. De valóban... lenyűgöző az ambíciód. Egyszer talán majd Te fogsz a Roxfort élén állni.
Piton mélyet lélegzett, és gúnyosan biccentett Malfoy felé. Voldemort jelezte, hogy vége a gyűlésnek. Regulus és Piton gyorsan felpattantak, gyorsan eltűntek a többiek szeme elől.
Bellatrix büszke volt rá, hogy a Nagyúr elégedett vele. Rámosolygott, s mintha mondani készült volna valamit Urának, de végül nem tette. Csak pillantásuk kapcsolódott össze.
Voldemort érdeklődve pillantott a sápadt boszorkányra. Aztán Lucius vállára tette a kezét, mielőtt a szőke mágus elhagyta volna a tervet. Félrehúzta, senki sem hallhatta, miről beszélnek.
- Nem bízom ebben a Piton gyerekben - jelentette ki Voldemort, közben Lucius arcát fürkészte.
- Én kezdettől fogva gyanakodva figyelem őt, Nagyuram – pillantott a sötétmágus szemébe Malfoy.
- Túl simulékony, túlságosan jól gyorsan forog az agya. Néha úgy érzem, előbb tudja, mint én, hogy mit fogok mondani.
- Csak egy szavába kerül, Nagyuram... – húzta ki félig a pálcáját a sétabot tokjából Lucius.
- Nem. Vele másképp kell elbánni... Pontosan úgy, ahogyan Bellatrix tette Potter szüleivel. Kivégezni mindenkit, aki közel áll hozzá. Például annak a kis sárvérűnek a szüleit...
Malfoy ajka sátáni mosolyba torzult, szinte el sem hitte, hogy ekkora szerencse érte, és maga a Nagyúr adja ki neki parancsba azt, amire azóta vár, amióta megpillantotta a kis ribancot.
- Vedd úgy, Nagyuram, hogy a szülők már halottak.
- Rád bízom, hogyan oldod meg, Lucius. A kölyök itt marad a nyáron, palotaszolgálatban. Tartsd szemmel a kis szukáját, de csak messziről, ne sejtsen semmit!
- Minden úgy lesz, ahogy Nagyuram kívánja! – hajolt meg Lucius Malfoy Voldemort felé, és dölyfösen távozott a teremből.
Bella ezen a kora estén egyenesen Voldemort tróntermébe száguldott. Az ajtónállóra csak rávillantotta mosolyát, majd besurrant, mint egy kígyó, a terembe.
Voldemort éppen a Roxfort makettje fölé hajolt. Kis figurákat tologatott, miközben magában motyogva elemezte a csatát. Most már nyilvánvaló volt, mi volt a hiba Malfoy tervében...
Bellatrix kedvtelve nézte Urát. Lassan közeledett felé, léptei nyomán fekete tulipánok nyíltak ki…
Voldemort megperdült. A nő rezgéseit már messziről érzékelte. Bellatrix Lestrange az érzékeire hatott először.
- Bellatrix! Gyere közelebb! - sietett elé. Ínyét felhúzta, leplezetlen vágy csillant a szemében.
- Nagyuram… - lehelte Bellatrix s letérdelt, fejet hajtott. Habár a sötét mágus szeretője volt, s legfőbb bizalmasa, mindig tudta, hol a helye. Leginkább persze a mágus ágyában, de a tiszteletet mindig megadta neki, már-már bigott módon.
- Hagyd ezt! Mindjárt végzek itt, utána a Tied vagyok, drágám!
Bellatrix felnézett és szeme máris itta a Nagyúr látványát… elgyengült s paradox módon ettől erősödött is… keblei fel-le hullámzottak.
- Nagyuram… most információért jöttem… kivételesen. Ne tagadd meg tőlem, leghűbb szolgádtól…
- Információt? A gyűlésen már tájékoztattalak. Hivatalos ügyekkel nem most kellene zavarnod! Bellatrix bűbájosan elmosolyodott s felállt engedelmesen. Voldemort magához ölelte. Testük azonnal lüktetni kezdett a vágytól.
- Nagyuram, örömmel láttam, hogy Regulus Black is teljes jogú halálfaló lett… az én nevelésem! Tudom, mivel kell hatni rá!
Voldemort elhúzta a száját.
- Nagyon jól tudom, mivel tudsz hatni rá! - A Sötét Nagyúr cseppet sem volt elragadtatva az ötlettől, hogy a kis Black-fiúról beszélgessenek. Ügyesen megszerezte a Mindent Látó Szemet (vagy valami hasonlót), ám Voldemort érzékelte a fiú nyugtalanságát és biztos volt benne, hogy az elkötelezettsége semmivel sem lett erősebb.
- A fiú már megkapta a jutalmát. Újabb kiváltságot akarsz kicsikarni a számára?
Bella megrázta a fejét.
- Nem, Kegyelmes Uram! Nem róla akarok beszélni Veled… Veled nem beszélek… másról… más férfiakról… a bűvkörödből nem szabadulok… - Bellatrixot ritkán kapta el az őszinteségi roham, de most megint – mint dühösen megállapította – egy ilyen jött rá. A szerelem tette vele, képtelen volt uralkodni érzésein, ha Voldemort így pillantott rá…
Voldemort vörös szeme izzott. A nő az érzékeire hatott, és ezekben a pillanatokban a Sötét Nagyúr pontosan annak érezte magát, ami volt: egy ötvenes, kapuzárás előtt álló férfinak, aki kétségbeesve harcol a biológia törvényei ellen. Ám a fele annyi idős Bellatrix mellett mintha éveket fiatalodott volna... Varázsolt egy széles, baldachinos ágyat. Fellebbentette a függönyt, magához húzta Bellatrixot.
Bellatrix az ölébe ült, óvatosan és gyengéden. Ilyenkor egészen emberi volt… egészen Nő és egészen Asszony… odaadó, figyelmes, s bármikor kész lett volna gyilkolni az ő Uráért.
- Beszéltem Narcissával… nem is rég… - pillantott a sötét varázsló vörös szemeibe. – Megmondtam neki, hogy szégyent hoz a családunkra. Szolgalelkű! Malfoy kapcája! És még a fattyát sem akarja a Te szolgálatodba állítani! Kegyelmes Uram, mit tegyek vele?! Ez tűrhetetlen!
- A fattyát? - csillant fel Voldemort szeme. - Utódot vár az a satnya szőkeség?
- Nem. Még nem terhes. De az lesz. Láttam a szemén… eleped egy kölyökért… - simított végig önkéntelenül a saját alhasán Bellatrix.
- A kölykök fontosak. Értékesek. Belőlük neveljük ki a halálfalók új nemzedékét - kezdett szónokolni Voldemort, ám észrevette, hogy Bellatrix most nem egészen erre kíváncsi. - Miért hoztad szóba, ha még nem esedékes az utánpótlás?
Bellatrix lágyan megcsókolta a sötét mágust, végigsimított torz arcán. ( vagy akkor még emberi formája volt?:D –ez esetben mea culpa Voldesztáni!) (Nem, az utolsó roxforti látogatásakor már inkább kígyószerű volt. -S)
- Nagyuram… csak aggódom… a húgomat félreneveli az a mocskos Malfoy! Hadd tegyek valamit… hadd öljem meg!!!
Voldemort elhúzta a száját.
- Előbb szülje meg a kölykét a húgod! Utána megölheted, nem bánom. Egy elkényeztetett kis úri cafka, a harcban hasznavehetetlen, nincs szükségem rá.
- Nem a húgomat, Tom! – villant meg Bella szeme, s meglepetten tapasztalta Voldemort reakcióját, ahogy a boszorkány kiejtette a nevét.
A mágus vértelen ajka megrezdült. Az utóbbi években csak egyetlen mágus merészelte gyűlölt keresztnevén szólítani. De Bellatrix egészen másképp ejtette...
- Tomnak mersz szólítani? Ennyire tetszik a nevem?
Bellatrix kéjesen felnevetett és még egyszer a fülébe súgta.
- Tom…
- Tetszik, ahogy mondod... - lehelt egy apró csókot Bellatrix ajkára a mágus. Hosszú ujjai besiklottak Bellatrix talárja alá, ám ekkor a boszorkány szeme megrebbent és felpattant Voldemort öléből.
- Meg akarom ölni Malfoy-t… - sziszegte, s egy pillanat alatt eltűnt a gyengéd, odaadó szerelmes asszony, már csak a gyilkos gonosz boszorka remegett a dühtől Nagyura előtt. – Miért nem engeded… semmit sem ér!! – kiáltott fel Bellatrix. – Regulus Black többet ér! Sokkal!
Voldemort is felpattant. Dühösen fel-alá kezdett járkálni.
- Malfoy! Az idióta balfácán! Egy csatát sem tud levezényelni! Hogy lehet ezzel háborút nyerni? Ostoba, tehetetlen, pöffeszkedő pojáca! Másodszor hibázott! - Voldemort dühében Bellatrixot rázta meg kegyetlenül. Már-már beleegyezett, hogy a nő végezze ki Malfoyt, ám ekkor eljutott a tudatáig Bellatrix másik mondata. - Regulus Black?! Ha éppen tudni akarod, óriási csalódást okozott a kis hülye! Travers elmondta, hogyan szerencsétlenkedett... Hagyta megszökni a foglyokat, képtelen volt Imperiusszal kordában tartani őket! Legalább akkorát hibázott, mint Malfoy! - fröcsögte indulatosan a Nagyúr. - Valami szajha elvette az eszét!
Bella nyüszítve lihegett a Nagyúr kirohanásától.
- Te… láttad…? Mit… én nem… nem csináltam semmit… Regulus nem… jelent semmit, Uram!!
- Remélem is, hogy semmi közöd hozzá! Ha megtudom, hogy még mindig kényezteted, vele együtt lógatlak fel... Saját kezemmel tépem ki a szíved, Egyetlenem! - Voldemort szemében az őrültség szikrája villant. A kudarc keserű ízét érezte. A roxforti csata elvesztésének emléke miatt remegett az indulattól. Eltaszította magától Bellatrixot. - Ne emlegesd előttem egyik idiótát se!
Bella a padlón zihált. Felpillantott. Körmei véresek voltak, ahogy a padlót karmolta, pedig a Nagyúr csak szavakat vágott hozzá, nem mást. Begörbítette a hátát, majd kihúzta magát, feltérdelt.
- Meglátod… Malfoy a romlásba visz mindent… de én kész vagyok bármikor… megölni… őt… - zihálta Bellatrix, majd ájultan zuhant a padlóra. Nem tudhatta, hogy egy élet lüktet a méhében, s ez az élet helyet követelt magának, s szívta az energiát…
Voldemort összeszűkült szemmel pillantott a nőre. Ő viszont nagyon is tisztán érzékelte az idegen lélek jelenlétét, az élet rezdülését, bármilyen halvány is volt. Az ágyra fektette a nőt, majd hívatta Pitont, akit a roxforti csata elvesztése után palotaszolgálatra osztott be.
- Vizsgáld meg! - utasította a fiút. Az egyetlen embert, aki mind ez ideig nem okozott csalódást.
- Mire kíváncsi, Nagyuram? - kérdezte alázatot színlelve Piton.
- Hirtelen elveszítette az eszméletét, pedig nem is küldtem rá kábító átkot. Csak nem vemhes?
Piton szemöldöke a homlokára csúszott, de fegyelmezte az arcvonásait, nehogy gúnyosan vigyorogni kezdjen. Aztán engedelmesen bólintott. Az anyjától tanult mozdulatokkal húzta végig a pálcáját az elkábított nő teste felett. Sokáig időzött a köldök és a szeméremdomb közötti területen, miközben egy varázsigét mormolt. Végül felnézett.
- Élet fogant benne, Nagyúr. Nem túl régen...
Voldemort szeme alatt megrándult egy ideg. Pitonra meredt, olyan tekintettel, mintha legalábbis őt vádolná azzal, hogy teherbe ejtette a nőt. A fiú hátrált egy lépést.
- Uram...? - pislogott, miközben érezte az elméjében Voldemort pásztázó tudatcsápját. - Még... nem késő. Ha nem akarod, hogy megszülje... elintézhetem.
Voldemort mellbe bökte Pitont a pálcájával.
- Nem a Te dolgod! - harsogta. - Nem láttál semmit, nem emlékszel semmire! Töröld ezt az emléket, vagy én törlöm ki az agyadból!
- Úgy lesz, Nagyuram - bólintott Piton. Elhagyta a szobát, visszatért a saját lakosztályába.
Bellatrix órákig eszméletlenül feküdt az ágyon, ahová a Nagyúr fekette. Lázálmaiban egy fiú integetett, fekete hajú, erőteljes pillantású… s ő tudta, hogy a fia az… ettől az álomtól dobálni kezdte magát… hörgött és vacogott.
Bellatrix Lestrange Voldemort nagyúr gyermekét hordta a szíve alatt, s ez a magzat a pusztulást hordozta magában… a Sötét Erők hívták, a Fény eltaszította magától.
Voldemort sokáig nem mozdult Bellatrix mellől. Átsuhant az elméjén, hogy a kölyök akár az övé is lehet. Vagy Rodolphusé. Vagy a kis Regulus Blacké... Esetleg Lucius Malfoyé. Egyik lehetőség sem volt túlságosan vonzó számára. Pálcáját Bellatrixra szegezte. Egy mozdulat csupán, és a probléma azonnal megoldódik... Aztán tekintete tovább siklott, a nő csukott szemhéjára.
- Te vagy a leghűségesebb hívem... - morogta a Nagyúr, miközben leeresztette a pálcáját. Összerántotta az ágy függönyét, majd visszatért a terepasztalhoz.
Petúnia már egy órája teljes esküvői díszben üldögélt szobájában a tükre előtt, és megállás nélkül Mrs. Dursley-nek szólította magát, különböző arcokat vágva hozzá. Egyszerű, konzervatív, de elegáns szaténruhát választott végül, fátyol helyett pedig egy hatalmas fehér kalapot. Sápadt arcbőre mellett szinte világított élénk rózsaszínre rúzsozott szája, anyja kérésére ezúttal lemondott a ciklámenről. Folyamatosan dobolt a lábával, tenyere izzadt volt az idegességtől, gyomra korgott, hiszen egy falat sem ment le a torkán reggel óta.
Vernon Dursley bezzeg nem volt étvágytalan. Szuszogva tűrte, hogy anyja helyette megkösse a csokornyakkendőjét, miközben a fiú egyik lekváros fánkot a másik után tömte a szájába. A boldog anyuka meghatottan ölelte magához fiát, aki ma végleg kirepül a fészekből, Vernon apja mosolyogva, de erélyesen terelte őket az autó felé, hogy a menyasszonyért menjenek. Ahogy közeledtek Evans-ék házához, Vernon-nak beképzelt vigyor telepedett az arcára: Már azt is megengedhette magának egy kis szülői segítséggel persze, hogy megvegye saját házukat a Privet Drive-on, mely mostanra teljesen felszerelve és bebútorozva várta az ifjú pár beköltözését. Eleinte ugyan morgott, mikor megtudta, hogy Túni igen költséges és hatalmas sátras lakodalmat követel, melyhez egy fél birtokot óhajtott kibérelni a kertvárostól nem messze, ám végül ebbe is beleegyezett nagylelkűen.
Petúnia ekkor már az ablakban lógott, s mikor meglátta Dursley-ék feldíszített kocsiját közeledni, visongott egy sort aztán bosszúsan kezdte felforgatni a szobát, mert sehol nem találta a fél pár kesztyűjét.
Lily, amióta hazajött a Roxfort-ból, általában a szobájában bújt meg. Nem mondott semmit a szüleinek. Semmit Perselus-ról, semmit a csatáról és arról az élethalál harcról évvégén… sokat volt egyedül. Ilyenkor megpróbált olvasni, hogy ne gondoljon a fiúra, de alig ment neki. Néha olyan pokolian fájt neki, hogy azon kapta magát, előveszi a kis medált, amit Pitontól kapott karácsonyra, s épp a nyakába akarja tenni, vagy elindul az ajtó felé, hogy a fűzfához menjen… de aztán mindig ráparancsolt magára, hogy NEM.
A szüleinek nem tűnt fel semmiféle változás, hiszen Lily eddig is alig mutatkozott. Vagy a barátjával volt, vagy a szobájában s rengeteget olvasott. Habár Rose Evans észrevette, hogy Lily szép kis arca elég sápadt, s lefogyott, de meg is nyúlott, így a növésnek tudta be kisebbik leánya változását.
Lily ezen a reggelen korán kelt. Elhatározta, hogy jól fogja érezni magát és együtt örül nővérével ezen a szép napon. A tükörképére nézett, ahogy fogat mosott, sokáig nézte magát, aztán nyelt egyet és megrázta a fejét.
- Vége. Ne kergess illúziókat. Perselus nem téged választott. Hanem azokat – suttogta keményen magának. Szép vonásai elkomorultak, aztán hideg vizet löttyintett az arcába és durván megdörgölte a bőrét. Majd felöltözött abba a csodaszép, krémszínű ruhába, ami vállpánt nélküli volt, felül szűk, alul pedig hosszú, kis uszállyal. Lily Evans gyönyörű, sudár alakján tökéletesen festett. Hajába fehér liliomból készült kis koszorút tett, majd a medál után nyúlt, amit Pitontól kapott. Két percig nézte a képet, majd egy gyors mozdulattal beletette abba a kis krémszínű selyemtáskába, ami a karjára fűzve lógott, aztán lesietett a nappaliba, ahol anyja fogadta.
- Drágám, gyönyörű vagy! – mosolygott Rose Evans a lányára, és megsimogatta a haját. – Úgy látom Vernon megérkezett, kérlek rángasd le a piruló arát, remélem még nem ájult el az izgalomtól. – nevetett a nő felszabadultan, majd férjébe karolva indultak el, hogy a vőlegény szüleit köszöntsék egy kis itókával és harapnivalóval.
- Igen, anya – bólintott Lily mosolyogva. Fellépkedett újra a lépcsőn, vigyázva a ruhájára. Túni szobája előtt talált egy pár fehér kesztyűt. Felvette s apró kopogás után benyitott nővéréhez.
Túni már az ajtóban állt, majdnem összeütköztek. Megpillantotta húga kezében a kesztyűt, és életében talán először, hevesen átölelte Lily-t.
- Jaj köszönöm! – hálálkodott, de aztán el is tolta a boszorkát magától. – Vajon hogyan került a folyosóra? – vakarta meg az állát. – Már megint a hülye macska... – sziszegte, aztán legyintett egyet, és végigmérte Lily-t. – Egyedül jössz?
Lily nyelt egyet.
- Igen – mondta halkan. – Nincs senki, akit szívesen elhívtam volna.
- Nos, nekem mindegy. – jelentette ki Túni, pipiskedve, felszegett fejjel suhant le a lépcsőn, ettől ugyan úgy festett, mint aki lenyelt egy seprűnyelet, ráadásul a bokája is kifordult egyszer, ám Petúniát most semmi nem érdekelte: Ez az Ő csodás napja. Boldog volt és büszke.
Lily mosolyogva nézett nővére után. Csinosnak találta, ragyogónak. Látszott rajta, hogy boldog. Ez sugárzott minden mozdulatából. Lily őszintén örült ennek. Lesétált ő is a lépcsőn, meghúzódott a nappali egyik sarkában, nem nagyon vett részt a felnőttek ünneplésében. Néha ki-kinézett az ablakon, mintha várna egy fekete üstököt felbukkanni…
Petúnia nevetve kissé odébb lökdöste bókokat harsogó szüleit, hogy néhány percre Vernon húsos karjaiba omoljon. Kézenfogva sétáltak ki az utcára, Túni akkurátusan végigvizsgálta az autó virágdíszeit, igazított is rajtuk néhányat. Pár leesett.
Rebecca épp akkor érkezett meg, amikor Túni az ötödik díszt vizslatta. Harmincentis sarkú pink szandálban, halványrózsaszín miniruhában és feltupírozott platinaszőke hajjal érkezett, bódító illatfelhőben, széles fekete napszemüvegben. A mellei kidudorodtak az alig-ruhából, rikító lila körmein kis pillangók voltak.
- Túniiiiii! – visította és az ara nyakába ugrott. – Túnííííí!
- Úristen Becca, de megijesztettél! – nyerített fel Túni, de már karolta is át barátnőjét. – Igazán csinos vagy, mint mindig. Tudom, hogy én is az vagyok, nem is kell mondanod. – heherészett, elvágva az útját bármilyen ellenkezésnek.
Rebecca is vihogott egy sort.
- Jaj Túníí! Gyönyörű ez a nap az esküvőre! Cukika ez a Vernon! Olyan cukika én mondom! – ekkor szeme megakadt Lily-n, aki épp akkor sétált ki a házból. – Ő a tesókád? – biggyesztette le szilikonajkait. – Nem is csúnyácska. Csak totál visszafogott! Nem értem, miért nem rózsaszín a ruhája…
- Igen, Ő az. – nézett Túni is Lily-re. – Jajjj ugye nem baj, hogy velük kell menned? Vernon anyját mégsem rakhatom ki a kocsiból. – fintorgott a lány. – Különben ma egészen normálisnak tűnik a húgom, remélem nem csinál bohócot magából.
Rebecca megrántotta a vállát.
- Tökmindegy! Majd kifestem addig a körmét, jó? Cuki színeim vannak! Te Túnííí! Légyszike nekem dobd majd a csokrodat! Én is tutimenő menyasszony akarok lenni már!
Petúnia felnevetett, és nyugtatólag bólogatott Becca felé.
- Nem gondoltam volna, hogy érdekel, de persze. Majd a csokordobásnál állj velem egy vonalba. Jó dobó vagyok, tuti Te kapod el, jóóó? – Túni kislányosan felkacagott, aztán hirtelen pislogni kezdett egyik szemével, amibe belement a hanyagul felkent szemfesték, a lány vicsorogva szorította szemére a zsebkendőjét.
- Szia Rebecca! – köszönt Vernon a lánynak, mikor melléjük lépett. - No de Petunka, nem sírhatsz az esküvő előtt, balszerencsét hoz. – elképedve pillantott menyasszonyára, aki a táskájával gyengéden fejbecsapta.
- Eszemben sincs sírni, csak belement a szemembe a festék. – nyugtatta Túni a fiút, és mosolyogva belékarolt. – Akkor a birtokon találkozunk, majd meglátod milyen tündéri. Az én szervezésem. – vihogott Rebecca-ra, intett neki egyet, és hagyta, hogy Vernon a kocsiba segítse.
Rebecca vihogva integetett. Lily rezzenéstelen arccal nézte a két lány viháncolását, majd beült a kocsiba. Rebecca rögtön bevágódott mellé. Várták, hogy induljanak.
- Hellóka édesem! Mondd hol tetetted fel a műszempilládat? – kérdezte csücsörítve Rebecca és elővette a smink-bőröndjét, s vastagon rúzsozni kezdte ajkait.
Lily a lányra nézett és nem tehetett róla, egész egyszerűen elröhögte magát. Rebecca bután nézett rá.
- Most mi vaan?!
- Semmi… - csuklott Lily. – Ez a saját szempillám. A melleim is a sajátjaim. Sőt, a hajam is – előzte meg az esetleges hülye kérdéseket.
- Komolyaaan? Na és a szád?! – csapott le a témára mégis Rebecca. – Az tuti szilikonos!
Lily rázkódva nevetett.
- Hát persze… - sóhajtott egyet és kibámult az ablakon. Rebecca önelégülten nézte Lily-t, majd grimaszolva a körmét kezdte lakkozni.
Végre Lily szülei is beszálltak s elindultak a birtokra, ahol a ceremónia lesz.
A vendégek lassan gyülekeztek a birtoknál, kellemesen meleg, nyári nap ontotta fényét a zöld rétre. Petúniának nem volt sok rokona, barátja még kevesebb, és Vernon családja sem volt túl népes, így a néhány családtag és üzleti partner mellé Túni meghívta a fél szomszédságot, és a főút menti nyugdíjas otthon kedves lakóit. Érdekes látványt nyújtottak a szmokingba és ódivatú kosztümbe öltözött öregurak és öregasszonyok, akiknek többsége tolókocsiban vagy járókerettel igyekezett a ceremónia helyszínére, melyet a lakodalmi sátortól nem messze állítottak fel, giccses fehér szalagok, rózsaszín papírvirágok, és fehér műanyag székek segítségével.
Lily óvatosan kiszállt az autóból. A napfény kellemesen meleg volt, de nem forró. Arcát a fény felé fordította és a szülei után indult. Rebeccát próbálta kerülni…
Petúnia boldogan pirulva beszélgetett Dursley üzlettársaival, Vernon büszkén feszített arája mellett, majd lepattantak a gombok az ingéről.
Rebecca végigbotladozott a széke között a magassarkújában. Vihogva hagyta, hogy néhány férfi a fenekére csapjon, majd leült egy székre és folytatta a sminkelést zavartalanul.
Lily Rebeccától a lehető legtávolabb ült, felkavarta a gyomrát a kikent platinaszőkeség erős parfümje. Végignézett a vendégeken. Szinte senkit nem ismert.
Rose Evans segített az önkéntes nővéreknek a helyükre támogatni a nyugdíjasokat, pihegve foglalta el helyét végül kisebbik lánya mellett az első sorban.
- Már most úgy meg vagyok hatódva. – súgta Lily-nek. – Remélem Te nem hagysz el minket ilyen gyorsan, bár minden vágyam, hogy boldog légy!
Lily anyjára mosolygott, de mosolya szomorú volt.
- Ne félj anya. Sosem hagylak el Titeket – mondta halkan édesanyjának és hozzábújt, a vállára hajtotta a fejét. Most érezte, mennyire hiányzott neki az anyja és mennyire elzárkózott mindentől és mindenkitől, amióta szakított Pitonnal. Lehunyta a szemét és erősen ölelte Rose-t, mint kiskorában.
A középkorú, bajuszos anyakönyvezető már izzadt, mint egy ló, a kis pavilont bőszen sütötte a nap, de a férfi le nem vette a szemét Rebecca-ról, folyamatosan a lányra vigyorgott, miközben Petúniát apja Vernon mellé vezette.
Rebecca megvillantotta szintén rózsaszín bugyiját. Visszavigyorgott az anyakönyvvezetőre.
A két fiatal jegyes őszinte szerelemmel nézett egymás szemébe végig az esketés alatt. Felhúzták ujjaikra a gyűrűket, az anyakönyvezető pedig kimondta a bűvös „férj és feleség” szavakat, melytől Petúnia örömkönnyek közt csuklani kezdett.
Rose Evans és Vernon édesanyja szinte egyszerre szipogtak meghatottan a zsebkendőikbe, Walter Evans (bocs, elneveztem végre :)-Zs) mosolyogva csókolt kezet feleségének, aztán egy másik csókot dobott idősebb lánya felé.
Lily mosolyogva nézte nővérét, és a szüleit, aztán a nyári égboltra pillantott. Minden olyan könnyűnek tűnt, ha rájuk nézett.
Petúnia és Vernon fogadta a vendégek gratulációit, a nővérek újfent a nyugdíjasokkal foglalkoztak, hogy mindannyian épségben eljussanak a sátorba az asztalokhoz. Már a szomszédok és Vernon néhány üzlettársa is beszállt, hogy gördülékenyebben menjen a művelet, eközben Túni a csokordobáshoz gyűjtögette a hajadonokat, el is kapott három szomszédlányt, meg Lily-t, Becca türelmetlenül toporgott.
Rebecca izgatottan vihogott.
- Gyerünk, Túnííí! Tudoddd!
Lily kelletlenül ácsorgott, egyre hátrébb húzódott, eszébe sem volt csokrokat elkapdosni… nagyon szomjas volt. Egy nagy pohár vízre vágyott legjobban… de megadóan tűrte nővére akaratát.
- Na lányok figyeljetek, aki elkapja, az a következő! – ordította Túni, rohant előre pár lépést, hátrafordult, hogy bemérje Becca-t, aztán célirányosan elhajította a csokrot, ami egy tolókocsiban szunyókáló néni fejét találta telibe, 3 méterrel odébb.
Rebecca felsikított és rohanni kezdett a csokor felé. Bár ez inkább billegésnek tűnt… a néni elé ért.
- Adja ide, nyanya!
A néni felriadt, sikoltott egyet, vizenyős szemében harag és bizalmatlanság fénylett, ahogy meglátta Becca-t.
- Huligááán! – süvöltötte, és megfenyegette a lányt a retiküljével, ám a következő pillanatban újra lebillent a feje, s békésen hortyogott tovább, így Becca elvehette a csokrot, ami a néni ölében pihent. Felkapta és meglengette.
- Megvaaaaaaan! – ekkor csörgött a telefonja.
Petúnia lihegve állt meg Becca mellett, elismerően biccentett felé.
- Nagyon fúj a szél, azért mehetett így félre. – magyarázta, szellő sem rezdült. – De megoldottad, ez a lényeg. – vigyorgott.
Rebecca vihogva bólogatott, majd felvette pink készülékét és belecsicsergett.
- Hálló? Itt a pink hercegnő!
Regulus először Pitonra nézett, aki mutatta neki, hová kell beszélni. A szőke vámpírszajha közben a hason fekvő fiú lábszárát masszírozta. Regulus felnyögött, majd kissé bizonytalan hangon megszólalt:
- Rebecca? Itt Regulus Black! Tavasszal találkoztunk a tengerparton... - Pitonra sandított, aki keresztbefont karral állt előtte és megvetően nézett le rá. Azért jöttek újra Alexia örömtanyájára, hogy megbeszélhessék Regulus szökési tervét. Persze valami szolgáltatást igénybe kellett venni, ezért Piton egy kábító koktélt rendelt saját magának, a minden porcikájában reszkető barátjának pedig egy kiadós masszázst. Ám ezúttal nem hagyta felügyelet nélkül Regulust. Ő maga választotta ki az ártalmatlannak tűnő mugli szajhát a barátja számára. Aztán Regulus felhívta az egyetlen mugli ismerősét...
Rebecca először nem tudta, ki ez a Regulus.
- Ki vagy Te? De a hangod nagyon szexi…
- Tudom! A tied is... Emlékszel rám? Sokat néztük egymást... Aztán megadtad a telefonszámodat.
- Áh! Persze! Cukika fekete hajú pasi! Juj de jó, hogy felhívtál!
Regulus könyörögve nézett a barátjára. Fogalma sem volt, hogyan hívjon randevúra egy muglit. A szajha közben kissé szétfeszítette a fiú combjait, a zacskóját kezdte ingerelni. Piton megköszörülte a torkát. A szőke nő elvigyorodott, majd bekente Regulus combjait valami illatos, hűsítő krémmel.
- Mondd meg neki, hogy találkozni akarsz vele! - biztatta Regulust Piton.
- Rebecca, figyelj! Találkozni akarok veled! Te is akarsz látni engem?
Rebecca vigyorogva markolászta a ruháját.
- Akarok Veled találkozni, cukika! Egy esküvőn vagyok épp! Mikor randizzunk?
- Azonnal! - csillant fel Regulus szeme.
- Kérdezd meg a címét! - figyelmeztette Piton a fiatalabb fiút. Bár a pálcájával bemérte a hívás helyszínét, feltételezte, hogy egy muglinak ennél azért több információra van szüksége.
- A címedet megadnád? Nem mintha szükségem lenne rá, de azért jó tudni, hová érkezem... Kandallótok van-e? - érdeklődött Regulus. Piton a homlokát ráncolta, szerencsére ez a Rebecca nem lehetett valami IQ-bajnok, fel sem tűnt neki, miért érdeklődik a kandalló iránt a fiú.
- Idejössz? – vihogott fel Rebecca. – Tutijó! Izé… egy ilyen cukika birtokon vagyok… Túni! Hol vagyunk?! – ordított Petúnia felé Rebecca, majd amikor megkapta a koordinátákat, közölte ezeket Regulus-szal is.
- Jó, akkor öt perc múlva találkozunk - kezdte Regulus, ám Piton ekkor kicsavarta a kezéből a telefont és belekiabált:
- Egy óra múlva ott leszek - próbálta meg utánozni Regulus hangját. Rebeccának bizonyára fel sem tűnt, hogy egy mélyebb hang szólalt meg.
- Gyere, cukika! Várlaak!
- Jóóóó... Indulok, cukika! (:DD – B)
- Mi az, hogy cukika? - érdeklődött megvetően Piton. (:DD- a pink életérzés kötelező kifejezése. :D-B)
Regulus csak a vállát vonogatta. Találomra megnyomott néhány gombot a kis készüléken, mire az furcsa hangokat adott. Piton újra elvette Regulustól a telefont, és visszaadta a szajhának. Előtte azonban gondosan törölte a hívást. Egy perc múlva elmormolt egy varázslatot, majd a sötétszőke, hatalmas mellű, kék szemű lány rövidtávú memóriájából is kipucolt minden emléket, ami ezen a délutánon történt. A kezébe nyomott néhány galleont, bízva abban, hogy Alexiánál be tudja váltani, majd bezárta mögötte az ajtót, miután a lány távozott. Piton visszafordult Regulushuz, aki éppen a nadrágját gombolta.
- Jól van... Remélem, befogad ez a Rebecca... Veled megyek - javasolta váratlanul.
- De... az előbb azt mondtad, senki sem tudhatja meg, hol rejtőzöm, és Te sem akarsz tudni róla. Biztonsági okokból...
- Meggondoltam magam. Ha valami bajod esik, a szüleid úgyis engem szednének elő.
Piton a vállára kanyarította a talárját. Nem tartotta szükségesnek, hogy közölje, miért változtatta meg az elhatározását. Hallotta, hogy az a bizonyos Rebecca "Túni"-nak szólít valakit...
Lily megvárta, míg mindenki gratulál az ifjú párnak, aztán előbb Vernon-nak kívánt sok boldogságot, majd nővérének.
- Petúnia, nagyon sok boldogságot kívánok. Légy nagyon-nagyon boldog Vernon-nal – mosolygott Lily őszintén.
Túni húga felé fordult a sátor bejáratánál.
- Öh...köszönöm. – egy villámgyors, gyenge puszit nyomott Lily arcára. – Hasonló jókat kívánok én is. – hadarta zavartan. – Mi lett a pasiddal? – nyomult aztán kertelés és átmenet nélkül.
Lily-t olyan váratlanul érte a kérdés, mint egy mellbevágás. Elsápadt kissé.
- Semmi, Túni… úgy tűnik, nem volt… nekem való – mondta halkan és nyelt egyet.
Petúnia kirúzsozta a száját, tükör nélkül nehezen ment, közben azért figyelt Lily szavaira. Olyan boldog volt, hogy furcsa módon felébredt benne egy kis szeretet is húga iránt.
- Te is boldog leszel...biztosan. – tette Lily vállára a kezét. – Mindenkire ott vár a nagy Ő.
- Köszönöm, Petúnia… - motyogta Lily.
Túni mosolyra húzta a száját, majd beviharzott a sátorban és Vernon mellé csüccsent.
Lily a sátor tartórúdjának dőlt és lehajtotta a fejét. Szeme könnyben úszott. A felismerés elemi erővel tört rá: még mindig szerelmes Perselus Pitonba és elviselhetetlen a gondolat, hogy nem lehet vele…
Rebecca közben már az ötödik pohár pezsgőt itta és a bejáratot kémlelte, mikor ér ide a cuki kis fiú a tengerpartól.
A vacsora egyszerű, de finom ételekből állt, mindenki elégedett volt. A sátor zengett a nevetéstől, beszélgetések zajaitól, és az evőeszközök csilingelésétől. Az ifjú pár és még sokan mások is rákaptak a finom házipálinkára, amit Vernon unokatestvére hozott. Túni és Vernon vihorászva és dülöngélve etették egymást sült malaccal, krumplival, sajtokkal és gyümölcszselével felváltva. Pohárköszöntő pohárköszöntőt követett.
Lily alig evett valamit. Melege volt és nem kívánt semmit. Idegenül érezte magát ebben a társaságban és legszívesebben a szobájában lett volna, de próbálta tartani magát.
Rebecca közben századszorra rúzsozta ki az ajkát és kikezdett minden öregúrral a környezetében.
A víg kedélyű nyugdíjasok egy része az est vége felé táncra is perdült, Petúnia és Vernon is csatlakoztak. A körtánc eszement vonatozásba csapott át, a kis társaság egyenesen a 3 emeletes esküvői tortába vonatozott, mivel a vonat vezetője már elég rosszul látott. A tortakrémből többek ruhájára is jutott, Túni hisztirohamánál azonban semmi sem volt rosszabb.
- Nehemmm hiszem eeeel...az ééén tortááám. – zokogott toporzékolva, és letépte Vernon csokornyakkendőjét. Anyja, Rose is próbálta csitítani, ám az igazi segítség az idősebb Dursley személyében érkezett, aki gyorsan lediktált 1 deci pálinkát menye torkán. Túni rögvest elhallgatott, aztán homályos szemekkel újdonsült férjére pislantott.
- Vernonnn....azonnal menjünk a házunkba. – súgta vigyorogva. – A nászéjszakámat akarom. – suttogása felhangosodott, elég sokan meghallották, a nyugdíjasok zavartan somolyogva néztek össze. Walter Evans elvörösödve ajánlotta fel, hogy hazafuvarozza az ifjú párt, arra bíztatva a vendégeket, hogy mulassanak tovább.
Lily kiszabadult a fülledt sátorból és a közelben lévő kis tó partjára sétált. Leült az egyik padra. Telihold volt, ezüst híd vonult végig a tavacskán. Lily mélyeket lélegzett és előhúzta Piton medálját… felpattintotta a fedelét és Perselus képét nézte. Ujjbegyével végigsimított rajta.
- Miért árultál el… minden olyan szép lehetne… - lehelte Lily. – Pers… annyira boldogtalan vagyok… nem tudom, merre lehetsz most… de nincs olyan perc, amikor ne gondolnék Rád – suttogta tovább Lily a képnek. Semmit nem tudott a fiúról, jó ideje. De azt érezte, hogy nincs semmi baja.
Rebecca is kibillegett a sátorból és lebiggyesztette ajkait.
- Hol vagy már?! – toppantott. – Cuki fiúcska, nem igaz!
Regulus és Piton ebben a pillanatban hoppanáltak a Surrey grófsághoz tartozó erdő szélére, Little Whinging határába. Még egyszer átbeszélték a tervet.
- Tom betegesen irtózik a fertőző betegségektől - magyarázta Piton. - Nesze, tedd el ezt a ragyanövesztő szirupot. Ha hívat, előtte egyetlen cseppet vegyél be. Tizenkét órán át tele leszel kelésekkel és piros foltokkal azokon a pontokon, ahová a pálcádat érinted. Fontos, hogy ne vakard el, mert annak nyoma marad... Ha olyan állapotban meglát a Nagyúr, haza fog zavarni a szüleidhez. Ha netán faggatózik, majd azt mondod, valami szajhától kaptad a kórt.
Regulus reszketve rázta a fejét.
- Tudni fogja, hogy hazudok, Perselus... és ha Téged is elárullak, akaratlanul...?
- Nem lesz rá lehetőséged, Regulus. - Piton előhúzta a pálcáját, hosszú másodpercekig nézett mereven a fiatalabb fiú szemébe. Akadálytalanul hatolt az elméjébe. - A Te memóriádból is törlök minden információt. Nem találkoztunk az utolsó gyűlés óta. Semmit sem tudsz rólam - szuggerálta. - Nem ismersz meg, amíg fel nem oldom a varázslatot! Ezentúl egyetlen varázslatra sem emlékszel, amit a Roxfortban tanultál... Most pedig figyelj, az új személyazonosságod adatait mondom...
Regulus arca hirtelen meglehetősen bamba kifejezést öltött, miközben az agyába véste, hogy ő Regulus Black, foglalkozását tekintve ingatlanügynök, aki elég gazdag ahhoz, hogy ne kelljen dolgoznia. Pislogott néhányat, majd úgy nézett Pitonra, mintha most látná először.
- Uram... Megmondaná, melyik út vezet Little Whinging felé?
- Arra - mutatta az ösvényt Piton. Megvárta, amíg Regulus elindul, majd amikor már legalább száz méterre eltávolodott, követni kezdte. Maga sem tudta, mi vonzza Petunia Dursley, született Petunia Evans lakodalmának helyszínére, ahová senki sem hívta...
Hacsak nem egy zöld szempár és egy vörös hajzuhatag...
Piton felsóhajtott.
Látni akarta Lily Evanst.
Vágyott az ölelésére.
Csak még egyszer... Tudnia kell, hogy szeretem...
Piton hagyta, hogy az ösztönei vezessék. Hamarosan a tó partjára ért.
Regulus szája a füléig húzódott, amikor megpillantotta Lily Evanst és Rebeccát, amint éppen valamin vitatkoznak. Lily minduntalan el akart tűnni az idegesítő lány elől, de Rebecca nem hagyta békén. Meg akarta tapogatni Lily szempilláját, mert nem hitte el, hogy igazi.
- Az nem lehet! Szívecském! Senkinek nincs ilyen nagy pillája… csak úgy! – durcáskodott Rebecca.
- Fogd már fel, hogy talán mégis! – csattant fel Lily. Elege volt az egész estéből.
Regulus megköszörülte a torkát.
- Szia, Rebecca! Hello, Evans! De jó, hogy Te is itt vagy! Ismeritek egymást? - nézett vigyorogva egyik lányról a másikra.
Lily odakapta a pillantását, Rebecca is. Felvisított és ugrált örömében.
- A jó pasi!!
Lily elhúzta a száját és ösztönösen Regulus mögé nézett. Várta, hogy meglátja… megpillantja Pitont, de ettől a gondolattól még bosszúsabb lett.
- Botrányt kavarni jöttél?! – nézett harciasan a fiúra.
- Botrányt? - pislogott értetlenül Regulus. - Szerintem összetévesztesz valakivel, Evans! Én Regulus Black vagyok! Ingatlanügynökként dolgozom, amikor éppen kedvem tartja. De olyan gazdag vagyok, hogy erre semmi szükség...
- Nem kell ez a hülye duma. Tudom, ki vagy Te. Épp ezért vigyázz magadra, Regulus. Ha idehoztad a haverjaidat és valamire készültök… - szorult ökölbe Lily keze.
- Nem értelek... - ráncolta a homlokát Regulus Black. Aztán Rebeccára mosolygott, aki már toporgott, majd a fiúhoz ugrott és arcon csókolta.
- Gyere! Ne törődj ezzel a műszempillással! Táncoljunk!
- Nagyon jó ötlet, Rebecca! Imádok táncolni! - Regulus átölelte a mugli lány derekát, majd egymást becézgetve visszatértek a sátorba.
- Ezt nem hiszem el! – mondta Lily félhangosan és Regulusék után pillantott. – Mi a fenét akar ez itt?! – eszébe jutott, hogy Piton figyelmeztette párszor, hogy a halálfalók a muglikat is megtámadják… Lily előhúzta a pálcáját és körbekémlelt, de egyelőre nem látott senkit a fák közt.
Piton közelebb osont, hallótávolságon belül volt már. Behúzódott egy fa mögé. Most, hogy látta Lily Evanst, egyedül, legalábbis fiú nélkül, szomorúan, kissé sápadtan, megértette, hogy nem szólíthatja meg, mintha mi sem történt volna a legutóbbi találkozásuk óta. Úgy tűnt, Regulus Black ügye rendeződik, akár vissza is térhetne a Sötét Nagyúr palotájába, mielőtt keresni kezdi... Érezte, hogy égeti a karját a Sötét Jegy.
Lily pontosan arra a fára szegezte a pillantását, ami mögött Piton bújt meg. Percekig csak nézte, aztán nyelt egyet és elindult az erdő felé.
Piton Lily nyomába eredt. Nyugodtabb lett volna, ha Lily is visszatér a sátorba, a mulatozók közé. Ám a lány egyenesen felé indult, bár aligha sejthette, hogy ott rejtőzik a fa mögött...
Lily nem sejtette, de érzett valamit. Megpördült és a háta mögé nézett, majd újra előre. Erősen szorította a pálcáját. Egyre közelebb és közelebb ért ahhoz a fához, ahol a fiú rejtőzött.
Piton visszatartotta a lélegzetét is, nehogy elárulja magát, amikor Lily elhaladt a vastag törzsű tölgyfa előtt. Szinte tapinthatóan érzékelte a lány vívódását, kétségeit.
- Nem árultalak el... Sohasem árulnám el a szerelmünket... - suttogta a fiú. Majd Lily elméjére összpontosított. Térj vissza az emberek közé! Veszélyes most egyedül járkálni...
Lily megtorpant, a halántékához kapott.
- Nem igaz… már hallucinálok – morogta, mert mintha Perselus hangját hallotta volna az elméjében, aztán elindult ismét. Lassan lépkedett. Néhány bokor ága megkapaszkodott hosszú, széles szoknyája szélébe. Lily ilyenkor úgy érezte, láthatatlan kezek akarják visszatartani…
Piton követte a lányt, vigyázva, hogy ne riassza el a lépteinek zajával. Az egyik pillanatban arra készült, hogy egyszerűen elé lép, megfogja a karját, mélyen a szemébe néz, aztán hagyja, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie... A következő pillanatban azonban úgy vélte, minden találkozással, minden kimondott szóval veszélyeztetné a lányt, aki mindennél fontosabb volt számára. Óvatosan feltűrte az inge ujját. A Sötét Jegy már halványodott. Lily hirtelen meggyorsította a lépteit és a tó felé fordult. Szinte futott, majd megállt a vízparton és kifújta magát. Lágy szellő borzolta a haját és az érzékeit. Összefonta melle előtt a karját és a holdra nézett. Aztán közelebb lépett a tóhoz, majd még közelebb… úgy tűnt, mintha egyenesen bele akarna gázolni… Piton ekkor végre elszánta magát a cselekvésre.
Nem idézett patrónust csaknem egy éve. A halálfalóknak erre nem volt szükségük, talán nem is voltak képesek rá. Hiszen a legtöbben már öltek, és a gyilkosság eltorzítja a lelket. Piton is tanúja volt számos gyilkosságnak és kínzásnak. De talán még képes erre a varázslatra... Hiszen még sohasem ölt. Nem talált semmi örömet az esztelen vérontásban. Felidézte annak a pillanatnak az emlékét, amit a fűzfa mellett éltek át Lilyvel, tavaly nyáron...
- Expecto patronum! - hangja tisztán csendült az éjszakában. Az ezüst szarvas ünő fényesen csillogva ugrott elő. Fejét Piton felé fordította, és ahogy mágus tekintete a patrónuséba fúródott, a fényes szem zölden kezdett csillogni. Piton végigsimított az ezüst szarvason, majd elsuttogott egy üzenetet és útjára bocsátotta patrónusát.
Lily szinte megbabonázva meredt a tóra és a holdra. Nem érzékelte a másodpercek pergését, az Idő lassú csordogálását, a mulatozók kurjantásait…
Az ezüst szarvas ünő fürgén szökkent keresztül a bokrokon, a következő percben megtorpant Lily előtt. Kissé félrefordította a fejét, majd megszólalt Piton mély hangján:
- Térj vissza a sátorba, Lily... Hamarosan találkozunk. Beszélni szeretnék Veled!
Lily, ahogy a patrónus megjelent előtte, kis híján felkiáltott. A szíve hevesen kezdett verni és elöntötte valami melegség. Azonnal a fák közé pillantott, aztán nyugatnak.
- Gyere elő! – kiáltott bele az éjszakába. Senki nem felelt, viszont a patrónus úgy keringett Lily körül, mint egy tyúkanyó, s nem hagyta, hogy másfelé induljon, csakis a sátor felé engedte útjára a kis boszorkányt. Lily hiába hadonászott. A fényes patrónussal nem tudott mit kezdeni. – Tűnj el előlem! Menj már! – kiáltotta kétségbeesetten. Ahogy a patrónussal vívott, minduntalan hátrapillantott. Zihálva lépdelt és meg is botlott többször. Látni akarta… gyűlölni akarta, imádni akarta Őt…
Piton látta, hogy patrónusa szelíden, de határozottan tereli a sátor felé a lányt. Csak akkor oszlott el, amikor Lily a bejárathoz érkezett. Piton gyorsan körülnézett, majd hoppanált. A következő pillanatban félrehúzta a sátor bejárati függönyét a túlsó oldalon. Vernon Dursley apja éppen pohárköszöntőt mondott. Arca vörösségéből ítélve már nem az elsőt...
Rebecca visongva ölelgette Regulus-Cukikát.
- Jajj olyan jó… pörgess meg még egyszer!
Piton a hang irányába fordult. Látta, hogy Regulus már Rebecca hátsóját simogatja, miközben a mugli lány a fiú ágyéka felé matatott vigyorogva.
A zenekar újra rázendített. Regulus átölelte Rebeccát, megpörgette.
Rebecca lihegve élvezte a dolgot, aztán átölelte a fiú nyakát.
- Csak pörgetni tudsz? Táncolni neeeem? – kérdezte nyafogósan.
- Hogyne tudnék táncolni? - nézett a lány szemébe Regulus. - Majd meglátod!
Rebecca tapsolt egyet és megcsókolta Regulust.
- Inkább… csináljunk mást… - susogta neki szilikonajkaival. – Cukikáám! Gyereee!
- Inkább vonuljunk félre? - vigyorodott el a fiú. - Ahogy kívánod, Cukikám!
Piton követte őket a tekintetével, amint kiosontak a sátorból. Éppen akkor, amikor Lily felkelt a székről, ahová ledobta magát, hogy az italos asztalhoz lépjen.
A mágus nem várt tovább. Leemelt egy pohár pezsgőt az elé lépő pincér tálcájáról, és átnyújtotta Lilynek. Pontosan úgy, mint szilveszterkor, a Bájitalfőzőknél.
- Lily... eljöttem hozzád. Látni akartalak...
Lily felnyögött, ahogy a fiú hangját meghallotta maga mögött. Épp puncsot mert, de most kiesett a kezéből a merőkanál és nagy csörömpöléssel a tálban landolt. Mély levegőt vett és megfordult nagyon lassan. Ekkor Vernon egyik üzlettársa lépett a lányhoz és felkérte táncolni. Lily zavarában nem volt magánál, bólintott egyet, s ahogy a fiú táncba vitte, végig Piton szemébe nézett. Egyre messzebb sodródtak egymástól a tömegben. A fiatalember, akivel táncolt, remekül vezette Lily-t, aki olyan erőtlennek érezte magát, mint még sosem. A sátor másik végében kerültek. Piton eltűnt a szeme elől. Lily sápadtan nézett körül.
Piton arcáról lehervadt a mosoly. Most már nem akarta, hogy Lily Evans újra eltűnjön az életéből. A táncoló párokat kerülgette, azzal az elhatározással, hogy lekéri a lányt, akárki a partnere.
Petúnia váratlanul jelent meg újra a sátorban enyhén zilált állapotban. Apja kocsija lerobbant nem messze, így kénytelenek voltak visszajönni, hogy egy másik autót találjanak. Vernon az apjával beszélgetett, nem volt könnyű dolga, mivel apja meglehetősen sokat ivott már, és állandóan sírva fakadt, pedig Vernon csupán a kocsit próbálta elkérni.
Piton váratlanul találta szembe magát Petuniával, aki éppen újabb pohár pálinkát kortyolgatott unalmában. Rápillantott a sápadt fiúra, horkantott egyet, és belekapaszkodott Piton vállába.
- Hö...nem teeee vagy aza Sel...Per...Lily barátocskája? – vigyorgott.
- Én vagyok - morogta Piton. Aztán kényszeredett mosolyra húzta a száját. - Sok boldogságot, Túni, meg mindent, ami ilyenkor szokás! - A fiatal mágus látta, hogy a hatalmas esküvői torta meglehetősen romos állapotban van. Hirtelen elhatározással előkapta a pálcáját, és visszavarázsolta az eredeti alakjára. - Így... sokkal szebb, nem igaz?
- Jáááj ez...ez... – Túni lelkendezni kezdett, aztán grimasz ült az arcára. – Ne trükközz az én esküvőmön, világos? – förmedt Pitonra. – Különben is, mit keresel itt? Hogyhogy nem a húgommal jöttél?
- Elutaztam... - hazudta szemrebbenés nélkül Piton. - Sok dolgom volt, de semmi olyan, amit megértenél vagy rád tartozna... Lily merre van?
Petúnia kinyújtotta a nyelvét, és vihogva belemarkolt a tortába, nyalogatni kezdte az édes vaníliakrémet. Piton kérdésére felkapta a fejét, vizslatta egy ideig a társaságot, majd a táncparkett széle felé bökött ragacsos ujjával.
- Ott vöröslik valami a háttérben. - morogta. (:DD- Túni Oscar-gyanús… Regulus-szal és Pitonnal együtt :D-B) (Lily és Bella sem fog kimaradni. :D -S)
Piton a jelzett irányba fordult, és meglátta, amint Lily éppen legyezni kezdi magát egy nagy pálmalevéllel, amit kínjában levarázsolt az egyik dísznövényről.
- Mit érdekel Téged a húgom? – vicsorogta Túni, aki meg Vernon felé igyekezett. – Úgy tudom nem illetek össze...
- De igen! - mordult Piton meglehetősen gorombán a kis menyasszonyra. - Nekem igenis fontos, mi van a húgoddal!
Határozottan utat tört magának, hogy újra Lily közelébe férkőzhessen. Amikor felcsendült a következő szám, egyszerűen félretolta Vernon Dursley kezét, amint táncba akarta vinni sógornőjét.
- Megbocsátasz... - nézett szúrósan a malacképű férfi szemébe, majd ő ölelte át Lily derekát.
Lily arcizma megrándult, ahogy Piton a szokásos határozottságával elküldte Vernont és átölelte a derekát… átfutott rajta minden… de főleg az érzés, hogy mennyire jó az érintése… nyelt egyet és nem nézett a fiúra.
- Hagyj békén - suttogta s le akarta söpörni a kezét a derekáról.
- Nem hagylak békén. Lily! Nézz rám, kérlek!
Lily először lehajtotta a fejét, majd hatalmasakat nyelt, végül szép szemeit a fiúra vetette. Ajkait összepréselte és szinte kapkodta a levegőt. (Ezt most próbálom elképzelni. Remélem, nem fulladt meg. :DD -S) (a jelek szerint nem… vagy ha mégis, hát Piton egy zombival… köhhhm.:D-B)Ekkor megszólalt egy dallam… egy ismerős, égető dallam… Lily lába elgyengült. Ujjai rácsúsztak a fiú ujjaira, amik még mindig a lány derekát tartották erősen.
Ugyanaz a szám volt... Az a lassú, gyönyörű, a lélek legmélyére hatoló melódia, amit karácsonykor hallgattak. Piton közelebb lépett, mélyen Lily szemébe nézett.
Lily szeme megrebbent s végre képes volt újra megszólalni. Hangja kissé remegett.
- Minek vagy itt?! Hogy… kerültél ide? Már semmi sem ugyanaz… minden megváltozott!
- Tévedsz. Semmi sem változott. Bennem legalábbis... Ugyanúgy kívánlak, szeretlek és tisztellek, mint akkor. - Piton suttogása őszinte volt, ám tudta, hogy Lily még nem bocsátott meg. Talán nem is fog. Soha...
Lily sóhajtott egyet és lehunyt szemmel megcsóválta a fejét. Bárcsak ne ezt mondta volna… bárcsak azt mondta volna a fiú, hogy már nem szereti… Lily ismét felnézett.
Képtelenség nem szeretni Őt…
- Perselus… - ingatta a fejét. Fogalma sem volt, mit mondjon. Csak azt tudta, mire vágyik. De az ellentétes volt az elveivel.
- Menjünk ki... Beszéljük meg, ami történt - javasolta a fiú, amikor véget ért a szám.
Lily tanácstalanul körülnézett. Mellkasa fel-le hullámzott, ahogy sűrűn vette a levegőt.
- Felesleges – mondta végül. – Mindketten tudjuk, mi történt.
Piton elengedte Lily kezét. Ujjai éppen úgy csúsztak ki az övé közül, mint amikor a Roxfort határában elváltak. Éppen úgy fogva tartotta a pillantásával a lányt, mint akkor.
Lily elkapta a pillantását a fiúról, mert ha még tíz másodpercig így nézik egymást, Lily Evans azonnal Perselus karjaiba veti magát. Ám ehelyett összefonta karjait a mellkasa előtt és felszegte a fejét.
- Várlak a tó partján - szólalt meg végül Piton. Nem akart sem vitatkozni, sem magyarázkodni. Elfordult, mielőtt Lily bármit mondhatott volna. Amint kiért a sátorból, hoppanált.
- Utánam fogsz jönni... - suttogta maga elé, közben megpróbált mentálisan Lily elméjére hangolódni. - Semmi sem változott. Szeretlek, Lily Evans. Tudom, hogy Te is akarsz engem... Utánam fogsz jönni.
Egy vastag törzsű tölgyfának vetette a hátát, mélyeket lélegzett.
Lily kifújta a levegőt, ahogy Piton kilépett a sátorból és egy félreeső székhez támolygott. A karfára tette a homlokát. Dübörgött az elméje. Eljött ide… látni akart… szeret… halálfaló… Lily dühösen rávágott egyet a székre, majd felpattant s rohanni kezdett. Többször elakadt valakiben, belerúgott a székek lábába, karját felsértette egy brosstű, de végül kiért a friss éjszakába. Mély levegőt vett és elindult lassan a tó felé.
Piton csendben várakozott. Nyugodt, békés pillanatok voltak. Szinte minden feszültség eloszlott. Eljött, mert látni akarta Lilyt. Örült, hogy jól van. Táncolt vele - már ezzel felülmúlta a fiatal halálfaló várakozását. Gyere el... gyere hozzám... - hívogatta gondolatban a lányt.
Lily megállt a padnál. Nem látta a fiút. Nyelt egyet és lopva körbepillantott.
Piton legszívesebben azonnal odarohant volna hozzá. Kilépett a fa mögül és megindult felé. Lily felkapta a fejét a fiú lépteinek zajára. Hátralépett egyet és maga elé emelte a kezét.
- Maradj ott! – mondta határozottan. – Akkor beszélj! Miért jöttél? Mit akarsz tőlem? – dacossága nem volt szinkronban szeme vággyal teli örvénylésével.
Piton nem egészen erre számított. Kissé felvonta a szemöldökét. Dacosan szólalt meg.
- Kijöttél utánam. Nem tudsz ellenállni a vágyaidnak. Te is ugyanazt akarod, mint én...
Lily grimaszolt egyet.
- Hé! Ne add itt a macsót! Naná, hogy ellen tudok Neked állni! Mit képzelsz?! Csak így belibbensz ide és két mondat után minden elfelejtve és máris a karjaidba… vetem magam?! – toppantott egyet.
- Igen. - Piton közelebb lépett. Legszívesebben azonnal átöleli a lányt, csókolta volna reggelig. - Valami ilyesmire számítottam...
Lily-t dühítette a fiú magabiztossága.
- Mondtam, hogy ne gyere közelebb! – mutatott Pitonra.
- Semmi okod rá, hogy félj tőlem. - Piton hangja halk volt, megnyugtató és őszinte. - Sohasem bántanálak Téged.
- Még, hogy félek?! Dehogy! – húzta ki magát a kis boszorkány. Alakját körülölelte a hold fénye. Szinte ezüstösen csillogott. Szeme pedig egészen mélyzölden… - Csak… csak beszélj! – intett egyet és a nyomaték kedvéért egy lépést Piton felé lépett.
Piton megállt, karnyújtásnyi távolságra a lánytól.
- Egy órával ezelőtt még nem tudtam, hogy itt vagy. De amint kikövetkeztettem, nem tudtam ellenállni... Látni akartalak, Lily! Megbizonyosodni, hogy élsz, hogy nem esett bajod és minden rendben van. Nem várom, hogy megbocsáss, azt sem, hogy viszonozd, amit érzek irántad. Csak tudnod kell... akármi lesz ezután, akármit hallasz rólam... ami hozzád fűz, nem fog megváltozni. Amíg képes vagyok patrónust idézni, Te is tudni fogod, tudnod kell, hogy nem tartozom közéjük. Akkor sem, ha velük maradok... egy ideig. A Te oldaladon állok és vissza fogok térni Hozzád, amint tehetem.
Lily arca meglepetést tükrözött a szavak hallatán. Annyira őszintének tűnt a fiú minden egyes mondata, hogy a lány leeresztette a kezét és megköszörülte a torkát.
- Hát ilyen egy halálfaló szerelme? Miért nem mondtad el? Gyáva vagy! Hogy bízzak ezek után benned?! – érvelt Lily.
- Gyávának nevezel?! - hökkent meg Piton. Önkéntelenül tett egy lépést a lány felé. Rosszul esett neki, hogy Lily ennyire nem akarja megérteni a helyzetét.
Lily elhúzta a száját.
- Hát mégis minek nevezzelek, ha nem gyávának? Megígértük egymásnak, hogy mindent elmondunk! Mi lenne, ha én meg most bejelenteném, hogy fiú vagyok?! – húzta fel a szemöldökét.
Piton szája a füléig szaladt.
- Merlinre, senki sem tökéletes! Akkor vállalnám, hogy más vagyok, de nem mondanék le rólad. Esetleg átoperáltatnám magam nőnek...
Lily nem tudott komoly maradni erre a válaszra már. Napok óta először nevetett fel őszintén.
- Hogy Te milyen hülye vagy! – lépett a fiú elé és beszívta az illatát. – Hülye… hazug disznó… Annyira… - ám nem tudta befejezni, mert Piton egyszerűen befogta a száját. A sajátjával. Közben gyengéden a karjaiba zárta a lányt. Végigsimított ajkával a lányén, óvatosan, játékosan, majd követelőzően...
Lily először nem viszonozta a csókot, de aztán teste belesimult Perselus ölelésébe és felnyögött, majd olyan hevesen fogadta be a fiú nyelvét, hogy fogaik összekoccantak. Percekig csak csókolták egymást. Akkor váltak szét, amikor már az összes levegőjük elfogyott. Piton végigsimított a lány csodaszép, vörös haján. Lily zihálva nézett a fiúra.
- Mi nem… vagyunk normálisak… ez így nem… nem tudom… - elengedte Pitont és a padhoz lépett. Leült rá, a homlokát dörzsölte.
Piton kissé elbizonytalanodva nézett rá. Aztán leült mellé, hosszú karját a pad támlájára tette, hogy bármikor magához ölelhesse Lily-t. Látta, hogy vívódik, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a lány is akarja a folytatást.
- Nem volt... jó? - kérdezte rezignáltan.
Lily egy ideig nem felelt, majd ránézett.
- Hogy nem volt jó…? Te megőrültél… iszonyúan… jó volt… a csókod – suttogta Lily. – Utállak, mert… szeretlek! – kiáltott fel és kicsordult a düh könnye a szeméből.
Piton közelebb húzódott.
- Kimondtad... Én is szeretlek. Sohasem foglak megutálni. A szerelem tiltott érzelem egy halálfalónak... mégis vállalom. Mert érted érdemes. - Karjával átfonta Lily vállát, a másikat a lány combjára tette.
Lily hagyta, hogy a fiú mellé üljön. A kezét sem húzta el.
- Pers, mi… mi lesz most?! Hiszen Te… Merlinre. Én ezt nem hiszem el. Minek kellett Neked a majom szolgálatába állni?! Ezt magyarázd el nekem, mert esküszöm, nem értem! Ne gyere nekem a tapasztalatokkal! Hiányzott az izgalom az életedből?! Megmászhatjuk a Himaláját, édesem! – villant meg Lily szeme, de a düh egyre kevésbé látszott rajta.
Piton szája széle kissé megrándult. Felidézte magában az elmúlt hónapok eseményeit. Most is elborzadt attól, mennyi szörnyűséget látott.
- Belátom, nem volt valami jó ötlet. Mégis... most, hogy a közelében vagyok és elnyertem a bizalmát... Meg fogom találni a módját, hogy a hasznotokra legyek. Úgy értem, a Rendnek. - Hirtelen elhallgatott. Még korai lett volna bármit elhatározni. Inkább végigsimított Lily kezén, karján, egészen a válláig.
Lily lehunyt szemmel élvezte a fiú cirógatásait. Lassan felnézett.
- Pers, lépj ki. Lépj ki onnan. Vagy szökjünk el, oda, ahol nem talál ránk… vagy … valami… valamit… csináljunk…
- Valamit tenni fogunk... - bólintott elszántan Piton. - Bízz bennem. Minden információt meg fogok osztani a Renddel. Ez egy nagyon veszélyes játszma, de... nincs választásom. - Megdörzsölte a karját, a Sötét Jegy helyét. - El tudod fogadni... ezt a helyzetet?
Lily mélyet sóhajtott a kérdés hallatán, aztán nyelt egyet.
- Igen. Nagyon nehéz egy halálfaló szerelmének lenni – válaszolta őszintén. – De nélküled egyszerűen… én nem élek. Csak lézengek. Csak létezem, de… az nem élet.
Piton szíve nagyot dobbant a válasz hallatán. Átölelte a lányt.
- Én is csak melletted érzem, hogy élek. A Sötét Nagyúr palotájában, éjjel, amikor egyedül vagyok a gondolataimmal és a kétségeimmel... csak vegetálok, mint egy élőhalott.
Lily szorosan ölelte Pitont. A vágyuk az egekig szökött. A lány a fiú arcát nézte. Végigsimított az orrán, aztán az ajkain.
– Gondoltál rám az utóbbi időben?
- Egyfolytában Te jársz az eszemben... De el kell titkolni, mélyen. Leplezni minden érzelmet, amit az az őrült felhasználhat ellenünk. Közönyt színlelni, rezzenéstelen arccal végignézni, ahogy lemészárolja az áldozatait... - Piton megborzongott. - Csak az ad erőt, hogy ezt elviseljem, ha Rád gondolok. Ha tudom, hogy Hozzád nem érhet el, nem árthat Neked...
Ekkor nem messze tőlük hangos beszéd és nevetés hallatszott. Lily és Vernon szülei sétáltak a tó partja felé. A lány Pitonra nézett, majd megmarkolta a kezét és maga után húzta. A fák közé húzódtak, egyre mélyebbre. A fiú követte Lily-t.
- Mi a terved?
Lily egy fának dőlt. Átölelte a törzsét és arcát a kéreghez nyomta.
- Ez a fa megmondhatná, mit csináljunk…
Piton lehunyta a szemét. Átfutott az elméjén, aminek nemrég a tanúja volt. Amikor Mulciber és még hat másik halálfaló elkaptak egy mugli lányt. A kis szőke lány ugyanígy ölelte a fát, mintha attól várna védelmet... Ám a bevadult halálfalók nem kegyelmeztek... Piton távolról figyelte őket, nem állt be a sorba. Csak akkor térdelt az áldozat mellé, amikor Mulciber és társai röhögve magára hagyták... Rendbehozta, ahogy tudta, bekötötte a sebeit, felszárította a könnyeit - és törölte a támadás emlékét, majd hoppanált vele egy ismeretlen kisvárosba - és soha többé nem gondolt rá. Végig azon aggodalmaskodott, hogy beleőrülne, ha mindez Lilyvel történne... Nem! Vele nem történhet meg... Soha!
Átölelte a lányt. Hátulról hozzásimult, félresimította a haját, a nyakát csókolta.
Lily-t nem lepte meg a gyengéd mozdulat. A régi időket idézte ez… amikor annyi éjen át szerették egymást… nem tolta el a fiút.
Hagyta.
Képtelen volt tiltakozni. Nem akart.
Hátranézett és magához vonta Piton ajkait. Hosszan, mélyen csókolták egymást, miközben a kis boszorkány a fiú nadrágjának elejét babrálta. – Tépd… le… a ruhámat…- zihálta.
Piton inkább előhúzta a pálcáját, és egy suhintással szétvágta Lily felsőjét. Csak az egyik oldala szakadt le... Lily felnevetett, ahogy a ruha fele lekerült róla. Most már képtelenség lett volna megállni. Hagyta, hadd történjen meg a dolog. A fához simult és hátranyúlt, magához húzta a fiút egészen. – Csináld… vagy belelöklek a tóba… - suttogta rekedten.
Piton összerezzent... Újra az az emlék... Mulciberék ugrottak így az áldozatukra. Hátulról, egymás után, mint a kutyák. Ugyanakkor a fiatal halálfaló érezte, hogy fellobban a vágya és képtelen ellenállni. Ki fogja használni a lehetőséget... Rápaskolt Lily hátsójára.
- Úgy viselkedsz, mint egy halálfaló szeretője... - suttogta kéjesen, közben megoldotta az övét.
- Nem érdekel…! Ha ez kell, hát egy halálfaló szeretője leszek! – mondta hevesen. – Egy ócska lotyó vagyok…
- Ne beszélj így... Az én szememben mindig Te leszel a tökéletes, tiszta nő.
Lily elmosolyodott erre, majd felnyögött, ahogy Piton hátulról hozzásimult. Átfogta a derekát, közben ágaskodó vesszőjével ingerelte a lány combjait. Majd elkezdte lehúzni a bugyit, hogy a titkos nyíláshoz férjen. Lily segített lehámozni magáról a bugyit, de csak a térdéig húzta le. Mindketten a vágy ködében léteztek már.
Piton nem várt tovább. Felnyögött, miközben egy erőteljes lökéssel behatolt. Lehunyta a szemét, átadta magát a vad ösztönöknek. Szédületes iramot diktált, amilyet még soha. Lily felnyögött és végigkarmolta a fakérget, ettől letört jópár körme, de nem érdekelte. Zihálásuk erősödött. A kéj elemi erővel tört rá, ugyanabban a pillanatban, amikor Piton a csúcsra jutott. A fiatal feketemágus legszívesebben felordított volna. Érezte, hogy az arca eltorzul, a kéj mámorító volt... Őrjítő minden pillanat... ahogy a lány hátához simult, a melleit fogta, közben a nyakát csókolta, szinte harapta... Lily hátranyúlt, ott simogatta Pitont, ahol érte. Közben kifacsart pózban szeretkeztek és csókolóztak egyszerre…
Piton érezte, hogy a lány teste lüktet, tudta, hogy Lily is közeledik már... Egyszerre lesz jó, hiszen az ő vágya sem csillapodott még le...
Lily akkorát sikított a csúcson, hogy egy bagoly méltatlankodó huhogással reppent arrébb egerészni. Szerencsére a mulatság zaja közepette ez nem hallatszott, amúgy sem volt már senki a tóparton.
A mozdulataik ezután újra gyengéddé váltak... Ahogy elcsitult a kéj, Piton Lily mellé lépett, szemből ölelte magához, érezte a keblének feszülő melleket, közben erősen tartotta a lányt, miközben ő maga is alig bírt állva maradni.
Percekig csak ziháltak. Lily a fának dőlt ismét és lehunyta a szemét, aztán amikor már meg bírt mozdulni, felrángatta magára a bugyit és megfordult. Egymás karjába omlottak. Falták a másik ajkát.
- Pers… - lihegte Lily. – Vissza kéne… mennem… - de továbbra is szorosan ölelte barátját. Piton is felhúzta a nadrágját, megigazította a nyakkendőjét. Hosszú percekig képtelen volt megszólalni.
Lily a fiú szemébe nézett.
- Nem tudom, mi legyen… csak azt tudom, hogy ha… nem lehetek Veled… én…
Piton a lány ajkához érintette a mutatóujját.
- Tudom. Nem kell mindent kimondani. Együtt leszünk, amikor csak lehet. Meg fogjuk találni a módját. Ha Te is akarod... - A fiú Lily ajkához érintette a száját. Lily visszacsókolt.
- Igen, Pers. Szeretlek. Nem tudok nélküled élni – mondta őszintén. – Éppen ezért meg kell értened, mit élek át most!!
Piton bólintott. Tökéletesen értette. Az ő életének sem lett volna semmi értelme Lily szerelme nélkül. Hirtelen beléhasított a fájdalom az alkarjába. Felszisszent... Most, hogy nem kellett már titkolnia a lány előtt, a szemével jelezte, hogy mi a helyzet.
- Egyetlenem... El kell tűnnöm. Mielőtt gyanakodni kezd...
- Figyelj… - suttogta Lily. – Menj haza. Mi is nemsokára hazaindulunk a szüleimmel. Éjjel… kiszököm és elmegyek hozzád. Csak legyél otthon. Ha nem mennék éjjel, hát megyek reggel, de várj… kérlek. – ekkor hangzott fel Mr Evans kiáltása, Lily-t kereste. – Merlinre, varázsold vissza a ruhámat… gyorsan…
Piton néhány Reparo-val összefoltozta a szakadt blúzt, a szoknyáról eltüntette a foltokat. Kisimította a gyűrődéseket.
- Így... mint aki templomból megy haza... - vigyorodott el. - Várlak otthon...
Lily elmosolyodott és megcsókolta Pitont.
- Ott leszek. És mindent megbeszélünk – azzal elfutott apja irányába és visszament vele a sátorba, de még visszanézett és elmosolyodott.
Piton addig nézett utána, amíg oda nem ért a szüleihez. Aztán a karjára szorította a tenyerét, hogy csillapítsa a fájdalmas lüktetést...
Voldemort hívatta. Mennie kellett.
