“Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.”
(Jawaharlal Nehru)
Huszonhatodik fejezet
Sirius Black elgyötörten forgatta anyja újabb levelét a kezében, amit még az utolsó roxforti napon kapott kézhez. Kedves szülője figyelmeztette őt esküvője dátumára Dolores Umbridge-dzsal, valamint végleges, megmásíthatatlan kitagadást helyezett kilátásba arra az esetre, ha fia véletlenül elfelejt megjelenni a pompázatos eseményen. Sirius a csata óta meglehetősen búskomor hangulatban tengette napjait Jamesnél, a családi kötelesség még nagyobb teherként nehezedett rá, mint korábban. Egyre inkább nehezére esett az is, hogy Medea előtt folyamatosan titkolódzón, így bár imádta a lányt, örült, hogy a boszorka néhány hétre elutazott a szüleivel a tengerhez. Tapmancs életében nem volt ilyen zavart és bizonytalan. Egy valamit tudott csak biztosan: soha nem fogja elvenni azt a varangyot!
James szórakozottan lépett ki a házukból, ahova nem szívesen tért vissza a tanévzáró után, mert mindenhol édesanyja és édesapja emléke köszönt vissza rá. Sok választása azonban nem volt, és szomorkásan indultak a vakáció első napjai, hetei. A kedvét a Roxfortban lezajlott csata sem tette jobbá, ahol sok társuk súlyosan megsérült vagy meghalt, mint Marlene.
Ágas szájában megkeseredett az alma, amit eddig jóízűen rágcsált.
- Te Sirius – kiáltott barátja felé, aki a diófa alatt üldögélt. – Remusról mi hír? Tapmancs, hallasz engem?
Sirius összerezzent a kerti fa alatt üldögélve, mikor barátja hangját meghallotta.
- Csak gondolkodom – mondta nyugodtan, aztán kitört belőle a keserűség. – Ágas, nekem eszem ágában sincs elvenni azt a banyát! – pattant fel. – Okádni tudnék a gondolattól is!
Potter megtorpant barátja elkeseredett kirobbanásától, majd a háta mögé dobta az almacsutkát.
- Csak nem a szerető mamikádtól kaptál szerelmetes, szép szavakat? – kérdezte együtt érzően majd az asztalra bűvölt egy kancsó limonádét, néhány pohárral, hátha Tapmancsnak dobálni támad kedve.
- Igen, ez anyám legutóbbi levele – gyűrögette a pergamendarabot sóhajtva.
Ágas elvette tőle, majd a gyalázkodó sorokat átugorva pillanatok alatt leszűrte az üzenet lényegét.
- Nos öregem – vakarta meg a feje búbját. – Sok választásod nincsen. Már megbocsáss haver, de ezzel a családdal nem sokat veszítesz, inkább nyersz, ha végre megszabadulsz tőlük.
Tapmancs erőtlenül bólogatott, és felhajtott egy pohár limonádét, amit James varázsolt.
- Nem érdekel, hogy kitagadnak...és tudom, rég megbeszéltük, hogy nem megyek el az esküvőmre...akkor sem, ha ezután üldözött leszek. – súgta grimaszolva, és a fa leveleit kezdte tépkedni. – De Ágas...forr bennem a düh, valamit tenni akarok! Megleckéztetni az egész bandát.
James arca felderült, majd sátáni vigyorba torzult a szája.
- Ez a beszéd barátom – csapta hátba Blacket. – Igaz, a halálfalók nemzetségének a színe java ott lesz, és ki leszünk téve ezernyi veszélynek, de rizikó nélkül nincs maszkos sereg szívatás.
Sirius felnevetett.
- Ezt pont Te mondod, aki ajzószert kevert halálfalók borába tavaly nyáron? – kacsintott Ágasra. – Kockázatos...és tisztában vagyok vele, hogy a Főnix Rendje sem támogatja a felelőtlen akciókat. De mégis James...hiszen ismersz. – Sirius ezüstös szeme Ágasra villant.
- Szerinted miről karattyoltam az előbb – csapott még nagyobbat Tapmancs hátára Potter. – Ez nem a rend dolga, ez a Tekergők ügye.
- Gondolod, hogy Peterre számíthatunk? És hogy van Holdsáp, tudsz róla valamit? – Tapmancs elkomorult arccal gondolt Remus-ra, akit testileg, lelkileg nagyon megviselt a csata.
- Pont felőle kérdeztem én is, mikor az arádról merengtél, de nem hiszem, hogy Remus most olyan állapotban lenne, hogy velünk tartson ebbe a kalandba. Szegény Holdsáp, a lelke jobban megsérült, mint a teste – mondta egy szuszra James. – Féregfarkot viszont nem hagyjuk ki, múltkor is amiatt nyekergett, hogy nem szóltunk neki a Malfoy buli miatt.
Sirius felhúzta szemöldökét, és elvigyorodott.
- Peternek is vannak néha jó ötletei, megpróbálhatjuk. Addig menjünk, együnk valamit. – Tapmancs visszaballagott a házba és sürgős üzenettel küldte a baglyát Peterék házához.
Petert alaposan megviselte az évvégi váratlan csata a Roxfortban. Megérintette a halál szele, legalábbis ő így érezte, s alig várta, hogy hazaérjen. Életében először örült annak, hogy otthon lehet. Napokig ki sem dugta az orrát a szobájából. Elővette az összes női fehérneműt, amit egész évben sikerült összelopkodnia mindenhonnan és azokkal vigasztalódott.
Ám egyik nap befutott barátja, Sirius levele és ez felvillanyozta. Vége a búskomorságnak! Azon nyomban összeszedte magát, férfiruhát húzott és odavakkantott vak apjának, hogy dolga van, lehet, hogy egy ideig nem jön haza, majd a következő pillanatban már James-éknél landolt.
- Fiúk! – rikkantotta és a barátai elé penderült.
Amikor Peter berontott Potterékhez, Sirius és James épp mugli magazinokat lapozgattak, hatalmas mennyiségű szendvics társaságában. Tapmancs felpattant a pamlagról.
- Peter, ez aztán gyors volt! – veregette hátba a fiút, és az asztalra mutatott. – Nem vagy éhes? Van egy csomó szendvicsünk.
Peter mohón bólintott,
- De!! - felkapott egy tonhalas-tojásos szendvicset és befalta, majd barátaira nézett. - Mi vót’ ilyen fontos? Nem azért, tök jó, hogy írtál, Sirius! – vigyorgott. – Szóval? – pillantott egyikről a másikra. – Kit szívatunk meg? Vagy elkaptátok a nagyfarkú denevért és most meg kell kínozni? – vihogott fel.
- Kit érdekel a pincebogár?! – röhögött Peter izgatottságán James. – Megmutatjuk a rusnya banyának, hogy nem jó seprűre tett, mikor a Tekergőkkel szállt szembe.
Peter megitta a limonádét és csuklott egyet.
- Komolyan tréfát akartok? Az esküvőőőn? – húzta el a szót, mint egy kisgyerek.
Sirius csendben elmerült a gondolataiban, amíg James Peternek magyarázta, miért is akartak találkozni vele ilyen hirtelen. Mosoly terült szét az arcán, ahogy eszébe jutott unokanővére, Androméda, aki mindig támogatta őt lelkileg, és nagybátyja Alphard, aki a hírek hallatán egy titkos számlán elegendő pénzt helyezett el Sirius számára a túléléshez.
- Szóval Peter? Van valami ötleted egy jó kis csípős tréfához? – tért magához Tapmancs, és Féregfark arcát fürkészte.
Peter leült Sirius mellé és piszkálni kezdte a fogai közé ragadt ételdarabot. Valójában lázasan törte az agyát. Elő akart rukkolni valami igazán jó ötlettel.
- Izé… hát ha úgyse akarsz annak a nőnek a férje lenni… akkó nem legyél! A százfűlé-főzettel kijátszhatnánk a dolgokat…
- Megint a százfűlé-főzet? – fanyalgott Sirius. – Hogyan képzeled el? Több bajt szokott okozni, mint hasznot.
- Azért, mert az öcséd egy behergelt, tüzelő szukaként viselkedett, attól mi még hasznát vehetjük – mondott Tapmancsnak ellent Ágas.
Peter felugrott.
- Figyeljetek má’! – lihegett izgatottan. Olyan terv körvonalazódott az agyában, ami talán neki is hasznára válna. – Úgy kellene, hogy valaki a Te képedben megy az oltárhoz! És akkor úgy tűnik majd, elvetted azt a nőt, de aztán mégse!
Sirius kedélyesen hanyatt vágta magát a díványon.
- Nem rossz terv, hogy valaki más jelenjen meg ifjú vőlegényként helyettem. De ki?
Peter kihúzta magát és lendületesen széttárta a karjait.
- Majd én!! – kiáltott fel büszkén.
Tapmancs szemei elkerekedtek, előredőlt, és egészen közelről nézett Peter szemébe.
- Komolyan megtennéd? – Sirius alig hitt a fülének, Peter eddig nem mutatkozott különösen bátornak. – Van egy kis probléma. Kimentettem egy-két adag százfűlé-főzetet még a suliból, de mind tudjuk, hogy rövid ideig tart a hatása.
Peter felvihogott.
- Az má’ nem gond, Sirius! – bekapott még egy szendvics-falatkát, csámcsogva-vigyorogva figyelte a másik kettőt.
James meghökkenve figyelte a kis Peter Pettigrew-t, majd bombázni kezdte a barátait számtalan ötlettel, hogy hogyan is vitelezzék ki a közelgő nász megakadályozását.
Sirius meghatottan hallgatta barátait, könnyed öröm terjedt szét a szívében és egész testében.
- Komolyan fiúk...kicsit most úgy érzem magam, mint a gondtalan időkben...bár az elég régen volt már. – elmosolyodott és kétfelől átkarolta a másik két Tekergőt.
Ide jöhetnének az előkészületek...Umbridge, Orion és Walburga, netán Bella és Regulus...rátok bízom.
Dolores Umbridge dudorászva készülődött a nagy napra. Egyetlen hónap alatt öt divatszalont juttatott csődbe, tizenhét eladólányt pedig a Szent Mungóba, mire elkészült a menyasszonyi ruhája: egy csipkés-fodros-buggyos, tömény rózsaszín ruhaköltemény, amelynek uszályát hímzett kismacskák díszítették. Dolores minden este felpróbálta a készülő ruhát, majd az esküvőt megelőző napokban a hivatalba is így érkezett. Végighömpölygött a folyosón, bekopogtatott kedvenc osztályvezetője irodájába, majd benyitott, meg sem várva a férfi invitálását.
- Igor, drágám! Hogy tetszem? - rebegtette meg szempilláit, és megperdült, hogy Karkarov megcsodálhassa. Miután lesodort néhány dossziét az íróasztalról, a fejére biggyesztett egy csillogó diadémot, ami ugyancsak kismacskát formázott.
Karkarov szúrós tekintettel nézett végig a nőn. Először majdnem felröhögött, de inkább csak köhintett egyet.
- Sosem láttam szebb menyasszonyt, Dolores! – vigyorogta, felállt a székből, és meghajolt Umbridge előtt.
- Nézze csak! Hát nem gyönyörű? - Dolores megpöckölte a macska alakú ékszert, ami nyivákolni kezdett.
- Az...hiszen tőlem kapta ajándékba. – kacsintott Igor.
Dolores közelebb lépett Karkarovhoz, belékarolt. Varázsolt egy tükröt, így megcsodálhatták magukat.
- Ah... milyen szép pár lennénk! - sóhajtott Dolores.
Karkarov tettetett sértődöttséggel pillantott a boszorkányra.
- Nem rajtam múlt...Ön választotta a kötelességet...helyettem – mormogta a bajusza alatt, és a tükörbe nézve igazgatta a szakállát.
- Igen, a kötelesség! Ez az, ami elválaszt magától, Igor! Az aggodalom az ifjúság iránt érzett felelősség! Szegény kis Siriusom... Szüksége van rám, érzem! Mire menne nélkülem? Csak elherdálná az örökségét. Megmentem őt attól, ami a halálnál is rosszabb! Ez a nemes szándék vezérel, Igor, semmi más!
- Engem, pedig szépen elfelejt majd. – panaszkodott Igor. – Talán az irodába sem jár be majd olyan gyakran. Hogy fogom én ezt túlélni? – harsogta a mágus teátrálisan. – Mindezt azért a nyamvadt, girhes kölyökért!
- Ugyan már, Igor! Ne legyen féltékeny! Ígérem, magát mindenben támogatom ezután is. Hiszen a legjobb munkatárs, akivel valaha dolgoztam - bókolt őszintén Umbridge. Nosztalgiázva gondolt közös vodkázásra és a jóleső hortyogásukra a fotelben.
Karkarov erre elmosolyodott. Erre a válaszra várt, egyre gyakrabban látta magát lelki szemei előtt a Roxfort élén.
Dolores rávillantotta széles békamosolyát az északi férfira. Lábujjhegyre állt, szája széle így éppen elérte Karkarov fülcimpáját. Suttogni kezdett:
- Legyen ott az esküvőmön, drága Igor! Bárcsak maga vezetne az oltárhoz! Maga az egyetlen férfi, aki méltó lenne rá.
A férfi kihúzta magát, és csókot nyomott Dolores párnás kézfejére.
- Kedves Dolores! Megtisztelő a kérése, de már elígérkeztem máshová is. Természetesen a Nagyúr parancsára. – hazudta Karkarov. Valójában Alexia bordélyába jelentkezett be az esküvő napjára. – Mindazonáltal igyekezni fogok, hogy minél hamarabb odaérjek, és lássam az Ön nagy pillanatát.
Dolores válasz helyett kacsintott mindkét szemével, majd kacéran csavargatni kezdte a férfi kecskeszakállát. Azután rángatni kezdte tömpe ujját, mert valahogy rátekeredtek a szőrszálak, és sehogy sem tudta elhúzni. Végül felkapott egy ollót, és egy határozott mozdulattal lenyisszantotta Karkarov ékességét.
- ÁÁÁÁ! – ordított fel Igor dühösen, és hátrált pár lépést. – Dolores, hogy tehette ezt? Megcsonkított! Megsértett! – Karkarov valóban ékességnek tekintette a szakállát. Morogva kapta elő a pálcáját, hogy valami bűbájjal rendbe hozza a kárt.
- Jaj, dehogy akartam megsérteni! - pirult el Umbridge. - Gyorsan visszavarázsolom... vagyis... Nekem így is nagyon tetszik, Igor! Találkozunk az esküvőn! - Csókot röppentett a férfi felé, majd ruháját suhogtatva távozott az irodából. Végiglibegett a Minisztérium folyosóján. Tésztaképén földöntúlian bárgyú mosoly terült szét.
Bellatrix, bár szívesen végignézte volna véráruló, töketlen, kibírhatatlan unokaöccse szenvedését az esküvőn, olyan gyenge volt, hogy még az ágyból is képtelen volt kiszállni, nemhogy jelen lenni a mennyegzőn. De azért, hogy a kicsi Sirius biztosan örüljön, küldött neki egy életnagyságú szobrot egy gyönyörű, karcsú istennőről, akinek a mellére volt vésve: Jól nézz meg, többet szép nővel nem bújsz ágyba, kismajom! Kínokkal teli házasságot! Sok szeretettel: Bellatrix.
Sirius, James és Peter a birtok közvetlen közelében bujkáltak, pont ráláttak a vendégseregre, Sirius undorral az arcán figyelte Umbridge-t, aki úgy festett rikító rózsaszínű, rojtos-fordros-csipkés menyasszonyi ruhájában, mint egy felpuffasztott polip kifordítva. (hehe, ezt most látom magam előtt – Zs.) Felállt egy sámlira, a nyakát nyújtogatta, szerette volna megpillantani leendő férjurát, miközben a gratulációkat fogadta. Neki nem volt sok rokona, ám Walburga, leendő anyósa sorra bemutatta a vendégeket, akik hüledezve és megrökönyödésüket nem titkolva járultak a rózsaszín pöfeteg színe elé.
Tapmancs felhördült.
- Vállalok száz halált és kínzást...minden jobb, mint ez az idióta nőszemély. – morogta.
James mindkét öklét a szájába tömte, hogy ne törjön ki belőle az elementáris röhögő görcs, ami az undok varangy láttán elfogta.
Peter már izgatottan toporgott. Neki valójában semmi gondja nem volt Umbridge-dzsel, sőt, a sok rózsaszín fodor és csipke (már ha abban van…-B) rendkívül vonzotta. Összefutott a nyál a szájában, hogy hozzáérhet ehhez a csodaruhához, amit Őtehénsége viselt…
- Na, adjátok má’ oda a főzetet… - szuszogta.
- Szerintem várnunk kellene az utolsó pillanatig, hogy minél több időd legyen Peter –válaszolta Sirius, de azért már most kitépett egy kósza hajszálat saját fejéről.
Miután véget ért a bemutatás, Umbridge hagyta, hogy leendő apósa az oldalára lépjen és belé karolva végigvezesse a kápolnához vezető ösvényen. Orion kissé kapatos volt már, arcán fájdalmas grimasz tükröződött. Szívből sajnálta Siriust. Annak idején, amikor a drága Walburgának örök hűséget esküdött, teljesen részeg volt. Józanul biztosan nem tette volna. Ám úgy döntött, fiának se legyen jobb, mint neki. Végigmérte a mellette lépdelő nőutánzatot és elhúzta a száját. Nem... ezt a borzalmat még az átkozott, véráruló fiam sem érdemli meg... (köszi Apu! –Zs)
Druella és Cygnus Black imádták a partikat, esküvőket, és mindketten egyetértettek abban, hogy ez a házasság a lázadó Sirius javára fog válni.
- Kedvesem, ragyogóan fest ma – bókolt Cygnus Doloresnek, amint egymás közelébe értek.
- Tudom, drága... - Dolores hangja izgalmában sipítóvá vált. - Csak a drága kis férjecském miatt vagyok izgatott. Kis tapasztalatlan, ártatlan fiúcska még... - rebegtette meg a szempilláit. - De majd én kézbe veszem és igazi férfit faragok belőle!
- Nincs mit izgulni, biztos vagyok benne, hogy Sirius tökéletes férj lesz, az Ön segítségével. – nevetett Druella a legyezőjét rebegtetve.
Narcissa komoran lépkedett a vendégek között, neki nem tetszett ez a színjáték, de hát az ő szava nem sokat ért, inkább lerótta a tiszteletköröket férje oldalán, aki viszont semmi pénzért nem hagyta volna ki ezt az esküvőt, látni akarta megkeserítőjének a nagy napját, a képébe röhögni az agyalágyult barom rokonnak, aki ezt a véletlen nőnek született borzalmat elveszi. Széles vigyorral az arcán karolt bele kecses nejébe, majd beleprüszkölt a pezsgőspoharába, amikor meglátta a rózsaszín habcsókká változott Umbridge –ot előhömpölyögni a sokaságból.
Peter körülnézett. Izgatott volt, arra gondolt, ez az első és valószínűleg az utolsó esküvő, amit kicsit a sajátjának mondhat… nem bánta. Csak a rózsaszín cukorkaruha közelébe férkőzhessen… örült, hogy Sirius és James mindezt a megszállottságot a baráti szívességnek tudták be. Mindhárman kilestek egy függöny mögül.
- Azannya! Sirius! Marha gazdagok vagytok, látod, hogy gyémántok ragyognak az oszlopokon?! – cincogta Peter.
Amikor Sirius látta, hogy minden készen áll a ceremóniára, szívverése felgyorsult, és nagyot sóhajtott.
- Itt az idő...
Peter bólintott és felhajtotta a főzetet. Percek múlva már szép szál, magas legénnyé vált. Azonnal az ágyékához nyúlt és ellenőrizte, vajon Siriusnak mekkora… vigyorogva igazgatta a fürge kígyót, ami bizony sokkal nagyobb volt, mint az övé…
- Pisilnem kell… - suttogta Jamesnek.(de ééédiii :DD –Zs)
- Jókor b’meg – mordult oda neki feszülten Ágas, aztán bátorításként taszajtott barátján egyest. – Most már késő, légy férfi és tartsd vissza!
Peter morgott valamit, hogy akkor nem megy el, mi ilyen sürgős, de a következő pillanatban már a sötétzöld és ezüst bársonyszőnyegen találta magát, a botrány előszobájában… megrettent a tudattól, most fogta fel igazán, mi következik, ezért kissé rogyadozva lépkedett, és szoknia kellett Sirius testét is. Bárgyú vigyorral intett a vendégeknek és haladt előre. Kivételesen nem a menyasszony sétált be a végén, hanem a vőlegény, így Dolores Umbridge már ott várakozott az oltárnál.
Narcissa halkan felszisszent, mikor megpillantotta a fiatal és délceg unokaöccsét remegve bevonulni.
- Mi a bajod drágám? – hajolt Narcissa füléhez Malfoy. – Csaknem ezt a szégyentelen vérárulót sajnálod?
- Áh, csak feltörte a lábam a cipő. – hazudta Cissy mosolyt villantva Luciusra.
A vendégek megkönnyebbülten lélegeztek fel, többen tartottak tőle, hogy az esküvő kudarcba fullad.
Orion, amint megpillantotta a fiát, megpróbált bátorítóan mosolyogni felé, majd megragadta Dolores izzadó, reszkető tenyerét, és szertartásosan átadta a vőlegénynek.
- Legyetek nagyon... khm... boldogok! - csapta hátba a fiút, majd visszasietett Walburgához, akinek az arcán ugyanaz a bárgyú vigyor terült szét, mint Dolores Umbridge ábrázatán. Orion gyorsan előhúzta a laposüvegét, majd talárját maga elé húzva kortyolt egy nagyot. Messziről úgy látszott, mintha meghatottságában az orrát fújná ki.
Peter lassan odaért az oltárhoz.
- Hehh… helló… - hebegte, amikor Dolores-re pillantott és azonnal hozzáért a ruhája széléhez. Átfutott rajta a borzongás a gyönyörtől.
Potteren ekkor végigfutott valami kellemetlen hidegség, és tett két lépést barátjuk felé.
- Nem hagyhatjuk Tapmancs, mentsük ki onnan!
Sirius visszafogta Ágast, nem tudta sírjon-e vagy nevessen.
- Ne James! Most nem tudunk rajta segíteni, csak remélhetjük, hogy megússza a kalandot.
- Ezt? – mutatott fülig érő szájjal a rózsaszín puffancs felé.
- Ha van esze, akkor egy óvatlan pillanatban patkány képében megszökhet. – Tapmancs őszintén bízott benne, hogy Peternek is eszébe jut a lehetőség, rohanni kezdtek, egyre távolabb a birtoktól.
Peter egyes-egyedül maradt a hülye ötletével, de már késő volt visszakozni. Izzadni kezdett a homloka. Minden tagja ismeretlen volt, de duzzadt az életerőtől és a férfiasságtól. Meglepve tapasztalta a rá szegeződő pillantásokat. Eddig általában Petert sosem szokták észrevenni, most pedig mindenki vigyorog rá. Dolores-re nézett.
Dolores egyre szaporábban remegtette a pilláit.
- Hogy maga milyen fess, férfias! Drága kutyimutyim! Add a kezed! - suttogta a fiúnak.
Peter elmosolyodott, ami Sirius képében bűbájosra sikeredett.
- Heh… persze, a kacsója… meg… megfogom… - hebegte és hosszú Sirius-ujjaival megérintette Dolores hájas ujjait.
Dolores hatalmasat nyögött. Már a fiú ujjainak érintésétől áthullámzott súlyos testén a kéjes izgalom. Ettől pirulva kapta a szája elé az egyik kezét, a másikkal magához ölelte a kis vőlegényét.
- Meg kell... kapaszkodnom az erős karjaidban... - susogta lágyan.
Petert meglepte a hirtelen mozdulat. Meghökkent arcot vágott. Még soha senki nem rántotta így magához…
Az eskető közben elnézően mosolygott, majd Umbridge-hez fordult.
- Ej. Kisasszony… tessék várni még pár percet és a fiatalember teljesen az Öné lesz!
- Gyorsan... adjon össze... Alig állok a lábamon! - Doloresnek nem is kellett megjátszania, hogy szédeleg. Hatalmas keble fel-alá hullámzott, a vágy uralta minden porcikáját. Legszívesebben feldobta volna az oltárra a mellette álló karcsú, fiatal férfitestet, és azonnal meglovagolja.
Narcissa arcára ráfagyott a mosoly, ahogy az ifjú párt nézte. Olyan bizarr látványt nyújtottak, hogy a nőt a hideg is kirázta.
- Ki után reszketsz kicsiny feleségem? – szakította el a tekintetét Lucius Malfoy az év legnagyobb kabaréjától.
- Én csak érted remegek, tudod jól. – vigyorgott Cissy gúnyosan férjére, majd hátrakapta a fejét, mert anyja a vállát kocogtatta.
- Nézd, milyen helyesek, látom Siriusnak megjött az esze...bár Dolores...hmmm...a gyermekszülés ebben a korban... – nyekeregte Druella. – Milyen boldog lennék végre egy unokával – suttogta Cissynek sokatmondóan.
- Anyám, ne most! – pirult el Narcissa. – Ezt majd máskor megbeszéljük. – húzta fel az orrát a nő, és előrefordult.
Peter egyik lábáról a másikra állt, majd hirtelen viszketni kezdett a bal heréje. Oda akart nyúlni, hogy megvakarja, de aztán Umbridge nemigen engedte el a kezeit.
- Heh… izé… a kezem… kell… a… - nézett a nő malacszemeibe.
- Óh, igen, a kezed! - Dolores összekulcsolta tömpe ujjait a fiúéval, úgy lendítette előre, hogy kishíján kiverte az eskető fogsorát. Sürgető pillantást vetett a férfire, majd Peterre mosolygott. - Hamarosan, szívem! Mindjárt egymáséi leszünk... Vár minket a széles ágy és a nászéj! Bírj ki még néhány percet, kutyimutyi, és örökre a Tied leszek!
Peter szeme elkerekedett a nő szavai hallatán.
- Öh… igen… a nászéjszaka, persze én is nagyon… váhhh várom – bólintott elszántan. Ekkor az eskető megkezdte hosszú beszédét a házasságról, a tiszteletről, a szeretetről… Peter heréje egyre jobban viszketett, és egyre jobban izzadt.
Dolores is egyik lábáról a másikra állt. Messziről úgy látszott, mintha imbolyogna. Legalább tízszer kimondta már gondolatban a boldogító igent. Az ő tenyere is izzadt, kicsit meg kellett lazítania a fűzőjét is.
Peter azon rimánkodott Merlinhez, hogy ez a pasas hagyja abba a beszédet, mert a végén visszaváltozik idő előtt… ám az eskető egészen negyvenöt percig beszélt. Amikor elérkeztek a gyűrűfelhúzáshoz és az igen-hez, Peter érezte már, hogy nagy baj van.
Dolores alig várta, hogy véget érjen a szertartás. Egyre szorosabban ölelte Peter derekát. A vőlegény szinte ki sem látszott a fojtogató rózsaszín fodrok közül.
Az eskető mosolyogva szólította először a boszorkányt.
- Te, Dolores Jane Umbridge, fogadod-e örök hűségedet eme férfiúnak? Fogadod, hogy szereted halálod napjáig, hű asszonya leszel, jóban, rosszban, bőségben és szegénységben, békében és háborúban?
Peternek ekkor kezdett fakulni a haja színe. Először ez senkinek nem tűnt fel, mert a feje tetején kezdődött. Aztán megrövidültek a lábai és az ujjai.
- Igen, igen, ezerszer is igen! - sikkantotta Dolores, aki túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy bármit észrevegyen vőlegénye rejtélyes átalakulásából. Lehunyta a szemét, magához ölelte a férjét, és jó erősen szájon csókolta. Hatalmas cuppanás, majd nyeldeklés zaja hallatszott... El sem engedte Petert, még akkor is csókolta, amikor szembe fordultak a vendégsereggel.
Karkarov néhány perce érkezett csak meg kissé duzzogva. Nem kívánta feleségül Dolorest, de még az is sértette férfiúi büszkeségét, hogy a boszorka nem őt választotta. Megállt nem messze Narcissa Malfoytól, és a boszorkány fenekét mustrálta, észre sem vette a vőlegény átalakulását, amíg meg nem hallotta az egyre sűrűbben feltörő sikkantásokat a vendégek soraiból.
Mire Peter felocsúdott, ő, Peter Pettigrew fogta Dolores hájas ujjait és körülbelül egy magasságban néztek farkasszemet.
- Asszonyom… nagyon tetszik a ruhája… - szólalt meg bizonytalanul, aztán felvisított.
Dolores felnyitotta a szemét. Értetlenül pislogott. Pontosan úgy festett, mint a mesebeli királylány, aki megcsókolta a herceget, és az rémülten békává változott...
- Na de... hol van az én Siriusom?! - nézett körül hitetlenkedve. Elengedte Peter kezét, akit nem ismert fel azonnal. - Kutyimutyi, merre vagy? - sikított riadtan. Azután az esketőre támadt, maga elé rántotta, rázni kezdte - Hol a férjem? Mit tett vele? Magyarázatot várok! - sivalkodott kétségbeesetten.
Cygnus Black a látványtól úgy elbődült, mintha épp a saját lánya lenne ebben a borzasztóan kínos, és megmagyarázhatatlan helyzetben. Druella ájulni készült, aztán meggondolta magát, mert kíváncsi volt a fejleményekre.
Peter érezte a meghökkent borzalmat, ami végigfutott mindenkin a láttán. Ráadásul fehérneműben állt ott, hiszen a ruhák is lefoszlottak róla. A napsárga női tanga és a kis bébidoll pedig nem volt épp szokványos egy tinédzser fiún… kurta, alig-szőrös, vastag, fehér lábai a napfényben még szánalmasabbnak hatottak, mint amúgy.
Dolores akkor engedte el az esketőt, amikor az ájultan rogyott össze. Szembe fordult Peterrel, aki még mindig ott állt a férje helyén.
- Ki vagy Te? - hördült fel Umbridge, majd megragadta a fiú fülét. - Mit képzelsz? Meggyaláztál ezen a szent napon! Ezért bíróság elé állítalak! Az Azkabanba küldelek! Dementorok elé vetlek! Te kis mócsing... - Dolores előrántotta a pálcáját és Peterre szegezte.
Peter maga elé kapta a karjait.
- Én nem… akartam magát… meggyalázni! – visított fel. – Hooogy képzeli?! Én csak ártatlan… szenvedő alany vagyok!
Dolores számára ismerős volt ez a hang.
- Te vagy az... a kedves kis... nem jut eszembe a neved... - Umbridge szemeiből könnyek peregtek, arcfestékét elmaszatolta, de Peterre nem tudott haragudni. - Ha már úgyis itt vagy... mi lenne, ha mégiscsak egybekelnénk? - szipogta, és Peter karja után nyúlt, aki azonban már hátat fordított neki. Dolores utána iramodott, de elbotlott a hosszú ruhájában, végiggurult a szőnyegen...
Narcissa a szája elé kapta kacsóját, nagy kék szemeivel pásztázta a tömeget, de főleg a vőlegényt. Lefogadta volna, hogy a tagbaszakadt fiú Sirius barátja.
Peter, kihasználva a felzúdulást, menekülni próbált. Eliramodott, ám nekiment az egyik tartóoszlopnak, s azt hitte, valami férfi, aki vissza akarja tartani, ezért teljes erejével nyomni kezdte. Az oszlop kilazult…
Dolores átbukfencezett az ingatag oszlop alatt. Kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a fiú fehér lábszárát, de ekkor már a vendégek is menekülni kezdtek, mivel attól tartottak, hogy rájuk omlik a kápolna. Dolores egyre kétségbeesettebben nyújtogatta a kezét, valami fogódzót keresve...
Igor próbálta áttörni magát a tömegen.
- Szegény, drága Dolores! – üvöltötte álszenten, úgy tűnt az egész világgal képes lenne harcba szállni főnöke kedvéért, ám hangját elnyomta a vendégek kiabálása.
Peter, amint felfogta, hogy épp egy oszloppal hadakozik, elengedte, és bucskázott egyet. Máris egy picike patkányként rohant tovább…
Az oszlop azonban vészesen megdőlt. A fél lugas a vendégek fején landolt. Egy óriási drót egyenesen Dolores Umbridge dekoltázsában landolt…
Dolores felsikoltott, majd ájultan rogyott össze.
Cissy szinte fuldokolni kezdett, mikor ráesett egy rakás futórózsa, Lucius után kiáltott, aki a falnak támaszkodva szinte fuldoklott a nevetéstől.
- Ugyanmár drágám – lépett a fogságba esett boszorkány mellé, és egy intéssel levarázsolta a virágokat róla. – Hiszen élsz – halsz ezekért a gyomokért.
- Valóban...imádom a virágokat, de ez talán túlzás. – füstölgött Cissy miután megszabadult a rózsák fogságából. – Mondd csak mitől van ilyen jó kedved? – szegezte aztán a kérdést Luciusnak, és feltápászkodott.
- Ettől – mutatott az ájultan a földön fekvő rózsaszín hegyomlásra.
Narcissa nem felelt, leporolta a ruháját, aztán kievickélt az őrjöngő tömegből.
- Jobb, ha elmegyünk. Ez már nem a mi dolgunk – közölte férjével ellentmondást nem tűrően.
Lucius bólintott, és mindig rázkódott a válla a nevetéstől:
- Azért majd küldünk valami gyásztáviratot Umbridge -nak.
Peter rohant, amennyire csak tudott. A bokrok között állt csak meg. Onnan figyelte, mit okozott…
Peter visszaváltozott emberré és izzadtan, remegve ácsorgott, amikor barátai visszaérkeztek. Együtt röhögtek fel és összekapaszkodva nézték a ribilliót… tisztes és biztonságos távolból.
Umbridge pihegve tért magához. Valaki ott volt gubbasztott mellette. Ismerős illat csapta meg a nő orrát. Felnyúlt, és ujjai bozontos szakállat érintettek.
- Igor... adjon egy kis vodkát!
Karkarov sikeresen megtalálta főnökét a felfordulásban, nem volt nehéz észrevenni a rózsaszín ruhát. Hevesen bólogatott.
- Máris kedvesem! – előhúzta a speciális, újratöltődő üvegcséjét a zsebéből, és Dolores szájához nyomta.
Orion Black részegen vigyorogva, porosan és szakadtan támolygott elő. Laposüvegét szorongatta, közben röhögött magában.
- Hát megúszta! A kis kurafi! Az én vérem... - Karkarov és a megtépázott menyasszony elé tántorgott. Dolores megpróbált felugrani, ettől egy reccsenéssel elszakadt a ruhája. Az öklével hadonászott, ha Igor nem tartja vissza, szétátkozza a kapatos öregurat.
- Dolores, fékezze magát! – Igor próbálta lefogni a nőt, aminek az lett a következménye, hogy végigtapogatta a boszorkány húsos kebleit és a combját. Férfiassága azonnal éledezni kezdett. – Kushadj! – nyögte Karkarov. – Nem magának mondtam, drága! – szabadkozott aztán Umbridge-nek, és most ő kortyolt nagyot a vodkából.
Ekkor ért oda Walburga Black is. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult, ahogy Orionra támadt. Ütötte a férjét, ahol érte. Egy izzó piszkavasat varázsolt, azzal böködte a férfi hátsóját.
- Te! Mocskos vén szatír! Te intézted így, ne is tagadd! Most már biztos, hogy Sirius egy fattyú! Nem az én vérem! Megölöm! Veled együtt, te aljas, vén kurvapecér! - Walburga megragadta a férje talárját, hoppanált vele a Grimmauld téri ősi házba. Amint megérkeztek, meglendítette a piszkavasat, és keresztül döfte vele elsőszülöttje portréját, akinek szép arca helyén füstölgő szélű lyuk jelent meg.
Már csak két hét volt hátra a nyári szünetből. A napfényes reggelen két bagoly érkezett a Spinner's Endre, Perselus Piton házához. Az egyik fekete volt, baljós huhogással verte fel álmából a fiatal mágust. A másik, egy szelíd gyöngybagoly, türelmesen kaparászta a párkányt.
- Aúúú! - kiáltott fel Piton, amikor a fekete bagoly jó erősen belecsípett a hüvelykujjába. A madár gonosz, sárga szeme addig szegeződött rá, amíg át nem vette a küldeményt. A fiatal feketemágus megdörzsölte a szemét, majd gyorsan átolvasta a Sötét Nagyúr levelét. Voldemort azt kívánta, hogy ne térjen vissza a Roxfortba, hanem helyettesítse Regulus Blacket, akin a vén Walburga Black szerint súlyos, fertőző kórság tört ki. Piton elátkozta a pillanatot, amikor átadta a ragyanövesztő szirupot barátjának. Magában mérgelődött néhány percig, majd elhatározta, hogy igenis, kiköveteli a Nagyúrtól, hogy visszatérhessen az iskolába.
Rossz kedve azonban csak addig tartott, amíg el nem olvasta a másik üzenetet is. Nemcsak levél jött, hanem mellékelve két repülőjegy is. Az édesanyjától. Piton kipattant az ágyból, berohant a fürdőszobába, rekordgyorsasággal zuhanyozott és borotválkozott, a haját már a lépcsőn lefelé rohanva igazította meg. Egyenesen Evansék háza elé hoppanált. Csöngetésére Mr Evans nyitott ajtót.
- Áh, Perselus! Jó reggelt – mosolygott a fiúra Walter és a kezét nyújtotta. Nem lepődött meg túlzottan, hiszen a fiú ismét elég gyakori vendég volt náluk. Hol vacsorára, hol ebédre, hol meg csak egy pillanatra, amíg Lily el nem húzta valahová nevetve Pitont. - Gyere beljebb, fiam – invitálta a fiatal mágust Mr Evans.
- Öh... Jó reggelt, Mr Evans! - rázott kezet Lily apjával Piton. Nem tervezte el, hogy mit mondjon, valójában arra számított, hogy Lily nyit majd ajtót. Meglobogtatta a repülőjegyeket. - Azért jöttem, hogy magammal vigyem a lányát... - lépett be vigyorogva. Közben megkordult a gyomra.
Lily apja vigyorgott egyet.
- Elviszed Lily-t? Hát ránk is fér egy kis nyugalom – nevetett fel. – Na gyere már beljebb, hallom, nem is reggeliztél. Mi épp most készülünk enni.
- Hát... tényleg nem reggeliztem még. De nem azért jöttem. Éppen most kaptam a levelet az édesanyámtól - adta át a meghívást Piton Lily apjának. - Az volt az első gondolatom, hogy megkérjem Lilyt...
A lány hallotta a kopogást, éppen a felső fürdőben tusolt, de most gyorsan leszaladt, félig vizes hajjal, trikóban és rövid sortban, mert tisztán hallotta barátja hangját. Épp akkor ért a lépcső aljára, amikor a fiú elmondta, miért jött.
- ...hogy jöjjön el velem a francia tengerpartra - fejezte be a mondatot Piton. Ám meg sem várta Mr Evans válaszát, amint meglátta a vörös hajú leányzót, azonnal hozzásietett. Szorosan átölelték egymást. Közben Rose is előkerült...
Lily hitetlenkedve ölelte a fiút.
- Pers? A tengerpartra? Mi ketten?! – sikkantott fel és még szorosabban ölelte a fiút, közben arcon csókolta.
Rose a konyhából sietett elő a nagy sikkantásra.
- Mi az, lányom?! Walter, mi történt? – nézett a férjére, aki csak legyintett. Rose Piton-ra nézett. – Szerbusz, Perselus! Gyere, reggelizz velünk! De… minek örül ez a bolond lány ennyire? Na, engedd már el ezt a fiút, mert megfullad, Lily Evans! – szólt Rose a lányára vigyorogva, aki elengedte Pitont, de szemét nem vette le róla.
Piton visszafordult Lily szüleihez.
- Még tavasszal, amikor megnyertük a bájitalversenyt, anyám mindent elmesélt a nagyszüleimnek. Úgy látszik, Prince nagyapa most jutott el odáig, hogy kíváncsi legyen ránk. Vagyis... ez egy gesztus. Van néhány szállodája a tengerparton, és felajánlotta, hogy a vakáció hátralévő napjait töltsem ott... a menyasszonyommal. Megengedik, hogy Lily velem jöjjön? - kérdezte vigyorogva a fiatal mágus, és tekintete felváltva járt a lány szülei között.
Lily izgatottan toporgott.
- Naaa. Anya! Apa, légyszi! Tudjátok, hogy már nagy vagyok! – közben megragadta Piton kezét és rápillantott. Egyetlen szemvillanásában benne volt minden: a köszönet, a szerelem, az ígéret…
Rose először meglepődött, de Walter nevetett.
- Hát. Szerintem semmi akadálya. Rose? – nézett a feleségére. – Épp azt terveztük mi is, hogy elmegyünk kikapcsolódni valahová. Alig pihentünk idén. Így legalább Lily sem csak itthon gubbaszt.
Rose – maga sem tudta miért – egyszerűen magához ölelte Lily-t.
- Kicsim… kislányom… - suttogta és a haját simogatta.
- Anya. Miért sírsz?? – hökkent meg Lily. Rose letörölte a könnyeit.
- Csak… amolyan anyai ostobaság. Perselus, természetesen elmehet Veled Lily, de nagyon vigyázz rá – szorította meg a fiú karját Rose. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott.
A következő nap már indultak is. Lily boldogan búcsúzott a szüleitől, s biztosította őket, hogy vigyáznak magukra, s nemsokára találkoznak, majd felreppent velük a repülő, egyenesen a paradicsomban landoltak.
A szálloda pazar volt, a tengerpart pedig lenyűgözte Lily-t. Hófehér bőre hamar lepirult, de nem érdekelte. Egy vitorlást is kaptak, amivel annyit hajókázhattak fel s alá, amennyit nem szégyelltek. Már kétszer is a vitorlás apró szobájában aludtak. Ezen a ragyogó nyári napon is a hajón tartózkodtak.
A vitorlás sebesen hasította a vizet. A tenger tükörsima volt és áttetsző. Piton kihajolt a korláton, a hajó mellett suhanó halrajokat figyelte. Negyedik napjukat töltötték a Cote D'Azur-ön, Septimus Prince legújabb szállodájában, a tengerparton vagy a jachton. Bár Eileen Prince nagyon boldog volt, hogy a fiatalok elfogadták a meghívást, sajnálta, hogy anyja betegsége miatt nem látogathatja meg őket. Aranyvérű apja a lányának már régen megbocsátott szerencsétlen házassága miatt, ám úgy döntött, Perselusra majd csak akkor lesz kíváncsi, ha a fiatal mágus családot alapít, és az ő gyerekei már semmiben sem emlékeztetik Tobias Pitonra. Perselust nem érdekelte különösebben, hogy látni akarja-e valaha a nagyapja. Azért fogadta el az ajándékot, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez édesanyjának - és remélte, hogy Lilynek is. Az már csak ráadás volt, hogy tökéletesen kikapcsolódhatott végre. A palotaszolgálat őt is megviselte, a szokásosnál is sápadtabb lett és ingerlékenyebbé vált Voldemort közelében.
De most messze tűnt minden gond. Csak Lily és ő, a tenger és az ég kékje létezett. Sirályok repkedtek vijjogva a vitorlás felett, időnként egy-egy delfin ficánkolt mellettük.
Lily a fedélzeten napozott. Haját kis csigákba csavarta a feje tetejére, apró kis bikiniben volt. Mosolyogva nézte Pitont. Tökéletesen érezte magát.
- Pers, ideadnád a naptejedet? Az enyém már kifogyott… a fenének vagyok én ilyen hófehér bőrű!
Piton odalépett a nyugágyon fekvő lány mellé, átnyújtotta a naptejet.
- Mindjárt kész az ebéd. Mr Darcy valami egzotikus ínyencséggel akar meglepni.
Mr Darcy * na most estem le a székről, mrdarcy forever :D-L* a házimanó volt, és a vitorláshoz tartozott. Septimus Prince valamennyi házimanóját felszabadította, ám azok továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy a rendkívül felvilágosult arisztokrata család szolgálatában maradjanak. Mrs Prince mindegyiket elnevezte a kedvenc regényhőseiről, ízléses inas-egyenruhákat adott rájuk, természetesen fizetést is adott nekik és magázta őket. Piton nagyszülei mélyen megvetették a halálfalókat és elítélték Voldemort kísérleteit, hogy megszerezze a hatalmat. Viszont ugyanilyen eltökélten hirdették az aranyvérű mágusok felsőbbrendűségét, aminek szerintük nem szavakban és fényűzésben, hanem a magasztos cselekedetekben kell megnyilvánulni. Sajátos elveik miatt a Prince család meglehetősen különcnek számított a mágustársadalomban.
Lily mosolyogva átvette a flakont.
- Köszi – kenni kezdte a hasát. Bár most árnyékban volt, egy napernyő alatt, azért még így is alaposan leéghetett volna enélkül. – Figyelj… vendégünk lesz? – kérdezte kissé bizonytalanul. – A… családod… nem látogat meg minket?
- Senki sem jön ide - rázta a fejét Piton. Tökéletesen érzékelte Lily hangulatát. - Bár meggyőződésem, hogy a nagyapámat elkápráztatnád. Karácsonykor láthattad anyámat, ő is nagyon megkedvelt Téged.
- Én is kedvelem édesanyádat. Éppen ezért nem lenne semmi kifogásom az ellen, ha… megismerném a többieket is – simított végig Piton karján a kis boszorkány.
Megérkezett a posta. Ezúttal egy albatrosz továbbította a küldeményt: a Reggeli Próféta legfrissebb számát. Piton gyorsan átlapozta.
- Uborkaszezon van... Még mindig a roxforti csata a vezető hír. Dumbledore ügyesen keveri a kártyát.
Lily hunyorgott egyet, amikor levette a napszemüvegét.
- Hogy érted ezt? Gondolod, Dumbledore fizet a Prófétának, hogy folyamatosan ez legyen a címlapon? – értetlenkedett Lily. Valójában a gondolataitól most olyan messze került az esőáztatta Roxfort képe, hogy azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen visszakérdez, ki az a Dumbledore…
- Úgy értem, hogy sikerült megerősíteni a pozícióját és valamennyire gyengíteni a Sötét Nagyúr befolyását. A Felügyelő Bizottságtól újabb két évre kapott bizalmat, Lucius Malfoy minden ármánykodása ellenére.
- Áh! Értem. Dumbledore-nak nem nehéz újabb és újabb híveket szerezni. Hiszen ki az, aki nem kedveli őt? – vonta meg a vállát. – Aki kicsit is normális, az Dumbledore mellé áll, nem… a kopasz majom mellé – fejezte be morogva a lány.
- Azért nem mindenkinek tetszik... - Piton lapozott egyet, a szeme megakadt Rita Vitrol cikkén. Gyorsan átfutotta a tudósítást. A homlokán, az orra fölött kissé elmélyült a függőleges vonás, - Ez a nő vajon kinek dolgozik? Azt írja, "Albus Dumbledore múltjában feltehetően van valami sötét dolog, amire már nagyon kevesen emlékezhetnek, ám ha napvilágra kerül, a szülők elgondolkodnak majd, továbbra is megbízhatnak-e egy olyan varázslóban, aki egyszer már bizonyítottan eltévelyedett..." Persze, nem fejti ki, hogy mire gondol, csak sejteti, hogy az információit egy hamarosan megjelenő dokumentumkötetben fogja a nagyközönség elé tárni.
Lily most már felült. Belenézett ő is a lapba.
- Ez érdekes. Honnan tud ez a nő mindent?! Emlékszel a beszámolójára a csatáról? Olyan részleteket írt meg, amik még előttem is ismeretlenek voltak, pedig én részt vettem benne. Nagyon furcsa ez az egész. Vajon mit deríthetett ki Dumbledore-ról? – fürkészte barátja arcát Lily.
- Valóban furcsa. Igen, én is emlékszem a beszámolójára, amit közvetlenül a csata másnapján írt. Nagyon élményszerű volt, mintha ő maga is ott lett volna... Nyilván vannak megbízható forrásai a diákok között ennek a Vitrolnak.
- Vagy a halálfalók között – tette hozzá a kis boszorkány.
- Az is lehetséges. Bár a halálfalók nem nyilatkozhatnak egyetlen újságírónak sem a Sötét Nagyúr engedélye nélkül.
Lily kinyújtózott és átölelte Pitont. Lassan megcsókolta. Végigsimított az arcán, ami meglehetősen forró volt, lévén, nagyon erősen tűzött a nap.
- Kedvesem… mintha azt mondtad volna nemrég, hogy a kopasz barom kiadta Neked feladatba, hogy kutakodj Dumbledore után. Úgy tűnik, nem csak őt érdekli az öreg… - csóválta a fejét Lily.
Piton elgondolkodott Lily szavain.
- A Sötét Nagyúr valóban azt várja tőlem, hogy tárjak fel valamit Albus múltjában, amit felhasználhat ellene. De legalább ilyen fontos neki is, hogy elnyerjem Dumbledore bizalmát... A kettő nem éppen összeegyeztethető. Mindenesetre, most az a legfontosabb, hogy rávegyem, szeptembertől engedjen vissza a Roxfortba. Ha ez a minden lében kanál újságírónő elvégzi helyettem a piszkos munkát, azzal csak megkönnyíti a dolgomat...
Lily kissé meglepődött.
- Nem… térsz vissza a suliba ősszel? Perselus! – nyelt egyet.
- Nem tudom... - bizonytalanodott el Piton. - A Sötét Nagyúr határozottan ellenzi, hogy visszatérjek. Tudod, nem mindenki bízik bennem. Lucius Malfoy nyíltan áskálódik ellenem, mióta elveszítették a csatát.
Lily felsóhajtott. A csodás nyaralás szikrázó egére apró felhő vetült. Homlokát a fiú homlokához érintette, majd apró csókot adott az ajkaira.
- Nem lehetne, hogy még egy kicsit… elfelejtjük ezeket a sötét dolgokat? – nézett könyörgően a fiatal mágus szemébe.
- Igazad van, megbeszéltük, hogy nem foglalkozunk a sötét dolgokkal. - Piton átnyújtotta a lapot a lánynak. - Olvasd át, én úszom egyet.
Lily átvette a lapot, visszafeküdt a nyugágyra. Elolvasta a legújabb híreket, de semmi érdekeset nem talált. Újra és újra visszatért Rita Vitrol cikkéhez.
Piton körbeúszta néhányszor a hajót. Nem sok fürdőző volt a vízben rajta kívül. Alig száz méterre az ő vitorlásuktól egy másik jacht ringott a vízen. Húsz perc múlva Piton visszamászott a fedélzetre. Az apró konyhából már szállingóztak az ebéd illatai.
- Rák lesz - állapította meg Piton. - Valami egzotikus körettel...
Lily beleszimatolt a levegőbe.
- Rák?? Biztos vagy ebben? Fogadjunk, hogy ez valami más! Inkább homár…
- Fogadjunk - egyezett bele a fiatal mágus. Közelebb húzott egy másik nyugágyat, ledobta rá a törülközőjét. Éppen arra készült, hogy elnyújtózzon Lily mellett, és a következő perceket jóleső semmittevéssel töltse, amikor észrevett a vitorlán egy jól megtermett poloskát. Lustán nyúlt a pálcája után, felkapta a nyugágy mellől, majd egy villanással elhessentette a rovart, ami a vízbe pottyant.
Rita Vitrol, mert ő volt, poloska képében, azonnal visszaváltozott emberré és most sikoltozva fuldoklott. Annyira belemélyedt a megfigyelésbe, hogy majdnem meghalt, úgy megijedt, amikor a vízbe került.
- Segít… segítsééééég!! – sikította teljes erejéből.
Lily éppen az oldalára fordult, hogy elmeséljen valamit a fiúnak, amikor felhangzott az őrült sikítás.
A segélykiáltásra egyszerre pattantak fel. Piton még csuromvizes volt, felkapaszodott a korlátra. Azonnal észrevette a kiáltozó-kapálódzó szőkeséget.
Rita vissza akart kerülni ennek a feltörekvő fiatal feketemágusnak a hajójára. Erőteljesen integetett felé. Lily is Piton mellé rohant, összehúzta a szemét, hogy jobban kivegye, ki sikítozik.
- Merlinre, mindjárt megfullad! – hadarta.
Piton Lilyre nézett. A távolabbi jachtról is beugrottak néhányan, hogy megmentsék a sikítozó nőt a vízbefúlástól.
- Előbb odaérek, mint a többiek. Mi vagyunk közelebb... - Mielőtt Lily bármit mondhatott volna, Piton fejest ugrott, erőteljes karcsapásokkal úszott a nő felé.
Rita színpadiasan el-elmerült pár másodpercre, közben már unottan grimaszolt és meg is volt a fejében az új cikk: A Roxfort nem támogatja a dikákok úszás-oktatását. * Áááá :DDD-L*
Lily a torkában dobogó szívvel figyelte a jelenetet.
- Kedvesem, vigyázz! Ha kell ledobom az úszóövet! – szólt barátja után.
Piton elkapta a nő csuklóját, és felhúzta. Fejét a víz fölött tartotta, majd fogást keresett rajta. Elképedve tapasztalta, hogy a fiatal nő teljesen pucér...
Rita lihegve kapaszkodott a fiatal, vékony, de erős karba.
- Áh… - sikkantott fel vigyorogva, amikor Piton olyan területen fogta meg, ami elég intim zónának számított.
Lily közben a lépcsőnél toporgott.
- Bírod még? Már nem sok…
Piton úgy dobta át a vállán az ájult nőt, mint egy zsákot. Megkapaszkodott a kötéllétrában. Nem volt könnyű felcipelni a fedélzetre az ismeretlen nőt.
Rita alig kapott levegőt. Lily is meglepődött, hogy teljesen meztelen ez a szőke valaki. Leguggolt a nő mellé és megnézte a pulzusát, föléhajolt, lélegzik-e.
Piton elfordult, miközben Lily ellenőrizte az ájult nő életfunkcióit.
- Mesterséges lélegeztetést kellene adni ennek a nőnek! Mégiscsak… Neked kellene csinálni… - mondta bizonytalanul a lány, Pitonra pillantva.
- Öh... Én adjak neki mesterséges légzést? - hökkent meg a fiú. - Fogalmam sincs, hogyan kell... - Felkapta a pálcáját, elmormolt egy légút-tisztító bűbájt.
Rita sípolva vett egy mély lélegzetet és felköhögött egy kis vizet.
- Ehhhhhhhkkkkkkhhh!
- Na... mindjárt magához tér.
Lily kissé rémülten nézett a Ritára, akinek felpattantak a szemei és egyenesen rájuk pillantott, de megszólalni még képtelen volt. Csak a szeme mozgott, szinte kifejezőbben, mintha beszélt volna.
- Pers… - suttogta Lily. – Pers… ez… - ám a fiú mással volt elfoglalva. A korláthoz lépett, jelezte a másik jacht utasainak, hogy életben van a fuldokló.
- Magukhoz tartozik? - kiabált át a tölcséren. A másik jacht kapitánya azonban tiltakozott. A fürdőzők közül sem jelezte senki, hogy a szőke nő hozzájuk tartozna. Piton félresimította a haját. - Remélem, nem valami öngyilkos jelölt... Áh, Mr Darcy! - lépett a fedélzetre nyíló ajtóban megjelenő manóhoz, aki udvariasan érdeklődött, hogy a kabinban vagy a fedélzeten óhajtanak ebédelni. - Jó idő van, itt eszünk a fedélzeten. Lesz egy vendégünk is... - mutatott a nőre, majd elindult a manó nyomában. - Majd én felhozom... Amíg nem derítjük ki, miféle szerzet akart megfulladni ezen a szép napon, megkérem, hogy ne mutatkozzon előtte, Mr Darcy!
A manó szemei elekerekedtek.
- Természetesen nem mutatkozom, amíg nem szólítanak. Bár szerintem a kisasszony látott már házimanót...
- Hogyan? - hökkent meg Piton. - Ezek szerint... boszorkány?
Mr Darcy bólintott. Számára az volt érthetetlen volt, miért nem képes első látásra felismerni egy képzett varázsló egy másik varázslényt.
Lily azonban cseppet sem lepődött meg. Amíg Piton lement a kabinba, Rita feltápászkodott.
- Hiiiinyje! De jó fogása van ennek a … hm… fiatalembernek… mondja csak, kisasszony, a testvérét hogy hívják? – kérdezte Rita kissé rekedten, de annál határozottabban.
Lily hátrált egy lépést.
- Nem a…
- Áh, értem! De kár tagadni ezt, kislány… előbb – utóbb minden mocskosság kiderül! Vérfertőzés a kajütben! Megvan! Az új szenzáció! És ez a hajó örökség, nemdebár?
Piton tálcán hozta fel az ebédet. A fogadást mindketten megnyerték: sült rák és főtt homár is készült... Piton mélyen beszippantotta az illatát. Csak most vette észre, hogy a két lány máris összeveszett.
Lily összefonta a melle előtt a karjait.
- Nem! Miket zagyvál?! – ám mielőtt elküldhette volna Ritát, a nő úgy, ahogy volt, pucéran Piton felé rohant.
- Maradjon ott! Maradjon! – sikkantotta Vitrol.
Lily felocsúdni sem volt képes, Rita máris kiverte Piton kezéből a tálat és berántotta magával a kabinba.
- Így ni! Beszélgessünk, kedvesem! – vigyorgott és előhúzta, ki tudja honnan, a purlicerpennáját. – Mondja, mióta tart ez a fertő önök közt? A tiltott gyümölcs izgalma vonzotta a testvéréhez? Az, hogy bármikor lebukhatnak és országos botrány lesz? De hiszen aranyvérűek közt ez elfogadott. Ahá! Szóval maguk nem aranyvérűek!
Piton hüledezve meredt a nőre, aki vagy tíz évvel lehetett idősebb nála.
- Miket zagyvál? - értetlenkedett. - Nyilván túl sokáig volt eszméletlen... Azonnal partra visszük!
Rita azonban nem hagyta magát eltéríteni.
- Tökéletesen jól vagyok, kedvesem! A kishúga ellátott!
- A... húgom? - kerekedett el Piton szeme. Az asztalra könyökölt, tenyerével támasztotta az állát. Egy pillanat alatt eldöntötte magában, hogy a pucér nő napszúrást kaphatott. - Miből gondolja, hogy van egy húgom?
- Hát ő maga mondta! Az a kis cserfes a fedélzeten! Hogy maguk testvérek s viszonyuk, bár romlott, erkölcstelen s vérfertőző, annál szenvedélyesebb, nem tudná elképzelni maga nélkül az életét, melynek hajnalán állanak mindketten s minden vágya az, hogy… mit csinál?! – sikkantott fel Rita.
Piton kezében ekkor már villant a pálca, bár még nem döntötte el, milyen átkot szórjon erre a hibbant nőszemélyre.
Ekkor Lily rontott be a kabinba.
- Ne mondj neki semmit! Ez Rita Vitrol! – Lily elmarkolta a pennát és kettétörte, majd ráfogta pálcáját Ritára. – Minek jött ide? Mikor? Miért kémkedik utánunk? – Lily ügyelt rá, hogy ne ejtse ki Perselus nevét Rita előtt.
A fiú szeme összeszűkült.
- Legilimens! - Mentális csápja behatolt a nő elméjébe, Ritának nem volt rá lehetősge, hogy lezárja. Talán nem is lett volna rá képes. Ám Piton csak egy repkedő rovart látott. Majd a villanást, amikor a bogár a vízbe hullott.
- Valami bogaras nő lehet... - állapította meg Piton, közben tovább kutakodott Rita elméjében. Lily minden legilimencia nélkül is megtalálta a magyarázatot:
- Egy csótány képében kémkedett! Nem emlékszel? Lepöckölted!
- Ugyan! Magácskának felforrt az agyvize! A féltékeny vérfertő… micsoda szalagcím lesz… - csillant fel Rita szeme.
- Áh, igen! Így már érthető! És a stílusa... - Piton pillantása a kettétört pennára esett. - Rita Vitrol, személyesen, ha nem tévedek. Maga kémkedik utánam! Ne is tagadja, hölgyem!
- Dehogy tagadom! Rita Vitrol! Örvendek! – csicseregte a nő. Lily elhúzta a száját és varázsolt rá egy zsákruhát.
- Felejtse el, akármit gondol a vérfertőző testvérpárról! - dörrent rá Piton.
Rita felhúzta a szemöldökét.
- Ha nem ez az igazság, akkor mondja el! Hallgatom! Örömmmmmel! – búgta Rita és egészen közel lépett Pitonhoz. Az orráig sem ért. Lily becsapta a kabinajtót. Hárman szorongtak a szűk helyiségben.
- Semmi mondanivalónk nincs. Menjen el most. Ez a privát szféránk, amit megzavar! – mondta a lány.
Piton megköszörülte a torkát.
- Nincs miről beszélgetni! Tűnjön el a hajómról, különben bedobom a vízbe! Kívánja, hogy bogárrá változtassam előtte? - szegezte a pálcáját a nőre. Gúnyosan elvigyorodott. Mint egy halálfaló. - Választhat, kedvesem: cápaeledel lesz vagy beéri azzal, ha egy parti fecske kapja be?
Rita elmosolyodott.
- Nos rendben… fiatalok! – félretolta Lilyt az ajtóból és kiment a fedélzetre. – De a cikk meglesz! – ezzel, mint aki ott sem volt, hoppanált villámgyorsan. Lily felfutott utána, de már nem találta ott.
- A fenébe! – hajolt ki a korláton s a vizet kémlelte.
Piton gyorsan elmormolt egy bogárbegyűjtő bűbájt. Néhány pók és szúnyog hullott a padlóra, de semmi olyan, ami animágusnak tűnt volna.
- Miért kémkedett ez utánunk?! Vagyis utánad. Mert biztos nem én voltam olyan érdekes.
- Ezt nem tudhatjuk. Nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna vele. Te éppen olyan érdekes lehetsz számára, mint én.
Lily talányosan felhúzta a szemöldökét és felült a korlát szélére.
- Talán azért vagy érdekes neki, mert tudja, hogy…
- Mit tud? - fürkészte Lily szép arcát a fiú. - Azt, hogy őrülten szeretlek? Ennyire látszik rajtam? - Odalépett a lányhoz, a karjaiba zárta. A manó közben felhúzta a horgonyt, a vitorlás egy rándulással útnak indult. Piton kissé megingott, megkapaszkodott a korlátban, de így is majdnem keresztül estek rajta.
Lily nevetve kapaszkodott meg a fiú nyakában.
- Ha zuhanunk, ketten zuhanunk! – szorosan magához húzta az ifjú varázslót és lassan megcsókolta. – Szerintem csak kiszivárogtak valamiféle… információk és Rita ennek akart utána járni. Hogy halálfaló vagy-e. Vagy esetleg azt biztosan tudja, de azt nem, hogy Roxfortos vagy… – töprengett Lily. – Eh mit tudom én! Nem tudok ennek a zugfirkásznak a bomlott agyával gondolkodni. Tényleg megírja vajon azt a cikket rólunk?! Nem tudja a nevünket… - Lily is tudta, hogy ez sovány vigasz, inkább csak amolyan kapaszkodó…
- Azt nem nehéz megtudni. A szállodában a saját nevünkön jelentkeztünk be, és a vitorlás nyilvántartása alapján is azonsíthat. Nem éppen úgy viselkedünk, mint egy kém és a kapcsolattartója - csóválta a fejét a fiú, majd lemondóan nézett az ebéd maradványaira, amit Mr Darcy morgolódva söpört össze és hajított a tengerbe. Az éhes halraj azonnal eltüntette a váratlanul érkezett finomságokat. Piton felsóhajtott. - Maradjunk még egy napot a hajón? Talán jobb lenne, ha visszamennénk a szállodába és a körmére néznénk ennek a nőnek. Lehet, hogy tényleg utánunk küldte valaki...
A lány bólintott.
- Szerintem is inkább a szállodában vacsorázzunk és aludjunk. Bár egy bogár bárhová be tud repülni. Szerinted bejegyzett animágus?
- Kizárt. És mivel lelepleztük, nem hinném, hogy újra ezzel a módszerrel próbálkozik.
- Valamiért én is azt gyanítom, hogy nem… viszont… úgy tűnt, nagyon szimpatizál Veled – vigyorodott el. – Egy kis kedvesség és mindent kitálal Neked Dumbledore-ról.
- Gondolod, tudhat valamit, ami nekem hat év alatt nem tűnt fel az öreggel kapcsolatban? Mégis, mire gondolsz?
- Hogy mire gondolok?! Perselus Piton… - nevetett Lily és mély csókot adott a fiúnak. – Arra, hogy Rita csak egy csókot szeretne… vagy egy szenvedélyes éjszakát. Képes lennél rá? Képes lennél… információért... lefeküdni valakivel? – Lily komolyan és érdeklődve kérdezte. Villámgyorsan felnőttek, az utóbbi egy évben szinte együtt éltek, mint a házasok. És ez a kérdés volt a legkomolyabb bizonyíték arra, hogy Lily Evans végleg maga mögött hagyta a rózsaszín felhőkkel teli leányálmokat. Pontosan tisztában volt vele, mennyit ér egy információ. És biztos volt benne, hogy barátja is tudja.
- Az információ értéke relatív... Egy olyan információért, amit más forrásból is megszerezhetek, aligha mennék bele egy kétes kimenetelű kalandba - válaszolt őszintén Piton. - Ne gondold, hogy... akárkivel képes lennék... - Piton elfordította a fejét. Azután újra Lily szemébe nézett, a keze után nyúlt. - Te kellesz, Lily. Senki más.
A lány mélyen nézett kedvese szemébe. A válasz több volt, mint hízelgő és nyugtató. Felért egy vallomással. Percekig csókolták egymást, aztán utasították Mr Darcy-t, hogy ügyeljen a hajóra, majd partra szálltak s bementek a szállodába. Ott ebédeltek, s ott is töltötték a délutánt, majd az estét. Nem voltak éhesek, ezért lustálkodtak az ágyon, a langyos est bekukucskált a nyitott erkélyajtón. Lágy szellő fújta a padlóig érő, hófehér függönyt. Egymás karjaiban feküdtek, mindketten olvastak. Tökéletes volt a pihenés, a csend, az illatok, a szerelem…
- Pers? – szólalt meg aztán Lily halkan, s letette a könyvét, majd a fiúra pillantott.
Piton felnézett, de nem csukta be a könyvet. Csaknem elaludt a hetedikes bájitalos tananyagon. Elhatározta, hogy akkor is leteszi a RAVASZ-t, ha Voldemort megakadályozza, hogy visszatérjen a Roxfortba. Lily felé fordult, könnyű csókot lehelt az ajkára.
Lily mosolyogva visszacsókolt, majd végigsimított barátja hasán.
- Köszönöm.
Piton érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
- Azt, hogy abbahagytam a kedvedért az olvasást?
- Hogy elhoztál ide. Csodálatos ez a táj! És… annyira jól érzem magam Veled. Nem tudom… úgy érzem, jövő nyáron már minden más lesz. De… - nyelt egyet, és nem folytatta.
Piton felkönyökölt, a lány fölé hajolt.
- De...? Mit akarsz ezzel mondani?
Lily zavart mosollyal legyintett.
- Áh, csak azt, hogy… jövő nyáron talán már házasok leszünk ilyenkor. Mit gondolsz?
Piton lehunyta a szemét, ellazította magát és a jövőre összpontosított.
Látta Lilyt fehér ruhában, az oltár előtt, egy fekete hajú férfi oldalán. Aki háttal állt neki... Ő maga messziről figyelte az esküvőt. Távolról, titokban. A fekete férfi lassan megfordult...
Mielőtt azonban Piton felismerhette volna Lily jövendőbelijét, a lány mozdulata megzavarta az elmélyült koncentrációját.
- Pedig már majdnem sikerült! - nyögött fel Piton. - Láttalak, Lily! Bevillant egy kép a jövőből. Biztos vagyok benne, hogy a következő nyáron menyasszony leszel! - Piton megcsókolta a lány homlokát, majd a könyv után nyúlt, hogy folytassa az olvasást.
Lily Evans mosolyogva kapta ki a könyvet Piton kezéből és ráfeküdt a hasára.
- Ezt gondolod?! Akkor bizony ez az utolsó szabad nyarad, Te szegény rabszolga! – nevetett a lány. Egymást csiklandozva kacagtak az ágyon. Aztán a játékos csiklandozást szenvedélyes simogatás váltotta fel. Nem tudtak betelni egymással. Gyönyört adtak és kaptak.
- Mintha nászutasok lennénk... - suttogta Piton, miután a testük jólesően ernyedt el.
Lily lihegve feküdt el a hátán és apró, édes nevetéseket hallatva fogta a fiú kezét.
- Pers… ha összeházasodunk… titokban kell majd tartani? Előtte? – Voldemort-ra célzott. Mostanában nem mondta ki a nevét, maga sem tudta, miért. – Én… nem akarlak bajba sodorni.
Piton felsóhajtott. Még messze volt attól, hogy józanul tudjon gondolkodni. Felkelt, gyorsan lezuhanyozott, majd felhúzta az úszónadrágját. Azután visszaült az ágy szélére, Lily mellé. Csak most válaszolt.
- Nekem lenne okom félni, hogy bajba sodorlak... Féltelek is, hidd el. Előtte semmit sem lehet titokban tartani. De... nem is tőle tartok. Sok függ attól, mennyire erősödik meg a Rend, ahová tartozol, milyen szerepet vállalsz, mit várnak tőled. Talán inkább a griffendéles barátaid azok, akiknek nem lenne szabad megtudni, hogy összetartozunk. - Piton végigsimított a lány karján. - Amíg nem nyerem el Dumbledore bizalmát - és erre nagyon kicsi az esély, ha nem térhetek vissza ősszel a Roxfortba -, akkor Neked mindenképpen titokban tartani a kapcsolatunkat. Legfőképp a szakmai együttműködésünket.
Lily csukott szemmel bólintott.
- Rendben. Sosem felejtem el, amit most mondtál – suttogta, majd felnézett. Szeme izzott. Bőre mostanra halvány barnára sült, ami nagyon jól állt neki. Szemének zöldje szinte világított. Kis póló és kis szoknya volt rajta. Felült.
- Ha nem jössz vissza a Roxfortba… tudom, önző vagyok, de… csak az érdekel, hogy biztonságban légy és sokszor láthassalak. Pers, nagyon félek! – vallotta be Lily.
Piton átölelte a lányt. Megcirógatta a vállát, halványan elmosolyodott.
- Itt vagyok veled. Mitől félsz?
- Attól, hogy megint elszakadunk egymástól! Ha egy napig nem beszélhetek Veled, már rögtön arra gondolok, elfelejtesz… hogy egyre kevésbé leszek fontos… - suttogta.
- De hát tudod, hogy ez nem igaz! A lelkembe égtél, Lily, fontosabb vagy mindenkinél. Akkor is az lennél, ha... elhagynál. Semmi okod a féltékenységre!
- Nem, dehogy vagyok féltékeny! Merlinre… dehogy… a féltékenységnél sokkal pocsékabb érzés az, ha arra gondolok, megfakulnak az érzéseink egymás iránt. Őrjítően hiányoztál, pedig gyűlölni akartalak, amikor felfedeztem a karodon… azt… - magához húzta Piton bal karját és végigcsókolta az alkar bőrét. – Ha nem látnálak ezer évig, akkor is ismerném arcod minden rezdülését. Szemed minden villanását… és várnálak, mindig csak várnálak, hogy egyszer megint látlak!
- Bízz bennem, kérlek... - suttogta a fiú. Önkéntelenül megdörzsölte a karját, amelyen most nyoma sem volt a Sötét Jegynek. Voldemortnak nyilván fontosabb dolga akadt, mint hogy a fiatal mágussal foglalkozzon. - Ha csak fele annyira bíznál bennem, mint én benned... fel sem merülnének ezek a gondolatok. Nem foglak elhagyni, soha.
Lily elmosolyodott.
- Igazad van. Jobban fogok bízni benned. Szeretlek… - lehelte a kis boszorkány. – Csak tudod… olyan csendes vagy… olyan komoly. Sokkal komolyabb, mint egy éve. Néha nehéz kiismerni Téged. Néha kell a megerősítés nekem, hogy… azt gondolod-e és azt érzed-e még mindig… hogy nem öli-e ki belőled az érzéseket fokozatosan… az a mocskos szemét – a fiú feje mellé hajtotta szép fejét. Ajkuk összeért csaknem. – Kedvesem. A legbátrabb ifjú mágus vagy, akit ismerek. És büszke vagyok rá, hogy a Tiéd lehetek – a tenger halkan zúgott az ablakuktól nem messze. Csend volt. És béke.
Piton magához ölelte a lányt és a hátát simogatta. Lily a legbensőbb félelmeit fogalmazta meg az előbb. A fiatal mágus, amikor Voldemort közelében volt, minden energiáját arra használta, hogy megtévesztő jelzéseket adjon sötét mesterének. S ahogy megtanulta mesterien leplezni valódi érzelmeit, úgy szilárdult meg körülötte, úgy vált egyre áthatolhatatlanabbá a mentális pajzs, ami nemcsak védte, de el is szigetelte az emberi érzésektől.
- Szeretlek, Lily. Ez a legerősebb és a legbiztosabb dolog az életemben. (annyira… szeretem:D-B)
