„Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.”

Paul Verlaine

 

 

 

 

 

Huszonnyolcadik fejezet

 

 

 

Nem Dolores Umbridge volt az egyetlen, aki mérhetetlen csalódottságot érzett az elmaradt esküvő miatt. Orion Black még aznap éjjel leitta magát, azóta is a Szent Mungóban kezelték idült alkoholmérgezéssel. Walburga több mint egy hónapig bújdosott a barátnői elől, most a kezét tördelve magyarázkodott Voldemortnak.

- Drága Nagyúr! Kiátkoztam az elsőszülöttemet. Egyedül ő és csakis ő a felelős a történtekért!

- Nem volt bűntársa? A másik fiad nem segédkezett ebben a kis tréfában? - hunyorgott Voldemort. A Mindent Látó Szem fölé hajolt, dühe csak fokozódott, amikor meglátta, hogy a fiatalabb Black fiú valami mugli leányzóval viháncolva tölti az időt.

- Az én Regulusom? Dehogy! Minden tudásával Téged szolgál, Nagyúr!

- Igazán? - vicsorgott megvetően Voldemort. Pálcáját Walburgához szegezte, közelebb vonta magához az asszonyt. Durván belemarkolt ritkás vörös hajába, a szeme elé tartotta a varázsgömböt. - Én meg úgy látom, hogy a fiatalúr kigyógyult a ragyaverte kórságból! Ideje, hogy újra a szolgálatomba álljon!

- Óh, igen, már jobban van a lelkem... - Walburgát mérhetetlenül felháborította, hogy fiatalabb fia egy láthatóan mugli lány társaságában időzik, ám valódi érzéseit igyekezett eltitkolni a Nagyúr elől. Voldemort azonban érzékelte az aggodalmát.

- Regulus Black meg fog fizetni a hűtlenségéért. - Voldemort hangja könyörtelenül zendült.

- De hát ő sohasem árulna el, Téged, Nagyuram! - sápítozott a boszorkány.

- Takarodj a szemem elől, asszony! A fiad bűnhődni fog a bátyja kis tréfája miatt!

- Könyörgöm, irgalmazz neki! - Walburga a Sötét Nagyúr lábai elé vetette magát, ám Voldemort undorodva rúgott belé, majd egy Cruciatus-t eresztett az asszonyba. Utána intett Traversnek, hogy vonszolja ki a trónteremből a kábult nőt.

 

 

Regulus Blacket akkor érte utol Voldemort hívása, amikor Rebeccával éppen egy szalmakazalban töltötték az időt, egymáson fetrengve. Rebecca minduntalan a fiú köldökébe dugta az ujját, roppant mulatságosnak tartotta az egész mókát. Persze minden percben heves csókolózásba fogtak. Rebecca éppen vihogva puszilgatta Regulus hasát, amikor felfigyelt a karján a sötétlő tetoválás fura mozgására.

- ÓÓ te jóó ég! Regicukikám! Neked ilyen mozgó tetkód van?! Nagyon cukiii! – tapsolt a szőke lány.

A fiú pillantása a karjára tévedt. Egész testében reszketni kezdett. Ráadásul Voldemort hívása hatástalanította Piton varázslatát. Az elmúlt hetek, amelyeket Regulus Rebeccával töltött, álomszerűvé váltak. Az ifjú halálfaló hirtelen azt sem tudta, hol van.

- Erre azért nem mondanám, hogy "cukika" - intett állával a karján izzó Sötét Jegyre, amikor a lány szavai a tudatáig hatoltak. - El kell mennem! A Nagyúr hívat...

Rebecca pislogni kezdett, az egyik hatalmas műszempillája csaknem leesett.

- Na, de Cukika! Miféle nagyúr? A góréd nagy hapsi? Nálatok, ingatlanügynököknél nagyúrnak kell hívni a főnököt? – cuppantotta össze ajkait.

- Ingatlanügynök? - ráncolta a homlokát Regulus, majd eszébe jutott, mit hazudott Petunia esküvőjének éjszakáján. - Igen, a főnököm... izé... elvárja, hogy Nagyúrnak szólítsam.

 

Rebecca eltátotta szilikonnal gazdagon megtoldott ajkait és megrebegtette a pilláit. Eleinte Regulus is csak felszínes szórakozásaihoz kellett, de egy ideje a lány furcsa érzéseket észlelt önmagán. Mivel ahhoz nem volt túl okos, hogy rájöjjön, ez bizony a szerelem, arra gondolt, Regulus-szal különösen jó a szex, ezért érzi ezt. Most meglepően gyengéden fogta meg a fiú kezét és mélyet sóhajtott.

- Cukika… hát akkor… menjél.

- Mindjárt jövök... - nézett a lány szemébe Regulus. Ha egy pillanatra lehunyta a szemét, újra elkapta az a bódult, zsongító érzés, ami Piton mentális mágiájának utóhatása volt. Regulus semmi másra nem vágyott, mint hogy élete hátralévő részét Rebeccával és hasonlóan üres fejű baráti társaságával töltse: plázákba járjon és kirakatokat bámuljon, semmire sem jó mugli kacatokat vásároljon, éjjelenként diszkókban táncoljon, fülében dübörögjön a zene, agyában és ereiben áradjon szét a füves cigaretta észbontó hatása... Ám a Sötét Nagyúr parancsa úgy tépte szét a vágyait a távolból, mintha éles karddal sújtott volna le rá. Fémes fájdalmat hagyott maga után, Regulus gyomra görcsbe rándult. Aztán rájött, hogy ez már az utazás miatt van. Ahogy felkapta a lába előtt koppanó követ, a zsupszkulcs már repítette is ura színe elé.

- Lám csak - vigyorodott el a Nagyúr, ahogy undorodva végigmérte a pólót és farmert viselő fiút -, elmúlt a fertőzés. Örülök, hogy meggyógyultál, ifjú Black!

- Én is... büszke vagyok, hogy ismét a szolgálatába állhatok, Nagyúr! - hadarta a fiú.

- Hazudsz! - csattant Voldemort hangja, mint egy ostorcsapás. - Crucio!

A Black család legifjabb sarja kétrét görnyedt. Szemét elfutották a könnyek.

- Nagyúr... kegyelmezz!

- Hűtlen fattyú! Azt hiszed, a két szép szemedért kaptad a Sötét Jegyet? A csatában elbújsz, a munkádat elhanyagolod! Mugli szajhákkal szórakozol, ahelyett, hogy megölnéd őket! Talán a bátyád esküvőjét is Te hiúsítottad meg?

- Nem, Nagyúr... dehogyis... Hiszen betegen feküdtem! - Regulus szétmaszatolta arcán a könnyeit. - Megvetem Siriust... Gyűlölöm őt! Ha kívánod, végzek vele és a barátaival!

Voldemort szeme felcsillant.

- A barátaival is?

- James Potterrel, aki a Főnix Rendjének dologozik. És Remus Lupinnal, aki egy ocsmány vérfarkas. Meg Peter Pettigrew-val, aki bejegyzetlen animágus. A színed elé hozom mindegyiket, Nagyúr!

Voldemort megdörzsölte az állát. A megfélemlített fiú hasznosabb információkat közölt most, mint eddig bármikor. De nem mutatta ki az elégedettségét, éppen ellenkezőleg.

- A gyilkoláshoz nem értesz, ezt már bizonyítottad. Másképp kell meggyőződnöm a hűségedről. Nézzük csak... - Voldemort az emlékeiben kutatott. - Tavasszal a lelkem egy darabját bíztam rád. Remélem, azóta is gondját viseled.

- Igenis, Nagyúr - nyögte kiszáradt szájjal, kissé elbizonytalanodva Regulus. A medált, amit Voldemorttól kapott, egy ideig a nyakában hordta, de borzalmasan rosszul érezte magát tőle. Éjszakánként rémálmok gyötörték, ha a horcrux érintésnyi távolságra volt tőle. Néhány hete, miután beköltözött Rebecca cukika tengerparti villácskájába - amit nagy egyetértésben rózsaszínűre mázoltak kívül és belül -, Regulus az udvari pottyantós WC mellett ásta el  Voldemort medálját. ( a legjobb hely :D A Nagyúr tündöklése a fekáliában..:D-B)

A Sötét Nagyúr, amint a fiú elméjében kutakodott, most megrökönyödve érzékelte, miféle rejtekhelyet(örüljön, h csak mellé, és nem bele az anyagba DD-L) talált a fiatal Black. Alig bírta visszafojtani a haragját, amikor megszólalt.

- Regulus Black! Méltatlanná váltál arra, hogy a lelkem darabjának őrzője légy! Bűnhődnöd kell a családod árulása miatt! Elém hozod az ékszert! Utána a rendelkezésemre bocsátod a lányt, akivel mostanában együtt hálsz...

- Ő semmiről sem tehet, Nagyúr! Inkább... inkább magam végzek vele!

- Úgy? Ám legyen!  Ha mégsem teszed meg, úgyis tudni fogom. Akkor majd helyette is bűnhődhetsz... - intett kegyesen Voldemort, majd tovább fürkészte a fiú elméjét. Kereste a gyenge pontját. Valakit, aki talán még közelebb áll hozzá, mint a mugli szajha. - A házimanódat akarom!

- Igenis, Nagyúr!  Már hívom is! - Regulus megdörzsölte a Black család ősi gyűrűjét, mire Sipor azonnal a palotában termett. Voldemort vörös szeme újra Regulusra szegeződött.

- Most menj, hozd vissza a medált!

Regulus tétován biccentett Sipor felé, majd dehoppanált. Rebecca házára koncentrált, ám a Nagyúr közelsége annyira megzavarta, hogy képtelen volt elegánsan érkezni. Fejjel előre zuhant az egyik virágágyásba.

Rebecca éppen a teraszon napozott, bár már elég hűvös volt és a nap se nagyon sütött, de a lányt ez nem érdekelte. Vékony testén nem nagyon szeretett ruhát viselni, még télen sem. Így hát felvette a nyolcvanötödik pink binikijét és elterült a nyugágyban. Regulus becsapódására felborult a napozóággyal együtt, úgy megijedt.

- Cukika!!! Minek ijesztgetsz?! Direkt csináltad?! – affektált Becca.

Regulus feltápászkodott, az orrát tapogatta. Csodával határos módon nem tört el és egyetlen foga sem hullott ki.

- Nem direkt csináltam! - csattant fel Regulus. - Sürgősen meg kell találnom valamit.

Rebecca már magához tért és a fiú nyakába vetette magát, majd vigyorogva megtapogatta.

- Tudod… hogy nagyon cuki, ahogy varázsolsz? Most is varázsoltál, nem? Repülni is tuuuuudsz??

- Ha Te mondod... Persze, hogy tudok repülni. Mint minden varázsló - húzta ki magát  öntudatosan a fiú. Bár az utóbbi napokban nem nagyon volt alkalma, hogy varázslataival elkápráztassa a lányt, sohasem cáfolta, hogy vannak ilyen "paranormális" képességei.

Rebecca hátravetette a fejét, platinaszőke haja szinte a földig ért így.

- Cukika, gyere szexeljünk a levegőben!! – kiáltotta kacagva. ( Áááááááááá :DDD-L)

- Inkább segíts, Rebecca! Itt ástam el, a WC mellett...

Rebecca Regulus-ra nézett és lebiggyesztette kikent ajkait.

- A WC mellett?! Pfúj! Iszonyú szaga lehet! Büdös, Cukika!!

- Tudom, hogy büdös! Viszont senki sem használja. Éppen azért választottam ezt a rejtekhelyet.

Rebecca nevetni kezdett, ami inkább visongás volt és ugrált nevettében.

 

- Ez nem vicces! A Nagyúr... izéje. Vagyis a főnököm holmija. Van valami a házban, amivel ki lehet szedni? Olyan nyeles fémlapát, láttam valahol...

Rebecca abbahagyta a visítást és felnyomta a melleit a hatás kedvéért, majd kis terpeszbe állt s kezét a csípőjére tette.

- Cukikám! Ásóra gondolsz?! Hozom! – Rebecca térült-fordult s máris a kezében volt az ásó.

- Igen, ásó! Ez az! - csillant fel Regulus szeme. Megforgatta a kerti szerszámot, ám fogalma sem volt, hogyan kell használni.

Rebecca vigyorogva dugta ki a nyelvét.

- Egy varázsló nem tudja használni ezt? Cukika! Így kell! – kinyomta csontos fenekét, megriszálta, majd a melleit kissé kijjebb tette a bikinifelsőből, aztán két nyomot ásott a földbe, ami inkább nevetséges kaparászásnak tűnt. Rebecca nem volt valami erős… - Látod, Cukim?! Így kell! Csinááááld! Olyan szexi vaaagy! – vihogott a lány. – Amúgy meg… miért rejtetted el azt a holmit?! Loptad?!

Regulus átvette az ásót, és forgatni kezdte a földet, ahogyan Rebecca mutatta. Közben magában dohogott.

- Dehogy loptam! Ő bízta rám... Egy medál.

Rebecca tapsolt kettőt.

- Medááál?! Biztos tök dögös és divatos, cuki cucc! Az enyém lehet??

- Divatos cucc? - értetlenkedett Regulus. - Át van itatva mágiával! Borzalmas, erős varázslattal. Azért is rejtettem el...

Rebecca rágcsálni kezdte a műkörmét az egyik ujján, és csalódottan figyelte a fiút.

Tíz perc múlva az ásó megcsikordult a medálon. Valahogy sikerült felpattintani, pedig Regulusnak ez állt a legkevésbé a szándékában. Szürkés füst gomolygott elő belőle, majd egy tizenhét év körüli, fekete hajú fiú szellemarca rajzolódott ki. Lassan alakot öltött, megvetően pillantott az előtte kuporgó fiatalokra.

Rebecca hátrahőkölt, majd ahogy jobban szemügyre vette a jelenést, roppant helyesnek találta.

- De cukii… - susogta Regulusnak. – Jaj, tökre cukika!! – mondta hangosabban és beharapta az alsó ajkát.

- Ne mondd neki, hogy cukika! Még megsértődik - súgta Regulus a lánynak. (Bella ezt el fogja játszani, isten bizony… cukikaaa Tom!:D-B)

Rebecca a szája elé kapta gyorsan a kezét.

- Ocsmány férgek! - zendült a fiatal Tom Denem hangja. Szeme fürkészve meredt Rebeccára, majd a fiatal mágusra. Hozzá intézte a szavait. - Egy muglit áldoznál az Uradért? Az ő életereje tápláljon? Mit képzelsz, hitvány szolga?! Crucio!  - A fiatal Voldemort szellemalakja Regulusra szegezte ujjait, ám még nem volt annyi ereje, hogy az átok célba érjen. Csupán egy ártalmatlan, narancs színű fénysugár szabadult el.

Rebecca felháborodottan hallgatta a szavakat.

- Cukika, ez szerintem valami zsarnok!! Idióta! Már nem is tetszik annyira! Vagyis de! De még ha méteres farka is van, nem beszélhet így! Hé Te! Cuki szellem! Menj innen, ha csak háborogni tudsz!!

 

- Rebeccának igaza van! - kelt a lány védelmére felbáborodva Regulus. - Ha nem tetszik, menj vissza, ahonnan jöttél!

Tom Denem tekintete azonban már Rebeccára szegeződött, a következő pillanatban elszántan szipolyozni kezdte Rebecca életerejét.

Rebecca felsikoltott és elsápadt. Szemei fennakadtak és hörögve kapkodta a levegőt. A földre zuhant.

Regulus megőrizte lélekjelenlétét. Forrt benne a düh, izzott a gyűlölet, amikor megértette, hogy a horcrux el akarja pusztítani kedvesét. Fogta az ásót, és keményen lesújtott vele a medálra. Majd még egyszer. És újra. Addig püfölte, amíg a füst oszladozni kezdett. Tom Denem arcán izzó gyűlölet ült, ám a szellemalak egyre halványodott. Ekkor Regulus végre lecsapta a medál fedelét. A kísértet elenyészett.

Rebecca nagy nehezen magához tért, ahogy a horcrux megsemmisült. Felült és értetlenül meredt Regulus-ra.

- Miért tetted tönkre azt….!? Tök cuki ékszer volt! – duzzogott. Fel sem fogta, hogy az előbb kis híján véget ért szánalmas, egyszerű élete ezen a világon.

- Ez neked cukika? - hördült fel Regulus. - Jól vagy?

Rebecca bólogatott egyet, majd a fiú nyakába csimpaszkodott.

- Jaj Cukim! Én Hősöm! Ki volt ez a bunkó szellem?? Amúgy… iszonyatosan cukimódon helyes volt!

- Nos, ez a helyes srác a nagyfőnök... - dünnyögte Regulus. - Ilyen volt fiatalon. A helyedben nem ábrándoznék róla. Visszaviszem neki ezt a kacatot. Hamarosan találkozunk, Cukorfalat!

(Nem lehetne egyszer Rebeccát rászabadítani Voldira?! :D Ott halna meg menten a Nagyúr…-B)

 

 

 

Lily épp csomagolt. Gyönyörű nyaralásuk a végéhez közeledett. Mindketten kipihentek voltak és nagyon boldogok. A lány dúdolgatva, mosolyogva csomagolta össze Perselus szerény batyuját is. Körülnézett, hogy a fiú merre van és amikor látta, hogy az erkélyen időzik, gyorsan belecsempészett a ruhái közé egy fehér liliomot.

Piton végignézett a tengerparton. A jachtjuk hívogatóan ringott a vízen, fölötte sirályok repkedtek. Két madár kivált közülük, egyenesen a szálló felé röppent. Egy pillanat múlva a fiatal mágusnak nem lehetett kétsége, hogy az egyik, a hófehér bagoly az ő erkélyüket célozta meg.

Lily nem vette észre a baglyokat, mert bement a fürdőbe, hogy letusoljon. Indulás előtt álltak. Lilynek nagyon jó kedve volt. Szinte már azt is elfelejtette, hogy Piton halálfaló és, hogy Voldemort szelleme, mint egy hatalmas, lesújtani készülő bárd, ott lebeg felettük. ( kis butus :D –L) A fiatal boszorkány énekelgetve mosta meg a haját, a testét, akkurátusan készülődött, vidáman és boldogan. Nem sejtette, hogy az életébe a tragédia alattomosan kúszik be… egyre beljebb és közelebb…

Piton orrát azonnal megcsapta a díszes levélpapír illata. Gyorsan átfutotta Malfoy üzenetét... és hirtelen kizökkent a vidám, gondtalan nyaralás hangulatából. Újra és újra átolvasta a semmitmondó kis levelet. Ami a sorok közül áradt, nem olyan volt, mint egy jóindulatú, baráti figyelmeztetés. Malfoy gőgös, fölényes stílusából hiányzott a részvét. Szavait azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Piton lehunyta a szemét, az észak-angliai kisvárosra koncentrált, ahol Lilyvel felnőttek... Evansék házára... Hirtelen remegni kezdett.

Lily fürdőköpenyben ment ki a szobába és a ruháiért nyúlt, amikor Piton elejtette a levelet. Egy pillanat alatt lejátszódott előtte a jelenet. Csupán egy villanás, egy sűrített emlék, mint amit az a fajta rossz álom hagy, aminek a részleteire ébredés után nem emlékszünk, csak a nyomasztó hangulata marad meg egész nap. Piton lehajolt a levélért, újra átfutotta a sorokat. Jeges borzalom hasított belé.

- Kedvesem… - lépett oda a lány és összehúzta a szemeit. – Jól vagy? – nézett végig a fiún a lány. – Mi az a kezedben? – tévedt a tekintete a pergamenekre. – Kitől jött leveled? – kérdezte huncut vigyorral.

- Nem fontos... – tért ki a válasz elől Piton. Még mindig az előző benyomás hatása alatt volt. Nem volt igazi látomás, fogalma sem volt, mi történhetett. Csak a zsigereiben érezte, hogy valami szörnyű tragédia. Evansék házában...

Lilyt meglepte a tiltakozás, de megvonta a vállát.

- Jó…  nem kell elmondanod. Neked is lehetnek titkaid – mosolyodott el, de nem tetszett neki barátja sápadt arca. Elfordult és ledobta magáról a köntöst. Teljesen pucéran állt a napsütötte szobában, még egyszer visszafordult Perselushoz. – Figyelj, Pers… biztos, hogy nem tudok segíteni?

Piton lassan fordult meg. Lily meztelen testének látványára még sohasem maradt közömbös. Most azonban kifejezéstelen arccal nézett a lányra. Fekete szeméből mintha kiszökött volna a fény. Lily kérdését meg sem hallotta.

- Kész vagy? Akkor megyek én is zuhanyozni... – indult a fürdőszoba felé.

Lily tétován bólintott egyet.

- Rendben. Akkor… sietek öltözni. – Lily mozdulatai meglassúdtak. Valamit érzett a csontjaiban és az előbbi jókedve egy pillanat alatt elszállt. Percek alatt felöltözött, megfésülte gyönyörű haját és leült az ágyra. Várta, hogy a fiú is elkészüljön. Közben próbált ráhangolódni az elméjére, de nem akart legilimenciát használni. Valójában nem is tudott volna észrevétlenül és büntetlenül turkálni a fiú agyában, hiszen Piton kiváló okklumentor volt.

Piton gyorsan lezuhanyozott, felöltözött. Szokatlanul csendesen viselkedett. Mozdulatai idegesek, kapkodóak voltak, pedig semmi oka nem volt a sietségre. Még egyszer szétnézett a szobájukban, ahol annyi boldog órát töltöttek. Még véget sem ért a nyaralás, máris idegenné vált minden...

- Indulhatunk? – kérdezte kiszáradt szájjal.

- Mehetünk – nyújtotta a kezét Lily. Hamar kiértek a repülőtérre, majd néhány óra múlva landoltak Londonban, onnan hazahoppanáltak. Lily nem lepődött meg, hogy a Spinner’s End-re érkeztek.

- Hát… köszönöm ezt a csodás nyaralást, Perselus! Nagyon-nagyon jó volt… - ölelte át Lily a mágus nyakát. – Most megyek és mindent elmesélek otthon! Na jó… majdnem mindent… - nevetett.

A Hold sápadtan világított a komor felhők közül. Hirtelen hűlt le a levegő. Piton Lily keze után nyúlt.

- Várj... Ne menj most haza! Maradj velem ma éjjel, kérlek!

- De miért… maradjak Nálad éjszakára? Úgy értem, persze nagyon szívesen, de előbb hazamegyek, lepakolok, beköszönök a szüleimnek…

- Nem, ne tedd! – kiáltotta Piton. Megfogta Lily karját és magával húzta a ház bejáratáig. – Késő van... Majd reggel együtt megyünk át hozzátok, csak előbb... ellenőriznem kell valamit.

Lily ledobta a hátizsákját és összefonta a melle előtt a karjait.

- Pers, most már tényleg nagyon fura vagy! Mi ez a titkolózás? Valami bulit szerveztek nekem? Vagy… mi van?

- Maradj itt! Várj meg a nappaliban, mindjárt visszajövök – kérte Piton a lányt, de olyan hangsúllyal, hogy szinte utasításnak hangzott.

Lily nyelt egyet a határozott szavakra és felsóhajtott.

- Rendben. Itt maradok – vonta meg a vállát és bement a nappaliba, ám esze ágában sem volt tétlenül ücsörögni itt. Figyelte Pitont, s egyre zavartabbnak találta.

Piton, most hogy közel érezte magához Evansék házát, újra elolvasta Lucius sorait. Az illatos pergamenről szinte sütött a tömény rosszindulat. Soha nem volt még ilyen határozott megérzése. Valami történt. Valami sötét, gonosz varázslat...

- Nem... nem várhatok reggelig. Most azonnal ellenőriznem kell... – motyogta maga elé Piton. Azzal kirohant a házból, vissza sem nézett. Mint egy megszállott, úgy rohant Evansék háza felé.

Lily, amint a fiú kitette a lábát, bűbájt szórt magára, ami megakadályozta, hogy Piton észrevegye, s utána surrant. A járda melletti bokrok mögött lépkedett. Tisztán látta, ahogy a fiatal mágus elindul felfelé a dombon. Lily azt várta, egyszer csak befordul az erdő felé, és szinte már látta a lelki szemei előtt, ahogy Mulciber, vagy maga Voldemort előugrik az egyik fa mögül, de semmi ilyesmi nem történt.

A fiú csontjaiba jeges rémület hatolt. Érzékei kiélesedtek, orrcimpája kitágult. Mielőtt belépett volna, már szinte érezte a széttépett testek szagát.

Malfoy műve... – futott át az agyán a képtelennek tűnő feltételezés. Még sohasem látta a szőke mágust gyilkolni, fogalma sem volt, mire képes. Viszont az utca, ahol Evansék háza állt, szinte hordozta magán a vérengzés kitervelőjének senki máséval össze nem téveszthető nyomát.

Lily most már igazán meglepődött. Minek megy hozzánk?!

Tovább figyelte Pitont.

Néptelen volt az utca. Mintha a lakói rettegve húzódtak volna otthonaikba. Piton mindenütt leeresztett redőnyöket látott. A kertekben pedig valamennyi fa ledobta a leveleit, a fű elsárgult. Félelem és rettegés légköre burkolta be az egész utcát. A fiatal mágus arra gondolt, talán démonokat szabadított Lucius Malfoy a városra...

Nem.

Nem az egész városra.

Még csak nem is erre az egyetlen utcára.

Csak egy bizonyos házra.

Piton benyitott. Mintha valami forró gőz csapott volna az arcába. Gyorsan maga elé kapta a talárját, így a ki tudja, honnan freccsenő vérpatak elkerülte az arcát és az ajtó belső oldalát festette vörösre. Piton kinyitotta a szemét. Pálcája hegyével világítva indult előre. A lépcsőfeljáróig jutott, amikor majdnem keresztülesett valamiben, ami a lábai előtt hevert.

Egy szétmarcangolt emberi test.

Pontosabban, ami maradt belőle.

Piton hátralépett, a falnak vetette a hátát és öklendezni kezdett.

És akkor meglátta a letépett, elgurult fejet. A halott férfi üveges szeme vádlóan meredt rá.

Lily várt egy darabig, amikor Piton bement a házukba, hátha kijönnek a szülei, de ez nem történt meg, ezért besétált a kapun. Lassan lépkedett a kis járdán. Minden csendes volt. Valószerűtlenül csendes. Se beszélgetés, se rádió, vagy tévé hangjai nem szűrődtek ki a házból. A lány nagyot nyelve folytatta az útját. Most már egészen hevesen vert a szíve. Ahogy a bejárathoz ért, a félig nyitott ajtóhoz érintette ujjait s belökte. A benti félhomályt nehezen szokta meg a szeme. Belépett.

- Pers? Anya? Apa! – szólalt meg rekedten. A következő pillanatban azonban már megszólalni sem tudott.

- Ne mozdulj! Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta Piton, és pálcáját a belépőre szegezte. Talán nem is volt tudatában, hogy Lily Evans jött utána.

Lily szeme hatalmasra tágult. Fel sem fogta, hogy a fiú szól hozzá… azt sem, amit lát. Anyja véres teste… feltépett mellkasa, apja torzója… a vérben úszó előtér és a szag… Lily Evans sikítani kezdett.

Piton elkapta a lány karját, hogy erőszakkal elvonszolja onnan. Behúzta volna az ebédlőbe, ahonnan nem látszott a vérengzés nyoma. Ám Lily görcsösen kapaszkodott belé, képtelen volt arra, hogy a szükséges két lépést megtegye.

A lány még mindig sikított, zokogott és teste akkorákat rándult, hogy képtelen volt állva maradni. Lábai összecsuklottak, belezuhant az alvadt vértócsába. Nem érdekelte. Síron túli sikolya félelmetes volt.

- Mi ez? Mi eeeeeez?!!!!! – apja teste után nyúlt.

Piton Lily mögé került, hátulról leszorította a karját. Próbálta eltakarni a lány szemét.

- Már nem segíthetünk rajtuk! Végeztek velük, Lily, hallgass már, semmit sem tehetünk!

- Hagyj!!! Nem… nem lehet… egy rémálom ébressz fel!! – Lily sikítása zokogássá erősödött. Az agya hirtelen lebklokkolt. Nem akarta felfogni, hogy saját szüleit látja így, borzalmasan, megcsonkítva… azokat, akik nemrég még olyan boldogok voltak… akik várták haza a lányukat… akik szerették az életet…

Piton most szembe fordult Lilyvel. Leeresztette a pálcáját. Próbált mélyeket lélegezni, de csak zihálni tudott.

- Ezt... nem ember tette. Esélyük sem volt... Valami sötét erő... egy megidézett démon. El kell tüntetni a nyomokat, mielőtt ideérnek a mugli hatóság emberei!

Lily ekkor mintha magához tért volna, ellökte a fiút és odarohant szülei holttestéhez. Lerogyott eléjük és rájuk borulva kezdett sírni, vigasztalhatatlanul és olyan fájdalmasan, ahogy csak azok tudnak zokogni, akik pontosan tudják, milyen elveszíteni a szüleiket.

- Megölte őket… megölte… megölte… - ezt kántálta két görcsös zokogás között.

Piton gyomra is görcsbe rándult. Egy hosszú percig csak nézte a lányt és némán osztozott a fájdalmában. Forrt benne a düh. Aki ezt kitervelte... nem csak gyilkolni akart. Nem csak Lily Evansnek akart fájdalmat okozni... A lány mellé lépett, a vállára tette a kezét.

- Elviszlek innen, Lily! Nem maradhatsz itt tovább! – szólalt meg rekedtes hangon.

- Ne!! Neeeeeee! Nem akarok elmenni! – sikította Lily.

- Muszáj! – fogta meg a lány vállát Piton. – Elviszlek... Itt nem vagy biztonságban!

A lány görcsösen fogta anyja karját. Képtelen volt elengedni.

- Nem… nem… nem akarom… ez nem… velem történik… - suttogta, s ekkor elsötétült előtte a világ. Émelygett és egy pillanat alatt rosszullett. A padlóra támaszkodva kezdett hányni. Görcsösen öklendezett és zokogott egyszerre. Csaknem megfulladt.

Piton elengedte és várt. Ugyanazt érezte, amit a lány. Csak azért nem kezdett ő is hányni, mert aznap egyetlen falatot sem bírt lenyelni. Szánakozva nézett a lányra, közben őt is szinte megbénította a látvány. Végül nyelt egyet, varázsolt két hosszú, fekete takarót, a halottakra terítette őket. Letérdelt Walter feje mellé, lefogta a szemét, majd a fejet is a takaró alá tolta. (jajjjj!! :DD ez annyira szörnyű, hogy csak röhögni bírok…-B)( én meg tovább képzeltem, ahogy Walter kikacsint alóla – L )

- Felviszlek a szobádba, maradj ott, amíg elintézem, amit kell... – nyögte a fiú, ám Lily kimerülten csuklott össze. Elvesztette az eszméletét a következő pillanatban.

Piton nagyot sóhajtott. Higgadtságot erőltetett magára. Elméjét lezárta, kirekesztett magából minden emberi érzelmet. Szétnézett a nappaliban. Pillantása megállapodott Lily Evansen.

- Bocsáss meg, kérlek! – nyúlt a lány vérfoltos keze után, és megcsókolta. Majd felemelte a földről, bevitte a nappaliba. Azután visszatért, előhúzta a pálcáját és erőteljesen összpontosított egy ősi varázslatra.

A takaró alatt az emberi maradványok lassan áttetszővé váltak. Piton érzékelte, ahogy a test atomjai átalakulnak, eltávozik az anyag, s megmarad a tiszta fény. Amikor a két lélek öntudatlanul kiszabadult, egy suhintással eltüntette a tetemeket. Azután már csak egy tisztító bűbájra volt szükség, amit az aurorok is alkalmaztak, ha szükség esetén el kellett tüntetni a nyomokat...

Piton, miután végzett a takarítással, felemelte Lily Evans ájult testét és a Spinner’s Endre hoppanált vele. Felvitte a lányt a hálószobába, levette róla a beszennyeződött ruhát, varázslat nélkül lemosta a testét, majd tiszta pólót adott rá. Lement a konyhába, gyógyító elixírt főzött, egy egész üsttel. Megivott egy bögrével, egy másikat felvitt Lilynek. Fogalma sem volt, mit fog mondani, amikor kedvese magához tér. Leült az ágya szélére, időnként letörölte Lily verítékező homlokát.

A lány, amikor magához tért, már Perselus ágyában volt, tiszta ruhában. A feje hasogatott és a szájában keserű, kellemetlen ízt érzett. Hunyorogva moccant meg az ágyon.

Piton felsóhajtott. Kissé megkönnyebbült, bár sejtette, hogy a sokkhatás még nem múlt el.

- Korán van még... Feküdj nyugodtan – szólalt meg halkan, amint találkozott a tekintetük. Lilynek ekkor eszébe jutott minden. Összegörnyedt és zokogni kezdett. Öklével a párnát ütötte, majd az ágy támláját, de ezt észre sem vette, már felszakadt a bőr is az öklén, véres nyomokat hagyva az ágyneműn…

- Nem… ez nem lehet… Nem, nem!!!!

Piton lefogta a lány kezét. Megitatta vele a bögre tartalmát, magához ölelte, megcsókolta a homlokát. Áthullámzott rajta mindaz, amit feltehetően Lily is érzett. A veszteség fájdalma. A tehetetlen düh. Végül az üresség, amelyet időnként egy rémálom képei töltenek meg.

- Próbálj megnyugodni... – szólalt meg halkan a fiú. Bár szorosan magához ölelte Lily-t, érezte, hogy a lelkük messzebb van most egymástól, mint valaha.

Lily nehezen nyugodott meg. Valójában nem nyugodott meg. Csak megadóan simult Piton ölelésébe. A következő pár óra szinte kiesett neki. Csukott szemmel feküdt, de nem aludt. A borzalmas látvány minduntalan ott lebegett a szeme előtt.

Piton végig ott volt mellette. Lehunyta a szemét, szelíden simogatta a lányt. Képtelen lett volna bármit mondani. Csak ölelte gyengéden Lilyt, a szeme nyitva volt, a sötétséget fürkészte, ami egyre inkább a lelkére telepedett. Bensőjét szinte égette a gyűlölet...

Lily a fiúba kapaszkodott, egyetlen vigasza és menedéke ő volt ebben a pillanatban. Az éjszaka közepén még egyikük sem aludt. Csak feküdtek és nem tudtak semmit tenni a bénultság ellen, ami rájuk telepedett. Lily aztán hirtelen felkelt. Gyorsan ugrott ki az ágyból, lesodorta a kispárnát és az egyik bögrét az asztalról.

- Hová mész? Ne menj most sehová! - Piton is felült, a lány után kapott, de Lily már felkelt.

A lány nem válaszolt, csak Perselusra nézett. Arca beesett lett, szeme vörös volt a sírástól. A csillogás, ami oly vonzóvá tette őt, eltűnt azokból a csodás zöld szemekből…

- Gyere, feküdj vissza! Soká lesz még reggel... – kérte a fiú. Gyűlölte magát, amiért semmi sem jutott az eszébe, amivel eloszlathatta volna a nyomasztó hangulatot. Nem. Nem azért. Hanem mert képtelen volt megakadályozni, ami történt. Hangja erőtlen volt, amikor megszólalt. – Ne menj el, Lily...

Lily az ablakhoz lépett.

- Nem készülök sehová… - suttogta s megfordult, a fiú felé. - Egyedül maradtam. Nincs már senkim. Én ezt nem… ezt nem hiszem el. Nem. Nem… nem lehet… - a tenyerébe temette az arcát és perceken át csendesen sírdogált. – Mi lesz most… mi lesz velem… - térdelt le és szívszaggató sírása volt az egyetlen zaj dermedt éj csendjében.

Piton felkelt, odalépett hozzá, letérdelt mellé. Homlokát a lányéhoz érintette.

- Nem vagy egyedül. Itt vagyok veled. Melletted leszek, nem hagylak el. Nem eshet bajod.

Lily hallotta a fiú szavait, és mérhetetlenül hálás volt neki, hogy ezt mondja, de ő mégis végtelenül egyedül érezte magát.

- Tudom, hogy... ami történt, azt nem lehet feldolgozni. Kísérteni fog, amíg csak élünk. Engem is... Gyere, feküdjünk le! – Lassan felemelte a lányt a padlóról, az ágyhoz vezette.

Lily felpillantott, elkínzottan és üveges tekintettel, majd az ágy szélére mászott és Piton nyakába fúrta az arcát.

Piton magához ölelte, a hátát simogatta. Egy pillanatra úgy érezte, mintha Lily a testvére lenne. Walter és Rose... éppen úgy az ő szülei, mint a lányé. És megölték őket.

Lily levegővétele szabálytalan, kapkodó volt, aztán hirtelen felkapta a fejét.

 - Megölte őket – meredt a fiúra.

Piton bólintott.

- Brutális kegyetlenséggel... de nem vitt el semmit a házatokból. Akárki tette, nem lehetett más célja, csak az, hogy megfélemlítsen téged. Talán engem is – tette hozzá gondolatban.

Lily szeme félelmetes volt ebben a pillanatban.

- Megölte őket – ismételte meg ridegen. – Megölte őket, Te is tudod, hogy ő volt. Akit Te szolgálsz.

Piton egész teste összerándult. Erre a mondatra várt, azóta, hogy Lily meglátta a véres tetemeket. Hogy őt fogja vádolni.

- Nem ő maga... A Sötét Nagyúr nem hagy nyomot. Valaki, az emberei közül. Egy nagy hatalmú sötét mágus, aki képes arra, hogy megidézzen egy démont... – Piton felidézte a Voldemort legbensőbb köréhez tartozó feketemágusok arcát, akiket képesnek tartott egy ilyen merényletre: Greyback... Avery... Mulciber... Dolohov... Bellatrix Lestrange... Lucius Malfoy. A szőke mágus arca mindegyiküknél határozottabban rajzolódott ki előtte.

- Malfoy tette – szűrte a szavakat a fogai között. – Lucius Malfoy.

Lily oda sem figyelt. Szeme a falra szegeződött. Az árnyakat nézte… ahogy a faágak árnyéka rávetült a falra, mintha szellemek intenének neki. Mintha a szülei szólnának, s egyetlen szó kúszott agyának rejtett zugai felé: bosszú.

- Szembe kell kerülnöm vele – mondta váratlanul. – Elviszel hozzá – szegezte a fiatal halálfalóra a tekintetét Lily ellentmondást nem tűrően.

- Malfoyhoz? – Piton megrázta a fejét. – Csak parancsot teljesített. Nem kétlem, hogy örömét lelte benne, de nem kerülhetsz szembe vele. Esélyed sem lenne, hogy bosszút állj! – Piton lesütötte a szemét. Érezte, mennyire gyávának látszik most.

Lily meredten nézte a fiút és erőteljesen elkapta az állát, szinte belemélyesztette a körmeit a húsába. Kiserkent a vére is… erőszakkal maga felé fordította Piton fejét.

- El-vi-szel hozzá. Ahhoz, aki megölte a szüleimet. Aki meg akar ölni engem is és a gyermekemet. Hát nem látod, hogy meg akar ölni mindenkit?!! – kiáltott fel.

Piton a fejét rázta. Végre felfogta Lily szándékát.

- Nem viszlek a Sötét Nagyúr elé! Nem tehetem! – kiáltotta dühösen. – Ostobaság lenne, ha önként besétálnál a barlangjába! Elviszlek a Roxfortba, még ma! Még néhány nap, és kezdődik a tanév. Dumbledore oltalmában biztonságban leszel!

- A rohadt, büdös francba!! Cseszd meg!! Ne szórakozz velem, Piton! Dehogynem elvihetsz elé!! – üvöltött Lily és felpattant, a szekrényt kezdte püfölni, pálcája végéből félelmetes lángcsóvák csaptak ki. Olyan volt, mint aki teljesen megőrült.

- Hagyd abba! – kiáltott a tomboló lányra Piton. – Pontosan tudom, mit érzel, de ezzel a viselkedéssel nem oldasz meg semmit! Nem hozhatod őket vissza!

Lily soha így még nem viselkedett. Maga sem tudta, hogy képes ilyen tombolásra. Izzott a vére, izzott a dühe és a fájdalom csaknem felemésztette.

- Nem a Te apádat tette torzóvá!! Nem a Te anyádnak tépte ki a dobogó szívét!!!! – hörögte Lily önkívületben. – Nem mondod meg, mit tehetek!! Láthatod, kinek dobtad oda az életedet!! – szeme villámokat szórt. – Egy mocskos gyilkost szolgálsz!!! Egy idióta vagy!! – dühe és fájdalma mondatta mindezt a lánnyal. Nem volt magánál.

Piton a fejét csóválta. Majd újratöltötte nyugtató elixírrel a bögrét és Lily elé lépett.

- Idd meg ezt... főzök még egy adagot, úgy látom, szükséged lesz rá... – Piton megfogta a lány karját, hogy visszavezesse az ágyhoz, de Lily elrántotta a kezét. A bögre a padlóra esett, tartalma a szétfolyt a szőnyegen. Piton megpróbálta lefogni a lányt, szinte már birkóztak.

- Vigyél el elé!! Meg akarom ölni!! – üvöltötte és újra a bútoroknak akart menni, de a fiú erősebb volt nála. Lily lihegve terült el a szőnyegen, majd kétségbeesett zokogásba fordult a dühöngés. Szorította a fiú karját, a mellkasára borulva sírt, vékony teste rázkódott… nehezen csillapodott a fájdalma. Csak nagyon lassan. Lily, amikor Piton fel akart kelni, vagy véletlenül elengedte őt, utánakapott. Magához húzta és nem engedte el.

- Ne menj el… ne hagyj el… - suttogta rekedten a lány és a kimerültségtől félig ájultan kapaszkodott a fiúba, akinek a karján ebben a pillanatban felizzott a Sötét Jegy. Voldemort hívatta, Piton azonban ügyet sem vetett rá.

- Dehogy hagylak el... – simított végig Lily haján a fiú. – Veled maradok, amíg csak tehetem. - Felemelte a lány erőtlen testét, lefektette az ágyra, betakarta. Mellette maradt, amíg Lily Evans szeme le nem csukódott.

A reggel nehezen jött el. Lily kimerülten szuszogott az ágyon. Arca valószínűtlenül sápadt volt. Egész teste szinte áttetszővé vált… megrándult minduntalan. A nyugalom elkerülte most. Csak létezett, de ez nem pihenés volt, csak menekülés az álmokba.

Piton karja lángolt, már attól félt, hogy leszakad. De nem akarta magára hagyni Lilyt. Csak akkor kelt fel, amikor a lány ébredezni kezdett. Elkínzott arccal nézett rá.

- Lily... most el kell mennem. Maradj a házban, amíg vissza nem jövök. Utána mindent megbeszélünk. Nem akarlak elhagyni, de nem várathatom tovább... – Piton nyelt egyet és megdörzsölte a karját. – Visszajövök hozzád, ígérem!

Piton meg sem várta, amíg Lily válaszol, berohant a fürdőszobába. Remélte, hogy a lány nyugton marad, nem csinál semmi őrültséget. Legjobb lenne, ha egész nap az ágyban maradna... Ám Piton sejtette, hogy erre szinte semmi esély.

A lány érzékelte a fiú szöszmötölését. Nem nyitotta ki a szemét, csak amikor Piton lement a földszintre. Felpattant és úgy, ahogy volt, kócosan, kisírt szemekkel, csapzottan utána settenkedett. Tudta, hogy merre megy.

Voldemort elé.

Lily ezt pontosan tudta. És nem volt már semmi félelem benne. Elmegy és megöli azt a mocskos gyilkost. Akkor is, ha ezzel ő is meghal. Szenvedjen úgy, ahogy a szülei tették…

Lily Evans előtt semmi más nem lebegett, csak az, hogy megbosszulja a szülei halálát.

Piton nyugtalan volt. Megérintette a karján a Jegyet, egy mentális üzenetet küldött Voldemortnak, jelezve, hogy mindjárt ott lesz. Érzékelte Lily hangulatát, bosszúvágyát – de nem osztozott benne. Ő egyszerűen csak választ akart kapni.

Miért? Miért kellett Evanséknek meghalni?

Még élénken élt az emlékezetében Voldemort karácsonyi látogatásának emléke. Amikor Piton arra kérte, hogy a tavaszi hadjárat során kerülje el ezt a környéket... és a Nagyúr beleegyezett.

Akkor hát miért? – hasított újra a kérdés a fiúba, miközben hoppanálni készült. Mire megérkezett Voldemort palotájához, már megvolt a válasz: Csak azért, mert szeretjük egymást. Egy halálfaló és a Főnix Rendjének tagja. Ki akarja belőlem irtani a szeretetet és a részvétet... Nincs más magyarázat. Ez sem magyarázat, csak egy önigazoló érv az öncélú kegyetlenségre.

A lány gyakorlott mozdulatokkal szórta ki a nyomkövető bűbájt Piton után. Látta barátján, hogy mennyire nem önmaga ő sem. Sajnálta, szerette, imádta, de most nem volt semmi más a szívében, csak mérhetetlen bosszúvágy. Követte hát Perselust, nem érdekelte semmi.

Piton talán érzékelte a nyomkövető bűbájt, talán nem. Elméjét szorosan zárva tartotta. Felkészült rá, hogy szembe nézzen a Sötét Nagyúrral. Magyarázatot követeljen. És az Evans-szülők gyilkosának fejét... Ám mire odaért, minden bosszúvágya elillant. Maradt a kíváncsiság és a különös, baljós vonzódás a fekete mágia iránt, amelyben senki sem osztozhatott Pitonnal. Még Lily Evans sem...

Lily is pontosan a kastélyhoz ért. Gyorsan beugrott egy bokorba, ami pechjére, tüskés volt. Felszisszent, de aztán elnémult, mert halálfalók jöttek-mentek a közelében.

Piton odabiccentett Averynek és Mulcibernek. Mindkettőjük arcán gúnyos, önelégült vigyor terült szét. Voltak ott mások is, nagyon fiatal fiúk Regulus Black évfolyamából. Mintha a Sötét Nagyúr ifjúsági nagygyűlést rendelt volna el. Piton komoran baktatott mellettük, szinte rangidősnek látszott most. Arcvonásai megmerevedtek, tekintete rideggé vált. Elméje köré mentális pajzsot vont, senki sem olvashatott az érzelmeiben. A gyászt mélyen elrejtette. Senkinek sem adta meg az örömet, hogy élvezze a fájdalmát.

Lily gyorsan magára mondott egy láthatatlanná tévő bűbájt. Tudta, sietnie kell, mert ez nem tart sokáig… Piton után eredt. Megborzongott a hatalmas csarnokban. Tisztán látta barátja minden lépését… szinte érezte teste remegését. Olybá tűnt neki, Piton mintha magasabb és idősebb lenne… mintha itt az Idő is másképp csordogálna… mintha a fiú itt már nem fiú lenne, hanem férfi. Könyörtelen, rideg halálfaló. Lily szemei égtek a sok elsírt könnytől. Idegesen megdörzsölte őket, majd Piton után lopózott.

Piton elfoglalta helyét Voldemort oldalán, akinek a tekintete szokatlan fénnyel csillogott. Fürkészve meredt Pitonra, a vállára is rácsapott, majd megnyitotta a gyűlést.

- Csak benneteket hívtalak most, fiatalok! – nézett egyesével a szemükbe. – Nagy terveim vannak veletek...

Lily szíve hevesen dobogott, ahogy besurrant a fiú mögött a trónterembe, ahol Voldemort tartózkodott.

- ...Ti bátran harcoltatok. Nem a Ti hibátok, hogy a vezéreitek képtelenek voltak győzelemre vinni a küldetésünket. Egy csatát elveszítettünk, de a háborút megnyerjük! – szónokolt Voldemort. – Mienk lesz a Roxfort. Ahogyan a mienk már a Mágiaügyi Minisztérium is... A nyáron megszereztük a legbefolyásosabb pozíciókat. Jövőre pedig választások lesznek. Minden tartományban ott lesznek a híveim! Ott lesztek Ti is!

Piton a fiatalok arcát figyelte. Őszinte lelkesedést látott rajtuk. Ezek a gyerekek hittek Voldemortban. Elhitték, hogy a Nagyúr számít rájuk. Saját magában csak keserűséget érzett. Ők még nem tudják, mire képes... Ám kezei mintha önálló életet éltek volna. Tenyerei ütemesen csapódtak egymáshoz, arcán átsuhant ugyanaz a mohó, hataloméhes vigyor, mint a többiekén. Perselus Piton ebben a percben nem különbözött a két tucatnyi ifjú halálfalótól, akik Voldemortot éltették.

A lány behúzódott az ablak alá, a sarokba és figyelt. A gyűlölet izzott benne. Szeme a termet pásztázta- sok halálfaló volt ott. A lányt már ez sem érdekelte. Pitont nem akarta bajba sodorni, ezért kivárt. Úgy akart támadni, hogy Perselus már nincs a teremben. Ám balszerencséjére a Nagyúrnak sok megbeszélnivalója akadt Perselus Pitonnal…

- Perselus, egy szóra... – állította meg a fiút a Nagyúr, amint észrevette, hogy Piton a gyűlés után a kijárat felé igyekszik. A többieknek sem volt sürgős, hogy távozzanak. A Nagyúr kiáltványát olvasgatták, terveket szőttek, hogyan válhatnának képviselővé.

- Igenis, Nagyúr – fordult kifejezéstelen tekintettel Voldemorthoz Piton.

- Még mindig vissza akarsz térni a Roxfortba? Azok után, ami történt? – Voldemort vörös szeme Piton fekete szemébe fúródott. A fiatal halálfaló állta a pillantását.

- Csak a mi oldalunkon állók láthattak Ön mellett, Nagyúr. Dumbledore-nak nincs rá oka, hogy kételkedjen bennem – vágta rá azonnal. Voldemort elmosolyodott, de tekintete szigorú maradt.

- Én mégsem örülnék, ha visszatérnél. Itt van rád szükségem, a kastélyban. Megkapod a szükséges képzést és a tudást, amire annyira sóvárogsz. Épp ideje, hogy személyesen foglalkozzam veled, nem gondolod?

- Megtisztel, Nagyuram – bólintott Piton. Ökle a talárja alatt a pálcájára fonódott. Gyorsan elengedte. Voldemort szembe fordult vele, még egy hosszú percig a szemébe nézett.

- Senki sem állhat közénk, Piton. Senki. Te az enyém vagy. Az én Hercegem – jelentette ki Voldemort, és olyan pillantással nézett a fiatal mágusra, hogy Pitonnak nem lehetett kétsége: a Sötét Nagyúr az utódját látja benne...

Lily érezte, hogy a bűbáj hatása kezd véget érni. Mély levegőt vett. Szerencsére Piton kifelé tartott a teremből. Még utoljára körbenézett, aztán felugrott s rohanni kezdett Voldemort felé, közben már ki is lőtte az első átkot, ami eszébe jutott.

- Bombarda!! – kiáltotta, közben elsodort minden meglepett halálfalót, akik bárgyún meredtek a látomásra. Mert Lily most olyan volt, mint valami megvadult lidércfény. Gyors és pontos. Vörös haja szinte tűzcsóvaként világított mögötte, ahogy lobogott…

A fal egy része leomlott a trónszék mögött. Mindenki felzúdult. Egy megtermett halálfaló a lányra akarta vetni magát.

Piton villámgyorsan az ura elé állt, testével védte Voldemortot. Pálcát rántott, sorra egymás után hárította Lily Evans átkait.

Voldemort, amint felfogta, mi történik, harsányan felkacagott.

- Ez aztán a bátorság! – kiáltotta. Kezét kinyújtotta, és egy néma lefegyverző átkot küldött Lilyre. Kissé elkomorodott, amikor a pálca a második próbálkozására sem röppent a markába. Dühösen suhintott a pálcájával Lily felé: - Crucio!

Lily lihegve állt meg a trón előtt. Egész teste remegett, ahogy ráfogta a pálcáját a Nagyúrra. Most, ahogy ránézett, elfogta valami páni félelem, valami iszonyatos borzongás. Érezte a rettenetes negatív energiát, szinte mellbevágta. Átfutott az agyán, hogy ez már a halál érintése… csak nézte Voldemortot, nézte azt, aki elrabolta tőle először a szerelmét, aztán a szüleit… az egész életét… Lily most már szemmel láthatóan reszketett, de egy pillanatra sem eresztette le a pálcáját. Gyönyörű, zöld szemei örvénylettek. Meg akart szólalni, ám képtelen volt rá… de szemei és gondolatai beszéltek helyette is. Ezerszeres halált kívánt Tom Denemnek.

(Csináljatok vele valamit…:D)

 

Voldemort azt várta, hogy a lány összecsuklik és vonaglani kezd a fájdalomtól. Ehelyett a kis harcos amazon állta a pillantását, s ha Piton nem hárítja a visszaverődő átkot, ő maga zuhant volna a padlóra, kínok között vonagló testtel. A halálfalók is mind pálcát rántottak, Lilyre szegezték, de amíg uruk nem jelzett, nem támadhattak.

Piton egy szemvillanással felmérte a helyzetet.

- Ez túlerő, Evans – szólalt meg fagyos hangon. – Ereszd le a pálcádat és add meg magad!

Lily lihegve állt, és pillantását Pitonéba mélyesztette. Most nem mérlegelte a fiú tetteit. Láthatóan ő sem volt önmaga. A lány irtózott ettől a Perselus Pitontól. De a bosszúvágy égette a szívét és a lelkét. Semmi más.

- Te nekem nem parancsolsz! Pár töketlen barom nem túlerő! – kiáltott Pitonra és újra a nagyúrra szegezte a pálcáját.

Voldemort egy újabb Cruciatust eresztett Lily-be. Majd még egyet. Aztán egy egész sorozatot.

Lily óvatlan volt és a pajzsbűbája meggyengült. Az első Cruciatust még hárította félig, de a többi egyenesen a testébe csapódott. Lily rekedten felsikított, majd minden erő kiment a testéből. A földön rángatózott, forró könnyek ömlöttek a szeméből. De eszébe sem jutott kegyelemért könyörögni. Ujjai a padlót kaparták görcsösen. A fájdalom szinte megbénította.

Miután Lily a földre zuhant, Piton odalépett hozzá, kicsavarta a kezéből a pálcáját. Azután mindkét pálcát a halálfalókra szegezte, mielőtt azok is megátkozhatták volna a lányt. Szemében könyörtelenség csillant. Amikor valamennyien hátráltak egy lépést, Piton Lily szemébe nézett, majd Voldemortra, s egy pillanatig úgy tűnt, mintha ingadozna. De csak egyetlen pillanatig. Saját pálcáját a következő pillanatban Lily-re szegezte.

- Vesztettél, Evans! Talpra! – kiáltott rá, majd durván megragadta a vállát és talpra rántotta a lányt. Voldemorthoz fordult. Hangja hidegen csendült, arca semmiféle érzelmet nem tükrözött. – Mi legyen a fogollyal, Nagyúr?

Lily rongybábuként hagyta, hogy Piton talpra rántsa. Nem nézett a fiúra. Ez a kegyetlen, pitiző ifjú halálfaló nem az ő Perselusa… nem… ez itt egy mocsadék…

A földet bámulta, de keze ökölbe szorult.

Voldemort keskeny ajka mosolyra húzódott. Csak egy pillanatig hitte, hogy Piton komédiázik és összejátszik a lánnyal. Aztán Lilyre pillantott. Végül a fiú mozdulatai és kisugárzása meggyőzték arról, hogy nincs oka kételkedni a fiatal feketemágus hűségében.

- Te fegyverezted le, te rendelkezel az életével – vetette oda Voldemort unottan. Olyan mozdulatot tett, mintha egy kellemetlen legyet pöccintene le a válláról. A fiatal halálfalók közül néhányan összesúgtak egymás között. Voldemort elkapta Mulciber mohó pillantását. – De úgy látom, a többiek szívesen eljátszadoznának vele.

Lily ekkor pillantott fel. Nem Voldemort-ra nézett, nem a többiekre, csakis Pitonra. Kereste azt a pillantást, amibe beleszeretett… közben egyetlen rossz mozdulatra képes lett volna ugrani, s ha kell, saját fogaival harapja szét valakinek a torkát… szeme úgy örvénylett, mint a még születőben lévő univerzum… zöldebb volt mindennél. Élet s halál volt benne. A végsőkig.

Piton ekkor már csak Lily szemét látta. A lány arca elgyötört volt, ám a szemében vad tűz lobogott. A fiatal halálfaló még sohasem látta ennyire vonzónak. Őrülten megkívánta, ahogyan még soha... Szembe fordult Voldemorttal.

- Magamnak akarom őt.

- Kizárólagos használatra? – érdeklődött kissé meglepetten Voldemort.

- Igen, Nagyuram.

Voldemort vállat vont.

- Akkor tedd a magadévá. Csókkal, vérrel vagy a magoddal kívánod a tulajdonodba venni ezt a... sárvérűt? – kérdezte gúnyosan.

Lily utálta, hogy nem bírja visszafogni teste remegését. Belül forrongott, de a teste kimerült volt, elgyötört és alig bírt megállni a lábán. Zihálva vette a levegőt. Tudta, hogy Piton nem hagyja, hogy bántsák… minden látszat ellenére tudta. Ennek ellenére kész volt arra, hogy ellenálljon, erélyesen, ha Piton netán itt akar vele bármiféle szexuális dolgot művelni. A lány felkészült.

A halálfalók felröhögtek. Eljátszadozni a kis szukával, azt igen, arra bármikor készen álltak. De ki akarna maga mellett tartani egy mocskos sárvérűt? Ilyen perverzióra csak ez a rusnya denevér képes... Voldemort szertartásának lényegét a jelenlévők közül kevesen ismerték. Ha Piton egyszerűen megcsókolja a lányt, még megszerezhetik, miután a feketemágus ráun. Ha nyilvánosan megerőszakolja, azzal jogot szerez a nő gyermekére, aki a vértisztasági besorolását az apja után örökli. Ha viszont a véregyesítését választja...

- Készen állok rá, hogy a vérem által tegyem a magamévá – jelentette ki Piton.

A jelenlévők felhördültek.

Lily körbehordozta a pillantását. Olvasott már a véregyesítésről, de igazából hülyeségnek tartotta. Aztán Piton-ra nézett, szinte szuggerálta a tekintetével, hogy meg ne merje tenni…

Voldemort közelebb intette Pitont, a szemébe nézett, közben az elméjét pásztázta.

- Vagyis, ha megszökik vagy hűtlen lesz hozzád...

- Magam ölöm meg. Saját kezűleg – bólintott Piton. Azzal, hogy szándéka komolyságát bizonyítsa, felhajtotta a talárja ujját, pálcáját végighúzta a csuklója felett, vágást ejtett rajta. Ezután megragadta Lily Evans kezét is, és a Nagyúr elé tartotta.

Lily felhördült és el akarta húzni a karját.

- Ne… nem kell a mocskos jegye!!! – kiáltott rekedten a vörös boszorkány. – Meg ne próbálja…! – zihálta kétségbeesetten.

- Nem, kis virágszálam – röhögött fel a Nagyúr. – Egy sárvérű nem méltó rá, hogy a Jegyemet viselje. De nem tagadhatom meg az én Hercegem kérését. Ha már ilyen pocsék ízlése van, hogy egy mocskos mugliivadékot akar a magáénak tudni... – Voldemort végighúzta a pálcát Lily csuklója felett, mély vágást ejtve rajta - ...én nem ellenzem!

Lily-n szörnyű fájdalom vágott végig. Megvonaglott és felnyögött, ismét eleredtek a könnyei, de erőszakkal kényszerítette magát, hogy ne sikítson fel. A könnyein át nézte vérző csuklóját.

Piton hozzászorította vérző csuklóját a lány sebéhez. Voldemort pálcájának hegyéből tüzes kígyó szökött elő és keresztülfonta a kezüket. A halálfalók közelebb léptek és hangosan röhögtek.

- Ő mától a Tied. Kizárólagos használatra! Teljen benne sok örömed! Kínozhatod és gyötörheted, végül az életét is elveheted! – zengte a fekete mágus. Amint valamennyi halálfaló kiröhögte magát a bizarr szertartás láttán, Voldemort elbocsátó mozdulatot tett a kezével. - Na, tűnjetek el a szemem elől! Piton! Azért, ha megunod, ne tagadd meg a szórakozást a többiektől, mielőtt végzel vele! A kivégzésén pedig ott akarok lenni, ne felejtsd el!

- Úgy lesz, Nagyuram – felelte fakó hangon Piton. Gyorsan elállította mindkettőjük vérzését, majd kézen fogta a lányt, és a pinceszobába vezette. Hangszigetelte a helyiséget, majd szembe fordult a lánnyal.

Lily keze meglendült, de félúton megállt.

Nem.

Nem pofozgatja Pitont. Ehelyett villámló szemekkel meredt rá.

- Te idióta! Úgy játszadozik veled, mint kutya a csonttal! – gúnyosan meglökte a fiút. – Miért nem öltél meg rögtön?!

- Nagy hülyeséget csináltál, Lily Evans, remélem, tudod! – rivallt rá Piton, oda sem figyelve Lily vádaskodására.

- Én legalább nem nyalom a talpát, mint egyesek! Én bátran szembeszállok ezzel a mocskos gyilkossal!! – heveskedett.

- Nagyon bátor vagy! – vetette oda gúnyosan a fiatal halálfaló. – Idejössz, hogy szembeszállj a Nagyúrral... Neked elment az eszed.

Lily a fiú torkára fonta az ujjait.

- Lehet, hogy elment az eszem. Főleg, amióta elhittem, hogy nem is vagy az övé teljesen… - sziszegte, majd elhúzódott Pitontól. – Bosszút fogok állni – mondta nyugodtan. Kísértetiesen nyugodt volt most.

- A szüleidet Lucius Malfoy végezte ki. – Piton lehalkította a hangját, közelebb lépett. – Ha rajta akarsz bosszút állni... én támogatlak.

Lily felnézett. Arca már nem volt sápadt, inkább kipirult. Szeme a legmélyebb óceánt idézte, vihar után. Összeszűkültek azok a csodaszép szemek.

- Remélem, jól szórakoztál. Ez a komédia… szükség volt erre?! – húzta el a száját megvetően.

Piton keresztbe fonta a karjait a melle előtt. Gyönyörűnek látta a lányt. Legszívesebben ugyanazt tette volna, mint bármelyik halálfaló. Ehelyett kimérten bólintott.

- Igen, szükség volt erre a komédiára. A vérem által a magamévá tettelek. Senki sem törhet az életedre az engedélyem nélkül. Maga a Sötét Nagyúr sem...

Lily rekedten felnevetett. Keserűség volt a hangjában, de a lelke mélyén tudta, hogy Pitonnak sokkal nehezebb ez az egész.

- Na persze…  és ha mégse úgy lesz, ahogy eltervezted szépen? – kérdezte fáradtan.

- Aki mégis megteszi, meghal. Vagy történik vele valami, ami a halálnál is rosszabb. Ez egyfajta mágikus védelem. Vérvarázslat. Az egyik legősibb és legkevésbé ismert fekete mágia...

Lily a fejét rázta, de a fiú folytatta.

- ...örök kötelék, ami erősebb a halálnál. Az enyém leszel és a halál sem választhat el tőlem – fejezte be Piton, majd nagyon halványan elmosolyodott. – Majd meglátod... inkább átok, mint áldás.

– Köszönöm, hogy életem hátralévő részét ily csodás környezetben élhetem. Ez tényleg inkább átok. Mert ez vár rám, nem? – szegte fel a fejét és le sem vette a szemét a fiatal mágusról. A lány élete egy csapásra megváltozott. És borzongva vette észre, hogy nem érdekli semmi már… csak a bosszú… s azon túl az, hogy ez az idióta, sápadt, nyúzott kettős ügynök, ez a bolond fiú mindig mellette legyen… Lily szerelme még a romok között is virágzott. Fényesebb volt, mint valaha. De sokkal dacosabb volt annál, mintsem ezt most bevallja.

- Nem... Dehogy kell ebben a koszos, büdös pincében leélni az életed! Csak addig tartalak magam mellett, amíg el nem kezdődik a tanítás a Roxfortban. Vissza kell térned. Én is visszamegyek... amint rá tudom venni ezt az őrültet. – Piton közelebb lépett, kinyújtotta Lily felé a kezét. Szerette volna átölelni, gyengéden csókolni, mint régen...

 

 

Lily, ahogy Piton felé nyújtotta a kezét a nyirkos pincében, késztetést érzett rá, hogy megfogja és soha többé ne eressze el...

Ehelyett lehunyta a szemét és leült a fal tövébe. A karjaira hajtotta a fejét. Most érezte csak, mennyire kimerült. Valami ócska rongy volt odavetve a kőpadlóra. Lily rádőlt, bár nagyon hideg és kemény volt a kő, nem érdekelte. Nyitott szemmel, összegörnyedve feküdt.

- Bajba sodortalak? – kérdezte halkan.

Piton szeme tágra nyílt. Hogy képes ez a lány egy ilyen helyzetben erre gondolni?

- Dehogy... éppen ellenkezőleg. Valamennyien láthatták, mire vagyok képes. – Pitonnak reszketett a szája széle. Ez a komédia kishíján Lily életébe került. A fiú érzései vadul kavarogtak. – Nem láttam más megoldást. Semmiképpen sem hagyhattam, hogy... megtegyék Veled, amire készültek. Ez a kisajátítási szertartás... nem volt rossz döntés. Amúgy is azt terveztük, hogy a Roxfort után együtt maradunk, nem? Örökre... – Piton bátortalanul elvigyorodott. Azért ő sem egészen efféle kötelékre vágyott.

Lily lehunyta a szemét.

- Örökre… együtt… miért csináltad, Perselus… - suttogta. – Úgyis meg fogok halni, ölj meg hát Te! – nyitotta ki ismét a szemeit Lily. – Ölj meg, és a Te arcod lesz az utolsó, amit látok – ült fel gyorsan Lily, mintha fel is készült volna már a halálra. Lassan felkelt. Hátát a falnak vetette, nyugodtan lélegzett. Szemei égtek, nagyon fájtak. Megdörzsölte őket, majd újra a fiúra pillantott. Lassan megfogta a kezét.

– Ez hát a másik életed, amit választottál… - suttogta Lily. Ezer kérdése lett volna, de képtelen volt megfogalmazni ezeket. Most nem. – Ha arra kérne… megtennéd? Megölnél…? Hogyan csinálnád? – Lily szeme most valószínűtlenül izzott, de nem a félelemtől. Olyan volt, mint akiben fellobbant valami sötét… valami démoni… mintha ez a hely hozta volna ki belőle. – Mondd el! Hogyan ölnél meg… - suttogta és még közelebb lépett a fiúhoz. Libabőrös volt porcelánfinomságú bőre, keze jéghideg. Felnézett a fiatal halálfalóra. – Pálcával? Nem… nem… kézzel tennéd… - lassan a saját nyakához húzta a fiú bal kezét, közben lehunyta a szemét, az arcát a fiú ujjaihoz érintette. Lassan feltűrte a fiú inge ujját. A Jegy ott feketéllett rajta, mint egy rossz ómen… Lily ajkaival puhán érintette a bőrfelületet… lassan csókolta végig a Sötét Jegyet.

Piton keze megrándult, de nem húzta el.

- Nem ölnélek meg... – tiltakozott Piton. Végigsimított Lily arcán, nyakán. Érezte, hogy dobol a vére.

A lány lehunyta a szemét és megszorította Piton ujjait, amik a nyakánál voltak.

- Lassan ölnél meg… - suttogta. – Lassan és fájdalmasan… - kinyíltak a gyönyörű szemek. – Csináld hát! Láthatod majd, ahogy a fény ellobban a szememből… úgyis a halált kutatod! Hát tessék! Majd én elmondom Neked, milyen! Gyerünk… csak egy szorítás és… Lily Evans megszűnik létezni!

Piton elrántotta a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna.

- Nem vagyok gyilkos. Nem ölnélek meg – ismételte határozottan Piton, majd egészen közel hajolt és a lány fülébe suttogott: – Eljátszanám, hogy megtettem. Erre is fel kell készülni... de csak a legvégső esetben kerülhet rá sor. – Piton gyengéden átölelte a lányt. Érezte, hogy reszket. – Miért nem szóltál, hogy erre készülsz? Nem volt túl sok értelme...

Lily a fiúhoz simult. Nagyon fázott. Didergett.

- Előbb-utóbb szembekerültem volna vele… - válaszolta csendesen. – Hát inkább idejöttem önszántamból. Ne reméld, hogy lemondok a bosszúról – jegyezte meg a lány sötéten.

- Azzal nem oldasz meg semmit. Most, hogy felhívtad magadra a figyelmét, majd ő vadászik rád... ahogyan a barátaidra is. Kell ez neked? Más módszerrel kell harcolni ellene – súgta halkan Piton, és még közelebb lépett. Már érezte Lily szívének dobbanásait.

- Miért nem látod a fától az erdőt?! – csattant fel Lily és elhúzódott a fiútól, aki azonban nem törődött az ellenállásával, gyengéden csókolni kezdte a nyakát. A lány akarta a fiú ölelését, de halálosan kimerült volt. A földre térdelt, de kezeivel az ifjú halálfaló combjaiba kapaszkodott.

- Nem látod… nem érted, mit akar Veled… az övé vagy, hiába határoztad el magadban, hogy nem! Az övé… vagy… és kiirt mindenkit, akit szerettél, szeretsz és szeretni fogsz! – mondta Lily fájdalmasan. – Meg fog ölni engem is, ha Te nem teszed.

- Nem tud. Nem lesz rá képes. Ez a kötelék... a vérvarázslat nagyon erős mágia! Olvastam róla. Szinte sebezhetetlenné tesz.

A lány felsóhajtott.

- Pers… ez a vérvarázslat… fittyfenét sem ér! – döntötte a lány a homlokát Piton térdének.

Kintről bekukucskált egy halálfaló, s csak azt látta, hogy Piton háttal áll neki, a lány meg előtte térdel. Elvigyorodott, és arra gondolt, ez a Piton ritka szerencsés egy dög, amiért egy ilyen kis szépség furulyázik rajta…

- A vérvarázslat annyira erős, amennyire komolyan veszik. Amikor egyesítettük a vérünket, én komolyan gondoltam...

Lily felnézett.

- Mit gondoltál komolyan? Hogy csak Te kínozhatsz? – mosolyodott el halványan.

- Arra gondoltam, hogy a vérségi kötelék erősebb, mint a házasság. Voltaképpen a házasság is csak arról szól, hogy a felek kizárólagos jogot formálnak egymás kínzására, nem?

A lány szeme megrebbent.

- Házasság? – suttogta. Lassan felkelt a földről és a falig ment, majd vissza. Járkálni kezdett, közben néha hitetlenkedve a fiúra pillantott. – Azért csináltad…?

- Most már közelebb vagyunk egymáshoz, mintha férj és feleség lennénk. A szerelem erősebb a halálnál. Képesek leszünk legyőzni. Te meg én.

Lily megrázta a fejét, de dacára minden lelki traumájának, mosolyogni kezdett. Ahogy nézte ezt a fiatal férfit itt előtte…

- Te… Te vagy a legkülönösebb ember, akit ismerek… - nyögött aztán fel a lány. – Hozzád tartozom… örökre… - suttogta maga elé.

Piton komoran bólintott, majd halkan idézni kezdett egy ősi szerelmi bűbájt:

- Emlékünk egymásé.

  Úgysem lehetsz másé,

  Míg bennem létezel –

  Mert nem engedlek el...

- Most kimondtam. Ha netán túlélnélek – és ez lenne számomra a legnagyobb büntetés –, sohasem érinthetek más nőt. Mert nem lesz, aki ezt a köteléket feloldja. (áááá -*cry* -B)

Lily még mindig a fiút nézte és nem hitte el, amit hallott.

- Megölték a szüleimet… kegyetlen brutalitással… a férfi, akit szeretek, végignézte, amint megkínoznak… lehozott egy pincébe és… közli velem, hogy… a felesége vagyok tulajdonképpen… - sorolta Lily a tényeket. – Ezek után mit mondhatnék?

- Semmit sem kell mondanod. Önként sétáltál a csapdába. Ha nem lépek közbe, már nem élnél. – Piton felidézett mindent, ami azóta történt, hogy Lilyről lehullott a láthatatlansági varázs, és rátámadt a Sötét Nagyúrra. – Te is tudod, hogy esélyed sem volt...

A lány legyintett.

- Igen. Ne ismételd el. Én jöttem ide. Nem kell az újabb hegyibeszéd – morogta.

A fiú átölelte Lily vállát.

- Pihenj néhány órát. A Cruciatus utóhatása legyengíti a szervezetet. Főzök valamit, ami enyhíti a fájdalmaidat. Ne tiltakozz! – emelte fel az ujját. – Tudom, hogy borzalmasan szenvedtél.

Lily fázósan összefonta a karjait, majd bólintott egy aprót.

- Igen. Nagyon fájt. De nem érdekel, hogy megkínzott – leült a fa tövébe és a homlokát kezdte dörzsölni. Iszonyúan lüktetett a feje. – Kész vagyok a halálra.

- Természetesen kész vagy rá... – bólintott Piton, ezúttal részvét nélkül. – Egy auror az élete minden percében készen áll arra, hogy feláldozza magát valami magasabb eszme nevében. Mint ahogyan egy halálfaló is bármikor készen áll rá, hogy az életét adja a Sötét Nagyúrért. De Te...? Miért akarnál meghalni?

- Hogy miért akarok meghalni? – nézett fel Pitonra. – Inkább az a kérdés, van-e valami, ami miatt még érdemes nekem itt maradnom. Ezen a világon.

- Igen, van! – csattant fel Piton. – Ha van valami vagy valaki, akit szeretsz... akinek szüksége van rád... azt nem hagyhatod el! Hát senki sincs, aki iránt így érzel? Nem tudnál tőlem olyat kérni, amit nem tennék meg érted... kérned sem kell. Egy kicsit sem szeretsz?

Lily kesernyésen felnevetett.

- De, Pers. Szeretlek – válaszolta Lily. Szeme csillogott. – Túlságosan is… őrülten szerelmes vagyok Beléd! – Lily úgy nézett a fiúra, mint aki kikéri magának még a feltételezést is, hogy esetleg nem szereti Pitont, majd újra megszólalt:

- De Te már… nem vagy szabad ember – mutatott körbe. – A szerelmem veszélyes Rád nézve… elvisz tőlem az Ördög… milyen jövő vár így ránk? Álljak be halálfalónak? – húzta el a száját gúnyosan.

- Az is egy lehetőség – bólintott komolyan Piton. – De beszéltünk már erről... Nem is olyan régen. Meg fogjuk találni a módját, hogy... együttműködjünk.

A lány nyelt egyet.

- Tudom, Pers… megoldjuk… - hangja fáradtan csengett. – Csak én látom, amit Te nem. Ő mindig közénk fog állni… - suttogta. – Hiába vagyok az asszonyod… hiába lennék a gyermeked anyja… ha ő azt mondja, ölj meg minket, megölsz… - Lily arcán végigfolytak a könnyek. – Könyörögtem Neked, hogy ne csinálj bolondságot!

- Sohasem ölnélek meg! – vágta rá azonnal Piton. – Nem kényszeríthet rá. Inkább magammal végeznék!

- Megoldódna minden gondod, ha meghalnék – mondta halkan Lily. – Vagy haljunk meg együtt…

- Elég ebből az ostobaságból! – mordult kissé ingerülten Piton. – Előbb-utóbb úgyis meghalunk, de van még előtte jó pár évünk, amit hasznosabban is eltölthetünk, mint hogy ezen kesergünk. A szüleid szerették az életet. Gondolod, büszkék lennének rád, ha ezt hallanák? Hogy meg akarsz halni? Élned kell, Lily Evans! Tanulnod... visszatérni a Roxfortba. Élni és szeretni! Az életfeladatodat senki sem fogja elvégezni helyetted!

- Túninak is kellene… szólni… és… a temetés… és… - Lily összefüggéstelenül beszélt. – Mi értelme van az egésznek, ha bármelyik pillanatban megölhetnek… mi értelme a Roxfortnak, mi értelme a szerelemnek… az életnek… ha olyan rövid időnk van ezen a világon… - suttogta Lily.

- A halálnak még annyi értelme sincs... Az önfeláldozásnak is csak akkor, ha megmentesz vele másokat. – Piton érzékelte, hogy Lily alig figyel rá, valószínűleg még a sokk hatása alatt van. Segíteni akart rajta, de ebben a dohos, rideg pincében ez szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt. Leült Lily mellé, magához ölelte a lányt. Nagyon halkan szólalt meg:

- Eltüntettem a tetemeket. Ismerek valakit a minisztériumban, aki elintézi a mugli hatósággal, hogy a nővéred megkapja a szükséges okmányokat... Majd kitalálnak valamit... valami balesetet, gondolom. – Piton egy hosszú percig hallgatott. – Amikor... elájultál, és ott maradtam a szüleiddel... elvégeztem rajtuk egy ősi varázslatot. Éreztem, hogy eltávoznak... és megbékél a lelkük. Ők sem kívánnának mást, csak azt, hogy... legyél boldog. Élj és szeress! – Piton közelebb húzódott, összekulcsolta az ujjait az övével. – Ne bánd meg soha, hogy engem szerettél...

- Tudod, Perselus… rájöttem, hogy… az életem legeslegszebb és legfélelmetesebb része vagy. Itt most… a foglyod vagyok. De valójában Te vagy a fogoly. Látom a szemedben, hogy vívódsz… látom, hogy érezted az átkokat, amiket én kaptam… látom, hogy őrült vagy! Ahogy én! Az asszonyod akartam lenni mindig is… annyira… mélyen szeretlek… - mélyet sóhajtott. – Minden a szerelem miatt van. Miért is lettünk mi szerelmesek egymásba… mégsem bánok semmit, mert… - Lily kifújta a levegőt. – Hogy lehetne bánni, hogy szeretlek?!

A fiatal feketemágus válasz helyett megcsókolta Lily lángoló arcát. Remegő testét a karjaiban tartotta. Érezte, hogy a tekintete elfátyolosodik. Lily lassan simult a fiúhoz. A két fiatal ott kuporgott a pincében, a fal tövében és a boldog jövőjüket siratták. Lily ajkai rátaláltak Pitonéra.

A csók hosszú volt, erőt adó. Mire Piton újra Lily szemébe nézett, már felszáradtak a könnyek. Agyában már egy új terv körvonalazódott.

- Kiviszlek innen, hamarosan. Csak arra kérlek, ha már elkezdtük ezt a komédiát, játsszuk végig... A foglyom vagy.

- Borzalmas kockázatot vállalsz. Őrült vagy. Egy őrült, bolond! – túrt bele a fiú hajába Lily.

Ekkor kintről lépések hangzottak fel.

- Jelentem a Nagyúrnak, hogy megtörtem az ellenállásodat. Imperiusszal kényszeríttettelek arra, hogy kiadd a társaid nevét, Te pedig vállaltad, hogy további információkat szerzel nekem. Ezért vissza kell térned a Roxfortba. – Piton ajka kissé megvonaglott. – Tegyél úgy, mintha... ha szenvednél a Cruciatustól. Mintha bántanálak.

Lily nyelt egyet és bólintott.

- Rendben… - suttogta és engedelmesen elterült a földön, közben nagyokat sikított, mintha Piton kínozná éppen.

A fiatal mágus közben felforralt egy adat erősítő főzetet. Letérdelt Lily mellé. Ha valaki leselkedett, most éppen azt láthatta, hogy a halálfaló a combjaira húzza a fogoly fejét...

- Hé! Te! Piton! – szólt be egy érdes hang. – Ne csak szórakozz egész nap!! A Nagyúr már hiányol! A kis kurvát majd később kínzod!! – röhögött fel a kivénhedt halálfaló, aki Pitonért jött.

- Megyek már... – morogta Piton. Megcsókolta Lily-t, bátorítóan megszorította a kezét, majd előhúzta a talárja alól Lily pálcáját, és visszaadta a lánynak. – Ez azért legyen nálad... de ígérd meg, hogy nem kísérled meg a szökést, amíg nem jövök érted. Vigyázz magadra!

Lily bólintott és megcsókolta a fiú ajkát.

- Vigyázz magadra! – susogta neki. – Ne add oda magad neki… addig ne, amíg én élek és szeretlek…

Az öreg halálfaló közben türelmetlenül dorombolt az ajtón.

- Ne várakoztasd a Nagyurat, Piton!

Piton követte a hajlott hátú Selwynnt, aki néhány lépéssel lemaradt mögötte, majd amikor a fiatal feketemágus befordult a sarkon, jelezte az egyik oszlop mögött rejtőzködő Mulcibernek és Rabastan Lestrange-nak, hogy szabad a pálya.

Lily halványan elmosolyodott és még egyszer felsikoltott, a látszat kedvéért.

Sokáig nézett a fiú után. Amikor egyedül maradt, ismét rátört a jövő nélküliség érzése. Halkan sírdogált. És ez itt senkiben nem ébresztett sajnálatot. A halálfalók vigyorogva hallgatták a fogolylány sírását, és alig várták már, hogy Piton ráunjon… előre csorgott a nyáluk attól, hogyan fognak elszórakozni a kis vöröskével, aki bizonyára tud valamit, ha Voldemort egyik legbizalmasabb embere magának akarta… kizárólag.

 

Piton már akkor érzékelte Voldemort bosszús hangulatát, amikor befordult a trónteremhez vezető folyosón. A Sötét Nagyúr ezúttal az egyik fontos emberét, Rosiert rázta, de olyan hevesen, hogy a férfi szava folyton elakadt, ahogy a nyelvére harapott.

- Megtá-támad-madtak, Nagy-agy-úr – nyökdécselt. – Mor-don és az embe-berei... Long-bo-bottom... és má-mások. Szétve-verték az egész oszta-tagot. Csak Greyback tudott elmenekülni! De nem az Az-az-ka-kabanba vitték őket... Bristolban... tartják fo-fogva...

- Mert idióta barmok vagytok! – Voldemort az egyik oszlophoz csapta Rosiert, aki nagyot nyekkenve csuklott össze. Ezután a Sötét Nagyúr Pitonhoz fordult, villámló szemekkel: - Ezek az eszetlenek csapdába sétáltak! Harminchat hívemet fogták el, egyetlen napon!  Eh...! Ez nem tartozik rád, Herceg! Keresd meg azt az újságírónőt, azt a Vitrolt!

- De Nagyúr...

- Ne vágj a szavamba! Kipuhatolod, mennyire lehet hasznos számunkra. Úgy tűnik, Dumbledore-t nem kedveli, ezt a javunkra fordíthatjuk! Hozd elém a némbert! Kapsz egy hetet, hogy előkerítsd!

- Úgy lesz, Nagyuram... A foglyokat... a sorsukra hagyja?

- Azt kellene tennem! – vágta rá Voldemort. – Miért érdekel téged?

- Csak azért kérdezem, mert úgy gondolom, a bristoli fogolytábort nem őrzik olyan szigorúan, mint az Azkabant. Néhány hegyi trollal esetleg könnyebb elbánni, mint a dementorokkal...

– Hm... igazad lehet. Amúgy is szükségem van rájuk, most még... Kihozom őket. Riadóztatom az óriásokat, és elmegyek értük Bristolba... Mert kegyes vagyok. De megleckéztetem őket, hogy soha ne felejtsék el, mivel tartoznak nekem...

Voldemort, miután beavatta a tervébe, hogyan tervezi a fogságba esett hívei kiszabadítását, visszatartotta néhány percig Pitont, akinek ezután Naginit is meg kellett etetnie a még mindig betegeskedő Regulus Black helyett. Így a fiatal halálfaló nem sejthette, hogy a távollétében Mulciber és Rabastan, a Mardekár egykori terelői befeszítették Lily cellájának ajtaját.

Lily az ablak alá húzódott, a fal tövébe és felnézett a Holdra, már amennyire a kis rácsos ablak engedte láttatni. Amikor az ajtó megnyikkant, a lány nyelt egyet és felkelt lassan, óvatosan. Szinte egybeolvadt a sötétséggel, csak szikrázó szemei világítottak.

- Ki van ott? – kérdezte rekedten.

- Csak mi vagyunk! – lökte be az ajtót Mulciber. Mohón csillogó szemmel közeledett a lányhoz. Rabastan közben már kikapcsolta a nadrágszíját.

– Talán mást vártál, szépségem?

- Eljöttünk hozzád, hogy megvigasztaljunk...

- Eljátszadozunk kicsit veled!

- Majd meglátod, mennyivel jobbak vagyunk, mint a nyeszlett denevér!

A két megtermett halálfaló fenyegetően közeledett, nem hagyva kétséget szándékuk felől.

Lily azonnal felmérte a helyzetet. Hát ennyit arról, hogy nem mernek közeledni majd hozzá… na persze… Perselus és az ő elképzelései… Lily nagyokat nyelve kúszott a fal mentén, bár sok értelme nem volt, de úgy érezte, mozgásban kell lennie… ujjai közben a pálcájára fonódtak a háta mögött.

- Jobb, ha nem jöttök… közelebb! – szólalt meg, még mindig rekedten. – Semmi nincs, amit adhatnék! Piton foglya vagyok!

Mulciber suhogtatni kezdte a bőrövet Lily előtt, ahogy vigyorogva közeledett felé.

- Ne tiltakozz, bogaram, nincs semmi értelme! Senki sem tudott ellenállni nekem. Az a másik kis sárvérű Griffendéles, Mary Macdonald nem mesélte, mennyire élvezte? Pedig nem is sejtette, hogy velem volt... – Mulciber hirtelen mozdulattal rántotta elő a pálcáját. Pillantását Lily szemébe fúrta, és azt akarta, hogy a lány Pitont lássa helyette. - Imperio!

Lily felkészült már akkor az Imperio-ra és egyéb átkokra, amikor a halálfalók közeledni kezdtek hozzá. Mulciber átkára Lily lehunyta a szemét, majd hirtelen kinyitotta és Mulciber feje fölé nézett. Közben elméjéből kizárta a zavaró dolgokat és csak arra koncentrált, hogy túlélje… nem hatott rá a halálfaló átka.

Mulcibert meglepte Lily reakciója. Áldozatai ilyenkor rendszerint lehunyták a szemüket, és kissé félénken vagy értetlenül, de átadták magukat az illúziónak. Mulciber, mióta csatlakozott Voldemorthoz, a tökélyre fejlesztette az Imperiust. Már százfűlé-főzetre sem volt szüksége, bárkivel képes volt elhitetni, hogy szívszerelme közeledik hozzá. Eddig...

- Imperio! – kiáltotta újra.

Lily most már kitervelte a taktikát. Elmosolyodott, mintha hatna rá az Imperio, és csábosan hívogatni kezdte egyik ujjával Mulcibert, miközben fél szemét Lestrange-en tartotta. A szíve olyan hevesen dobogott, hogy azt hitte, menten kiesik a mellkasából… félt, de ezt nem mutatta. Nem mutathatta. Amikor Mulciber már közvetlenül előtte volt, Lily a szemébe nézett, majd egész egyszerűen meglendítette az egyik lábát és telibe kapta a halálfaló ágyékát a cipője orrával. Hatalmasat rúgott Mulciberbe.

- Ezt kaphatod!! – kiáltotta Lily és elugrott a másik oldalra.

Mulciber felordított, és mindkét kezével az ágyékához kapott. Szeme kidülledt, a pálcáját is elejtette. Szemét elfutották a könnyek.

- Te ócska ribanc! Piton szajhája..

Rabastan közben megpróbált Lily háta mögé kerülni. Az ő kezében is villant a pálca:

- Crucio!

Lily számított Rabastan támadására is, és már mondta volna az átkot rá, de ekkor váratlan dolog történt. Az átok visszapattant a támadóra. Lily nem csinált semmit, csak zihálva állt és ide-oda kapkodta a fejét. Rabastan elejtette a pálcáját, közben fel sem fogta, mi történik vele. A visszaverődő átok a homloka közepén találta el. Fájdalom hasított az egész testébe. Ordítva zuhant a fal tövébe.

Lily végignézett a két halálfalón. Támadóállásban volt végig. Fogalma sem volt, mi következik most, de láthatóan valami történt. Lily lihegése csillapodott. A falhoz lapult, de pár perc múlva az ajtó felé indult, ami résnyire nyitva maradt…

Mulciber Lily bokája köré kulcsolta az ujjait, megpróbálta lerántani maga mellé, ám ekkor a lány egyszerűen belerúgott a férfi karjába a másik lábával.

- Engedj el… te mocskos… szemét….! – kiáltotta zihálva Lily és addig rúgta Mulcibert, amíg az a falig nem mászott kínjában. Lily a legtávolabbi sarokba kúszott és le sem vette a szemét a két halálfalóról.

Várt. Megszökhetett volna, de nem tette. Megígérte Perselus-nak, hogy marad. Így is tett.

Piton akkor ért vissza, amikor Mulciber feje nagyot koppant a szemközti falon. Rabastan még mindig kínok között fetrengve vonaglott a hideg kövön. Piton elhűlve nézte a jelenetet.

- Lily... Mi volt ez? Hogy voltál képes?

Lily felsóhajtott.

- Ó Merlinre! Végre… - suttogta és kimerülten Piton elé lépett. – Én csak… jöttek ezek ketten és meg akartak… szóval akármit akartak, megvédtem magam – húzta ki magát Lily. – Nem örülsz annak, hogy harcias vagyok? – kérdezte és legszívesebben megcsókolta volna Perselus-t, csókolta volna egész éjjel… a karjaiban akart lenni… ehelyett csak rámosolygott, bár a keze még mindig remegett.

- Persze, hogy örülök, amiért megvédted magad! – mosolyodott el a fiú. A két nagydarab halálfaló eszméletlenül hevert Lily lábainál, akinek a szeme ragyogott. Piton bátortalanul közelebb lépett, felé nyújtotta a kezét: - Megérinthetlek?

Lily lassan bólintott és a fiú kezére pillantott.

- Érints meg… - suttogta.

Piton érezte, ahogy a vér pezseg Lily ereiben. A szemébe nézett, ajka hang nélkül formálta a szavakat:

- Működik a varázslat.

Lily-nek szinte mázsás terhek gördültek le a lelkéről. A fiú mellkasának döntötte a homlokát. Kimerült volt.

- Nem akarok itt maradni… - mondta nagyon halkan.

 

Piton átölelte a lány vállát.

- Átmegyünk a lakosztályomba... – Elvezette Lilyt abba a földalatti szobába, amit pontosan úgy rendezett be, mint a roxforti cellájukat. Itt kevéssé érződött Voldemort kastélyának nyomasztó hangulata. – Nézd! Majdnem minden olyan, mint a Roxfortban!

Lily fáradtan vánszorgott barátja ölelésében. Szerencsére nem nagyon találkoztak a többiekkel, így nem kellett megjátszani, hogy Lily fogoly és szenved. Így is eléggé nagy bajban voltak. A lány hálásan ölelte a fiú derekát, szinte nem is az utat nézte, merre mennek, hanem a földet, vagy Perselus arcát.

A kis cella szakasztott mása volt annak a helyiségnek, amit Slughorn professzor bocsátott a fiatalok rendelkezésére még tavaly, hogy nyugodtan készülhessenek a bájitalversenyre. Még az ágybetét is éppen olyan vastag volt, mint amit Piton karácsonyra kapott a házvezetőjétől. Leültek az ágyra.

Lily fáradt mosollyal ugrott kettőt ültében a matracon.

- Te bolond… - mondta halkan és a fiú nyakába borult. Percekig nem engedte el, végül felnézett s végigsimított Piton arcán. – Tudod, én alapvetően… egy erős amazon vagyok! – nevetett fel halkan. – De azért nagyon megijedtem… - tette hozzá és elsápadt. Meg is borzongott. – De tényleg a varázslatban hiszel? Ez a vérvarázslat… tényleg összekötött minket?

- Tudom én, hogy nagyon erős vagy! Két ilyen izomagyú terelőt pálca nélkül is simán leversz és megeszel reggelire – vigyorodott el a fiú. Hangjában azonban több volt az elismerés, mint a gúny. – Mégis azt hiszem, a vérvarázslatnak köszönheted... Hozzád sem tudtak érni!

Lily pár pillanatig maga elé meredt, aztán a fiúra nézett.

- Igen… így volt. Nem tudtak hozzám érni… tényleg megcsináltad velem a vérvarázslatot… - Lily felsóhajtott, s megfogta a fiú ujjait, összekulcsolódott a két kéz. Lily percekig csak simogatta annak a fiatal mágusnak az ujjait, aki épp most fogadott neki örök hűséget. A szó legszorosabb értelmében. Végül nyelt egyet.

- És most… mi lesz ezek után? Hogyan tovább? – pillantott a fiúra.

- Hogyan tovább? – fordult szembe Piton a lánnyal. – Először is megvacsorázunk. Erősnek kell lenned.

Vacsora után gyertyákat gyújtottak és Lily szüleire emlékeztek. Piton felidézte mindazt, amit Evansék jelentettek számára. Másnap, miután Voldemort elhagyta a palotát, kissé felszabadultabban néztek szembe a jövővel. Az utána következő napon hoppanáltak az Abszol útra, hogy megvegyenek mindent, amire a hetedik évben Lilynek szüksége lehet. A Foltozott Üstben ebédeltek, majd kivettek egy szobát a fogadóban. Késő este volt már, amikor egy roxforti bagoly megérkezett. Egyetlen borítékot hozott, Lily Evans részére. A lány éppen a fürdőszobában volt, Piton vette át. Valami kerek tárgyat tapintott ki benne... nem volt nehéz kitalálni, mi az.

Lily az elmúlt napokat szinte úgy élte meg, mint valami rémálmot, amibe vegyül némi fény is… az, hogy elkerült Voldemort palotájából, jó hatással volt a közérzetére. De naponta többször is sírva fakadt, nehezen birkózott meg azzal, amiken átment. Szülei megcsonkított teste minduntalan kísértette őt, főleg az éjszakák voltak nagyon-nagyon nehezek. Szerencsére Perselus mindig Lily mellett volt, s ha felriadt a kis boszorkány az éjszaka közepén, volt kihez bújnia, volt, aki vigasztalta, védte s óvta őt… Szerette.

Lily épp kilépett a fürdőből, amikor Piton átvette a levelet. Kinyitotta.

- Merlinre! Egy prefektusi jelvény! – mutatta fel értetlenkedve. – Prefektusnak választottak engem?! – hökkent meg.

- Prefektus lettél... – bólintott a fiú. – Általában ötödikeseket választanak, de... éppen olvastam, hogy számos család eltűnt a nyáron. Sok tanulót nem engednek vissza a Roxfortba a szüleik. Kíváncsi vagyok, lesz-e más is prefektus az évfolyamunkból.

Lily mélyet sóhajtva nézegette a jelvényt. Nem jelentett túl sokat neki. Csak egy újabb feladat, amiben helyt kell állni… de talán ez még jól is jöhet. Pitonra pillantott.

- Ha visszajönnél, biztosan prefektus lennél – jegyezte meg és a fiú mellkasára tette a kezét. A szíve körül simogatta, majd arcon csókolta szerelmét. – Gyere vissza, Pers… - suttogta Lily. – Titokban tudnád tartani… megoldanánk! – biztatta barátját. – Láthatatlanul ülhetnél be az órákra és a pince a miénk lenne… vagy… valami! Kitalálunk valamit!

Piton komoran nézett maga elé, majd Lilyre emelte a tekintetét.

- Bár visszamehetnék... A vizsgáimat mindenképpen leteszem, talán még korábban, mint a többi hetedikes. Ezt ő sem akadályozhatja meg. – Közelebb húzódott Lilyhez. – Azért, hogy ne üres kézzel menj vissza a Rendhez, elmondok valamit... – Piton beszámolt arról, amit Voldemorttól hallott, hogyan képzeli a Sötét Nagyúr a fogságba esett hívei kiszabadítását. – Mondd el a többieknek! Vagyis... inkább személyesen Dumbledore professzornak! Bristol környékén az aurorok lecsaphatnak rájuk két nap múlva.

Lily figyelmesen hallgatta az ifjú mágus szavait.

- Rendben. Elmondom Dumbledore-nak. Amint a Roxfortba értem, ez lesz az első dolgom! Köszönöm… a Rend nevében!

Annyi mindent mondott volna még Perselusnak, de csak a vállára tette a kezét. Az arcát nézte.

- Ennyit tehetek... Csak Veled tartom a kapcsolatot ezentúl.

Lily komoran bólintott. Minden este korán lefeküdtek aludni, ez most sem volt másként. Egymás karjaiban találtak megnyugvást, de most akkora feszültségben voltak mindketten, hogy tovább egyikük sem kívánt menni. A puha, lágy csókok elringatták őket. Oly közel volt az elválás, és a bizonytalan jövő…

Másnap, miután átmentek a 9 és ¾ vágányhoz tartozó peronra, Piton nyugtalanul nézett szét. A Roxfort Expressz vagonjainak oldalára felfestették a házak címereit. Csak a két utolsó fülkén nem látszott címer, ezt az elsősöknek tartották fenn, akiket még nem sorolt be a Teszlek Süveg. A tanári kar több tagja is kint volt a pályaudvaron, akárcsak Hagrid. Mindenkit a megfelelő vagonokba irányítottak. Néhány auror is járőrözött a pályaudvaron. A Mardekáros diákokat feltartóztatták, megvizsgálták a csomagjaikat. A szülők méltatlankodva jelezték, hogy panaszt fognak tenni - de ezzel nem hatották meg Mordont.

- Nézd csak... tartanak valamitől – súgta Piton Lilynek.

Lily is körülnézett. Nyúzott volt és nem kívánkozott vissza a Roxfort-ba. Féltette Pitont. Egy fal mögül lesték a peront, egymás kezét fogva. Lily a fiúra nézett.

- Halálfalóktól tartanak – mondta sötéten. – Teljesen egyértelmű.

 

- Az is lehet... – komorodott el Piton. Nagyon is valószínű volt, hogy halálfalókat keresnek. Azok után, amiket a nyáron elkövettek...-  A fiatal feketemágus megborzongott. Ha összefut Mordonnal, a mai éjszakát alighanem ő is az Azkabanban töltené. Átölelte Lily-t. – Nem szállhatok fel Veled... pedig reméltem, hogy elkísérhetlek. Vigyázz magadra!

Lily tartott tőle, hogy ez lesz. Szorosan átölelte barátját, a nyakába fúrta az arcát, pár percig így ölelték egymást. Lily végül megcsókolta lágyan a fiú ajkát, a szemébe nézett.

- Te is vigyázz magadra, kérlek! – suttogta rekedten. Szemei megteltek könnyel. – És írj… mindig írj! Minden nap… akkor is, ha csak öt sort… - Lily szemeiből kibuggyantak a csillogó könnycseppek. – Én is minden nap írok és a Spinner’s End-re irányítom a baglyokat! – suttogta tovább. – Tudom, hogy nem tudsz elmenni minden nap oda, de… én azért minden nap írok Neked. És ott fognak várni a levelek… - ígérte meg a lány.

- Jelentkezem... amint tudok – mondta halkan Piton. Nem akart elérzékenyülni, de érezte, hogy szorosra zárt szemhéját könnyek égetik belülről. – Találkozunk még. Bízzál bennem!

Lily könnyezve bólogatott, majd még egy hosszú csók után megtörölte a szemeit, rámosolygott utoljára a fiúra, akit szeretett, aztán felszállt a Roxfort Expresszre. Kihajolt az ablakon, s bár Piton nem merészkedett elő a fal mögül, Lily nem láthatta, de tudta, hogy a fiú látja őt. Lily megcsókolta a kis medált a nyakában, s ahogy elindult a vonat, keresett egy üres fülkét. Most ő volt olyan búskomor és fenyegető pillantású, mint amilyen tavaly Piton… senki sem ült be mellé a kupéba. Lily örült neki. Egyedül akart lenni. Nem tudta visszafogni a zokogását.

Piton addig nézett a zakatoló vonat után, amíg el nem tűnt a látóhatár szélén. Mire észbe kapott, teljesen egyedül állt a peronon. Úgy érezte, egy világ választja el a lánytól, akit szeret... Megfordult, feljebb húzta a kabátja gallérját, majd hoppanált, vissza a Sötét Nagyúr palotájába.

 

James- jöjjj és vigasztalj! Lily kisírja a szemeit… szippp -B

 

 

TOVÁBB