"Van egy láthatatlan bíró, akit magunkban hordozunk, és akit nem lehet hazugságokkal megtéveszteni. Néma, és mégis beszél, éjjel-nappal szüntelenül halljuk, amint ítélkezik fölöttünk."
Karl May
Huszonkilencedik fejezet
James messziről figyelte Lilyt, amint a lány felkapaszkodik a vonatra és eltűnik a szeme elől. Nem volt benne biztos, de mintha sehol sem látta volna Pipogyusz sötét alakját, amint Lily mellett sertepertélne. Potter nem habozott sokat, nem várta meg búcsúzkodó barátait sem, hanem felpattant ő is vonatra, és a vörös hajú boszorkány keresésére indult.
Lily egyedül behúzódott egy kupéba. Az ablakhoz nyomta a homlokát és nyelte forró könnyeit. Vigasztalhatatlan volt, és minduntalan szülei véres teteme tolult a szeme elé. Nem vette észre James-t, ahogy az megállt az ajtóban.
Ágas még egyszer alaposan körülnézett, majd halkan kopogott az ajtón, aztán belépett a fülkébe.
- Hello Lily! – biccentett a lány felé kedvesen mosolyogva. – Az összes kabin tele van, ha megígérem, hogy jó leszek, akkor nem rúgsz ki?
Lily az ismerős hangra odafordult, megdörgölte a szemeit és mélyet sóhajtott. Meglepte, de örült James Potter-nek. Egy ismerős az ismeretlenségben…
- James… - szólalt meg rekedten. – Hát persze, hogy nem rúglak ki… maradj csak… - intett bágyadtan.
- Köszi Evans – dobta fel a ládáját a polcra, majd lezuhant a lánnyal szemközti ülésre. – Mindig is tudtam, hogy rendes boszorkány vagy. Mi újság? Hogy telt a nyár?
Lily nyelt egyet és átfutott az agyán, hogy azt mondja, meg akar halni… de aztán ahogy a fiú melegbarna szemeibe pillantott, valahogy összeszedte magát.
- Eltelt…a nyár - válaszolt halkan.
James belenézett a lány zöld szemébe, és összeszorult a szíve, mikor meglátta benne a mérhetetlen bánatot, és reménytelenséget.
- Merlinre, Lily – ragadta meg Evans kezét. – Nagy baj van?
Lily nem bírta tovább. Zokogni kezdett, James nyakába borulva. Percekig képtelen volt megszólalni, végül rekedten kezdett beszélni.
- Szörnyű, egy rémálom az életem… a szüleimet… nemrég megölték… - suttogta, s újra zokogni kezdett. Görcsösen kapaszkodott a fiú vállába, közben el-elcsukló hangon nagyjából elmesélte a történteket.
James Potter megdöbbenve nézett kifelé az ablakon, ahol nevető diákok búcsúztak el a szüleiktől, és ez a kinti hangulat éles kontrasztban volt a vele bent lévő, talárját összeáztató boszorkával.
- Annyira sajnálom Lily – simogatta diáktársa hátát Ágas. – Tudom, mit érzel, hiszen az én szüleimet is Voldemort ölette meg.
Lily meg-megrándult, ahogy sírt.
- Jaj. James… miért történik velünk ez… én nem tudom ezt… felfogni! Miért… - nézett könnyes szemekkel a fiúra. – A szüleink…
- Biztos az a bomlott agyú szuka volt – pattant fel dühtől kivörösödött arccal James, és irgalmatlan dühében tiszta erővel a fülkeajtó ablakába bokszolt. Az üveg bántó hanggal tört össze, az éles szilánkok feltépték a fiú kezén a bőrt.
Lily ijedten ugrott fel a csattanásra.
- James!! Ne csináld!! – kiáltotta a lány. – Miféle bomlott agyú szukáról beszélsz?! Jól vagy?! – zihálta Lily. Meglepte a mindig nyugodtan tűnő fiú ilyetén reakciója. – James, vérzel! Hagyd abba ezt!
James meg sem hallotta az aggodalmas kérdést, észre sem vette az öklén lefelé csordogáló vérpatakot, csak egy nevet ismételt rideg gyűlölettel:
- Bellatrix Lestrange.
Lily felsóhajtott, majd egyetlen pálcasuhintással összeforrasztotta a fiú sérülését, majd maga mellé húzta.
- Ezzel nem segítesz senkin – jegyezte meg halkan. – És szerintem… Lucius Malfoy ölte meg a Te szüleidet is – komorult el. Szeme villámokat szórt és elhatározta, hogy bosszút áll azon a gyilkoson. Akármennyire is nem ez a módja a bosszúnak és a Piton akárhogy is tiltakozna ellene! Ökölbe szorult a keze, nyelt egyet, majd végigsimított James kézfején.
- Köszönöm Lily – nézegette a tökéletesen sebmentes bőrét James, de közben a lány előző megjegyzésén törte a fejét. – Honnan veszed, hogy Lucius Malfoy keze van a dologban?
Lily arcizma megrándult.
-Hagyjuk. Tudom, és kész – mondta rekedten, majd kissé közelebb húzódott James-hez s nem engedte el a fiú kezét. Nem érzett iránta mást, mint barátságot, s megnyugvást talált mellette. Olyasmit, amit már rég érzett. Utoljára a tengerparton.
Perselus-szal.
De az a röpke boldogság úgy szállt el, mint illanó füst, mint egy jelenés, egy álom… itt ült, egyedül, sajgó szívvel és üres lélekkel, s ebben a pillanatban James Potter volt az egyetlen, akire támaszkodhatott. És Lily ezt szívesen vette.
Ágas nem faggatta tovább a boszorkát, csak ültek egymás mellett, némán. Vannak, amikor nincs szükség beszédre, hiszen olyan jól esik a csend. Sokkal többet elmond a szavaknál. Két árva utazott együtt, akik pont akkor maradtak egymaguk, mikor a legnagyobb szükségük lett volna szüleik védelmező karjaira. A vonat nagyot rándult alattuk, és a Roxfort Express kigördült a 9 és ¾ vágányról, hogy ismét tanulni vigye a diáksereget a soktornyú kastélyba.
Lily kibámult az ablakon. Jólesett neki a csend és az, hogy James nem faggatta, nem kérdezgette, csak mellette volt.
- Mondd Lily – fordult Potter a lány felé. – Mi lesz veled iskola után? Hova mész haza? Van pénzed? Mert én tudok adni – rántotta ki erszényét a fiú a nadrágja zsebéből.
Lily erre halvány mosollyal jutalmazta James-t, majd visszatolta a kezében lévő tárcát a zsebébe.
- Köszi… de ez szükségtelen – suttogta. – Nagyon kedves vagy, de… megoldom – nézett a fiú szemébe. Bár maga sem tudta, hogyan… egyelőre ezen még nem gondolkozott. A szüleinek volt bankszámlája, rajta nem is kevés pénz… nem érdekelte az egész. Egyelőre nem.
- Komolyan Lily – fogta meg a boszorkány kezét James -, szólj, ha bármiben is segítségre szorulsz.
Lily hálásan bólintott, majd apró puszit nyomott James arcára, aztán mélyet sóhajtott.
- Igénybe fogom venni azt a segítséget, James Potter, ebben biztos lehetsz.
- Te és valóban egy álmom vált valóvá vagy csak képzeltem, hogy a denevér nem csatlakozott idén becses társaságunkhoz?
Lily úgy rántotta el a kezét, mintha skorpió csípte volna meg.
- Nem akarok erről beszélni – válaszolt tömören.
Potter érezte, hogy a beszélgetésük ingoványos talajra érkezett, de nem bírt parancsolni a kíváncsiságának:
- De miért nem Lily? – nézett a pillantása elől kitérő lányra. – Vagy talán Pipogyusznak is köze van valahol a fájdalmadhoz?
Lily elhúzódott és megdörzsölte a halántékát. James nagyon is jófelé kapizsgált, de Lily nem akarta, hogy a fiú bármiről is tudjon. Rápillantott, majd megrázta a fejét.
- Piton és köztem… ami van, volt vagy lesz… az én ügyem, James. Köszönöm, hogy vigyázni akarsz rám, meg Sirius is… de…
- Figyelj Lily – húzta ki magát Ágas ültében, és a boszorkány felé fordult -, ahogy velem kapcsolatban is tévedtél, mikor a legnagyobb ellenségednek hittél. Ugyan úgy hibát követhetsz el most is, hogy ennyire megbízol egy olyan alakban, mint a zsíros hajú.
Lily bólintott.
- Tudom, James. Hidd el, életem legnagyobb tévedése volt, amikor ellenségnek hittelek. Pontosan tudom már, hogy Ti velem vagytok, csak… - a lány feszengett.
- Mi a gond Lily? Mit akarsz mondani nekem?
Lily nyelt egyet.
- Tudod, csak… elég zavarban vagyok, mert… hogy Te szerelmes voltál belém, szóval remélem, nagyon nem bántottalak meg. Az az ostoba párbajunk… ne haragudj James. Olyan hülye voltam! És kérlek… fogadd el a barátságomat… ez sokkal többet ér, mintha…
- Én sem voltam sokkal okosabb, hogy egy olyan átkot használtam ellened, amit Piton ellenem is bevetett – hajtotta le vörösödő fejét Potter. – Fontos a barátságod Lily, de én még mindig szeretlek – nyögte kis végül, de nem bírt a lányra nézni.
Lily elvörösödött.
- Mint a szerelmem – bólintott. – James. Tudnod kell, hogy akármit tartotok Perselus felől, én szerelmes vagyok belé – Lily szeme szikrázott, megfogta James kezét. – Fogadd el a színtiszta barátságomat, James Potter.
- Egyelőre beérem azzal – suttogta maga elé Ágas, és hangosan ennyit mondott. – Azt megígérhetem, hogy a legjobb barátod leszek.
Lily elmosolyodott és átölelte a fiút.
- Nagyon jó barátok leszünk.
- Akkor mint a barátod, muszáj elmondanom, hogy meggyőződésem az, hogy Piton...
Lily ránézett.
- James, ne kezdd el! – mondta könyörögve, ám a fiú nem hagyta annyiba:
- Miért nem figyelsz rám? – ráncolta össze a szemöldökét Ágas. – A barátok meghallgatják egymást.
Lily mély levegőt vett.
- Hát rendben! Mondd el, mint gondolsz Piton-ról és a helyzetről. Akkor egyszer s mindenkorra öntsünk tiszta vizet a pohárba.
- Nézd Lily – kezdte James halkan. – Annyira nem tehet a szerelem vakká téged, hogy nem látod miért is rajong Piton. Mindig is olyan emberek között forgolódott, akik nyíltan bevállalták, hogy a halálfalók közé tartoznak. Miből gondolod, hogy ő kívül maradt? Elsős kora óta imádattal csüng a sötétmágián, azokért a tanokért rajong, amiért az a rohadt elmebeteg gyilkosuk is. És ha – Ágas elhallgatott pár másodpercre, ahogy az agyán végigfutott a lehetőség. – Lily, talán a szüleid nem véletlenül haltak meg. Talán bosszúból követték el, mert egy halálfalójuk egy mugliszármazású lánnyal jár, és esetleg téged is meg akartak ölni. Nem vagy biztonságban Lily.
Lily komoran hallgatott. Főleg azért, mert ezek a vádak nem voltak alaptalanok. Ha nem közvetlenül, de mégiscsak Piton is tehet a szülei haláláról. És James sejti… Sirius is sejti, sőt Remus meg Peter is, hogy Perselus halálfaló, persze bizonyítékuk nincs… Lily a fiúra pillantott.
- Tehát hadd összegezzem: azt gondoljátok, Piton benne van a halálfaló brigádban. Nem érdekel, mit gondoltok, miért gondoljátok, és főleg, hogy mit terveztek ellene. Csak egyet mondok: nagyon megüthetitek a bokátokat, ha alaptalanul vádaskodtok.
- Nézd – masszírozta meg az állát Ágas -, nem akarok veled veszekedni. Igaz az is, hogy nincsen semmiféle bizonyítékom arra, hogy Piton halálfaló, de ezt érzem minden idegsejtemmel.
Lily bólintott.
- Rendben. Nem veszekszünk. Nem is azért mondtam. Csak egy baráti jótanács volt. Sötét idők jönnek, James Potter. És mi már így is sokat veszítettünk… túl sokat… - suttogta Lily, majd a fiú vállához dőlt és lehunyta a szemét.
Potter nem válaszolt, csak mereven bámulta a csomagtartóra feldobott ládát, és megfogadta, hogy bebizonyítja az igazát Lily Evansnek. Megmutatja neki Perselus Piton valódi énjét.
Rita Vitrol előkerítése egyáltalán nem volt olyan könnyű feladat, mint ahogyan azt Perselus Piton elképzelte. Semmit sem tudott a nőről, azonkívül, hogy bogárrá tud változni és pocsék stílusa van. (na vigyázzá’ miket írsz, fiacskám, mert minden nő tudja, hol a férfiak gyenge pontja!:D-B) Csak a Prófétában megjelenő cikkei alapján állapíthatta volna meg titokban a tartózkodási helyét, ám Rita vagy szabadságon volt vagy kirúgták - ugyanis a héten egyetlen cikk sem jelent meg a tollából.
Piton, miután elkísérte Lily-t a King's Crossra, majd rögtön utána visszatért Voldemort rezidenciájára, elhatározta, hogy addig nem kerül a nagyúr szeme elé, amíg kézre nem keríti az újságírónőt. Ez az egyik legjobb döntés volt az életében. Miután Voldemort visszatért Bristolból, tajtékozott a dühtől. Mindenkit megátkozott, aki a szeme elé került, minden ok nélkül kivégezte az őröket - két fiatal Mardekáros fiút Piton évfolyamából -, amiért a foglyok kiszabadítása nem egészen úgy alakult, ahogyan tervezte. Mordon rajtaütött a mentőexpedíción, és a Sötét Nagyúrnak nagyon úgy tűnt, hogy várták őket. Nem sok hiányzott, hogy hívei sorsára jusson - az utolsó pillanatban tudott csak elmenekülni, méghozzá úgy, hogy ideiglenesen megszállt egy arra kószáló vaddisznót és az állat képében menekült el. Voldemortban ekkor ébredt fel a gyanú, hogy áruló lehet a halálfalók között. Valaki, aki nem a tőle elvárható lelkesedéssel szolgálja őt... Aki kimaradozik a gyűlésekről... Ahogy végiggondolta az eseményeket, egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy az áruló csak az egyik bizalmasa lehet. Valaki a belső köréből... Regulus Black!
Voldemort másnap este felkereste Pitont a pincében, és megbízta, hogy tartsa a szemét a fiatal Black fiún. Felhatalmazta, hogy ha készül valamire, végezzen vele. Éppen ideje, hogy Piton is kivegye a részét a gyilkolásból, ami elől olyan finnyásan elzárkózott a kis Herceg...
- Rita Vitrol felkutatásán dolgozom az Ön utasítására - próbált kitérni a feladat elől Piton.
- Ráér. Megváltoztattam a döntésemet. Még csak az hiányzik, hogy megírja, ami tegnap történt.
- Mi történt? - kapta fel a fejét csodálkozva Piton.
- Elárultak! Csakis az a kurafi lehetett! A kis Regulus...
Piton nagyon vigyázott, nehogy leleplezzék az érzései. Gyorsan elfojtott magában minden gondolatcsírát, mielőtt ő maga arra a következtetésre jutott volna, hogy Lily sikerrel járt: megérkezése után azonnal átadta az üzenetet Dumbledore-nak.
- Regulus? Nem hinném. Úgy hallottam, nagyon beteg.
- Pedig csak ő lehetett - szorult ökölbe Voldemort keze. - De megkeserüli a kis bitang...
- Viszont Travers és Greyback sikerrel járt - mutatott egy cikkre Piton. A néhány soros hírhez nem tartozott kommentár, csak egy hátborzongató kép a McKinnon házaspár brutális kivégzéséről. A tettes azzal szórakozott, hogy a két auror végtagjait levágta és a ház különböző pontjain szórta szét.
- Áh, igen! Ez Greyback senki máséval össze nem hasonlítható stílusa! - állapította meg Voldemort vigyorogva. Piton ekkor önkéntelenül felidézte magában Lily szüleinek megcsonkított testét. Még most is összeszorult a gyomra.
- Van más is, aki sikeresen leküzdötte magát erre a szintre - állapította meg. Voldemort vörös szeme Pitonéba fúródott. Azonnal tudta, mi játszódik le a fiatal mágusban.
- Szerencsétlen baleset - vont vállat. - Csak annyit mondtam Luciusnak, ijesszen rá a sárvérű szüleire, hogy ezzel is együttműködésre ösztönözzük a kis barátnődet. De úgy látom, minden rendben van. Hiszen az első sokk után meggyőzted, hogy nekünk dolgozzon...
- Úgy van, Nagyuram - hazudta Piton kiszáradt szájjal. Voldemort elégedettnek látszott, nem feszegette tovább a dolgot, csak egy gúnyos megjegyzésre futotta:
- Most, hogy visszavitted a Roxfortba, ne tagadd meg magadtól az örömöket. Biztosan akadnak más nők... Tisztább vérűek, akik értékesebbek lehetnek számodra.
- Magam is így gondolom, Nagyuram... Megyek is, megnézem az új fogolyszállítmányt. - Piton megigazította az övét és elindult, mert már nem bírta tovább elviselni a Nagyúr közelségét. Voldemort gúnyosan, lemondóan legyintve szólt utána:
- Ott csak sárvérűeket és koszos muglikat találsz...
Piton ezt már talán nem is hallotta. Fellélegzett, amint kiszabadult a cellájából. A birtok határára sietett, leült egy nagy tölgyfa tövébe, hogy legalább néhány percre magára maradhasson a gondolataival. Nem vette észre, hogy a fa törzsén egy jól megtermett bogár sütkérezik...
Rita Vitrol úgy gondolta, ideje Voldemort nagyúr közelébe kerülnie. Mivel az egyik halálfaló egy ideig a szeretője volt, kiszedte belőle, merre van a nagyúr palotája. Rita egyelőre csak szimatolt, nem merészkedett a beljebb a birtokhatárnál.
Amikor megpillantott egy alakot, kifelé jönni a kastélyból, azonnal bogárrá változott és ráröppent a fiú vállára, akit nem ismert fel rögtön. Kissé elvétette Piton vállát és a nyakának ütközött.
Piton úgy pattant fel, mintha skorpió csípte volna meg, Lesodorta a válláról a bogarat, ami a földön a hátára esett és kapálódzni kezdett az összes végtagjával. Piton már emelte a lábát, hogy összetapossa, ám ekkor Rita azonnal visszaváltozott emberré és felkiáltott.
- Meg ne merd tenni, kölyök! – villant egyet a szeme, majd feltápászkodott és megigazította gyémántberakásos szemüvegét. Platinaszőke haja csigákban omlott a vállára. Csinosnak nagyon csinos nő volt, amíg meg nem szólalt, még vonzó is volt a férfiak számára…
- Másodszor kerül az utamba - tett egy fenyegető lépést az újságírónő felé Piton. - Utánam kémkedik?
Rita végigmérte a magas, nála fiatalabb fiút és elvigyorodott.
- Á! Te vagy az a … kis jachtulajdonos… - csicseregte. – Nocsak… beálltunk kalandozni? – húzta el gúnyosan rúzsos ajkait. – Kicsit sokat képzelsz magadról, kisfiú, nem gondolod? Még, hogy utánad kémkedni? – kacagott fel Rita. – Utánad? Mégis ki vagy TE? Utánad, amikor előttem van annak a palotája, aki igazán érdekel? – mérte végig lenézően a fiatal mágust a nő. – A nagyúr sokkal érdekesebb téma lenne nekem, ha beszélhetnék vele!
Piton szemöldöke a homlokára csúszott, az ajka körül gúnyos mosoly jelent meg.
- Ezt könnyen elintézhetem magának. A Nagyúr örömmel fogadja. Persze, csak ha a megfelelő pillanatban vezetem elé.
Rita felszegte a fejét és hátrált egy lépést.
- Csak ne heveskedjünk! – tartotta fel az ujját. – Nem kértem a segítségedet!
- Ez volt a szíve vágya, nem? Egy exkluzív interjú Voldemort Nagyúrral - jegyezte meg a fiatal halálfaló. - Itt a soha vissza nem térő alkalom. Ennyire nem lehet gyáva...
Rita felhúzta a szemöldökét, megrándult az ajka.
- Ugyan… kis… hogy is hívnak… vérfertőző báty! Én nem vagyok annyira érdekes… persze, az vagyok, egy sztár vagyok, de meghúzódom a háttérben; inkább beszéljünk Rólad, kicsikém… hogy van a… kishúgod? Netán már úton is a trónörökös? Vérfertőző kapcsolatotok romlott gyümölcse? – mosolyogott negédesen Rita és előkapta a jegyzetfüzetét.
A megjegyzésre Piton felkapta a fejét. A legkevésbé sem hiányzott neki, hogy Rita Vitrol a magánéletében vájkáljon. Ugyanakkor valami átragadt belőle is Lily bosszúvágyából.
- Nem a testvérem! - kiáltott fel indulatosan. Előrántotta a pálcáját és a nőre szegezte. Egy hosszú pillanatig fürkészte Rita szemét a giccses szemüveg mögött. Azután elmormolta a Priori Incantatem-et. Pálcája hegyéből fehéres fénygömb bukkant elő, majd szétterült a talajon.
- Hohó! Mit művelsz itt? Netán valami mocskos részletnek lehetek szemtanúja? – csillant fel a szeme.
- Csak nézzen bele! - mordult a nőre Piton. Megragadta Rita nyakát hátulról, és arcát belenyomta a felszálló, fehéres ködbe.
Újra lepergett a szörnyű tragédia képe: Evansék megcsonkított teste. Piton, amint lefogja a halott férfi szemét, majd letakarja a tetemeket...
Rita elképedve nézte a jelenetet, agyában már össze is állt a legújabb címlapsztori. A vérfertőző testvérpár kivégezte a szüleit, akik az útjukban álltak… ám ahogy újra felegyenesedett, szomorúságot színlelve pislogott.
- Ó Merlinre… mi volt ez…?
- Annak a lánynak a szülei így végezték - szólalt meg komoran Piton, amikor Rita mohón jegyzetelni kezdett.
- És KI követte el ezt? – kérdezte buzgón. Szinte látta maga előtt, ahogy Piton és Lily bevallják bűnüket, zokogva és könyörögve…
- A gyilkosságot a Sötét Nagyúr utasítására Lucius Malfoy hajtotta végre.
Rita eltátotta a száját és felhördült. Bár kissé csalódott volt, de azért ez is megteszi vezető hírnek…
- Remek! – csicseregte. – Meg is írom rögvest! Köszönöm, kedvesem! Roppant együttműködő voltál! – szorította meg Piton állát anyáskodva Rita.
- Nem. Most még nem írhatja meg. Csak amikor szólok. Amikor Lucius Malfoy a leginkább sebezhető - tette hozzá gondolatban. - Jelezni fogom, amikor itt lesz az ideje. És arra kérem, intézze el, hogy a cikket feltétlenül olvassa majd el Narcissa Malfoy.
Rita felkacagott.
- Nocsak… nem akarsz újságíró lenni nálam? Roppantul nagy sztorikat hoznánk össze, kicsikém! – nevetett Rita és rákacsintott Pitonra, majd feljebb nyomta a melleit kissé.- De azért… szolgáltathatnál valami aprócska kis szenzációt nekem, mostanra… üres kézzel nem mehetek el innen! Gyerünk, mesélj nekem a húgodról kicsit! Mi késztetett arra, hogy vele hálj? Mit éreztél először, amikor megfogtad meztelen testét? – Rita gonosz mosollyal kezdett írni.
Piton vette észre először a feléjük közeledő kopasz alakot. Szája széle megrándult, ezt Rita is észrevehette, mert a melleiről a kezei a teste mellé hullottak, a jegyzetfüzete is kiesett a kezéből.
- Nem fog üres kézzel visszatérni - mosolyodott el gonoszul Piton. - A Sötét Nagyúr itt van...
Rita becsukta a száját, majd újra kinyitotta és izgatottan toporogni kezdett.
- Merlinre… a világ leghíresebb újságírója leszek… - lehelte elragadtatottan.
Voldemort ínye kivillant, ahogy megpillantotta Pitont és a nőt. A fiatal mágus megragadta Rita karját a könyöke alatt, és szembe fordította Voldemorttal. Mélyen meghajolt ura előtt.
- Nagyuram! Parancsára előállítottam a kisasszonyt!
- Jó! Nagyon ügyes, Piton! - lelkendezett Voldemort, közben vörös szemét Ritára szegezte.
Rita, mire Voldemort odaért, már extázisba esett attól, hogy elképzelte magát a világ úrnőjének, aki a legbefolyásosabb mágusokkal vacsorázik… állta Voldemort pillantását, majd felszegte a fejét.
- Nocsak, Voldemort nagyúr! Ön ismer engem?! – csicseregte, s kissé remegett ugyan a térde, de ezt nem mutatta. – Lenyűgöz!
- Rendszeresen olvasom az írásait, drágám - közölte Voldemort, meglepően kedélyesen. - Határozottan tetszik az objektivitása és az elfogulatlansága Albus Dumbledore-ral kapcsolatban.
Rita a mellére tette a kezét és felnevetett.
- Ó! Ön igazán gáláns! És mennyire jó az ízlése! Engem olvas! – kacagott fel. – Dumbledore… - legyintett. – Ha tudná, amit még nem tud róla! – titokzatoskodott Rita.
- Talán megbeszélhetjük mindezt kellemes körülmények között, a lakosztályomban! - mutatott a kastély felé Voldemort.
Rita legyezgetni kezdte magát és apró kacajokat hallatott.
- Hogy Ön milyen úriember! – szeme már lázasan csillogott. A pennája már készenlétben állt… (Csak az övé?:DD-B)
Piton utánuk indult volna, de Voldemort megállította.
- Ma már nem lesz rád szükség, Hercegem! Etesd meg Naginit!
Rita gúnyosan elvigyorodott és Pitonra kacsintott.
Voldemort felvezette Rita Vitrolt abba a szobába, ahová eddig kizárólag Bellatrix Lestrange tehette be a lábát.
Rita körülnézett. Látta a pompát, a luxust, a hatalmas ágyat… felcsillant a szeme. Lejegyezte: Voldemort nagyúr rezidenciája még a legelőkelőbb hölgyeket is lenyűgözné.
Aztán ravasz mosollyal követte a nagyurat.
Voldemort helyet mutatott a pamlagon. Csettintett egyet, mire egy pohár gyöngyöző ital röppent Rita Vitrol kezébe.
- Ó, roppant kedves! Köszönöm! – Rita úgy ült le a kényelmes, széles pamlagra, hogy lábaiból a lehető legtöbb villanjon ki, akárcsak a melleiből.
A férfi szembe ült vele, összefűzte az ujjait.
- Nos, drága... térjünk a tárgyra! Szükségem van egy kampánymenedzserre, és maga az egyik jelöltem. Mielőtt azonban megbíznám ezzel a fontos feladattal, személyesen szeretnék meggyőződni az alkalmasságáról. Úgy értem, az újságírói kvalitásairól! - Voldemort intett egyet a pálcájával, mire a nő ruhája kissé feljebb csúszott, eltakarva kibuggyanó melleit.
- Nos, Voldemort nagyúr… Önről nem sokat tudni! Én vagyok felhetetően az első, aki bepillantást nyerhet a magánélete titkos, rejtélyes szféráiba! Miért engedte meg a sajtónak, pont most, hogy hírt vigyen magáról?
Voldemortot lenyűgözte, hogy a nő hivatásához méltó kérdéssel indítja a beszélgetést.
- Éppen ideje, hogy a széles nyilvánosság hiteles forrásból értesüljön tetteim valódi indítékairól. Nincs rá okom, hogy bújkáljak. Az eszmét, amit képviselek, számos nagymúltú, tiszta vérvonalú, tekintélyes és befolyásos varázslócsalád a magáénak vallja. Híveim száma napról-napra gyarapodik. Maga ismeri a nézeteimet? - szegezte a szemét szigorúan Ritára.
Rita buzgón jegyeztelni kezdett, egy másik széles pergamenre pedig a purlicerpennája írt szélsebesen.
- Egyezzünk meg, hogy előbb én kérdezek, aztán Ön – húzta össze Rita a szemeit. – Ön elmond mindent, amit én, azaz az olvasóim akarnak tudni, és biztosíthatom, az én olvasóim az Ön hívei! Ön pedig… mindent megtudhat… amit akar… akárkiről… - lehelte Rita, előre dőlve.
Voldemortot szórakoztatta a nő rámenőssége. Biccentett, hogy folytassa.
- Remek! – húzta ki magát a nő. – Először is… avasson be közeli terveibe! Igaz, hogy egyre több fiatalt von maga mellé? Ennyire törődik az eljövendő generációkkal?
- Ezt tartom az egyik legfontosabb feladatomnak. Fiatal híveim valamennyien önszántukból csatlakoznak. Semmi kényszer, semmi erőszak! A szolgálat, amit önként vállalnak, a halálukig tart. Pillanatnyilag én vagyok az egyetlen, aki képes legyőzni a halált...
Rita megnyalta a szája szélét.
- Arra céloz, hogy Ön túlél mindenkit? A távoli terveiről mit lehet tudni?
- Mindenkinek meg kell ismernie a felfedezéseket, amelyeket tettem. Ehhez el kell érnem, hogy tanításaim mindenhová eljussanak. A cél érdekében el kell nyernem a mágikus képességűek minden rétegének támogatását. A követőim pedig olyan világban élhetnek majd, amelyben megvalósíthatják legnagyobb terveimet. Ez pedig nem más, mint a világ irányítása a mágia eszközeivel és az általam kifejlesztett tudatfejlesztési módszerrel.
- Áhhhh! – szakadt ki Ritából egy mély nyögés. Azért ez neki is kicsit meredek volt. Világ ura… egyeduralom…
- Mondtam ilyesmit? - hökkent meg Voldemort. - A pennája eléggé sajátosan értelmezi az elhangzottakat. De lényegében erről van szó... Talán nem ért egyet a terveimmel?
- Nem, nem… minden rendben! – kacagott fel Rita. – Csupán lenyűgöz a határozottsága! – a szívére tette a kezét és csücsörített egyet. – Kedves… nagyúr… ezek zseniális… tervek!
- Magam is úgy gondolom. Ám a terv önmagában kevés! Erő és hatalom szükséges a tervek megvalósításához. Bennem mindkettő megvan. Senki sem állhat az utamba!
- Az olvasóim imádni fogják! – csicseregte Rita. – Kérem, beszéljen nekem arról, mik a tervei a Roxfort-tal! Úgy hallottam, szívén viseli egykori iskolája sorsát és nincs megelégedve a mostani helyezettel. Netán Albus Dumbledore személye a zavaró tényező eme falak között?
- De még mennyire! Ugye, mondanom sem kell, mennyire sértik Albus Dumbledore sajátos elvei az alapítók szellemét! Különösen Mardekárét! Hogy mindenféle jöttment mugliivadékot befogad, az elég szánalmas... de megbocsátható. Ám, hogy indítékait a szeretet mindent legyőző erejével magyarázza - az már vérlázító! A Legfőbb Jó, amelyért ártatlan életek is feláldozhatók! Érzi, ugye, az önellentmondást? - fújt dühösen Voldemort. - Az én szememben mindez nem más, mint egy szenilis vénember bölcsességnek álcázott gőgössége és arroganciája! Mások semmibevétele! Megalapozatlan elmélet, ami romlást hoz a varázsvilágra. Mindent el fogok követni, hogy egy megbízható hívem Dumbledore közelében legyen, felügyelje, s ha kell, állítsa félre, mielőtt végzetes károkat okoz ez a kivénhedt pojáca. Megítélésem szerint Dumbledore minden szempontból alkalmatlan a Roxfort vezetésére!
Rita elvigyorodott.
- Magam is így látom! – biztosította a mágust. – Tehát az ön egyik embere a Roxfort-ba megy és felügyeli a rendet? Remek! Megtudhatjuk, ki lesz a személy?
- Amint itt lesz az ideje. Jelöltemnek magas szintű tudást kell elsajátítania. A felkészítése, amelyet személyesen felügyelek, folyamatban van.
- Ön nagyon professzionális! Tehát majd később tárja fel eme titkot! Az olvasóim epedve fogják várni! Megtisztelne azzal, hogy én tudósítsak majd eme eseményről, nagyúr?
Voldemort szeme megvillant. Titkos favoritja Perselus Piton volt. De óvakodott attól, hogy idő előtt felfedje jelöltje kilétét. Aprót bólintott.
- Egyelőre kövesse az utasításaimat, amiket attól a fiatal hívemtől fog kapni, akit az udvaron megismert. Legyen elég ennyi - biccentett kedélyesen a Sötét Nagyúr.
Rita fontoskodva előredőlt.
- Köszönöhhhm! – lehelte, majd intett a pennának, ami teleírt tizenhat pergament, hogy elég.
Voldemort szeme követte a toll mozgását, ami cirkalmas körmondatokká alakította válaszait.
- Nos... az interjúval megvolnánk. Figyelmeztetem, hogy ami ezek után elhangzik, csak akkor kerülhet nyilvánosságra, amikor erre felhatalmazom. Biztos forrásból tudom, hogy maga már korábban kiderített bizonyos titkokat Albus Dumbledore múltjában... - Voldemort pillantásában leplezetlen mohóság csillant.
- Nos valóban… most én jövök – köszörülte meg a torkát a nő és mosolyogni kezdett, majd felállt, lesimította szűk szoknyáját, s maga elé varázsolt egy különlegesen fényes pergament.
- Nos? - pillantott rá türelmetlenül a férfi.
- Ez… nagyúr… a legeslegsötétebb titok Albus Dumbledore múltjában! – mondta Rita.
Voldemort legszívesebben kitépte volna a pergament a nő kezéből, de fegyelmezte magát.
- Elárulja magától? Vagy legilimenciával kényszerítsem, hogy elmondja végre, mi az, amit kiderített? Figyelmeztetem: bárkinek az elméjébe belelátok. Ne próbáljon ellenállni!
- Önnek… hogy tudnék ellenállni, nagyúr! Tökéletesen biztos vagyok benne, a mai beszélgetésünk után, hogy az ön uralma kell ide, nem ezé a… - a két ujja közé fogta a pergament, mintha valami különösen gusztustalan dolog lenne és elhúzta a száját. – Nos, figyeljen nagyon, mert amit most megtud, az az évtized botránya!
- Ki vele! - szűrte a szót halkan, már-már fenyegetően Voldemort. A nyomaték kedvéért a pálcája után nyúlt, Ritára szegezte.
Rita elvigyorodott és biccentett.
- Ha valaki ránéz Dumbledore-ra, bizonyára a jóságos nagypapa jut eszébe róla először. Pedig micsoda tévedés! – rikkantotta Rita diadalittasan. Zihálva hajolt közelebb Voldemort-hoz. – Pedig milyen messze van ez a valóságtól… - lehelte.
- Egy szenilis, vén hülye! Ezt eddig is tudtam! No de ezen kívül? Maga ennél sokkal többet tud, kisszívem!
Rita kiélvezte a pillanatot, majd folytatta.
- Albus Dumbledore se nem jóságos, se nem nagypapa! A jósághoz annyi köze van, mint nekem a tehetségtelenséghez… - nevetett és legyintett egyet. – Mindenki tudja, hogy milyen zűrös családja volt! És nem érdekelte más, csak a saját érvényesülése! Megbocsáthatatlan vétek!
- Igen, ez így igaz. Halmozza a pozíciókat, ez sem titok számomra. Mi van még?
- Ó, nagyuram… türelem! Nos, ami még furcsább ennél: miért nem tudunk semmit Dumbledore privát szférájáról? Miért nem látjuk sosem nőtársaságban? – Rita felszívta magát és most izgatottan járkált fel s alá. – A megoldás… ó, oly kézenfekvő! Mert Albus Dumbledore nem szereti a nőket!
Voldemort szeme elkerekedett. Valóban, azóta, hogy Dumbledore tizenegy éves korában felkereste az árvaházban, Tom Denem sohasem tapasztalta, hogy Dumbledore különösebben érdeklődött volna a nők iránt.
- Úgy érti... nem teljes értékű férfi? - tapogatózott kissé bizalmatlanul.
Rita diadalittasan felnevetett.
- Albus Dumbledore a férfiakat szereti!! Egy perverz, elferdült vénség! Szerelmes volt abba a varázslóba, aki Ön után a második legnagyobb hatalmú egyén volt eme kerek világon! Gellert Grindelwald-ba! – Rita zihálva nézett Voldemort-ra.
A Sötét Nagyúr szája tátva maradt. Pálcája felszikrázott.
- Úgy! És a legenda, ami szerint Albus párbajban győzte le... Csak mese gyerekeknek! Ócska hazugság! Grindelwald talán még most is él... Nurmengard börtönében sínylődik... - Voldemort fejében körvonalazódott egy terv, amibe egyelőre nem akarta bevonni Ritát. Gyorsan elhallgatott, és figyelmesen várta a folytatást.
Rita élvezte a meglepetés erejét.
- És én ezt most alaposan megírtam! Ha megengedi… - elővarázsolt egy keményfedelű, vastag könyvet. – Ebben mindenről olvashat! Önnek ajánlottam, természetesen, elsősorban!
Voldemort kinyújtotta hosszú ujjait a könyv után. Belelapozott.
- Kegyed tökéletes munkát végzett! - A férfi vértelen ajka remegett az izgalomtól. - Fokozatosan adagoljuk az információt. Apró részleteket hozunk majd nyilvánosságra a könyvből, így gyengítjük Dumbledore pozícióját... míg végül rákényszerítjük, hogy hagyja el a Roxfortot!
- Albus Dumbledore alkamatlan a Roxfort vezetésére! Támogatom a tervét, nagyúr! – jelentette ki Rita Vitrol öntudatosan és kihúzta magát, úgy nézett Tom vörös szemeibe, majd megszólalt. – Meséljen nekem Albus Dumbledore-hoz fűződő kapcsolatáról! Valóban kiskora óta ismeri? Milyen volt, amikor először találkoztak? Mit tett Önnel Albus Dumbledore, amit eddig nem tárt a nyilvánosság elé? Nagyúr… - hajolt még közelebb Rita. – Ezt mindenkinek meg kell tudnia. A Roxfort érdekében! Van valami… ami történt… - suttogta kéjesen. – Meséljen! Itt Ön az áldozat!! Ideje törleszteni, Voldemort nagyúr! Mert… én sem tudhatok mindent! Ön és én… együtt… keményen felléphetünk a romlott Albus Dumbledore s még romlottabb elvei ellen!
Voldemort szeme összeszűkült. Dühösen pattant fel.
- Áldozat? Még, hogy én, áldozat?! Óh, nem! Albus Dumbledore engem nem képes legyőzni! Ezt ő is tudja! Nem tagadom, valóban próbálkozott... Gyerekkoromban, nos... nemcsak a tanulmányi eredményeimet kísérte figyelemmel. A tizenkettedik születésnapomra kaptam tőle egy pár rózsaszínű zoknit, egy mérőszalagot és egy noteszt. Meg egy tanácsot, hogy szorgalmasan jegyezzek fel bizonyos... testi változásokat. Ám amikor elértem egy bizonyos kort... még nem voltam egészen tizenhat, Dumbledore meggyőződhetett róla, hogy sohasem leszek az áldozata! Egyszer... talán majd erről is mesélek magának. - Voldemort felpattant, fel-alá kezdett járkálni. Tizenhat éves volt, amikor az első gyilkosságot elkövette. Valóban, akkoriban változott meg a viszonya Dumbledore-ral... A vén kéjenc attól kezdve nem egy potenciális fiatal férfit látott benne, akivel egyszer talán bűnös viszonyt létesíthet, hanem egy nagy hatalmú vetélytársat - legalábbis Voldemort ezt így értelmezte. Visszafordult Ritához:
- Biztos vagyok benne, hogy Gellert Grindelwald sem vetette alá magát Dumbledore perverz vágyainak! Írja meg nyugodtan, hogy a hogyan koslatott utánunk a meleg és pedofil Albus Dumbledore, a nyálát csorgatva... Megírhatja azt is, hogy akkoriban, több diáktársammal együtt én sem éreztem magam biztonságban a Roxfort falai között.
Lily Evans fásultan kezdte a hetedévet. Az első napok borzalmasan nehezek voltak. Agya ezerfelé járt, és legkevésbé a tanulásra tudott koncentrálni. Annak viszont örült, hogy James és Sirius mellette álltak. Bár messze nem helyettesítették Perselus-t, de amikor a kis boszorkány nagyon egyedül érezte magát, a két fiú mindig felvidította.
Ígéretéhez híven minden áldott este küldött egy levelet a Spinner’s End-re. És várta Piton leveleit… ez adott neki egyedül erőt és reményt, de esténként így is nagyon sokára tudott nyugodt álomba merülni. A lelke kétfelé szakadt és mind a kettő fél pokolian fájt. A szüleiért és a szerelméért.
Körülbelül egy héttel a Roxfort-ba érkezése után szedte össze annyira magát, hogy jelentkezzen Petúniánál, aki még mindig nem sejtett semmit, hiszen nászúton voltak és Lily úgy számolta, aznap értek haza. Ismerve Túnit, biztosan nem a szülői ház lesz az első, amit meglátogat…
Legalábbis remélte.
Teljes csend volt a kastélyban, amikor nekifogott élete egyik legnehezebb levelének. Először két sornál nem jutott tovább, ami a szokásos udvariassági bevezető volt. Nagyot nyelve tért a lényegre. Leírta, hogy amíg nyaraltak, a szüleiket kegyetlen brutalitással megölték. Lily nem taglalta a látványt, ehelyett szinte szárazan közölte, hogy ő már elintézte a temetést, a sírok helyét is pontosan megjelölte, hogy Petúnia kimehessen leróni kegyeletét. Még odafirkantotta a végére, hogy a következő hétvégén találkozniuk kellene, mégiscsak… szombat délben érkezik, akár akarja Túni, akár nem, másnap Roxmorts-ban feladta a mugli postán a levelet.
Petúnia a nászút után azzal volt elfoglalva, hogy tökéletes feleség legyen. Hívta ugyan a szüleit telefonon, de mikor senki nem vette fel a vonal másik végén, csak megvonta a vállát, és tovább ügyködött új háza csinosításán. Úgy érezte boldogságát semmi nem képes aláásni, egészen addig, amíg be nem pottyant Lily levele a bejárati ajtó cirádás postalyukán. Túni egykedvűen nyitotta ki a borítékot, ám a következő pillanatban fülsértő sikoly rázta meg a házat.
Vernon aznap későn tért haza az irodából, felgyülemlett a munka mialatt ők nászúton voltak. Vernon tátott szájjal nézett körül a házban, leégett vacsora, padlóra hajigált könyvek, és egy zavart, kócos feleség várta. Petúnia remegő hangon, össze-vissza beszélve számolt be férjének szülei haláláról. Fájdalmát, érzéseit nem tudta igazán kifejezni, így haraggá alakította át, amit egyenesen húgára irányított.
- Az az ostoba, mocskos kis lotyó!!!! – ordította eltorzult arccal. – Ő...ő...az ő keze van a dologban ez egészen biztos! – Túni Vernonhoz kúszott, szemei olyan villámokat szórtak, hogy még férje is kissé elhátrált tőle. – Kinek jutna eszébe megölni a szüleimet? Soha nem voltak ellenségeik. – motyogta tovább a nő. – Összeesküvés! – süvöltötte újra, majd a kanapéra dobta magát, és egész este sírva káromkodott, Vernon hiába próbálta vigasztalni.
Lily a következő szombaton nem túl lelkesen ugyan, de meglógott a kastélyból. Szerencséjére azon a hétvégén McGalagony nem tartózkodott a Roxfort-ban, hivatalos ügyben Londonba ment. Lily úgyis csak addig akart maradni, amíg beszél Túnival, egy perccel sem tovább. A hoppanálási határra érve körülnézett, nem látta-e meg senki, majd erősen koncentrált Petúnia és Vernon közös szerelmi fészkére, a Privet Drive 4-re. A következő pillanatban már meg is érkezett a takaros ház elé. Megborzongott, ahogy végignézett az utcán, de, hogy miért, azt nem tudta volna megmondani.
Túni a legkevésbé sem vágyott Lily látogatására, de azt alig várta, hogy számon kérje rajta a világ minden bűnét. Rezzenéstelen arccal takarította ki az egész házat, frissen vasalt kötényruhát vett fel, aztán felhajtott egy pohár konyakot.
Lily lassan sétált végig a kis járdán, majd illedelmesen megtörölte a cipőjét a lábtörlőben és kopogtatott.
- Megyek! – sziszegte Petúnia, feltépte az ajtót, és egy szobor merevségével állt meg Lily előtt. Hidegen pillantott a boszorkány szemébe.
- Helló, Túni… - mondta a vörös boszorka rekedten, ahogy meglátta nővérét és kis híján elsírta magát.
- Szia...minek jöttél ide azok után...ami történt? – vetette oda Túni Lily-nek, elfehéredtek az ujjai, ahogy az ajtófélfát markolta.
Lily-t nem lepte meg a hűvös üdvözlés. Egy percig nézték egymást, majd Lily felsóhajtott.
- Bemehetek, vagy a kukák mellett tárgyaljuk meg a dolgokat?
Túni nem mozdult, a hideg rázta attól is, hogy egy boszorkányt a saját házába invitáljon, nem számított az sem, hogy a tulajdon húga. Petúnia az elmúlt napokban maximálisan bemagyarázta magának, hogy erről az egész szörnyűségről Lily tehet...vagy legalábbis köze van hozzá.
- Szép az idő, kint jobb lenne. – szűrte a szavakat a fogai között.
Lily-nek összeszűkült a szeme és máskor bizonyára rosszul esett volna neki, hogy bár a nővére igyekszik leplezni, nem akarja őt beengedni, mert fél a varázshatalmától… de most olyan kicsinyesnek tartotta ezt a viselkedést, hogy egész egyszerűen félretolta Petúniát és besétált az előtérbe. Végigmérte a kínosan tiszta házat. Nem mondott semmit.
Petúnia morgott egyet, hogy micsoda szemtelenség csak úgy berontani, aztán szemével követte Lily alakját, és becsukta maguk mögött az ajtót.
Lily bement a nappaliba és leült a díványra.
- Feltételezem megkaptad a levelemet. Tehát tudod, hogy a szüleink meghaltak – kezdte a lány fakó hangon. Olyan volt, mintha a testét kívülről látná. Szétválasztotta a belső gyászát a helyzettől. Ezt tökéletesen eltanulta Perselus-tól. Most pontosan olyan hűvös és rideg volt, mint amilyen a fiú szokott lenni, ha álarc mögé rejti magát.
- Arról beszélj inkább, hogy hogyan! – támadt húgának Túni. Megállt a lánnyal szemben, karjait összefonta a mellkasa előtt. – Ideje lenne színt vallanod, tudom, hogy elhallgatod az igazságod! – Petúnia most már kiabált, előrehajolt, közelről nézett Lily szemeibe, majd tett néhány lépést hátra, mert félt húga trükkjeitől.
Lily nyelt egyet. Nővére reakciójára nem volt felkészülve, pedig azt gondolta…
- Megírtam, hogyan haltak meg, Túni. Betörtek hozzánk és… megölték… őket… - mondta rekedten a lány.
Petúnia szája megremegett a dühtől, orrlyukai kitágultak.
- De miért és hogyan? Láttad? Ott voltál? – nem akart sírni, de szemei megteltek könnyel, mérgesen dörgölte meg őket.
- Nem, nem voltam ott – felelte Lily.
- Hazugság! – kezdett üvölteni Petúnia, odalépett Lily-hez és vádlón rámutatott. – Valld be! Te tehetsz róla...a nyavalyás varázslataid...titkos ellenségek...összeesküvőőőők!!!! Ki tudja mire vagy képes, te torz...nekem is csak ártani akarsz!
Lily-t a szavak úgy érték, mint akit leforráztak. Felugrott. Képtelen volt uralkodni tovább magán.
- Elég volt!! Elég ebből!!! Mit képzelsz, kivel beszélsz?! Hogy mersz azzal gyanúsítani, hogy miattam haltak meg?! – villámlott Lily szeme. – Mit képzelsz, mi vagyok én?! Látom, hogy nézel rám! Rettegsz tőlem, hogy felrúgom a tökéletes életedet!! Szánalmas és felszínes vagy! A szüleink meghaltak, te idióta hülye!! – ordított Lily, majd a kanapéra hanyatlott és zokogva hajolt előre. – Most sem vagy képes másra gondolni… miért gondolod, hogy bántanálak?! – kérdezte könnyes szemekkel Lily. Úgy érezte, hogy Túnit már sokkal régebben elveszítette, mint a szüleit. Rátört a felismerés, hogy tényleg senkije sincs ezen a világon.
Csak Perselus.
De ő messze van… és lehet, hogy soha többé nem láthatja…
Lily megtörölte a szemeit. Utálta, hogy így kiborult a nővére előtt. Mély levegőt vett és kihúzta magát. Sápadt, szép arca komoly volt.
- Meg kell beszélnünk, mi legyen a házzal – nézett a nővérére.
- A ház, az természetesen az enyém. – nézett megvetően Lily-re Petúnia, és halványan elmosolyodott. – Én vagyok az idősebb...és férjes asszony vagyok már. – Túni felsőbbségesen járatta végig tekintetét a nappaliban. – Vagy netalán kifogásod van ellene?
Lily mélyet sóhajtott. Megrázta a fejét és megdörzsölte a szemeit.
- Nem, Petúnia – felelte halkan Lily. – Legyen a Tiéd. Csak tudod… ez annyira felszínes. Itt a család szentségéről van szó. Egymás mellett kellene állnunk, most főleg… összefogni… - suttogta a vörös kis boszorkány.
Petúniát újra elöntötte a méreg.
- Már eddig is túl sokat hittél magadról, te nyomorult! – csattant fel Túni, és összetörte a művirágokat, amiket az asztalról kapott fel. – Nem osztoznék Veled semmin, és nem is akarom megbeszélni! Ezek után! A ház az enyém!
Lily nyelt egyet és felkelt a kanapéról.
- Túni… rendben! A ház a Tiéd, már mondtam! – emelte fel a hangját, hogy túlkiabálja dühöngő nővérét. – De ne beszélj velem így, kérlek! Nem vagyok nyomorult! – Lily szeme villámokat szórt. – A húgod vagyok, nem bántanálak sosem! Túni legyél már felnőtt!
Túni erre nem válaszolt, támadni akart, gyerekes módon. Sértett volt, szomorú, ám ezt még csak fel sem ismerte.
- Na persze Te azt is elintézted, hogy nélkülem legyenek Apáék eltemetve. Hát nem szégyelled magad? – Petúnia most már hisztériázott, lesodorta az asztalról a terítőt, a vázát és a kekszes tányért. – Ott sem lehettem, csak kegyes módon közölted velem, hol találom a sírjaikat!!! – Túniból kibukott a sírás, alighanem ez volt a legfájóbb pont neki a történetben.
Lily mélyet sóhajtott. Ha elmondhatná… ha Túni megértené az egészet… de így… képtelenség neki elmagyarázni. A nővérére pillantott.
- Borzalmas bűntény volt és… nem voltál az országban. Gyorsan temettem el őket. Hidd el, ettől még meggyászolhatod őket… ugyanúgy – mondta Lily csendesen.
- Ez semmin nem változtat! – sivította Petúnia vörös arccal. Folytatta is volna, de ekkor Vernon lépett be az ajtón, meglepetten nézett üvöltő feleségére, aztán tetőtől talpig végigmérte Lily-t.
- Áh még itt vagy. – fanyalgott egyet, miközben levette a zakóját. Túni odarohant férjéhez, és belekarolt. Vernon érezte a feszültséget a levegőben, és egyáltalán nem tetszett ez neki, a saját házában.
Lily odabiccentett Vernonnak, majd Petúnia mellé lépett. A szemébe nézett.
- Túni ne legyél ilyen. Kérlek, beszéljük meg… testvérek vagyunk!
- Azt hiszem már mindent megbeszéltünk Lily. – hárított Petúnia hidegen, most már ő is látta a szakadékot kettejük között, eltűnt belőle minden érzelem, már haragudni sem volt kedve. – Menj most el, és ne gyere ide többé. – tette hozzá halkan, még közelebb húzódva Vernonhoz, aki gúnyosan bólintott Lily felé.
Lily elsápadt.
Elvesztette hát tényleg a családját. Röpke idő alatt egyedül maradt.
- Rendben. Többé nem hallotok felőlem. Éljetek boldogan – mondta a vörös lány rekedten, majd kilépett a Privet Drive 4. ajtaján s elhagyta a házat. Az utcát. A környéket. Soha többé nem ment oda vissza.
Amikor az ajtó becsukódott Lily mögött, Petúnia pislogott párat, sóhajtott egyet, valahogy képtelen volt megmozdulni. Furcsán érezte magát. Csak akkor tért újra magához, mikor Vernon a vacsorát követelte.
Piton sápadtabb volt egy inferiusnál. Mióta megkezdődött a tanév, vágyakozva gondolt a Roxfortra.
Lilyre...
Lassan egy hónapja nem látta a lányt. Igaz, a lány szüleinek halála óta kínzó bűntudat gyötörte. Lily Evans vele volt azon a napon.
De még ennél is szörnyűbb volt, hogy a Nagyúr felfigyelt a lányra...
Piton igyekezett elkerülni Voldemortot, hogy még véletlenül se leplezze le gondolataival a lányt. Nem is bánta, hogy a Sötét Nagyúr olyan sok megbízást adott az utóbbi időben, hogy Pitonnak hetekig lehetősége sem volt arra, hogy kimozduljon a pincéből. Éjjel-nappal dolgozott. Most azonban elkerülhetetlen volt a találkozás.
Voldemort beleszimatolt az újratöltő edénybe töltött folyadékba.
- Hogy is nevezted ezt a löttyöt, Hercegem? Folyékony Imperius?
- Igen, Nagyúr. Ez a főzet egyesíti a Veritaserum és az emlékfőzet hatását. Mirhát használtam, így aki issza, a legkínzóbb, legkeservesebb emlékeit idézi fel.
- Sokáig tartott, míg elkészítetted - jegyezte meg Voldemort. - Kipróbáltad magadon?
- Természetesen, Nagyúr - hazudta Piton. Voldemort szeme résnyire szűkült. Piton érezte, hogy a feketemágus pásztázó tudatcsápja áttör a mentális pajzs védelmén. A fiú egy olyan emlékképet idézett fel, amikor fájdalmában összegörnyedve zokogott a pincében. Az emlék valódi volt - ám Piton nem a főzet hatása miatt szenvedett. Lily Evans szüleit siratta...
Voldemort felröhögött.
- Nos, remek! Sipor!
A házimanó azonnal megjelent. Voldemort a manó kezébe nyomta a tálat és a medált, majd ő is indulni készült.
- Amíg távol leszek, Te felelsz a palotáért, Hercegem! - vetette oda Pitonnak.
A fiatal mágus egy biccentéssel vette tudomásul új megbízatását, majd visszatért a cellájába és belevetette magát a munkába.
Eltelt egy nap.
Majd még egy.
Késő éjjel Piton kaparászás zajára figyelt fel - és a tűzben megjelent Regulus Black feje.
- Regulus? Mi van Veled?
- Kiszállok, Perselus... - nyögte a fiú. - Sipor nagyon beteg. Voldemort megmérgezte!
- Megőrültél? - hökkent meg Piton. - Hozd el a manót, meggyógyítom...
- Nem! Bosszút állok! Tudom, hol volt a Nagyúr! Odamegyek, és...
- Ostoba, őrült, hülye gyerek! - kiáltotta őszinte felháborodással Piton. - Miért mondod el ezt éppen nekem?
- Mert Te vagy az egyetlen barátom! Kérlek, mondd el Rebeccának, hogy...
- Majd Te magad elmondod neki, amit akarsz! - vágott a szavába Piton. Egyetlen másodperc alatt körvonalazódott a veszélyes terv az agyában. Követőbűbájt szórt Regulusra, majd összehúzta magán a köpönyegét, a kezébe vette a pálcáját és elhatározta, hogy a fiatal Black után indul. Fogalma sem volt, Voldemort visszatért-e már. Egy pillanatig lázasan gondolkodott, majd pergament húzott maga elé, körmölni kezdett.
Nagyúr!
Egy áruló nyomára bukkantam. Nem hagyom megszökni. Személyesen végzek vele.
Perselus Piton
Az üzenetet Voldemort dolgozószobájába röppentette, bízva abban, hogy a Sötét Nagyúr lesz az első, aki elolvassa. Piton megszállottan követte Regulus nyomait, amelyek abba a barlangba vezettek, ahová a fiatal feketemágus néhány nappal ezelőtt telepítette át az inferiusokat.
Regulus Black követte Sipor útmutatását. A barlangban, ahol Voldemort elrejtette az inferiusokat, sötét volt és nagyon hideg. A fiú remegő kézzel cserélte ki a horcruxot a medálra. Az üzenetét a Nagyúr számára már otthon megírta - ezt jól tette, mert Piton újratöltődő varázsitalának elfogyasztása után nem volt olyan állapotban, hogy józanul tudjon gondolkodni.
Elhomályosuló tekintettel botorkált a csónak felé. Lábai rogyadoztak, gondolatai kuszán kavarogtak. A síkos talajon megcsúszott, és mielőtt Sipor a segítségére siethetett volna, nagy csobbanással a tóba esett. Még kiáltott Sipornak, hogy tűnjön el, majd ugyanabban a pillanatban, amikor a manó dehoppanált, az inferiusok lerántották a mélybe Regulust.
Az élőhalottak azonnal támadtak. A víz alá nyomták, marcangolni kezdték a fiatal halálfalót.
Piton abban a pillanatban érkezett, amikor Regulus Black testét a mélybe rántották. Egy megbűvölt csónakon siklott a vizen, ami imbolyogni kezdett. A fiatal mágus pálcát rántott, az egyik zombira szegezte, lángra lobbantotta nedves testét. Ekkor már az ő csónakjának szélét is rángatták az élőhalottak. Piton olajat öntött a vízre, majd lángra lobbantotta az egész tavat. Nem törődve a veszéllyel, a vízbe vetette magát. Pálcájával hol világított, hol a megvadult inferiusokat kaszabolta. Ekkor egy fehér kéz nyúlt felé, alkarján látszott a Sötét Jegy. Piton megragadta és húzni kezdte, abban a reményben, hogy Regulus karját kapta el. Ám a kar már nem tartozott a fiú testéhez. Könyök fölött volt letépve. Piton a csónakba hajította a letépett végtagot, majd újra a víz alá bukott. Szétzavarta a zombikat, legalább egy tucatot szétszabdalt a víz alatt is hatékony Sectumsemprával. Már az összes levegője elfogyott, amikor valami megragadta a bokáját. Piton első gondolata az volt, hogy lerúgja magáról, aztán rájött, hogy a kapaszkodó alak akár Regulus Black is lehet. Megragadta a bokát szorító kezet a csukló alatt, és a felszínre húzta, bármi legyen az...
Regulus Black volt.
Fuldoklott.
A bal karja letépve...
Piton átfogta a hóna alatt az ájult fiút, a felszínre úszott vele. Eloltotta a lángokat, majd a csónakba lökte Regulust, akinek a kar-csonkjából vastag sugárban zubogott a vér. Piton elszorította, majd a kezébe vette a szétmarcangolt kart. Több darab hiányzott belőle, és a feketemágus, akármilyen jól képzett volt, nem tudta ott helyben visszailleszteni. Hiába kántált el több tucat gyógyító bűbájt.
Regulus szerencsére elveszítette az eszméletét, ezzel megkönnyítette Piton dolgát. A fiú átkutatta barátja ruhájának zsebeit, majd egy ázott noteszben megtalálta Rebbecca címét. Gyorsan kievezett a barlangból, majd hoppanált.
Rebecca aznap estére hatalmas bulit szervezett. Tomboltak a környékbeli fiatalok, Rebecca csak azt sajnálta, hogy Túni nem jött el, meg azt, hogy Regulus felszívódott. De ettől ő még azért megpróbálta jól érezni magát… meg azt a tucat fiút, akivel egész este szórakozott.
Piton éppen akkor érkezett a rózsaszín villához, amikor a házibuli zajai elcsitultak. Az ajtóhoz vonszolta Regulus testét, majd dörömbölni kezdett.
Rebecca kitámolygott az ajtóhoz. Egy szál fehérneműben volt, épp lefekvéshez készült.
- Hé… elkéstél, hapsikám! Már vége a … bulinak… ki vagy Te? – nézett Pitonra enyhén részeg tekintettel.
- Meghoztam a cukika fiúkádat... -mordult udvariatlanul Piton, majd bevonszolta az eszméletlen fiút a nappaliba. Előhúzta a pálcáját, gyorsan megszárította magát, majd Regulust is, akinek karcsonkjából még mindig szivárgott a vér.
Rebecca felsikoltott, ahogy meglátta Regulus-t, illetve azt, amit megmaradt belőle.
- Mit csináltál vele?!!! Az én Cukikáááám!! Úristen! Úriisteeeen!!! Meghalt!!!
- Nem lesz semmi baja... - morogta Piton. - Mindjárt kezelésbe veszem, addig tedd hasznossá magad! Hozz hideg vizet és kötszert! Meg valamit, ami ezüstből van!
Rebecca toporgott, majd villámgyorsan hideg vizet engedett egy méregdrága kínai porcelánvázába, kötszer gyanánt a fehér hálóingjeit hozta, meg az ezüstláncát.
- Tessék! – nyafogta. – Jajjj! Dehát nincs karjaaaaa! Add vissza a karját! Te varázsló vagy, látom! – rángatta meg Piton ingének ujját.
- Nem... a karját nem tudom visszanöveszteni - állapította meg Piton, miután kitisztította Regulus sebét. - De van más megoldás...
Rebecca nyüszítve toporgott. Ez sok volt a rózsaszín lelkének.
- Cukika… Cukikaaa…
Bár Piton még sohasem alkalmazott efféle varázslatot, olvasott róla, hogyan lehetséges protézist bűvölni. A karcsonkra illesztette Rebecca ezüstláncát, megolvasztotta a fémet. Azután egy ezüst fémkar képére összpontosított, és bűvölni kezdte az ékszert. Az olvadt fém bugyborékolt, ahogy a csonttal és a húscafatokkal érintkezett, majd nyúlni kezdett. Néhány perc múlva elágazott a vége: öt ujj meredet a tenyérré formálódó fémes anyagból.
- Így... egész jó lett, nem? - mérte össze Piton Regulus vadonatúj fémkarját a másikkal. Könyökben és csuklóban hajlott. Az ujjak is megrándultak.
Rebecca sírva tapsikolt egyet.
- Van keze! Vaaan!!
Piton szembe fordult a mugli lánnyal.
- Bűbájjal körülveszem a házadat. Ápold a fiút, hamarosan magához tér!
Rebecca hevesen bólogatott.
- És… és majd tud ezzel a izé kezével újra varázsolni?? Nekem sok mindent akar mutatni!
- Attól tartok, soha többé nem varázsolhat majd... - Piton nagyot sóhajtott, pálcáját Regulus Blackra szegezte. - Exmemoriam!
Rebecca tátott szájjal figyelte a magas, fekete hajú fiú mozdulatait. Pitont nem sorolta a kimondottan Cuki-kategóriába, de azért Cuki-light-nak elment. Rebecca pislogott egyet.
- Mi… mit csináltál vele?
- Töröltem az emlékezetét. Mindent... Hamarosan magához tér. A motorikus képességei sértetlenek maradnak, de mindenre újra meg kell tanítanod. Vállalod? - Piton megragadta Rebecca karját és mélyen a szemébe fúrta a pillantását. Tudta, hogy ha a lány nemet mond, Imperius-szal fogja kényszeríteni.
Rebecca, ahogy ez a Cuki-light a szemébe nézett, hirtelen úgy érezte, ilyen éles pillantással még sosem találkozott.
- I… igen… - hebegte.
- Jól van... - engedte el Piton Rebecca karját. - Vigyázz rá!
Rebecca sűrű pislogások közepette nézett hol Pitonra, hol Regulus-ra.
- Te nagyon… ügyike vagy! Legközelebb eljöhetnél a bulimra! Eljössz? – kérdezte a diszkókirálynő.
- Nem. Velem soha többé nem találkozol. Senki mással a mi világunkból. Az számodra nem is létezik. De ő mindig veled lesz. Senkije sincs rajtad kívül!
Rebecca lebiggyesztette az ajkait, majd megvonta a vállát.
- Itt lesz nekem az én Cukikám! Nem is bánom, hogy nem jössz! – dugta ki a nyelvét sértődötten Pitonra, majd teljes figyelmét Regulus felé fordította.
Perselus Piton elhagyta a rózsaszín szobát. Vissza sem nézett, és tervei szerint örökre maga mögött hagyta a varázstalan népség világát.
egyik délután Lily Evans közvetlen üzenetet kapott. Meglepetten nyitotta ki az apró, sárga borítékot, melyen szálkás betűkkel volt olvasható a lány neve és tartózkodási helye.
Lily Evans részére
Roxfort
Harmadik emeleti lánymosdó, balról a harmadik tükör előtt.
Lily felnevetett. Rögtön tudta, ez csak az igazgatótól jöhetett…
Így is volt. Albus Dumbledore tudatta Lily-vel, hogy vacsora után, ha teheti, menjen fel az irodájába. (még jó, hogy Lily nem fiú… -B) (jájistenem, tudta vajon ez a ribi, h mit indított el ezzel a bekellvallanomhogydumbimeleg mondattal ?! :DDD – L)
A lány gyors vacsora után felsietett az igazgatóhoz. Rövidet kopogott, s az ajtó azonnal kitárult előtte. Lily belépett Dumbledore csodákkal teli irodájába.
- Jó estét, professzor! – köszönt Lily.
- Áh, Evans kisasszony, jöjjön csak, jöjjön! Üljön le! – mosolygott rá Dumbledore.
Lily leült az íróasztal előtti egyik fotelbe és figyelmesen nézte az igazgatót. Dumbledore derűsen iszogatott valami halványsárga színű italt, majd cukorkával kínálta a lányt, végül megszólalt.
- Hogy van, kisasszony?
Lily nem erre számított, ezért kissé zavartan köhintett.
- Én… köszönöm, jól, uram.
- Hallottam a nyáron történt sajnálatos tragédiáról. Részvétem a szülei miatt – mondta Dumbledore komoly arccal.
Lily bólintott és lehajtotta a fejét. Dumbledore előrehajolt.
- Tudja, kisasszony, dicséretes, hogy mindezek ellenére a tanulmányi eredménye nem esett vissza. Ez James Potter barátjára is érvényes. És a Rendnek tett szolgálatuk is… figyelemreméltó.
Lily nyelt egyet. Felkészült már erre a beszélgetésre. Hisz amikor visszatért az iskolába, az első útja az igazgatóhoz vezetett, hogy elmondja neki, amit Pitontól hallott. Akkor Dumbledore csak komoran megköszönte és azóta sem hozta szóba az egészet.
Egészen mostanáig.
A lány felnézett.
- Mindent megteszek a Voldemort elleni harcban. Amit csak lehet.
Dumbledore elmosolyodott.
- Ez igen figyelemreméltó dolog. Úgy tapasztalom, a lehetőségei igencsak szerteágaznak.
Lily elpirult zavartan. Biztos volt benne, hogy Dumbledore réges-rég rájött, kitől származnak az információk. Hisz az öreg mágus tudja, hogy Piton halálfaló… és azt is, minden bizonnyal, hogy ő, Lily Evans a fiú szerelme…
Dumbledore a fiatal lányt nézte. Nem lepte meg az elszántsága. Ám aggódott érte, mint ahogy minden tanulóért, akik túl közel kerülnek a tűzhöz. Sokszor járt a fejében Perselus Piton is, aki már a tűzben égett… de Dumbledore-t is teljességgel lenyűgözte, hogy a fiú tökéletesen helytáll.
- Nos, kisasszony, mint ifjú Rendtagot, arra kell figyelmeztessem, hogy nem minden információ ér meg annyit, amennyit esetleg áldoznak érte.
- Tudom, uram – bólintott Lily. – De ígérem, az információkat egyenesen önnek mondom el, soha, senki másnak. A forrásom megbízható.
Dumbledore derűs mosollyal bólintott egyet.
- Ha így állunk, akkor megbízom magában, Evans kisasszony.
- Uram? Kérhetnék valamit?
- Csak bátran! – biztatta a fiatal boszorkányt Dumbledore.
Lily megköszörülte a torkát.
- Szeretném, ha senki nem tudná meg a Rendből, hogy én miféle információkat hozok. Kérem, tartsa titokban! Az összekötőm és a saját biztonságom érdekében.
Dumbledore Lily Evans szép, komoly arcát nézte.
- Természetesen megígérem. Vigyázzon magára, Evans kisasszony. És az összekötője is. Mondja meg neki, hogy a könyvtárba új könyvek érkeztek, amik bizonyára érdeklik… ide bármikor visszatérhet. Feltéve, ha nem ártó szándékkal jön.
Lily Dumbledore hihetetlenül kék szemébe pillantott. Furcsa, különleges pár másodperc volt. Mintha valami átsuhant volna a fiatal lány lelkén… valami a jövőből vagy tán csak egy buta álom? Lily nem tudta volna megmagyarázni, de határozottan azt érezte, hogy Albus Dumbledore sokat fog segíteni neki a jövőben.
- Köszönöm, igazgató úr – válaszolta halkan Lily, majd amikor Dumbledore intett, kisietett az irodájából. Puha, várakozó volt a csend, amikor felment a szobájába. Egyedül volt a hálóban, a másik három lány lent volt a klubhelyiségben. Lily a beszélgetésen töprengett, majd írt egy levelet Perselusnak, amiben mindent elmesélt neki, és átadta Dumbledore üzenetét is.
