“A csók a természet bájos kis trükkje arra az esetre, mikor a szavak feleslegessé válnak.”
Ingrid Bergman
Harminchatodik fejezet
- Farki! Farki-cica! Farkinca!
Karkarov súlyos léptekkel közeledett Dolores irodája felé, a Roxfortban történtek után egyedül abban bízhatott, hogy Ms Umbridge őmellé áll. Koppantott egyet az ajtón, és belépett. A látványtól kissé meghökkent.
- Itt vagyok drága Dolores, mit csinál ott? – Igor azt hitte a Farki megszólítás neki szól, de azt sehogy nem értette, hogy Dolores vajon honnan tudja régi becenevét, azt pedig végképp nem, hogy ehhez minek mászott az asztal alá.
Dolores Umbridge az íróasztala előtt térdelt, terjedelmes hátsófelét mutatta a belépőnek. Ahogy előre hajolt, a rózsaszínű szoknya felcsúszott, láttatni engedte a vaskos combjait és a nő csipkés bugyiját.
- Ah, maga az, Igor? - sikkantott fel Umbridge, amint meghallotta az északi férfi hangját. Négykézláb kihátrált az asztal alól, majd feltápászkodott. A kezében egy hófehér, rémülten nyivákoló macskakölyköt tartott. - Ő Farkinca! A maga tiszteletére neveztem el, Igor! Nézze, milyen selymes a szőre...
Igor képén azonnal megjelent a behízelgő vigyor.
- Gyönyörű, csodálatosan szép macska...és micsoda megtiszteltetés, hogy rólam nevezte el! – Karkarov hatalmas ujjaival megcsiklandozta a cica állát.
Farkinca dühösen fújt Karkarovra, kis mancsát előrenyújtotta és végigszántott a férfi szakállán.
- Merlin rohadó fogaira, felháborító! – hördült fel a mágus, és hátrált egy lépést. – Megnevelhetné a macskáját, Dolores! – duzzogott Igor, és szemrehányóan pislantott főnökére.
- Ej, rossz cica! - dorgálta meg kis kedvencét Umbridge. Az íróasztalra tette az állatkát, rászegezte a pálcáját. Nagyot sóhajtott. - Igazán sajnálom, hogy meg kell tennem... - Villant a pálca, és a kismacska egy kerámiatányérban találta magát, mint egy eleven fénykép. Láthatóan élt, mozgott, nyávogott, karmolászta láthatatlan börtöne falait - ám a tányér fogságából nem tudott kitörni. Umbridge átnyújtotta Karkarovnak a kistányért, és a fal egy magas pontjára mutatott, több hasonló, macskás kistányér fölé. - Ott jó lesz... Ugye felakasztja, Igor... Karácsonyra kaptam Walburga Blacktől. Ő mondta, hogy ilyen formában sokkal kevesebb gond lesz vele...
Karkarov gonoszul vigyorgott a tányérkára.
- Örömmel...felakasztom, kedvesem. - nem nagyon kellett nyújtóznia, könnyedén a helyére tette a tányért. – Gondolom hallott már borzalmas megaláztatásomról, remélem a jelentésemben mindenre választ kapott.
Umbridge figyelte Karkarov ténykedését, majd előkészítette az aktákat.
- Bosszantó, ami történt - tért a tárgyra a nő. - Őszintén sajnálom, Igor! Szerencsére a jelentéséből kiderül, hogy Ön teljesen vétlen. Az a kis szuka valósággal rámászott magára! A barátai pedig életveszélyesen megfenyegették! Ez vérlázító!
- Nos, a fiatal lányok gyakran vesznek el az ábrándjaikban ugyebár, a szívem mélyén persze megértem őket, de mégsem hagyhatjuk, hogy elharapózzanak az ilyen fantáziálások. – Igor oly könnyedén hazudott, és oly meggyőzően, hogy kétsége sem volt, Dolores hisz majd neki. – Gyengül a fegyelem a Roxfortban, ez is azt bizonyítja, és az én erőm kevés ahhoz, hogy változtassunk ezen!
Umbridge borús képpel hallgatta Karkarov magyarázatát.
- Valamit tennünk kell, igaza van! Tűrhetetlen, mit meg nem enged magának Dumbledore! Gondolja, hogy a kapcsolatainkat is mozgósítani kellene? - fordult Umbridge az északi férfihoz.
Karkarov lassan bólintott, és közelebb lépett Umbridge-hez.
- A Nagyúr kívánsága az volt, hogy én legyek az igazgató! – emelte fel a hangját Igor. – De ez a jóságos, önkéntes Mikulás, akit az a sok hülye nagy mágusnak tart, mindig keresztbetesz!
A Sötét Nagyúr nevének említésére megborzongott a nő.
- Nos... ha nincs más megoldás... Teljesítenünk kell a kívánságát. Magából igazgató lesz, Igor, ezt megígérhetem! Előbb-utóbb... Ha nem a Roxfortban, hát máshol. Egyelőre javaslatot teszek, hogy helyezzék vissza magát a Nemzetközi Máguskapcsolatok Osztályára. Úgy értem, szeretném, ha maga lenne az osztályvezető...
Igor arcán földöntúli mosoly áradt szét. Elkapta Dolores hájas kezeit, és forró csókokkal halmozta el.
- Maga a legdrágább boszorkány a Földön! – bókolt a férfi, és mélyen a csillogó malacszemekbe nézett. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg!
- Óh... hát igazán... maga nagy hatással van rám, kedves Igor, ezt nem is tagadom... - Umbridge elpirult, kislányosan rebegtette a szempilláit. - A tartozását majd lerója. Én igazán... megteszem magáért, amit tudok...
- Erre innunk kell, kedvesem! – jelentette ki Karkarov, lehuppant egy székre, és egy hatalmas üveg vodkát varázsolt az asztalra.
Umbridge két kis poharat készített egy tálcára, az ital kitöltését rábízta a férfira. Amint meglátta, mekkora üveget hozott Karkarov, a poharakra nézett, és ötszörösére nagyobbította őket.
Karkarov magabiztosan töltötte tele a poharakat, az egyiket Umbridge kezébe nyomta.
- Egészségünkre! – A mágus egyhajtásra megitta a vodkát, megkönnyebbülve dőlt hátra, minden úgy történt, ahogy ő eltervezte. Legalábbis jelenleg.
- Köszönöm, Igor! Ez nagyon jólesett! A további együttműködésünkre! - Újra megteltek a poharak, Umbridge ismét belekortyolt a méregerős vodkába.
Ekkor kopogtattak. Egy sunyi képű, alacsony, sovány, bajuszos férfi lépett be. Egyidős lehetett Doloresszel.
- Maga az, Cornelius? Mit akar? - förmedt rá türelmetlenül a boszorka. Aztán eszébe jutott, hogy a két férfi talán még nem ismeri egymást. - Igor, bemutatom Cornelius Caramelt, a Varázsbűnüldözési Osztály munkatársát...
- ...vezetőjét - helyesbített a férfi. - Megkaptam a kinevezésemet, Dolores kedves.
-...osztályvezetőjét - bólintott hűvösen Umbridge, és végigmérte a feltörekvő férfit. - Igor Karkarov, éppen most tért vissza a Roxfortból, hogy átvegye a Nemzetközi Máguskapcsolatok Osztályának vezetését.
- Napot. – biccentett Karkarov unottan Caramel felé. – Örvendek a szerencsének. – morogta, nem örült, hogy megzavarják a piálásban.
- Mit tehetek magáért, Cornelius? - érdeklődött türelmetlenül Umbridge. Érezte, hogy a vodka lassan, de biztosan a fejébe száll. Szempillái elnehezedtek, feje kóválygott. Kissé meglazította a blúzát.
- Intézze el, hogy én legyek a miniszter! - vakkantotta Cornelius, majd egy árnyalattal komolyabban folytatta. - Bejelentés érkezett egy nemrég elkövetett incidensről. Mivel a muglik sérelmére elkövetett bűncselekményt két Roxfortos diák követte el a téli szünetben, egy átiratot hoztam. Az ön hatásköre, kedves Dolores! Járjon el helyesen és bölcsen! - Azzal Cornelius letett egy vaskos dossziét Umbridge íróasztalára, majd kissé szédelegve távozott a vodkaszagú irodából.
Karkarov egykedvűen iszogatott tovább, várta, hogy Dolores befejezze az olvasást, nem igazán volt kíváncsi mások ügyeire, csak a sajátjaira, bár gúnyos mosolyra húzódott a szája, mikor meghallotta, hogy a bűncselekményt Roxfortos diákok követték el. Újabb bizonyíték Dumbledore alkalmatlanságára.
Umbridge kortyolt néhányat az újratöltődő serlegből, közben átfutotta a dossziét. A szeme csillogott, bár kissé már keresztbeállt, amikor újra Karkarovra nézett.
- Merlin velünk van, Igor!
- Hogy érti, drágám? – hajolt előre Igor, közben újabb adag vodkát pakolt az asztalra.
- Az történt, hogy a maga egyik támadója, a semmirekellő James Potter meg az én kutyimutyim... khm... az az utálatos Sirius Black varázslatot használt egy mugli házaspár, névszerint valami Dursley-ék sérelmére!
A két név hallatán Igor szeme villámokat kezdett szórni, de aztán lebiggyesztette az ajkait.
- Csak ennyi? Kit érdekel néhány ostoba mugli? – vonta meg a vállát, majd elkapta Dolores kezeit. – Inkább egymással foglalkozzunk, drága Dolores!
- De Igor! Ez főbenjáró bűn! Azonnal küldök egy átiratot Albus Dumbledore-nak! A két diákot haladéktalanul el kell távolítani a Roxfortból!
- Ha már itt tartunk, nem ártana kirúgni azt az idióta, varjú, Pitont sem. Játssza az eszét, azt hiszi ez elég ahhoz, hogy tanár legyen, miközben ő is rám támadott annak a kis ribancnak a védelmében. – Karkarov dühösen fröcsögött, és nagyokat csapott az asztalra.
- Piton? Ki az a Piton? - hökkent meg Umbridge. - Igazán sajnálom, Igor, de a hatásköröm korlátozott. Majd Ő... öhm... Akit Nem Nevezünk Nevén... Tudjaki... majd ő intézkedik ez ügyben - suttogta kissé rémülten Umbridge. Egy pillanatra beléhasított a felismerés, hogy túl sokat tudott meg a halálfalók belső ügyeiről. Csak abban volt biztos, ha a Sötét Nagyúr átveszi a hatalmat, ő éppen olyan hűségesen és elfogulatlanul fogja szolgálni, mint a jelenlegi minisztert. Bár elég jól ismerte a híveit, Karkarovot pedig különösen megkedvelte, semmiképpen nem akart beleavatkozni a halálfalók belső konfliktusaiba. Tudni sem akart erről. Inkább töltött magának és Igornak még egy-egy pohár vodkát...
A Sötét Nagyúr körbehordozta tekintetét a társaságon. Az ovális asztal körül ismét összegyűltek a legbelsőbb köréhez tartozó halálfalók. Voldemort pillantása kifürkészhetetlen volt, de a mellette ülő Perselus Piton tisztán érzékelte az elégedettségét. Voldemort jobbján szokás szerint Bellatrix Lestrange foglalt helyet, mellette pedig a férje. Rodolphus a karjaiban tartotta a kis Reginát. Mióta megszületett a Lestrange-birtok leendő örököse, a férfit mintha kicserélték volna. Azt az időt, amit eddig a szolgálólányokkal történő hancúrozásra fordított, mostanában a kislánynak szentelte. Az ő karjaiban Regina mindig megnyugodott, élénken csillogó fekete szemekkel fürkészte környezetét. A kislány csak akkor rezdült össze riadtan, amikor Voldemort hosszan, szúrósan pillantott rá izzó vörös szemével.
Bellatrix is elégedett volt férjével, aki elég időt töltött Reginával és így Bellának maradt ideje magára. Erre a gyűlésre – a szülése óta az elsőre – igazán formában akart lenni, hogy újra visszahódíthassa szívszerelmét, Lord Voldemortot. Most egy elegáns, sötétzöld ruhában feszített Ura mellett és ráemelte pillantását.
- Újra együtt vagyunk - nyitotta meg a gyűlést sipító, éles hangon Voldemort. Piton ráemelte a tekintetét. A Nagyúr határozottnak és magabiztosnak látszott, ám úgy tűnt, a titokzatos kísérletei a szokásosnál is jobban megviselték a szervezetét. A főhalálfaló folytatta: - Különleges év áll előttünk. Még néhány hónap, és aki eddig nem tudta a mágusvilágban, kié a valódi hatalom, hát most megtudja. Szervezet, összehangolt akciókat indítunk a legbefolyásosabb hatalmi pozíciók megszerzéséért. Már a kezemben van a minisztérium... - Ezeknél a szavaknál Voldemort először Yaxley, majd Rookwood szemébe nézett elismerően, végül Karkarovra, kevésbé elégedetten. (afrancba :D-Zs.) Azután csontos, fehér kezét az előtte lévő mappára tette. - Az általatok kiépített hírszerző hálózatomnak köszönhetően semmi sem maradt titokban előttem. Még az olyan apró, jelentéktelennek tűnő részletek sem, mint egy-egy tanári poszt megüresedése a Roxfortban! - Voldemort szúrós pillantása most Igor Karkarovra szegeződött.
Karkarov megmoccant, és köhintett egyet. Remélte, hogy Dolores csak szépeket mondott róla, de azért Ő sem volt egészen naiv, tudta, hogy a Nagyúr szeme mindent lát. Nem mert Voldemort szemébe nézni, amikor felállt, ám aztán mégis kihúzta magát.
- Többé nem lesz semmiféle probléma, Nagyuram, megesküszöm! – jelentette ki határozottan.
- Rendben van, Igor. Ne okozz még egyszer csalódást! - Voldemort szemében könyörtelenség csillant. De nem sok időt vesztegetett az északi férfira. - A feladataidat a következő hónapokon át a drága Dolorestől kapod. Igyekezz a kedvében járni!
- Igenis, Nagyuram! – Igor szeme felcsillant, be kellett vallania magának, hogy perverz módon imádja a főnökét, és most igen hálás volt a Sötét Nagyúrnak. Meghajolt, majd csendben visszaült a székére.
Lucius lopva ásított egyet, komolyan nem értette, hogy a Nagyúr miért mindig ilyen korai órákban hívja össze a gyűlést. Az aranyvérű mágus soha nem szokott tizenegynél előbb felkelni, és ez a hajnali fél tízes találkozó sok volt a szervezetének. Irigyen gondolt Narcissára, aki még javában aludt a meleg takarók alatt.
- Terveim tehát a legjobb úton haladnak - folytatta Voldemort. - Monstro!
A megszólított férfi összerezzent, majd felpattant.
- Igenis, Nagyuram!
- Szükségem van egy millió galleonra a tavaszi választásokhoz. Mikor kapom meg?
- Nos... - Monstro a szája szélébe harapott, látszott rajta, hogy gyors fejszámolást végez. Mielőtt azonban kinyöghette volna, hogy legkorábban egy hét múlva, láthatatlan, jeges ujjak szorítását érezte a torkán. Kissé meglazította a nyakkendőjét. - Azonnal, Nagyuram!
- Helyes! A kampányba bevonjuk a kis önkéntesünket - biccentett Voldemort Piton felé, aki azonnal tudta, hogy a Nagyúr Rita Vitrolra céloz.
- Értesítem őt a részletekről, Nagyúr - szólalt meg Piton. Kezét önkéntelenül a talárja zsebére csúsztatta, amelyben egy apró bogár lapult.
- Csak a szükséges mértékben avasd be őt, Hercegem! - figyelmeztette Voldemort a fiatal roxforti tanárt.
Lucius majdnem az asztal alá hányt, ahogy Voldemort és Piton negédes bájcsevegését hallgatta. Ha nem tudta volna biztosan, hogy a Nagyúr csinálta fel Bellát, akkor mást gyanítana a Nagyúr túlzott kedveskedése mögött. A gondolatra erősen megrándult a szája, majd apró köhintéssel rejtette el mosolyát.
Rita Vitrolt Piton hívta, és az újságírónő, jó sztorit szimatolva azonnal belement abba, amit a fiatal férfi javasolt neki.
Piton tisztában volt vele, hogy Rita a zsebében minden információt elraktároz, különösen azokat, amelyeket Voldemort nem feltétlenül osztana meg vele, ha tudná, hogy ő is részt vesz ezen a gyűlésen. Ám a mágus nem bánta, hogy így alakul. Úgy vélte, a minden lében kanál újságírónő még nagyon hasznos lehet számára a jövőben.
Rita Vitrol elégedett hallgatózott és mindent elraktározott csavaros agyába.
- Van beépített emberünk az auror-főparancsnokságon? - fordult Voldemort Dolohovhoz, aki szélesen elvigyorodott.
- Van, uram... A vén Mordon ezúttal nem ússza meg. A múltkori összecsapás alkalmával levertük az orrát és elveszítette az egyik lábát. Imperius alatt tartjuk két emberét. Van egy fiatal mitugrász, valami Kingsley Shacklebolt, ő még ellenáll, de idővel őt is megtörjük, uram.
- Nagyon helyes... - Voldemort ezután Lucius Malfoyra szegezte a pillantását.
Na kezdődik, futott át Malfoy agyán, majd lassan felemelkedett a székről. Kissé viseletes, vérfoltos bőrkesztyűjét az asztalra dobta, hiszen tegnap hajnalban sikeresen elvégzett egy rajtaütést.
- Te pedig azt vállaltad, hogy megszabadítasz a belső ellenségeimtől. Mit végeztél? - fordult érdeklődve a szőke mágushoz Voldemort.
- Jó úton haladok, de mivel ez csak Nagyuramra tartozik, inkább egy magánkihallgatáson számolnék be erről – hajtotta meg magát a vörös szemű mágus felé Lucius, de tekintetét Pitonra vetette. – Hiszen az áruló itt ülhet ennél az asztalnál. Azonban – tette hozzá, mielőtt Voldemort megszólalhatott volna -, sikeresen elfogtam tegnap éjjel Benjy Fenwick-et, a Főnix Rend egyik tagját. Sajnálatos módon nem volt tudomása beépített emberről a halálfalóknál, de mielőtt darabokra átkoztam volna, mondott egy nevet, Caradoc Dearborn. Az illető végzett auror, és Dumbledore személyes, hogy is mondjam khm jó barátja.
Az asztal körül többen gúnyosan mosolyogtak, hiszen bizonyos újságcikkeknek köszönhetően, már többen ismerték Albus Dumbledore beállítottságát, és ahogy ezek az emberek megvetették azt, aki nem tiszta vérű, ugyanúgy lenézték a másként élőket is.
- Hát ez nem sok. Bizonyítékok is kellenek, a gyanakvás kevés. És ne kövesd el még egyszer azt a hibát, hogy végzel egy tússzal, mielőtt értékelhető vallomást csikarnál ki belőle!
Greyback elvigyorodott, mint mindig, ha a Sötét Nagyúr hibát talált az aranyvérű mágus teljesítményében.
Lucius rezignált arckifejezéssel tűrte Voldemort szokásos morgolódását. Lepergett róla a Nagyúr folyamatos szurkálódása, tudta, hogy ha Dumbledore fejét hozná el aranytálcán, Roxfort kulcsával együtt, abba is belekötne a kopasz feketemágus.
Voldemort továbbra is Malfoy arcát fürkészte.
- Az éves befizetési kötelezettségedet a duplájára emelem. Tőled várom, hogy a választási kampányom sikeres legyen, Lucius. Nagyon örülnék, ha a jövőben konstruktívan együttműködnél a kampánymenedzseremmel, Rita Vitrollal.
Lucius arca elsápadt, majd vörösre változott.
- Azzal a nővel nem vagyok hajlandó közösködni – sziszegte dühösen. A pénz nem érdekelte, volt elég.
- Nem érdekelnek a kifogásaid, Lucius. A nőd még mindig nem szült fiat a szolgálatomra. A teljesítményed semmivel sem jobb, mint az apádé. Elvárom, hogy a Roxfort felügyelő-bizottságát megnyerjed és érvényesítsd az érdekeinket a tanácsban. Ez a legfontosabb. Az önként vállalt kötelezettségeidről majd csak ezek után akarok hallani!
Lucius legszívesebben belevágta volna a kesztyűjét Voldemort vöröslő szemeibe, de tudta, hogy azzal a halálos ítéletét írná alá. Nyugalmat erőltetett magára, majd nyugodt hangon így szólt:
- Ahogy kívánja, Nagyuram!
Piton szintén Malfoy arcát fürkészte. Még élénken élt az emlékezetében a szőke mágus figyelmeztetése, hogy Voldemort valójában nem bízik senkiben. Az ifjú halálfaló most megállapíthatta, hogy a látszat ellenére Lucius Malfoy sem élvezi a bizalmát. Még akkor sem, ha Voldemort az egyik leginkább bizalmas feladatot bízta rá: a belső ellenségek felkutatását...
Voldemort ezután sorra meghallgatta a híveit, és mindenkinek további feladatokat osztott ki.
- Nagyon fontos, hogy minden tartományban gyarapítsátok a híveim számát. A mágusoknak úgy kell szavazniuk, hogy a mieink kerüljenek a döntéshozók közé. Nemcsak a minisztériumban, hanem minden városban, faluban nekünk kell megszerezni a hatalmat. Még néhány hónap, és megszabadulunk ettől a bábkormánytól. Már van is jelöltem a miniszteri posztra... - Voldemort végighordozta a tekintetét a hívein. Egy pillanatig mindenki úgy érezhette, ő is esélyes erre a beosztásra. Piton tisztán érzékelte, hogy Voldemort manipulálja a híveit. Azt nem tudhatta, Rita a zsebében vajon szintén érzékeli-e a gondolatok befolyásolását. (– vajon milyen lehet Piton zsebében lenni?! –B)
Lucius, mint egy bosszantó legyet hessegette el maga elől Voldemort mesterkedését. Tudta, hogy annyi esélye van Mágiaügyi miniszternek lenni, amennyi arra volt, hogy Piton lelki jó barátja legyen.
Karkarov sunyi vigyorba húzta a száját. Lelki szemei előtt látta magát a Minisztérium élén, mellette Umbridge pöffeszkedett. Nagyokat pislogva várta Voldemort válaszát.
Bellatrix gúnyos vigyorral élvezte, ahogy Malfoy-jal elégedetlenedik Tom Denem. Közben pillantása minduntalan visszatért a kicsi Reginára.
Rita Vitrol izgett-mozgott Piton zsebében és csápjaival minden információt begyűjtött magának, mint egy szorgos kis méhecske.
- Bellatrix Lestrange! - szólította végül a legbizalmasabb hívét Voldemort.
Bellatrix kihúzta magát és felállt.
- Igen, Kegyelmes Uram!
- Gyermeket szültél a dicsőségemre, asszony! - jelentette ki ünnepélyesen Voldemort. - Eljött az idő, hogy itt és most meggyőződjünk a varázsképességéről. Add hát a gyermeket! - fordult Lestrange-hoz, aki tétovázva, szinte riadtan nyújtotta a békésen szendergő kislányt az anyjának.
Bellatrix átvette Reginát és magához ölelte. Rezzenéstelen arccal pillantott Voldemort-ra. Fogalma sem volt, mit tervez a pár hónapos babával.
Voldemort felemelte a kezét, a szája széle éppen csak megrándult. Surranó, fémes zaj hallatszott, majd az ovális asztalt éles vastüskék borították el. Greyback óvatlanul hozzáért az egyikhez, majd vérző ujját azonnal a szájába kapta. Voldemort nem érte be ennyivel, a válla fölé nyúlt. A széke támláján összetekeredve gubbasztott Nagini. A Nagyúr a pálcájával felfeszítette a kígyó száját, mérget szippantott fel, majd a vastövisekre fröcskölte. Piton érdeklődve figyelte, kezdte sejteni, mire készül a Nagyúr.
"Ez őrült" futott át az agyán a baljós sejtelem. Rodolphus Lestrange szemébe nézett, aki falfehér arccal figyelte, ahogy Voldemort elragadja a csöppséget Bellatrix karjaiból, majd az asztal közepe fölé lebegteti a pólyába csomagolt kis boszorkányt.
- Mindjárt megszakítom az erőteret. Ha a gyermek nem zuhan le, rendelkezik mágikus képességekkel. Ha nem, Nagininak ma este igazi ínyencfalatban lesz része. Ugye, Te is így gondolod, Bellatrix drágám? - fordult a nőhöz őrülten villogó vörös szemekkel a Nagyúr.
Bellatrix a gyerek után kapott, de aztán leengedte a karjait. Sápadtan figyelte a jelenetet. Amikor Voldemort rápillantott vörös szemeivel, mosolyt erőltetett az ajkára és valami rekedtes nyögés hagyta el a száját, de másra képtelen volt. Úgy érezte, ha Reginának valami baja esik, azt nem bírja ki… ettől a gondolattól még rosszabbul lett. Heveny hányinger fogta el.
Piton tekintete közben összefonódott Lestrange-ével, akiben őszinte aggodalmat érzékelt.
"Figyelj rám! Mentális hálót feszítünk ki és fenntartjuk az erőteret" szuggerálta a férfit, anélkül, hogy az asztal felett lebegő gyermekre vetette volna a pillantását. Lestrange reszketve biccentett. Fogalma sem volt, mit vár tőle Piton, de feltárta az elméjét és rábízta az irányítást. Voldemort ekkor valóban megszakította az erőteret.
Bellatrix felsikoltott. Ám a baba fent maradt a levegőben, még jókedvűen gőgicsélt is, a plafont nézte.
Lucius összerezzent, és nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét, mikor látta, hogy a kisbaba életben maradt. Erről nem fog beszámolni Cissynek, mert az asszony képes lenne rá, hogy puszta kézzel rontson a Nagyúrra. Reménykedett abban, hogy az ő elsőszülöttjüket nem fogja ilyen barbár módszernek kitenni ez az elmebeteg.
Először kívánta azt, hogy ezt az őrültet semmisítse meg egy hatalmasabb erő.
A jelenet még Igornak is sok volt, de azért le nem vette a tekintetét a kisbabáról. Nem értette miért szükséges egy ilyen próbatétel, a Nagyúr nem szokott ilyesmit csinálni hívei gyermekeivel.
Reginának akár volt varázsereje, akár nem, mindenképpen lezuhant volna. Piton és Rodolphus mentális energiája azonban továbbra is az asztal fölött tartotta. Eltelt egy perc... kettő...
Bellatrix feszülten várakozott. Nem nézett semerre, csak a gyerekét látta és alatta a szörnyű halált…
- Remek! - csillant fel Voldemort szeme. Eszelős tekintettel figyelte a gyermeket, majd visszalebegtette Bellatrix karjaiba. Piton akciójából semmit sem vett észre. Látta viszont, hogy az asztal körül ülő halálfalók többsége, a családosok megkönnyebbülten sóhajtanak fel. Csak Greyback látszott kissé csalódottnak, aki szívesen osztozott volna Naginivel az "ínyencfalaton". (:DD –Greyback rulz-B)
- Nos, ez minden, mára - zárta le a tanácskozást Voldemort. - Menjetek, és hirdessétek az Új Rendet! Kivéve ti hárman - szegezte hosszú ujját Pitonra, Bellatrixra és Greybackre.
Bellatrix olyan szorosan ölelte magához a kicsi Reginát, hogy a baba halkan sírdogálni kezdett. A boszorkány ekkor lazított az ölelésén és végigcsókolta a kicsiny baba könnyes arcocskáját. Ám ekkor Voldemort ismét a nőre nézett, így Bella próbálta összeszedni magát. Már egyáltalán nem az volt neki a fontos, hogy visszahódítsa Tom Denemet, hanem az, hogy Regina élve kijusson innen. Átadta a gyereket Rodolphus-nak és meghagyta neki, hogy azonnal hoppanáljon vele haza és el ne mozduljon a kicsi mellől.
Voldemort először Greybackhez fordult.
- Tartsd szemmel Malfoyt, barátom! - utasította halkan a vérfarkast a Nagyúr. Greyback szája a füléig szaladt. Felcsillant a szeme.
- Úgy lesz, Nagyuram!
- Vigyázz, hogy ne gyanakodjon rád. Teljesítsd minden kívánságát, szolgáld úgy, mintha a gazdád lenne.
- A család barátja leszek, Nagyuram - hajbókolt a vérfarkas. (Hurrá, Narci alig várja :-S –Zs.)
- Elmehetsz - intett kegyesen Voldemort. Megvárta, amíg a terem ajtaja bezárul mögötte. Ezután Pitonhoz fordult.
- Zavaros ez a roxforti ügy, Piton - jelentette ki. - Karkarov posztját ki veszi át?
- Ez Dumbledore döntésétől függ, Nagyuram. Sajnos, nekem semmi esélyem rá, hogy megkapjam a beosztást.
- Sajnálatos. Te kit javasoltál?
- Az egyik megbízható informátoromat, aki végzős növendék a Roxfortban - közölte szemrebbenés nélkül a fiatal halálfaló. - Mindazonáltal lehetségesnek tartom, hogy Dumbledore egy másik diákot bíz meg a tanév hátralevő hónapjaira. Egy aurorjelöltet - vigyorodott el Piton.
Voldemort komoran biccentett.
- Ha így alakul, tudod a kötelességedet.
- Tudom, Nagyúr... - bólintott Piton. Ebben a pillanatban őszintén kívánta, hogy az igazgató James Pottert vagy Sirius Blacket nevezze ki. Szemében őszinte és leplezetlen kegyetlenség villant.
- Elmehetsz, Piton. Később majd elmondom, mit várok még tőled az idén. Négyszemközt.
A fiatal mágus bólintott, megeresztett egy halvány mosolyt Bellatrix felé, majd visszatért abba a pinceszobába, amit akkor vett igénybe, ha Voldemort vendégszeretetét élvezte. Ott kivette a zsebéből a bogarat.
Bellatrix Pitont követte pillantásával, majd Urához fordult.
- Kegyelmes Úr… elégedett vagy a gyermekkel? – kérdezte rekedten Bellatrix. Tudni akarta, hogy tervez-e valamit még vele Voldemort.
- Csalódtam volna benne, ha nem állja ki a próbát. Egy nyamvadt kviblit nem tűrnék meg a közelemben, azok után, amit veled tett... - Voldemort eszelősen vigyorgott, látszott rajta, hogy még nem felejtette el, mennyi kellemetlenséget okozott neki az állapotos Bellatrix a folyamatos sikoltozásával. - De most már minden rendben. A Lestrange-birtok örököse mindig szívesen látott vendég lesz ebben a palotában. Akárcsak az anyja.
Bellatrix megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd közelebb lépett, meghajolt.
- Kegyelmes Uram… megtisztelsz, hogy újra a körödbe hívtál – még mindig nem nézett fel. – Tudnod kell, hogy elkötelezettségem mit sem csökkent. Sőt.
- Tudom, Bella. Számítok rád a továbbiakban. Készen állsz rá, hogy újra szembeszállj az ellenségeimmel?
Bellatrix felsóhajtott, ahogy a mágus megérintette, ahogy egykor. Még mindig átfutott rajta a kéjes borzongás. Felpillantott. – A Te dicsőségedre bármit vállalok, Uram!
- Helyes. A többieknek nem mondtam el, amit most Neked elárulok, kedvesem: a harc ezentúl két fronton dúl. A hívek toborzása nyíltan és... khm... konszolidáltan. De azok a tartományok, amelyek nem hódolnak be önként, lángra fognak lobbanni. Aki pedig ellenáll, az meghal. Már csak az a kérdés, ki lenne képes koordinálni a likvidálásokat...
Bellatrix lelkesen bólintott.
- Minden erőmmel részt akarok venni a hadjáratban! Újra gyilkolni akarok… - lehelte és végighúzta nyögve az egyik ujját a saját nyakán.
- Megkapod, amit akarsz - felelte Voldemort. - Rád bízom az akciókat, és természetesen a férjedre. Úgy látom, mióta az örököse megszületett, már kevésbé félti a saját életét. Rá kell venned, hogy kövesse az utasításaimat.
Bella szeme megvillant és elmosolyodott.
- Ez tökéletes feladat, Kegyelmes Uram! Rodolphus velem fog tartani… biztos lehetsz benne!
Voldemort vértelen ajka mosolyra húzódott.
- Remélem, elég erős vagy már. Azt mondják, a kölykök világrahozatala megszépíti a nőket. Legalábbis azokat, akik túlélik.
Bellatrix kihúzta magát.
- Tökéletesen megerősödtem és… láthatod! Vékonyabb vagyok, mint voltam! – simított végig formás, szálkás testén a nő büszkén. – Ha akarsz… újra… bármikor megnézheted… a testem… - lehelte a nő.
Voldemort türelmetlenül biccentett.
- Jöjj be hozzám ma éjjel - vetette oda Bellatrixnak, majd éles csattanás hallatszott, és a Sötét Nagyúr egy gomolygó fekete füstfelhőben távozott.
Rita Vitrol kinyújtózott, ahogy kikerült a fiú zsebéből, megigazította a haját és vörös rúzst varázsolt az ajkaira, majd bájmosolyát a fiatal mágusra villantotta.
- Te egy kincs vagy, édesem. Hogy ebből micsoda sztori lesz…
- Ugye nem kell figyelmeztetnem, hogy abból, ami elhangzott, semmi sem kerülhet nyilvánosságra? - fordult Piton Rita Vitrolhoz, miután alakot öltött.
Rita nevetve legyintett.
- Amatőrnek tűnök?! Ezt a kérdést meg sem hallottam, vegyünk úgy! – méltatlankodott és előhúzta a jegyzetfüzetét, ami már tele volt írva.
- A Nagyúr hatalomrajutását most már semmi sem akadályozhatja meg.
Rita felhúzta a szemöldökét és közelebb lépett a fiúhoz, csábosan elmosolyodott.
- Én biztosan nem akadályozom meg… nem szoktam akadályozni a férfiakat… - kacsintott. – Viszont kiváló hallgatóság vagyok. Szóval? Milyen feladatod lesz, Te kis zseni? Mit akar Rád bízni a Nagyúr?
- Fogalmam sincs, milyen feladatot akar rám bízni - vonta meg a vállát Piton. - Egyelőre azon dolgozunk, amire a múltkor utasított. - A fiatal halálfaló előhúzott egy köteg feljegyzést az íróasztal fiókjából. - Itt van minden, amit Dumbledore fiatal éveiről megtudtunk és ellenőriztünk. Elképzelhető, hogy Voldemort további információkat akar, de az is, hogy végre cselekedni fog.
Rita átnézte a feljegyzéseket.
- A vén hülye… nem ellenfél neki – jegyezte meg. – A végső cél? – tért a lényegi dolgokra Rita és feljebb nyomta a melleit, majd még közelebb lépett Pitonhoz. Csábítóan mosolygott rá.
- Nyilvánvaló, hogy a végső cél Dumbledore eltávolítása a Roxfort éléről. És a Wizengamot éléről - tette hozzá Piton.
Rita letette a jegyzetfüzetét és megigazította loknis szőke haját, majd egyik ujját végighúzta a fiatal mágus vállán, karján… az ujjain…
- És… mégis ki lenne oly tökéletes majd a Roxfort élére? Csak nem… Te? Voldemort legbizalmasabb embere vagy… hatalmas karriert futhatsz be… a Roxfort élén állni… kiváltság… - súgta Piton fülébe Rita és ujjai már a fiú hasánál jártak.
A fiatal halálfaló elmosolyodott, majd lefogta Rita elkalandozó kezeit.
- Egyelőre nincsenek ilyen ambícióim, Rita. De idővel... Remélem, maga is megéri azt a napot, amikor Perselus Pitonnak hívják a Roxfort igazgatóját... - merengett el a fiatal férfi.
Rita szeme megvillant és a penna már írta is, amit kellett.
Az ifjú halálfaló egetverő ambíciói a halál árnyékában… (Imádom Ritát :DD -S)
Bella, miután Voldemort elbocsájtotta, kisietett az előtérbe. Legnagyobb meglepetésére Rodolphus még ott várakozott a kicsivel.
- Te idióta! – kiáltott rá Bella és azonnal átvette a kisbabát. – Megmondtam, hogy tűnj innen vele!
- Meg akartalak várni, Bella… - szabadkozott Rodolphus, de a nő mérgesen legyintett, majd percekig csókolgatta a kicsi Reginát. Rodolphus odalépett a nőhöz és átölelte.
- Majdnem meghalt… - nyögte. – Ha Piton nem segít…
Bella felkapta a fejét.
- Mi?! – nézett a férjére és erőszakosan megragadta a karját, majd elhúzta a trónterem ajtajától. – Mit beszélsz?!
Rodolphus mindent elhadart, hogyan segített Piton az erőtérrel és tartotta fent Reginát a levegőben. Bellatrix elképedt a történet hallatán, majd megrándult az arcizma.
- Maradj itt. Mindjárt jövök.
- Hé! Hová viszed a kicsit?! – szólt utána Rodolphus, de Bella már messze járt. A férfi leroskadt az egyik kígyós székbe és masszírozni kezdte a szíve környékét. Még mindig az események hatása alatt állt.
Bellatrix meg sem állt Piton kis odújáig. Türelmetlenül kopogtatott.
Piton már éppen megszabadult Ritától, és ő maga is indulni készült, vissza a Roxfortba. Gunyoros mosollyal üdvözölte a nőt.
- Bellatrix! Mi járatban?
Bella felnézett a magas halálfalóra.
- Beszédem van Veled, Piton! Talán bemehetünk a lányommal?
Piton félreállt, utat engedett a nőnek.
- Kicsit hűvös van odabenn és éppen lezártam mindent. Nem tartóztatlak...
- Nem érdekel, milyen ez a hely, nem azért jöttem, hogy úri fogadást adj. Reginának tökéletesen megfelel minden, ameddig a karomban tarthatom és ezt nélküled már nem tehetném – tért a lényegre a boszorkány.
Piton kissé feszengett.
- Nem egészen értem, miről beszélsz.
Bellatrix leült a kanapéra és Reginára pillantott, majd Pitonra.
- Köszönettel tartozom. Tudom, hogy megmentetted Reginát. Nem tudom, miért tetted, de az életeddel játszol, kölyök! – villant Bella szeme, de a hála szinte csak úgy sütött belőle.
A fiatal halálfaló megkönnyebbülten sóhajtott fel. Megérezte, hogy Bellatrix ezúttal őszintén gondolja, amit mond. Fekete szemét a kislányra szegezte.
- Nos... a kisasszonynak lenyűgöző varázsereje van. Rávett valamire engem és a férjedet is, amit abban a helyzetben senki másnak nem tettünk volna meg... - Piton gyorsan elharapta a folytatást, bár legszívesebben Bellatrix képébe vágta volna, hogy őt biztosan hagyta volna leesni.
Regina a fiú felé nyújtózkodott. Bella felhúzta a szemöldökét.
- Szerelmes beléd a lányom, nincs mit tenni. Vigyázz, mert tizenöt év múlva komolyan kiveti rád a hálóját – vigyorodott el Bella és átadta a kicsit. – Talán áldásomat is adom rátok… - nevetett tovább.
Piton hagyta, hogy Regina megfogja az egyik ujját, csak akkor húzta el, amikor a kislány a szájába akarta venni.
- Nos... ezt majd megtárgyaljuk tizenöt év múlva, Bellatrix! Ha megbocsátasz, most már valóban indulnom kell... - Piton az ajtóhoz lépett, miközben Bella felkelt és az egyik polchoz lépett. Elmélyülten tanulmányozott egy lombikot, majd újra a fiúra pillantott, és a lányára.
- Figyellek egy ideje. Látszólag könyörtelen vagy. Számító, ravasz és nagy tudású. Egy ilyen korú fiúban ezek egészen ellentmondásos dolgok! Nem akarom feszegetni az okaidat. Sem azt, ki vagy Te valójában, Piton. Csak azt tudom, hogy megmentetted a lányomat és ezért tartozom Neked.
- Felejtsd el - nézett szúrósan a nő szemébe a fiatal feketemágus. - Csak arról van szó, hogy a Nagyúr nem ismeri azt az erőt, ami a lányodban lakozik. De Te igen. És én is... - Regina közben kiprovokálta, hogy Piton felvegye. A fiú mélyen a gyermek szemébe nézett, és nem látott benne semmi gonoszságot. Semmit, ami arra utalt, hogy minden idők legveszedelmesebb sötét varázslója az apja.
Bella felnevetett, ahogy Regina elkapta Piton haját, majd átvette a kicsit.
- Jól bánsz vele… talán csak nem született gyereked Neked is? – villant meg gúnyosan a szeme.
Piton ezúttal válaszra sem méltatta a nőt.
- Indulhatunk? - fordult Bellatrixhoz, aki még mindig gúnyosan nézett rá.
- Tudom, amit tudok… van valami oltári nagy szerelmed… hát csináld fel a kislányt, mire vársz?! Az élet rövid, kölyök! Szexelj, amennyit tudsz és legyen egy utódod. Biztosítva lesz Urunk jövendő serege – mondta átszellemülten.
- Nem hiszem, hogy rászorulnék a tanácsaidra, Bellatrix! - Piton hangja most már metsző volt, gúnyos és rideg, mint mindig, ha a nővel beszélt.
Bellatrix átvette Reginát és ringatni kezdte.
- Valóban nem az én dolgom a magánéleted. De vigyázz. A Nagyúr előtt semmi sem maradhat titokban hosszútávon! Csak nehogy idő előtt megtudja, ki a kis szerelmed és véget vessen a titkos románcotoknak!
- Majd csak megoldjuk valahogy. - Piton ezután gyorsan témát váltott. - Egyébként mi a feladatod? Gondolom, nem abba a csapatba kerültél, amelyik diplomatikusan, a háttérből irányítva alakítja az eseményeket? El tudom képzelni rólad, hogy újra harcba indulsz.
Bellatrix biccentett.
- Igen. Kaptam helyet a hadjáratban. Ideje újra visszatérnem a helyemre! Mennem kell. De ne feledd: én betartom az ígéreteimet és tartozom Neked. Egyszer még jól jöhet ez – kacsintott Bellatrix, majd meglendítette a pálcáját, feltárult az ajtó és a boszorkány kiviharzott.
Piton őszintén remélte, hogy sohasem lesz szüksége arra, hogy Bellatrix jóindulatára hagyatkozzon, de ezt inkább nem említette. Ellenőrizte, hogy bezárta-e a tárolószekrényt, majd néhány perc múlva ő is távozott Voldemort birtokáról.
James Potter az ablakon kibámulva, mélyen a gondolataiba mélyedve várta diáktársait, hogy azok csatlakozzanak hozzá a Sötét Varázslatok Kivédése tantermébe. A fiatal mágus tele volt kétségekkel, amióta elfogadta Albus Dumbledore felkérését, de megtette, mert jól tudta, hogy nem így cselekszik, akkor a Minisztérium megint olyasvalakit küldhet a nyakukra, mint Igor Karkarov. Ennek nem tehette ki Roxfortot, és inkább rábólintott az igazgató úr kérésére. Napokig bújta a könyveket az iskola könyvtárában, sőt Dumbledore engedélyével betekintését nyerhetett a Tiltott Részlegbe is. Fejében hatalmas nagy zűrzavart érzett, hiszen sosem állt szándékában tanárnak állni. Nem is vágyott rá soha, hogy a katedrán taníthasson.
A terem falán halkan ketyegő óra lassan elütötte a tízet, mire kinyílt a tanterem ajtaja és besiettek rajta a hetedéves griffendéles, és hollóhátas diákok.
Lily rögtön azután megtudta, hogy James lesz az SVK tanár, miután Dumbledore beszélt a fiúval. Őszintén örült ennek és kíváncsi is volt rá. Nem bánta, hogy mégsem vállalta el, hiszen semmi kedve nem lett volna tanítani, és ezt Dumbledore tudomására is hozta.
Sirius mosolyogva biccentett Ágas felé, majd beült a padba, mint egy jó diák, ki is húzta magát. Csupán azt sajnálta, hogy egyedül kell gubbasztania. Nem hagyományos tanárként tekintett James-re, hanem a legjobb barátjaként, aki nyilvánvalóan sok hasznos tudást fog átadni nekik.
Peter vigyorogva intett oda Ágasnak és büszkén az egyik fiú nyakába lihegte.
- Az én legjobb haverom! A prof!
Remus szeme is felcsillant. Amíg kérdéses volt, ki lesz a tanár, eljátszott a gondolattal, hogy ő szívesen elvállalná - és nemcsak a tanév hátralévő hónapjaira. Mielőtt azonban rászánta volna magát a cselekvésre, Dumbledore hívatta Jamest, és Lupin őszintén örült neki, hogy barátja kapta ezt a megtisztelő feladatot. Mostanában egyre jobban aggódott a jövője miatt, hiszen hová is mehetne...? Elhatározta, hogy beszélni fog Potterrel a Roxfort utáni terveiről.
Ágas türelmesen álldogált, amíg az összes diák helyet nem foglalt, aztán felült a tanári asztal tetejére, és megvárta, amíg teljesen elült a csend.
- Nézzétek srácok – pillantott a rámeredő arcokra, amiken egyformán láthatott érdeklődést, unalmat, zavart, bátorítást, és sértettséget. – Jól tudom, hogy min jár most az agyatok, és mit gondoltok erről az egész helyzetről, feltehetően én is hasonlóképpen éreznék a helyetekben, de egyet meg kell értenetek. – James a mondat végén leugrott a padlóra, és az első padsorhoz sétált. – Ha nem fogadom el Dumbledore professzor megtisztelő felkérését, akkor újra egy halálfalót kaphatunk volna, és azt nem engedhetjük meg, hogy újra bekerüljön akár csak egy ilyen aljadék is Roxfort falai közé.
Lily az első padsorban ült. Figyelmesen hallgatta James-t. Tetszett neki a lazasága.
Sirius komolyan hallgatta James beszédét, és maximálisan egyetértett vele. Kíváncsi lett volna Lily arckifejezésére is, de a lány előtte ült, így Tapmancs nem láthatta, azonban nagyon remélte, hogy Lily is hasonlóképpen érez és gondolkodik a kinevezésről.
Lupin érdeklődve várta a folytatást. A pálcájával játszadozott, azokat a mozdulatokat próbálgatta, amelyekről a haladóknak szóló tankönyvben olvasott. Remélte, hogy James rátér a gyakorlati képzésre mielőbb.
Peter lelkesen bólogatott James felé és feltartotta a hüvelykujját, hogy biztassa barátját, akinek szemmel láthatóan semmi szüksége nem volt biztatásra.
- Ezzel el is érkeztünk a mai témánkhoz – komorodott el teljesen James Potter arca. – A halálfalók. Kik is ők valójában? Olyan varázslók és boszorkányok, akik zsarolnak, kínoznak, gyilkolnak céljaik elérése érdekében. Nem kímélnek senkit, egész családokat képesek kiírtani. – Itt pár másodpercre James hangja elcsuklott.
Lily arcizma is megrándult és gyorsan nyelt egyet, majd zavartan tördelni kezdte az ujjait.
- Ha valaki beáll ebbe a csapatba, akkor onnan már nincs kiszállás. Teljes odaadással kell szolgálniuk az urukat, aki Voldemortnak nevezi magát, de előszeretettel hallgat a Sötét Nagyúrra is. Soha nem tudhatod, hogy aki előtted áll az nem a sötét mágia követője. Nincs rájuk írva, bár szívem szerint megbillogoznám őket. – A padsorokból felcsattant a nevetés.
Lily azonban nem tartotta olyan mulatságosnak ezt. Kezdte sejteni, mire megy ki James játéka. Elkomorodott és nem nézett most már James-re. Meredten bámulta a padot.
- El is felejtettem – csapott a homlokára James, és a tábla felé intett a pálcájával, amin sejtelmesen előrajzolódott a Sötét Jegy. Ágas még az óra előtt emlékeit előhívva, vázlatosan felvéste oda a jegyet– Már nincsen szükség erre, hiszen megjelölték magukat.
A teremben mintha késsel vágták volna el a nevetést, a diákok többsége dermedten figyelte a lassan fel s alá mozgó kígyónyelvű halálfejet.
Lily lassan pillantott fel, és elhúzta a száját. Megvillant a szeme és megcsóválta a fejét, nem is titkolta rosszallását.
- Ennél ocsmányabb jelet keresve sem találsz a varázsvilágban. – motyogta Tapmancs Remus-nak és Peter-nek, elég hangosan ahhoz, hogy Lily is meghallja. Őszintén sajnálta a boszorkát a Pitonnal való kapcsolata miatt. Nyilvánvaló volt számára, hogy azok ketten szeretik egymást, de a szerelem sajnos nem mindig elég.
- Ha ezt látod egy olyan varázsló vagy boszorkány bal alkarján, akit a barátodnak hittél – folytatta James a néma csendben, egyenesen Lily Evans szemébe nézett -, akkor menekülj vagy tedd azt, amit tenned kell!
- És mit tehetünk?
- Hiszen többen vannak!
- Jól képzettek. – harsant fel mindenhonnan. – A szüleink is félnek tőlük.
Lily állta Potter pillantását, és összeszűkült szemei elárulták, hogy nem ez a kedvenc témája. Már a nyelve hegyén volt, hogy mond valamit Potternek, de végül nem tette. Szép arca egyre komorabb lett.
Lupin kissé türelmetlenül kopogtatta a padot az asztal alatt. James eddig semmi olyat nem mondott, amit ne tudott volna vagy ne hallott volna korábban. Marlene halála óta ő is szívből gyűlölte a halálfalókat, de azt is tudta, hogy indulatokkal és okoskodással semmire sem mennek velük szemben. Az auror-felkészítésen, amit továbbra is Longbottom professzor tartott hetente egyszer, a legnagyobb titokban, a fiatal vérfarkas igyekezett mindent elsajátítani. Remélte, hogy Potter hozzátesz valamit a saját tapasztalataiból, ám rá kellett döbbennie, hogy James semmivel sem tapasztaltabb náluk.
- Nyugi srácok, várjuk meg mit mond a professzor! – vigyorgott Tapmancs James-re. Közben furcsa módon szinte érezte az előtte ülő Lily-ből áradó feszültséget.
- Erről szól a mai óránk – emelte fel a kezét Potter, és csendet intett. – Való igaz, nekünk, akik szembe szállunk a sötét varázslatok hirdetőivel, nincs könnyű dolgunk. Mi nem használjuk a Főbenjáró átkokat. Más eszközök állnak a rendelkezéseinkre, mint nekik. De – itt felemelte az ujját – ettől maradunk tisztességesek, és becsületesek. Mert e nélkül nem varázsló a varázsló, csak hitvány utánzat.
Lily dobolni kezdett az ujjaival a padon, türelmetlenül és idegesen. Megint nem nézett Potterre.
- Gyilkolni a legkönnyebb, de elhárítani a bajt úgy, hogy ne haljon és sérüljön meg senki, az az igazi kihívás. Úgy gondoltam, hogy az első órán átvennék a védekező varázslatokat. Ezek a Kábító, Taroló, Lefegyverző, a Sóbálvány és a Levicorpus lennének.
Peter, Lily-vel ellentétben csak úgy itta James szavait és vigyorogva közbeszólt:
- Jó vagyok ezekben! Ezeket má’ vettük!
- Tudom, hogy ezek többségét már vettük, de nem gyakoroltuk eleget – mosolyodott el vakbuzgó barátján James. – Pedig a gyakorláson van a hangsúly, azzal fejleszthetjük magunkat egyre jobbá. A Levicorpusszal meg kirázhatjuk őket a gatyájukból. Aki nem emlékezne erre a varázslatra, csak gondoljon a két évvel ezelőtti tóparti incidensre, ahol ennek segítségével szemrevételezhettük bizonyos egyedek tisztasági szokásait.
Sirius megnyikkant, de inkább befogta a száját, csak magában mosolygott az emlékek hatására. Alig várta, hogy gyakorolni kezdjenek, izgatottan ugrott ki a padból, aztán Peter felé biccentett, úgy gondolta, hogy barátja érdekében legjobb lesz, ha vele párbajozik.
Remus alig észrevehetően megcsóválta a fejét, majd Lilyre nézett:
- Ne mérgelődj! Én is emlékszem, az csak egy éretlen tréfa volt.
Lily dühösen felpillantott James megjegyzésére, majd Lupinra nézett.
- Ha így folytatja, kap egy extra-Levicorpust, nem érdekel, hogy épp a tanárunk… - morogta, majd kelletlenül felállt.
James néhány diák segítségével félretolták a padokat és így elegendő hely jutott mindenkinek a teremben a gyakorlásra. Ágas egy tucatnyi fabábot is alkalmazott arra a célra, hogy a sérülést okozó varázslatokat inkább azon gyakorolják a tanulók. Az óra nagyon jó légkörben telt, Potter odament minden egyes párhoz, és javított a kéztartásukon, segítette a varázsige pontos kiejtésében. Épp időben lökte arrébb az egyik hollóhátas diáklányt, aki majdnem belekerült Sirius és Peter csatájának a légvonalába.
Peter és Sirius elkezdtek párbajozni, bár Peter minduntalan visítva félregurult Sirius átkai elől.
- Nem merek… odaállni… nem merek! – nyafogta.
- Ne már, Peter! – Tapmancs grimaszolva forgatta a szemeit. – Nem foglak bántani, de muszáj gyakorolnunk! – mondta szigorúan, majd egy Capitulatus-t küldött barátja felé, ami sikeresen célbatalált.
Remus és Lily vigyorogva vívtak egymással. A lányt meglepte a gyengének tűnő fiú erőteljes támadása és ügyes megoldásai, de ő sem volt tétlen, visszaadott mindent kamatostól.
- Gyerünk, ki a tökös legény a gáton?! – rikkantotta Lily. – Nem kaptad meg azt a lealázó hócsata –vereséget tőlem karácsonykor! – provokálta Lupint a lány nevetve.
Remus vigyorogva hárította a feléje küldött rontást, majd villant a pálca, Lupin elmormolt egy non-verbális rontást, amitől Lily hajának minden szála az ég felé meredt.
- Na, mi van, kis kócos? Ez a legújabb divat?
Ágas elismerő pillantással figyelte a vörös hajú boszorkány és Lupin barátja küzdelmét, majd elsietett egyik fellógatott griffendéles társához, hogy lesegítse onnan. Az óra a vége felé közeledett, James párszor összeütögette a tenyerét, hogy a még egymással küzdők is ráfigyeljenek.
- Nagyon köszönöm nektek, hogy ilyen jól sikerült hatvan percet tudtunk összehozni, én nagyon élveztem – hajtotta meg magát vigyorogva Potter.
Lily kifújta magát és Lupinra kacsintott, majd eltűrte a szemébe lógó haját.
Peter is izzadtan, de elégedetten nyugtázta, hogy épségben megvan- igaz ő egyetlen átkot sem tudott célba lőni, de ez érdekelte a legkevésbé.
- A végére egész jó lett - ismerte el Lupin, majd megtörölte az izzadt homlokát.
Sirius is lihegett kissé, nekidőlt az egyik padnak, és úgy várta a folytatást, nagyon örült, amiért ilyen jól sikerült Ágas első órája.
- A következő óra első felét ismét ezeknek a védekező varázslatoknak a gyakorlásával kezdjük, de a második részében a legilimencia elleni védekezést szeretném elsajátítani veletek. Az Okklumenciát.
- Amit az aurorok nem használnak, mint köztudott - jegyezte meg Remus.
- Tudom, de nem értek egyet vele Remus – fordult Lupin felé Ágas. – Szükségünk van arra, hogy lezárjuk az agyunkat a benne örömmel és kéjes élvezettel turkáló halálfalók előtt. Persze nem hagyhatjuk ki a felsorolásból kedves mardekáros társainkat sem. Én a helyetekben nem sűrűn néznék a szemükbe.
Lily rezignálta hallgatta James-t. A fiúnak igaza volt, ezt a lány is kelletlenül bevallotta magának, és az utóbbi időben rájött, hogy bizony a szerelem rózsaszín felhője alaposan elvakítja őt. De azt is pontosan tudta, hogy bár Piton halálfaló és előszeretettel turkál mások fejében, mégsem kegyetlen gyilkos és egyáltalán… ám Lily tisztában volt vele, hogy James kimondottan gyűlöli Pitont. Az okok pedig többrétegűek. Ennek ellenére kissé elhúzta a száját, ahogy Potterre nézett.
- Ezt még nekem is tanulnom kell – folytatta James, figyelembe se véve Evans szemrehányó tekintetét. – Olyan időt élünk, hogy a családunk, a szeretteink és saját életünk érdekében olyan dolgokat is el kell sajátítanunk, amelyek nem a tanterv része.
Lily megköszörülte a torkát.
- Tisztelt professzor… - kezdte gúnyosan. – Remélem, tudja, hogy pár diák nem fogja megváltani a világot! Bízzuk a minisztériumra a harcot! Abból senkinek sem származott még haszna, ha önfejűen a halálfalók ellen indult! – villant meg a szeme és a saját esetére gondolt, de erről már nem nyilatkozott hangosan.
- Úgy gondolod Lily? – fordult a boszorkány felé James. – Kérdem én, hol lesz akkor Umbridge vagy bármelyik prominens minisztériumi lótifuti, amikor szembe nézel egy halálfaló tekintetével, amikor az éppen behatol az agyadba? – Ágas elsétált a lány mellől, majd a tanári asztalhoz lépett. – Az eszetekbe kell vésni, hogy nem bízhattok senkiben. Emlékezzetek csak arra, hogy a tavalyi Valentin napon szinte mindegyik felsős mardekáros diák csatlakozott Voldemorthoz.
Tapmancsot a hideg is kirázta, ha arra a bizonyos Valentin napra gondolt. James-re pillantott, aztán Lily-re. A lányon egyértelműen látszott, hogy egyre idegesebb. Sirius előrenyúlt, hogy megszorítsa Lily vállát, de a boszorkány nem is vette észre.
- Emlékszünk. – szólalt fel Black. – Ezek a halálfaló-palánták igenis veszélyesek, a Minisztérium ereje édeskevés lesz, ha esetleg harcra kerül a sor. – Sirius most a múlt tavaszi csatára gondolt, mikor többnyire szintén csak magukra számíthattak.
Remusnak is eszébe jutott Marlene. Egy pillanat alatt elkomorodott újra, a küszöböt rugdosta, de inkább nem szólt.
Peter izgatottan nézett hol James-re, hol a többiekre. A gyáva énje Lily-nek, a képzeletben bátor énje pedig James-nek adott igazat.
Lily flegma arcot vágott és kinézett az ablakon. Határozottan őrjítőnek érezte ezt a két malomban őrölést és azt, hogy úton-útfélen Pitont kell védenie. Fogalma sem volt, hogy keveredett ilyen szituációba, de kezdett belefáradni.
- A következő óráig gyakoroljátok az elme kiürítését, azaz vonuljatok el társaitoktól, lélegezzetek mélyeket, majd lassan számoljatok vissza háromtól egyig. Közben ne gondoljatok semmire, szabadítsátok fel az elméteket. – fejezte be gyorsan a mondandóját még James a kicsöngetés előtt.
Sirius helyeslően bólogatott, majd elkezdett bepakolni a táskájába. Alicia a szomszéd padsorból kihajolva pisszegett Tapmancs felé:
- Ugye segítesz? Életemben nem kellett még kiürítenem az elmémet. – suttogta a lány fancsali arccal.
- A gyakorlat során el kell vonulnunk egymástól, de remélem tudok majd tanácsot adni. – kacsintott a varázsló Alicia-ra.
Peter lekörmölte James tanácsait. Fogalma sem volt, hogyan szabadítja majd fel a tudatát. Ettől rosszkedve lett.
Lupin olyan üresnek érezte az agyát, mintha egy kiürített vajsörös hordó lenne. Eszébe villant, hogy az ő agyában aztán hiába turkálna bárki. Csak mérhetetlen ürességet és kedvtelenséget találna. Vállat vont, inkább Lilyre figyelt, akinek viszont a szemén látszott, hogy kavarognak a gondolatai és az érzései.
Lily James-re pillantott.
- Ha már ennyire sokat tudsz, miért nem mered nevén nevezni az illető személyt, akitől annyira óvsz minket? De főleg magadat? – kérdezte kissé ridegebben, mint ahogy tervezte.
- Hogy mondtad Lily? – pillantott fel a boszorkányra James az asztal mögötti széken üldögélve. – Miért kéne bárkit is a nevén neveznem? Szerintem többen rájöttek, hogy Pitonról volt szó.
-Helyben vagyunk. Köszönöm, köszönöm, James! – rándult meg a lány arcizma és most már dühösen villámlott a szeme. – Mondd, ezt az alaptalan vádaskodást hol tanítják? Ebben mester vagy!! – emelte fel a hangját Lily.
- Alaptalan vádaskodás? – ugrott fel Ágas vöröslő arccal a székről. – Merlinre Lily, neked teljesen elment az eszed? Azt hiszed nem tudom százszázalékosan biztosra, hogy Pipogyusz Voldemort csapatában játszik?
Lily is felugrott a székről és az asztalra csapta a könyvet.
- Hol a bizonyíték? – kérdezte rekedten. – Hol?! Tudod, az különbözteti meg az ostobát a ravasztól, hogy míg az ostoba lóhalálában vagdalkozik, a ravasz mindig előrébb jár pár lépéssel a sakktáblán!
- Nekem semmit sem kell bizonyítanom! – lépett a lány elé szorosan James, és megfogta a karját. – De neked Lily Evans, neked vajon hol a helyed ezen a sakktáblán?
Lily elrántotta a karját és felhúzta a szemöldökét.
- Csak ez érdekel, mi? Hogy rá tudd húzni a vizes lepedőt… azt nem hagyom. Mert fájdalom, James Potter, de a világ nem csak jókból és rosszakból áll! És Perselus Piton a legértékesebb ember, akit ismerek – mondta Lily meglepően nyugodtan, majd elfordult.
- Fogalmam sincs róla, hogy milyen rózsaszín ködben élsz Lily – ragadta meg a boszorka vállát Ágas, és visszafordította magához. – De nem érzed valahol az ellentmondást? Olyan embert védesz, aki azokkal a gyilkosokkal ül egy asztalnál, akik meggyilkolták mindkettőnk szüleit.
Lily szempillája megrezdült.
- Fogalmad sincs róla, én mit érzek és ő mit érez… fogalmad sincs a szerelemről… arról, milyen kiállni valaki mellett jóban és rosszban… - suttogta Lily Evans és szép szemei megteltek könnyel.
- Nekem nincs fogalmam a szerelemről? – engedte el a lányt lassan Potter. – Amikor először megláttalak a vonaton, már akkor belédszeretem. Ezt az érzést soha semmi és senki nem verhette ki belőlem. De most Lily – lépett el teljesen a boszorkánytól a fiatal mágus. – Most először érzem azt, hogy nem kellesz nekem.
Lily türelmetlen mozdulattal letörölte a kibuggyanó könnycseppet az arcáról és James-re pillantott.
- Sajnálom, James, de az nem szerelem, ha nem értek Veled egyet és Te rögtön ellenségnek tekintesz – mondta a ki boszorkány sápadtan.
- Csak gondolj Sirius és Medea kapcsolatára. Tapmancs életében először volt szerelmes, de mégis képes volt nemet mondani annak a lánynak, aki mindennél többet jelentett neki. Nem állt be a halálfalókhoz, nem vehette rá senki. – James Potter a tanári asztalhoz sétált, és a hóna alá szorította a pergamen halmokat.
Lily a fejét csóválta.
- Én nem állok be sehová. Csakis az igazság oldalára. És ha egy szerelem elég erős, akkor tudod, hogy a másik is melletted áll… bárhogyan is dönts. Sirius és Medea szerelme nem volt elég erős.
Potter visszafordult az ajtóból, és a terem közepén álldogáló boszorkányra nézett:
- Te vajon meddig hivatkozol a szerelemre? Mikor száll szembe a józan eszed a csalóka érzéseiddel?
- Mi ez a lesajnáló hangnem?! – csattant fel Lily. – Azt hiszed, csak mert nem gyűlölködöm és vagdalkozom, egy ostoba álmatag hülye vagyok?! Potter, Te jobban el vagy varázsolva, mint hittem. Kettőnk közül én vagyok a józanabb – jelentette ki Lily.
- Tudod Lily, attól félek, hogy túl késő lesz, mire felébredsz. És nem marad melletted már senki. – Ágas elköszönt a lánytól, és egyenesen a Torony felé sietett.
Lily hirtelen nem tudta, mit is mondjon, pedig már a nyelvén voltak a válogatott finom káromkodások, persze a szíve legmélyén tudta, hogy a fiúnak igaza van. Talán éppen ezért még jobban utálta most James Potter éleslátását. Utánarohant.
- Tudod, James Potter, elég nehéz elhinnem, hogy nem a személyes bosszúvágy hajt Pitonnal kapcsolatban!
Ágas megtorpant a folyóson, és lassan a boszorkány felé fordult.
- Nézd Lily – kezdte csendesen. – Nem tagadhatom, hogy kezdettől fogva rühellem Pitont, de ahogy engem nem tartasz beszámíthatónak vele kapcsolatban, úgy Te sem vagy éleslátó ez ügyben. Szeretlek téged, és mindent megteszek azért, hogy végre tisztán láss.
Lily szeme megvillant.
- Én is szerelmes vagyok. Én is mindent megtennék a szerelmem meghódításáért, tudom mit beszélek, ne legyél flegma velem, mert Te is tudod, ahogy én, mire megy ki a játék!
- Fejezzük ezt most be Lily – helyezte át a másik karja alá James a pergameneket. – Csak ismétled magadat, és semmi újat nem mondasz.
Potter újra a hátát mutatta a boszorkánynak és elindult egyenest a kihalt folyóson.
Lily nem tágított. A fiú elé került és a falhoz nyomta, nem túl erősen, de határozottan.
- Most jól figyelj, mert többször nem mondom ezt el Neked. Az én szerelmem mindig is a halál mellett virágzott. Sosem voltam biztonságban Piton mellett. Most sem vagyok. Észérvek és a szerelem? Ezzel akarsz meggyőzni? – mosolyodott el gúnyosan a lány. - Azt gondolod, elment a józan eszem? Sosem voltam még ennyire magamnál! Ugyanolyanok vagyunk, James! Nem hagyjuk magunkat. Fontos vagy nekem. És ha nem lenne Perselus, beléd tudnék szeretni – mondta Lily szemrebbenés nélkül. Őszintén és igazan. – De ne akarj úgy engem, hogy közben kicsinálsz másokat.
Ágas készült élesen visszavágni a lánynak, de nem jött ki a száján egy hang sem, mikor fülében folyamatosan ott visszhangzott Evans mondata ”ha nem lenne Perselus, beléd tudnék szeretni”. A fiatal mágus karja alól kicsúsztak a papírdarabok, de James ügyet sem vetett rá. Rájött, hogy megnyílt az út Lily szívében, és csak rajta múlik, hogy mikor fog a boszorkány is rádöbbeni arra, hogy csakis mellette lehet maradéktalanul boldog.
- Azt hiszem, most melléfogtál – köszörülte meg a torkát Potter, és élesebben szólalt meg, mint tervezte. – Piton az, aki előszeretettel gyilkolászik.
Lily is felemelte erre a hangját.
- Ne gyere nekem mindig Pitonnal és azzal, hogy ő csinál ki másokat! Ne! Nem ismered az egészet, csak egy részt látsz az életéből, a francba is James! – csapta meg a falat Lily. – Ne legyél ennyire szűklátókörű! Veled szemétkedik. Elismerem. Te is vele. De ez sima és egyszerű konfliktus, ellenszenv és nevezd, aminek akarod. De ahogy Te sem vagy gyilkos, ő sem az.
James rideg hangon felkacagott:
- Tudod Lily, azért ez vicces, hogy hozzá hasonlítasz, ha nem rólad lenne szó, akkor most nagyon megsértődnék, de tudom, hogy elvakult vagy vele kapcsolatban. – Ágas hanyagul a falnak támaszkodott, karját összefonta mellkasa előtt. – Valóban nem tudom miért lett az, ami, de nem is érdekel, mert a végeredmény éppen elég belőle. Halálfaló lett, elvakultan imádja a fekete mágiát, és azt hiszem abban nekem adsz igazat, hogy Voldemort csatlósának semmi keresnivalója Roxfortban.
Lily mély levegőt vett. A fiúra pillantott.
- Igazad van. Egy halálfalónak semmi keresnivalója a Roxfortban – mondta ki végül rezzenéstelen arccal.
- Akkor miről is beszélünk Lily Evans? – nézett a lány szemébe Potter. – Áruld el nekem végre, kicsoda ez a Perselus Piton? Hátha neked sikerül meggyőznöd engem Pitonnal kapcsolatban.
Lily állta Ágas pillantását. Csak pár másodpercig várt. Végül megszólalt.
- Te már úgyis eldöntötted, miféle, nem? Mit változtat a tényen az, hogy halálfaló-e vagy sem? Az emberek nem csak jók és rosszak. Már mondtam.
- Hárítasz, Lily – engedte le a kezét James, és ellökte magát a faltól. Szoros közelségbe került a boszorkával. – Nem tetszik ez nekem, féltelek téged.
Lily türelmetlenül legyintett.
- Az én biztonságom… hagyd ezt! Bárki más mellett ugyanakkora veszélyben lennék!
- Ez nem igaz! – kiáltott fel James tüzesen. – Mellettem soha, de soha nem kellene félned. Bárki előtt kiállnék érted, és az életem árán is védelmeznélek!
Lily nyelt egyet. Megrebbentek a pillái, ahogy James szenvedélyesen kijelentette, hogy mellette nem esne soha semmi baja… a lány furamód hitt neki és biztonságot érzett James közelében.
- Tudom, hogy megvédenél. De ne hidd, hogy Piton nem tenne meg értem bármit.
Potter arca elkomorult gyűlölt ellenségének neve hallatán. Kezét a nadrágja zsebébe csúsztatta, miközben lassan himbálta magát a cipője sarkán:
- Valóban mindent Lily? – kérdezte csendesen a fiú. – Én nem vagyok olyan biztos ebben. Sokszor látlak elhagyatottnak, amikor azt hiszed senki sem figyel, én akkor is látom szemedben a magányt.
Lily a falnak döntötte a homlokát.
- A gyűlöletetek kézzelfogható. És én belefáradtam a villámhárító szerepébe. Tudod James, nem tőled vagy tőle függ, milyen lesz az életem. Csakis rajtam múlik. Tudom, hogy nem adod fel. Tudom, hogy be akarod feketíteni Pitont. Tessék rajta. De ne várd, hogy még segítsek is ebben – sziszegte a fiú arcába Lily. – Majd kajánul nevethetsz rajtam, ha Piton eldob engem, mint egy rongyot. Mert erre is gondoltál, ugye? Nem tudsz Te semmit arról, mi fűz minket össze.
Potter nem rántotta el a fejét, ahogy a boszorka haragos arca a szeme előtt táncolt. Legszívesebben megcsókolta volna abban a percben, de valahol sejtette, hogy ez most nem a legmegfelelőbb pillanat:
- Őrült vagy Lily Evans – húzta az ajkát mosolyra James.
- Igen. Talán az őrület tart össze vele… És maradjunk ennyiben. Mellesleg… elmondtam neki, hogy megcsókoltuk egymást. Kétszer – sóhajtott fel a lány. Olyan csend volt a folyosón, hogy még ez az apró sóhaj is visszhangot vert. (James figyelj oda, Lily egyre hazudósabb...Pitonnak bezzeg aszonta, hogy nem csókolt vissza LOL –Zs)
- Argh!!! Akkor már értem miért is tűntet ki engem odaadó figyelmével a bájitaltan órákon – kapott a szívéhez James fájdalmas fintorral az arcán, de a szeme az vidám volt. Mikor azonban látta, hogy Lily arca komor maradt abba hagyta a tréfálkozást. – És mit mondott?
- Azt kérdezte, szeretlek-e Téged. És féltékeny rád. Ezt tisztán érzem.
- Te mit mondtál erre, Lily? – húzódott közelebb a boszorkányhoz a fiatal férfi.
Lily felhúzta a szemöldökét, enyhe mosoly jelent meg az ajkán.
- Miért érdekel, mit válaszoltam? Hisz már nem akarsz… - húzta Ágast a lány. James tetszett neki, főleg karácsony óta, amikor megérezte határozott ölelését, a csókja ízét és barna szeme örvénylését is látta…
- NE szórakozz velem Lily Evans! – heveskedett James.
Lily megvonta a vállát.
- A szíved mélyén tudod a választ! És azt is, remélem, hogy senki sem birtokolhatja a másik embert.
- Sosem vágytam arra, hogy birtokoljalak Lily – csendesedett el Ágas. – Azt kívánom hosszú ideje, hogy meglásd bennem azt a fiút, aki valójában vagyok. És, hogy Pitont is tiszta fejjel vedd szemügyre! Talán éppen ő az inkább, aki kisajátít téged.
- Nem, James. Ő sem birtokol engem – villant meg Lily szeme. – Ha ez lenne, már rég nem szeretném. James. Én nem akarom forgatni a tőrt a szívedben! Merlin a megmondhatója, mennyire szeretlek! De ez teljesen más… érzés, mint…
- Mint mi Lily? – magasodott a lány fölé James. – Mi az, amit pontosan érzel, mikor rám gondolsz?
Lily elmosolyodott.
- Remélem, tudod, hogy nagyon jól csókolsz. De most, hogy már nem kellek Neked, ez nyilván egy haszontalan mellékinformáció volt… mennem kell. Viszlát, James – ezzel Lily, mielőtt a fiú bármit reagálhatott volna, elsietett a könyvtár felé.
Potter azonban a földön hagyva minden pergament s könyvet Lily után vetette magát, és még mielőtt a boszorka beléphetett volna a hatalmas ajtón, megragadta a karjánál fogva és berántotta a közvetlen közelükben lévő ablakfülkébe.
- Bebizonyítom neked Lily Evans – szorította szorosan magához a karcsú női testet -, hogy mikor mi férfiak mondunk is valamit, aközben az ellenkezőjére gondolunk.
Lily annyira meglepődött James hevességén, hogy tiltakozni sem volt ideje. Csak próbálta elrántani a fejét.
James szája azonban mohón lecsapott, és szenvedélyesen csókolta, ízlelte a boszorka ajkát. Nem hagyott se teret, se időt, hogy Lily ellökje magától. A lány szíve hevesen dobogott. Ez már nem csak egy felszínes csók volt… és viszonozta. Most már egészen határozottan viszonozta… nyelvük vadul táncolt a másik szájában… Lily nagyokat nyögött, de nem tudott szabadulni.
A varázsló kezét nem tartóztathatta fel semmi és senki. Sebesen csusszant a boszorka talárja alá, finoman, kedveskedve fedezte fel a meleg bőr bársonyossága alatt rejlő édes domborulatokat.
Lily ekkor hirtelen elrántotta az egyik karját, ami a fiú ágyékának lendült neki… a lány nyelt egyet, mert megérezte James vágyát…
James felnyögött, mikor a boszorka keze akár szándékosan, akár véletlen az ágyékához ért. Még szorosabban vonta magához Lilyt, de egy ajtócsapódás magához térítette. Lihegve engedte el a boszorkányt.
Lily is lihegett, arca vérvörös volt. Egyszerűen megszólalni is képtelen volt ettől a heves jelenettől. Csak állt ott, a padlót nézte és közben minden ízében remegett.
- Az életed része akarok lenni – érintette az ajkát a boszorka homlokához Potter.
Lily elfordította a fejét és mély levegőt vett.
- James… ne csináld ezt… - lehelte, de szinte csak magának. Nem nézett fel. Nem nézett Potterre.
James apró csókot lehelt a lány kézfejére, majd sietős léptekkel tért vissza a földön heverő könyveihez. Felkapta azokat, és őrülten elkezdett a Torony felé rohanni.
Lily kapkodta a levegőt. Csak most pillantott a fiú után. Megtapogatta az arcát, még mindig lángolt.
- Ó, szentséges… Merlin… - zihálta, majd leroskadt a fal tövébe. A tenyerébe temette az arcát és percekig nem mozdult.
Az egyik hetedéses mardekáros lány látta a jelenetet. Arcán gonosz, gúnyos vigyor terült szét. Pontosan tudta, ki a barátja Lily Evans-nek. És nem az, akivel az előbb csókolózott…
Emilie azonnal a pince felé vette az irányt és hevesen kopogtatni kezdett Perselus Piton irodájának ajtaján…
(Hogy ennek mi lesz a folyománya, illetve lesz-e, azt leginkább Pitonra bízom… -B)
