Negyvenegyedik fejezet

 

 

 

Azóta, hogy Voldemort nagyúr hatalomra jutott, az aurorok felkészítése illegálisan folyt, a legnagyobb titokban. Frank Longbottom és ifjú felesége minden héten másik városban tartották a kiképzést. A tanárok között ott volt Dumbledore professzor, Flitwick professzor,  Minerva McGalagony professzor, Alastor Mordon, Hagrid, valamint Longbottom rejtélyes informátora, a „Herceg”, akiről senki sem tudhatta, kicsoda valójában, hiszen személyesen sohasem mutatkozott az órákon. Az auror-jelöltek közül többen azt feltételezték, hogy a „Herceg” nem más, mint maga Frank Longbottom, akinek a szerénysége tiltja, hogy a káprázatos és rendkívül hatásos, de bejegyzetlen, ezért illegális bűbájokat a saját nevében tanítsa. A konspiráció tehát tökéletes volt...

James Potter élete gyökeres változást vett, amióta Lily a felesége lett. Boldogsága töretlen volt. Lily volt álmai asszonya, mindent megadott a fiatal nőnek, amit kívánt és Lily nem volt követelőző. Sőt.

Lily Evans Potter belenyugodott, beletörődött a sorsába. Szerette James-t, nem hazugságból s álszeméremből ment hozzá, arra képtelen lett volna. De feledni sem tudott.

James megadott neki mindent, Lily pedig hálás volt ezért. Biztonságban érezte magát vele, jól éltek. Az aurorkiképzés lefoglalta minden idejüket, teljes erőbedobással készültek arra, hogy majd egyszer lecsapjanak a halálfalókra és Voldemortra, akinek félelmetesen megerősödött a hatalma. A fiatalok örömmel vették, hogy egykori tanáraiktól sem kellett elszakadniuk.

Sirius és Alicia osztoztak James és Lily boldogságában, bár Alicia nem vett részt az auror kiképzésen, minden nap meghallgatta a többiek élménybeszámolóját, és gyakran heteket is eltöltött a Potter házban. Sirius egyre gyakrabban gondolt a házasságra, főleg mivel szemtanúja volt egy igen idilli példának, de úgy határozott, hogy megvárja a kiképzés végét, s majd akkor megkéri Alicia kezét. Andromédával továbbra is buzgón leveleztek, a fiatal mágus csak azt sajnálta, hogy Narcissa teljesen eltűnt a képből, és inkább az aranyvérű arisztokrata életét választotta, immár véglegesen.

Lupin éppen a „Herceg” egyik átok-eltérítő bűbáját próbálta ki Molly Weasley-n. Könnyedén hárította a felé röppenő átkot, csupán az volt a dolog szépséghibája, hogy a fiatalasszony éppen ilyen könnyedén fegyverezte le a vérfarkast. Lupin elvigyorodott, megtörölte az izzadt homlokát, és folytatták tovább a gyakorlatozást.

Peter hetek óta csendes volt. Napokra eltűnt, nem jelent meg az auror-kiképzésen, vagy ha igen, látszott rajta, hogy alig figyel.

Ennek oka pedig az volt, hogy Lucius Malfoy felkereste a kis patkányt és különböző feladatokat adott neki, annak fejében, hogy ha méltónak találtatik rá, elviszi egyenesen Voldemort nagyúr elé, aki hatalmat, dicsőséget adhat a mellőzött ifjúnak. Peter-nek elege volt már a barátaiból. Kalandokat akart, nem James és Lily nyálzását figyelni, vagy Lupin sápatag, beteges önsajnálatát. Még Sirius sem vidította fel. Ki akart törni és Lucius Malfoy-tól ezt megkaphatta. Bele sem gondolt, mivel jár majd ez.

 

Piton eközben fel-alá járkált Voldemort tróntermében. Hosszú idő telt el azóta, hogy a Sötét Nagyúr színe előtt állt. Voldemort sokáig fürkészte a fiatal feketemágus arcát. Azóta, hogy visszatért Nurmengardból, Piton megváltozott. Arca fakóbb volt, mint valaha, a tekintete kifürkészhetetlen, vonásai mintha kegyetlenebbek lettek volna. A Sötét Nagyúr elégedetten állapította meg, hogy hű szolgája a fiatal halálfalók példaképévé lépett elő.

- Nagyszerű munkát végeztél, Piton – jelentette ki Voldemort, miután meghallgatta a fiatal férfi jelentését. - Azt mondod, a beépített embereid figyelemmel kísérik az auror-jelöltek minden lépését? Mit javasolsz? Akkor csapjunk le rájuk, amikor együtt van az egész társaság?

- Célszerűbb lenne egyesével levadászni őket, Nagyúr. Elég lesz egyet elkapni, és aki a megmentésére siet, azzal leszámolhatunk, hiszen nyilvánvaló, hogy egy illegális szervezet tagja. Viszont ezek magasan képzett varázslók és boszorkányok, igazi elit csapat. Ha van köztük valaki, akit átállíthatunk a mi oldalunkra, az hatalmas nyereség lenne...

- No igen... Ezt a feladatot Luciusra bíztam – morogta maga elé Voldemort, majd elmerült a gondolataiban. Azóta, hogy hatalomra jutott, megszaporodtak a környezetében a talpnyalók. Semmi szüksége nem volt rájuk, hiszen biztos volt benne, hogy a sikert, amit elért, csakis a saját rendkívüli képességeinek köszönhette. Egykori bizalmi embereinek már nem sok hasznát vette. Akik megérdemelték, azokat valamelyik távoli tartományba küldte, hogy helytartóként kormányozzanak a birodalmában, közvetlen környezetében viszont csak azokat tűrte meg, akiknek a hűsége gyanú felett állt. Ebbe a belső körbe tartozott Perselus Piton és Bellatrix Lestrange. Továbbá Bellatrix férje, Rodolphus, aki az utóbbi időben alaposan belejött a mugli-gyilkolásba, valamint az ifjú Barty Kupor, aki fanatikus híve volt. Greybacket is hasznosnak találta, Lucius Malfoyban  azonban továbbra is kételkedett, Karkarovban pedig már egyáltalán nem bízott. Az északi férfi, azzal, hogy elveszítette az állását a Roxfortban, már csak egy kolonc volt. Még szerencse, hogy a drága Dolores szorosan fogja a pórázát – futott át Voldemort agyán a gondolat. A Sötét Nagyúr hirtelen nézett fel, és ekkor észrevette, hogy Piton még mindig várakozik valamire.

- Mit akarsz még, Piton? Nincs dolgod?

- De igen, Nagyuram... Lenne még egy kérésem.

- Ki vele!

- Azt hiszem... vissza kellene térnem a Roxfortba.

- Magam is úgy gondolom... Dumbledore-ra figyelni kell. A Roxfort az ellenállás utolsó védőbástyája – szorult ökölbe Voldemort keze. - Ráadásul azt állítod, Dumbledore-ra nagy hatással van az egyik tanítványa. Valami Potter...

Piton bólintott. Nem sokkal Lucius látogatása után ő maga említette, csak úgy, mellékesen, hogy lényeges hasonlóságot fedezett fel Potter és Grindelwald között. Akkor úgy tűnt, a Nagyúr nem is figyel a részletekre. Piton beszámolt Grindelwald szenvedélyéről az ereklyék iránt, elmondta azt is, hogy valaha Dumbledore-ral közösen kutatták a Halál Ereklyéit. Amikor még jó barátok voltak... Megemlítette, amit Rita Vitrol kiderített, hogy a Potter család egy ősrégi köpenyt őriz a birtokában. Piton blöffölt, fogalma sem volt, Dumbledore-t érdekli-e Potterék köpönyege, csupán az volt a célja, hogy egykori riválisát úgy tüntesse fel Voldemort előtt, mint a Roxfort igazgatójának bizalmasát, akire érdemes odafigyelni. Arra maga sem számított, hogy Voldemort kombinálni kezd, és az egymással oksági kapcsolatban nem álló információkból logikus, sőt valószínű következtetéseket fog levonni.

- Potter egészen biztosan részt vesz az auror-felkészítésen – jegyezte meg Piton. Voldemort felemelte a mutatóujját, és szembe fordult vele.

- Potter és Dumbledore... Ketten együtt veszélyesek lehetnek, nem gondolod?

- Igen... - nyelt egyet Piton. - Nyilvánvaló, hogy ha annak idején Dumbledore és Grindelwald nem fordulnak szembe egymással, ketten együtt legyőzhetetlenek lennének. Ha most Potter Grindelwald helyébe lép...

- Úgy gondolod, Dumbledore-t, ha egyedül van, legyőzhetem, de ha szövetkezik ezzel a Potterrel... - Voldemort kérdő tekintettel pillantott a fiatal halálfalóra. Piton minden szavára odafigyelt, tudta, hogy most nem hibázhat. Megfontoltan válaszolt hát:

- Potter egy középszerű, arrogáns, nem túl intelligens varázsló. Önmagában nem veszélyezteti a céljainkat, Nagyuram. Dumbledore oldalán azonban elsajátíthatja mindazokat a fortélyokat, amelyeket egykor Gellert Grindelwald ismert. Ketten együtt... úgy gondolom, jelenthetnek némi veszélyt.

- Akkor hát el kell választani őket egymástól – biccentett Voldemort.

- Ez lenne a leghelyesebb – sietett egyetérteni Piton. - Potternek van egy gyenge pontja: a bizalmába fogad minden jöttmentet, ha bajba kerülnek, kiáll értük. Információim szerint közel áll hozzá a kitagadott Black-fattyú, egy vérfarkas meg egy kis idétlen transzvesztita. Az egész társaság együtt lakik Potterék házában.

Voldemort felröhögött a hír hallatán.

- Elragadó társaság! Melyiküket csaljuk hát csapdába?

A fiatal feketemágus ravaszul elmosolyodott.

- A leggyengébb láncszemet, ki mást? Peter Pettigrew-ra gondoltam.

Vodemort alig észrevehetően biccentett. Mintha Lucius is említette volna már ezt a Pettigrew-t.

- Jól van, Piton... Köszönöm az információt. A részletek kidolgozását Malfoyra bízom. Ideje, hogy hasznossá tegye magát végre.

Piton elégedetten távozott. Minden a tervei szerint alakult, és még csak be sem kellett avatkoznia. Biztos volt benne, hogy Malfoy a lelke mélyén alig várja, hogy valami szolgálatot tegyen a Nagyúrnak. Most itt a remek alkalom, hogy szétrobbantsa Potter meghitt baráti körét. Kapja csak el valamelyik féleszűt, Pitonnak voltaképpen teljesen mindegy volt, hogy Pettigrew-t, Lupint vagy Blacket szemeli ki a szőke varázsló. Valamelyik biztosan elárulja a legjobb barátját. És ha Potter bizalma meginog a legközelebbi barátaiban, Lily rá fog döbbenni, hogy a férje mennyire ostoba, forrófejű és méltatlan hozzá... Piton ezen a ponton sürgősen leállította a gondolatai kavargását. A következő lépést akkor fogja megtenni, ha Malfoy akciója sikeres lesz.

 

Piton bekanyarodott Voldemort palotájának abba a szárnyába, ahol Bellatrix lakott. A ház úrnőjének külön személyzete volt. Piton meghallotta az ismerős gőgicsélést, a következő pillanatban pedig meglátta a folyosón felé totyogó babát: fekete hajú volt és izzó tekintetű, mint az anyja, de olyan ártatlan, mint bármelyik egyéves. Piton leguggolt, a kislány pedig odafutott hozzá, átölelte a nyakát. A fiatal halálfaló felvette a gyereket, és belépett vele Bellatrix lakosztályába.

Bellatrix épp az egyik manót szúrta le, némileg ordítva, mert az az ostoba lény jéghideg tejet hozott a kicsi Reginának.

- Idióta alattomos kis dög! – egy fésűt vágott a manó felé, aki sírva menekült el. Regina nagy szemekkel, durcás ajkakkal nézte a jelenetet. Már megszokta anyja éles hangját, cseppet sem félt tőle, a manókat viszont szerette. A manók  pedig szerették a kicsi lányt. Amikor senki nem látta, amikor Bella elvonult, hogy magával törődjön, akkor a három házimanó közül az egyik mindig felsettenkedett Reginához és felvidították a kislányt. Regina gyöngyöző kacajjal nézte a manókat. Most is odamutatott, ahol a manó eltűnt, majd Pitonra nézett és gügyögött valamit, közben nagy sötét szemei okosan csillogtak. A maga módján elmondta a fiatal férfinek, hogy a manó aranyos, a manó sír…

Bella odakapta a pillantását az ajtó felé, ahol Piton állt a lányával. Kissé meglepődött.

- Na, mi az, Pitonom? Jöttél megkérni a lányom kezét? – vigyorodott el Bella, mire Regina is kacagni kezdett és apró kis kezeivel Piton arcát tapogatta végig, folyamatosan gügyögött babanyelven.

- Még néhány év és arra is sor kerül – biccentett Piton. Regina felvidította, a fiatal feketemágus nem is titkolta, hogy elbűvölőnek találja a kis boszorkányt.

Bella nevetve lépett közelebb, ahogy Regina hozzábújt a fiú nyakához, végigsimított a kislány hátán, majd megcsókolta gyengéden a tarkóját.

- Imád téged, tényleg imád, fogalmam sincs, miért… - jegyezte meg Bella, majd leült a pamlagra. Borral kínálta Pitont.

- Tölts magadnak. Tedd le nyugodtan Reginát bárhová… ha akarod. Persze… foghatod is…

Regina erősen csimpaszkodott Piton nyakába, így a mágusnak nem volt választása, továbbra is a karján tartotta a gyereket. Töltött Bellatrixnak és magának is a borból, majd poharát felemelve így szólt:

- A Sötét Nagyúrra! - Felhajtották az italt. Regina kíváncsian szimatolta a mágus poharát.

Bella hátradőlt a kanapén és sokáig nézte Pitont. Végül megszólalt.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? A Nagyúrtól tudom, hogy hosszú ideig nem voltál itt. Küldetést teljesítettél. Látom, még életben vagy, tehát sikerült valamit elérned…

- Teljesítettem a feladatot, amivel a Nagyúr megbízott. Bejártam egy távoli országot, szövetségeseket szereztem, hirdettem Urunk dicsőségét. - Piton hangja fensőbbségesen zendült. Teljesen úgy tűnt, mintha el is hinné, amit mond.

Közben meghozta a manó az immár meleg tejet. Igaz, ez egy másik manó volt, de rá sem mert nézni Bellatrix-ra. A nő átvette a tejet, majd felkelt s az ölébe vette Reginát. Gyengéden a karjára fektette és etetni kezdte. Arca pillanatok alatt megváltozott. Gyönyörű nő volt, még szebb, mint a szülés előtt, s most, ahogy kislányára pillantott, minden férfi megesküdött volna Merlin összes hatalmára, hogy Bellatrix Lestrange egy angyal. Regina mohón cuppogott, közben elégedetten rugdalózott a lábaival. Bella halkan beszélt valamit a babához, majd újra Pitonra pillantott.

- Na, mi az? Úgy nézel, mintha jelenést látnál. Neked még nincs gyereked? – kérdezte Bella, ezúttal gúny nélkül.

- Gyerekem? - hökkent meg Piton, és megrázta a fejét. Közben Reginát figyelte, ahogy mohón szívja magába az éltető folyadékot. - Még csak nem is gondoltam rá...

- Pedig lehetne… ivarérett vagy, nem? – mosolyodott el kacéran. Regina befejezte az evést, Bella letette a cumisüveget, majd lassan ringatni kezdte a kicsit. Szemét le sem vette a fiúról.

- Egyelőre beérem Regina társaságával – nézett Bellatrix szemébe a fiatal mágus. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ha Bellatrix nem egy sokszoros gyilkos lenne és nem Voldemort szeretője, talán pótolhatná a nőt, akit szeret. Együtt felnevelhetnék Voldemort kislányát... De csak egy röpke gondolat volt, kihunyt, mielőtt Pitonban feléledt volna a vágy.

Ekkor bejött az egyik halálfaló és fojtott hangon közölte Bellával, hogy a Nagyúr igényt tart rá, azonnal. Bella biccentett, majd Reginára nézett.

- Piton. El kell mennem. Vigyázz rá egy ideig! – adta át ellentmondást nem tűrően Reginát a fiúnak. – Egyszer már úgyis megtetted… nem kell vele semmit csinálni. Valószínűleg elalszik hamarosan. Csak… tartsd! A Nagyúr látni kíván és nem késhetek… - Bella kirohant a szobából, otthagyva Reginát Piton karjaiban…

Piton a kislányra mosolygott, aki fészkelődni kezdett, majd miután kényelmesen elhelyezkedett a fiatal férfi karjaiban, elszundított. Piton csak nézte a roppant elégedett kislányt, és önkéntelenül felidézte azoknak a napoknak az emlékét, amikor Lilyvel együtt vigyáztak a kis Reginára a Roxfortban. Gondolatai azonnal szárnyra kaptak.

„Emlékszel?” üzente a távolba, ahol Lilyt sejtette. Az őrület, a féltékenység és a tehetetlen düh, ami hetekre lebénította a lány házassága miatt, most már nem béklyózta meg a halálfaló lelkét. Piton megértette, hogy túl sokáig voltak barátok és túl rövid ideig szeretők ahhoz, hogy bármi megváltozzon közöttük. Szerette Lilyt, és most pontosan úgy érzett iránta, mint amikor gyerekkorukban megkedvelték egymást. „Boldogok voltunk. Most is azok lehetnénk. Remélem, elégedett vagy az életeddel...”

 

Lily Evans épp a házuk kertjében ellenőrizte a varázsmagvak fejlődését, amikor kissé megszédült. Megkapaszkodott egy asztalban, majd gyorsan leült a legközelebbi székre. A szíve olyan gyorsan kezdett el verni, hogy Lily attól félt, mindjárt elviszi egy szívroham. Ilyesmi azonban nem történt, de valami rég nem tapasztalt érzés száguldott át rajta, mint egy melegfront. Lehunyta a szemét és valamiért Perselus képe sejlett fel előtte, Perselusé, ahogy egy kisbabát dajkál… Lilynek eszébe jutott, amikor Reginát gondozták egy hétig… pontosan akkor érezte ezt a gyengéd, mámoros érzést, amikor Piton ringatta a babát.

- Van egy gyereke? – suttogta Lily maga elé. – Lehetséges? – gyors fejszámolást végzett. Bizony, eltelt már annyi idő, amióta Piton s ő nem is látták egymást… eltelt majdnem egy év azóta… Lily szeme könnybe lábadt. – Pers… remélem, boldog vagy, bárhol élsz s bárkivel… - Lily mérhetetlenül szégyellte magát azért a gondolatért, ami átfutott az agyán. Rájött, hogy képtelen lenne elviselni, ha Piton egy másik nővel élne. – Önző, ostoba, hülye liba vagy, Lily! – suttogta mérgesen magának. – Ha gyereke van, hát megérdemli… Perselus Piton megérdemli a boldogságot… - a lány szíve még mindig majd’ kiugrott a mellkasából. Biztos volt benne, hogy a fiú talált magának valakit és biztosan összeházasodtak, máris gyerekük született…

Lily még mindig kereste a lehetőséget, hogyan tudna beszélni, vagy találkozni Pitonnal, de egyelőre nem eszelt ki semmit. Üzenni nem mert, írni nem volt hová… a Spinner’s End bizonytalan volt. Ki tudja, jár-e még oda Piton… Lily csak gyötrődött, de ezt mélyen titkolta férje előtt. Most egy pillanat alatt elsápadt és dübörögtek a gondolatai. Akarta is tudni, nem is, mi van Perselus Pitonnal.

 

Piton érzékelt valamit Lily gyötrődéséből. Egy megnyugtató  mentális hullámot indított útnak. Remélte, hogy célba érnek a szavai:

„Szeretlek, Lily! Örökké szeretni foglak! Ha találkozunk, tudni fogod, hogy bennem semmi sem változott. Nincs más, nem is lehet más nő az életemben... Te vagy az Egyetlen!”

 

Bellatrix körülbelül egy órát volt távol. Kimerültnek tűnt, amikor visszatért.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá… le is fektetted? (LOL – Zs) – mondta kissé rekedten, majd alvó kislánya fölé hajolt, aztán leült a kanapéra.

Piton felkelt, indulni készült.

- Elaludt a kislányod. Örülök, hogy jól van... hogy mindketten jól vagytok – tette hozzá gyorsan. Arcán átsuhant egy gúnyos vigyor. - Bár, ami azt illeti, láttalak már kevésbé zilált állapotban... Ennyire fárasztó a Nagyúr kiszolgálása?

Bellatrix szeme megvillant.

- Ne gúnyolódj velem, mert megbánod! Kifárasztott a Nagyúr! Valóban. De korántsem keféltünk – pattant fel. – Új fiúkat hozott Malfoy… az kikent majom… a Nagyúr szerint megfelelőek lesznek. Nekem kellett végigvizsgálni az összeset, nincsenek-e valami átok hatása alatt… Mindegy – legyintett kimerülten a boszorkány. – Minden a legnagyobb rendben megy. Még akkor is, ha ez a mocsadék Malfoy megint úgy nyalja Urunk hátsóját, mint egy gusztustalan pióca.

Piton elképzelte a Malfoy-piócát, amint a Nagyúr hátsóvával foglalkozik, és arra gondolt, hogy ilyen szituációban nem szívesen lenne Voldemort helyében.

- Még mindig utáljátok egymást, látom! Pedig hát a sógorod...

Bellatrix felhúzta a szemöldökét.

- Hát persze, hogy gyűlölöm még mindig Malfoyt! Megvetem. Legszívesebben kiherélném. A húgom csak szenved mellette.

Piton felvonta a szemöldökét. Eszébe jutott, mit mondott nem is olyan régen Lucius.

- Én úgy hallottam, boldog a házasságuk.

Bellatrix felnevetett, de semmi vidámság nem volt a hangjában.

- Még, hogy boldog? Narcissa? Na, persze… álmaiban esetleg. De ő az idióta… rég el kellett volna hagynia azt a majmot. Hagyjuk is ezt, Piton! – csattant fel Bella, mire Regina mocorogni kezdett nyugtalanul. A nő felkelt, betakargatta a kicsit, majd megragadta Piton karját és áthúzta egy másik helyiségbe, ami Bella hálószobája volt. Vörös ágy, vörös függönyök, fülledt erotika mindenfelé…

- Dobd le magad, ahová csak akarod – intett Bella, majd töltött egy minőségi whisky-ből és átnyújtotta Pitonnak. – Szóval, Piton… miért is jöttél? Ez még mindig nem derült ki. Netán nőre van szükséged? Szerezzek egyet? Vagy… én kellenék? – hajolt közelebb a fiúhoz Bellatrix és elmosolyodott. – A kis vöröskéd mit szólna ehhez… ejnye, rossz kisfiú… - lehelte. – Te meg a perverzióid… sárvérűekkel kefélni… mondd csak, tényleg poshadt a vérük? – gonoszkodott Bellatrix.

Piton szemében felvillant egy szikra, és legszívesebben lekevert volna egy pofont Bellatrixnak ezért a megjegyzésért. Ám ekkor Regina mocorogni kezdett a kiságyban, így Piton elfojtotta feltörő indulatait. Kipréselt egy megnyerőnek szánt mosolyt.

- Majd máskor beszélgetünk a nőkről és a sárvérűekről, Bellatrix! Engem is Voldemort hívatott az előbb, csak azért néztem be hozzád, mert látni akartam, mennyit nőtt a keresztlányom... - Mintha csak most jutna eszébe, belekotort a talárja zsebébe és előhúzott egy narancsot. Letette a kiságy mellé, majd biccentett Bellatrixnak, és sietve távozott.

Elhatározta, hogy beszélni fog Lilyvel. Minél előbb...

 

Narcissa a férjével való utolsó beszélgetés óta, amikor megtudta az igazságot anyósa haláláról, nem beszélt és nem találkozott Bella-val. Mikor nővére számon kérte, csupán egyetlen szót volt hajlandó leírni egy pergamenre, amit elküldött a baglyával: Kerubina. Onnantól fogva minden kapcsolat megszakadt a két nővér között.

Bella, amikor megkapta húga egyszavas levelét, csak bedobta a kandallóba és összetört pár poharat első dühében. Jól tudta, a húga innentől fogva kerülni fogja majd őt. Bár Bellatrix nem volt érzelgős és családcentrikus, amióta Regina megszületett, jobban viselte a családi kapcsolatokat és az utóbbi időben Narcissával is nagyon jól alakultak a dolgaik. Jó érzés volt, amikor húga meglátogatta. Mostantól azonban erre már nem is számított.

Természetesen ezért is Lucius Malfoy-t okolta.

Cissy élete legboldogtalanabb időszakát élte. Lucius-szal való kapcsolata semmit nem változott. Továbbra is külön hálószobában laktak, és alig beszéltek egymással. Narcissa érezte, hogy a férje békülne már, és ő is erre vágyott, de egyszerűen túl hosszú ideje léteztek már ebben a dacos állapotban, nem találták az utat egymás felé.

Lucius egy idő után rájött, hogy a neje nem a szokásos pár napos hisztijét mutatja be. Lucius, bár furcsa volt ez a maga számára is, mély tiszteletet kezdett érezni Narcissa iránt. Ettől függetlenül nem szűnt meg a dühe és minden lehetséges módon próbált közeledni felesége iránt, aki nem enyhült meg. Lucius a frusztrációját pedig nem otthon vezette le… hanem máshol. Ott, ahol volt pia és voltak nők, akik csak őt akarták.

Szinte soha nem volt otthon.

Nem is érdekelte már, mi lesz a házasságával.

Narcissa végső elkeseredésében egy gyógyító segítségét kérte, és betegséget színlelve az egész család előtt, elvonult a hegyekbe a Black dinasztia vadászkastélyába.

 

Lucius Malfoy nem az a fajta ember volt, aki elfelejtett volna bármit, vagy bárkit, ha az épp a céljait szolgálta. A kis Peter Pettigrew pedig kiváló eszköz volt ahhoz, hogy a céljait szolgálja. Volt már pár közös afférjuk, amiket Malfoy legszívesebben elfelejtett volna és mindig undorodva gondolt a kis patkányra, de most pont kapóra jött neki Peter.

Biztos volt benne, hogy a bizalmát könnyen elnyerheti, ha eddig még nem tette volna. Szüksége volt egy kémre, mert Malfoy, ellentétben Voldemort nagyúrral, egyáltalán nem bízott Pitonban. Bár most, hogy a fiú csalódott és megkeseredett lett, ki tudja, mitől, Lucius sokkal jobban érezte s látta Piton szemében a kegyetlenség szikráját. Ám Lucius mindenekelőtt Voldemort bizalmát szerette volna elnyerni végleg. 

 

Malfoy-nak nem került nagy munkájába kideríteni, hol tartózkodik Peter Pettigrew. Azzal tisztában volt, hogy már nem jár a Roxfortba, és kémei jelentették, hogy hónapok óta nem járt az apjánál. Ellenben egy bizonyos James és Lily Potter-nél szívesen időzik…

Lucius úgy vigyorgott, mint aki megnyerte a főnyereményt. A Potter-ház közelébe hoppanált, de nem túl közel, mert biztos volt benne, hogy tele van riasztóbűbájjal még a környék is. Lucius fogott egy baglyot és két üzenetet firkantott. Az egyiket Peternek.

A másikat…

 

Lily a kaparászásra lett figyelmes. James karjaiban feküdt, de nehezen aludt el ezen az éjszakán. James ellenben hangosan horkolt. Lily csak mosolygott ezen… végigsimított férje arcán, amikor a bagoly illedelmesen kaparni kezdte a párkányt. A lány felkelt, magára kapta a köntösét és óvatosan kihajolt a félig nyitott ablakon. A szíve vadul vert. Rögtön az futott át az agyán, hogy Ő írt...

- Perselus… - suttogta rekedten és remegő kézzel tépte fel az apró borítékot. Ám hamar csalódnia kellett. Csak három sor volt és „Peter” üzent neki, hogy a ház melletti fűzfás réten várja a lányt, szeretné ha segítene neki.

Lucius pontosan tudta, hogy a csupaszív egykori griffendéles kis szajha sosem tudott ellenállni barátai kérésének. Lily nem tudta mire vélni a dolgot, pár percig csendesen ácsorgott a szobában, majd nyelt egyet és felvett egy felsőt meg egy nadrágot, aztán elindult a rétre, pálcáját maga előtt tartva.

 

Nemcsak Lily lepődött meg ezen az estén. Peter is kapott egy üzenetet, mégpedig „Siriustól”, hogy beszélniük kell. A kis patkány rögtön rohant is a rétre. Ő ért oda előbb.

- Sirius? – szólongatta barátját, helyette azonban mást talált a fűzfa mögött…

Lucius elegánsan lépett elő és azonnal némítóbűbájt szórt a fiúra. A tervébe nem fért bele egyetlen felesleges pisszegés sem.

- Ó, kis barátom… ízléses az éjjeli viseleted… - nézett végig megvetően Lucius Peter szakadt pizsamáján, ami tényleg ócska volt.

Peter nyögött egyet és hadonászni kezdett a karjaival, de Lucius elmosolyodott.

- Ne félj! Nemes cél miatt vagyok itt – közölte bizalmasan. – Mivel ez egy titkos ügy, nem bízhatok senkiben. Csak benned. Ha még mindig vágysz egy bizonyos dologra…

Peter szeme elkerekedett és bólintott egyet. Lucius folytatta.

- Nos, maga a Nagyúr bízott meg… - susogta Lucius Peter-nek. – Hogy vigyelek elé… régóta figyel és biztos benne, hogy az egyik legértékesebb embere lennél. Jól gondold meg! Pénz, siker, csillogás vár rád! Ehelyett a… - fitymálóan Potterék háza felé intett. -… ezek a kölykök csak élnek bele a világba, sosem lesz belőlük senki. De te kiléphetsz innen! Sokra viheted… urunk megtanít mindenre – duruzsolta Lucius. – Nézz meg engem! Gazdag vagyok és a világ a lábaim előtt hever!

Peter már lihegett az izgalomtól és minden ízében remegett.

 

Lily ekkor ért a rét széléhez.

- Peter? Itt vagy? – szólalt meg halkan.

Lucius elvigyorodott és kissé arrébb lépett, levette Peterről a némítőbűbájt, majd a füléhez hajolt.

- A kis szajha… látod? Hozzám jött, de persze úgy tesz, mintha mást keresne… Potter barátodat ott csalja, ahol csak tudja! Bizony barátom… na, de… mi a válaszod? Jössz velem Voldemort nagyúrhoz? – kérdezte fojtott hangon Malfoy és Peter szemébe pillantott. A fiú elvigyorodott és átszellemült arccal hevesen bólogatni kezdett.

- Remek – suttogta Lucius. – Menj az utca elejére… csendesen, hogy ne riaszd el a kis barátnőmet… - vigyorgott gonoszul. – Menj, várj meg. Nem lesz több… tíz percnél az egész!

Peter zihálva motyogott valamit, aztán elindult az ellenkező irányba, mint ahonnan jött és ahonnan Lily is közeledett.

Lucius, amikor Petert elég messze tudta magától, nem tétovázott. Lily elé penderült és azonnal magához rántotta, befogva a száját durván.

- Nocsak, egy vörös kisangyal! Mi járatban erre, édes babám? – vigyorgott és erősen megszorította Lily karját, aki elejtette a pálcáját és felnyögött, kapálózni kezdett. Rögtön tudta, hogy ez volt élete legrosszabb döntése. A lábával kalimpált, de erőtlen, hiábavaló próbálkozás volt ez. Hiszen Malfoy-nál volt pálca, Lilynél pedig nem. Lucius kivárta, míg a lány rájön kalimpálás hiábavalóságára, majd amikor leállt, elengedte, de azonnal bénítóbűbájt szórt rá. Némítót azonban nem. Biztos volt benne, hogy ez a lány nem fog sikítozni segítségért. Gyűlölte a kis szajhát, amiért megpróbálta megölni nem is olyan régen őt, de nem becsülte le. Tudta, hogy okos, nagyon okos és ravasz… nemhiába szűrte össze a levet Pitonnal is. Lily dühösen fújtatott, zöld szeme izzott.

- Nos, kicsikém… - kezdte kedélyesen Lucius és a megdermedt Lily körül körözött, mint egy karvaly. – Az az igazság, hogy én nagyon nehezen felejtek és minap beszéltem a volt szeretőddel… úgy tudom, kidobtad… - vigyorgott. – Nos… Piton is azon az állásponton volt, hogy a vétkeseknek bűnhődniük kell.

Lily zihálva nézte Luciust.

- Milyen igaza volt Pitonnak! Ideje lenne megdöglenie, maga undorító mocskos szemétláda – szólalt meg rekedten a lány.

Lucius csak felnevetett.

- Ugyan, drágám, a mi álláspontunk merőben más! – lendített egyet a pálcáján, mire Lilyről lekerült a felső. A lány felkiáltott. Lucius végigpásztázta Lily csodás testét.

- Csak, hogy lássam, mire gerjed Piton meg a fél Roxfort… hmm… meg kell hagyni… bár utálom azt a büdös denevért, de… az ízlése kitűnő! Na, de nem is ezért jöttem… - ismét meglendítette a pálcáját, minek nyomán mély vágás jelent meg Lily mellei között és a hasán végig. A fiatal nő felordított fájdalmában. Peter az utca végén is hallotta az ordítást, vigyorgott egyet.

- Ez a Malfoy tud élni… - szuszogta. Biztos volt benne, hogy Lily tényleg összefekszik Lucius-szal, ahogy mindenki mással is…

Közben Lily sírva szenvedett, mert a vágások véreztek s nagyon fájtak. Lucius közelebb lépett, szeméből sütött a gyűlölet.

- Te kis ócska ribanc. Ez még csak a kezdet volt. Nem öllek meg. Túl könnyű lenne. De minden hónapban elkaplak és megkínozlak. Nem védhet meg senki. A puhapöcs férjed nem. A barátaid… nem… Piton pedig gyűlöl téged. A halálodat akarja, azt akarja, hogy bűnhődj meg, ő maga javasolta ezt a módszert is például! – röhögött fel Lucius.

Lily vergődött, miközben James Potter épp a másik oldalára fordult…

A lány görcsösen zokogott. Lucius ekkor levarázsolta róla a nadrágot is. Lily már pucér volt. Malfoy megkívánta a vörös boszorkányt, de egyelőre nem óhajtotta meggyalázni. Majd legközelebb…

Lily, bár tudta, hogy nem hihet Malfoynak, mégis a szavaitól szenvedett a legjobban. Lucius kegyetlenül megpaskolta a lány szép arcát, majd levette róla a bűbájt és hoppanált Peter mellé, akit megragadott és azonnal a Nagyúr elé vitte.

Lily ott állt véresen, pucéran a réten és összeomlott. Percekig csak görcsösen zokogott, de aztán erőt vett magán és hazavánszorgott. Bezárkózott az alsó fürdőszobába, és megvizsgálta a sebeket. Mélyek voltak, de szerencsére volt még abból a főzetből, amit Pitontól kapott, amikor leápolta a fiú a vonaton… Lily sírva, fogcsikorgatva tisztította ki a sebeket, de a heg megmaradt, mert a hegeltüntető bűbájt csak Piton ismerte… Lilynek fogalma sem volt, mit fog mondani James-nek napokig. Aztán csak eltűnnek a hegek… a tükörbe nézett és legszívesebben felüvöltött volna, amiért megalázták. Ez fájt neki a legjobban. Hogy ilyen ostoba idióta volt… hogy kiment arra a rétre… próbált annyira megnyugodni. Leült a fürdő padlójára és mélyeket lélegzett, közben magára vett egy hosszú hálóinget, ami a nyakáig zárt volt. Pitonra gondolt. Ő megmondta, hogy ne kezdjen ki egyedül Malfoy-jal… ha most itt volna, Perselusnak el merné mondani… ő segítene neki… de James… nem, James nem tudhatja meg. James képes lenne Lucius után rohanni és megölni… James nem tudhatja ezt az egészet…

Lily sápadtan, reszketve ment fel a hálóba és óvatosan bebújt a takaró alá, James mellé, de óvakodott most hozzábújni…

 

Lucius közben vidáman érkezett meg Peter-rel Voldemort kastélyába.

- Nos, barátom, sajnos előírás, hogy nem láthatsz addig semmit, amíg maga a Nagyúr nem engedi.

Peter izgatottan bólintott. Lucius egy fekete kendőt kötött a fiú szeme elé, majd a trónterem felé lökte, ő pedig bejelentette magát az egyik őrrel.

Az őr belépett.

- Kegyelmes uram! Lucius Malfoy van itt és hozott egy új tagot.

Voldemort éppen Monstro végtelenül unalmas tőzsdei beszámolóját hallgatta. Nagyot ásított éppen, amikor az őr bejelentette Lucius Malfoy érkezését. Most felcsillant a szeme.

- Jól van, elmehetsz, a részletekre nem vagyok kíváncsi – intett megvetően Monstro felé, majd jelezte az őrnek, hogy Malfoy és az új tag beléphet.

Lucius elégedett mosollyal lépett be, de aztán rögtön felvette az alázatos szolga-álarcot. Petert maga előtt löködte.

- Nagyuram! Köszönöm, hogy fogadsz ily késői órán! Íme, meghoztam a reménységünket, aki a Főnix Rendje tagja és kész beállni hozzád is!

- Hol van? - nézett szét a Sötét Nagyúr, észre sem véve Petert, aki még csak most fogta fel, hogy hol is van konkrétan. Amennyire lehetett, megbújt Lucius széles háta mögött és sunnyogva figyelt. Közben szinte tapintani lehetett a félelmét.

Lucius is érzékelte a kis Peter rettenetét, és semmi kedve nem volt miatta bajba keveredni, ezért előrelökte a fiút, majd keményen megmarkolta a vállait.

- Itt van, Kegyelmes Uram!

Voldemort közelebb lépett. A gallérjánál fogva felemelte Pettigrew-t, olyan mozdulattal, mintha egy büdös macskakölyök lenne. Megrökönyödve nézett Lucius szemébe.

- Ez a kölyök lenne? Azt hittem, Nagininek hoztad vacsorára!

Lucius arca megrándult.

- Nos, éppenséggel akár Nagininek is hozhattam volna, ám Nagyuram… - hajolt meg Lucius tiszteletteljesen - … úgy vélem, előbb vizsgálja meg, hátha nem olyan ócska holmi… - nézett Peter-re Lucius, úgy, mintha egy varrósdoboz lenne legfeljebb. – Úgy tudom, van valami különleges képessége.

Peter elkerekedett szemekkel, remegő ajkakkal nézett Voldemort vörös szemeibe. A félelem megbénította.

Voldemort éles hangon felröhögött.

- Nos, Peter... mi az a rendkívüli képességed, amivel úgy gondolod, hasznossá teheted magad?

Lucius is elvigyorodott, magában pedig remélte, hogy Peter nem fog elájulni a félelemtől.

Peter valóban az ájulás határán volt, ám amikor Voldemort számonkérte a képességét, egycsapásra elmúlt a rosszulléte. Igaz, még mindig nagyon félt, de már magához tért. Izgalmában zihált és egy perc múlva, szó nélkül patkánnyá változott. Ott rohangált Voldemort lábai előtt.

Voldemort a farkánál fogva felemelte a kis patkányt.

- Remek! - biccentett elismerően. - Egy animágus! Bejuthat bárhová, kiszimatolhat bármit! Feltéve, ha nincsenek macskák a környéken. Nos, nem bánom! Változz vissza, Féregfark!

Peter visszaváltozott és összegörnyedve ácsorgott a Nagyúr előtt.

- A próbaidőd alatt Lucius mellé osztalak be. Minden utasítását teljesíted és engedelmeskedsz neki. Megteszel mindent, amit kíván. A legfontosabb, hogy a Főnix Rendjének minden tagjáról pontos információkat szolgáltass. Nyerd el a bizalmukat, tedd magad nélkülözhetetlenné!

Peter remegő térdekkel bólogatott hevesen.

- Ig… igenis… - cincogta valószínűtlenül vékony hangon. Fel sem fogta igazán, mit mondott neki Voldemort.

- Most elmehetsz! - intett kegyesen Voldemort.

Peter még egy percig azt sem fogta fel, hogy a sötét mágus elbocsátotta. Csak állt ott szerencsétlenül, majd eszébe villant valami.

- Nagyúr… - szólalt meg rekedten és még kisebbre görnyedt. – Én is kapok… Jegyet? – kérdezte mohón. – Most kapom meg azt is? – nézett fel, arcán szétterült valami különösen ostoba kifejezés.

- A Sötét Jegyet akarod? Máris? - pislogott értetlenül a fekete mágus. Aztán elkapta Féregfark csupasz, fehér karját, mélyen a szemébe nézett. - Aki a Jegyemet viseli, a haláláig szolgál engem! Aki ellenem fordul, az meghal! Biztosan akarod?

Peter hörgött valamit, amit igennek lehetett venni. Voldemort érintése olyan volt, mintha a halál szele érintette volna…

Voldemort tapsolt egyet, mire megjelentek a szertartás kellékei. Lucius kezébe nyomta az izzó vasat és fensőbbségesen intett.

- Lucius Malfoy! - zendült Voldemort hangja. - Jelöld meg a halálfalók Sötét Jegyével az új szolgámat. Féregfark! Térdre!

Peter térdre csuklott, jól be is verte mindkét térdkalácsát, de szinte meg sem érezte. Eltátott szájjal várta, mi következik. Amikor meglátta az izzó vasat, először majdnem bepisilt, majd sikítozni kezdett. Képtelen volt visszafogni magát…

- Izzik! Hát ez… izzik! Ez a vas! – sipította, ám Lucius kéjes vigyorral rásütötte a billogot, jól belenyomta a bőrébe. Peter olyan hangosan üvöltött, hogy Regina felébredt a szunyókálásból és meg is ijedt, sírni kezdett éktelenül.

- Ne visítozz, mert megsüketülök – vetette oda undorodva Voldemort. - Talpra, Féreg! Elmehetsz! Lucius!

Lucius átadta egy szolgának a kellékeket, még mindig a kéjes vigyor ült a szája sarkában, ám ahogy Voldemort szemébe pillantott, lelohadt ez a mosoly.

- Igenis, Nagyúr!

- Mi a helyzet a Malfoy család örökösével? - érdeklődött a Sötét Nagyúr.

Lucius-nak kezdett melege lenni. Nyelt egyet, majd megköszörülte a torkát.

- Már dolgozom… az ügyön. Ám nem olyan könnyű, hiszen a nőknek nem mindig megfelelő a pillanat és hát tudja, Kegyelmes Úr, milyenek a nők… Narcissa egy különleges virágszál, akit körbe kell udvarolni és…

- Nem fogadom el a kifogásaidat, Lucius! - csattant fel Voldemort. - Már megmondtam: ha a sápatag asszonykád nem képes utódot szülni, megölheted és választhatsz helyette egy másik asszonyt. Ha viszont képes, és Te vagy alkalmatlan... hát bízd a dolgot egy nemzőképes férfira! Vagy én kérjem meg Pitont? Bizonyára szívesen besegítene! - Voldemort a folyosó felé intett az állával, ahol még éppen láthatta a fiatal feketemágust, amint elköszön Bellatrixtól és a kis Reginától.

Lucius undorodva megrándult. Még, hogy Piton és Narcissa?! Ettől a gondolattól hányinger fogta el. Hogy Piton hozzáérjen akár egy ujjal is az ő feleségéhez… alázatosan fejet hajtott.

- Nagyuram, biztosíthatlak, semmiféle akadály nincs az utódnemzés szempontjából. Ígérem, jövő ilyenkor már várandós lesz a fiammal a feleségem.

- Legközelebb akkor kerülj a szemem elé, ha a fiúutódod már megfogant – adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrően Voldemort.

Lucius még mélyebbre hajolt, majd hátrálva elhagyta Voldemort termét. Hazahoppanált és elhatározta, hogy helyre kell hoznia a családi életét, különben nagy bajok lesznek.

 

 

 

Lucius Malfoy, miután Voldemort világosan megparancsolta neki, hogy fiúgyermeket vár tőle és nejétől a lehető legrövidebb időn belül, heteken át próbálta felvenni a kapcsolatot Narcissával, hogy a békülés medrébe terelje a dolgokat, ám sikertelen volt bármelyik próbálkozása. Azt könnyedén kiderítette, hogy felesége hová tűnt el, de valahogy nem akarózott utána mennie. Tudta, hogy ezt a dolgot most nem ronthatja el még jobban és a végső kibékülés reményében gondolta át a helyzetet. Adott magának még egy kis időt a személyes találkozásra, addig is minden nap küldött egy-egy szerelmes, csábító levelet Narcissának. Ahogy írta a leveleket, rájött, hogy mennyire igaz minden szó, amit leír. Szerelmes a feleségébe és erre csak most döbbent rá igazán.

Mivel sok dolga nem volt, mert Voldemort nem hívatta, a békülési kísérleteken kívül a bosszú mozgatta. Lily Evans első megkínzása jólesett a lelkének, de többet akart ennél. Ahogy megpillantotta a kis szuka meztelen testét, állati ösztön tört fel belőle, hogy megszerezze. Közben gúnyosan gondolt arra, hogy az a hülye Piton képes volt elveszíteni ezt a kis vadmacskát…

Lucius komolyan gondolta, amit Lilynek mondott, hogy minden hónapban egyszer elkapja. Ám Lily sem volt olyan hülye, hogy ne vegye komolyan ezt a fenyegetést. A lány ügyelt rá, hogy egyedül sose menjen sehová, extra-védőbűbájokat tett a házra és a környékére. James kicsit furcsállta Lily ilyetén óvatosságát, rá is kérdezett, hogy történt-e valami, de Lily csak azzal hárította el az érdeklődést, hogy nem lehet elég óvatosnak lenni, főleg, hogy auror-képzőbe járnak és ki tudja, Voldemort nem szerzett-e erről tudomást.

James nem faggatózott, inkább boldog volt, hogy Lily minden percét vele tölti.

Lucius is rájött, hogy a kis szuka extramód védi magát és a szánalmas barátait. Épp egy kövér mugli asszonynak álcázva sétálgatott Lilyék utcájában, amikor meglátta, hogy a házból kisétál Sirius Black meg az a kis szajha, akivel Narcissa rajtakapta régebben… Lucius ajka vigyorba rándult.

Nem tétovázott sokat. Követte Aliciát és Siriust. Megvárta, míg az idióta Black bekíséri a lányt a házba, várt még fél órát, közben ráhangolódott Alicia elméjére. Érzékelte a vágy hullámait, a szerelmet, a boldogság lüktetését…

- Kiscsibém, majd meglátjuk, mennyire leszel boldog… - vigyorodott el Lucius és elindult a lány háza felé.

Alicia szórakozottan búcsúzott el később Sirius-tól, igazság szerint napok óta furán érezte magát. Talán elbódította James-ék boldogsága, talán valami más, de egyre gyakrabban gondolt a házasságra és családalapításra. Sirius-t azonban lekötötte az auror-képző, sosem említette a témát, Alicia-nak fogalma sem volt róla, hogy Tapmancs is tervezget, s így azt hitte, hogy szerelme tökéletesen elégedett a kapcsolatukkal, és esze ágában sincs változtatni. A lány elkövette azt a hibát, hogy nem mert nyíltan beszélni az aggodalmairól Sirius-szal. Nagyokat sóhajtva kuporgott az egyik fotelben, a ház különösen üresen kongott most. Alicia szülei még a nyár elején elutaztak, olyan messze Voldemorttól, amilyen messze csak lehetett, a veszély ami a sárvérűeket fenyegette egyre csak nőtt, de a boszorkány nem volt hajlandó követni őket, mondván, hogy egy leendő auror kedveseként, ő biztonságban lesz. Ebben is tévedett.

Lucius megvárta, míg teljesen besötétedik. Csak ekkor kopogott az ajtón három rövidet, pálcája készenlétben volt.

 

Alicia összerezzent a kopogásra, először felderült az arca, Sirius gyakran beállított hozzá váratlanul, akkor is ha előtte néhány órával váltak el, de a lány érezte, hogy az a valaki az ajtó másik oldalán biztosan nem Sirius. Kezébe vette a pálcáját, és résnyire kinyitotta az ajtót:

- Ki az? – kérdezte halkan, de amikor megpillantotta Malfoy-t, elsápadt.

- Jó estét, szépségem! – lökte be durván az ajtót Malfoy, de nem számított az azonnali támadásra.

A szőke boszorka sok trükköt ellesett az auror-képzőben, mikor néhány alkalommal meglátogatta a barátait. Azonnal ráküldött Lucius-ra egy ökölcsapás-bűbájt, miközben reszketve hátrálni kezdett a nappaliban.

Lucius az arcához kapott és felszisszent.

- Te mocskos szajha! – ordította és leterítette Aliciát egyetlen pálcasuhintással. – Mit meg nem engedsz magadnak?! – a dühös férfi minden bosszúságát, félelmét és haragját ezen a szerencsétlen lányon készült leverni. Ahogy Alicia a padlón feküdt, Malfoy jó erősen rátaposott az egyik kézfejére.

Alicia felsikoltott a fájdalomtól, tehetetlenül vergődött a szőnyegen.

- Kérem ne bántson, mit akar tőlem megint? MIT AKAR??? – ordította könnyes szemekkel, de tisztában volt vele, hogy nem fog választ kapni. A Malfoy villában történtekre nem emlékezett, csak a Valentin napi halálfaló támadásra, és nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a szőke mágus csupán azért támad rá, mert sárvérű.

- A nők mind… undorító visítozó szajhák! – zihálta Lucius, ahogy felemelte Aliciát és a nappaliban lévő kanapéhoz vonszolta.

- Eresszen el! – Alicia úgy küzdött, ahogy csak az erejéből telt, a pálcáját azonban elejtette, így jobb híján addig kapálózott, míg sikerült megtépnie a szőke hajkoronát, egyik térdével pedig erőteljesen gyomorszájon rúgta Malfoy-t. – Mocskos görény! – sziszegte feldühödve, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán elmenekülhet.

Malfoy megint nem számított a támadásra. Fájdalmasan összegörnyedt, de aztán rögtön ököllel vágott a lány arcába.

- Meg akartam adni neked azt a szerencsét, hogy velem kefélhetsz… de ezek után nem kapsz semmit a fájdalmon kívül! – üvöltött őrült módjára Lucius.

Tombolt és esélyt sem hagyott a fiatal lánynak a túlélésre. Beleadta minden dühét és fájdalmát, Lilyt büntette ezzel, Bellatrixot, az anyja gyilkosait, Narcissát…

Alicia megmoccanni is képtelen volt, a fájdalom elviselhetetlenül mart bele újra meg újra...nem érzékelte már az időt, gyilkosát már nem is látta, szeme elhomályosult a kínoktól. Aztán a fájdalom hirtelen megszűnt, mintha kilépett volna a saját testéből, nem érzett semmit, csak lebegést. Tudta, hogy haldoklik, és tudta, hogy nem tehet ellene semmit. Sirius mosolygó arca jelent meg előtte, és Alicia már nem félt. Utolsó mentális üzenetét mégis saját gyilkosának küldte: „Sirius ne tudja meg...kérem!”

Amikor Lucius magához tért az ámokfutásból, minden véres volt és Alicia holtan, ernyedten feküdt a véres kanapé közepén. A szőke mágus, mintha csak most fogta volna fel, mit tett. Zihálva, nyögve dőlt neki a falnak és heveny hányinger fogta el. Kirohant a fürdőbe és hideg vizet löttyintett az arcába, majd a tükörbe nézett. Egy pillanatra olyat látott, amitől kiverte a víz. Szemeiben fellobbant valami vörös fény, amitől Luciuson eluralkodott a bénító pánik.

- Nem!!! – ordította. – Ez nem én vagyok!!!! – kirohant a nappaliba, eltüntette a nyomokat, Alicia testét pedig megbűvölte és bedobta a legközelebbi folyóba.

Még arra is gondolt, hogy hagyjon egy üzenetet a Black fiúnak. Lucius maga sem tudta miért, de fontosnak tartotta ezt. Nem szabad megtudniuk, hogy ez a lány meghalt… ott van a vörös szuka… ő veszélyes… vele számolni kell… a végén még rájönne…

Lucius gyorsan keresett egy írást, amit Alicia írt saját kezével, megírta a levelet Siriusnak, melyben kifejti, hogy már nem szerelmes belé és elhagyja, elutazik messzire és ne is keresse. Aztán Lucius megbűvölte a saját kézírását, hogy úgy tűnjön, valóban Alicia írta, majd a lány baglyára bízta a küldeményt, utána villámgyorsan hoppanált a helyszínről.

 

Sirius dobogó szívvel, és remegő kezekkel olvasta a levelet. Azonnal Alicia házához rohant, de semmit nem talált már. A fiatal mágus napokig nem tért magához, éjszakákon át bolyongott a parkban, ahová gyakran kijártak, felidézte minden boldog percüket, és próbált valami magyarázatot kapni önmagától. Holdkórosként járt-kelt nappal is, Lily és James rettenetesen aggódtak érte. Sirius hiába igyekezett nyomokat találni. Kitagadott aranyvérűként meg volt kötve a keze, az aurorok pedig semmit nem tudtak kideríteni. Hosszú hetek teltek el így, végül Sirius az egyetlen lehetséges megoldást választotta: elhitte, hogy Alicia elhagyta. Azt beszélte be magának, hogy a lány félelme Voldemort hatalmától jóval erősebb volt a szerelemnél, és talán a szülei nyomására mégis követte a családját. Ez a magyarázat haragot szült Sirius szívében és sértődöttséget, mert azt jelentette, hogy Alicia nem hitt sem az ő védelmében, sem a kapcsolatukban. Így már könnyebb volt felejteni...

 

 

 

 

 

Lucius az őrült ámokfutása után napokig nem is hagyta el a Malfoy Manort. Na, nem mintha tartott volna bármitől vagy bárkitől is. A saját lelke háborgott és ezzel a brutális gyilkossággal a gondjai megsokszorozódtak. Nem a sárvérű halála rázta meg, még csak nem is az, hogy egy fiatal lány volt az áldozat.

Minduntalan Narcissa arca sejlett fel lelki szemei előtt, és az, hogy az asszonya végleg elfordulna tőle, még ennél is jobban, ha megtudná, mit tett…

Lucius erre a gondolatra mindig iszonyúan kiborult s ezt whisky-vel próbálta orvosolni. Egy hét tömény bódulat után elszánta magát a cselekvésre.

Gyönyörű dísztalárt öltött, miután jól kiáztatta magát a hatalmas fürdőkádjában. Három óriási virágcsokrot rendelt, majd karján a virágokkal hoppanált a Black ház hegyi kúriája elé. Lucius még életében nem volt ennyire izgatott és feszült, de tudta, hogy nem ronthatja el a dolgot.

Narcissa épp legkedveltebb elfoglaltságának hódolt, szépítgette a kis gyógynövényes kertet. Egyszerű ruhában volt, haja kibontva omlott a vállára. Hirtelen felegyenesedett, és a ház felé fordult. Érezte, hogy valaki látogatóba érkezett. Nagyon remélte, hogy Lucius az. Büszkesége nem engedte, hogy ő közeledjen, de már majd belehalt a magányba.

Lucius illedelmesen bekopogott, majd – még a házimanót sem inzultálva – lassan belépett a hatalmas csarnokba.

- Szólj az Úrnődnek – vetette oda a manónak, aki meghajolt és elment Narcissáért.

- Ki az? – kérdezte a manótól Cissy, akibe már a kerti kijáratnál botlott bele, mert közben elindult a villa felé.

- Malfoy úr jött látogatóba. – jelentette a manó. Cissy intett a kezével a manónak, aki fejet hajtott, majd elsietett. Narcissa egy tisztító bűbájjal rendbe szedte magát, mert a keze és a ruhája csupa föld volt, aztán lassan belépett az előcsarnokba.

Lucius, amint megpillantotta feleségét, rögtön elöntötte valami rég érzett érzés, ami már nagyon hiányzott neki. Észre sem vette, mennyire őszinte most a mosolya.

- Narcissa! – szólalt meg rekedten és elindult az asszony felé.

- Tartsd meg a három lépés távolságot, Lucius. – bukott ki a nőből a rideg utasítás, bár a szíve majd kiugrott a torkán, mikor meglátta férjét.

Lucius megtorpant.

- Igazad van. Minden okod megvan rá, hogy ne engedj közel magadhoz! De kérlek… őszinte megbánással jöttem most eléd, azért, hogy ne, kérlek ne szólj közbe, hadd mondjam el! Aztán ítélj… - nézett Lucius Narcissa kék szemeibe.

Narcissa egy hosszú pillanatig csak fogva tartotta az ezüst szempárt, majd lehunyta a szemeit, és aprót biccentett.

- Rendben van, mondd el, amit szeretnél. – ott toporogtak továbbra is a csarnok közepén.

Lucius bólintott.

- Köszönöm, hogy megadod a lehetőséget – fogta az első csokrot és felesége lábai elé helyezte. – Vörös tulipáncsokrot hozok eléd elsőként, mert az a szerelmi vallomás jelképe. Amíg nem mentél el tőlem, nem tudtam, mennyire szerencsés gazember vagyok, hogy… az enyém vagy. De mindent átértékeltem. Az egész életem egy nagy szenny nélküled, Narcissa. A kezed olyan fehér és ha hozzámérsz… megtisztulok tőled. – Lucius vallomásában nem volt semmi gúny, sőt, olyan őszintén beszélt, ahogy talán még soha.

Narcissa amúgy is hatalmas szemei a duplájára nőttek a döbbenettől, ahogy férje szavait hallgatta. Ő is érezte, hogy őszintén beszél, és még sosem tett neki ilyen vallomást.

Lucius aztán fogta a második csokrot.

- Borostyán-csokor, hogy tudd, érezned kell, hűséges vagyok hozzád az idők végezetéig. Nem létezik számomra más nő. Te vagy a Nő, akiért érdemes élnem. Ezzel a csokorral is a bocsánatodat kérem.

Cissy hangtalanul, zihálva vette a levegőt, arca kipirult, már most kimondta volna, hogy megbocsát, de nem akarta félbeszakítani Lucius mondandóját.

Lucius ekkor a harmadik, legnagyobb csokrot tette felesége elé.

- Lángoló vörös rózsák… szerelmes vagyok beléd, Narcissa Black, és ez nem fog változni. Rengeteg hibám van és még több bűnöm, és a sors fintora, hogy ezt pont melletted értettem meg, hiszen Te olyan tiszta vagy és jó… Narcissa, kérlek, bocsáss meg nekem és gyere haza… szükségem van rád, gyarló vagyok, de ha már nem szeretsz, hát mondd el most! Mondd el és én… - Lucius arca megvonaglott. Láthatóan most gondolt csak bele, hogy az asszonya talán nem szereti már és azért hagyta el.

- Szeretlek, Lucius...mindig szerettelek, és szeretni is foglak. – törtek fel az érzelmes szavak Cissy-ből. Lehajolt a gyönyörű virágokért, hogy jelezze, elfogadja a bocsánatkérést, aztán a mellettük lévő asztalra helyezte a csokrokat. – Ne említsük a múltat, amit őszintén megbocsátok, de a jövő nem csak rajtam áll, remélem ezt tudod. – komolyodott el a boszorkány, és férjére pillantott.

Lucius letérdelt neje elé és megcsókolta a kezét, majd átölelte a derekát. Lassan felállt, most már a nő vállát ölelte gyengéden. Megcsókolta a homlokát.

- Narcissa… hogy jutottunk idáig… nagyon szeretlek! – bizonygatta Malfoy.

- Most már nem az számít, hogy jutottunk idáig, hanem, hogy mit teszünk ezek után. – Cissy szemébe könnyek gyűltek. – Én is nagyon szeretlek... – súgta, és magához húzta Lucius fejét, ajkaik összekapcsolódtak...hosszú idő után újra.

A házaspár a kezdeti óvatos békülési időszak után eltöltött három fergeteges, szerelmes napot még a hegyek közt, aztán Lucius legnagyobb örömére, hazatértek a Malfoy-kúriába.

Narcissa boldogan vette kézbe a kúria irányítását, nagyon hiányzott neki a ház. Eleinte még óvatosan figyelte férje minden mozdulatát, a kisördög ott motoszkált a fejében, hogy Lucius, régi szokásához híven csak ígérget, de a férfi semmi olyat nem tett, ami ezt igazolta volna. Cissy pedig megnyugodott, és cserébe feláldozta énjének azt a darabját, ami nem passzolt bele egy Voldemorthoz hű, aranyvérű famíliához.

Lucius az elkövetkezendő hetekben, hónapokban tenyerén hordozta feleségét és mindent megadott neki, de főleg szerelmet, figyelmességet.

A házaspár őszintén remélte, hogy a nyár folyamán végre a gyermekáldás is megjön.

 

 

 

Már bőven őszbe fordult az idő, október elejét írtak, amikor Lily baglyot kapott a Czikornyai és Patzából, hogy megjöttek a legújabb könyvek. Épp szombat reggel volt, lustán hevertek az ágyban, kint őszies szél süvített. James megcsókolta felesége arcát és magához húzta.

- Mi az, édesem? – érdeklődött a lánytól. Lily lobogtatva mutatta neki a levelet.

- Megjöttek a szerelmeim… - nevetett.

- Az összes? – vigyorgott egyet James, majd hosszú csókot nyomott Lily ajkára. – De az első még mindig én vagyok, ugye? – kérdezte tőle suttogva.

Lily elpirult és nyelt egy aprót.

- Hát… persze, persze… - bólogatott, de nem nézett James szemébe. – Ideje felkelni lustaság! Nem tízre mentek Sirius-szal valahová? Mi van Remus-szal mostanában? – kérdezte a lány, ahogy felkapta magára a köntöst és a ruhásszekrényt kinyitva válogatni kezdett a ruhái között. Valamiért a keze a egy zöld, csinos felső és egy ugyancsak zöld, rövidke loknis szoknya után nyúlt, meg egy fekete harisnyát is kivett a fiókból, majd egy fekete övet.

James még nyújtózkodott, kedvtelve nézte Lilyt. Aztán válaszolt valamit neki, de jófomán ő sem tudta, mi van Remus-szal, hiszen volt, hogy hetekre eltűnt, és nem Holdtöltekor…

Lily csakhamar elkészült. Csinosan állt neki a szűk felső, a rövidke szoknya és a fekete öv karcsú derekán. Hozzá elegáns csizmát húzott és egy rövidke kabátot. El is indult hamar az Abszol útra.

Az üzletek előtt nyüzsögtek a varázslók és boszorkányok, úgy tűnt, minden boltba most érkezett áru. Lily jópár ismerős arcot látott, köszöntek egymásnak, volt, akivel megállt beszélgetni egy kicsit. Aztán amikor végre bejutott a könyvesboltba, csak az eladó mentette meg a sorbanállástól. Lily régóta ismerte az eladólányt, ő is Roxfortos volt. Lily megkapta a már megrendelt könyveket, aztán felment az emeltre, ahol kedvére nézelődhetett és olvasgathatott. Minden könyvet átlapozott, beleszagolt, imádta az új könyv illatát.

 

Piton első kísérlete, hogy visszatérhessen a Roxfortba, teljes kudarcba fulladt. Dumbledore még csak nem is válaszolt a levelére. Ám a fiatal halálfaló nem adta fel. Felkutatta azokat a helyeket, amelyeket Dumbledore gyakran látogatott. Most is őt követte, felkészült rá, hogy amint eljön a megfelelő pillanat, az útjába áll és nem engedi tovább, amíg ki nem csikarja a beleegyezését a visszatéréséhez. Ám amikor az agg mágus eltűnt a harisnyaboltban, Pitont hatalmába kerítette az undor, és inkább átment az utca másik oldalára. Úgy tett, mintha az új könyveket lapozgatná, valójában azt leste a kirakatüvegen keresztül, hogy mikor lép ki végre a szemközti üzletből a Roxfort igazgatója.

Lily nem sietett haza, hiszen nem volt épp dolga, James pedig késő estig Sirius-szal lógott, így kényelmesen hátradőlve merült el az olvasásban. Aztán észrevette, hogy az egyik megrendelt könyvet nem találja azok között, amiket Kate, az eladólány hozott fel neki. Felkelt és kihajolt a korláton.

- Kate! – szólította meg a lányt, aki egy fekete taláros mágussal beszélt éppen.

Piton kelletlenül válaszolgatott az eladólánynak, aki udvariasan érdeklődött, miben segíthet.

- Igen... Az Ezer bűvös fű és gomba új kiadása érdekel – vetette oda éppen, oda sem figyelve az előtte tornyosuló könyvkupacra. Egyáltalán nem bánta, hogy egy másik vevő magához szólítja az eladót. Egy másik vevő, akinek a hangja nagyon ismerős volt valahonnan... Meglátták egymást.

Ahogy Kate megfordult, Lily megpillantotta a fekete taláros haját, majd az arcát is… a szíve azonnal hevesen kezdett verni és mozdulni sem bírt a megrökönyödéstől.

Kate Lilyre nézett.

- Igen, Lily? Keresel még valamit?

Lily azonban bíborvörös arccal pislogott egyet. Pillantása összekapcsolódott Perseluséval…

Piton szája kissé elnyílt. Azonnal megfeledkezett a tervéről, Dumbledore-ról... Ösztönösen indult a lány felé, szemébe azonnal visszatért a fény. A viszontlátás őszinte és tiszta örömét érezte, ahogy meglátta. Többen jöttek lefelé a galériáról, Piton félrelökdöste őket, miközben felsietett a lépcsőn.

- Lily!

Lily, amilyen gyorsan csak tudott, leguggolt és görcsösen kapaszkodott a korlátba. Nevetséges, szánalmas próbálkozás volt arra, hogy elbújjon, hiszen látták egymást… a lány képtelen volt megmozdulni. Kate ekkor ért fel az emeletre.

- Lily, kellene valami? Szívesen… de mit csinálsz?

- Öhm csak… leesett a … könyvjelzőm… - motyogta Lily vörös arccal és úgy tett, mintha keresne valamit. – Kösz, Kate… izé nem kell… semmi… már megvan…

- Lily... - suttogta Piton, mint aki nem hisz a szemének. Türelmetlenül várta, amíg Kate befejezi a beszélgetést Lilyvel.

Kate megvonta a vállát, aztán lesietett a vevőktől nyüzsgő alsó szintre. Lily még mindig nem moccant meg.

- Lily... - szólította meg most már hangosabban a mágus a fiatal nőt. Csodálatosan szépnek, érettnek, asszonyosnak látta. Az nem lehet, hogy Lily nem akarja őt megismerni! Piton kissé zavartan lépett közelebb. - Mit csinálsz itt?

Lily nem nézett fel, habár a fiú már előtte állt. (nem röhög…!:D-B) (De igen! :DDD -S)

Piton óvatosan ráhangolódott Lily elméjére. Érzékelte, hogy zavarosan kavarognak a gondolatai és az érzései. Ezer kérdése lett volna, de inkább kivárta, hogy a lány  figyelemre méltassa és megszólaljon végre.

Lily sóhajtott egyet, majd lassan felemelkedett és tétova mozdulattal lesimította a szoknyáját, majd Pitonra nézett.

- Tudod, nagyon szép ez a… szőnyeg és szerettem volna tudni, milyen anyagból van, hogy… szánalmas vagyok! – mondta aztán csüggedő kézmozdulattal. Piton ott állt, tőle két lépésre és Lily nem tudott úgy nézni rá, mint egy idegenre. Nem tudott úgy csinálni, mintha már nem számítana.

- Gyönyörű vagy! - jelentette ki az igazságnak megfelelően Piton. Legszívesebben azonnal a karjaiba zárta volna a lányt. Hiszen semmi sem változott... Piton egyszerűen kizárta az elméjéből az elmúlt hónapok mardosó kétségeit. Ő azt a Lilyt szerette, aki az emlékeiben élt. Akinek csillogott a szeme és mindig volt számára egy kedves mosolya. Mindennél jobban vágyott rá, hogy ezt a mosolyt újra viszontlássa a fiatal nő arcán. - Miért lennél szánalmas? Csodálatosan nézel ki, mint mindig. Sőt... - Piton nyelt egyet. Ilyen szépnek talán még sohasem látta a kis vörös boszorkányt.

Lily kissé elmosolyodott.

- Kösz, Pers. Még mindig elég hitelesen állítod, hogy nem vagyok szánalmas… de hát az volt ez a jelenet… mindegy… - legyintett Lily, majd megköszörülte a torkát és nyelt egyet. – Öh… hát Te? Az új könyvek miatt jöttél? – kérdezte lazán, vagyis szerette volna, ha lazának tűnik. Közben majd’ elepedt azért, hogy a nyakába ugorjon, hogy megcsókolja… ez szinte kiült az arcára is. Biztos volt benne, hogy a fiatal férfi tudja, mi jár a fejében legilimencia nélkül is.

Piton halványan elmosolyodott. Egy pillantást vetett az utcára, de már teljesen megfeledkezett Dumbledore-ról.

- Igen... Megjelent néhány roxforti tankönyv... - Szerette volna elmondani a tervét, meg mindarról beszámolni, ami az utolsó találkozásuk óta történt vele. De aztán eszébe jutott egy roppant zavaró momentum: az, hogy Lily időközben férjhez ment James Potterhez. Piton arcán ekkor átsuhant egy rángás. Kissé visszafogottabban szólalt meg. - Hát Te...? Csak erre jártál és benéztél?

- Igen… rendeltem pár könyvet… jó itt olvasgatni. Csak… - Lily kifújta a levegőt. – Pers, ez őrület. Én ezt így nem… ez… nem gondoltam, hogy pont ma találkozunk és…

- Én sem számítottam rá – vágott a szavába Piton. Ám képtelen volt leplezni az örömét. Lily keze után nyúlt, megvárta, amíg a fiatalasszony a szemébe néz. - Annál jobban örülök, hogy látlak.

Lily nem húzta el a kezét, sőt, ő is közelebb lépett és annyira szorította a fiú ujjait, mintha soha nem akarná elengedni. Csak nézte fekete szemeit és szinte csaknem elfeledkezett magáról.

Piton legszívesebben magához ölelte volna a lányt és megcsókolja, nem törődve azzal, hol vannak éppen. Meg is tette volna, ha nem látja meg ebben a pillanatban a szemközti üzletből kilépő Dumbledore-t. De most már esze ágában sem volt, hogy utána menjen és megzsarolja.

Kate lépéseire tért magához Lily. Gyorsan elengedte a fiú kezét, majd a könyveihez lépett és bevarázsolta őket a táskájába. Félelmetesen remegett a keze. Amikor Kate ismét lement, Lily Pitonra nézett. – Nem tudlak csak így itt hagyni… - suttogta. – Ha nem utálsz… ha szeretnél velem… szóval ha van bármi mondanivalód, gyere a Zsebpiszok-köz melletti kis sikátorba… Pers, ne haragudj, hogy… - ám Lily nem folytatta. Felkapta a táskáját és lerohant a lépcsőn. Gyorsan fizetett, majd kifutott az utcára. Remegő lábakkal közelítette meg a kihalt sikátort. Amikor odaért, a falnak támaszkodott és próbálta lecsendesíteni dübörgő szívverését.

Piton nem értette, miért szalad el előle a lány, ha nyilvánvaló, hogy szívesen beszélgetne vele. (Ezt egy férfi nem érheti!:D-B) Gyorsan kifizette a könyvet, Lily után sietett. Dumbledore-ról teljesen megfeledkezett. Sőt, az egész világról is. Hiszen itt volt Lily, egy karnyújtásnyira tőle. Csak ez számított!

Lily már akkor tudta, hogy a fiú eljön ide, amikor Piton elindult a könyvesboltból. A mentális kapocs erős volt köztük, mindvégig az volt, sosem szűnt meg. Csak legfeljebb ők temették el magukban…

- Miért futottál el? - kérdezte értetlenül Piton. - Lily, mi történt veled? - Újra a lány keze után nyúlt, szembe fordult vele, kivárta, amíg Lily újra a szemébe néz. Tétova mozdulattal végigsimított a csodás, vörös hajzuhatagon. Semmi sem változott. Ugyanúgy szerette és kívánta a lányt, mint amikor utoljára találkoztak.

Lily letette a földre a táskáját és a fiúhoz lépett, beljebb húzta, egészen a sikátor mélyére. Közel voltak egymáshoz. Lily lassan ölelte át Pitont. Ahogy összesimult a testük, a lány úgy érezte, hazaért… lehunyta a szemét és csak átadta magát a tiltott ölelésnek, amire már oly régóta várt és ami most már tilos volt neki…

Piton érezte, hogy Lily valósággal reszket. Egyelőre semmit sem fogott fel a házas asszony gyötrődéséből. Az ő számára Lily Evans az maradt, aki volt: az egyetlen szerelme.

- Végre itt vagy! Mindig velem voltál gondolatban... - kezdte kissé összefüggéstelenül. Piton tisztán érzékelte Lily zavarodottságát, de nem értette az okát. Kicsit hátrébb lépett, fürkészve nézett a fiatal nő csodazöld szemébe. - Mi a baj?

- Merlinre, Pers… - susogta Lily, ahogy elengedték egymást. A lány végigsimított egyik ujjával óvatosan a fiú sápadt arcán. – Azt hittem, soha többé nem látlak…

- Nem kerestél... - rázta a fejét Piton. - Pedig... én... Semmi sem változott! - Piton elméjébe  hirtelen visszaszivárogtak mindazok az emlékképek, amiket örökre ki akart zárni a tudatából. Lily esküvője, ahogy a lány boldogan simul James Potter ölelésébe. Saját maga, amint szánalmasan kapaszkodik a templom oszlopába. Majd az utána következő időszak, amikor italba fojtotta minden bánatát... Ám az önsanyargatás időszakának Lucius Malfoy látogatása véget vetett. Piton azóta szinte minden pillanatot Voldemort udvarában töltött. Belevetette magát a tanításba, és őszinte örömét lelte a fiatal halálfalók kiképzésében. Lily visszatért az álmaiba, a tudata és a szíve legmélyén őrizte: ha meg akarta magát jutalmazni, csak felidézett egy emléket... És most itt van életnagyságban, a karjaiban reszket a lány, akit mindennél jobban szeret... Piton önkéntelenül közelebb hajolt, hogy megcsókolja.

Lily kissé elfordította a fejét, ahogy a fiú ajka közel került az övéhez.

- Pers, tudom, hogy tudod… mindent tudsz rólam. Ott voltál az esküvőn. Tudom – mondta váratlanul Lily és felnézett. Szemében a vágy lobogott. Olyan gyönyörű volt ebben a pillanatban… ahogy kivirult, csakis a fiú érintésétől…

Piton szája széle megremegett. Potter, a zavaró tényező, akit el kell távolítani Lily közeléből, Lily életéből, hogy a lány visszatérhessen...

- Lily, az nem számít! Ha úgy érzed... ha kellek neked... Olyan nagy bűn lenne, ha most megcsókolnálak?

Lily nem engedte el Piton kezét.

- Hát igen. Egy titkos, bűnös, házasságtörő dolog lenne, ha megcsókolnánk egymást. Vagyis részemről. Azt nem tudom, hogy Te… hogy…

- Engem nem érdekel, ki mit szólna hozzá... Nekem nincs senkim, csak Te kellesz, téged akarlak...

Lily felsóhajtott és hozzábújt a fiúhoz. Az, hogy Piton bevallotta, nincs senkije, mérhetetlen nyugalommal töltötte el, hiába tudta, ez mennyire önző dolog.

- Soha nem akarlak elengedni… - mormogta, ahogy belefúrta a fejét a vállába.

Piton is tökéletesen megnyugodott Lily ölelésétől. Végigsimított az arcán, a karján, majd összekulcsolta az ujjait a lányéval.

- Hát ne engedj el. Éljünk együtt! Hiszen így terveztük... Nem számít, mi történt azóta. Az én ajtóm mindig nyitva áll előtted! Gyere velem, maradj velem...

- Ez az egész… olyan nonszensz, én… hogy… hogy történhetett ez? Hogy… miért távolodtunk el ennyire egymástól?! Pers! – Lily átkarolta a fiú nyakát és óvatosan megcsókolta az arcát, közel az ajkához. De tovább nem ment. – Miért mentél el egyetlen szó nélkül? Megmondhattad volna, hogy szakítani akarsz és… hogy talán korlátoztalak valamiben? Most is… neki dolgozol? – pislantott egyet Lily. – Azt nem kérdezem meg, hogy vagy. Láthatóan… nem a legjobban… - Lilyt őszintén megrémítette Perselus lesoványodott arca, rendkívül sápadt bőre. Nem voltak illúziói a fiú életét illetően. Legszívesebben fogta volna és elhoppanál vele a világ végére, ahol csak egymással törődnek, ahol behegednek a sebek, ahol kényeztethetné Őt… Lily szemei örvénylettek, csillogtak.

Pitonnak fogalma sem volt róla, hogy mennyire pocsékul fest. A palotaszolgálat megviselte ugyan, de azóta, hogy Voldemort hatalma kiteljesedett, sokkal elviselhetőbb volt, mint korábban. Valójában Piton csak fizikailag volt jelen, a gondolatai és az érzései, amelyeket mélyen elrejtett, szüntelenül Lily körül forogtak. A mentális páncél azonban megkeményedett a lelke körül. Vonásai közönyt és kíméletlenséget mutattak, ami a romantikus lelkű, könnyed, gunyoros Hercegből maradt, az életvágy és az öröm csak a lelke legmélyén pislákolt már. De a szikra most fellobbant, és Piton nagyon vágyott rá, hogy Lily is meglássa benne... Hogy érezze, az élete értelmét jelenti az ölelése. Halkan szólalt meg:

- Nála dolgozom. A szolgálatában állok, de most... most végre azzal foglalkozhatok, amihez értek. A fiatalokat tanítom. Nem arra, hogyan harcoljanak és gyilkoljanak! - emelte fel az ujját Piton. - Nagyjából ugyanarra képezem ki őket, amit Te is tanulsz az auror-képzésen. Nem titok előttem, hogy van ilyen képzés – jegyezte meg kis mosollyal a szája szögletében Piton. Közelebb lépett. - Lily, gyere el velem... Menjünk el innen! Van élet Anglián kívül. Sokat utaztam és tudom, hogy hol van olyan biztonságos része a világnak, ahová nem ér el a Sötét Nagyúr hatalma. Együtt lehetnénk, csak mi ketten...

Lily figyelmesen hallgatta a fiút. Hitt neki. Tudta, hogy nem hazudik. Megint hozzábújt és sokáig álltak a mocskos sikátor mélyén, mint két bűnös, akiket kivetett a világ magából. Végül Lily hozzászorította az arcát Pitonéhoz, majd homlokon csókolta.

- Merlin látja a lelkemet, annyira kívánlak és alig bírok magammal, de nem tehetem… - suttogta könnyes szemekkel. – Pers… kérlek… könyörgöm Neked, csak azt ígérd meg, hogy hetente váltunk levelet… nem bírom ki nélküled… hogy nem tudom, mi van Veled… nagyon fontos vagy nekem! Ahogy mondtad, ez sosem múlik el. Igazad volt. Szerinted bűnös dolog, hogy más felesége vagyok, de Téged is szeretlek? De annyira más… ez… mint ami a férjemhez köt…

Piton ajka megvonaglott. Potter... Befészkelte magát Lily elméjébe, életébe, jelen van most is, amikor semmi szükség rá! A fiatal halálfaló keze ökölbe szorult. A szemében egy pillanatra fellobbant a féltékenység és a gyűlölet.

- Lily, hogy vagy képes vele élni? Miért tűröd meg magad mellett? Hiszen tudod, hogy egy pojáca... Egy ostoba majom!

Lily arca megrándult.

- Szeretem James-t – mondta halkan. - Kérlek, ebben ne kételkedj. És ebben nem is nyitok vitát veled. Csak… csak fogadd el és kész. A felesége lettem, mert őszinte, jó ember. De… - megcsóválta a fejét. - … soha, semmi nem vetekszik azzal az érzéssel, amit irántad érzek. Mondhatnád, hogy menekülés volt ez a házasság. Talán. Pers, a fenébe is… úgy eltűntél, mintha örökre kitöröltek volna az életemből. De minden éjjel vártalak és… - Lily nem tudta folytatni, mert a könnyei kibuggyantak. – Borzalmas ember vagyok… - zokogta. – Szörnyű, borzalmas ember… - elengedte Piton kezét és arrébb lépett. A homlokára tette az egyik kézfejét és percekig csak nagyokat nyelt. Közben fel s alá járkált. – Ez nagyon… felkavaró – szólalt meg végül rekedten. Látszott, hogy mennyire remeg a keze. – Idegbeteg is vagyok már, nem csak borzalmas… - hátrasimította hosszú, lángvörös haját és elkínzott arccal nézett Perselusra. – Joggal gyűlölhetnél. Én… én utálnám, ha Te meg egy… egy másik nő…! Látod?! Borzalmas vagyok! – jajdult fel Lily. – Olyan vagyok, mint egy… egy… mondj egy pocsék hasonlatot! – fújta ki Lily a levegőt. – Mondd csak, mi lenne, ha bigámista lennék? Csak egy kicsit? – nevette el magát kínjában, aztán közelebb lépett és újra hozzásimult Pitonhoz.

Piton érzékelte Lily zaklatottságát, de nem osztozott benne. A keze után nyúlt, megvárta, amíg a lány a szemébe néz.

- Gyere el most velem, Lily! - Mielőtt a fiatalasszony tiltakozhatott volna, Piton a vállára terítette a talárját, a köpönyege alatt magához szorította, és repültek... Éppen úgy, mint amikor utoljára ölelték egymást, a Roxfort toronyszobájában. Piton egy közeli domb tetejére utazott a lánnyal. Ismerte ezt a helyet, titkos találkákat bonyolított le itt az ügynökeivel, egy erdészházban. Belépett a kis lakba. Pálcáját a kandallóra szegezte, mire barátságos tűz lobbant. A ház egyetlen helyiségből állt, a kis szoba berendezése egyszerűbb nem is lehetett volna: egy asztal, két szék, egy ágy és egy szekrény. Mint Piton cellája a Roxfort pincéjében. A fiatal férfi biztos volt benne, hogy Lily is felfedezte a hasonlatosságot.

 

Lily-vel megfordult a világ. Lágy zsongássá szelídült minden körülötte és megadta magát annak a vágynak, ami marcangolta, amióta csak elvált Pitontól, hónapokkal ezelőtt.

Vele akart lenni.

És most nem számolt a következményekkel. Szorosan simult a fiúhoz, ahogy repültek, majd megkönnyebbült sóhajjal nézett szét a kis erdei lakban. Elmosolyodott, mert ez a régi, csodálatos, nyugodt időket idézte. Egy kis szoba, Perselus és Lily… csak ők.

A lány mosolyogva járta körbe a helyiséget, majd felsóhajtott és Pitonra pillantott.

- Jelenleg ez a világ legszebb helye, ugye tudod? A kopár falak… a világ legszebb kopár falai! Meg a legszebb keskeny ágy és az asztal… soha nem láttam szebb asztalt – jegyezte meg komolyan, de a szája sarkában mosoly bujkált.

Piton a lány elé lépett, karjait átfonta a dereka és a válla körül. Egészen közel hajolt, a fülébe suttogott.

- Gondold végig az életedet, Lily... Mit adhat ő neked és mit kaphatsz tőlem? Hozzám tartozol... térj vissza hozzám! - Ahogy beszélt, ajka vészesen közeledett Lilyéhez.

Lily is átölelte a fiút, nagyon közel voltak egymáshoz.

- Nem… ne kérd tőlem ezt az összehasonlítást… - suttogta rekedten. – Egy hajszál választ el a házasságtöréstől… - motyogta. Nem nagyon tudott ellenállni Pitonnak. Gyenge volt. Gyenge és szerelmes.

Piton nem tudott tovább várni. Megcsókolta a lányt. Először gyengéden, óvatosan, feloldva a kétségeit, majd egyre követelőzőbben, egyre vadabbul csókolták egymást.

 

Lily először nem csókolt vissza, csak hagyta, a fiú ajkai kalandozzanak az övén, és könyörgött Merlinhez, hogy ne érezzen semmit, hogy ne akarja viszonozni, de ez halva született kérés volt. Nem tudta megtagadni magától ezt. Óvatosan tapogatta végig nyelvével a fiúét és máris felvették a régi, megszokott ritmust, az ő csókjuk volt, csakis az ő csókjuk… semmi nem változott. Lily tudta ezt. Most pedig érezte is…

Végül, amikor már percek óta csak csókolóztak s alaposan kifulladtak, a lány elengedte a fiú ajkát és zihálva megrázta a fejét, de Pitont nem engedte el.

- Egy szajhával csókolóztál az előbb, remélem, tudod! – szólalt meg önironikusan. – Nem is tudom, mit mondjak most – nézett körül tanácstalanul.

- Ettől még nem lettél házasságtörő – szólalt meg csendesen Piton. - Egyébként... nem akarok osztozni rajtad. Ha kellek neked, üzenj bármikor, és itt megtalálsz. De akkor egészen legyél az enyém! Ha úgy érzed, hogy képes vagy elhagyni a férjedet, számíthatsz rám. De azt ne kívánd, hogy... - Piton nyelt egyet, nem volt felkészülve arra a lehetőségre, hogy Lily szeretője legyen. - Ha velem maradsz, utána már nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy Potter még egyszer hozzád érjen... veled szeretkezzen és... és teherbe ejtsen!

Lily összevonta a szemöldökét.

- Persze, hogy kellesz nekem! Épp ezért iszonyú ez az egész… mert én megfogadtam valamit James-nek és szembeköpném magam, ha megcsalnám! Marha közel vagyok ehhez, Pers! De megértelek téged is. Én is így lennék ezzel. Ha családod lenne… gyereked… nekem nincs gyerekem és fogalmam sincs, akarok-e… vagy… nem is beszélünk erről James… szóval nincs erről szó. Mármint… de múltkor… múltkor érzékeltem valamit, rólad. Hogy egy gyerekkel foglalkoztál – nézett Piton szemébe Lily. – Nem kérdőre vonlak, félre ne érts! Azt gondoltam, megállapodtál. Talán azért léptél le szó nélkül… mert beleszerettél másba. Vagy gyereked született.

- Gyerekem? Nekem? - hökkent meg Piton. - Ugyan már! Fogalmam sincs, miért gondolod. Az igaz, hogy Reginát nagyon megkedveltem, attól még az anyját ki nem állhatom!

Lily érdeklődve elmosolyodott.

- Szóval Reginát szoktad dajkálni? Nem… furcsa ez? Úgy értem, azt hittem, ki nem állhatod Bellatrix Lestrange-t… vagy megváltozott ez is? – Lily próbált nem faggatózni, pedig nagyon szerette volna tudni, mi is az igazság Piton magánéletét illetően. – Pers, figyelj, elviselem ám, ha összejöttél valakivel. Még ha az maga Bellatrix is… Ahogy neked is muszáj, hogy én… egyébként Regina elbűvülő kislány lehet. Nagyon jó volt rá vigyázni pár napig… - tűnődött el Lily. Komolyan gondolta, amit mondott. A kis Regina őt is megbabonázta egy éve.

Piton a fejét csóválta.

- Ugyan már, Lily! Bellatrix az utolsó nő, akit megkívánnék. Ki a fenének lenne hozzá gusztusa a Sötét Nagyúr után? - dühöngött őszintén a fiatal varázsló.

Lily elnevette magát.

- Rendben, rendben! – simított végig Piton karján, majd óvatos csókot nyomott az ajkára. – Furcsa időszak volt az utóbbi pár hónap. Nem tudtunk egymásról semmit és annyira hiányoztál, hogy fizikai fájdalmakat éreztem. És nem csak a szex hiányzott veled… - rázta meg a fejét. – Minden hiányzott. Minden. A beszélgetések, a viták, a kalandok, az érintésed, ahogy minden éjjel magadhoz öleltél, ahogy ültünk egymás mellett, csak ültünk és nem csináltunk semmit, mégis tartalmasabb volt, mint bármi más az életemben! – hadarta Lily egy szuszra. – Nem panaszkodom. Megvan mindenem. De… Te nagyon hiányzol. Mert van, amit csak Tőled kaphatok meg. A lényed. A jelenléted. Ezt sosem fogom bevallani James-nek, mert kiakadna, jogosan. De neked elmondom. Tudom, hogy Te is így érzel.

- Kérlek, Lily! Ha szeretsz engem, akarsz engem, akkor maradj velem! Legalább ma éjjel... - nyelt egyet Piton. Vissza akarta vonni, amit utoljára kimondott, de már nem lehetett. Tovább ütötte hát a vasat. - Figyeld meg, a férjednek fel sem fog tűnni. Egészen véletlenül hallottam, hogy Siriusszal időnként meglátogatják Alexia örömtanyáját. Mit gondolsz, mivel tölti az idejét a kviddicsmeccsek után, amikor kimarad éjszakára...

Lily megcsóválta a fejét és kissé gúnyosan szólalt meg.

- Mondd, szívem, mióta vagy Te ilyen kicsinyes? Ez nem a Te stílusod. Hagyd ezt a ’feketítsük be Pottert’- hadjáratot. Én bízom James-ben. És tudod jól, hogy nem tehetem meg azt, amit mindketten szeretnénk.

Közben zuhogni kezdett az eső. Piton kibámult az ablakon.

- Nem engedlek el. Most még nem. Ha már így alakult... legalább vacsorázz velem! - préselt ki egy halvány mosolyt Piton.

Lily is kinézett. Valóban nagyon zuhogott és besötétedett, pedig még csak kora délután volt. Nyelt egyet, majd megfogta Piton kezét.

- Köszönöm a meghívást. Szívesen maradok – mondta halkan. – De legkésőbb éjfélre haza kell érnem… - pirult el. – Régen még a szüleim miatt voltunk korlátozva… most meg… - mélyet sóhajtott, összeölelkeztek s nem lépték át azt a határt, amit nem szabadott. Óvatos csókoknál tovább nem mentek, de Lilynek még így is nehéz volt a lelkiismerete. Hiszen ha fizikailag nem, de fejben már legalább százszor megcsalta James Pottert…

Amikor túlestek a találkozás első fázisán és már kezdtek magukhoz térni, rengeteget beszélgettek, egész délután. Vidáman, mindenről, ami őket érintette. Lily segített a vacsoránál, amit jóízűen fogyasztottak el. Utána a kandalló előtt borozgattak tovább. Az eső nem csillapodott. Tíz óra felé Lily megitta a maradék bort és közelebb ült a fiúhoz, átölelte, majd lágyan megcsókolta az arcát.

- Nem is tudod, hogy megmentetted a lelkemet ezzel a nappal. Köszönöm, hogy épp ott voltál és épp ma… a könyvesboltban… - suttogta. – Megnyugodtam, hogy jól vagy és nem gyűlölsz. Most viszont mennem kell. Ha a Te feleséged lennék, Te is elvárnád, hogy… - legyintett egyet. Arra gondolt, ha Piton lenne a férje, nem kellene semmit bánnia, mert fel sem merülne, hogy megcsalja vagy mással hetyegjen. Lassan felkelt és felvette a csizmáját, a kabátját. – Maradj csak. Egyedül hoppanálok – mosolygott. – Ide fogom írni a leveleket, minden héten. Akár többször is. Kérlek… ne veszítsük el egymást többé – suttogta Lily. – Írni fogok, írj Te is… valami női nevet találj ki feladónak, az kevésbé gyanús, mint egy feladó nélküli levél. És amint lehet, megtalálom a módját, hogy találkozzunk. Egyelőre ezt tudom Neked adni. Ennyi maradt nekünk. De ez több, mint a világ – szorította meg a fiatal férfi kezét Lily, majd elengedte és kilépett az ajtón, de pár másodperc múlva még visszalépett. Perselus szemébe nézett őszinte mosollyal.

- Hihetetlen vagy, hogy még csak nem is undorodsz tőlem. Hihetetlen vagy. Megismételhetetlen. Tökéletes – mondta halkan, aztán egy hosszú pillantás után kilépett az esőbe és pillanatok alatt eltűnt.

 

 

 

 

Tovább