Negyvenharmadik fejezet

 

 

 

Késő este volt már, amikor Piton lehiggadt annyira, hogy újra elővegye a Reggeli Prófétát. A fiatal feketemágus gyorsan az órára nézett. Alig félóra volt hátra a meghirdetett állásra pályázóknak, hogy jelentkezzenek. Igaz, Dumbledore ezúttal jóslástan-professzort keresett, így a fiatal feketemágusnak esélye sem volt rá, hogy megszerezze az áhított tanári állást, de nem volt választása. Ha már ezt a gyenge érvet találta ki, hogy kimaradjon a muglik legyilkolásából, végig kellett játszania a szerepét.

Gyorsan hoppanált a Szárnyas Vadkan elé. Aberforth némi mentális ráhatásra azonnal kikotyogta, hogy a bátyja fenn van az emeleten. Piton megvárta, amíg a kocsmáros egy másik vendéget szolgál ki, és nesztelenül fellopakodott a lépcsőn. Esze ágában sem volt kihallgatni a beszélgetést, csak kíváncsi volt, ki előzte meg. Belesett a kulcslyukon, és felismerte Sybill Trelawney-t. A nő láthatóan részeg volt, kissé imbolygott, a hangja mintha nem is a sajátja lett volna:

- Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer...

Ekkor egy érdes tenyér csapott le Piton vállára. Aberforth felrántotta a meglepett halálfalót.

- Hallgatózol, te suttyó?! - ordított rá. Piton megpróbált kiszabadulni a szorításából.

- Nem, dehogy... én csak... az állásra akartam jelentkezni, és hangokat hallottam... és...

- Ne hazudj! - kiáltott rá ingerülten a kocsmáros. - Te kis halálfaló! Az ilyeneket nem tűröm meg ebben a házban!

- Engedjen el! - tiltakozott Piton. Nem akart ártani a kocsmárosnak, de tudta, ha Aberforth rákényszeríti, hogy a pálcáját használja, akkor meg fogja tenni.

Ekkor azonban kivágódott a szoba ajtaja.

Dumbledore éppen feszülten figyelte a transzban lévő Sybill jóslatát. Megdöbbentette az, amit hallott, bár ő is látott már valamit, valamit, ami közeledett, mint a Végzet… érezte, hogy hamarosan sorsszerű esemény történik.

Épp elindított egy gondolatfolyamot magában, amikor meghallotta a kiáltást. Azonnal rátette Sybill karjára a kezét, hogy a jósnő magához térjen, majd kivágta a szobaajtót. Rögtön felmérte a helyzetet.

- Minő meglepetés, egy rég nem látott barát. Vagy kém? – érdeklődött nyugodtan Albus.

Piton szeme tágra nyílt, orrlyukai kitágultak, ahogy szembenézett Dumbledore-ral.

- Én nem... nem kémkedni jöttem! Az állásra akartam jelentkezni!

Dumbledore intett Aberforth-nak, hogy engedje el a fiút.

- Valóban? Állás érdekelne, Perselus? Nem gondoltam, hogy vissza akarsz jönni… sajnos, sem a sötét varázslatok kivédése, sem a bájitaltan poszt nem üresedett meg. Illetve, ez rám nézve szerencse – biccentett derűsen Albus.

- Bármilyen tanári munka érdekel a Roxfortban! - próbálta menteni a helyzetét Piton. - Gondolja meg, Dumbledore...

- Ne higgy neki, Albus, láttam, hogy hallgatózik! Ez egy mocskos halálfaló! - vágott Piton szavába Aberforth.

Dumbledore megcsóválta a fejét.

- Aberforth, tudod, hogy nem ítélünk bizonyíték hiányában. Azonban… Perselus valódi szándékai valóban kérdésesek…

Piton dühösen, remegve állt az igazgató előtt. Aztán megsemmisítő pillantást vetett Aberforthra, aki továbbra is mondta a magáét:

- Az ilyet fel kellene négyelni! Aljas, szemét szolgalélek! Tudjukki küldte ide!

Dumbledore leintette fivérét, majd közelebb lépett Pitonhoz.

- Nos, a helyzet valóban olyan, mintha hallgatóztál volna, Perselus. Főleg, hogy ennyire dühös vagy. Egy ártatlan ember nyugodt, mert nincs mitől tartania. Nos, van valami mentséged, magyarázatod erre az egészre?

A fiatal halálfaló szeme dühösen villant.

- Semmit sem akarok felhozni a mentségemre! – vetette oda Dumbledore-nak. Az indulattól égett az arca. A hangja rekedt volt, amikor újra megszólalt. Szúrósan nézett az igazgató szemébe. Önkéntelenül törtek elő belőle a szavak: - Egyszer még könyörögni fog nekem, hogy térjek vissza, Dumbledore! Ajánlom, jó indokot mondjon, amiért megteszem!

- Fiam, még túl fiatal és túl lobbanékony vagy! Remélem, megtalálod az utadat, de a Roxfortban nem várnak tárt karokkal!

Piton meg sem hallotta Dumbledore szavait. Dühösen sarkon fordult, és hoppanált – maga sem tudta, hová. Egy temető képe villant fel a tudatában. Mire feleszmélt, ott állt egy kaszás kőszobor előtt, a Denem család síremlékénél. Fogalma sem volt, miért éppen ide érkezett – ám ekkor megérezte, hogy izzik a karján a Jegy. A következő pillanatban a Sötét Nagyúr kilépett a síremlék mögül.

- Áh, Perselus... hűséges szolgám. Hívtalak és máris itt vagy.

Piton meghajtotta magát. Nem nagyon tudta, mit mondjon, nem készült fel erre a találkozásra.

- Olykor kijövök ide, hogy megértsem az elmúlás titkát – jegyezte meg csendes, merengő hangon Voldemort. - Bár legyőztem a Halált, még nem értem el a célomat...

- Tökéletes a tudásod, Nagyuram – hajbókolt Piton. - A mágiád páratlan.

- Igen, az – érett egyet a Sötét Nagyúr. - És mégis... van valami, amit még nem tettem meg. A Halált legyőztem, de még nem tettem a szolgámmá... Csak akkor... ha ez megtörténik, akkor mondhatom el, hogy a Halál Ura vagyok. Nem igaz, Piton? - Ahogy a Sötét Nagyúr a fiatal férfi szemébe nézett, szemében az őrület lángja lobogott.

Pitonnak ekkor hirtelen az elméjébe robbant a jóslat minden szava. Minden, amit hallott. Hatalmasat nyelt, majd kibuktak belőle a szavak:

- Nagyúr, az imént... mielőtt hívtál, a Szárnyas Vadkanban jártam, hogy jelentkezzem a tanári állásra. De megelőztek, és... kihallgattam egy jóslatot... a jövődről, Nagyuram!

- Micsoda?! - hördült fel Voldemort.

- Talán összefügg a kétségeiddel... mert... a jóslat szerint jön valaki, aki veszélyeztetheti a hatalmadat... aki a halál ura lehet... - hebegte összefüggéstelenül Piton. Voldemort ekkor megmarkolta a vállát, kényszerítette a fiatal férfit, hogy letérdeljen elé. Tudatcsápjával Piton elméjébe hasított, ami most nyitva volt előtte, mert a megdöbbent feketemágus képtelen volt lezárni. A Sötét Nagyúr kegyetlenül pásztázta Piton elméjét, és villámgyorsan rátalált arra, amit keresett. Trelawney hangját tisztán hallotta:

- Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött... azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt... A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer...

Annyira hihetetlen volt, amit hallott, hogy négyszer egymás után végighallgatta. Azután intett Pitonnak, hogy felállhat. A fiatal halálfalónak remegett a térde, miközben felegyenesedett. Voldemort nem kímélte.

- Vajon miért van olyan érzésem, Perselus, hogy elhallgatsz előttem valamit?

- Nekem nincsenek titkaim előtted, Nagyuram... - hazudta a fiatal férfi. Voldemortot azonban láthatóan szórakoztatta a gyötrelme. Ugyanakkor a jóslat szavai félelmet keltettek benne, és ezt alig titkolta. Újra belekotort Piton elméjébe.

- Miért van olyan érzésem, Perselus, hogy többet tudsz az Egyetlenről, mint én? Arról, akit a hetedik hónap halála szül... Miért érzem úgy, hogy Te vagy az egyetlen, aki tudhatod, kire vonatkozik ez a jóslat? - Ahogy Voldemort beszélt, tudatcsápja akadálytalanul vájkált Piton elméjében. A fiatal feketemágus próbálta elrejteni Lily szüntelenül előbukkanó arcát a Nagyúr elől. Ám Voldemort ezúttal résen volt. Látta, amit Piton megpróbált elrejteni: Lilyt és Jamest, amint a házasságkötésük után kilépnek a templomból.

- Ki az a férfi... a kis vörös boszorkány oldalán? Csak nem...

- James Potter... - nyögte kétségbeesve Piton. - Egy ostoba kviddics-majom, nem jelenthet komoly veszélyt...

Voldemort azonban a szavába vágott:

- Potter! Ő az ellenségem! Ő az, aki Dumbledore-ral szövetkezik ellenem! Aki bemerészkedett a palotámba és elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy szembeszálljon velem! - Voldemort keze ökölbe szorult. A következő pillanatban azonban elfogta a remegés. Eszébe jutott egy régi látomása a szemüveges, fekete fiúrúl, sebhellyel a homlokán. Lassan szűrte a szót a fogai között. - Potter kölyke... A hetedik hónap halála szüli őt... Tehát jövő júliusban! Ha addig végzek vele, a jóslat nem válhat valóra. Ki kell irtani Potteréket... Az egész családot, mielőtt megszületik az az átkozott kölyök!

- De Nagyuram! A jóslat azt mondja, egyenrangúként jelölöd meg az ellenségedet...

- Ha megölöm, mielőtt megszületne, a jóslat nem válhat valóra! - érvelt Voldemort.

- Ez... nem így van – tiltakozott Piton. - Talán... a helyébe lép egy másik kölyök... Sok fiú születhet jövő júliusban... Talán nem is őrá vonatkozik a jóslat... ez csak... véletlen egybeesés!

- Nincsenek véletlenek, Piton! - rázta a fejét Voldemort. - Kiirtom a Potter-klánt, nincs más megoldás.

- De... Lily-t nem kellene, Nagyuram! Talán nem is ő az... nem ő az, akit a jóslat említ! Hiszen még nem eshetett teherbe! - bukott ki Pitonból a hazugság. Ám Voldemort már újra az elméjét pásztázta. Piton az utolsó pillanatban rejtette el előle a legutóbbi találkozásuk emlékét. Ehelyett Voldemort azt láthatta, hogy egy erdészlakban csókolóznak és borozgatnak... Voldemort felröhögött.

- Ez a nő... a kis sárvérű szerelmed... még mindig sokat jelent számodra, igaz?

- Nem... hiszen már régen elhagyott. Potterrel él, aki a Főnix Rendjének tagja... - Piton legszívesebben visszaszívta volna a szavait, de a Nagyúr nem hagyta.

- Potterrel él?

- Igen, de...

- De te magadnak akarod őt! - vetette oda megvetően Voldemort.

- Igen... mert... nekem dolgozik! Híreket hoz a Főnix Rendjéről... – találta ki az egyetlen elfogadható hazugságot Piton. - Kegyelmezz az asszonynak, Nagyuram!

Voldemort eltöprengett a fiatal feketemágus szavain.

- Nos... ha elém hozod Pottert és a kölykét... Nem bánom, az asszonyt megkímélhetem.

- Úgy lesz, Nagyuram! Megkapod Pottert és a fiát...

- Rendben van! Találd meg őket, cserébe megkímélem az undorító sárvérű szajhád életét! (Kössz, Tom, rendes tőled! Szeretlek! Lily –:D -B)

 

 

 

Lily a hatalmas botrány utáni nap reggelén fáradtan, rosszkedvűen sétált le a konyhába. Fogalma sem volt, mi következik most, hogyan viselkedjen, és főleg, hogy James miként fog viselkedni. Hiszen amióta házasok voltak, még egy apró vitájuk sem akadt, de ez most súlyos dolog volt, Lily pedig ismerte James-t és tudta, a büszkesége sérült azzal, hogy itt találta Perselus Pitont, azt, aki az ősellensége, az örökké utált mocskos denevér…

Másrészt Lily azt is tudta, hogy férje mindennél jobban szereti őt, de most csalódott. Benne is.

A lánynak nyugtalan éjszakája volt, alig aludt, félóránként felriadt.

James tüntetően kivonult a hálószobából, megágyazott magának az egyik vendégszobában, a lehető legtávolabb Lily szobájától. Egész éjjel álmatlanul forgolódott.

Lily miatt.

És Piton miatt.

Önkínzó rohamok gyötörték, ahogyan elképzelte őket egymás karjaiban, szerelmes szavakat suttogva. Lily szemében olyan tűz égett, amivel őt, Jamest sohasem jutalmazta meg! Reggel korán felkelt, összetört néhány tányért és poharat, mire elkészítette a kedvenc ételét:  tarhonyás omlettet meggylekvárral. ( Az ínyenc… böeh…:D-B) Dupla adagot. Tudta, hogy ezt Lily ki nem állhatja, a szagát sem bírja. Ő viszont úgy tömte magába, mint akit hetekig éheztettek. Kicsit odaégette, ettől förtelmes szag terjengett az egész lakásban, de James Pottert ezt egyáltalán nem zavarta. Talán észre sem vette.

Lily, ahogy belépett a konyhába, meglátta férjét az asztalnál. Megtorpant és nyelt egyet, majd önkéntelenül a hasára csúsztak ujjai.

James úgy tett, mintha észre sem venné.

- Jó reggelt… - szólalt meg Lily halkan és összehúzta magán a köntöst. Tanácstalan volt, mit mondjon még. – James… - ült le vele szembe és férje szemébe nézett, aki most nem viselte a szemüvegét. A lány önkéntelenül elmosolyodott, mert a fiút ritkán látta így.

James rövidlátóan pislogott, és megállapította magában, hogy Lily még homályos pacniként is nagyon csinos. Egy ideig figyelte, ahogy tesz-vesz a konyhában, aztán összerándult a gyomra. Tegnap is biztosan így sürgölődött, miután az átkozott denevérrel szeretkezett... James keze remegni kezdett, leverte a teás csészéjét. Dühösen szitkozódva tüntette el a kiömlött teát és az összetört pohár darabjait.

- Ez is miattad van... - morogta üdvözlés helyett.

A lány töltött magának a teából és lassan kevergetni kezdte.

- James, ne haragudj rám – szólalt meg aztán. – Tudom, hogy minden ellenem szól, de hidd el nekem, nem történt semmi! Sosem csalnálak meg.

- Ne várd, hogy ezt elhiggyem! - vetette oda James. Még le sem nyelte az utolsó falatot, de már felpattant, nem akart egy légtérben tartózkodni tovább Lilyvel. - Talán hülyének nézel?!

Lily komoran bólintott.

- Igazad van, én sem hinném el. De van itt valami, ami miatt félre kell tennünk minden kicsinyességünket és minden vélt vagy valós sérelmünket. James… figyelj egy kicsit rám, kérlek! És ne felejtsd el, hogy hozzád mentem feleségül, és nem kényszerből! James, ne legyél olyan, mint amilyennek pont Piton tart!

- Nem tűröm, hogy kiejtsd a nevét annak a büdös denevérnek ebben a házban! Az én házamban! Hogy vagy képes így nézni rám a történtek után? Ilyen ártatlanul? Halálfalók szajhája... Nem gondoltam, hogy idáig süllyedsz! Összeadod magad egy utolsó féreggel... Nem vagy tekintettel a hírnevemre... a tekintélyemre! De megfizetsz ezért. Nem is tudom, miért tűröm ezek után, hogy a házamban vagy még... - Potter keze remegett, szemét hirtelen elfutották a könnyek. Dühösen megtörölte az arcát, majd feltette a szemüvegét. Ökölbe szorult a keze. - Kicsinálom a szeretődet! Nem lesz hosszú életű, erről biztosíthatlak! Meg fogod látni, milyen gyáva, aljas és szemét... Meglátod... én sokkal többet érek nála!

- Pedig most pont olyan kicsinyes és bosszúálló vagy, mint amilyennek nem kellene… James! Merlinre! – emelte fel a hangját a lány és fogva tartotta pillantásával a fiatal férfit. – Mondanom kell valamit.

- Nem vagyok rá kíváncsi, hogy csak barátok vagytok – vont vállat James. A kezébe temette az arcát, sokáig hallgatott. Eltelt egy perc, mire egy megvető pillantást vetett újra Lilyre.

Lily mély levegőt vett, ahogy a fiú rápillantott.

- Tegnap vettem észre… valamit. Magamon. Rögtön tudtam, mi ez… mert…

Jamest baljós előérzet fogta el. A szeme alatt megrándult egy ideg, a torkából artikulálatlan morgás tört elő.

- Csak nem... - kezdte, de összeszorult a torka. Sejtette, mi lesz a folytatás, de nem bírta kimondani. Ki akart menni a konyhából. Kimenekülni a házból, örökre elhagyni ezt a szemérmetlen nőszemélyt...

- James, ez most komoly! – fogta meg férje kezét Lily és megszorította az ujjait. – Gyerekünk lesz, James. Állapotos vagyok. Gyereket várok! – bukott ki Lilyből. A hangjában keveredett az izgatottság, a boldogság, a félelem és a bizonytalanság.

James megdermedt, mintha Lily sóbálvány-átkot szórt volna rá. Kifejezéstelen tekintettel meredt rá.

Lily a fiú arcát fürkészte, nem tudta eldönteni, milyen érzelmet lát rajta pontosan.

James keze már-már lendült, hogy pofon vágja csalfa feleségét.

- Gyereket? Tőle, ugye? Felcsinált az a féreg! A saját házamban!

Lily annyira megdöbbent ettől a mondattól, hogy alig tért magához. Kis híján magára öntötte a teát.

- Hogy… mondtad?! James!! – hebegte. – Dehogy tőle! Meghibbantál?!

- Nem, Lily, elég volt a játszadozásaidból! Találkozgatsz a denevérrel, megcsalsz az első perctől, hogy hozzám jöttél! Mert Őt szereted!

Lily lecsapta a bögrét és kis híján megint elbőgte magát.

- Nem játszadozom és nem találkozgatok senkivel… nem csaltalak meg, James Potter, jobb lenne, ha felfognád!

- Gyereked lesz Pipogyusztól. Ennél gusztustalanabbat el sem tudok képzelni... - mondta a magáét James, oda sem figyelve Lily szavaira.

Lily mély levegőt vett. Rájött, hogy a férjét valószínűleg olyan sokkhatás érhette, amitől teljesen bekattant. Nem tetszett neki ez a James, ő nem ehhez a férfihoz ment hozzá. A fiatal nő nyelt egyet és megcsóválta a fejét.

- Szóval gusztustalannak tartasz? Remek. Sőt, szuper! Legalább már tudom… na, de nem baj, James Potter… ne is törődj vele, hogy a saját véredet tagadod meg éppen… - Lily szeme most már könnyes volt.  Igaz, egy hasonló szituációban ő sem lett volna józan és racionális, de meghallgatta volna a másikat. James szemébe nézett.

- A mocskos denevér, akit Te annyira megvetsz, elvett volna feleségül, ha teherbe esek, és boldogan felnevelte volna a gyereket!

- Mi?! Hogy elvenne, ha tőle lenne a gyereked? Na, azt várhatnád! Az a köcsög előbb venne el egy lombikot, mint téged! (:DD késssszvagyok-B)

Lily kifújta a levegőt és az asztalra csapta a kezét.

- Nem vagy normális. De mindegy is. Nem lehet veled értelmesen beszélni. Fogalmam sincs, mit csináljak, hogy ne legyél ennyire… - Lily kereste a szavakat, de végül nem mondott semmit, csak maga elé meredt. 

- És ő... ő már tudja? Neki elmondtad a nagy hírt? Hogy apa lesz... - röhögött fel James. Töltött magának egy pohár konyakot, és egy hajtásra megitta. Remegett a keze az idegességtől.

Lily is nagyon ideges volt már.

- Tudod az a különbség közte és közted, hogy Ő felnevelné a más gyerekét is, nem érdekelné!! Hívott magával de én nem mentem, mert Te vagy a férjem, nem csaltalak meg és nem hagylak el! Pedig Merlin látja lelkem, most legszívesebben ezt tenném… - sziszegte maga elé Lily, ügyelt rá, hogy az utolsó mondatot James ne hallja.

James most megtorpant. Ebben volt igazság. Miért maradt vele a házban Lily, ha nem mond igazat? James most nagyon bánta, hogy nem tanulta meg tisztességesen a legilimenciát. Kiolvashatná Lily fejéből az igazságot, hiába próbálja elrejteni.

- Szóval a büdös denevérnek akkor is kellenél, ha tőlem várnál gyereket? - hökkent meg James. Akármennyire utálta Pitont, most az egyszer elismerte, hogy nem akarhat Lilynek rosszat.

Lily összeszűkült szemekkel bólintott.

- A Te gyermekedet hordom a szívem alatt. És fiú lesz. Biztos vagyok benne. James… miért mérgezzük ezzel a felesleges vitával a kicsi lelkét már most?! Tudod jól, hogy bevallanám, ha megcsaltalak volna. Ismersz! – emelte fel a hangját a vörös boszorkány.

- Nem győztél meg! - James hangja egyáltalán nem csendült olyan határozottan, mint ahogy szerette volna. Nem engedte, hogy a tudatába fészkelje magát a visszavonhatatlan tény: apa lesz. Nem érdekelte. Nem akart törődni vele. Hangjából azonban bizonytalanság érződött, amikor megszólalt. - Amint megszületik, elvégzem a gyerekeden a vérvarázslatot. Ez az utolsó szavam. Ha az enyém, térden állva kérek bocsánatot. Addig viszont jobb, ha nem kerülsz a szemem elé, te ringyó! - bukott ki Jamesből a sértés. Azonnal visszaszívta volna, mert Lily felugrott és úgy vágta James-hez a bögrét forró teástól, hogy csak úgy koppant.

- Ringyónak tartasz?! – kiáltott fel Lily. – Hát csak tarts annak! Nem először hallom ezt tőled, már nem hat meg a vádaskodásod! És még Te állítod azt, hogy szeretsz engem! – a lány zokogva rohant fel a kis szobába, és magára zárta az ajtót.

James már meg is bánta, hogy ennyire durva volt a feleségével. De ezt semmiképpen sem mutathatta ki. Kirohant az udvarra, bevágta maga mögött a kaput. Az egész hetet Tapmancs, Holdsáp és Féregfark társaságában töltötte, többnyire részeg kábulatban.

 

Lily hallotta, amikor James kirontott a házból, és biztos volt benne, hogy Siriushoz rohant duzzogni. Jól ismerte a fiút, túl jól, hiszen a Roxfortban eltöltött évek alatt alaposan kiismerték egymást. Veszekedésekkel, vitákkal tarkított barátságuk mégis megmaradt. Ám a lány már nem volt annyira biztos ebben a házasságban. Valójában soha nem volt annyira biztos az egészben, és amikor Piton újra feltűnt a színen, ismét összezavarodott. A következő napon sem jött haza a férje, Lily pedig kissé kétségbe volt esve.

Ült az ágyon, a kispárnát szorongatta és maga elé meredt. Nem sírt, nem dühöngött, az agya lázasan dolgozott. Gyűlölte, hogy megbántotta James-t, látta a fiú szemében a boldogtalanságot a felszínes düh alatt és ez borzalmas érzés volt. Lily soha nem bántott volna senkit készakarva. Már tudta, hogy nem lett volna szabad idehívnia Perselust. Mégis, bármennyire bűntudata volt, most is, mint mindig, Ő jutott eszébe. Hozzá akart menekülni, a legjobb barátjához, a szívének s lelkének ismerőjéhez. Lassan feltápászkodott, megmosta az arcát és próbálta lenyugtatni háborgó elméjét. Amikor ez sikerült, a legóvatosabban üzent mentálisan Pitonnak, remélte, hogy ezzel nem okoz neki bajt.

Perselus… találkozhatunk az erdei lakban? Üzenj, ha nincs akadálya annak, hogy odamenjek s ott várjak Rád…

 

Pitont a hideg rázta, a homloka tűzforró volt. A legutolsó találkozása Voldemorttal rettenetesen megviselte. Tisztában volt vele, hogy halálos veszedelembe sodorta Lily Evanst. Felkészületlenül érte a Sötét Nagyúr mentális terrorja. Azóta igyekezett kerülni, közben rettegett, hogy az áruló, aki beférkőzött a Főnix Rendjébe, lecsap Potter házára. Jamesért nem lenne kár, de ott van Lily... El kellene rejteni - de hová? Piton számtalan rejtekhely lehetőségét megfontolta, de mindegyiket elvetette. Megértette, hogy csak olyan hely jöhet számításba, amit ő maga sem ismer... de ennek az az ára, hogy nem találkozhat vele, soha többé. (A fatalitás veszélyes üzem! B)

Amikor a lány mentális üzenete megérkezett, Piton egész testében megnyugodott. Hidegrázása elmúlt, a láza is csillapodott. Gyorsan összeszedte magát.

Találkozunk, Lily! Menj oda, amint tudsz, estére én is ott leszek. Nagyon szeretlek.

Lily megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor megérkezett az üzenet. Nem bánta, hogy Piton nem tud azonnal ott lenni. A lány szétnézett a házban és hirtelen elhatározással fogott egy táskát, beledobált néhány fehérneműt és ruhát, aztán írt egy rövid üzenetet James-nek, melyben tájékoztatta, hogy pár napig távol lesz, de ha hazaér, szeretné tisztázni a dolgokat. Aztán fogott a maga készítette bájitalokból pár darabot, lezárta a házat s hoppanált.

A kis lak ugyanolyan csendes, nyugodt volt, mint amikor először járt itt. A környező erdők festőien szépek voltak a sárga, vörös és rozsdabarna színeikkel. Lágy köd úszott az egyik magasabb dombtetőn. Lily belépett a kis házba. Látszott, hogy ha nem is sűrűn, de azért látogatják. A lány fát tett a kandallóba, tüzet szított, teát főzött és forró csokit. Aztán leült a kandalló elé a puha szőnyegre s elmerengett a forró csoki felett, a tűzbe bámulva.

 

Pitont késő estig lefoglalta a Sötét Nagyúr. Kedvenc halálfalóját főtanácsadóvá léptette elő, és megosztotta vele az elképzeléseit arról, hogyan tervezi megszilárdítani az uralmát. Közben egyfolytában pásztázta a fiatal feketemágus elméjét. Pitonnak minden önuralmára és ravaszságára szüksége volt, hogy leplezni tudja az aggodalmát Lilyvel kapcsolatban. Közben gyűlt benne a feszültség és az indulat. Megértette, hogy el kell pusztítani ezt a vörös szemű szörnyeteget, akiben már nincs semmi emberi. Nem szabad hagyni, hogy abból, amit délután összehordott, akárcsak egyetlen terv megvalósuljon. Voldemorttal végezni kell – minél előbb... de hogyan? Piton elméjében lassan villant fel Dumbledore arca. Az egyetlen, akitől a Sötét Nagyúr tart... Nem valami újszülöttől, hanem az ősellenségétől, aki birtokol valamit, ami Voldemortnak nincs meg... és az aligha a szeretet.

- Figyelsz egyáltalán, Perselus? - csapott le Voldemort. Piton felkapta a fejét.

- Igen, Nagyúr... Dumbledore hatalmát meg kell törni. A közelébe kell férkőznöm.

- Nem sikerült megszerezned az állást – emlékeztette a Nagyúr. - Van másik terved?

- Van, Nagyuram... - felelt magabiztosan Piton. - El fogom nyerni a bizalmát. Figyelmeztetem, hogy áruló férkőzött a Főnix Rendjébe...

Voldemort keskeny ajka felfelé görbült.

- Okos vagy, Perselus... Valóban van valaki a Rendben, aki nekem dolgozik. - Voldemort Piton kifejezéstelen arcát fürkészte. Nem bízott benne jobban, mint másban, kíváncsi volt, vajon az önérdek vezérli-e a fiatal halálfalót vagy valami más... Ám Piton arca rezzenéstelen maradt. Nem mondta meg, kit tart árulónak, és nem kérte a mesterét, hogy leplezze le a beépített embert. Voldemort még egy hosszú pillanatig kutatva nézett rá, majd feladta. - Jól van... Férkőzz a közelébe. Találd meg a módját! Nagyon fontos, hogy legyen egy megbízható emberem a Roxfortban.

 

Lily egész délután várt, de közben legyűrte a kimerültség, hiszen alig aludt a napokban és az állapota is gyengítette. Elnyúlt a szőnyegen, s észre sem vette, de elaludt. Besötétedett, a tűz pislákolt csak a kandallóban, a fahasábok pattogtak, egyéb zaj nem hallatszott.

Így talált rá Piton. Megborzongott, mert eszébe jutott, hogy ha a Sötét Nagyúr hívei közül bárki más talál rá a lányra, Lily talán már nem is élne. Letérdelt mellé, végigsimított az arcán.

Lily megmoccant, ahogy érezte, hogy hozzáér egy kéz. Pillái megrezdültek s felpillantott álmos szemekkel.

- Perselus! – szólalt meg rekedten és mély, megkönnyebbült sóhaj szállt ki az ajkán, majd átölelte a fiú nyakát és szorosan magához ölelte, annyira, hogy magával húzta a fiút is a szőnyegre és mindketten a földre kerültek.

- Leterítettelek…! – nevetett fel Lily. – Jó, hogy itt vagy… - suttogta neki. – Köszönöm, hogy idejöhettem.

- Örülök, hogy itt vagy... - tört fel egy megkönnyebbült sóhaj a mágusból. Azonnal a karjaiba zárta és hosszan megcsókolta kedvesét. Közben felemelkedett vele, egy pillanatra sem engedte el. - Minden rendben?

A lány nevetve kapaszkodott a fiú nyakába, ahogy az felemelte, kalimpált kicsit a lábával, majd viszonozta hosszan az üdvözlő csókot, aztán letette a lábait a földre.

- Nincs nagy baj… - válaszolt. – Csak… James. Teljesen kiborult, amikor elmondtam, hogy… terhes vagyok.

Piton ugyan egészen másról akart beszélni, most mégis örült, hogy egyelőre nem kell beszámolnia arról, ami az utolsó találkozásuk óta történt.

- James kiborult? Azt hittem, indiántáncot fog járni örömében, ha megtudja, hogy apa lesz.

Lily fogott két bögrét és öntött mindegyikbe teát, közben leültek az asztalhoz. Belekortyolt a gőzőlgő italba, amit a tűz melegen tartott, majd megdörzsölte a szemeit.

- Hát nem fogadta valami jól, főleg, amikor dühömben Veled kezdtem példálózni… - legyintett Lily. – Hülye voltam. De… megvádolt! – pislantott ingerülten. -  Meglehet, hogy ezzel csak olajat öntöttem a tűzre, hogy eljöttem otthonról… de James már két napja nem jött haza és fogalmam sincs, mit tegyek. Hagytam neki üzenetet, hogy szeretném vele tisztázni ezt az egészet, de amíg vádaskodik, addig nem lehet vele értelmesen kommunikálni.

- James elment otthonról? - Piton szemöldöke a homlokára szaladt. Egyszerre érzett megkönnyebbülést és rémületet. Lily egyedül volt, teljesen védtelenül. - A férjed nem normális! Csak nem feltételezi, hogy... én... hogy mi ketten... - mutatott a lányra, majd magára.

A fiatal nő bólintott.

- Igen. Azzal vádol, hogy a Tiéd a gyerek. Nézd, én megértem James-t, mert én is… emlékszem, mennyire ostoba tudtam lenni, amikor féltékeny voltam Rád… legutóbb is, áh… csak… egyszerűen esélyt sem ad arra, hogy leüljünk és megbeszéljük! A saját vérét akarja megtagadni… ez olyan iszonyú érzés… ringyónak tart… és ugyanolyan idiótán viselkedett, mint a Roxfortban, amikor vitatkoztunk. Nem fogja fel, hogy itt már nem egy ostoba diákcsínyről van szó – mondta Lily komoran. – Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy minden oka megvan a féltékenységre, de tudnia kellene, hogy nem hazudok neki és azt is, hogy a gyerek az övé! Száz százalékosan… hű voltam hozzá… Te tudod a legjobban, Pers… - mondta kesernyésen Lily. – Hibáztam, de soha nem tagadom meg azt, ami hozzád fűz. Nem. Erre nem vagyok hajlandó. De James képtelen ezt úgy elfogadni, ahogy Te elfogadtad ezt a házasságot… - csóválta a fejét Lily.

- Hát, nem könnyű tudomásul venni, hogy vele élsz. Hogy őt választottad azok után, ami köztünk volt... és van. - Piton kesernyésen elmosolyodott. Aztán szembe fordult Lilyvel, átölelte. - Bárcsak velem élnél... én befogadlak bármikor, a gyerekeddel együtt.

Lily elmosolyodott. Megfogta a fiú kezét és csókot lehelt a tenyerébe.

- Tudom, hogy Te gondolkodás nélkül vállalnád és felnevelnéd. És ne haragudj, hogy lelki szemetesládának használlak. De… annyira egyedül vagyok, Pers – mondta csendesen Lily és sápadt arca megrándult. – Mire észbekaptam… James felesége voltam, a barátaim valahogy eltűntek, a nővéremről semmit nem tudok, és Te sem voltál… - csuklott el a hangja. – De most itt vagy és úgy kapaszkodom beléd, mintha egy megváltóba… miközben Neked is megvannak a gondjaid és… - Lily az egyik tenyerébe temette a homlokát, ahogy az asztalra könyökölt.

Piton bólintott. Bizony, neki is megvannak a gondjai... A legnagyobb gondja most éppen az volt, hogy menedéket nyújtson Lily számára. Menedéket, Voldemort elől. A fiatal feketemágus ezen az estén végérvényesen szembe fordult a Sötét Nagyúrral. Rettegett a gondolattól, hogy megölheti Lily-t... Közelebb lépett, a kezét nyújtotta.

A lány is felkelt s hozzásimult a fiatal mágushoz.

- Annyira jó, hogy vagy nekem – suttogta a fiúnak és arcon csókolta. – Pers… biztos nagyon elfoglalt vagy, de én… hadd maradjak itt pár napot. Nem akarok hazamenni. Én… nem akarok egyedül lenni abban a nagy házban… de csak ha nem baj…

- Nem baj... éppen ellenkezőleg! Én is itt maradok. Nem bírnám elviselni, hogy egyedül maradj, és bajod essen... Veled leszek, ameddig lehet. Ki kell találnunk valamit...

Lily elmosolyodott és Piton szemébe nézett.

- Nagyon kedves vagy. És hidd el, legszívesebben ideköltöznék, de… - mélyet sóhajtott. Nem mondta ki, hogy nem lehet, hiszen mindketten tudták. – De biztos, hogy itt tudsz maradni? Ha dolgod van, nem baj, menj csak, én elvagyok itt. Tökéletes a nyugalom és a csend. Nagyon jó itt lenni.

- Még csak most érkeztem, és máris elküldenél? - hökkent meg Piton. - Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem!

Lily elvigyorodott.

- Naná, hogy le akarlak rázni. Itt találkozom a második szeretőmmel… - gunyoroskodott, aztán arcon csókolta a fiút és a táskájához lépett. – Hoztam ám Neked valamiket… íme! – elővette a bájital-mintákat rejtő tégelyeket. – Ezek azok a saját készítésű löttyök, amiket az utóbbi hónapokban kreáltam. Senkinek nem mutattam meg őket, Rád vár a feladat, hogy megvizsgáld mindegyiket! – mosolygott Lily büszkén. – Nem mondom, hogy tökéletesek…

- Akkor majd mondom én! Egy kitűnő bájitalfőző nem készíthet vacak löttyöket...

Lily és Piton a fél éjszakát a bájitalokkal töltötték. Elemezgették, próbálgatták őket, mint a régi szép időkben, nagyokat nevettek és cukkolták egymást, majd nyugovóra tértek a keskeny ágyon. Szorosan összebújtak. Lily nyugodtan aludt, napok óta először.

Piton is megnyugodott. Végiggondolta a tervét, és egyre erősödött a meggyőződése, hogy ez az egyetlen megoldás. A helyes út az ő számára... Miközben Lily mélyen aludt, hajnalban felkelt és levelet írt Dumbledore-nak. Találkozót kért tőle holnap este, a dombtetőn.

Végignézett a fiatal nőn, aki békésen aludt, nem is sejtve, hogy a férfi, akire rábízta az életét, elárulta... Pitonnak összerándult a gyomra, ha belegondolt, mit követett el ellene. De gyorsan félretette baljós előérzetét, inkább elkészítette a reggelit mindkettőjüknek.

A lány reggel a fiú motozására ébredt fel.

- Áh… a ház ura reggelit készít… - vigyorgott és felkelt. Ugyabban a csipkehálóingben volt, mint amikor Piton nála aludt. Az asztalhoz lépett s megszagolta a reggelit, ám ekkor hirtelen émelygés fogta el. Nyelt egyet.

- Mi a baj? - lépett mellé gondterhelten a mágus.

- Kicsit rosszul… vagyok… - nyögte Lily és kirohant a mosdóba. Több, mint fél órán át bent volt, mire végre jobban lett. Halálsápadtan sétált ki és lerogyott az ágy szélére.

Piton is mélyeket lélegzett. Ő is rosszul volt, de egészen más miatt. Leült Lily mellé, bátorítóan megszorította a kezét.

- Ismerem ezeket a tüneteket – szólalt meg halkan.

Lily nagyokat nyelt, már kezdett visszatérni az arcszíne. Piton utolsó mondatára elmosolyodott és összekulcsolta ujjait a fiúéval, majd talányosan rápillantott.

- Áh! Mindig sejtettem, hogy valamit eltitkolsz… mondd csak, mikor tapasztaltad magadon ezeket a tüneteket? Melyik gyereked születésekor?

- Nem, nem magamon tapasztaltam! - vigyorodott el Piton. Örült, hogy Lilynek már attól jobb a kedve, ha gúnyolódhat egy kicsit. - Emlékszel Reginára? Az anyja, Bellatrix produkált hasonló tüneteket, amikor várandós volt. Ha neki megfőztem az erősítő koktélt, miért ne tenném meg Neked? - Piton nem várt válaszra, máris felpattant, munkához látott. Valamennyi bájital receptjére emlékezett, amit valaha készített. Lily számára különösen aromás, mentás ízesítésű koktélt kevert. - Ezt idd meg, jót fog tenni! Pihenj sokat és ne erőltesd meg magad!

Lily átvette a koktélt, s amint belekóstolt, máris megkönnyebbült háborgó gyomra.

- Ez nagyon finom! Köszönöm! De… Te… indulsz valahová? – figyelt fel a fiú készülődésére a fiatal boszorkány.

- Elmegyek, de sietek vissza. Hozok könyveket a terhességről, alapanyagokat a bájitalokhoz és... el kell intéznem néhány dolgot.

Lily bólintott és hátradőlt az ágyon. Bágyadt volt, kissé álmos, hiába aludt jól éjszaka. Ahogy Piton kitette a lábát, Lily is elaludt. Ha akart volna, sem tudott volna ébren maradni.

 

 

Voldemort kedélyesen üdvözölte Pitont.

- A beépített emberem remek munkát végzett! Halálfalóim tegnap éjjel lecsaptak Potterék házára. Kő kövön nem maradt!

Piton nagyon vigyázott, hogy arca rezzenéstelen maradjon, nehogy elárulja döbbenetét.

- Ez... nagyszerű. Akkor hát a veszély elmúlt. Az ellenséged nem születhet meg.

- No igen... Mulciberék végeztek az egész családdal. De, ahogy említetted, talán egy másik fiú a helyébe lép... A prófécia így valóra válhat. Derítsd ki, vannak-e Dumbledore közelében olyanok, akik szintén jövő júliusban várnak gyereket.

- Úgy lesz, Nagyuram! - biccentett Piton.

- Bellatrixot is megbíztam ugyanezzel a feladattal. Ajánlom, hogy működjetek együtt!

- Igenis, Nagyúr... - nyögte kevésbé lelkesen Piton. Aznap szándékosan kerülte Bellatrixot, pedig szívesen találkozott volna a keresztlányával. Mielőtt visszatért volna az erdészházba, kihallgatta Mulcibert és Averyt, ahogy Barty Kupor előtt dicsekedtek az éjszakai akciójukkal.

- Az a két mugli senkinek sem fog hiányozni – jegyezte meg vigyorogva Mulciber. - De azért jobb lett volna saját kezűleg kitekerni a nyakukat.

- Még jó, hogy közel volt a hullaház – morogta Avery. - Így sem volt könnyű kicsempészni a tetemeket. A lényeg az, hogy senki sem gyanakszik. Ha az igazi Potterék előkerülnek, hát majd végzünk velük is... Az a fontos, hogy a Nagyúr elégedett.

- Csak ne jöjjön rá túl hamar, hogy átvertétek – jegyezte meg Barty Kupor, és elhatározta, hogy még aznap megosztja az értesülését Lucius Malfoyjal.

Pitonnak ennyi elég volt. Azonnal hoppanált Potterék házához. Lehangoló látvány fogadta: füstölgő romok mindenfelé... Az egyik szomszédtól megtudta, hogy pokoltűzzel égették hamuvá Potterék otthonát. Bár az idős asszony úgy látta, üres volt a ház, James még nem jött haza, Lily pedig már korán reggel elment, a Próféta közölte két szénné égett holttest képét is – nyilván a szenzáció kedvéért. Piton megvette a Próféta esti különszámát, és őszintén remélte, Potternek van annyi esze, hogy nem kürtöli világgá szerencsés megmenekülésének hírét. Annál súlyosabb teher nehezedett rá, amikor rádöbbent, hogy Lilyvel valószínűleg neki kell közölnie az újabb csapás hírét...

 

Lily bő két órát szundított, amikor felébredt, Piton még nem érkezett vissza. A lány megfürdött, majd tétován tett-vett, aztán kiment a ház kis udvarára, a friss, őszi levegőtől visszatért arca pirospozsgás színe. Majd bement ismét, begyújtott a kandallóba és a könyvespolc előtt válogatott, amikor Perselus megérkezett.

- Végre itt vagy! – mosolygott rá. – Találtam pár könyvet, kölcsönadod őket? – kérdezte, de látta, hogy Piton sápadt. – Valami… baj van? – nyelt egyet.

- Ülj le, kedvesem, fontos dolgokról kell beszélnünk – kérte Piton a lányt. - Nem is tudom, melyikkel kezdjem... Inkább... olvasd el magad! - adta át a különszámot Lilynek.

Lily bólintott, s átvette az újságot, de nem pillantott rá rögtön, először Piton arcát nézte figyelmesen, majd szó nélkül közelebb hajolt hozzá és csókot lehelt az ajkára.

Aztán olvasni kezdett. A cikk maga rövid és velős volt, a kép pedig megrázó. Lily szíve hevesen kezdett dobogni.

- Uramisten – suttogta és felnézett. – Uramisten! – ismételte meg hangosabban. – James…

- Potter él – mondta halkan Piton, amikor Lily befejezte az olvasást. - Mulciber és Avery két mugli tetemét vitte oda, azokat gyújtották fel.

Lily a nagyot nyelt és ledobta az újságot a padlóra, majd sápadtan nézett Pitonra.

- Szólni kell James-nek. Szólni kell neki, bárhol van… veszélyben van! – pattant fel a lány.

- Nem, ne értesítsd Jamest! - fogta le Lily kezét Piton. - Már hajnalban írtam Dumbledore-nak. Holnap este találkozom vele. El fog jönni... el kell jönnie – győzködte saját magát a mágus. Aztán Lily szemébe nézett. - Megkérem, hogy rejtsen el Téged. Voldemort előbb-utóbb rá fog jönni, hogy életben vagytok, és akkor... vadászni fog rátok.

Lily visszaült.

- Elrejteni engem? Nem… Perselus, meg kell keresnem James-t és majd…

- El kell rejtőznöd, Lily! - nézett a lány szemébe könyörgően Piton. - Legszívesebben magam mellett tartanálak, mert senkiben sem bízom, a legkevésbé a Sötét Nagyúrban.

- Melletted biztonságban vagyok! De James-re is gondolnom kell, ő nem is tud semmit az egészről és fogalmam sincs, merre kószálhat. Perselus, meg kell keresnünk James-t! – nyomatékosította Lily. – Veszélyben van, mi lesz, ha elkapják?! Egyáltalán, miért vadászik ránk az az idióta majom?! – mormogta Lily maga elé. Sebesen zakatolt az agya, de igazából csak arra jutott, hogy bosszúból akarja őket eltenni láb alól Voldemort, amiért múltkor szembeszálltak vele és elszöktették Sirius Black-et…

Piton vállat vont. Nem érdekelte, mi lesz James Potterrel és a haverjaival. Csak Lily meneküljön meg, csak az ő élete számít!

- Emlékszel a vérvarázslatra? - kérdezte a hosszúra nyúlt hallgatás után. - Időnként meg kell erősíteni, hogy megfelelően működjön, ha szükség lesz rá.

Lily szórakozottan bólintott, még mindig James járt az eszében.

- Persze, vérvarázslat… - motyogta, aztán végre felfogta miről van szó. – Micsoda? A vérvarázslat? Hogy jön most ez ide?

 

- Kérlek... tegyük meg újra – nézett a lány szemébe Piton, közben nagyot nyelt. - Nem ígérhetem, hogy melletted leszek, amikor esetleg újra szembe kerülsz Voldemorttal. De akkor... ezzel a varázslattal kivédheted még a halálos átkot is. Biztos vagyok benne, hogy működni fog! És átruházhatod... arra is, aki a legfontosabb Neked. – Piton pillantása a lány hasára tévedt.

Lily követte Piton pillantását. Önkéntelenül a hasára tette az egyik tenyerét.

- A vérvarázslat rá is hat? – kérdezte suttogva. Bízott Pitonban. Közelebb ült hozzá, összeért a térdük. – Bármit megteszek, csak megóvhassam a kisfiamat – mondta Lily rettenetesen komolyan. Most már végképp maga mögött hagyta a gondtalan kamaszkort. Érett, felnőtt nő pillantott a fiatal mágusra. Egy felnőtt, fiatal nő, aki bátor, s felelősségteljes. Lily szótlanul Piton elé tartotta az egyik karját és a szemével jelzett, hogy tegye, amit kell.

Piton megvágta mindkettőjük csuklóját, és szertartásosan egyesítette a vérüket.

- Nagyon szeretlek, Lily Evans. Fogadom, hogy védelmezlek, amíg élek – jelentette ki Piton. Csak a pillantásával kérte a lányt, hogy fogadja el a védelmét.

Lily komolyan bólintott.

- Szeretlek, Perselus Piton és elfogadom a védelmet tőled. Mert bízom benned – mondta halkan, majd miután a szertartásnak vége lett, Lily megcsókolta Piton arcát. – Nem lesz baj. Csak mindenki legyen biztonságban… - suttogta, s James-re gondolt, meg az otthonukra, ami nincs többé. Fogalma sem volt, mi lesz ezután, hová fognak menni… hogyan fognak élni az örök rettegésben.

 

Másnap Piton egyfolytában érzékelte Lily nyugtalanságát. Sejtette, hogy az otthonuk elpusztítása miatt közelebb fognak kerülni egymással James-szel, mint valaha. Az ifjú halálfaló szinte meghasonlott, ha belegondolt a fiatal nő helyzetébe. Egyrészt azt kívánta, bárcsak örökre eltűnne az életéből az utálatos Potter. Másrészt tisztában volt vele, hogy Lily csak akkor lesz nyugodt, ha biztonságban tudja a férjét. De most nem akart erre gondolni. Ki tudja, talán ez az utolsó napjuk, amit együtt tölthetnek. Piton készítette az ebédet, és végigbeszélgették a délutánt. Felidézték a legkedvesebb emlékeiket. Ez erőt adott mindkettőjüknek.

Lily, bár Perselus mellett mindig vidám s nyugodt volt, most mégis képtelen volt ellazulni. Elmondta kétségeit Pitonnak, őszintén. Elmesélte azt a játékos szeretetet, azt az érzést, ami James Potterhez fűzi. Nem titkolt el semmit. Őszintén bevallotta, hogy mit érez James iránt. S azt is, amit Perselus iránt. Aztán már csak egymást átölelve feküdtek az ágyon, a tűz világított s melegített. Lily kimerült volt és sápadt. Feje Piton mellkasán nyugodott, hallgatta a fiú szívének dobbanásait, ujjaik összekulcsolódtak.

Este hétkor kitört a vihar. Szél süvített végig a hegyoldalon, jeges eső esett. A táj, ami Lily érkezésekor még rozsdabarna, megnyugtató és lágy volt, hirtelen kopárrá, kietlenné változott, fagyos tél ígéretét hordozta. Piton a tűzre dobott egy fahasábot. Pillantása gyakran tévedt a faliórára. A kismutató és a nagymutató is a tizenegyesre érkezett.

- Eljött az idő. - Piton felkelt, magára terítette a köpönyegét. Lilyhez lépett, megcsókolta. - Hamar visszajövök. Talán nem egyedül...

Lily is felkelt. Visszacsókolt s végigsimított a fiatal mágus vállán.

- Vigyázz magadra! Légy résen… és gyere hamar!

A fiút az ajtóig kísérte, majd nehéz szívvel engedte ki a jeges viharba. A kétség mardosta belülről, James miatt rettenetesen aggódott. És szívből hálás volt Pitonnak, amiért mellette van. El sem mozdult az ablaktól, csak nézte a vihart, a jeget, ahogy az ablakon koppant. Az élete megint egy pillanat alatt összeomlott. Nem volt otthona, s minden olyan zavaros volt a fiatal nőben… csak egy biztos dolog volt a sorsában: a fia. Önkéntelenül lenézett az egyelőre lapos hasára, ahol már fejlődött a kis magzat. Lily remélte, hogy ha megszületik, biztosítani tudja számára a nyugalmat. Nagyot nyelt és az ablakmélyedésbe telepedett egy párnára.

Várt.

Nem félt, de féltette azokat, akiket szeretett.

 

Jeges szél süvített. Piton a dombtetőn állt, összeborzolt hajjal, és megállapította, hogy Dumbledore képtelen pontosan érkezni. Hirtelen éles csattanás hallatszott, a fiatal feketemágust hatalmas erő taszította a földre. A pálcáját is elejtette, miközben fojtogató nyomás nehezedett rá. Már-már azt hitte, Voldemort érkezett, a Sötét Nagyúrnak volt szokása az efféle látványos belépő, ám amikor felpillantott, Dumbledore kék szeme szegeződött rá. No meg a pálcája...

- Ne öljön meg! - kiáltotta dühösen Piton.

Dumbledore villámló tekintettel meredt a fiatal mágusra. Nem engedte le a pálcáját rögtön.

- Nem állt szándékomban – felelte Dumbledore, majd leeresztette a pálcáját és végigmérte a fiatal halálfalót. - Hallgatom Perselus. Mit üzent nekem Voldemort? 

- Nem... nincs üzenet. A saját elhatározásomból jöttem! - Piton hosszas vívódás után emelte Dumbledore-ra elkínzott tekintetét. - Azért hívtam, hogy figyelmeztessem... nem is... azért, hogy megkérjem...

Dumbledore intett a pálcájával. A levelek és a letört gallyak tovább röpködtek közöttük, de kettejük körül néma csend lett.

- Mit kérhet tőlem egy halálfaló?

- A prófécia... a jóslat, amit Trelawney mondott... - kezdte Piton, bár maga sem tudta, miért éppen ezzel hozakodik elő. Csak Lily biztonsága számított. Most értette meg igazán, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van a lány.

Dumbledore bólintott.

- Vagy úgy. Szóval erről van szó. Mennyit mondott el belőle Voldemortnak?

- Mindent elmondtam a Sötét Nagyúrnak. Mindent, amit hallottam! És most azt hiszi... azt gondolja, hogy a jóslat Lily Evansre vonatkozik!

Dumbledore szeme ismét megvillant.

- A jóslat nem egy nőről szól – felelte aztán higgadtan. – Hanem egy fiúról, aki július végén születik…

- Nagyon jól tudja, hogy gondolom! - csattant fel Piton. - Lily gyermeket vár! A Nagyúr biztos benne, hogy Potter fia lesz az ellensége! Vadászni fog rájuk... ki akarja irtani az egész családot!

Dumbledore finoman elmosolyodott.

- Ha magának ilyen fontos Lily Evans, Voldemort nyilván megkíméli őt. A gyermekért cserébe nem kérhet kegyelmet az anyának?

- Már kértem őt, hogy kímélje meg Lily életét – vallotta be Piton, szégyenkezés nélkül.

Dumbledore szemében könyörtelenség villant.

- Undorodom magától, Perselus – mondta megvetően. – Azzal nem törődik hát, hogy meghal a fiú és az apja, ha maga megkapja, amit akar, igaz?

Pitonról lepergett Dumbledore vádaskodása.

- Rejtse el mindegyiküket. Legyenek biztonságban. Kérem.

Dumbledore Piton arcát fürkészte.

- És mit kapok cserébe, Perselus?

Pitont meglepte, hogy Dumbledore ezek után viszonzást vár. A szeme összeszűkült. Egy hosszú pillanat után azonban határozottan felelt:

- Bármit megteszek.

Dumbledore hosszú percekig nem felelt, nem reagált. Végül kimérten bólintott egyet.

- Tehát bármit megtesz. Ne felejtse el, hogy ez a mondat már bevésődött az Idő palettájába. Nincs visszaút, Perselus. Nem fordulhat vissza innen már. Megóvom a Potter család életét. Hallottam a híreket. James és Lily Potter azonban eltűntek – nézett mélyen Piton szemébe Dumbledore. – Vagy tévedek?

- Tudom, hol van Lily Evans. Jöjjön velem – indult előre Piton. Tizenötperc gyaloglás után érkeztek az erdészházhoz.

Dumbledore követte. Biztos volt benne, hogy Perselus Piton szemmel tartja Lily Evans minden lépését. Az agg mágus maga is meglepődött azonban, hogy egy ilyen rejtekhelyen találja a fiatal nőt.

Piton kitárta az ajtót, előre engedte Dumbledore-t. Aztán Lily mellé lépett, átölelte a lányt.

Lily a vihar miatt nem látta a közeledő alakokat, csak akkor, amikor már közvetlenül a kis ház elé értek. Felpattant és eléjük sietett.

- Dumbledore professzor! – köszöntötte a lány megkönnyebbült sóhajjal az agg mágust, majd megszorította Piton karját és hálásan rápillantott.

Dumbledore elmosolyodott. Pont olyan volt Lily, mint ahogyan emlékezett rá. Gyönyörű, sudár fiatal lány, aki most riadtan, sápadtan pislog és nem tudja, mibe csöppent.

- Kedvesem… - lépett közelebb a lányhoz. – Örömmel látom, hogy biztonságban van! És Mr Potter merre lehet? – nézett Pitonra Dumbledore.

- Fogalmam sincs, hol van James... - vont vállat Piton. - Valószínűleg a haverjaival mulatozik. Vagy kesereg...

Dumbledore változatlanul bizalmatlan volt Pitonnal szemben és nem titkolta, mennyire undorodik a megoldásaitól, és attól, hogy senki más élete nem fontos neki, csak Lilyé.

- A maga érdekében is kívánom, hogy James Potter miharabb előkerüljön.

Lily szíve a torkában dobogott.

- Én azt gondoltam, Ön talán tudja, merre van a férjem… - nézett sápadtan Dumbledore-ra.

Piton arra gondolt, hogy Dumbledore még sohasem láthatta őket így együtt. Még a Roxfortban sem, ahol az igazgató szemet hunyt a fiatal tanár és a tehetséges, végzős boszorka között kibontakozó románcon. Hát most meggyőződhetett arról, hogy Lily és James házassága a legkevésbé sem számít Piton szemében.

Dumbledore megcsóválta a fejét.

- Sajnos nem tudom, merre lehet a férje, Lily. De talán jobb is így. Amíg nincs szem előtt, nem eshet baja. Más kérdés, hogy mielőbb tudnia kell a veszélyről. El kell rejtőzniük. Én biztosítom maguknak a megfelelő védelmet – Dumbledore Lilyről Pitonra pillantott. Érzékelte kettejük rettentően erős kötelékét. Nem ítélkezett, nem véleményezett.

- Hanem… Perselus! Jobb lenne, ha maga kimaradna ebből az egészből. Lily és James Potter eltűnik a világ elől. Így maga elől is – mondta kissé ridegen az idős mágus.

- Magam is úgy gondolom, hogy jobb, ha engem nem avat be a részletekbe, Dumbledore – mondta halkan Piton. - Legyen maga a titokgazda.

Dumbledore nem felelt, Lilyre pillantott.

A fiatal nő nagyokat nyelt. Pontosan tudta, mit jelent az, ha valaki titokgazda. Pitonra nézett.

- Pers… ez… az egész… - suttogta és kissé elfordult Dumbledore-tól. – Ha elrejtenek a világ elől, nem láthatlak… többé… - inkább kijelentés volt ez, mint kérdés. Szép szemeit elfutották a könnyek.

- Igen, ez azzal jár, hogy nem találkozhatunk többé... legalábbis addig, amíg a Sötét Nagyúr életben van – tette hozzá Piton, miközben a kezébe fogta Lily kezét. Azután pillantását Dumbledore szemébe fúrta. - Azon leszek, hogy minél előbb elpusztuljon. - Most először mondta ki. Megcsókolta a lányt, majd ismét Dumbledore-ra emelte a tekintetét. - Rendelkezzék velem. Bármit megteszek Lily életéért.

Dumbledore derűsen biccentett egyet.

- Ebben nem kételkedem, fiam – mondta némi éllel, aztán Lilyhez intézte szavait. – Pontosan ismeri a helyzetet, Lily, nem kell magyaráznom, hogy a családja biztonsága érdekében ez az egyetlen megoldás.

Lily halálsápadtan bólintott.

- Tudom, uram. Köszönöm, hogy segít nekünk…

Dumbledore elmosolyodott.

- Az önkéntes száműzetés még nem kezdődött el… - intett, majd a kandalló elé sétált és leült a hintaszékbe, ezzel jelezve a fiataloknak, hogy búcsúzzanak el.

Lily és Perselus kimentek a kertbe. A szél most is süvített, de Piton egy védőburkot vont maguk köré, amely tompította a zajokat. Hálás volt Dumbledore-nak, amiért lehetővé tette, hogy elbúcsúzzanak egymástól.

- Nem lesz könnyű kibírni, hogy még csak nem is levelezhetünk – szólalt meg Piton. - De patrónust azért küldhetünk... a halálfalók nem ismerik ezt a kommunikációs csatornát.

Lily könnyei lecsorogtak szép arcán.

- Miért kell mindig mindennek… elromlania… alig találtalak meg… máris elveszítelek… - zihálta és egyre jobban zokogott. – Talán a Roxfortba visz Dumbledore és akkor ott találkozhatunk… - suttogta reménykedve, de persze a lelke mélyén tudta, hogy ez képtelenség.

- A Roxfort lenne az első, ahol a Nagyúr a kutatást kezdené – rázta a fejét Piton. - Nem tudom, mit tervez Dumbledore. Akárhogyan lesz, tudni fogunk egymásról. - Közelebb hajolt, megcsókolta Lily arcát, közben a fülébe suttogott: - Ne feledkezz meg Slughorn szilveszteri fogadásáról. Ott találkozunk... erről még Dumbledore-nak sem kell tudnia!

 Lily szorosan átölelte a fiatal mágust, mintha soha nem akarná elengedni. Hosszú percekig csak álltak a kertben és ölelték egymást, végül Lily szenvedélyesen, hosszan megcsókolta Perselust.

- Soha nem felejtem el Neked ezt. Szeretlek és nem adom fel. Nem mondok le Rólad! – mondta neki könnyes szemekkel, de rendkívül elszántan. – A szilveszteri partyn találkozunk.  Meg fogsz ismerni, terhes nőnek leszek öltözve… - nevetett fel, aztán ismét elkomolyodott.

-Vigyázz magadra, mert megöllek, ha nem! – fenyegette meg a fiút Lily és sírva-nevetve újra megcsókolta.

Albus Dumbledore közben nem tétlenkedett a faházban, némi mágiával James nyomára bukkant. Azonnal üzent érte, hogy legyen Londonban egy óra múlva, egy bizonyos fogadó előtt. Amikor Lily és Piton visszatértek, Dumbledore egy rövid biccentéssel búcsúzott Pitontól, majd maga előtt terelve gyengéden Lilyt, kiléptek a viharba.

Lily Evans visszanézett még egyszer, s a csodazöld szempár összekapcsolódott a sötéttel…

 

 

Késő délutánba hajlott a kellemetlen hideget hozó őszi nap. Dobby szokásos napi teendőit végezte a Malfoy házban. Halkan belökte az emeleti dolgozószoba ajtaját és a kihűlt kandalló felé indult, hogy begyújtsa azt, mert a ősi kúria falai közt hamar lehűlt a levegő.

Lucius felriadt az íróasztal mögött, ahol egész délután a Sötét Nagyúr nászajándékba adott bőrkötésű naplóját tanulmányozta. Azóta próbált rájönni a titokra, amióta megkapta, de mindeddig nem járt sikerrel.

- Mit akarsz? – mordult rá a munkáját végző manóra, aki összerezzent a váratlan hangra, és kiejtette kezéből a fahasábokat.

- Dobby csak begyújtja a ház összes kandallóját.

- Siess vele, aztán takarodj! – csapta le a nyitott naplót az asztalra Malfoy.

A házimanó szépen feltornyozott gallyakra mutatott és a kandallóban fellobbant a tűz. Dobby gyorsan megfordult és kifelé sietett.

- Várj! – szólt utána Lucius, mire a kis rabszolga füle bánatosan lekonyult, de engedelmesen a székben üldögélő urához lépett. – Rakj rendet itt is, ha már betévedtél ide! – mutatott az asztalra a varázsló, majd nyújtózkodva felállt és kifelé indult.

Ekkor nagyot durranva repedt el hasáb a tűzben, aminek a hangjától Dobby összerezzent.

- Jaj Dobby nem szándékosan tette – sipítozott a házimanó, majd előkapta zsebéből a viseletes rongyot kétségbeesetten próbálta eltüntetni a kiöntött tintát a könyv lapjairól.

- Mit tettél te szerencsétlen dög! – ugrott oda dühösen Lucius, és kikapta a manó kezéből a naplót. A mágus rémülten bámulta az üres lapokon szétterjedő tintapacát. Mi lesz, ha a Nagyúr visszakéri tőle, futott át az agyán a riasztó gondolat, amitől teljesen elsápadt.

Dobby rémülten pislogott ki az asztal alól, ahova bemenekült gazdája haragja elől.

Lucius ekkor meglepetten vette észre, hogy a paca kezd felszívódni, és néhány pillanat múlva már újra a kissé megsárgult, üres lapok néztek vissza rá.

- Tűnj el! – húzta ki az asztal alól a fülénél fogva a manót, majd egy erős rúgással kipenderítette a szobából. Az izgalomtól remegve ült vissza a székre, és a nyitott napló első oldalára vetette a sorokat.

A lélekdarab életre kelt. Tom Denem tizenhat éves lelkének lehasított darabkája első élménye a bezártság volt. Aztán apró részletek világosodtak meg. Egy kristálytiszta emlék... egy vakmerő kísérlet...

Látta magát, amint éjszaka kilopakodik a Tiltott Rengetegbe, hogy elvégezze az ősi szertartást. Egész lényét eltöltötte a mámor, amit első gyilkossága okozott. A tökéletes gyilkosság... A mugliivadék lányt még csak nem is kellett a saját kezével megölnie, a piszkos munkát elvégezte helyette Mardekár életre keltett szörnyetege. Utána mindenki azt a mamlasz óriást vádolta... Tom Denem kéjes örömet érzett. Nem volt más hátra, mint elvégezni a tiltott varázslatot: megőrizni ennek a sötét diadalnak az emlékét... A napló éppen megfelelt a célnak. Hiszen ebben leírt mindent. Amikor szüksége lesz rá, fel tudja idézni a legapróbb részleteket is...

Fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta. Öntudatlanul, a pillanat varázsában kiteljesedve vészelte át a lélektöredék az elmúlt évtizedeket. Nem érzékelte az idő múlását, mégis tudta, hogy hamarosan eljön az ő ideje. És amikor újra öntudatra ébred, győzedelmesen uralma alá hajtja a Halált.

- Fedd fel magad!

Tom Denemet váratlanul érte a szólítás. Érzékelte a világosságot, amit egy pálca hegye árasztott. Bár nem rendelkezett emberi érzékszervekkel, mégis tudatában volt annak, hogy egy szürke szempár mered rá. A tintát, amit a napló a lapjaiba szívott az imént, szavakba rendezve köpte vissza:

- Ki mer szólítani? – jelent meg a felirat az elsárgult papíron.

- Lucius Malfoy vagyok, Abraxas fia, az egyik legősibb aranyvérű dinasztia tagja.

- Nem ismerlek... Miért van nálad ez a napló? – tudakolta Tom Denem.

- Maga a Sötét Nagyúr, adta át nekem ezt a naplót.

A lélektöredék az emlékeiben kutatott. Nyilvánvaló volt, hogy későbbi önmaga adhatta a naplót ennek az öntelt fickónak. Ösztönös bizalmatlanságot érzett iránta. Próbára akarta tenni.

- Én vagyok Voldemort, akit ti, hitvány szolgák Sötét Nagyúrnak neveztek! Miért bíztam volna a lelkem egy darabját egy nyomorult szolgára? – jelentek meg az újabb sorok az üres lapon.

- Azért mert az egyik legmegbízhatóbb embere vagyok, és jutalmul adta nekem – hazudta szemrebbenés nélkül Lucius.

- Hazudsz! – A naplóba zárt lélektöredék nem tűrte, hogy a lapjait avatatlanok érintsék. Hirtelen erős fényt árasztott, és pillanatról pillanatra levetítette mindazokat az eseményeket, amelyeknek az emlékét a megsárgult lapok titokban őrizték.

A szőke mágus megremegett, ahogy a Nagyúr egykori tizenhat éves alakja feltárta neki a mesterien kitervelt gyilkosság minden részletét. Ám a várt hatás elmaradt. Tom Denem lélektöredéke tökéletesen érzékelte Lucius Malfoy gondolatait:

Mekkora varázserő és tudás rejlik a Nagyúrban, ha diákként megfejtette a Kamra titkát – lelkendezett Lucius. Az ereklyéből áradó impulzus egyre inkább bekebelezte, és észre sem vette, hogy az elvarázsolt holmi irányítása alá került.

 

Tom Denem ebben a pillanatban az Ereklyék Termében tartózkodott. Éppen azon kesergett, hogy méltatlanokra bízta legbecsesebb kincseit. Bár a kehely azóta biztonságban volt a Gringottsban, anélkül, hogy Bellatrix felfedte volna a titkát, a diadémról ő maga gondoskodott, Piton pedig bizonyára jól elrejtette a gyűrűt, a napló sorsa, amit Lucius Malfoyra bízott, kissé aggasztotta. Igaz, csupán élete korai szakaszának emlékét őrizte, ám Voldemort még ezeket a titkokat sem szívesen osztotta volna meg a szőke varázslóval.

Halvány rezdülést érzékelt, és ahogy pálcáját az ereklyetartóra szegezte, feltárult előtte a távoli jelenet: látta, ahogy Lucius Malfoy éppen a naplójában lakó lélekdarabbal cseveg. Elhatározta, hogy megleckézteti a vakmerő halálfalót a meggondolatlan tettéért. Erősen összpontosított, és összekapcsolódott egykori önmagával.

Magába szívta Malfoy életerejét, olyan hevesen, hogy Lucius percek alatt éveket öregedett.

Lucius érezte, hogy talán mégsem volt olyan egetrengetően jó ötlet megnyitni a „szelencét”, kiszimatolni Tom Denem titkait… egyre jobban álmosodott, fáradt és úgy érezte, képtelen ellenállni valami hatalmasabb erőnek… hörögve kapaszkodott az asztal szélébe.

- Térdre, szolga! – mennydörögte Voldemort, amint kísérteties alakja megszilárdulni látszott Malfoy előtt.

 

Lucius lecsúszott a székről, a térdére esett, de meg sem érezte a fájdalmat. Csak jóval később fogja észlelni, hogy csúnya lila foltok éktelenkednek a térdén.

Előrehajolt, szőke, fényes haja a padlót súrolta.

- Nagy… uram… - nyögte. – Hogy történhetett… hogy itt vagy…

- Emlék vagyok csupán... de erőm és hatalmam így is sokkal nagyobb, semhogy Te, csúszómászó szolga felfoghatnád!

Lucius zihálva felpillantott.

- Bocsáss meg, Nagyuram…. Bocsáss meg! Én csak bizonyítani akartam… hogy az eszem a helyén van és… biztonságban van nálam a titkod, hiszen már ismerem…

- Óh, nem kell ecsetelned az érdemeidet, Lucius Malfoy, Abraxas fia! – Voldemort belemélyesztette a tudatcsápját a szőke mágus elméjébe. Egyetlen pillanat alatt felszippantotta Malfoy minden tettének emlékét. – Az elméd megnyílt előttem!

Lucius feje lüktetett, egyre jobban. Mintha tüzes tűkkel szúrkálták volna a fejbőrét. Roppant kellemetlen érzés volt. De nem tudott ellene tenni.

- Nagyuram… lásd az elmémet… benne minden, amit érted… tettem!! – kiáltott fel Lucius.

- Lássuk hát, mit tettél a dicsőségemre! – zendült a Sötét Nagyúr hangja, és még mélyebben kutatott Lucius tudatában. Felidéztette vele az Evans-gyilkosság minden részletét.

Lucius ismét összegörnyedt, s mindent ura elé tárt, habár ha el is akart volna rejteni valamit, nem sikerült volna neki. Mással szemben Lucius is kiváló okklumentor volt, de Voldemort előtt lecsupaszított elmével gyötrődött.

- Látom, kitűnő tanítvány vagy – ismerte el Voldemort, és kegyesen eleresztette Lucius meggyötört tudatát.

Lucius-ból mély, rekedt sóhaj szállt fel.

- Igen, Nagyuram, láthatod… mindent megteszek Neked… bárkit, bármit kell megszerezni!

- Mindez azonban nekem kevés – szögezte le a Nagyúr. – Az életeddel tartozol nekem!

Lucius megrándult. Felpillantott a jelenésre.

- Az életem a Tiéd, Nagyuram… - nyögte. – A családom… a nejem is feltétlen híved…

Voldemort ekkor úgy döntött, még egy utolsó döfést megérdemel ez a féreg.

- Érzékeltem, hogy hamarosan megszületik az utódod. Elhozod őt nekem! Saját kezűleg avatom fel. Kötelezlek, hogy neveld a szolgálatomra!

Lucius egyre gyorsabban kapkodta a levegőt.

- Igen… az utódom… a fiam! A Te szolgálatodra nevelem… - ismételte Lucius alázatosan. – Amint megszületik, elsőként Te fogod látni… - bár az eszével tudta, hogy így kell lennie, a szíve riadtan tiltakozott az ellen, hogy Voldemort ugyanazt tegye a fiával, mint Bellatrix fattyával esetleg… vagy mást… sokkal rosszabbat…

- Most pedig elfelejted ennek a megidézésnek minden részletét! – Voldemort erősen koncentrált Lucius pálcát tartó kezére, akaratával kényszerítette a szőke mágust, hogy fordítsa saját maga ellen a fegyverét. – Töröld ennek a találkozásnak az emlékét! Minden részletét... Úgy! Ne kutasd soha többé ennek a naplónak a titkát! Még nem vagy méltó rá, hogy megértsd a szándékaimat. Csak őrizd! Őrizd úgy, mint a legértékesebb kincsedet! Őrizd úgy, mintha lelkem egy darabja lenne! – üzente Voldemort. Alakja közben egyre halványodott. Annyi energiát préselt ki Malfoyból, amennyire csak képes volt. Aztán elenyészett, és visszatért a naplóba.

Lucius kimerülten terült el a padlón, amikor végetért a rémlátomás. Szinte azonnal ájult álomba került, valamiféle szinte katatón állapotba. Soha nem érzett még ehhez fogható kimerültséget és ürességet…

A Sötét Nagyúr, valahol a távolban, szintén elégedett volt a kísérlet eredményével. Nem volt rá szüksége, hogy Lucius Malfoy többet tudjon róla, mint amennyi feltétlenül szükséges. Abban biztos volt, hogy az utolsó parancsára emlékezni fog. El fogja hozni hozzá az újszülött fiát. Ő pedig megvizsgálja. A szolgájává teszi a legifjabb Malfoyt – vagy megöli...

 

 

 

Lucius, miután Voldemort nagyúr kiadta neki a parancsot, hogy száz mugli feje kell neki, lefizetett egy mugli gyilkost, s az ölte le helyette a száz muglit, vágja le a fejüket és értesítse, amint kész van. Nagy összeget fizetett ezért a munkáért, de Malfoy most képtelen volt másra gondolni, csak Narcissa és a családalapítás körül forgott minden gondolata. Eleinte csak kötelességből akart utódot, de aztán egyre jobban beette agyába magát a gondolat, hogy apa lehet egy nap… lesz egy fia, akinek mindent megtaníthat… aki ugyanolyan csodás lesz, mint ő és Narcissa… aki mindent megkap majd.

Narcissa érezte a változást férjében, ő maga is alig várta, hogy teherbe essen. Titokban még termékenységet elősegítő teákat is ivott, de a legfontosabb az volt a számára, hogy Lucius szinte a nap minden percét vele töltötte. Olyan szerelem virágzott ki közöttük, amilyenre mindig is vágyott.

Lucius kívánta asszonyát és ezt minden éjjel a tudtára is adta. Annyit szeretkeztek, mint még soha, pedig a házaséletük egyébként sem volt sivár addig sem.

Cissy néhány hét elteltével felfigyelt bizonyos jelekre, amelyek mások voltak, mint az első terhessége idején. Akkor fáradékonnyá vált, undorodott bizonyos szagoktól, most viszont, úgy érezte, mintha még inkább kiteljesedett volna testben és lélekben. Erősnek érezte magát, kicsattant az egészségtől.

Lucius mindent megadott asszonyának, hiszen még nem felejtette el, hogy az előző magzattal hogyan járt. Óvta s védte a törékeny nőt, mintha máris állapotos lenne. Nem is tudta, mennyire közel jár az igazsághoz.

A harmónia, és nyugalom, amivel férje elhalmozta nagyon sokat segített Narcissának, biztos volt benne, hogy ezt a babát nem veszíti el, ám hetekig várt, mielőtt közölte a hírt Luciusszal. Talán babonából, talán mert a régi rossz emlékek még nem halványultak el teljesen, de csak akkor határozta el, hogy elárulja titkát a férjének, mikor már egy ici-picit gömbölyödni kezdett a hasa. Más észre sem vette volna, de Cissy tudta, hogy Lucius érzi majd a különbséget.

Lucius épp egy hatalmasat ásított a reggelizőasztalnál, amikor a felesége odalépett hozzá, és mosolyogva Lucius keze után nyúlt.

A szőke mágus szórakozottan fogta meg a nő kezét.

- Mi az, szívem? Mit csinálsz? – lepődött meg a férfi, ahogy követte keze útját, ami a nő hasához ért. Csak két másodperc kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, mit akar közölni vele a felesége.

Narcissa úgy simított végig Lucius kezével a hasán, hogy a férfi érzékelhesse a kicsi dudort.

- Itt készülődik a földi életre a fiad – súgta Luciusnak, aztán hangosan felnevetett. – Remélem nem gondoltad meg magad, és még mindig akarsz utódot – incselkedett a férjével, nagy kék szemei szinte ragyogtak.

Lucius nyelt egyet és felkelt, magához ölelte olyan gyengéden a törékeny kismamát, ahogy még talán soha. Megcsókolta a kezét, az arcát, az ajkait…

- Határtalanul boldog vagyok – suttogta rekedten. És ez így is volt. Eszébe sem jutott Voldemort nagyúr a következő néhány órában. Felkapta feleségét és felvitte a közös ágyukba. Nem engedte felkelni egész délelőtt, kényeztette, cirógatta s leste az óhajait.

Cissy, mint egy doromboló kiscica élvezte a kényeztetést, és alaposan ki is használta. Percenként adta ki a parancsait Luciusnak, hol gyümölcsre, hol egy kényelmesebb párnára vagy éppen egy gyengéd hátmasszázsra áhítozott.

A házaspár boldogsága tökéletes volt. Lucius a rákövetkező héten jelentette csak be Voldemortnak, hogy jövő nyár elején megszületik a legifjabb Malfoy.

 

 

Dumbledore Londonba hoppanált Lilyvel, oda, ahová James Pottert is hívta. Lily reszketve karolt az agg mágusba. Amikor megérkeztek, szabályosan rázta a hideg.

- Lily, kedvesem… ne féljen. A férje előkerül – nyugtatta a lányt Dumbledore.

Lily kimerült volt és ideges. Szomorú, fáradt, lehangolt.

- Köszönöm, Dumbledore… - motyogta. Az öreg mágus álcázóbűbájt szórt magukra, s bementek a mugli fogadóba, ahol rendelt egy bögre kakaót a kismamának, ő pedig jóféle whisky-t szopogatott. Az ablak mellett ültek közvetlenül, ráláttak az egész utcára.

Dumbledore érezte Lily zavarodottságát. Sajnálta ezt a szegény lányt, aki nagyon fiatal kora ellenére már rengeteget veszített az életben és most sem élhet nyugodtan.

Lily ellenben most nem erre gondolt, hanem születendő kisfiára. Hogy milyen világba érkezik, mi várja majd… nyolc hónap alatt bármi megtörténhet, még Voldemort bukása is, de Lily a lelke mélyén nem bízott ebben. Arra is gondolt, hogy ha nem lesz más választásuk, el kell költözniük egy messzi országba.

James Dumbledore-tól értesült az otthona elpusztításáról. Amikor az igazgató üzenete megérkezett, éppen a barátaival iszogatott. Lupin arra biztatta, hogy béküljön ki Lilyvel, Sirius viszont a nők hűtlenségét ecsetelte. Peter nem izgatta magát James Potter magánéletével kapcsolatban. Úgy érezte, ő sokkal többre hivatott, mint ezek itt mind… inkább figyelt minden apró rezdülésükre, hogy megfelelő hírvívő legyen.

Jobb, mint az az átkozott denevér…

James egyetlen pillanat alatt kijózanodott.

- Lily bajban van... - jelentette ki, és kétségbeesve nézett a barátai szemébe. - Dumbledore már intézkedett, de nem hagyhatom most magára. Kövessetek, de ne lássanak bennünket együtt. - James végignézett barátai arcán, majd előhúzta hátizsákjából a láthatatlanná tévő köpönyeget. - Sirius, Remus, ketten is elfértek alatta. Peter... te inkább változz patkánnyá!

Peter vicsorgott egyet James háta mögött, de nem mondott neki ellent.

A tekergők egyszerre hoppanáltak. James tétovázva állt meg a fogadó előtt. Csapdát gyanított. Bár a legnagyobb jóindulattal sem lehetett gyors felfogásúnak nevezni, megértette, hogy nagyon óvatosnak kell lennie.

Lily megrándult, amikor a fiú megjelent a fogadó előtt.

- James…! – már épp felpattant volna, de Dumbledore még idejében jelzett neki.

- Maradjon… behozom – mondta halkan a fiatalasszonynak, majd kisétált s kint felvette újra az eredeti alakját egy pillanatra.

- Mr Potter! Örülök, hogy itt van. Jöjjön, hoztam magának valakit…

James izgatottan beletúrt a hajába. A szíve vadul kalapált. Cérnavékony hangon szólalt meg:

- Professzor úr... ugye nem esett baja a feleségemnek?

Lily, aki egy szőke lány képét vette fel, azonnal felpattant, ahogy a férje belépett s kishíján elsodorta, ahogy megölelte.

- Merlinre… csakhogy megvagy…!

James arcán döbbenet tükröződött.

- Öh... kisasszony... örülök a találkozásnak! Ismerjük egymást? - pislogott rövidlátóan, majd lekapta a szemüvegét, rálehelt és dörzsölgetni kezdte.

Dumbledore elmosolyodott, aki időközben ismét egy barna szakállas, ötven körüli férfivé változott.

- Mr Potter, ne aggódjon, ez nem a társközvetítő iroda – somolygott a bajsza alatt a fiatal férfi döbbenetén, hogy egy idegen nő ölelgeti.

- James, én vagyok, Lily! – súgta a fülébe a lány és felnevetett.

- Hát persze, hogy Te vagy Lily! - vigyorodott el Potter. A karjaiba zárta a feleségét, hatalmas sóhaj tört elő belőle. - Csakhogy élsz, egészséges vagy! Annyira féltettelek... - James szeméből kigördült egy könnycsepp. - Nem éltem volna túl, ha megölnek! ( Már látom, ahogy a James-rajongók halálra köveznek minket…:D-B)

Leültek egy hátsó boxba, ami eléggé el volt szeparálva a többitől, rendeltek, majd Dumbledore mindent elmondott Jamesnek. Lily közben a fogadót pásztázta tekintetével.

James homlokán elmélyült egy vonás, ahogy Dumbledore-t hallgatta. Megértette, hogy a kviddics-karrierjének vége... Nem mutatkozhat többé a nyilvánosság előtt, el kell rejtőznie. Cseppet sem lelkesedett az ötletért.

- Nem is tudom, mit mondjak, igazgató úr... Én nem bírom a tétlenséget. Apám köpönyege eddig is jó szolgálatot tett, ha elrejtőzöm alatta, tudok harcolni. A barátainkban megbízom, őket be kell avatnia! - James hangja dacos volt, szinte könyörgő. Segélykérően nézett Lilyre.

A lány a férjére pillantott és megfogta a kezét. Együtt hallgatták Dumbledore-t, aki úgy vélte, jobb ha egyelőre mindenbe nem avatja be őket. Azaz nagyjából semmibe. Elhallgatta a jóslat létezését, Piton szerepét, Voldemort igazi szándékát. Ehelyett nagyon meggyőzően előadta, hogy a nagyúr vadászik a Rendtagokra, és egy áruló van a Rendben, - amiben Dumbledore egyébként is biztos volt.

Lily egyre komorabban hallgatta az öreg mágust.

- De Dumbledore… mégis ki lehet az áruló? Miért nem veti be a Veritaserumot? – kérdezte halkan Lily. Dumbledore intett egyet, majd az asztalon hagyott némi mugli pénzt s kimentek a hátsó ajtón.

- Itt nem beszélhetünk nyugodtan. Jöjjenek… mivel egyébként sincs hová menniük, Londonban maradnak egy kis időre. Voldemort muglik közé ritkán keveredik, de kémei bárhol lehetnek.

- Ha a kezem közé kerül az áruló, megölöm... - fogadkozott az ifjú férj. Tekintete izzott. Aztán támadt egy ötlete. Dumbledore-hoz fordult. - Nem fordíthatnánk ellene a saját fegyverét? Mi is bejuttathatnánk egy kémet a soraiba, aki gondoskodna arról, hogy Voldemort se érezze magát biztonságban.

Lily is Dumbledore-ra nézett.

- Ez igaz. Ellenséget sejt mindenfelől… teljesen paranoiás lehet az az őrült vadállat…

Dumbledore elvezette őket egy külvárosi részhez, ahol takaros családi házak álltak. Egy csendes, nyugodt, félreeső utcába érkeztek, a harmadik házba vezette őket az agg mágus.

- Itt kellene meghúznunk magunkat? - érdeklődött James, cseppet sem lelkesen.

Dumbledore bólintott, amikor a nappaliba értek.

- Igen, Mr Potter. Ez az új otthonuk. Én vagyok a titokgazda. Itt kell maradniuk, amíg nem jelzek. Aztán oda költöznek, ahová akarnak. Van rá javaslatom, de azt mondom, a következő titokgazda már ne én legyek. Biztonsági szempontból. Olyan embert jelöljenek ki, akiben feltétel nélkül megbíznak! És kissé fiatalabb, mint én… - tette hozzá. - De erről majd később. Most rendezkedjenek itt be. Ez csupán tűzoltás. Ne nagyon hagyják el a házat, a Rend ügyeiről folyamatosan tájékoztatni fogjuk Önöket, és bármire szükségük van, megkapják.

Lilynek tetszett a ház, bár jóval kisebb volt, mint ahol eddig éltek, nem bánta. Fedél volt a fejük felett, tisztaság s rend uralkodott a berendezett házban.

James szétnézett. Idegennek érezte a házat, kényszer-búvóhelynek, ahol egyetlen percig sem fogja otthon érezni magát. Ennek ellenére őszinte hála töltötte el.

- Dumbledore professzor! Köszönöm, amit értünk tett!

Dumbledore Lilyre mosolygott, aztán James felé biccentett.

- Vigyázzon magára… és a családjára! Mr Potter, vegye nagyon komolyan ezt az egészet. Ne hagyja magára a feleségét. És ne fogadjanak itt senkit pár hétig.

- De... a barátaim előtt nincsenek titkaim! Nekik feltétlenül szólnom kell! Azonnal értesítem őket! Nekik nemcsak joguk van tudni, hogy itt leszünk, de ők azok, akiknek bevonásával kapcsolatot tudunk tartani Önnel, igazgató úr. Még ma beszélek Siriusszal, Peterrel és Remusszal.

Lily elpirult, ahogy az öreg mágus a hasára pillantott.

- Köszönünk mindent, Dumbledore professzor! – fogta meg a mágus kezét a fiatal nő.

Ahogy Dumbledore elment, Lily tétován lépett férje mellé. Minden annyira hirtelen történt, minden olyan szürreális volt... A szép fiatal nő szeme alatt sötét karikák voltak, sápadt arca beesett volt, láthatóan lefogyott az utóbbi napokban. De még így is csodaszép volt.

Most, hogy ketten maradtak, James szembe fordult a feleségével. Tétován nyújtotta felé a kezét.

- Lily... ne haragudj azért, ami a múltkor kicsúszott a számon... Annyira váratlanul ért, hogy... apa leszek... Sohasem tagadnám meg a fiamat! Csak hát... ott volt Pipogyusz... Tudod, ha meglátom melletted, képes lennék kiherélni azt a mocskos halálfalót... Bocsáss meg, amiért egyetlen percig azt feltételeztem, hogy Te és ő... Tudom, hogy ez képtelenség! Soha többé nem kételkedem a hűségedben!

Lily, ahogy a fiú átölelte, szótlanul magához szorította férjét és lehunyta a szemét. Sokáig csak álltak ennek az idegen háznak a nappalijában és ölelték egymást. Végül Lily arcon csókolta Jamest és végigsimított a haján, majd kissé dühösen nézett rá.

- Nagyon féltettelek! – csapta meg a karját. - Mielőtt legközelebb el akarnál tűnni, B-tervként azért értesíts engem is!

- Erre nem kerül sor! - rázta a fejét James. - Melletted leszek! Egyetlen percre sem hagylak magadra többé. Olyan sápadt vagy... - simított végig Lily arcán James. - Mondd, hogy nem esett bajod!

Lily engedelmesen hagyta, hogy James a kanapéhoz húzza, s mindketten leültek.

- Jól vagyok… nincs semmi bajom. Ne, ne nézz így… tudom, hogy borzalmasan festek – sóhajtott fel Lily. – Csak… egész nap hányingerem van… meg ez az egész… borzalmas ez az egész… miért vadászik ránk… nekem ez magas! Te elhiszed, amit Dumbledore mondott?!

- De hát nem mondott semmit! - hökkent meg James. - Azt eddig is tudtuk, hogy Voldemort vadászik a Főnix Rendjének tagjaira... Várható volt, hogy előbb-utóbb lecsap ránk. Mégis, olyan hihetetlen... felfoghatatlan, hogy a nyomunkra bukkant. És én egyedül hagytalak! Őrült voltam, ostoba, féltékeny bunkó! - állapította meg önkritikusan Potter, miközben öklével a homlokát csapkodta és a saját haját kezdte tépkedni.

Lily egészen meglepődött férje heves érzelemkitörésén.

- James! – ölelte át. – James… én is hülye voltam. Én is egyedül hagytalak… hagytalak elmenni! James hinned kell nekem… - suttogta Lily és mélyen férje barna szemeibe nézett. – Nem csaltalak meg… nem is foglak. Legalábbis nem tervezem – mosolyodott el Lily. – Persze, meglehet, hogy nemsokára új férfi jön az életembe és már most imádom… - vonta meg a vállát Lily komolykodva.

James szuszogva letérdelt Lily elé, egészen közel hajolt, és a felesége hasát kezdte tanulmányozni.

- Őrá sohasem leszek féltékeny! Az én vérem! Az én egyetlen fiam! - Simogatni kezdte Lily hasát.

Lily megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy James így fogja fel a dolgokat. Rossz érzése elmúlt. Nem akart veszekedni Jamesszel. Elmosolyodott, ahogy a fiú a hasát simogatta. Kissé megrezdültek a pillái, mert Perselus is ugyanígy simogatta nem is olyan régen…

James felhúzta a felesége pulóverét, és apró csókokat lehelt a hasára.

- Hát megtörtént! Apa leszek! Fiam lesz! Olyan lesz, mint én, ugye? Mindenben énrám fog hasonlítani! Megígéred?

Lily boldog mosollyal bólintott.

- Hát persze, hogy róla beszélek, pár hetes lehet… a mi gyerekünk, James, fel tudod ezt fogni?! – a kismama szeme csillogott és ragyogott.

- Olyan boldog vagyok... Akármi történt, ez életem legboldogabb napja! - jelentette ki büszkén James.

A házaspár aztán felmérte a ház állapotát, s örömmel állapították meg, hogy a berendezés teljes, semmi nem hiányzik, még ennivaló is volt a sütőben. Fent csinos hálószoba hívogatta Lilyt, kényelmes ággyal. Lefeküdt aludni, mert teljesen kimerült. Mielőtt álomba zuhant volna, üzent Pitonnak a patrónusával. Érezte, hogy a fiatal mágus most egyedül van, nem okoz neki bajt az üzenettel.

Perselus! Biztonságban vagyunk. Dumbledore elrejtett minket ideiglenesen. Mindent nagyon köszönök! Bárcsak itt lennél… nagyon hiányzol. Vigyázz magadra! Nem lesz egy nyugodt percem sem, mert tudom, hogy annak az őrültnek a közelében vagy és jobban féltelek, mint valaha! Látod, a torony ledőlt. Minden összeomlik lassan…

 

Piton ott maradt az erdészházban, de Lily patrónusa így is rátalált. Elmosolyodott, ahogy az őzsutát hallgatta. Aztán lendített egyet a pálcájával, amelynek a végéből kipattant az ő zöld szemű patrónusa. Már vitte is a válaszát Lilynek:

Lily, egyetlenem! Veled vagyok minden pillanatban! Távol tartom tőled a Gonoszt! Vigyázok rád, fontosabb vagy számomra mindenkinél!

 

James félálomban érzékelt valami ezüstösséget a szobában. Most tudatosította magában, hogy Lily patrónusa egy nőstény őz. „Biztosan azért, mert az én patrónusom meg szarvasbika. Ez bizonyítja, hogy hűséges hozzám” futott át James Potter kissé eltompult agyán a logikailag és rendszertanilag téves, ugyanakkor kétségkívül helyes következtetés.

 

 

 

 

Tovább