Negyvenhatodik fejezet

 

 

 

Elérkezett 1981 augusztusa. Voldemort Nagyúron az őrültség egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoztak. Már a legközelebbi hívei sem bíztak benne feltétlenül. Malfoy fiának keresztelője óta az aranyvérű arisztokrácia többsége titokban szembe fordult a Sötét Nagyúrral. Bár a nyílt lázadást kerülték, korántsem teljesítették olyan lelkesen a parancsait, mint egy évvel ezelőtt. Belefásultak a rajtaütésekbe, a muglik legyilkolása csak az olyan vadállatoknak okozott már örömet, mint Fenrir Greyback. A távoli tartományok mágusai pedig egyszerűen elüldözték Voldemort újonnan kinevezett helytartóit.

Perselus Piton elérkezettnek látta az időt, hogy ismét találkozóra hívja Dumbledore-t.

Dumbledore a Rend dolgaival volt elfoglalva, és persze a Roxfort vezetésével, de fél szemét mindig Voldemorton tartotta. Amennyire tudta.

Piton üzenete nem lepte meg ezúttal sem. És nem volt oka nemet mondani a fiatal mágusnak.

Semleges helyen találkoztak.

- Perselus. Hát ismét találkozunk – üdvözölte egykori diákját az agg igazgató.

A fiatal halálfaló sápadt és nyúzott volt, mint mindig. Italt rendelt a Roxfort igazgatójának, majd lassan a tárgyra tért.

- Üdvözlöm, professzor. Úgy hallottam, Slughorn professzor nem szándékozik visszatérni szeptemberben a katedrára.

Dumbledore belekortyolt az italba, szeme megvillant.

- Jók az értesülései. Mint mindig.

- Természetesen jók az értesüléseim. Szinte minden héten beszélgetünk az egykori házvezetőmmel. Említette, hogy ismét az utódjának ajánlott Önnél.

Dumbledore elgondolkozva nézte a nyúzott Pitont. Végül levette félhold alakú szemüvegét és megmasszírozta a szeme környékét. Csak azután válaszolt.

- Így van. A jó öreg Horace mindig is idealista volt. Én már kevésbé… bár, bizonyos értelemben mégis. Nos, Perselus. Nem adja fel egykönnyen, ez dicséretes. És ha jól sejtem, tényleg nem adta fel. Még mindig nem. Vagy változtak a tervei?

- Nem változtak a szándékaim, Dumbledore. Szeretnék a Roxfortban tanítani.

Dumbledore biccentett.

- Sejtettem. Ha a fejébe láthatnék… fiam… árulja el nekem, miért csinálja ezt. Mindketten tudjuk, hogy Voldemort malmára hajtaná a vizet, ha a Roxfortba kerülne újra.

Piton szórakozottan forgatta a poharát, amelyben aranyszínű folyadék csillant.

- Mondjuk úgy, hogy a terveim egybeesnek a Nagyúr szándékaival... Tőle függetlenül szeretném elnyerni a megüresedett beosztást. Nem tagadom, Voldemort valóban azt szeretné, ha információkat szolgáltatnék magáról.

- Szép magától, hogy nem tagadja… - jegyezte meg derűsen az öreg.

- Dumbldore professzor, nálam jobban senki sem tudja, hogy a Főnix Rendje nem tervez megsemmisítő műveletet a Sötét Nagyúr ellen. Ismerem a módszereiket, tudom, hogy titokban próbálják visszaszerezni a befolyásukat a minisztériumban... - Piton most közelebb hajolt. - Azt is tudom, hogy a Nagyúr hívei egyre ingatagabbá válnak. Az utóbbi hónapokban

aki tud, igyekszik távol maradni a gyűlésektől. A Sötét Nagyúr egy megveszekedett őrült, semmi több. A rögeszméje, hogy felkutassa és elpusztítsa az ellenségét, egy fiút, aki alig múlt egyéves, még a legbelsőbb köreiben is riasztó.

 

Dumbledore szeme megvillant. Kissé könyörtelenül.

- Ez mind szép, Perselus, de hogy bízhatnék magában? Olyan dolgokba ment bele, már, mint Roxfortos diák, amik elfogadhatlanok!

- Próbálja meg félretenni az előítéleteit, professzor úr! - Piton belekortyolt az italába, majd sokkal derűsebben nézett Dumbledore szemébe. - Ha a Roxfortban leszek, onnan csak általam szivároghatnak ki információk, és csakis olyanok, amelyekkel maga egyetért.

Dumbledore megitta az italát. Piton felé emelte.

- Jól forog a nyelve. Remélem, tisztában van vele, ha visszaengedem, a legszigorúbb ellenőrzés alatt fogom tartani az elméjét. Hogy valóban csak az szivároghasson ki, amit én engedélyezek – bár nem mondta ki, mindketten tudták, hogy zöld jelzést kapott Piton útja a Roxfortba.

- Köszönöm a bizalmát, igazgató úr – mondta csendesen és őszintén Piton. Nem érzett sem izgatottságot, sem megkönnyebbülést, amiért teljesült a vágya. Tudta, hogy nehéz időszak következik: amíg csak képes rá, titokban kell tartania a Sötét Nagyúr előtt, hogy átállt Dumbledore oldalára. Ha kell, egész hátralévő életében ezt a szerepet kell játszania.

Dumbledore nem szólt, csak elgondolkodva simogatta a szakállát.

- A másik javaslatom az, hogy engedje be a Roxfort felügyelőbizottságába Lucius Malfoyt.

Dumbledore meghökkent.

- Hogyan? Perselus, egy jótett egy napra! Nem értem, miért bíznék meg eggyel több halálfalóban, mint szükséges!

Piton Dumbledore-ra emelte a tekintetét. Egyetértett egykori professzorával. Ám azzal is tisztában volt, hogy nála jobban Dumbledore sem ismerheti a szőke varázslót.

- A fia születése óta Malfoy nagyon sokat változott. Ettől ugyan nem lett rokonszenvesebb számomra, és sohasem fogom megbocsátani neki, amit Lily Evans ellen elkövetett, de mégis... az elkötelezettsége a Nagyúr iránt már csak színjáték. Ha nem tud felmutatni valami eredményt belátható időn belül, Voldemort vele is végezni fog. Az egész családjával... - Piton szája széle kissé megremegett. Lilyre gondolt, aki szüntelen veszélyben volt, és ő semmit sem tehetett érte. Még gondolatban sem árulhatta el, mennyire hiányzik neki a fiatalasszony közelsége.

Dumbledore azonban pontosan tudta, mi mozgatja legbelül ezt a rendkívül fiatal, mégis nagyon komoly férfit.

- Nem tudunk mindenkit megvédeni. Ideig-óráig talán sikerülhet, de lássa be, a Malfoyok meg tudják óvni magukat… kiválóan! Nem kockáztatok több Fidelius-bűbájt. Nem kockáztatok több titokgazdát. Elég nekem, ha egyről tudok. Illetve… nem tudok. Mr Black vagy Mr Pettigrew… - mélázott el Dumbledore.

Eltartott egy ideig, mire Piton felfogta, miről beszél az agg mágus.

- Hogyan? Ön sem tudja, ki lett végül Potterék titokgazdája? Nos, Black... Azt ajánlom, tartsa rajta legalább az egyik szemét. Úgy hallottam, újabban motorversenyekre jár. Afféle terepversenyekre, ahol nem számít, ki marad életben a végén... Kezd lezülleni. Elég sok halálfalót ismerek, akik ugyanennek a szenvedélynek hódolnak: Yaxley, a fiatalabb Lestrange, Wilkies... és mások.

 

Dumbledore bólintott.

- És Voldemort még mindig nem verte ki a fejéből James és Lily Pottert? Mit tud erről, fiam?

- A Nagyúr továbbra is nyomoz Potterék után – bólintott Piton. - Amint látja, eddig semmi sem szivárgott ki a rejtekhelyükről. Már eddig is számos hamis nyomot adtam... - Piton megitta az alkoholos ital maradékát, majd úgy döntött, ideje véget vetni a beszélgetésnek. Kezet nyújtott Dumbledore-nak. - Akkor, szeptember elsején ott leszek a megnyitón...

Dumbledore megrázta a fiatal mágus kezét.

- Viszontlátásra, Perselus. És ne kelljen csalódnom magában, mert félek, az végzetes lesz többek számára is.

 

 

Harry Potter születése óta egy év telt el. Lily csodálatosan boldog volt a kisfiával. Minden pillanatát kitöltötte, minden gondolatát lefoglalta ez a csöpp emberke, aki napról-napra egyre többet adott szüleinek. Kiegyensúlyozott, vidám kisbaba volt, jó étvágyú, és csak kissé beteges. Szeretett aludni, ezért Lily mindig hálát adott Merlinnek, mert sok éjszakát át tudtak aludni James-szel nyugodtan.

James rettenetesen büszke volt a fiára. Elhalmozta mindenféle játékkal, kisvasúttal, labdával, autókkal. Megbűvölte őket, órákon át bohóckodott velük. Amikor Harry felkacagott, az ifjú apuka hatalmasakat rikoltott a boldogságtól. Ilyenkor megfeledkezett a bezártságról és nem gyötörte annyira a tétlenség. Csak éjszakánként tört rá valamilyen meghatározhatatlan eredetű szomorúság, amiért nem harcolhat szemtől-szembe az ellenséggel... De Lilynek – az utolsó kviddicsmérkőzés óta - nem beszélt erről a titkos vágyáról.

Lily, noha minden idejét lefoglalta a baba, mindig szakított időt arra, hogy lelki társára is gondoljon. Bár már ritkán üzentek egymásnak, s Lily tavaly nyár óta nem is látta Pitont, minden nap küldött felé egy röpke gondolatot, vagy csak egy mosolyt… hiányzott neki. Pokolian. De tudta, nem erőszakolhatja meg a Sorsot. És nem akarta veszélyeztetni sem Perselust, sem a saját családját azzal, hogy esetleg meggondolatlanul találkozgatnak.

James Potter egyáltalán nem törődött Pitonnal. Csak nagyon ritkán, amikor Sirius és Peter náluk vendégeskedett, és Lily elvonult a kicsivel, akkor idézték fel a roxforti kalandjaikat. Gúnyrajzokat készítettek, és harsogva nevettek az emlékeken, hogyan szívatták Pitont... James emlékeiből valahogy törlődött Lily érthetetlen rajongása Piton iránt, nem gondolt rá soha, hogy a felesége még mindig szeretheti azt a röhejes varjút.

Lily a szalonban épp a születésnapi dekort varázsolta fel. Július 31-ét írtak, 1981-et. A kis Harry James Potter éppen egy éve jött a világra, s Lily izgatottan készült a kicsi születésnapjára, annak ellenére, hogy Harry nem fogta még fel, mi történik körülötte. A  kiságya mellett kacagva játszott a játékseprűvel, amit születésnapjára kapott a keresztapjától, Siriustól. Előző reggel érkezett a csomag, és Harry azonnal beleszeretett a menő kis járgányba.

- Kviddicssztár lesz! - állapította meg James vigyorogva. Fel-feldobta az egyik kis labdát a plafonig, majd utána küldte a seprűt. A labda pattogott a falakon, egyszer véletlenül levert egy kerámiavázát, ami darabokra tört. James szégyenkezve forrasztotta össze a darabjait, de egy rész kihullott. Gyorsan a fal felé fordította a csonka díszedényt, mielőtt Lily észrevette volna, és folytatta a hancúrozást a kisfiával.

Lily odapillantott és felnevetett, ahogy a fia és a férje a seprűvel bolondoztak.

- Te gyerek, a seprű már most a legjobb barátod! Apád mérhetetlenül büszke rád, kicsim… - hajolt Harry fölé és megcsókolta piciny homlokát. Harry játszadozott Lily fürtjeivel, apró ujjaival anyja felé nyújtózott. Ekkor csöngettek.

- Várunk valakit? - csodálkozott Potter. - Sirius és Peter holnapra ígérték, hogy jönnek. Remus majd csak a jövő héten lesz beszámítható... Megyek, kinyitom. - Ahogy James megfordult, a kis seprű leesett, megint összetörte ugyanazt a vázát, Harry pedig bömbölni kezdett.

Lily felvette Harryt.

- Hagyd, majd én kinyitom… szerintem Bathilda az.

- Undok szipirtyó... - mormolta James, miközben kétségbeesve próbálta újra összeragasztani a vázát. Lehetetlen feladatnak tűnt, mivel ahogy megfordult, rátaposott néhány kerámiadarabra. A törmelék csikorgott James papucsa alatt. - Nem kellene azzal a vénasszonnyal barátkoznod! Hihetetlen ostobaságokat hord össze!

Lily hátrapillantott a férjére a megjegyzés hallatán, de nem szólt semmit. Kisfiát magához ölelte és rámosolygott.

- Megnézzük ki az, Harry… - súgta a kicsinek és megcsókolta az arcát. – Édesem, annyira szeretlek… - simogatta meg a baba fejét és eltűrte fekete haját. Harry gügyögött valamit, majd anyja nyakához bújt.

Lily kinyitotta az ajtót.

- Bathilda! Jöjjön be! – invitálta beljebb az öreg boszorkányt Lily kedvesen. – Már vártuk, hogy végre felvághassuk Harry tortáját!

James csak egy biccentéssel üdvözölte a vénasszonyt, majd undorodva fordult el. Belezuttyant a fotelba, tüntetően olvasni kezdett, eszébe sem jutott, hogy itallal vagy süteménnyel kínálja a látogatót.

Bathilda már nagyon öreg volt. De szellemileg teljesen ép. Lily szeretett vele beszélgetni. Az agg boszorka megérkezésük napjától felkarolta, dédelgette, egyengette az ifjú feleség életét, amennyire tehette, s Lily hálás volt. Bathilda nélkül igencsak híján lett volna a női társaságnak. Az édesanyja már rég meghalt… s az egyszem nővéréről nem tudott semmit azon kívül, hogy karácsonykor mindig kapott tőle valami bugyuta ajándékot.

A szíve legmélyén ezek a sebek soha nem fognak behegedni, Lily ezzel tisztában volt. De megtanulta, ha a múltba réved, a jövő is csak egy árnykép marad. S a fia miatt ezt nem tehette meg.

A szalonba vezette Bathildát, majd átadta neki Harryt, aki az öreg boszorkány felé nyújtózkodott. Harry nagyon szerette Bathildát. Volt benne valami megnyugtató a kicsi számára. Az idős boszorkány átadta az ajándékot a babának. Nem volt nagy és díszes csomag, de Harry és Lily nagyon örültek neki. Egy varázs-cumisüveg volt benne, ami melegen, vagy épp hidegen tartotta az italt, és mindig a megfelelő mennyiségben adagolta a mennyiséget. Ezen kívül törhetetlen volt, és összelapítható, így elfért bárhol. Harry kacagva fogta apró ujjai közé az ajándékot és Lily felé nézett, hogy kér bele valamit… a lány felnevetett.

- Igenis, Harry kapitány! Máris kapsz bele tejecskét… - Lily megtöltötte félig tejjel az üveget, Harry pedig mohón szívni kezdte. Szeme csillogott az elégedettségtől. Lily mosolyogva nézte. – Köszönjük, Bathilda, ezt nagyon eltalálta! Harry ki sem fogja venni a szájából mostantól, már látom előre…

Bathilda is mosolyogva figyelte a babát, ahogy az ölében ült.

- Nagyon szívesen, Lily. Csak egy kis csekélység, de annál nagyobb szeretettel adom.

- Köszönjük, de nem hiszem, hogy bármire rászorulnánk. Harry-nak van vagy húsz másik cumisüvege.

Lily most már szúrósabban nézett a férjére és megfogta a karját, kihúzta a konyhába.

- James Potter! Mi a fene ütött beléd? Muszáj ősbunkónak lenni?!

- Ne haragudj, csak... miért kellene úgy tennem, mintha örülnék ennek a látogatásnak? Minek jár ide állandóan? És miért nézel így rám?

Lily arcizma megrándult.

- Pontosan tudod, miért kapod a leszúrást! Bathilda a barátom és akkor jön és megy, amikor akar. És Harry születésnapja van, legalább ezt tartsd szem előtt – mondta fojtott hangon, majd meglendítette a pálcáját s a finom tejszínes kávé, meg a torta egy tálcára röppent.

James szeme felcsillant, lekapta a süteményt a tácáról, mohón befalta, mielőtt Lily bármit tehetett volna. Aztán észbe kapott, rájött, hogy a süteményt a felesége a vendégüknek szánta. Gyorsan elővarázsolt a hűtőből egy másik tortaszeletet, ami a nagy kapkodásban a padlóra hullott. Tapadt rá néhány macskaszőr, de ez nem zavarta Jamest. Vigyorogva tette a tálcára.

- A vénasszony észre sem fogja venni...

Lily a férfire nézett, hitetlenkedve.

- Komolyan mondom, néha egészen elképedek rajtad, hogy tudsz ilyen szemét lenni. Bár… ha visszagondolok… rám is gondolkodás nélkül szórtál mindenféle átkot, pedig állítólag szeretsz… - Lily a fiú vállára tette a kezét. – Jobb lesz, ha nem jössz vissza a szalonba. Vagy ha jössz, hát ne szólalj meg!

- Mondom, hogy nem fogja észrevenni! Egy ilyen szipirtyónak elég lenne a macskaszőr is, sütemény nélkül, nem? - James átölelte Lilyt, belecsókolt a nyakába. - Tényleg nem akarod, hogy bemenjek? Miért?

- Mert nem akarom, hogy megbántsd Bathildát. Mostanában mindenkit csak bántasz magad körül. Jól megleszünk a beszólásaid nélkül is! Tudod, édesem, van, akit nem kell pótolni egy társaságban. Momentán Te ilyen vagy. Nekem is nagyon rossz ez a bezártság! Nem csak Te szenvedsz miatta! Mégis elviselhetetlen vagy már egy ideje… én is szeretnék kimozdulni a házból, nem csak Te! De attól még nem kötök bele az élő fába is. Harry is érzi rajtad, mennyire feszült vagy. És én nem akarom, hogy a fiunk már ilyen kicsi korában érezze az ilyen dolgokat! Gondold át alaposan az egészet, James, mert ez így… nem mehet tovább. Én így nem tudok veled élni – mondta őszintén Lily, és kissé elsápadt.

James szeme megvillant. Érzékelte Lily idegességét, ettől még rosszabb lett a kedve. És akkor hirtelen rátörtek az emlékek. Lily sohasem nézett úgy a szemébe, ahogyan diákkorában Pitonra... James sértődötten lépett hátra.

- Inkább élnél a büdös denevérrel, ugye? - kérdezte fröcsögve. - Éjjel, álmodban még mindig az ő nevét suttogod... Azt hiszed, érdekli őt, mi van veled? Régen elfelejtett már, ott vannak neki az aranyvérű szajhák. Ne reménykedj, hogy újra látod!

Lily-nek kezdett elege lenni a férje húzásaiból. Azzal, hogy Pitont felemlegette, egy alig behegedt, sajgó sebet tépett fel a lány szívén. Lily lekevert egy pofont a fiatal férfinek, majd összehúzott szemekkel nézett rá.

- Ha még egyszer ilyet mondasz nekem, egyetlen szó nélkül elmegyek Harryvel és nem látsz többet. Nem viccelek, James! – emelte fel a hangját Lily, aztán a tálcát maga előtt lebegtetve kiment a szalonba, becsukta maga mögött a kétszárnyú ajtót.

James vállat vont, nem ment utána. Inkább alaposan átvizsgálta a hűtő tartalmát, majd falatozni kezdett. Mindegy, mit, nem is figyelt az ízekre. Egész testében remegett a visszafojtott dühtől. Terveket szövögetett, hogyan kaphatnák el újra és alázhatnák meg Pitont... Sirius biztosan partner lenne ebben!

 

Bathilda a kicsivel játszott, ringatta a térdén. Amikor Lily belépett, szomorú mosollyal pillantott rá. Lily szeme könnyes volt, a dühtől, a csalódottságtól… nem is próbálta titkolni.

- Jaj, Bathilda… ne haragudjon, hogy… - megtörölte szép szemeit, majd mélyet sóhajtott. Harry kissé lebigyesztett ajkakkal nézett az édesanyjára. Megérezte, hogy bántja őt valami.

Bathilda megrázta a fejét.

- Leányom, minden házasságban vannak hullámvölgyek! Nem szabad elkeseredni! Minden kapcsolat egy út… hol göröngyös, hol sima, hol kicsit félremegy… de nem szabad róla letérni… főleg, ha ilyen gyönyörűség termett meg útközben… - ölelte magához az öreg boszorkány a kisbabát.

Lily elmosolyodott. Többek között ezért szerette annyira Bathildát, ezekért a bölcsességekért. No meg a roppant érdekes történeteiért. Rengeteg mindent megtudott Lily, például a falucska lakóiról, vagy Albus Dumbledore-ról. Ezeknek a felét hitte is, nem is, mindenesetre órákon át el tudta hallgatni az öreg anyókát. Újra gyereknek érezte magát, aki esti mesét hallgat… Harry is hihetetlenül figyelt Bathilda történeteire.

Jamest viszont egyáltalán nem érdekelték ezek a mesék. Ütődött, szenilis szipirtyónak tartotta Bathildát, csak azért tűrte meg a házában, mert nem akarta megbántani Lilyt. Miután megevett minden édességet és megitta a dobozos söröket, visszatért a szalonba. A fiát mindennél jobban szerette, úgy döntött, megóvja Bathilda nem kívánatos érdeklődésétől, ha úgy adódik.

Lily a szalonban felvágta a tortát és megköszöntötték Harryt. Lily észrevette, hogy a férje besétált, de nem nézett rá. Csak azt remélte, visszafogja magát a fiú. Harry hangos, örömteli kacaja és gügyögése betöltötte a házat. A kisfiú ragyogott a boldogságtól és az izgalomtól, bár a játékok felét sem ismerte fel, mégis élvezettel tapogatta az új holmikat. Lily segített neki nevetve kibontogatni a csomagokat.

James egyenként megmutogatta Harry-nak az új szerzeményeket: a mackót, a hintát, amit majd felszerelnek a kertben, a plüss-sárkányt és a hernyótalpas griffmadarat, amin a kis Harry nagyokat kacagott. De legjobban továbbra is a kis játékseprű kötötte le a figyelmét. James felkapta a kisfiát, óvatosan ráültette a seprűre, pálcájával egészen a plafonig lebegtette. Harry nagyokat kacagott, tetszett neki a játék. Aztán apja nyakába csimpaszkodva gügyögött, ettől James Potter arcán földöntúli boldogság terült szét.

Lily kissé megenyhült, ahogy a férje karjaiban látta Harryt. Bathildával a kanapén eszegették a tortát. Nyugodtan telt a délután és az este, bár Lily haragja nem párolgott el. Tíz óra is elmúlt, mire Harry elaludt. Lily is lefeküdt James mellé, de az ágy szélére húzódott és rá sem pillantott férjére. Nem viszonozta a csókját, sem az érintéseit.

Miután Bathilda elment végre, James megette a maradék tortát. Inkább nem szólt semmit, csak elheveredett Lily mellett. Alaposan kifárasztotta a játék Harry-vel. Arra gondolt, hogy holnap esetleg kimennek a kertbe, és a bűbáj védelmében bemutat egy-két műbukást Harry-nek. Átölelte Lilyt, beleszuszogott a nyakába. Ujjai elkalandoztak, de mivel Lily nem viszonozta a közeledését, James végül elhúzódott tőle, átfordult a másik oldalára, úgy aludt el. Csalódott volt minden porcikájában.

Lily érezte a fiatal férfi hangulatát. De jelenleg nem érdekelte, hogy James mennyire csalódott. Ma valamire végképp rádöbbent: hogy James hihetetlenül önző.

 

James nyugtalanul forgolódott, egyszer annyira keresztbe fordult, hogy csaknem lelökte az ágyról a feleségét. Gyakran előfordult, hogy álmában teljesen kisajátította a takarót, beleburkolózott, Lilyn pedig semmi sem maradt.

Lily hajnalban felébredt. Még öt óra sem volt, de frissnek érezte magát. Felkelt, átment Harry szobájába. A kisfiú édesdeden aludt, egy rakoncátlan fekete tincs a homlokába hullott. Apró szája résnyire nyitva volt. Lily a kiságy szélére tette a karjait és percekig nézte ezt a kis csodát. Eltűrte a haját és sokáig simogatta Harry ujjacskáit.

- Drága kicsim… a világot jelented nekem. Az én smaragdszemű babám… - suttogta a lány, majd leült a szőnyegre, hallgatta Harry szuszogását, aztán gondolt egyet s papírt meg pennát hívott magához. Sirius-nak mindenképp meg akarta köszönni az ajándékot, és egyébként is már régen hallott felőle. A felkelő nap aranyló sugarai rávetültek a papírra.

Lily írni kezdett.

 

Kedves Tapmancs!

Nagyon-nagyon köszönjük az ajándékot, amit Harry születésnapjára küldtél! Mind közül annak örült a legjobban. Egyéves létére már játékseprűn röpdös, és ha látnád, hogy ragyog a boldogságtól- mellékelek is egy fényképet róla.
Igaz, nem tud félméternél magasabbra emelkedni, de már kishíján végzett a macskával, és összetörte azt a rém ronda vázát, amit Petunia küldött karácsonyra (a legkevésbé sem sajnálom).
James persze ezt rettentően viccesnek találta, azt mondja, híres kviddicsező lesz a fiából, de hát el kellett pakolnunk az összes dísztárgyat, és le se vehetjük a szemünket a gyerekről, mikor nekilódul.
A születésnapot szűk körben, csendesen ünnepeltük, csak mi voltunk itt meg az öreg Bathilda, aki kezdettől fogva nagyon kedves hozzánk, és imádja Harryt. Sajnáltuk, hogy nem tudtál eljönni, de persze első a Rend, és Harry amúgy is túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, mi a születésnap.
James nagyon rosszul viseli a bezártságot, igyekszik nem mutatni, de én látom rajta- a varázsköpenye még mindig Dumbledore-nál van, úgyhogy most kis kiruccanásokról se lehet szó. Gyere el, ha tudsz, nagyon örülne neki. A hétvégén járt nálunk Farki, kicsit levert volt, biztos megviselte, ami McKinnonékkal történt. Miután hallottam, én is végig sírtam az estét. Bathilda majdnem minden nap benéz. Bűbájos öreg hölgy, és elképesztő dolgokat mesél Dumbledore-ról- Dumbledore nem repdesne az örömtől, ha hallaná, miket! Nem is tudom, mit vegyek komolyan ezekből ls mit nem, mert például annyira hihetetlen, hogy Dumbledore és Gellert Grindelwald valamikor barátok voltak.
Szerintem Bathildának nincs már ki minden kereke.
Szeretettel ölel
Lily

Ahogy befejezte, elmosolyodott. Tényleg hiányzott nekik a régi banda, de a Rend újult erővel állt össze, Dumbledore mindennél fontosabbnak tartotta az összetartást. Ám a Potter család nem mozdulhatott ki. Még mindig nem. Lily arról ábrándozott, hogy egy éjszakán majd eljön Perselus, s kimondja a bűvös szavakat, hogy vége, nincs tovább, Voldemort elbukott és eljött a szabadság…

Lily szemét elfutotta a könny ezekre a gondolatokra. A szíve mélyén sejtette, hogy ez az idő még nagyon messze van.

És Perselus is.

Felsóhajtott és nagyokat nyelt, majd kisfia fölé hajolt. Harry felébredt. Álmosan dörzsölgette apró kézfejével a szemeit, majd kinyújtotta karjait és aprót kacagott a lány csiklandozó, vörös fürtjei láttán. Lily ölbe vette és magához szorította. Lelkében szétterült a szeretet, ahogy ez a kis szuszogó csomag kapaszkodott belé… anya és fia között nagyon szoros, tökéletes kapocs volt, már a kezdetektől. Lily leült a szőnyegre a babával, majd a hátára feküdt s óvatosan a mellkasára helyezte az egyéves csöppséget. Harry tökéletesen érezte magát Lily testén. Megnyugtatta anyja szívének minden egyes dobbanása.

Augusztus elsejét írtak. Lily Evans nem tudhatta, hogy az volt élete utolsó júliusa, amit tegnap ünnepléssel búcsúztattak.

 

 

 

 

Október eleje volt. A fák már lehullatták lombkoronájukat, csípős őszi szél suhant végig a tájon. Piton a dombtetőn állt, nem messze a kis erdészháztól, és átsuhant rajta egy emlék. Nem egészen két éve történt... Lily eljött hozzá, hogy elmondja, gyermeket vár James Pottertől. Sok minden történt azóta. Piton beköltözött a Roxfortba. Ugyanabba a kis pinceszobába, ahol annyi boldog órát töltöttek együtt, éjjel-nappal. Fiatalok voltak, szerelmesek és bolondok. Egy örökkévalóság telt el azóta.

Mielőtt elragadták volna az emlékek Pitont, felfigyelt a neszezésre az erdő szélén. Látogatója titokban hívta erre a találkozóra. Névtelen levelet küldött, és Pitonnak fogalma sem volt, ki fog eljönni a megbeszélt találkozóra. Ujjai a talár alatt a pálcája köré fonódtak, felkészült a támadásra. Erre azonban nem került sor.

Bellatrix volt az, aki titokos találkozóra hívta Perselus Pitont. Ezúttal azonban semmi fülledt perverzség nem volt a szándékában. Úgy ment erre a találkára, mint egy anya, s nem, mint egy nő, aki mindig megkapja azt, akit akar.

Bellatrix egy ideje megint sok időt töltött Voldemort nagyúr társaságában, s egyre inkább meggyőződött róla, hogy készül valamire.

Egy végső nagy tettre…

Az asszony nem tétovázott. Az első adandó alkalommal biztonságba akarta helyezni gyermekét, a csaknem három éves Reginát. (Kb. annyi, ugye?-B)

- Piton! – intett Bellatrix és előlépett a fák mögül a kislánnyal. – Ne emelj pálcát ránk! Én hívtalak ide… - mondta rekedten.

Piton bevezette az asszonyt és a gyermeket az erdészházba. Nem gyújtott gyertyát, csak a kandalló tüze lobogott, furcsa árnyakat vetve a falakra. Mielőtt a látogató bármit mondhatott volna, Piton azonnal tudta, miért jött.

Bellatrix sápadt volt és alaposan lefogyott. A régi, buja, tüzes asszony mára megváltozott. tekintete a kislányán időzött, majd újra a fiatal férfire nézett.

- Az ígéreted… - suttogta.

Regina az árnyakat nézte a falon, miközben Piton elé lépett.

- Nem feledkeztem meg az ígéretemről, Bellatrix. - Pillantása a kislányra tévedt, aki nagyot nőtt, mióta utoljára találkoztak. Regina azonnal a fiatal férfi nyakába csimpaszkodott, az álla alá szorította a fejét.

- Elviszel, Persu? Anyu azt mondta,  magaddal viszel valahová.

Bellatrix arcizma megrándult.

- Már felkészítettem. Nagyon szeret Téged, Piton. Bízik benned és elmagyaráztam neki, hogy a következő időkben nem lehet mellettem.

Regina az anyjára nézett, majd bólogatott.

- Anya mondta, hogy érdekes helyre viszel, Persu! Lesz kiskutya is és kiskígyó?

Piton Bellatrixra emelte a tekintetét.

- Úgy gondolod, most van itt az ideje? Ezen a hétvégén szabad vagyok. Megteszem, amit kívánsz.

Bellatrix csak egy rövidet bólintott.

- Igen. Itt az ideje. Mert… - a boszorkány láthatóan kereste a szavakat, ám Piton kisegítette.

 

- Nem, semmit sem kell mondanod. Nem kérdezem azt sem, mi a Sötét Nagyúr szándéka. De azt se kívánd, hogy én számoljak be neked a terveimről. Mindketten Urunkat szolgáljuk, a legjobb tudásunk szerint... Az ő szándéka az is, hogy ne áruljunk el túl sokat egymásnak a feladatainkról - tette hozzá a mágus. - De Regina ügye egészen más... Megígértem, hogy gondoskodom róla, ha veszélybe kerülsz. És meg is teszem.

Bellatrix mélyet sóhajtott. Belecsókolt a gyönyörű, fekete hajú és szemű, fehér bőrű kislány nyakába.

- Köszönöm, Piton. Olyan ez, mint egy hosszú rémálom. Biztonságban akarom tudni, bármi jön is. És Urunk mellett a helyem. Vészterhes idők jönnek – mondta a nő és izzó pillantását Pitonéba mélyesztette. – Rád bízom, hová viszed, de messze legyen… tőle és ettől az egésztől.

- Most azonnal elviszem... - Piton végigsimított a kislány hátán. - Jó dolga lesz a kislányodnak, Bellatrix. El fogom árulni, hol találod, amint... úgy alakulnak a körülmények.

Bellatrix egy hosszú pillanatig Piton szemébe nézett, majd a kislányra. Átvette és magához szorította. Regina belefúrta a fejét anyja fekete hajába.

- Anya… lesz kiskutya… és jó leszek! Nem kiáltozom manócskákkal és küldök neked sok puszit, anya…

Bellatrix könnyei kibuggyantak. Nem érdekelte már, hogy Piton meglátja, milyen gyenge. Imádta a kislányát, őt, akit eleinte gyűlölt és meg akart ölni. Most már meghalt volna érte.

- Kicsi hercegnőm… vigyázz magadra. Bárhová kerülsz… Perselusra mindig számíthatsz és amint tudok, érted megyek! Meglátod… csak pár nap és… újra velünk leszel! De addig apa és én… keményen dolgozunk. A kopasz bácsinak… - tette hozzá Bella. Regina okos szemeivel nézte az anyját, majd pislantott egyet és szó nélkül átölelte újra Bellatrixot.

Percekig nem váltak el egymástól, de végül Bella megköszörülte a torkát, még egy csókot adott a lányának, aztán Pitonhoz lépett és a vállára tette a kezét. Nem mondott semmit, a következő percben már ki is lépett az ajtón s vissza sem nézve hoppanált.

 

Bellatrix távozása után Piton leguggolt a kislány elé. A gyermek kedves volt és szelíd, nagyon feltűnő volt, hogy nem örökölte sem Bellatrix, sem a Sötét Nagyúr természetét. Egy gyermekpálcával csillagokat varázsolt, különböző színűekre festette őket, és minden figyelmét lekötötte a játék.

- Figyelj, Regina! Elmegyünk valahová... Kedves emberekhez, akik egy ideig vigyázni fognak rád. - A kislány Pitonra emelte a tekintetét. Nem hisztizett, láthatóan Bellatrix már felkészítette az utazásra.

- Te is ott maradsz?

- Egy ideig... Ma estig biztosan. Útközben játszunk majd, és mesélek, ha akarod.

- Hogyan utazunk? - csillant fel Regina szeme, és rögtön magyarázni kezdett. - Anyával már utaztam úgy, hogy lecsuktam a szemem, utána újra kinyitottam, és itt voltunk! De én nem szeretek így utazni! Fáj tőle a hasam!

- Utazhatunk másképp is... - Piton a vállára kanyarította az utazóköpenyét, olyan volt most, mint egy nagyra nőtt denevér. Regina felkacagott.

- Repülni fogunk? Mint a kopasz bácsi?

- Pontosan!

 

 

Regina jól viselte az utazást. Nagyokat nevetett, ahogy változott alattuk a táj, és sorra kigyúltak az esti fények. Pitonnal tökéletesen biztonságban érezte magát. Még nem volt teljesen sötét, amikor megérkeztek egy díszes kúria bejáratához. Látszott, hogy nem éppen szegény emberek laknak errefelé.

 

Rebecca, Petúnia Dursley rózsaszín felhőben élő plasztik barátnője azóta is boldogan élt Regulus Black Cukikával, amióta Piton varázslatának köszönhetően az egykor mágiával bőven megáldott kisebbik Black fiú elveszítette varázsképességét s mugliként élt a szőke lánnyal.

Felszínes életükből semmi nem hiányzott, boldogok voltak.

Regulus Black éppen az amerikai futball-mérkőzést nézte a hatalmas képernyőn. Közben sört iszogatott és snacket rágcsált. Pontosan úgy viselkedett, mint bármelyik újgazdag szomszédja. Hogy nem közönséges halandó, azt csak az ezüst színű műkeze árulta el, amelynek segítségével egy vagyont keresett az elmúlt évek során. Legalábbis, ő azt hitte, azért utalják át minden hónapban a járandóságát a bankszámlájára, mert lehetővé tette egy kutatóintézet munkatársainak, hogy megvizsgálják az ismeretlen technológiával előállított művégtagot. Regulus Black azt állította, hogy néhány évvel ezelőtt elrabolták a földönkívüliek, kísérleteztek rajta, végül törölték az emlékezetét. A karját egy baleset következtében veszítette el, amikor az űrhajó leszállt valami vizes barlangban, de nem sokkal ezután megkapta az új kezét. Az egész olyan volt, mint valami varázslat... Sokat mesélt a bulvársajtó riportereinek, több tévéműsorban fellépett, végül egy közepes színvonalú sci-fi regényt is írt a hosszú fülű, gülüszemű lényekről, akik csodálatos meséket tudnak, és évszázadok óta figyelemmel kísérik az emberiség fejlődését. A nyilvános szereplésekre rendszeresen elkísérte a barátnője, aki mindig büszkén virított legújabb trendi ruháiban Regulus mellett.

 

Piton bekopogott, és amikor kinyílt az ajtó, úgy nézett Rebeccára, mintha alig egy napja váltak volna el.

- Jó estét, Rebecca. Reg itthon van már?

A lány egy rikító rózsaszín felsőt és egy fehér nagyon rövid nadrágot viselt. Először kissé értetlenül bámult Pitonra, majd elmosolyodott.

- Hé! Én ismerlek téged… voltál itt egyszer… buliztunk! Te Regicuki barátja vagy! – tapsikolt egyet örömében.

- Én vagyok az, örülök, hogy megismersz... - Piton pálcája alig észrevehetően villant, befogadóvá, nyitottá tette a mugli lány elméjét. Kezet fogott Regulus Black-kel, aki dörzsölgetni kezdte a homlokát. Ismerős volt neki Piton, csak nem tudta, honnan.

Rebecca beinvitálta Pitont és a kislányt.

- Jaj de éééédes cukifalat! Egy élő baba? Csodás!! – csicsergett egyet Rebecca és végigsimított Regina hollófekete, fényes, hullámos fürtjein. A kislány Piton talárjának a szélébe kapaszkodott, nem félt, csak ismeretlen és rikító volt neki ez a szőke lány.

 

- Tudod, megbeszéltük annak idején, hogy vigyáztok a kislányra, amíg külföldön dolgozom – hazudott szemrebbenés nélkül a mágus. - Nektek még nincs gyereketek?

Regulus Black szeme összeszűkült. Valami furcsa, félálomszerű állapotba került Piton mély zengésű, hipnotikus hangjától. Egy soktornyú kastély képe jelent meg a lelki szemei előtt, egy fekete hajú fiú, aki állítólag a bátyja volt... Aztán egy fekete hajú nő képe, akiről tudta, hogy élete első, igazi szerelme volt, de a neve valahogy nem jutott az eszébe.

- Nem, nincs még, egyelőre nem terveztünk. Igaz, cukika? - Regulus megszakította a szemkontaktust, Rebeccára mosolygott.

Rebecca hevesen bólogatott egyet.

- Igen! Egyelőre még nem lesz gyerekünk, de majd lesz és kislányt akarok, egy kis cukikát Regim! – bújt oda a fiújához Rebecca.

- Ha kislányunk lesz, pontosan olyan cukika lesz, mint Te! - vigyorodott el Regulus, és cuppanó csókot lehelt a varázstalan lány arcára.

Pitont a hideg kirázta attól, ahogy a fiatal pár enyelgett előtte és becézgették egymást, de Reginának láthatóan tetszett a dolog.

- Persu, Reg bácsi olyan, mint Te! Nézd a kezét! Fényes! - A kislány már bele is csimpaszkodott Regulus Black műkezébe.

Rebecca felnevetett, ahogy Regina megszólalt. A kislány a korához képest már meglehetősen tisztán és értelmesen beszélt.

- Annnnyira cuki! Maradhat egy kicsit velünk? – kérdezte Rebecca őszinte lelkesedéssel.

- Igen, itt hagyom veletek Reginát. Majd jelentkezem érte. - Piton szúrósan nézett Rebecca szemébe, aki vihogva bólintott.

- Te egy valóságos isten vagy… vagy maga a télapó! – mondta elmélázva Pitonnak.

- Nem az számít, ki vagyok, hanem az, hogy mit hozok Neked. Néhány éve megkaptad tőlem a fiúdat, most pedig ezt a bájos kislányt.

Rebecca átölelte Reginát, aki kacagva ölelte vissza a szőke, kissé butuska, de jólelkű mugli lányt. Rebecca teljesen elolvadt a szelíd gyermeki öleléstől.

- Jajj olyan cuki, minden reggel és este kényeztetni fogom… mindent megkap! Annyi ruhája lesz, mint senkinek az utcában!! – biztosította Rebecca Pitont.

- Nem kételkedem benne, hogy jó dolga lesz. Köszönöm, hogy a gondját viselitek, Rebecca!

Regina aztán Pitonhoz futott újra.

- Persu… jó illatú ez a hely… nem félek… de majd siess vissza anyával… szeretlek, Persu! - suttogta a háromévesek bizalmával Regina Piton fülébe, majd visszament Rebeccához, aki felvitte egy szobába, és elmesélte a kislánynak, hogy kap szép baldachinos ágyat és mindent, amit csak akar…

Bellatrix, valahol nagyon messze a lányára gondolt. A szobájában ült, az üres ágya mellett, és életében először őszinte, forró könnyek mosták szép arcát…

 

1981 októberének végén újra összegyűlt a kis csapat, James Potterék házában. Peter Pettigrew és Sirius Black, no meg Remus Lupin már nagyon igényelték egymás társaságát, így hát Halloween előtt Potterék rendeztek egy elő-bulit.

Lily Harryvel csatlakozott a társasághoz. Finom fogásokkal örvendeztette meg a fiúkat, akiket már ő is hiányolt. Mindenki elmondta, mi történt velük az utóbbi időben, beszéltek a Rendről és sok egyéb dologról.

Az alkohol is előkerült, diszkréten iszogattak, Lily, hosszú idő óta először ismét megivott egy pohár vörösbort.

Késő éjszakáig beszélgettek és iszogattak. Peter alaposan felöntött a garatra és ilyenkor általában agresszív lett. Előjöttek a régi sérelmek, a félelmek, a gátlások feloldódtak, s Peter azon kapta magát, hogy Dumbledore, valamint a Főnix Rendjét szapulja már egy ideje.

- … és azok a mocskok… semmibe … hukkk vesznek! – hadonászott Peter. Fennhangon bizonygatta a többieknek, hogy őt mindenki utálja.

A fiúk ezen alaposan összekaptak, Féregfark pedig annyira ordítozott, hogy felébresztette Lilyt, és Harryt is. A fiatalasszony először James-t kérdezte, mi baja Peternek, de amikor látta, hogy a férje és a többiek sem túl józanok, ő maga fogta meg Petert és kitette a hűvös szélbe.

- Mi a fene ütött beléd?! – kérdezte a fiútól cseppet sem barátságosan.

Peter elvigyorodott.

- Utáltok… mind! Látom a szemedben, Lily Evans! Mindig is utáltál… James, Sirius utál… pedig olyan szép a.. szeme…

Lily megborzongott, és elengedte a fiú karját. Érezte, hogy valami nincs rendben peter körül.

- Ne beszélj hülyeségeket… - távolabb lépett tőle. – De most menj el… jobb lesz ha…

- Félted a szaros kis életedet, mi?! – kiáltotta Peter. – Mindannyian meg fogtok halni!!!

Lily összerezzent és gyorsan beugrott a házba.

- Tűnj el innen Peter és ha kijózanodtál, szedd össze magad!! – azzal becsapta a bejárati ajtót, majd feltámogatta a részeg srácokat a szobáikba, aztán lement a nappaliba és összeszedte az üres sörösüvegeket.

Ahogy mindent a helyére varázsolt, hirtelen zokogni kezdett. Napok óta különös előérzete volt, bár maga sem tudta, miért. Sokáig zokogott némán a nappali szőnyegére roskadva. Az életét siratta, a szerelmét… nem tudta. Aztán gyorsan felment Harryhez és elaltatta újra. A kisfiúnak ugyanolyan zöld szeme volt, mint Lily-nek, s most könnyáztatta volt mindkét zöld szempár. Harry érezte, hogy édesanyját bántja valami. Ettől ő is nyugtalan lett…

Lily elringatta, becézgette és virrasztott kisfia mellett. Nem tudott aludni. Harry jelenléte és szuszogása megnyugtatta…

 

Peter a sértettségtől nem is látott. Valójában csak valami ürügyet keresett már régóta, hogy árthasson James Potternek és Sirius Blacknek. Hát most eljött az idő… hiszen ők mindent megkaptak az élettől… de szerencsétlen Peter… ő semmit!

De Voldemort nagyúr felismerte benne a tehetséget és a zsenialitást…

Most majd megmutatja minden halálfalónak, hogy ő képes elvezetni Potterékhez a nagyurat!

Peter nem is teketóriázott sokat. Azonnal Voldemort elé hoppanált.

 

- Mit akarsz, Féregfark?

A Sötét Nagyúr dühös volt, amiért megzavarták. Még mindig haragudott Bellatrixra, amiért elvitte a közeléből a lányát, éppen akkor, amikor Voldemort szeretett volna végrehajtani egy maga tervezte kísérletet a kislányon. Kíváncsi volt, vajon a gyermeki lélek széthasítható-e valamiféle mentális befolyással.

Féregfark sunyin, görnyedt háttal lépett a nagyúr elé.

- Uram… én… segítek neked valamiben… - kezdte hebegve.

- Ajánlom, jó okod legyen, amiért megzavartál – mordult türelmetlenül Voldemort.

Féregfark hevesen bólogatni kezdett.

- Az a szemét Potter… meg Black… az idióta Lupin még arra sem érdemes, hogy eláruljam… utálnak engem, megvetnek, majd én megmutatom nekik, hogy velem nem lehet csak úgy kitolni! Meg a kis Lilyke! Ahogy kidobott… - morogta Peter.

- Nem érdekelnek a nézeteltéréseid! Tudod, hol rejtőzik előlem az a Potter vagy nem tudod?

Féregfark kissé magához tért a jeges, sípoló hangtól. Nyelt egyet. Most fogta csak fel, mibe keveredett… ha feladja őket… meghalnak…

- Én… hát… nagyjából… - cincogta.

Voldemortot nem elégítette ki a válasz. Hosszú ujjaival megragadta a kövérkés fiú nyakát, kissé megszorongatta, ahogy fellebegtette a padlóról. Fejük most egymagasságba került, és Voldemort mélyen belefúrta izzó tekintetét Féregfark szemébe.

- Nos, kis barátom... Itt az idő, hogy feltárd nekem az elmédet... - Belekotort Peter Pettigrew kusza tudatába.

Féregfark nyüszíteni kezdett, majd zihálni.

- A bűb… bűbáj… a Fidelius…

- Nem kell félned a Fidelius-bűbáj megtörése miatt... kicsi titokgazda... kapsz majd selyembugyit... amennyit akarsz... rózsaszínűt... - mormolta Voldemort, miközben kiolvasta Féregfark legtitkosabb vágyát az elméjéből. Most nem a megfélemlítéssel próbálkozott. Olyan képeket közvetített a fiú tudatába, amelyeknek láttán Féregfark csaknem bepisilt a gyönyörtől. Lelki szemei előtt megjelent egy hatalmas fehérnemű-manufakfúra, egy még hatalmasabb gardrób, tele selyembugyikkal és mindenféle kiegészítőkkel…

- Kis hülye... Megkapod, amit kívánsz... csak mondd azt a címet! - Voldemort lassan a padlóra eresztette a kis patkányt, pálcáját mereven előre szegezte. Közel járt már a megoldáshoz. Már látta a kertet... a házat... a fekete hajú, szemüveges férfit és egy vörös hajú asszonykát... Ott volt a kisgyerek is... az apjával játszott éppen... Már csak az irányt kellett megtalálnia.

Féregfark alázatosan, egyetlen mondattal árulta el azokat, akik a barátainak hitték. Miután kimondta a címet, könnyek csorogtak végig áruló pofáján.

- Nagy szolgálatot tettél, Féregfark – mordult Voldemort, miközben a padlóra lökte a meggyötört elméjű mágust. - A jutalmad nem marad el.

Féregfark sápadtan tipródott a padlón.

- És Black… nagyuram… - szuszogta. – Ha Te végzel Potterrel… én Black-et akarom elkapni… megérdemli az a mocsadék!

- Végezz Sirius Black-kel, mit bánom én – vont vállat a Nagyúr, majd meglebbentette a köpönyegét, és már úton is volt. Oda sem figyelt Féregfarkra, aki zihálva feltápászkodott és undorító vigyorba ugrott a szája.

 

 

 

Közeledett...

Jelmezes-maszkos alakok között suhant. Halloween volt, az a nap, amikor a muglik bolondoznak és azt hiszik, részesei lehetnek a varázsvilágnak. A Sötét Nagyúr nem rejtette el a pálcáját. Szinte nem is lépkedett, hanem lebegett a talaj fölött, alig érintve... már látta a célt. Féregfark információja pontos volt. A ház ott volt előtte, nem húzták össze a függönyt, már messziről belátott a nappaliba.

Odabenn a fekete hajú férfi bolondozott, a kék pizsamás kiskölyök nevetve kapkodott a színes füstfelhők után.

„Még öt perc van hátra az életükből... - mormolta Voldemort. - Öt perc múlva senki sem lesz, aki szembeszállhatna velem...”

Lily lesétált az emeletről, ahol áthúzta Harry ágyneműjét és elrendezte a kisfiú szobáját a lefekvéshez.

- Kicsi mágusom! Ideje lefeküdni! – lépett oda férjéhez, aki Harryvel foglalkozott. A fiatal nő mosolygott, haja az arcába hullott.

James Potter észre sem vette, hogy a felesége belépett. Még mindig kicsit dühös volt Siriusra, amiért úgy elrohant. És az idióta Féregfarkra is haragudott. De nem sejtett semmit, a hosszú ideje tartó bezártság hatására eltompultak az érzékei. Beszűkült világa így is tökéletes volt, hiszen itt volt Harry, aki a szakasztott mása volt már most is. James bálványozta a kisfiát, mindenben tökéletesnek tartotta.

Lily nevetve nézte a fiúkat. Próbálta elfelejteni Féregfark rosszindulatú fröcsögését.

Egyikük sem figyelt fel a kertkapu nyikordulására. Nyilván annyira megbíztak a Fidelius-bűbájban, hogy eszükbe sem jutott kulcsra zárni. Voldemort más védelmi rendszer működését sem észlelte.

Ostobák! Még mindig hoppanálhatnának... - gondolta. Villant a pálca, kitárult a bejárati ajtó, és ő belépett.

Lily odakapta a tekintetét az ajtóra, azt gondolta, valamelyik barátjuk jött vissza rendezni a nézeteltéréseket.

De nem barát volt, aki gonosz tekintettel rájuk meredt.

Lily torka kiszáradt és egy pillanat alatt lepergett előtte a látomás, amit a kőben látott évekkel ezelőtt…

Esküvő…

Baba…

Halál.

James Potter egy pillanat alatt ledermedt. Harry éppen a haját cibálta, kissé félrelökte apja  szemüvegét. James vaksin pislogott, el sem hitte, amit látott: egy feketén libbenő köpönyeg szélét az előszobában, majd egy csuklya mélyéről elővillanó vörös szempárt. De akkor átfutott rajta a jeges borzongás.

- Lily, menekülj! Fogd Harry-t, menjetek innen, amíg feltartom...

A kisgyereket átadta Lilynek, aki felsikoltott és Harryt magához rántva felrohant az emeletre. Ott be a gyerekszobába. Harry nem értette, mi ez, játéknak hitte. Nevetett anyja sikolyain…

James Potter a pálcáját kereste, de nem találta a farmernadrág hátsó zsebében. A kis Harry nyilván kihúzta a hancúrozás közben. Rémülten nézett körül... A pálcája ott volt a fotel alatt. Mielőtt azonban kinyújthatta volna érte a kezét, már látta is a zöld villanást és hallotta a hangot:

- Avada Kedavra! - süvöltötte diadalmasan Voldemort.

Lily felordított, ahogy meghallotta a diadalmas üvöltést…

- Ne!!! Ne!!! – sikoltotta zokogva, majd villámgyorsan eltorlaszolta az ajtót, azzal, ami épp a keze ügyébe került.

Voldemort fakó arcán kéjes mámor suhant át, ahogy átlépett az élettelen testen. Már csak a kölyök van hátra... Végez vele, és nincs több ellenség. Övé a Hatalom, a Dicsőség! Ő lesz a Halál Ura!

Lily egész testében remegett. Harry a kiságyban volt… nem eshet baja…

Merlinre…

Megölte Jamest…

Voldemort már az emeleten volt, bedurrantotta a hálószoba ajtaját. Egy pillanatra eszébe jutott az ígérete, amit Pitonnak tett. Belenézett a csodazöld szempárba.

- Állj félre, neked nem kell meghalnod! - intett türelmetlenül Lily felé.

Lily felsikoltott és a kiságy elé állt. Széttárta a karjait. Könnyes szeme szinte világított. Nála sem volt pálca.

- Ne! Harryt ne, könyörgöm! Csak őt ne!!

- Eredj az utamból, te ostoba!

Lily zokogva könyörgött a fia életéért.

- Ne bántsd Harryt, könyörgöm, inkább engem ölj meg!

Voldemort értetlenül meredt a nőre, aki nem védekezett, csak könyörgött, és egyszerűen útban volt.

- Utoljára figyelmeztetlek!

Lily zokogása görcsös erőlködésbe fulladt.

- Ne bántsd Harryt! Kegyelmezz neki… könyörgöm!! – suttogta rekedten. – Bármit megteszek, csak Harrynek kegyelmezz…

Voldemort azonban már elveszítette a türelmét. Nem fog leállni hadakozni ezzel a hibbant sárvérűvel! Nem kár érte, pusztuljon, ha ezt akarja...

- Avada Kedavra!

Lily Evans lassítva látta a  felé suhanó zöld halált. Pupillája kitágult és az élet utolsó szikrájával azt a szeretet-impulzust lökte kisfia felé, önkéntelenül, amit még Perselus Pitontól kapott… régen… nagyon régen. A vérvarázslat… ami erős volt, mert erős szerelemből, örök szeretetből fonódott össze…

Amikor még élt…

Mert most már…

Lily Evans Potter teste élettelenül hanyatlott Voldemort lábai elé. A vörös hajzuhatag körülölelte, mint egy tenger, a csodazöld szemek már soha többé nem mosolyogtak senkire. Élete utolsó gondolata a két legfontosabb férfi volt. Harry és Perselus… csak őket ne bántsa…

Elhárult az utolsó akadály. Voldemort előre lépett, szembenézett az ellenségével. Harry Potter keservesen bömbölt, magatehetetlennek látszott. A Sötét Nagyúr rászegezte a pálcáját, érzékelte a fiúcska kavargó gondolat-kezeményeit. Harry egy pillanatra a szemébe nézett, most értette meg, hogy nem ő az apja... Nem azért villantgat a pálcájával olyan szép zöldeket, hogy őt szórakoztassa! Voldemort szeme vörösen izzott, és öt percen belül harmadszor mondta ki a gyilkos átkot:

- Avada Kedavra!

Lily testéből ekkor kiszakadt egy fénysugár. Egyenesen Harry Potter testébe csapódott, összetalálkozott a zölddel, de erősebb volt nála. Mert a Fény erősebb a Sötétnél. Elűzi azt.

Lily Evans fényes szeretete, amivel oly sokakat tett boldoggá, most összeállt egy nagy egésszé s mindenestől átadta azt fiának, Harrynek, akinek a teste felragyogott, amint Voldemort kimondta rá a halálos átkot… Lily Evans önkéntelenül és gondolkozás nélkül ruházta át Piton vérvarázslatát kisfiára, hogy túlélje a halálos átkot.

Leírhatatlan volt a fájdalom!

Ő maga volt a testetlen fájdalom...

Voldemort érzékelte, hogy hatalmas erő rántja ki a testéből. A robbanás darabokra szaggatta az egész házat, vele együtt. Kétségbeesve és szinte öntudatlanul kapaszkodott az ezüstfonálba, nem érzékelve, hogy a mentális csáp egy másik testhez kapcsolódik...

A gyerek ott volt, sértetlenül...

Ez nem lehet igaz!

Voldemort tudata egy pillanat alatt elhomályosult. Nem bírta elviselni a gyenge, erőtlen, de eleven és egészséges lélek közelségét. Megszakította a mentális kapcsolatot, nem is sejtve, hogy lelke egy darabja bennragadt Harry Potter elméjében.

Keskeny nyílást látott csak, egy halvány cikázást...

Nem tudta, hogy a testetlen energiafoszlány, amivé lett, Harry homlokán keresztül próbál kiszabadulni. Utolsó erejével szétfeszítette a csontot és a bőrt... Kitört a gyermeki testből, csak egy villám alakú sebhelyet hagyva maga után. Lelke levált darabja bezáródott a biztonságos, meleg gyermektestbe, és ő mit sem sejtve, éppen csak pislákoló öntudatával viaskodva magára hagyta.

Lebegett...

Homályos alakokat látott eltávolodni. A Fény felé haladtak, és Voldemort követni akarta őket, de valami láthatatlan erő visszarántotta. Képtelen volt áthatolni az egyre sűrűsödő feketeségen. Horcruxai a földhöz kötötték, és ő gyengén, testetlenül, mint egy satnya kísértet, pislákoló öntudattal bolyongani kezdett...

 

 

Epilógus