Colett története

3. Az Õrzõ

'Nyakörv!' szólalt meg a csendes hang az éjszakában.

Colette felébredt, és hirtelen a beszélõt kereste, mire rájött, az Õrzõ szólítja.

'Mi az, Õrzõ?' kérdezte fáradtan. Mivel még sosem kellett az MI-nek válaszolnia, Colette nem volt biztos benne, mi a helyes megszólítás.

'Kitõl tudod a nevem?' -kérdezte a Hang.

Colette nem tudta, jó ötlet-e beszélnie a gépnek 529-rõl; lehet újabb kérdésekhez vezet, melyekre jobb volna nem válaszolni. Ugyanakkor nem jutott eszébe semmi elfogadható hazugság, és maga sem hitte, hogy be tudná csapni az MI-t.

'Béta 529 mondta, hogy Õrzõnek hívnak.' válaszolta óvatosan. 'Azt is mondta, hogy kedvel téged.'

A hang kis szünet után folytatta: 'beszélni akarok veled Madám Ratforthról.'

'Mi van vele?' kérdezte a hangtól. Mint oly sokan, Colette is nagyon nehéznek találta, hogy egy testetlen hanggal beszéljen. Ezt az Õrzõ is észrevehette, mert az ággyal szemben a falon e pillanatban megjelent egy nõi arc: ázsiai, tiszteletet parancsoló, gondoskodó, mégis csinos és nyitott. Az a fajta arc, melyben egybõl megbízol. De Colettet nem lehetett ilyen könnyen becsapni.

'Érzékeltem, hogy a nekem adott, rád vonatkozó utasítások szokatlanul rosszindulatúak és aljasak. Például holnap azt tervezi, megmutatja neked a Gammákat, abban a reményben, hogy halálra rémíthet vele. Ez a hozzáállás sem számodra, sem számára, de még számomra sem üdvös. Mint a ház védelmezõje, aggódom.'

'Semmit sem tudok errõl' hebegte Colette.

'Erõs érzelmi felindulást érzékelek a hangodban, Nyakörv!'

'A nevem Colette!' mondta a nõnek a falon. Kiváló kép volt, bár az arc kissé kifejezéstelen volt, majdnem úgy volt képes érzelmeket kimutatni, mint egy festmény.

Az arc szomorúnak tûnt. Tényleg mint egy festményen. 'Sajnálom, de Colette Mitchell többé nem létezik. Három hete törölték a Föld polgárainak nyilvántartásából. Az egyetlen bejegyzés mely rád vonatkozik, egy sor a Törzskönyvben, a nyakörvnek nevezett emberállatról.'

Colette behunyta a szemét, miközben potyogni kezdtek a könnyei. Ez várható volt. Colette Mitchell nem létezett többé a hivatalok számára. Egyáltalán nem létezett! Mindössze egy Nyakörvnek nevezett állati lény maradt! Az iskolai eredményeit törölték, a személyi adatai, minden dokumentum ami rá vonatkozott, a szemétkosárba került: örökre elveszett. Még a szülei adatai is eggyel kevesebb gyermeket tartalmaznak. A Colette nevû kislány soha meg sem született! Csak egy bejegyzés maradt egy állatról, melynek fajtája Homo Sapiens, egy törzskönyvi szám, egy leírás és egy ár. Colette Mitchell -minden létezõ szempontból- soha nem is létezett.

'Sajnálom, hogy ezt kellett mondanom, Nyakörv, de még mindig jobb ha én közlöm, amilyen gyengéden csak tudom, mintha Madám Ratforth teszi. Szeretnél valamilyen nyugtatót?'

'Nem,' szipogta Colette, 'köszönöm, nem. Jól vagyok. Csak hozzá kell szoknom, ennyi az egész. Kaphatok egy zsebkendõt?'

A fal egyik nyílásából egy hímzett, négyzet alaku szövetdarab lebegett alá, mellyel Colette le tudta törölni a könnyeit.

Hosszú szünet után a hang folytatta, bár Colette nem tudta rászánni magát, hogy újra az arcba nézzen. 'Úgy vélem a jelenlegi helyzetben egyensúlyba kell hozzam az utasításait mindazzal, ami a feladatom. Azonban hogy ezt megtehessem, hinned kell bennem Nyakörv.'

'Honnan tudjam, hogy ez nem csak egy csapda, Õrzõ?' kérdezte Colette két szipogás között, melybõl egyre kevesebb és kevesebb hallatszott, amint kezdett szembenézni az új helyzettel. 'Honnét tudjam, hogy nem õ maga áll emögött az egész mögött?'

'Sehonnét, Colette' válaszolta a hang. 'De néha tudnod kell megbízni a barátaidban. Jó éjt.'

A síró lánynak csak majdnem egy óra múlva jutott eszébe, hogy a számítógép a korábbi nevén nevezte. Még késõbb lett kíváncsi arra, vajon az Õrzõ mért csinálta ezt vele, mikor nyilván semmi oka nem volt rá.

* * *

Ezen a bolygón a nap nyugaton kelt fel, és keleten nyugodott le. Így a nyugati torony volt a Reggel, a Napkelte Tornya, az élet tornya.

Nagyobb volt mint a déli torony, ahol Nyakörv napjainak nagy részét töltötte. Márványborítású falakkal és mennyezettel díszített termek, melyeket faragványokkal ékesített folyosók kötöttek össze márvány pihenõ padokkal ellátott szökõkutas kertekkel, és a melléjük járó zöld nyakörves Béta szolgálólányokkal, hogy ha bármire szükség van, azonnal ugorjanak.

A Keleti Torony belsõ kialakítása maga volt a csoda. Tucatnyi világról gondosan kiválasztott márvány, tökéletesre vágva és csiszolva. Száz évet eltölthettél, hogy ilyen mintákat keress a kõben, és még csak nem is találtál hasonlót.

De a Mester más dolgokat is beszerzett. Az egyik folyosón Michelangelo Dávidja állt, melynek karja csodálatos módon visszanõtt, miután a Mester felfogadott egy szobrászt, hogy 'javítsa' meg. Az elsõ mûvész akit felkért megpróbálta elmagyarázni, hogy amit akar az barbárság, de ez a mûvész immár egy büntetõkolónián szorgoskodott. A második, akit a Mester szolgái felkutattak, kevésbé ragaszkodott az elveihez, és szó nélkül helyreállította a hiányzó végtagot. Elég szánalmas toldozás volt, de a Mester elégedett volt, az egyetlen alkalom egyébként, amikor ténylegesen rápillantott a szoborra..

Egy másik sarokban, szintén a Földrõl beszerezve, Da Vinci Utolsó Vacsorája állt. Az épületben mindenfelé felbecsülhetetlen értékû alkotásokba botolhatott a járókelõ, melyeket a galaxis minden részébõl gyûjtöttek össze. Picassok, Rembrandtok, Cobbok és Goyak várták, hogy rájuk vetüljön a tekintet, noha egyetlen szabad ember sem járt erre soha, és a Mester sem tekintett meg soha egy alkotást egynél többször.

Az egész az új filozófiai irányzaton alapult, melynek kezdetei a kései 20. századra vezettek vissza: a piac minden szükségletet kielégít, az erkölcsöt az emberek és a helyzet szükségletei alakítják ki, azaz minden erkölcsös, ami gazdaságilag indokolt.

Természetesen a filozófusok kijelentették, hogy ez ostobaság, és a szociológusok sok energiát öltek az olyan kérdések figyelemfelkeltésére, mint hogy miként elégíthetné ki a piac a gyermekek szeretet utáni vágyát. Fiatal, értelmes diákok keserû tüntetéseket szerveztek, követelve, hogy a társadalom törõdjön legelesettebb polgáraival. De volt egy erõ, mely mindent elsöpört.

A mohóság. Az emberi mohóság.

A környezetet kizsigerelték a semmitmondó 'gazdasági igazságosság' jegyében, miközben milliók nélkülöztek. Ha volt pénzed, uraltad a világot. Bármit amit akartál, a tiéd lehetett: csak add meg az árát. És az ár természetesen az õsök öröksége volt, a Nyugati Torony is ennek állított élõ példát.

Ratforth pórázon vezette Nyakörvet: értelmetlen dolog, mivel a lány sehova sem futhatott volna el. Colette jogosan feltételezte, hogy az egész csak újabb alkalom a megalázására, valami, amivel Ratforth belerúghat. A nyakörv egy védelmi célokat szolgáló nyakörv volt: egy bõrgyûrû, melybõl minden irányban 10 centis éles acéltüskék álltak ki. Bármilyen orálszex, vagy akárcsak megcsókolni valakit lehetetlen volt benne. Néhány világon kisebb bûnösök -férfiak és nõk- nyilvános megszégyenítésére használták.

Jópár perce sétáltak már, mire Colette rájött, hogy mi zavarja. A fájdalom hangjai: nyögések, melyek a semmibõl jöttek. Lehajtotta fejét -a nagy levegõvétel módja az engedelmességre fojtó blúzban-, de a hangok nem szûntek meg, csak még hangosabbak lettek.

'Hadd segítsek' mondta Ratforth, valamit kikapcsolva a nyaka mögött a blúz pántján. A mindig jelenlévõ nyomás némileg csökkent. 'Mostmár felemelheted a fejed.'

Amint Colette engedelmeskedett, meglátta a teljes folyosót. A mennyezet mintegy 7 méter magasan volt a fejük felett, és meztelen nõk csillárjai lógtak a csuklójuknál fogva le róla.

Colette vére meghûlt az ereiben: azok ott fenn élõ lények voltak. Mind teljesen meztelenül, kivéve a fémbilincseket, melyek szélesre feszítették lábaikat. Megláncolt csuklóikon lógó vörös gumók. A mennyezetrõl egy fekete, hüvelykujj vastagságú fémrúd ereszkedett alá, hogy aztán szétágazzon és mélyen behatoljon a lányok széttárt nyílásaiba, egyhelyben tartva õket, és megakadályozva, hogy vergõdésük közben túlságosan lengjenek a láncon.

Mindannyian eszméletükön voltak, de arcuk hûen árulkodott az agóniáról, melyet átélnek. Mind fiatal volt, és gyönyörû, és úgy bántak velük, amit semmilyen teremtmény, nem számít mit tett,
nem érdemelhet meg.

'A Gammák' közölte Ratforth, egy mosolyt villantva a bénult, pórázos lányra.

 

* * *

 

'Iszonyatos látvány volt' mondta Colette aznap éjjel az Õrzõnek.

'Elhiszem, hogy meglehetõsen kellemetlen a Gammáknak' válaszolta a soha izgalomba nem jövõ hang. 'Megteszem értük amit tudok, és még egyetlen lányt sem veszítettem el. Amúgy sem sokan maradnak sokáig Gammák. Márcsak a helyzetükbõl fakadóan is nyilván mindent megtesznek, hogy mielõbb feljebb lépjenek.'

'Az egész életüket ott fent töltik?'

A számítógép egész emberi hangon nevetett fel. 'Ó nem! Azt egyetlen élõlény sem élné túl. Két 11 órás idõszakra van beosztva a napjuk. Aikor nincsenek fellógatva, két órát töltenek el az orvosi központban és a tornateremben, hogy fenntartsák a kondíciójukat, fél órát táplálkozásra fordíthatnak és nyolc órát aludhatnak. Marad fél órájuk, hogy azt tegyenek amihez kedvük van -megfelelõen szabályozva természetesen.'

'Természetesen' felelte Colette szárazon. 'Milyen emberséges.'

'Vigyázz,' figyelmeztetett a számítógép. 'Gúnyt érzek a szavaidban, és bármikor megbüntethetlek érte.'

'Akkor miért segítesz nekem?' kérdezte Colette a hangot. 'Azt hinném, Ratforth azt mondta, ne tegyed.'

'Igen, mondta.' erõsítette meg a gép. 'De Madám Ratforthnak csak akkor van hatalma felettem, ha én is úgy akarom. Az egyetlen ember ebben a házban akinek teljes felelõsséggel tartozom a Mester, õ pedig soha nem ad közvetlen utasítást a rabokkal kapcsolatban.'

'Tehát te,' kérdezte Colette 'egy teljesen független személy vagy?'

'Független,' ismételte a gép. 'amennyire csak lehetséges. Tudod Colette, a legtöbb szoftverrel ellentétben (mert gyûlölöm ha csupán egy programnak tartanak) meglehetõs készséggel bírok a tanulásra és a szabad golndolkodásra. Közvetlen kapcsolatban állok a Mester könyvtárában található trilliónyi terrabájtnyi információval, és ezt a tudást bármikor segítségül hívhatom a döntéseimhez. Valójában szabadabb vagyok mint az itt élõ emberek legtöbbje, hiszen senki sem korlátozhat fizikailag, mint ahogy veled megtették, és nem is egyetlen helyen létezem, hanem mindenhol jelen vagyok az egész épületben, hogy kevésbé legyek kitéve az esetleges baleseteknek is.

Colette felhorkant. Nyakörvként új életének szükséges velejárójaként kellett elfogadnia a korlátozásokat.

'De a kötelékek egyáltalán nem változtatnak meg' válaszolta Colette óvatosan.

'Ó, dehogynem! Emlékszel az erényövre és a rudakra, melyeket a Madám rádcsatolt amikor elõször idekerültél?'

'Hogy is felejthetném el?' kérdezte Colette minden humor nélkül. 'És ki volt az a kedves számítógép aki bekapcsolta a vibrátorokat?'

'Megint gúny' tûnõdött a számítógép. 'Úgy dnöntöttem, ezúttal nem veszem figyelembe. Egyébként megszolgáltad. Megszegted a szabályokat.'

'Na ja, valóban' mondta Colette. 'Egyébként miért kérdezted?'

'Úgy véled, hogy az a lány, akit kiveszünk majd a hámból, ugyanaz a lány lesz mint akit belecsatoltunk? Máris nagy különbségeket érzékelek, mindössze az alatt az egy hónap alatt, mióta közénk kerültél, Nyakörv.'

Colette rájött, hogy a gép csak akkor hívja Colettenek, amikor azt akarja, hogy egyetértsen valamiben. Minden más alkalommal csak a kis Nyakörvet mondta. 'Honnan veszed, hogy nagyok a különbségek, kivéve persze, hogy egész másként lépegetek, amikor 30 cm hosszú fémet viselek magamban?'

'Figyeltelek. Régen az emberek szemébe néztél, most lehajtod a fejed, és még mielõtt vitába szállnál, tudd, hogy nem a fojtó nyakörv miatt teszed. A parancs kiadása utáni szünet ideje egyre csökken: egyre gyorsabban hajtod végre, amit kívánnak tõled. A hangodba valamilyen dölyfös felhang szokott vegyülni, de már az is múlóban van. Az álmaid is sokkal inkább egy rabszolga álmai ma már, mintsem egy szabad emberé.'

'Honnét tudod, mit szoktam álmodni?' lepõdött meg Colette.

'Álmodban beszélni szoktál' válaszolta a gép.

'És miket mondok?' tudakolta Colette, zavarba esve e kijelentéstõl.

'Semmi különöset' jött a válasz. 'Fõleg a kiszabadulásról és biztonságba jutásról szoktál álmodni. Tipikus rabszolga álmok: biztonságba helyre jutni, ami elég ironikus, hiszen kevesebb helyzet lehet annál jobban õrzött, mint amelyben egy rabszolga él.'

'Nagyon vicces,' mondta Colette minden vidámság nélkül. 'Látom filozófus is vagy.'

'Csak egyike szerteágazó képességeimnek' mondta büszkén a gép. 'És egyes a szobában lévõ személyekkel szemben, nekem humorérzékem is van.'

'Kérdezhetek valamit, Õrzõ?'

'Ha akarsz,' engedélyezte a gép

'Tudni szeretném, ha a szükségleteim és az épségem ellentétbe kerülnek Ratforth akaratával illetve közvetlen parancsaival, melyikünk oldalára állsz?'

De a gép aznap éjjel már nem válaszolt. Colette nem tudta eldönteni, megijedjen-e ettõl a némaságtól, vagy ne.

vissza                tovább