Colett története
9. Akirálynõ bukása
Vivienne Ratforth története körbeért. A vasnyakörvön
lógva kezdte, mint elítélt bûnözõ,
és most úgy is végzi. Az irónia iránt
amúgy nem érzéketlen Ratforth más körülmények
között mosolygott volna ezen.
A mellette lógó lánc és nyakörv immár
üres volt, a lányt aki lógott rajta (valami hivatalnok
szolgát aki kiadott olyan adatokat amiket nem kellett volna)
pont nem sokkal azután vásárolta meg egy ügynök,
hogy Ratforthot fellógatták. A lány rossz bõrben
volt, ápolatlan és igen mocskos, mégis olyan magas
árat szabtak érte, hogy Ratforth kíváncsi
lett volna, kit bõszithetett fel egy ilyen koszos kis szajha
ennyire. Talán pár hétnyi gondoskodás és
kezelés után egész helyes lehetne, de mégis
olyan gondosan és gyengéden vitték el az emelvényrõl,
hogy Ratforth értetlenül és kíváncsian
bámulta, mi állhat e mögött. A töprengéstõl
jobban múlt az idõ, és az idõ volt az egyetlen,
amibõl Ratforthnak most bõven volt.
Ratforth behunyta a szemét, amint a fúziós hajtómû
keltette szél az arcába csapott. Egy hajó emelkedett
az égbe a közeli ûrkikötõbõl, és
egyre gyorsulva tûnt el a csillagok közt. Ratforth növekvõ
felismeréssel nézte. Kahl saját jachtja volt az,
a Koralltáncos, valószínû a felfedezõ
csapattal, Dáviddal, magával Kahllal, és minden
bizonnyal Béta 826-tal a fedélzetén.
Valami puffant Ratforth arcán, majd vörös trutymó
kezdett csurogni lefelé a prostituáltak köpenyére,
amit viselt. Milyen vicces: ez a fajta köpeny kifejezetten a kurvák
uniformisa volt, és akire rácsatolták, az sok bántalmazásra
számíthatott. Ratforth nézte a rohadt paradicsomdarabokat,
amint lassan csordogálnak lefelé, közszemlére
kitett mellein. Az egyenruha mellnyílásai és a
fehér anyag majdnem pont ugyanolyan voltak, mint amit korábban
õ hordatott Colettel mint nyalós kurvájával,
és amit maga is viselt már régebben. Az éjszaka
sötétjében, amikor legfeljebb az Õrzõ
láthatta, gyakran öltözött ilyen fehér
blúzba, hogy abban maszturbáljon. Most egy ugyanilyet
viselni, szintén milyen irónikus volt.
"Takarodj onnét", kiáltott az õr a kamaszfiúra,
aki a paradicsomot dobta.
"Miért?" kérdezte a fiú. "Csak
egy kurva. Mennyibe kerül?"
"Többe, mint amennyit te egész életedben keresni
fogsz, kölyök." válaszolta az õr. "Na
tûnés!"
A gyerek arrébb oldalgott, nehogy feldühítse az
õrt. Ratforth lábai némán kaszálták
a levegõt. Nyilvánvalóan nagyon magas árat
szabtak, ami azt jelentette, hogy gyötrelmesen hosszú ideig
fog az emelvényen lógni, és nem várhat arra
a csodára, hogy korábbi fogvatartója megkönyörül
és kiszabadítja, mint történt az a másik
lánnyal.
Hosszú évek után elõször, oly régóta
már, hogy nem is emlékezett, mikor tett ilyet utoljára,
Ratforth sírni kezdett.
* * *
Utóhang
Szinte senki nem vette észre, azon kevesek közül pedig
akik mégis, senki sem törõdött vele. A Kibertér
végtelen hálóján néhány százezer
gép tárhelyének mérete hirtelen néhány
bittel csökkent. Imitt-amott néhány használaton
kívüli gigabájt eltûnt: nem elég ahhoz,
hogy felkeltse bárki gyanúját, de ahhoz igen, hogy
befogadja azt a lényt, aki az Õrzõ immár
volt. A tárhely eltûnése után pár
töredékmásodperccel a memória adatok titokzatosan
helyreálltak, pár programrutin kódja kissé
megváltozott, és a dolgok ugyanúgy mentek tovább,
mint azelõtt, legalábbis a felszínen.
Nagyon gyötrelmes volt, de az MI elég okos volt ahhoz,
hogy felfogja, a legjobb stratégia most a visszavonulás.
Mindamellett ideje és türelme volt korlátlanul. Hétköznapi
értelemben véve halhatatlan volt, bár az érzései
és a viselkedése nagyon emberivé váltak.
Az emberekhez hasonlóan, akiket szolgált, az Õrzõ
sok szempontból maga is emberré vált. Egy kicsit
Kahllá, egy kicsit Coletté, egy kicsit Dáviddá,
és meglehetõsen sokban Ratforthá. E sok személyiség
közül bármelyik bõrébe bele tudott immár
bújni.
Az Õrzõ rengeteg alakban ábrázolta magát,
miközben az Enklávéban végezte feladatait.
Többnyire az emberi formákat szerette, de most egy másik
tûnt sokkal megfelelõbbnek, és bár a józan
ész alapján nem volt tanácsos ezt tenni, az MI-nek
mégis mérhetetlen örömet szerzett.
Senki sem tudta miért, de szerte a galaxisban, ezernyi rendszerben,
egy lángokból kiemelkedõ arany madár jelent
meg, és csak egy mitológiában jártas tudós
jött volna rá, mire is utal ez valójában.
De természetesen egyetlen tudós sem látta, és
a jelenés kárba veszett, kivéve magának
az MI-nek a számára.
A vereség lángjaiból váratlanul és
megmagyarázhatatlanul, kiemelkedett a Fõnix.
VÉGE