Colett története

8. A játékszer

Az Enklávétól messze, a város külsõ részén egy barna hajú, meztelen lányt vonszoltak fel az emelvény lépcsõin, melyrõl egy lánc végén nyakörv és szájmaszk lógott.

"1242376487-es elítélt" jelentette be a kirendelt ügyész. "Bûnösnek bizonyult bizalmas hivatali információk kiszolgáltatásában illetéktelen személy számára. Az ítélet: maszkban lógni az emelvényen, amíg mint közönséges Gamma rabszolga értékesítésre nem kerül. Halmazati büntetésül elrendeltetik, hogy leendõ új tulajdonosainál sosem emelkedhet a Gamma osztály fölé. Az ítélet azonnal végrehajtandó."

A lány semmit sem tehetett a két férfival szemben, és hamarosan egy szûk zsákban találta magát, melyben kezét-lábát sem nagyon tudta mozgatni. Kulcsnélküli zárak csattantak, és csak a feje látszott ki belõle. Eztán felemelték a láncon lógó szájmaszkhoz, melynek nem nyitható zárja hangosan csattant, miközben szorosan arcára zárult. Majd minden ceremónia nékül otthagyták, csendben nyüszítve, rúgkapálva himbálózni a lánc végén. Csak kevesen pillantottak oda, de senkit sem érdekelt. Nem volt szokatlan látvány az ilyesmi a Büntetés Terén, és egy újabb himbálódzó fogoly, férfi vagy nõ, nem sok érdeklõdést váltott ki. A lány a zúzódással az arcán és az idomait elrejtõ zsákba kötve még csak csinos sem volt. Talán egy prostituált felkeltette volna néhány szemlélõ figyelmét, vagy talán egy tolvaj, de egy közönséges háziszolga senkit sem érdekelt.

"Helyes jószág" mondta az egyik õr a társának. "Gondolod, el fog kelni?" Mindketten a maszkban hörgõ és fuldokló lányra pillantottak, aki még nem szokta meg a súlyát és a nyakára nehezedõ nyomást, melyre bõven lesz ideje az elkövetkezõ hetekben.

"Jah," válaszolta a másik. "Talán valamelyik éjjel, sötétedés után. Az ilyeneket remekül lehet korbácsolni. Kár, hogy ilyen magas az ár. Valakit nagyon magára haragíthatott, hogy ekkora árat szabott. Nem elég csinos hozzá, hogy az Enklávéba kerüljön, de azért megjárja. Minden bizonnyal el fog kelni."

Újra felnéztek a lassan forgó, a nyakörvén függõ küzdõ lányra. Nem fog meghalni, még a jelenlegi helyzetében sem, bár bizonyára kívánni fogja ezt a fajta megváltást az elkövetkezendõ hetekben. Az ár, mely révén megszabadulhatott volna a láncról, tényleg nagyon magas volt.

Ha Dávid tudott volna a lányról, aki helyzetét az emelvényen közvetlenül neki köszönhette, bizonyára megszabadította volna, akármennyibe is kerül. De nem tudott, így hát ott függött, egyedül nyöszörögve, senki sem szentelve neki több figyelmet, mint egy érdektelen pillantást, a többi függõ, elítélt bûnözõ között.

Természetesen az Õrzõ, bár õ nem igazán volt tekinthetõ embernek, figyelemmel kísérte a lány helyzetét, noha nem állt szándékában segíteni rajta. Végülis õ maga volt, aki -némi emberi segédlettel- kikémlelte Dávidot az Adattár épületében. A lány számára ez pusztán balszerencsét jelentett. Az Õrzõt a legkevésbé sem érdekelte a sorsa, és ha az emberek azt akarták, hogy a téren lógjon, neki semmi ellenvetése ezzel szemben nem volt. Hadd játszák a játékaikat.

Emellett túlságosan is elfoglalta, mi legyen a következõ lépés... Az MI tudta, hogy vesztésre áll, és ez a lehetõ legkellemetlenebb érzés volt mind közül amit csak érezhetett, talán még annál is kellemetlenebb, aminek a függõ lány a nyakörvét érezhette, mely a magasban tartotta, mindenki szeme láttára, és mely helyzet a lehetõ legmesszebb volt a szeretõ kedves gyengéd ölelésétõl.

* * *

Az "érdekes" szó, melyet Ratforth oly gyakran használt, Colette számára rendszerint olyan helyzeteket és eszközöket jelentett, melyek távolról sem emlékeztettek a szó eredeti jelentésére. Colette talán érdekesnek tartotta volna a csiklópajzsot, ha egy történelemkönyvben olvas róla. Egy érdekes, ódivatú eszköz, mely oly régen kiment a divatból, hogy mostanra minden félelmetességét elveszítette, és csupán kíváncsiságot, meg a tiltott gyümölcs izgalmát képes felkelteni.

Nem, az "érdekes" nem az a jelzõ volt, mely Colettenek az öltözékérõl eszébe jutott. A "megalázó", "elnyomó", "fojtogató", "kegyetlen" vagy a "megerõszakoló" sokkal helyénvalóbb jelzõk voltak. Szerencsére Colette túl józan, vagy túl tapasztalt volt ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak hangot is adjon.

Colette gyakran eltöprengett, mi mozgatja Ratforth tetteit, és a napok során, miután Ratforth személyes segítõje lett (vagy, Ratforth "érdekes" kifejezésével: nyalós kurva), egy kicsit jobban feltárult elõtte a nõ személyisége, mint korábban. A legmeglepõbb ezek közül a benyomások közül egyfajta részvét volt, melyet a nõ az idõ nagy részében mélyen elfojtott. Minden Colettel való kegyetlenkedése ellenére, a nõ egy kicsit engedékenyebbé vált, és néha-néha elõvillant egy kis megértés, sõt egy kis gyengédség is a vaspáncél mögül, mely mögé Ratforth a személyiségét rejtette. Nagyon idegen érzés volt; bár Ratforth minden lehetséges módon megalázta és lealjasította, amit csak ki tudott találni, nem kergette az õrületbe Colettet, és vigyázott a határaira, már a kínzószobában, de azután is. Colettenek nem voltak olyan illúziói, hogy a nõ szereti õt, de valami halványan erre hasonlító érzelemrõl volt szó.

Visszagondolva arra a napra a kínzószobában, ott volt az a pillanatnyi megnyílás, felvillanás, amikor Ratforth felfedte magát. A fiatal Vivenne Ratforthal valami nagyon mélyen rossz dolog történhetett. Hogy ez mi lehetett, arról Colettenek elképzelése sem volt, maga Ratforth pedig nyilván nem bátorította, hogy meg merje kérdezni, így a nõ szadizmusának forrása továbbra is homályban maradt.

Mindemellett történt egy egyszeri, kicsiny, de elgondolkodtató eset. Colette felébredt az éjszaka közepén. Zajos álmából egy kis, meghatározhatatlan hang ébresztette fel, és miközben ott feküdt a pokrócon Úrnõje ágyának lábánál, próbált rájönni, mi lehet az, honnét jön.

Nagyon óvatosan fölült, és miközben a nyakörv hideg lánca csendben a bal mellére omlott, Colette rápillantott az alvó Ratforthra. A nõ összegömbölyödve feküdt az ágyon, és a hüvelykujját szopta. Idõrõl idõre rémült kifejezés suhant át az arcán, és a teste összerándult, mintha megütötték volna. Ilyenkor felvinnyogott, mint valami macskakölyök, és még erõsebben szopta a hüvelykujját. Volt valami nagyon erotikus abban, ahogy Ratforth a hüvelykujját szopta: nem hasonlított a kisgyerekek önmegnyugtató ujjszopására, sokkal inkább egy fallosz alázatos kiszolgálására. Amilyen csendesen csak tudott, Colette visszafeküdt a pokrócára, vigyázva, nehogy a lánc csörrenése felébressze alvó, de nyugtalan Úrnõjét. Aznap éjjel már nem aludt el...

Másnap Ratforth elment valahová. Soha nem közölte Colettel hová megy, és mivel Colette sosem hagyhatta el Ratforth személyes lakosztályát, nem is tudhatta meg.

Ratforth lakosztálya a déli toronyban volt, de a belsõ borítás némileg különbözött a tükröktõl és a panelektõl, melyek a toronynak erre a részére jellemzõek voltak. A lakosztály 'nõies' volt, a falak lágy fehér színben fürödtek, melyen érezni lehetett egy leheletnyi rózsaszín illetve sárgabarack árnyalatot. Faragott oszlopfõk, építészetileg feleslegesek, de nagyon dekoratívak, osztották a lakosztályt több kisebb térre, és a hatalmas, kör alakú ágyról gyönyörû kilátás nyílt a tengerre.

Colette hamar megtanulta, hogy az õ feladata a lakrészt makulátlanul tisztán tartani, és Ratforth tökéletes munkát várt illetve kapott. Nem volt könnyû, hisz Colette nem használhatta sem a kezét, sem a karjait, melyek egy bõr kézkötõbe voltak bilincselve a háta mögött, nem szólva a fémpántokról, melyek azt a csodát feltételezték, hogy erõsebb egy lónál, és meg kell akadályozni, hogy a bõrtokot szétfeszíthesse.

A lábainak sem sok hasznát vette, mivel a térdét, bokáját és a nagylábujjait szintén bilincsek tartották szorosan, és egy lánc, mely kb. fél lépésnyi hosszú volt csupán. Amikor Ratforth egyszer "vadászatot" játszott vele, az ágyon ülve, egy kis hálót kilövõ légpuskával, miközben Colettenek menekülnie kellett a szobában, hogy ne foghassa el, Colette a futás elsõ kísérletére másodpercek alatt a földön találta magát. Ratforth kemény büntetést szabott ki, amiért ilyen könnyen el tudta fogni, bár mindketten jól tudták, hogy jelen helyzetben már maga az "elfogás" kifejezés sem értelmezhetõ. De Colette még mindig érezte az õr steril magjának kesernyés ízét a szájában.

A kézkötõ egy motoros acélnyakörvhöz csatlakozott, melynek feladata az volt, hogy ne hagyhassa el a szobát. Minél közelebb lépett az ajtóhoz, a nyakörv annál szorosabbra szorult. Mint arra Colette rájött, hatékony eszköze volt, hogy minél távolabb tartózkodjon az ajtótól.

A nyakörv és a kézkötõ felett egy buggyos, fehér blúzt viselt, két hatalmas nyílással elöl, hogy kitüremkedhessenek a mellei. Colette, aki jól el volt látva ez utóbbi téren gyönyörûen festett a blúzban. Nagy, de formás mellei gömbölyûn buktak elõ a nyílásokon, és Ratforth rengeteg idõt töltött azzal, kigondolja mit is aggasson rá azokra a csodás, felkínálkozó mellbimbókra. A fojtó nyakörv felett egy másik, fehér színû nyakörv, egy kis zárral a bal oldalon fogta össze a blúzt. Ettõl eltekintve meztelen volt. Ratforth soha nem engedte, hogy elfedje a szemérmét, talán mert élvezte, hogy mindig megfelelõ célpont álljon rendelkezésre a büntetéshez. Ez, és a mellei (melynél fogva épp elõzõ nap akasztotta fel, majd a felduzzadt bimbókat a szájába véve tomboló izgalomba szopta és szívogatta Colettet, és mely kielégületlen volta oly frusztráló volt) voltak azon testrészek, melyeket Ratforth nyilvánvalóan a legjobban szeretett megérinteni, megütni és megkínozni.

"Nagyon édes, amikor így gurgulázol" jelentette ki az Õrzõ.

"Gondoltam, hogy annak tartod" válaszolta Colette, a szájában lévõ pénisz pecekkel küzdve. Az arca alsó részét egy szájmaszk fedte, a hatalmas és valósághû falloszt mélyen a torkába nyomva, mely közben pumpált, és idõrõl idõre az igazira emlékeztetõ sós nyálkát fecskendezett magából. Az érzés eleven emlékeket ébresztett benne még az alfaként eltöltött idõkbõl. Colette számba vette eddigi szexuális tevékenységét, és az esetek háromnegyedében "Urai" orálszexre használták, és csak a maradékban vett részt bármely más szexuális aktusban. Sokszor egy péniszt szopva kellett aludnia, melyet ha nem ilyen körülmények között került volna rá sor, akár meglehetõsen izgalmasnak is tudott volna találni.

"Mit akarsz Õrzõ?" kérdezte Colette. "Vagy semmit, csak élvezed a szegény áldozatod megalázottságát?" Emberi fül számára Colette nem lett volna érthetõ a hatalmas pénisszel a torkában, de az MI érzékelõi le tudták fordítani az érthetetlen bugyborékolást. "Biztos vagyok benne, hogyha ez lehetséges volna, téged is le kéne szopjalak!"

Az MI meglepõen emberi hangon nevetett fel. "Valójában, bizonyos szempontból most is engem szopsz. A dildo számítógépe ugyanúgy az én részem, mint a központi szerver. Érzékelem, elemzem és élvezem amit csinálsz, bár meg kell mondjam, nagyon gyatrán látod el a feladatodat."

"Bocsánat" mondta Colette, olyan gorombán amennyire csak merte. "nem vagyok jártas számítógépek kielégítésében." A nyakörv hirtelen megszorult, és õ a nyelvével gyorsan elkezdte nyalogatni a pénisz fejét, miközben fejét meghajtva mélyen a torkába vette, nem törõdve a kínzó szorítással.

"Sokkal jobb" közölte az Õrzõ, miután a nyakörv újra kiengedett. "Valójában azért jöttem, hogy legyen valaki, akivel beszélgethetsz. Olyan magányosnak tûntél, amint itt üddögélsz, és nincsen senki társaságod."

"Hol van Uram, és Úrnõm, a Tündérkirálynõ?" kérdezte Colette. A hangját megint elakasztotta a kilovello sós nyálka, amit igyekezett lenyelni. A blúzt úgy készítették, hogy bevörösödjön ahol a nyálka rácsöppen, és ez büntetést vont maga után. Az egyetlen amit tehetett, nyelni, nyelni és lenyelni, és elkerülni azt a szörnyûséget, amit a felöklendezés jelentett volna. Beletörõdni az elkerülhetetlenbe, ez az a mondás, melyet a legtöbb rabszolga tökéletesen ért.

"Az Urad és Úrnõd épp egy látogatót fogadnak." válaszolta az MI gúnyosan, bár Colette szerint kitérõen is.

"Ki az?"

A nyakörv újra megfeszült, a fallosz újra mélyre hatolt, de ezúttal ott is maradt.

"A szopásra összpontosíts rendben?" mondta az MI. "Ne tartsd többnek magad semmivel annál, mint ami vagy, rabszolga...." És Colette szopott, nem tehetvén mást, mint engedelmeskedni a gépnek, aki szintén az Ura volt.

* * *

Kahl kényelmetlenül érezte magát Dávid Rosmansenel, még a szokásosnál is kényelmetlenebbül. A fickó nem az volt, akinek tûnt. Kahl már nézett szembe olyanokkal korábban mint õ, de mindig fel tudta mérni, mi mozgatja õket: kapzsiság, dicsõség, hatalom... De Dávidot úgy tûnt, ezek egyike sem érdekli, és ezt Kahl nagyon nyugtalanítónak találta. És ami még rosszabb volt, tudta azt is, hogy Dávid tudatában van ennek.

"Mint azt bizonyára tudja mostanára... a szakértõim, nevezzük így õket, leellenõrizték az Ön által adott információkat, és jelentették, hogy stimmelnek." Kahl arréb helyezkedett a székében. "Szintén leellenõriztük a megállapodás tervezetet, és abban sem találtunk hibát." Kahl elhallgatott, és a kifejezése kissé elkomorult. "Minden a legnagyobb rendben van és törvényes, ahogy az embereim állítják."

Dávid elmosolyodott. Kahl a kifejezést olyan körültekintõen választotta meg, ahogy csak lehetett. Amit valójában mondott, hogy a törvényesség betartása ellenére, néhány ember, de valószínû fõleg MI nem talált semmi gyanúsat, sem kiskaput.

"Meg kell értenie, hogy nagyon gondosan kell eljárnunk" mutatott rá Dávid. "A Szövetség az Emberiségért olyan szervezet, mely nem hiányozna sokaknak, ha feloszlatnák, ám annál többen örülnének neki, ha megszûnne. A legkisebb törvényességi hiba is elegendõ lenne ehhez."

Kahl elmosolyodott. "Kínosan tiszta ügy mi?" Dávid nem vette észre, hogy provokálják. Más ezt naivitásnak gondolta volna, meg persze szégyenletesnek is. A sarokban ülõ Ratforth, kicsit idegesen és bizonytalanul, miért is kell jelen lennie, a fõnökére mosolygott.

"Igen, igyekszünk kínosan tiszták maradni, ahogy ön fogalmazott. Mindazonáltal van egy külön pont, amit be kívánok emelni a megállapodásba."

Kahl elõrehajolt. "És mi az?" A kifejezése látszólag nyugodt volt, ám belül feszült.

"Egy egyszerû kis pontocska, de mielõtt folytatnám, kérném, hogy a kérdést, amit feltenni szándékozom, az itt jelenlévõ válaszolja meg, és ne a ház MI-je." Azzal Ratforth felé fordult. "Van a házban egy Béta 826 számú elítélt?"

"Megkérdezhetem, miért nem válaszolhatok?" szólt közbe az Õrzõ.

"Nem, nem kérdezheted" mondta Dávid, amilyen gyorsan csak tudta. "Válaszoljon kérem, Miss. Ratforth."

Ratforth a fõnökére meredt, aki meglehetõsen elveszettnek látszott, a legkisebb sejtelme sem lévén róla, mi folyik. Ránézett Ratforthra, majd megvonta a vállát.

"Igen." válaszolta Ratforth. "van Béta 826-os számú elítéltünk. Õ az én nyal... a személyes segítõm."

"Elmondaná kérem, mi ez az egész?" kérdezte Kahl ingerülten.

"Örömmel" válaszolta Dávid. "Amikor elõször idejöttem, akkor találkoztam egy Colette Mitchell nevû lánnyal, aki a Nyakörv nevet kapta. Biztosan emlékszik, a múltkor kérdeztem róla."

"Emlékszem" válaszolta Kahl homlokráncolva. "Az Õrzõ azt mondta, nem létezik ilyen. Hibás választ adott?"

"Nem volt hazugság, csak nem volt a teljes igazság. Az Õrzõ valamilyen okból, szóval az Ön MI-je, próbálja titkolni a lányt. Láthatja, amint érdeklõdést mutattam iránta, az MI Alfából Béta osztályba sorolta, lehetõvé téve az Adattárban a névváltozást. Így amikor Nyakörvrõl kérdeztem, mondhatta, hogy nem létezik. Ez igaz volt: nem volt már Nyakörv nevû lány, mert az új neve már Béta 826 volt."

"És erre hogy jött rá?" kérdezte Kahl.

"Ó az nem volt nehéz. Sejtettem, hogy valami ilyesmirõl van szó, mert a számítógép nyilvánvalóan kiforgatta a szavak jelentését, bár akkor úgy véltem, Ön áll e mögött. Ezért megnéztem a tranzakciós fájlokat, és feljegyeztem mi történt. Ez nem volt nehéz. Amit viszont el kellett kerülnöm, hogy az MI tovább játszhassa a játékát, és a végére legális kiskaput találjon, és megakadályozza, hogy véghezvigyem amit elterveztem. Meg kellett akadályozzam, hogy akárhányszor kiderítem ki ez a lány, újra meg újra megváltozttassa Colette nevét, mielõtt bárki rájöhetne, mi történt."

"Valóban" mondta Kahl. "A név az egyetlen olyan azonosító, melyhez nem mellékelnek genetikai mintát. Ügyes. Nos, kierõszakolta a választ. De még mindig nem értem, miért nem fordult hozzám, és kért meg, vessek véget a dolognak, miután már nyilvánvalóan rájött, nem én állok mögötte."

"Igen," válaszolta Dávid. "Valóban nem ön. Mielõtt kiléptem volna az Adattárból, megnéztem a saját rekordomat is a nyilvántartásban. Mint azzal ön is tisztában van, az Adattár titkos, és csak bírósági felhatalmazással lehet hozzáférni. Ugyanakkor egy szabad polgár adataihoz hozzáférni a városi regiszterben mindössze annyira van szükség, hogy egy másik ember meghatalmazzon rá. Így hát megnéztem a saját rekordomat ki tekintette meg az utóbbi idõben, és láttam, hogy az ön házának MI-je."

"És ezt az én nevemben tette?" kérdezte Kahl. "Ehhez meg kéne szereznie a kulcsomat."

Dávid elmosolyodott. "Pontosan, ezértis nem az Ön nevében tette, hanem Vivienne Ratforth nevében. Ekkor jöttem rá, hogy nem Ön áll a dolog mögött. Az MI csak emberi segítséggel cselekedhet, és nyilván nem kérhette az Ön engedélyét az Ön ellen irányuló kisded játékhoz, ezért egy másik összeesküvõt keresett: Vivienn Ratforthot."

Nemcsak Dávid, Kahl is Ratforth felé fordult, aki a félelemtõl halálra sápadt. "Tehát ha jól értem, a saját személyzetem és MI-m ellenem szövetkezik?" Kahl megnyomott egy rejtett gombot az asztallap alján, és két Enklávé Õr lépett be a szobába.

"Nem", kiáltott fel Ratforth. "Kérem, Mr. Kahl, mindent megmagyarázok!" Ratforth az ajtó felé ugrott, de az õrök túl erõsek voltak. A nõ harcolt, rúgott, de mindhiába, miközben a hámot rácsatolták, megkötözték, és a szájmaszkot, a mélyen a torkába hatoló fallosszal felcsatolták, mely elhallgattatta kiáltásait ártatlanságáról és bocsánatért esedezésérõl, mely amúgyis hamarosan kegyelemért való nyüszítésre változott.

"Biztos vagyok benne, hogy a magyarázat nagyon érdekes lesz" dünnyögte Kahl. De elõbb el kell rendezzük a másik összeesküvõt. "Õrzõ, indul a Kényszerítés. Most!" Ez volt a kód, melyre az MI minden önálló akarata megszûnt, és minden információt fel kellett fednie.

De nem jött válasz. Kahl növekvõ zavarodottsággal nyomogatta az MI irányítópultját, de az néma maradt.

"Eltûnt..." jelentette ki végül. "Az Õrzõ programnak nyoma sincs sehol a rendszerben."

"Kitörölte magát?" kérdezte Dávid. "Soha nem hallottam még, hogy egy szoftver öngyilkosságot követett volna el."

"Ahogy ez sem tette." válaszolta Kahl. " Egyszerûen... elmenekült. Nézze meg a kimenõ adatforgalmat."

Dávid Kahl mellé lépett, és mindketten a fluoreszkáló képernyõre meredtek. Dávid elmosolyodott. Abban a pillanatban, hogy megtiltották neki a választ, az MI kimenekült a hálózatra. A másodperc töredéke alatt terrabájtok milliói hagyták el az épületet, kitörölve mindent maguk után. Még az automatikus archíváló modul is megsemmisült. Az Õrzõ elment, mostanra már fényévekre járhatott, a kybertér milliárdnyi adata között tovaszállva.

Kahl megnyomta a vészkapcsolót, mely az épület valamennyi Enklávé Õrét azonnal riadóztatta. Az MI védelme nélkül (bár adódik a kérdés, mennyi védelmet jelenthetett az ilyen) Kahl árvának és sebezhetõnek érezte magát. Végül kiadta az utasítást, hogy Béta 826-ot kerítsék elõ, és hozzák az irodájába, akár a föld alól is. Feltételezte, hogy ahol Ratforth sokat szokott tartózkodni, ott kell keresni a nyalós kurváját.

"Hálával tartozom Önnek" jelentette ki Kahl, miközben mindketten újra elfoglalták a helyüket. "És most halljam, mi az extra külön pontja?"

"Nos, ez a pont csupán a sajátom." Dávid gondolkodott egy pillanatig. "Ön nagyon kíváncsi arra, mik a mozgatórugóim. Többször észrevettem, hogy úgy pillant rám, mint valami idegen lényre, mely túl van a megértés határain."

"Maradjunk annyiban, nehéz megérteni, mi motiválja Önt" válaszolta Kahl.

"És Ön úgy gondolja, ha sikerül rájönni, mi motivál valakit, azza irányítani is lehet?" mélázott Dávid. Természetesen ezt már régen tudta. Egy pillantás az iparmágnás életrajzába bárkit könnyen meggyõzött volna errõl.

"Nagyjából" értett egyet a férfi. A széket még mindig nem javíttatta meg, és az megint megnyikordult. Dávid most pont azt mûvelte vele, amit õ maga oly sokszor szokott csinálni másokkal. Cseppet sem volt jó érzés.

"Meglehetõsen védett gyermekkorom volt" kezdte Dávid, "és csak mikor kamaszodni kezdtem, vettem észre, mennyi nyomorúság és szenvedés van a világban."

"Na és?" jegyezte meg Kahl. "Ezt sokan észreveszik, de mégsem válnak olyanná, mint maga." Az "olyanná mint maga" kifejezésbõl burkolt szemrehányás csendült ki, de Dávid elengedte a füle mellett.

"Ez így van. A hatás ami ért, és amit nem kívánok most alaposabban kifejteni, érzelmileg nagyon erõs volt. Talán erõsebb volt, mint amit az én társadalmi helyzetemben lévõ gyermekek többsége egész életében megtapasztal, és olyan nyomot hagyott, ami idõvel a felszínre tört, és cselekvésre késztetett. A Szövetség az Emberiségért mindössze eszköz, a kereteit biztosítja mindannak, amiért küzdök."

"És elárulná végre, hogy jön a képbe a lány?" kérdezte Kahl.

"Nagyon egyszerûen. Az érzés, amikor az emberi nyomorúságot elõször megtapasztaltam, pontosan ugyanaz volt, mint amikor megláttam a Béta 826 nevû lányt. Nagyon erõs benyomás volt, és az éj hátralévõ részét ébren töltöttem a kanapén, miközben az ágyon pihenõ lányt figyeltem."

"És most meg akarja menteni a lányt." vonta le Kahl a következtetést. "Mint ügyvéd, bizonyára jól tudja, a rabszolga felszabadítás meglehetõsen hosszadalmas procedúra, és semmi esély rá, kivéve, ha az ártatlanság minden kétséget kizáróan bizonyítható."

"Ezért van szükség a külön pontra a megállapodásban." Dávid szünetet tartott. "A lánynak velünk kell jönnie!"

Kahl elmosolyodott.

 

 

vissza                tovább