Colett története
Bevezetés
Valaki egyszer azt mondta, hogy a Karemi Enklávé a valaha
létezõ legnagyobb mértékû emberi romlottság
megtestesítõje. Láthatatlan antigravitációs
mezõjükön függeszkedõ arany- és
platinatornyok bércei szöktek a magasba, melyek mindegyikét
emelkedõ és süllyedõ mozgójárdák
és liftek pókhálója szõtt be. A tornyok
között gondosan megtervezett pazar kertek függeszkedtek,
és a csúcsok között suhanó szellõ
folyamatosan távoli, idegen muzsika halk hangját suttogta
az emberek fülébe. Valaki egyszer azt is mondta, hogy ez
a hely a valaha létezett leggyönyörûbb hely az
egész Univerzumban, és akárki is mondta, valószínûleg
igaza volt.
De mindez káprázat volt csupán. Na persze, a platinatornyok
és az arany nagyonis valóságos volt, de maguk a
fémek nem sokat jelentettek egy olyan társadalomban, mely
az elemi hidrogénból mindent elõ tudott állítani,
amire csak szüksége volt -illetve amit csak akart.
A Karemi Enklávé valódi arcát a Vágyak
alkották. Itt lakott a galaxis polgárainak leggazdagabb,
leghatalmasabb, és legzüllöttebb elitje. Az Enklávé
területén nem léteztek törvények, ahogy
nem létezett bûnözés sem, hiszen milyen bûnözés
létezhetne olyan emberek között, akik már mindent
megkaptak amit akarhattak, és még ezen túl is bármit
bármikor megtehettek.
Az Enklávé hatalmát azonban nem a gazdagság
jelentette. Rengeteg gazdag ember élt szerte a galaxisban, akik
soha sem költözhettek az Enklávéba. Az Enklávé
számára a pénz nem sokat ért, legalábbis
nem önmagában ért sokat. Az Enklávéban
a Hatalom jelentette az igazi értéket, és semmi
kétség nem is férhetett hozzá, hogy Karem
polgárai az egész galaxis leghatalmasabb lényei
közül kerültek ki.
A Karemi Enklávé nem az emberek országa volt,
hanem az abszolút hatalom országa. A pénz ennek
a hatalomnak egyik mellékhatása volt csupán, hiszen
az itt élõknek ritkán kellett pénzt adniuk
bármiért, ha egyszer más legális, vagy akár
erkölcstelen módon ugyanúgy hozzájuthattak.
Az erkölcs amúgy sem jelent semmit azoknak, akik bármikor
megváltoztathatják a törvényeket.
A Karemi Enklávé tehát virágzott, egy nagy
kiterjedésû, ember nem járta dzsungel és
mangróve mocsár partján, míg negyedik irányból
a tenger végtelen kéksége ölelte körül,
és ha ez önmagában nem lett volna elég, az
Enklávé õrsége is mindig nyitva tartotta
a szemét. Két kilóméter széles pusztaság,
nyílt biztonsági sáv tartott távol minden
betolakodót az Enklávé falaitól, mely mögött
a fák végtelen erdeje meredezett, a dzsungel halált
hozó lehelletét árasztva bárkire, aki olyan
bolond lett volna, hogy engedély nélkül próbálja
megközelíteni a várost. Az õserdõ emellett
egy másik fontos célt is szolgált, hiszen ide szórták
ki a fent lebegõ tornyok minden szemetét és hulladékát,
na meg a Mesterek fékezhetetlen vad vágyainak esetenkénti
szerencsétlen áldozatait. Az ilyesmi nem igazán
botránkoztatott meg Karemben senkit, mivel, ahogy azt az Enklávé
lakói hitték, semmi és senki nem vonhatta õket
felelõsségre.
A tornyokat és a sétányokat az Enklávé
õrsége vigyázta: csendben, feltûnésmentesen
és halálosan. Laboratóriumban kitenyésztett,
genetikailag módosított, megnövelt izomzatú,
semlegesnemû, agymosott, mesterséges emberklónok,
akik minden porcikájukkal az Enklávéért
éltek, és mindenre készek voltak, hogy megvédjék
otthonukat. Az Enklávét fennállása óta
többször érte kisebb támadás, melyet
a gárdisták mindig démoni vad dühvel vertek
vissza. Nem lehetett õket eléggeé túlbecsülni,
és csak nagyon kevesen élték túl a hibájukat.
Az Enklávé tehát ragyogó csillagként
világított az emberiség életének
galaxisában, gõgösen, elérhetetlenül.
Az emberek látták a gazdagságát és
a romlottságát. Látták, hogy teszi a folyamként
hömpölygõ pénz a gyomorforgató fényûzést
még fényûzõbbé. Látták
a becsület és az igazság kegyetlen, szadista lábbal
tiprását. De mindezek felett látták a dühöt.
Az elõtörõ, alig megzabolázott, pusztító
indulatot...
tovább