Alig mondom ki az uolsó szavakat, egy tigris, vagy inkább játkos kiscica ugrik elő a bokorból, s előadja a megmentő hőst, aki majd egy nemes harccal megvédi az öreget, és mindenki boldog amíg meg nem hal... A mesében. De ez itt a kőkemény valóság, velem, és nem egy zöldfülű sárkányról, aki szép hajadonokat rabol, és illedelmesen odanyújtyja a nyakát lefejezésre, amikor a megmentő lovag elérkezettnek érzi az időt rá.
Számból kacagás buggyan ki, majd rászólok az macsekra, hogy hagyja a nagyok dolgát békében, és akkor talán nem ég le a szőre valahogy így:
-Sicc, Cicus, ez nem a te dolgod. Fuss tovább az erdőben, és verj meg egy farkast, hogy végre eldöntsétek a vitát, hogy most melyikőtök a jobb. Itt kérem komoly egészségügyi mészárlás folyna, ugyanis a szívem megszakadna, ha nem téphetném szét ezt az öreget itt. És azt ugye senki sem akarja...
Majd megfordultam, ismét szembenézve az öreggel, majd, kihasználva eredeti, ijesztően félelmetes formámat, átvedlek sárkányalakba, majd lenézek a magasról a tigrisre, és a félelemtől valószínűleg megdermedt öregre.
Tűhegyes fogakkal teli szám mosolyra húzódik, és érdes nyelvemmel megnyalom a szám szélét, majd mély morgásokkal kísérve, ami egy böfögés formájában csúcsosodik ki, kiköpök egy kisebb lábszárcsontot.
-Upsz... szökik a reggeli. Nah fuss cica, mert ez nem a te játékod, és szerintem nem akarod úgy végezni mint ez a szegény vadász itten.
S karmos lábammal rámutatok a kiszököt csontdarabra, pont a macska előtt. Gondolom ennyi elég, így ismét elfordulok a tigristől, és karmaimba kapom a férfit aki kapálózik, de hiába. Kezéből kiesett baltájával sem tudna bennem nagy kárt tenni, nemhogy pusztakézzel. Felemelem egészen a számig és gondolkozom, hogy beleejtsem a fogaim közé, vagy inkább harapjam le a fejét. Nem tudok dönetni, mert ez a idóta macska elrontotta a kedvemet. Mostmár igazán tökmindegy hogy ölöm meg, elveszett az érzés... Így már nem olyan jó.

képecske

A messze távolból ismétlődő csapásokat hallok az erdő széléről. Madarak csicseregnek, mókuskák ugrálnak és virágok nyílnak mindenhol... Itt az ideje egy kis rendbontásnak. Emberi formámban vagyok jelen pillanatban, de inkább maradok így, néha azért ezt is kell.
Az őrjítően vidám csacsogó vibráló zenélő erdőben elindulok a csapások felé, közben kardommal tiszítom magam előtt az utat, s néha egy egy madarat is lepörkölök a fákról. Túl zajos és túl jókedvű itt minden ahhoz, hogy én így hagyjam. Szinte rosszkedvem lesz tőle.
Vasalt bakancsommal, eltaposok útközben néhány virágot, meg egyebet, de nem leszek tőle jobban. A csapások egyre csak közelednek, és az erdő is egyre jobban világosodik, ahogy jövök belőle kifelé. Mögöttem egy égett szegélyű, kiírtott sáv húzodik, mint ahogy a csiga húzza maga után ocsmány nyálkáját.
Egyszer, egy különösen giccses pillangó leütése után érek ki egy tisztásra, ahol hát nem egy favágó aprítja a tűzre valót. Rám tekint, madj széles mosollyal üdvözöl, mire én még szélesebb vigyorral köszöntöm őt.
-Adjonisten- mondom neki, majd elindulok felé. Lelkemben pedig felcsapnak az öröm lángjai. Hamarosan egy újabb hullával bővül áldozataim listája, de előbb játszok vele egy kicsit.
- Mijáratban van édesbátyám? - kérdem tőle udvariasan, mintha csak egy arra járó kalandor lennék, és leülök egy rönkre. Az öreg pedig tovább aprítja a tüzifát.
- Semmi különös. Gyűjtöm a fát estére, mert vendégeink jönnek, és az asszony kenyeret süt.
- Áhh... Milyen szép is lenne az... -Mondom miközben kacgaok magamba- Milyen szép is lenne ha hazaérne édesbátyám
Erre az öreg meglepődve hátrafordul, és megkérdi:
- Miért mondja ezt uram? -látom az ijedtséget az arcán, majd elmosolyodok, és gonoszul vigyorogva válaszolok:
- Mert nem hagyja el élve ezt a tisztást...

NÉV: Kiril Drazzazthiin
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: A Puszító
BECENEVEK: A Vörös Féreg, Az a nyomorult, Jajjsegítségegysárkány...
NEM: Férfi
KOR: 500
FAJ: Sárkány
ALFAJ: Tűzsárkány
JELLEM: Agresszív, gonosz, önző, egocentrikus, felelőtlen...és gyáva..- Talán ezekkel lehetne leírni a legjobban, de valójában ez sem elég. Mindent elpusztít amit lát, és olyan kedve van, nem törődik mással csak magával, és persze soha sem kegyelmez... de ha túl nagy fába vágta a fejszéjét menekül.
MINDIG: Pusztít amit ér, csak a halálban talá szépséget... Pontosabban más halálában.
SOHA: Nem kegyelmez
TITOK: gyávasága
FÉLELEM: Ironikus módon pont attól fél amit a legjobban szeret. A Haláltól.
KÜLLEM: Szép arcú férfi, látszatra húszéves halandó, de szemében vörös lángok égnek, arcán pedig soha nem múló keserűség, bánat és fájdalom ötvözete látszik, gyűlölettel keverve.
Ha sárkány, akkor termetes vörös-fekete színezetű lángoló bestia.
ISMERTETŐJEGY: Állandóan hordja kívül belül izzó, vörös-fekete páncélját, ha emberi formába van
TERMÉSZETFELETTI: Repül, tüzet okád, és embert eszik és tüzet okád. Egyszerű tűsárkány, semmi különleges, emberi formában pedig tűzvarázslóként üzemel.
ELŐTÖRTÉNET:Minden élet véget ér egyszer, úgy látszik az enyém is. Talán mégsem lehet letámadni akármelyik várost, amit látok, és nem lehet örökké gyilkolászni. Erre a fájdalmas igazságra a húsomba tépő nyílvesszők emlékeztetnek, no meg a ballisztából felém repülő méteres karók, melyeknek egyike a bal szárnyamba csapódik, s így én kapálózva zuhanok a kemény kövekre, amik a város főterét alkotják. Dühödt üvöltésem, mely lángokkal vegyítve tör elő belőlem még megöl, egykét városi őrt, majd lezuhanok, és eszméletem vesztem.
Borzasztó fájdalomra ébredek, majd láncok csörgésére. Még ki sem nyitom a szemem, de már kacagok magamban. Az emberek annyira buták, hogy az valami hihetetlen. Azt hiszik, engem, Kirilt a rettegett tűzsárkányt, A Pusztítót visszatart néhány ostoba lánc? Érzem, hogy emberi alakban vagyok, de ez mikor akadályozott meg engem bármiben is? Kinyitom a szemem, körbenézek, és majdnem elröhögöm magam. Egy fa ketrecben vagyok, ami egy fa tákolmányon áll. Fa. Egy tűzsárkányt bezárnak egy fa kalickába. Az egyetlen nehézségem talán a szárnyamon lévő seb, aminek most, ha jól emlékszem a lapockámon kéne lennie, de amikor kitapintom magamon, már-már könnyek szöknek a szemembe a visszatartott nevetéstől. Meggyógyítottak! Igaz a fájdalmat érzem, de a seb nyomtalanul eltűnt. Na jól van, akkor megvárom amíg felolvassák a bűneimet, megpróbálnak lefejezni, és megszökök. Majd néznek nagyokat amikor rájönnek, hogy a drágalátos fa ketrecük szétporlad az elemésztő tűzben. Kényelmesen elhelyezkedem a ketrecemben, és ránézek a „kivégzőimre”. Egy nagy szakállas lovag, egy városi elöljáró, meg a helyi ügyeletes hercegnő, vagy nem tudom mi... És persze a nép, a drágalátos nép, ami oly boldog-e rajt... Kacagnom kell, de visszatartom. Hadd legyen meg az örömük. Szenvedő arcot vágok, és nagyon félek is persze. Néhány paraszt megdobál egy két rohadt almával, amit már nem létező agóniám tetejében tovább játszok, (közben megjegyzem az arcukat... megnézem őket majd amikor beleiket kiontom karmaimmal).
A szakállas közben végigolvasta bűneim lajstromát, ami valljuk be elég hosszú, de van ilyen. Nosztalgikus élményeim támadnak eközben, de ez most nem helyénvaló, később is ráérek gondolkodni a régi szép emlékeken. Ekkor a lovag elővesz valamit egy hosszú tasakból, amiről azt hittem eddig, hogy egy zászlórúd, de most látom csak, hogy egy míves lándzsa, majd elindul felém. No, most lett elég a színjátékból, gondolom magamban, majd megkezdem az átalakulást. Tudatom kiterjesztem, majd elkezdenék alakot ölteni, de valami folyamatosan meggátol. Újra próbálkozom, de újra csak hiába. Közben érzem, hogy a karomon a láncok felforrósodnak a rajtuk átfolyó erőtől. Rájuk nézek, ekkor látom meg csak milyen láncok ezek, és átkozom magam tudatlanságomért. Hirtelen nem találom viccesnek a helyzetemet, karomon a bilincsekkel amik megakadályozzák az alakváltásomat, de még mágiahasználatomat is.
Az a szakállas barom pedig egyre csak közelít, és hirtelen nem tudom mit csináljak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nekiugrom a ketrec oldalának, de nem történik semmi. A lándzsa már csak pár méterre van tőlem, és felém szúr. Ügyességemnek hála félre tudtam húzódni, de csak idő kérdése, hogy szíven szúrnak.
A hegyes lándzsa újra lecsap, s én újra félre ugrok, de elesek a rothadt almák széttrancsírozott testén, kiszolgáltatva magamat a következő, minden bizonnyal végzetes szúrásnak. Kezeimet magam elé kapom, és ekkor megáll az idő. Felvillannak a gyermekkorom képei:
Lángok ölelnek körül, megszülettem, anyám jótékony szárnyával betakar... Életem első repülése, a levegő átáramlik szárnyaim alatt, és mókásan cirógat... Kamaszkorom, torkomból először áramlik ki a forró tűz, lángba borítva egy fát... Karmaim belevésem egy férfibe, vére összefröcsköl, kacagok, mint egy kisgyerek... Első párom, vad öleléseink emléke lép fel, tüzes, csókos harapások melynek nyomai a hátamon még látszanak... Első fiókám születése... Első város amit leromboltam... Első... mindenből az első. És most...
Az utolsó.
Roppanásra nyitom ki a szemem. A lándzsa beleállt egy kristályba, ami a lánc erejét adta. Nem köt már a mágia. Nem köt már semmi, sem a ketrec, sem a bilincs, sem a szakállas, semmi. SZABAD VAGYOK. Szabad mint a vulkán ha kitör. Átölelnek a lángok, amint felveszem az igazi alakom, aminek tüzes hatalmassága mellett eltűnik a hamuban az apró város, lovagostul, elöljáróstul, hercegnőstül, népestül...
FELSZERELÉS: Különös kívül belül izzó páncél és kard, ami nem okoz fájdalmat viselőjének...
EGYÉB MEGJEGYZÉS:....