[Nyomokban kínzás fordul elő]

Nyomokban kínzás fordul elő

Mégis felkeltem valahogy. Nem emlékszem, mikor vagy miképp. Most is kellően forog a világ ahhoz, hogy ne tudjam megmondani a jelenlévők közül, ki kicsoda. Az egyedüli, amit érzek, az két gyengéd, határozott kar, ahogy óvón vonnak magukhoz.
Egyszerre akarom örökké az érintést, ezt a meleg, édes szépet és undorodok ettől az akarástól. Hánynom kell tőle, magamtól, az egésztől. Gyenge vagy, Yo.

Tudom, ha lenne erőm, se szaggatnám fel a pillanat varázsát. Varázs, számomra ezt hordozza magában az ijedt szorítás, szívének riadt dobolása, az, ahogy önkéntelen karol át. Különleges bűbáj a sóhajba kapaszkodó csend, és én bár elhihetném, hogy nem múlik el soha. Állj meg idő, kérlek, nézz rám..
De el fog.

Kezem ruhájára feszül, görcsösen markolja a szövetet. Minden ragaszkodásommal kapaszkodok, a vággyal, hogy jobb lehessek hozzá, hogy őszintén az lehessek mellette, akit megérdemel.

De Pacsirtám, kevés vagyok én ehhez. Haldoklom. Vicces, ugyanaz a játék, mint évtizedekkel ezelőtt. Bármikor elveszthetsz és nélkülem maradhatsz. Nem tehetem veled.. de nem vagyok képes elhagyni téged, eltűnni csak szó nélkül. Ó, ha tudnád, hány széttépet levél végezte a tűzben. Ha csak láthattad volna azt a rengeteg hálálkodó, kedves, búcsúzkodó pergament.. Nem volt hozzá erőm, s lám, most már lassan hazudozni sincs.

Minden összemosódik, Shivente eltűnik kezeim közül, de felháborodott hangja nem csal meg, így bosszankodó-kétségbeesett kérdését követve támolygok oda hozzá. Nem kell sokat mennem, csak pár féllépés, szinte átesek rajta. Nyilván lehajolt. Valami rossz történt talán? Annyira el voltam foglalva magammal, hogy nem vettem észre, amikor valaki bántotta?

A kérdéseket elsöpri egyféle mohó, mardosó vágy. Vissza akarom kapni azt a pillanatot. Most. Tőle. A Pacsirtától. Ő is kell hozzá. Kell a pillanathoz. Akarom a biztonságot, azt az vigyázó reszketést, azokat az ütemeket. Akarom. Már öklendeznék önzőségemtől és gyerekes kötődésemtől, mégis letérdelek mellé.

Egy lopott másodpercig egészen közel hajolok hozzá, hogy magamba szívjam illatát. A világ forgását is, mintha enyhítené. Igen, ez a Madár aromája. Sosem fogom elfelejteni. Olyan kincs ez, amit őrizni kell! Így is teszek.. egészen a sírig. Őrizni foglak szívem utolsó üteméig, Madaram. De ma még élnem kell, lennem érte és megvédenem őt mindentől.

A két alak homályos, mozdulataik hevességétől viszont megtelik a levegő, anélkül is tudom, hogy látnám őket. Érzem. A hangok sértik fülem, de szavaik érthetetlenek. Fáj a fejem. Másnaposság? Aznaposság? Lehet, tényleg megártott az alkohol. A francba is! Többé nem iszok..!
Lényegtelen, ideje összeszednem magam.

- Te emlékszel valamire?

Mielőtt hátrébb lépnék vagy megpróbálnék emlékezni arra a valamire, amiről sejtésem sincs, Shiv fülébe súgok, de olyan halkan, hogy csak ő hallhassa.

- Összevéreztelek kissé, de esküszöm kifizetem a károkat.. ki fogom.. valamikor! -ezúttal, ma este először, igazi játékossággal szólok hozzá. Torkot köszörülök, és kissé hátrálva, alvadt vérrel képemen és ruhámon elvigyorodok. Többé semmi nem állít meg..! Megvédlek.

- Uraim, mi nem vagyunk közönséges tolvajok! -a foltok kezdenek alakot kapni, így szemeim egész könnyen rátalálnak a nagydarab színfolt fejére, legalábbis azt hiszem- Egyenesen sértő és felháborító a vádjuk! Egész éjjel a fogadóban tartózkodtunk! Amennyiben a vád az, hogy ezen a „szent” helyen egy félpár cipőt loptunk, önöknek is itt kellett téblábolni és vedelni a részegségig, onnantól kezdve pedig, akárkinek önként is odaadhattak egy fél..- pörög a nyelvem, ahogy már rég nem. Egészen addig, amíg a sarokban kucorgó, álmos szemű koboldot észre nem veszem. Nem is ő a lényeg, hanem a cipő, amit.. rágcsál? A lényeg, hogy a cipő. Ugyanolyan, mint, ami hiányzik a férfi lábáról.

Cipő. Kobold. Csócsál. Dühös, cifra férfi. Cipő...

~Shiv.. baj van! A kobold..~ nincs jobb ötletem, mint néhány a Madár felé küldött gondolat. És ekkor nagy kétségbeesésemben felötlik valami zseniális, azok közt a szürke eszmék közt. Remélem, a Madár nem makacskodik és nem zárja el az elméjét. ~Vedd el az iszákos törpétől, utána vágd hozzá a cipőtlenhez a maradék félcipőt, és tűnj el innen! Én minden mást elintézek, ígérem!~

Meg sem várom, amíg reagál. Bizonytalan léptekkel elindulok az ajtóban támaszkodó langaléta felé. Az ég ezúttal kegyes hozzám, mert szinte egészen kitisztult a látásom már. Ha minden a terv szerint megy, még ma éjjel eltűnünk innen. Iszok a.. Hol a táskám? Hol vannak az üvegcséim? Ennyit arról, hogy kegyes. Bosszúsan mordulok fel, amit egy kétségbeesett körbefordulás követ.

Nem kell sokáig keresgetnem, a köpcös már megtalálta helyettem, és épp készül egy heti, életet adó nedűt szétkenni a földön.- Uram! Ne tegye..! -torkomból kiáltásként tép a felszólítás, de hatástalan. Felé indultam, de ahogy az üveg darabokra tört, mintha testem is vele hullott volna ezerfelé. Egyenesen a földre, Shiv kincsei közé zuhanok.

Érzem, ahogy némelyik tükör éle a csontomig nyúlik. Érzem azt is, hogy az élesebb tárgyak utat keresnek a puha bőrön át a vénákig. Fájdalom? Számomra ezek tompa szúrások, semmiségek. Ennél nagyobb a gond, hogy minden reményem szétfolyni látszik körülöttem a földön. Az ezüstös folyadék, hitemmel együtt, tócsaként gyűlik karnyújtásnyira előttem.

Igaz is. Nincs olyan messze, ha el tudnék kúszni odáig és.. Valaki tincseimnél fogva ragad meg. Húsos ujjak fordítják egy látni nem kívánt arc felé sajátomat. Gonosz, apró szemek néznek rám vádlón.

-Hol a cipőm?!- hajamról torkomra vándorol a kéz, szorítani kezd, úgy emel állóhelyzetbe. -Még egyszer megkérdezem, hol a cipőm? Mi ez a sok lopott csecse-becse? Arany, ezüst? Különben is, mi volt az a folyadék? Talán boszorkány vagy? Hmm? Máglyára való szörnyeteg! - egy zavarodott elme vádjai, valakié, aki fél.

Képek százai futnak át bennem, fulladok tőlük, nem akarom őket, nem kell a múltam. Nem kell. Még akkor sem, ha ez a jelenem és a jövőm is. Nem vagyok rossz. Nem vagyok szörnyeteg.

Karóra vele! Tépjétek ki a tollakat! Egyenként, az úgy fájdalmasabb!

Érzem, ahogy ég talpam alatt a föld, ahogy ruhámba kapnak lángok. Fájdalom. Az igazi fájdalom.
Isten, ha vagy, rohadt nagy tükröket vágtál hozzám! Miért kínzol, mondd? Mit tettem? Ki vagyok, hogy bűnhődnöm kell a létezésemért?

Emlékszem.

Az érzés, amikor gyomorszájon rúgnak újra és újra, egészen, míg hányni nem kezdesz. Aztán az érzés, amikor fulladsz saját véredtől. Ezek után, az érzés, amikor feladod a harcot és csak felhördülsz az újabb szúrások nyomán. Végül a belenyugvást megszakítva, pofonok és jéghideg víz, hogy az egész kezdődhessen előröl.

Nem hagyom újra. Megvédelek, Pacsirtám!

A kíntól könnyek csordulnak szemem sarkából, nem rejtem el őket. Egy évszázad telt el, senki nem látta őket, halálomig nem is fogja többet, de ezúttal nem maradna erőm arra, hogy megmentsem a Madarat. Muszáj. Ó, ti átok könnyek!

Három. Kettő. Egy. Most.

Utolsó lélegzetemmel keveredik a nyál. Köpök, egyenesen fojtogatóm arcába, hogy meglepettségét magam javára fordíthassam. Ahogy nyakamon enyhül fogása, lábam lendítem ágyéka felé. Hamar ereszt el, talán túl hamar. Testemnek hirtelen a szabadság, önkéntelen zúg a szilánkok közé már másodszorra. Ezúttal nem hagyom annyiban! Azt a kevés erőm, ami még van, összeszedve húzom előre magam, hogy ajkam a füstszín cseppekre tapadjon. Nincs sok időm, meg kell, hogy elégedjek azzal a kevéssel, amihez hozzáférek. Pár órára elegendő.

Oldalra fordítom fejem, közben megragadom táskámat. Az ágy alatt feketén csillog valami, ami Shivnek mindig is fontos volt. Meg kell szereznem. Karom nyújtom, amilyen messzire csak tudom és diadalittasan hörgök egy "meg van!"-t, amikor végre markomban tudhatom. Félig ülő helyzetbe támasztom magam, hogy a lehető legtöbb mindent söpörhessek a táska mélyére.

Lassú vagyok. Elbuktam. Már ketten állnak előttem fenyegető, villódzó, sátáni szemekkel. Sajnálom Madár, nincs más választásom.

A lábaik közt van elég hely, hogy átdobhassam minden kincsünket, aztán, amennyire csak tudok, ordítok. -Shiv, fogd meg és fuss! Én.. jól leszek! Megoldom! Az adósod vagyok.. de fu..- egy cipő gyomromba szalad, talán pont az, amelyiknek nincs meg a párja. A világ elsötétül. Könnyezek, érzem, forró. Vérzek, érzem, ez is forró. De Shiv, elmenekülhet. Elmenekülhet...

Azzal előrebukik fejem.

[A pletykák nőknek valók!]

S előtűnik a varázs..

Kissé megzavarják érintéseim. Érezni bőrén, ahogy máshogy bizsereg, mikor ujjaim tapogatóznak. Roppant mulatságos és legalább ennyire élvezem, már csak azért is, mert elterelik a figyelmem.
Kérdései egy pillanatra, mintha a mellkasomban lévő tőrt forgatnák, hogy lelketlen keserűség törjön rám, de aztán mielőtt újra megmérgezne a múlt, közelebb hajol és valóságossága valahogy elűzi a régi, már-már szárnyra kapott emlékeket. Az már elmúlt. A most az, ami fontos. És nevetni kezdek..

Úgy nevetek, ahogy már rég nem. A tüdőm, mintha hosszú idő óta, először jutna friss levegőhöz. A torkom pedig ahelyett, hogy égetve kaparna, mint legtöbbször, csak kellemesen formát ad a kacajnak. A belőlem szakadó hangok olyanok, mintha külön-külön dalt énekelnének, saját történettel, némely drámaian végződve, hogy aztán egy következő bohózatként dalolja rá egy élet emlékeit. Még tekintetem is az égnek emelem.. és gyönyörű. Nem a színe, nem az alakja, hanem az íze.. Valami fensőbb késztetésnek engedve lehunyom szemhéjaim, hogy élvezhessem, élhessem a világot egy varázslatos, örök sepillanatig.

Aztán, ahogy a kacaj mosollyá szelídül, szemeim felnyitom, hogy megnézzem őt magamnak. Alaposan és pontosan. Kevés kéz van, ami tudja pengetni a hangszert, de azok kincset érnek. Ő megháborgatott néhány húrt, önkéntelen dalt fakasztott valami ócska hangszerből, bennem. Kedvemre való, az, amit mutat magából, és az is, amilyennek érzem őt. Különben is szeretem a kíváncsi embereket.
Őszintén nem tudom, mit tett, amivel megszabadított attól mérhetetlen súlytól, ami a régből szakadt ide, de eltűnt, nincs, és ez boldoggá tesz.

~Varázsló vagy te, Rebane. Egy átkozott varázsló. Meg kell tanítanod a varázsodra, addig nem szabadulsz tőlem.~ fogadom meg, ezzel olyan kimondatlan ígéretet téve magamnak, no meg neki, ami hosszú-hosszú időre melléköt majd.

De mielőtt kideríteném, hol tartogatja bűvös titkait, válaszolnom kell. Kapva az alkalmon, hogy kellően közel hajolt és mivel láthatólag komolyan érdekli válaszom, így tágítani sem fog, egy hirtelen mozdulatomba kerül csak, hogy arcától leheletnyire legyen sajátom. Elég a suttogás, amit ajkam formál, biztos vagyok benne, minden szavam hallja, a közelségem pedig talán legalább olyan zavaró és rejtélyes, mint, amit mondani fogok.

- A pletykák nőknek valók! -szögezem le, majd kihívó vigyorral és némi csipkelődéssel folytatom- És, amint látod, egyikünk sem az.. legalábbis semmiképp nem tűnsz annak.. -végül hátrébb húzódok, hogy mélyen szemeibe nézhessek, és ugyanolyan módon kérdezzek, mint az előbb ő  tette- ..vagy? - ügyelek rá, hogy felismerhető legyen kérdésemben sajátja, de nem várok választ, felkelek mellőle.

Ebben a pillanatban azonban, mintha a szél cáfolni akarná azon kijelentésem, hogy egyikünk sem nő, mintha el kívánná árulni, bizony én az vagyok: úgy csavarja ki tincseim közül az őket összefogó szalagot, hogy azok egyenként szaladjanak ezerfelé. Bele-belekap, játszik velük, és ők engedelmesen röppennek arra, amerre csak a szellő kéri. Néha lábszáramhoz vetődnek, hogy belesimítsanak és én borzongva, döbbenten érezzem, ahogy hajam fehér vízesésként zúdul alább.

- A francba! -fogaim közt csak szűröm a szót, nem kóstolgatom, formálgatom, ahogy általában mindegyikkel tetszem, szinte sziszegem. Nem jó ez így, kell a hitelesség, ha pedig ellenem szegül a természet, és be kívánja bizonyítani, hogy..
Mindegy is. Arcomat pír festi enyhén vörösre. Talán szégyen.. vagy csak a kudarc mutatja így magát, de most ez sem jön jól.

Ez a Rebane nem olyasféle, mint azok a pityókás férfiak, akik nem tudják eldönteni, hogy melyik nemhez vonzódnak, s akár még, ha az erősebbik nem képviselőjének vallom magam, elgyengülnek egy bájos, pironkodós mosolytól, hogy aztán, amíg karjaikba vonnak, kölcsön vehessek végérvényesen ezt-azt tőlük.

Ő egészen más. Valahogy a jelenléte, az érdeklődése: különleges. Mégis jobbnak látom, ha nem tud többet rólam, mint amennyit muszáj. Magát sodorná veszélybe, különben sincs kedvem rohanni most, mert épp rájött, hogy el kell pusztítani, mert veszélyes vagyok... vagy ilyesmi. Vállat vonok, saját, benső párbeszédem végén, aztán nyújtózni kezdek, hogy zsibbadt tagjaim bejáródjanak.

De, amint a magasba lendülnek karjaim, zsebemből kuszán kikapja egy komisz fuvallat Shiventének írt levelem, hogy olyan magasra repítse, ahová nem érek el. Aztán, mintha csak szórakozna velem, lejjebb engedi. És igen.. szinte már érzem markomban, de ujjaim a levegőre szorulnak rá.

Bosszúsan dobbantok és kapkodok, teljesen el is felejtem, hogy alig távolságra van tőlem új útitársam, mert már az, bizony én nem engedem elmenni nélkülem, valamint abba sem gondolok bele, hogy esetleg óvatosabbnak kellene lennem..

Aztán egy diadalittas, már-már részeg görbe jelenik meg ajkaimon, amikor tenyerembe lapul az engedetlen papír. Csakhogy.. és igen, ez a csakhogy nagyon fontos, hisz, a hirtelen mozdulatnak hála, elvesztem egyensúlyom, és ha azóta sem mozdult Rebane, akkor egyenesen rázúgok, lendületemmel, akár hanyatt is döntöm..

Mindenesetre szédülten, hunyt szemmel tapicskolok magam körül, valami biztos pontot keresve.
- Rebane.. hol vagy? -hunyorgok szorított szemmel félig köhécselve a kérdést.

[Edd csak meg, én ettem eleget!]

..és lemesélem a csillagokat neked

A már jól ismert érzés: mintha jégcsapot nyelnék és kis, kiálló kristályok égetnék útjukat végig. Úgy, mint abban a mesében.. nem is tudom, mi a neve. Morzsákat szórnak, hogy hazataláljanak az erdőből. Vajon bennem is attól félnek a folyadék cseppjei, hogy elvesznek, hogy elnyeli őket valami olyan sötét, amiből már nincs kiút? Talán. Lényegtelen, ahogy a furcsa fintor is, ami vonásaimra mászik. Arcizmaim összejátszanak nyelvem érzékeivel, hogy együttesen, saját akaratuk szerint mozduljanak, bosszantó. Nem fogom hagyni, hogy lebuktassanak. Lehajtott fejjel betömöm még a markolászott kenyérutánzatot, majd vigyorogva, továbbra is a földet méregetve felszólalok, hogy visszautasítsam az orrom alá tartott élelmet. Nem vagyok éhes. Egyáltalán nem.

-Edd csak meg, én ettem eleget!- bazsalygom, közben rásimítom kezét a kevéske táplálékra, hogy biztosan tartsa markában. -Így ni! Látod? A tied akar lenni!- magyarázom, de öklét nem engedem el. Szeretem tapogatni, érezni és hinni, hogy nem foszlik szét egy pillanat múlva. Olyan igazi. Hálásan nézek fel rá. -Szükséged lesz még rá később..- folytatom, de elakad hangom, még talán meg is remeg az utolsó szón. Szemem pedig valahol arcán legel, szájívének folytatásába veszve. Mit tettek veled?

Önkéntelen nyúlok lapockáim felé, amit azonnal meg is bánok, mikor belém tépnek az emlékek, és még mielőtt teljesen magukkal rángatnának, mert tudom, hogy magukkal fognak, tenyerem arcára tapasztom. -Mi..ki..? Miért?- alapvetően kíváncsiság lenne, amivel felé fordulok, de a kérdés sem neki szól már, inkább magamnak, inkább a múltamnak, így fásultnak, keserűnek hat. Képek törnek szemem elé. Mellkasomba fájdalom mar, már nem őt látom, nem Rebane-t, hanem a régmúltat, annak árnyait.

Én meghaltam. Meghaltam, amikor a penge csontomba mászott, amikor hegye velőmben ragadt. Rengeteg vér volt, sötét, sűrű vér. Az enyém. Nyeltem és köptem, nem tudtam sírni, pedig a félelem már zokogásra késztetett, de én bénultan csak azt kérdezgettem, miért..
Erre soha, soha nem válaszolt senki.
A tollakat tövükből tépték, én meg vonyítottam, mint egy kutya. Forró víz, víz volt egyáltalán? hólyagosította gerincem mentén a bőrt. Emlékszem, azt mondták, úgy könnyebben elválik a testtől a kórság. És.. vihogtak. Rémálmaimban néha hallom még a gonosz kacajokat, érzem, ahogy marnak. Ég.
Én meghaltam, amikor humusz forrt bőröm alá, amikor a hold lesajnálva nézett, míg el nem tűnt egy felhő mögé. Utána ennyit sem hagytak nekem, hasra forgattak. Éreztem az undort a mozdulatban, azt a kimondhatatlan viszolygást és iszonyt. Bordáim közé rúgott. Vért köhögtem, még többet. Földet nyeltem.
Én meghaltam akkor.

Akkor eszmélek csak, amikor alig sóhajom testét érinti, bőrét lehelem. Amikor állára csúszott ujjhegyeim reszketeg, mozdulatlan érintik őt. Félek. Illúzióimba kapaszkodok, hogy a könnyeket elrejtsék előle, hogy a nyápic rettegést, ragyogásnak mutassák szembogaram mögött. Félek a múltamtól, de ő nem láthatja, nem. Sem ő, sem más.
-Vagyis.. khm.. úgy értettem..- keresem a megfelelő szavakat, nem azért mert kellemetlen lenne rákérdezni konkrétan, hanem, mert nem tudom, hogy magyarázzam a hebegést, habogást, azt, ahogy, hirtelen eltűnt az életkedv, maga az élet is belőlem. Mert éreznie kellett valamit, egy kicsit, muszáj volt, hogy érezze, még, ha ábrándjaim csalnak és hazudnak is, egy keveset a lélek elsunnyog és azt a másik lelke megtalálja. -Nekem is van hasonló hegem, kissé más jellegű, más történettel, kevésbé feltűnő helyen. Elmerengtem.- végül az őszinteség mellett döntök. Leplezetlenül pásztázom őt, kezeim még csak most engedem le. -A test olyan dolgokra is emlékszik, amit az idő elfed.- fejezem be mondandóm.

[beleremegek.]

Törik a test. Sír és zokog. Puha tapintat reped rajta, elhullik a burok. Hámlik a bűn, csomónként szakad az egészből: beleremegek.
A lélek hatalmas, az érzések vörös könnyekbe fojtva. Sok, bolygó csillagporszemcsét szór lényébe. Azok feszülve nyúlnak a bőrhöz, fúrnak a csontba. Hallod, hallod, hogy búg gerince mentén az élet? Halált reszket. Feketét, nyálkásat, idegent. Őrlődik a lüktetés, morzsolódik lassan, homokká lesz, tenger mossa. Sós.

Belém reszket a borzongás. Kísértve, mintha hosszú, nyálkás nyelvével bőrömre didergést nyalna, és bűzös leheletével elmémbe prüszkölne bódító kórságából. Hideg vergődik csontjaimban, szálkásan bök velőmbe, gerincem pedig bizsereg. Öklendeznék, hogy kiköpjem a mocskot, de a Madár figyel, így marad egy erőltetett mosoly és rakatnyi illúzió.

Szédül a világ, megtörik a fény, nincs szivárvány, csak a léptei szaladnak színesen. Arany foltok közelednek, hallom lábnyomának hangját. Ne Pacsirtám, ne gyere! Túl közel jössz, túl finom léptekkel, túl igazin. Shivente, én tinta vagyok, én elfolyok, én kéken rajzolok! Mi lesz a szép napszíneddel, ha ideérintesz, ide belém? Fel nem tett kérdés, hozzátársul egy gyengéd kéz, mézillatú fürtök, közben andalítón tapint egy zimankós ujjhegy.

-Ne..!- buggyan számból a szakadt szó és vér. Egy kövér csepp mászik ajkamra, hogy mintha párnák közé fúrná fejét, kényelmesen, illeszkedve megtalálja helyét, majd lefordulva onnan, államig csíkot húzzon. Felnézek madaramra. Homályosan olvadnak el len tincsei, nincs meleg. Fázom.

Hallom, hogy zörög. Erővel csapódik ököl a deszkáknak, az nyög. Mindenütt vér. Markomban kis tócsa, arcomon szétkenve, és nem áll meg, folyik tovább: csöpög. A pacsirta beszél, kérdez, én fejem rázom. Négyszögbe bújik a környezet, kis, formás doboz. Szűk, fullasztó, tömény. Kavarog minden, nincs levegő. Torkom szorít, fejem előrepilled, dörömbölnek.

-Menj csak, én majd improvizálok..- kapja vigyorom Shiv- vagy rohanok! Tudod, mindkettőben jó vagyok..- a mosoly csak szélesebb lesz, majd' fülemig szalad, de közben széthullok, darabjaim a levegőben láthatatlan úsznak, eveznek, sodródnak, fogynak.

De már nyílik is az ajtó, elkerregi nemtetszését, mire a kobold álmos szemeit meresztgetve, bárgyún négykézlábra vergődi magát és valamit mormog. Én lélegzetem is visszafojtom. Nem tudok felkelni. Nem tudok megmoccanni sem. El fogok ájulni. A pacsirtába markolok.

[-Előre.-]

„..dalt dúdol a fülemülék nyelvén, dalt a fényről, neked”

Az egekért! Miért kell már annyit noszogatni? Puffogok magamban, és jobban szorítva kezét, aztán elmosolyodom. Legalább van kit noszogatni. Annyira jól esik érintenem őt, annyira kellemes végre valakit éreznem. Ő él. Biztosan él. Most nem elmém szórakozik, nem gondolataim űznek velem csúf játékot, ezúttal ő tényleg van. Igazi.

Sóhajom hosszan elnyújtottra sikerül, némi keserűt fröcsög a légbe, eleget, hogy rémült emlékezésbe kezdjek. Számomra ijesztő a fanyar, a kín, hisz volt részem belőle elég, hogy szívem kellően összeszoruljon, ha régi ismerőse hangját hallja. Ha lépteire lesz figyelmes, vagy csak mások vonásai mögött leheletnyin felfedezni véli, menekülőre fogja. És most, hogy az én ajkaim közül tépte ki magát, oly csendesen megbúvva leheletemben, de biztosan ő, a fájdalom, most gyáva lettem. Gyáva. Szívemben reszketeg dobbanások, melyek erősen csapódnak mellkasomnak, mintha torkomban is űznék kergetőzésüket, őrjítő, lassú, kínzó játékot játszva érzékeimmel, csalnak. Bódít, mintha még az idő is megállna kacagni nyápic sajgásomon, hogy aztán nyelvét öltve rám szaladjon tovább, és ne érhessem utol.

Közben ujjait egyre csak erősen markolom, nem szándékosan, muszájból. Kell, hogy fogjam, hogy ne hagyjam magam elfolyni, hogy bátortalanságom elhajszoljam. Csak kell. Borzongva inogok meg egy percre, próbálom kinyögni, hogy merre tartok, de még, ha tudnám, sem lennék képes közölni. Fejem konokul a földnek szegezem. Előre haladni. Ez a célom. Elhagyni a pillanatnyi gyengeséget. Levetni a fájó múltat. Nem engedni a lágyan simító relikviáknak magukkal vonni gondolkodó részem. -Előre.- mutatok végül valamerre szabad kezemmel. Előre.. Igen, Yo, csak előre. Nem nézel hátra, nem törődsz azzal, ami ott van, amit elhagytál, ami megsebzett, előre, te mafla, előre, te hasztalan.

Aztán hirtelen megállok. Arcom a felhők felé fordítom. Pajkosan borzol belé egy fuvallat. Folyik a szép. Élvezem. Kedves nekem a gyönyörű, fehér, habba mártott formátlanság. A jelen. A most. Tiszta, alaktalan, tökéletes, amilyenre mindig is vágytam. Szemeim lehunyom. Hagyom, hogy lélegzeteim szabálytalan törve fel garatomról, morzsánként bukjanak számból. Ott jelleget kapva, aranyló szárnyakkal csörtetve fúrják magukat a habszín kristályok közé. Újabb pillék. Napként folynak a liliomszínbe. A férfi felé fordulok, ezúttal már letörölhetetlennek látszó vigyorommal képemen, újra duruzsolva neki. -Látod? Őket követem.- bátorítón szorítok fogásomon, amikor a néhány általam kilélegzett kószából egy vállára libeg, ott kacag egyet, majd fénylőn karolja fel egy légáramlat, hogy magával sodorja és hamarosan már csak fakuló ragyogó pontként emlékezzen néhai magáról. -Nem hosszú életük. Sosem léteznek igazán,- magyarázom sejtelmesen –de tudod, valótlanságukkal együtt az enyémek.- csupán remélni merem, hogy nem vette észre a korábbi rémült szótlanságot, nyúlszívű énem kicsapongását, így terelek. Sustorgó mézesen töröm újra a csendet. -Nekik nincs nevük. Nekem van, Yo. Nem nehéz megjegyezni. A tied..?- kérdezném  tovább is, de bordáim közé fájdalom mar, hörögve tudnék csak nyögni neki, azt pedig nem akarok.

Lábujjhegyre állok, hogy parányival közelebb érjek a ponthoz, ahol fülét vélem, és suttogok. -Álljunk meg, kérlek! Pihenjünk kicsit, rettentő mód éhes vagyok!- hazudom bazsalyogva, édes hihetőn. -Kérlek.. kérlek egyél velem te is, rád fér egy csipetnyi..- elhal hangom. Hogy leplezzem, azonnal megálljt parancsolok lábaimnak, kelletlen engedem el kezét. Leguggolok, hátamról leemelem a batyut, majd törökülésbe szenvedve magam, ölembe öntöm a táska szerény tartalmát. Pár érme, tucatnyi üres üvegcse, egyetlen, ami félig van, és egy fésű, ami a Pacsirtáé. Felragyog tekintetem, ahogy megtalálom utolsó szelet kenyerem. Kemény már, de ehető még. Falatnyit török  belőle, majd a fiola tartalmával leöblítem, annak ízétől fintorogva nyújtom az élelem nagyobb részét az idegennek.
-Tessék, egyél csak!

[-Megoldottam volna egyedül is, kedves idegen, és akkor nem kellett volna összemocskolnod magad-]

"..szilánkjain szökdécsel a fény"

Nem vagyok én valami böhöm súlyú dolog, főleg nem, hogy egy ideje csak friss, hegyi levegőt sikerült nyelnem, de karjaim gyengének bizonyulnak, már sokadszorra. Pedig megtanulhatnák annyi függés, csüngés, miegymás után, hogy kötelességük erősnek lenni, ha egy életképes szervezet részei akarnak maradni.

Nyögdécselve próbálkozom feljebb tornázni magam, de unalmas apránként sikerül csak. Így, amikor egy utasítást, és egy kezet kapok segítségül, szemeim felragyognak, kimondhatatlan örömmel nyúlok utána. Mégis félbeszakítom a mozdulatot, mert menne egyedül is, mert igazán menne egyedül is. Aztán végül győz a lustaság. Ujjaim övéire kulcsolom, beleszorítok, hogy érezze, nem valami erőtlen fruskát kapar fel a hegy pereméről, hanem igazi férfiembert.

Hosszú ideje már, azzal bajlódom, hogy mindenki törékeny nőként kezel, holott semmi szükség rá. Arról sem kellene tudniuk, hogy a hölgyek sorait gyarapítom, nem, hogy előzékenykedjenek, vagy védelmezni próbáljanak. Azt hiszem, ezt vele is tisztáznom kellene, így miközben segít felkotorni magam a peremről újra a szent hallgatásba török.

-Megoldottam volna egyedül is, kedves idegen, és akkor nem kellett volna összemocskolnod magad- vigyorgom rá, mert végül is le is lökhetett volna, de megköszönni nem fogom. Illem ide, vagy oda, én nem kértem, és ha nem kértem, miért köszönném meg?

Van ereje az biztos. Érzem mozdulataiban, ahogyan húz, mozdít rajtam, érzem az erőt. Bőrének is érdekes tapintása van. Olyan mint, amikor gyémántot csiszolnak, és az ékkő morzsalékát összegyűjti valaki, bőrére szórja. Ettől olyan furcsán érdes lesz, de neki ugyanakkor nem annyira durva, mint az elvárható lenne.

Amint sikerült épségben felpakolódnom a szirtre, lágyan engedem el ujjait, nem is nagyon akaródzik, olyan rég volt már, hogy érinthettem, annyira hiányzott már a tapintás. Lopva belesimítok még tenyerébe, mielőtt feltápászkodnék. Leporolom magam, szippantok a levegőből. Szeretem. Finom, édes lég.

-Merre tartasz? Hogy keveredtél ide?- kérdezem csak úgy mellékesen, és elindulok újfent valamerre, amerre talán kevésbé akar elnyelni a mélység. -Gyere utánam, valahova csak kijutunk!- és kacagok bele a szélbe, nevetek neki, egy lágy kis fuvallatnak, ami most bájosan leng körbe. Majd megállok, visszafordulok, és kezem nyújtom az idegennek. -No, gyere, nem bántlak!- szökkenek közelebb hozzá, kíméletesen megragadom jobbját, mosolygok neki, gyengéden vonom magam után. -Gyere..- duruzsolom csendesebben.

[- Gondolom, ismered ezt a helyet.]

Rebane
"Lehet, képzelem őt.."

Hangja a levegőbe borzol. Egyszerű kijelentés, mégis oly sok mindent ki lehet deríteni belőle, ha az ember tudja, hol keresse, egyáltalán, mit keressen. Pacsmagolom csöppet szavait, kóstolgatom, ízlelgetem a hangot. Rejtélyes fickó, kíváncsivá tesz. Akaratlan elvigyorodva billentem oldalra fejem, hátha így mélyebbre láthatok benne. Nézem őt- nézem- nézem.. de sajnos nem. Viszont ő is hasonló tevékenységet folytat, és ez meglep. Mondanék valamit, de nem igazán tudom, hogy kérdezzem meg, mit kérdezzek meg.

Tetszik nekem ez az alak. Általában nem vizsgálgatnak ilyen sokáig az idegenek, csupán rám néznek, kineveznek különcnek, vagy ne adj isten valami közveszélyes fertőnek, és vagy megpróbálnak karóra tűzni, vagy igyekeznek minél gonoszabbra szűkítve szembogaraikat, távol kerülni tőlem. Az ő hamuval szórt kékje viszont nem enged engem, kapaszkodva tapint, szétbont, majd összerak, darabonként vizsgál. Ő még nem döntötte el, számára melyik kategóriába illek. Örülnék, ha nem a karós változat mellett döntene, nincs kedvem futni.

Vállat vonok. Nekem már csak ez az utam. Menekülni. Csoda, hogy a lábaim még nem költöztek el tőlem mondván, satnya gazdájuk vagyok, keresnek valakit, aki jobban megbecsüli őket. Pedig én igazán próbálom óvni őket, igazán próbálok kíméletes lenni hozzájuk, de ha egyszer mindig bajba kerülök! És, ha egyszerűen sehogy sem tudok kibújni a bőrömből és olyan valaki lenni, aki nem vagyok.

Tekintetében másféle tükröződik. Úgy tűnik, megtalálta bennem, amit keresett, vagy csak ráunt, feladta? Mindenesetre még nem kapott elő semmilyen husángot, nem kezdett el mocsok dolgokat kiáltozni utánam. Kifejezetten jó jel.

- Gondolom, ismered ezt a helyet. -  szakít ki hangja már-már nosztalgikus hangulatomból. Nem kérdezte, csupán közölt valamit, amiben reménykedett? Úgy tűnik, ő sem ismerős errefelé. Vajon, hogy került ide? Egyáltalán mikor? És én miért nem vettem észre? Válasz helyett én is közlök vele valamit. - Gondolom, te nem - aprót lépve felé, elvigyorodom. Azt hiszem, hiba volt, hisz sikerült elérnem, hogy újabb kőzetdarabok ugráljanak a szakadékba. -Oppsz!- nyögöm félhangosan, majd kezemmel felé nyúlok, hogy karja táján elcsíphessem az anyagot - Gyere, menjünk innen mielőtt lebontom a hegyet! - gyengéden húzom valamerre másfele, mint amerre vagyunk. Sejtelmem sincs, melyik a megfelelő irány, de neki sem, úgyhogy..

Lábam alól olyan hirtelen tűnik el a talaj, mintha ott sem lett volna. Ösztönösen engedem el őt, nehogy magammal rántsam, és mielőtt még arra a sorsra jutnék, mint a sziklatöredékek, fél karral megkapaszkodom a peremben. Szívem háborog, egészen úgy, mintha át akarná törni bordáimat. Én mégis élvezem, élvezem, mert dönthetek, mert elhatározhatom, mit teszek. Bizony tenni fogok, tenni, hogy úgy legyen, ahogy én akarom. Addig ficergek, amíg mindkét karommal biztosan fogódzkodok, majd felkönyökölök, és az idegenre tekintek.

- Mondanám, hogy csatlakozz, de szerintem jobb lesz, ha hátrálsz egy keveset - búgom neki vidáman.

Rebane
"Hozzám ér, és fáj, hogy el nem érem.."

Óvatosan emelkedek fel. A neszek csak nem tűnnek, így megpróbálva elűzni őket, koponyám rázom. Kontyba fogott tincseim oldalra lendülnek, néhány közülük megszökve simít lábszáramba. Sejtésnyi riadtság kaparja bordáim, űz a félsz, hogy esetleg újra, hosszú időre, nagyon eluralkodik felettem a nyavalya.. De nem fog. Nem engedem, vigyázok. A gyógyszertartalékaim is elegendőek még pár napra, esetleg egy hétre, addigra pedig valahonnan újabbakat szerzek.

Először jobbra, majd balra kapom fejem. Vagy igazán megbolondultam, vagy tényleg van itt valami. Csak akadt egy kis gond. Annyira elszórakoztam a buja szellővel, azzal, hogy semmiket teremtsek saját mulattatásomra, majd végignézzem, ahogy beleolvadnak a világ mindenjébe, hogy észre sem vettem, mikor ereszkedett köd a vidékre. Puha, kedves vakság ez, ami az érzéket bódítja. Hasonlít rám. Legalább egy kicsit olyan, mint én. Tekintetem csalja. Csalfa huncutul van ott mindenütt, mászik bőrömre, játszik sóhajaimmal, nyeli el érintéseim.

Beszélni kezdek hozzá. Finoman dorgálva őt, amiért nem szólt, hogy jön, amiért eltakarja előlem az  égbolt tengerét, amiért elmossa előttem az ösvényt, amiért tapogatózni kényszerülök. S ő válaszul rám leheli nedves kényét, mesét mutat, formát bont, alakot rajzol magából. De.. talán csak én képzelem, talán csak én látom benne a sorba font képeket. Halkan duruzsolok neki. Titkon érintem, tapogatom, közben valamerre lépdelve.

Pajkosan nyúzom, túrok bele, szólongatom; benne felejtem magam a szürke fátyolban. Így, amikor ujjhegyeim ismeretlen anyagba kapnak, rémülten hallgatok el. Hátrálnék, ám ujjaim nem engedelmeskednek. Riadalmam görcsös szorításra készteti őket, és akármennyire is távolodnék, csak marom, szorítom. Talpam alatt kövek morzsolódnak, pattogva gurulnak, majd zuhannak a mélybe. Tam-tam-tam. Dobog bizony.

Pár kihagyott szívkattanás, egy adag adrenalinlöket, és máris rendben vagyok. -Rám ijesztettél- pusmogom orrom alatt, és elengedem a markomban szorongatott anyagot. Majd leplezetlenül, szemeim hunyorítva méregetem őt. Homályos lepelként csüccsen alakjára a köd. Türelmetlen zavarom a nyirkos párát arrébb, hogy egészen közelről, precízen szemlélhessem az idegent.

Jóval magasabb nálam, és alig látszik ki belőle bármi is. Jól becsomagolta magát. De azt hiszem megbocsáthatok neki ez egyszer, hiszen talán legfontosabb részét fedetlen hagyta: ezüstbe olvadó tengerszín tekintetét. Sajátjaimat övébe fúrom, elmosolyodom.

Rebane

Hatalmasat szippantok a levegőbe. Bűntudattal fújom ki a torkomat simító hűvöst. Shivente. Drága madárkám, vajon mi van veled? Hogy megy a sorod? Talán.. talán mégis ott kellett volna hagynom neked a levelet. Kezem zsebembe csúszik, összegyűrt fecnit kaparok elő. Finoman hajtom ki, hisz ez kincs, kincs, amit a Pacsirtának szántam. Szántam.. keserű ez a szó. Savanykás, mert tényleg oda akartam adni, de tudom, nem engedett volna el, tudom, megrémült volna. Jobb így. Túl sokat látott belőlem, túl sokat a gyengeségemből, különben sem akarok a szeme láttára kipurcanni. Vállamat reflexszerűen rántom. Visszacsúsztatom a papírlapot. Nem tehetek többet, életről és a halálról nem én rendelkezem. Még a sajátomról sem.

Szeretem az itteni talaj érintését. Talpaim szinte belesimulnak a földbe, finom élvezhetően udvarolva a tájnak. Táncra hívnak a cserjék, duruzsol a fű. Én pedig éneklek nekik. Dalba öntöm bűneim, gyengeségeim, örömöm, történetem is. Ők megtudhatják, szájukat pecsét zárja, egyébként sem pletykás népek.
Markomat az ég felé tartom. Áttetsző bóbitákat ültetek egy szellő hátára. Dobálja őket, kering velük, és ahogy halványulnak, beléjük kap, kócolja őket. Mikor délibábaim végleg elfakulnak, szomorú- kacéran arcomba cirógat, tova libben, én pedig hálásan mosolygok utána. Senkivel nem találkoztam hosszú ideje. A társaságom kimerül az itteni teremtményekben, akikhez rendkívül hálásan szólok ugyan, de ők nem túl beszédesek. Hiányzik már, hogy valaki hangját hallhassam. Hosszú- hosszú idő.. Bár, hogy őszinte legyek már nem számolom, hányszor bukott a horizont alá a nap. Lényegtelen is panaszkodni, hiszen nem ezért vagyok itt. Keresek valamit. Valamit, ami többé tehet, ami által még egyszer, utoljára jó lehetek az Aranymadárhoz, amivel kiengesztelhetem őt.

Lábujjhegyen szökkenek előre, meg-megpördülök egy kellemes régi dallamot dúdolva, csodaszép. Most csak magamnak szól minden hangjegy, minden ütem engem szolgál, nekem cseng. Hangos vagyok. Biztosan zajosan harsogok, de ez most kell, kell, hogy ne érezzem egyedül magam. A tér elmossa szavam. Régen, ezelőttig nem voltam távol ennyi ideig az emberektől, Shivtől meg végképp nem. De.. Most máshogy van. Most máshogy kell lennie.
Nem tudom, merre tartok. Csak megyek, amerre az ösvény vezet, megyek a kottákat sodró légáram után. Kergetőzök a semmivel, elbújok a felhők elől. Gyerekként viselkedem, holott sosem voltam az. Ezután sem leszek, de itt senki nem lát. Itt senki nem hall. Itt..

Sokadik szólamot pöckölöm ajkaim közül, de a szél ezúttal valami idegennel ötvözve válaszol nekem. Vagy csupán a képzeletem űz belőlem tréfát? Tengelyem körül sokadszorra fordulok körbe, parányi változásokat keresve. Térdeim megrogyasztva guggolok a földhöz. Közelről vizsgálódom, lélegzetim csendesítve szuszogok, miközben orrom hegye szinte érinti a földet. Semmi különös. Mégis, akkor mi lehet..?

Képzelegnék?

[-Nos, Pacsirtám. Nyilvánvalóan nem vagy vak-]

Köhögés égeti tüdőmet. Marnám, tépném bőrömet, szaggatnám egészen csontomig, hogy ott aztán markomba vegyem a felszakadó hangokat, simogassam, csitítsam, altassam őket, hogy a madár meg ne hallja. De.. most csak vigyorgok neki, rá. Ajkaim akaratlan nyílnak, nevetek. Hogy vaknak nézem-e? Természetesen nem. Valamiért mégis hahotát csal belőlem a kérdés, így nem is kell nagyon rájátszanom arra a fesztelen kacajra, ami furakodva követel magának teret a légbe. -Nos, Pacsirtám. Nyilvánvalóan nem vagy vak- közlöm, alig megállva a kuncogást -Azt hiszed, nem volt elég száz év, hogy különbséget tudjak tenni vak Shivente és látó Shivente közt?- dacosan tekintek rá, egyenesen mézszínű szemeit megcélozva. -Hmm? Így gondolod?- utánozom mozdulatait, majd hisztisen nyögve, hanyatt vágódom a padlón. -Shiv. Minden rendben velem. Igazán rendben. Lehet, hogy az itteni ételek nem tesznek jót a gyomromnak, főleg nem alkohollal keverve. Sőt, biztos! Ne aggódj, rendben vagyok, jó?- nem is olyan rossz módszer a fuldoklási rohamokat elmókázni. Mégis szörnyen érzem magam, hisz móka vagy nem móka, hazugság. De ez így jobb, jobb mindkettőnknek. Nem akarok hazudni neked, Vízimadaram. Jobbat érdemelnél nálam, te Pacsirta. Jobbat, akármid is vagyok...

Olyan lendülettel ülök fel, hogy kis híján leszédül a fejem a nyakamról. Azt hittem, legalább normálisan rögzítették komponenseimet ott fent, ha már egyszer leküldtek ide. Nem sok nevetnivalót hagyna nekik, ha szimpla másfél évszázad után darabokra hullnék egy hétköznapi mozdulat után. Lopva érintem nyakam, megbizonyosodva, hogy csupán belülről mállok. Moccanok. Ízenként szakadok bent, felszisszennék, de nem szabad. Leleplezném magam. Fogaim egymáshoz sajtolom, s ahogy enyhül a fájdalom, beszélni kezdek. -Meg kell tanítanod!- nyögöm -Shiv! Meg kell tanítanod nyitott szemmel álmodni!- lelkesedést kényszerítek nyöszörgésembe. Ha lenne erőm feltápászkodni, most biztosan odabattyognék hozzá és rácsimpaszkodnék, könyörögnék és duruzsolnék neki, de nincs, így marad a tettetett lustaság.

Újabb kérdések. Nem kellett volna feltenned őket, madaram. Hazudni kényszerítesz, hazudni megint. Démon. Démon vagyok. Szörnyszülött, korcs. Démon. Szívem dobbanásaira lánc tapad, fojtja a lüktetést. Tekintetem ég, könnyek követelnek utat maguknak, nem engedem. Démon vagyok. Rossz.
-Hogy milyen démon..? Hmm..- közönyösen odavetett szavak. Semmi remegés, semmi fájdalom, semmi. Csak bennem, csak a felszín alatt. -Olyan énféle. Olyan rémisztő, veszélyes, aki bármelyik pillanatban rád vetheti magát és.. halálra nevettethet.- hallom, ahogy cseng a hang, az én hangom, illúzió adta csipkelődéssel, játékkal, örömmel, délibábba font érzésekkel. Már nem az enyém. -Most meg kellene rémülnöd és sikítva kirohanni, segítségért kiabálni...- kacsintok, mintha biztatnám, a keserű nem hallatszik szavaimban, az irónia sem.

Ásítok. Ajkaim közül lepkék buknak ki. Áttetsző, szivárványos pillék. A sárkány felé libegnek, körbetáncolják az arany hajzuhatagot. Mintha énekelnének, vagy én vagyok az, aki dúdol? Talán. Keringnek, ritmusra csapnak szárnyaikkal. Dobszóló, törött ütemek, halk sóhajtás. -Shivente.. ez vagyok én.- suttogom. Parancsszó? Mintha erre várt volna a masszív bágyadtság. Nehezednek szemeim, nehezek karjaim, nehéz minden. Ólmozott lett a világ. Lehet, gyenge vagyok már az efféle ábrándokhoz is? A szárnyasok halványulnak, lassanként eltűnnek. Igen.. Ez vagyok én.. -Alszok még egy kicsit- motyogom válaszként valamire, hisz ő még beszél, mond valamit, már nem értem, álmos vagyok, nagyon álmos.

"Most megyünk, és keresünk valakit, aki kikúrál!" zúg át az álomködön hangja. Nem mozdítom szemhéjaim, csukott szemmel meredek a semmibe. -TESSÉK?!- kérdezek vissza, amikor sikerül megrökönyödésemtől szóhoz jutnom. Megeshet, hogy kicsit hangosra sikeredett. -Én nem megyek sehova.- nincs vita. -Semmi bajom, semmi bajom, semmi bajom!- ismételgetem inkább magamnak, mint neki. Térdeimet felhúzom, közéjük hajtom kobakom. Tüntetően szuszogok. Nem fogok ránézni, épp azért sem. Fémes íz. Fejem oldalra fordítom, hogy végigtapinthassam arcom. Vérzek. Az orrom.. Ölembe rejtem vonásaim, markomat orromhoz tartom. Mi lesz most?

Csepp.. csepp.. csepp..

Engedj, engedj léteznem, Világ! Leszek sóhajod, szeretőd, vágyad, angyalod; csak kérj. Ha kell, gyászként csorgok szíved ezüstfoszlányaiból, bíborként folyok semmivé belőled. Tégy bánatoddá, buja, hófehér könnyé, zúzmarává. Leszek szívedben lüktető képlékeny mag, sivatagi délibáb. Adj egy lélegzetnyi életet, egy érintésnyi szabadságot, sziromnyi édent és tied leszek, örökre.
Hangom üres visszhangot ver; csapong, elnyúlva amorf formát ölt. Elvesztem dallamát. Próbálom megtartani, ujjaim közé szorítani, ajkamba gyömöszölni, de a légbe kapaszkodik, sosem létezőként illan el belőlem.
Szívemből életlen penge mered. Vörös nedűt fakaszt a lüktetőből, keskeny csíkot húz mellkasomon. Nincs fájdalom. Álmodom?
Egy aprócska részem, talán a finom porréteg alá bujdosott, gyáva én; még hallja, ahogy léptek neszeznek, az ajtó panaszosan nyikordul és beront valaki. Élettelen kapaszkodok a valóságba, mely sosem létezett számomra, s mégis láncra vert, meggyötört szörnyként csomózta rám múlhatatlan béklyóit. Álmodom. Lázálmok.

Se perc alatt szökik tüdőmből a lég, torkomra halál-íz fagy. Ábrándok rebbennek szét, kétségbeesett nyögés szakad fel valahonnan mélyről. Hangok. Nem a fejemben duruzsoló hadseregé, a Pacsirtáé. Hurokként szorul nyakamra formátlan szava, érintése nyomán a bőr forr, felhasad. Fuldoklom.
Tennem kell valamit, ha fontos az a félkegyelmű életem. Erőtlen marok egy szövetbe, talán ruhaanyag. Körmeim karistolják az egymásba font anyagszálakat, egyenként szakajtva el őket. Szorításom bordó cseppeket rajzol tenyeremre. Vér. Nincs idő rá. Érzem, ahogy a sápadt fehérségem először ibolyaszínre festi a légszomj, majd kékesebb árnyalat következik.
Amint sikerül ülőhelyzetbe tornászni magam, bordáim közül izzó lávaként készül feltörni a kín. Érdes ujjaival végigszánkázik csontjaimon, belül hasít krátert garatomon, végül ajkaim közül tör fel éles, sípoló köhögésként. Reszketeg engedem el Shivente megszabdalt ruháját, és kapom szám elé kezem. Nem az illem vett rá, hogy egyetlen kapaszkodóm szélnek eresszem, hanem testem folyékony skarlátja. Shiv nem láthatja meg, mennyire gyenge vagyok, nem érezheti a félelmet, amely lassan felemészt, nem érintheti a nyirkos bőrt, ami minden rezzenésével végem hirdeti. Csak menne el. Csak hagyna itt. Csak ne látna így.

Kusza, egymásba kapaszkodó félpercek. Homály, küzdelem, belső fecsegés, lélegzet. Az ilyen után mindig pille könnyű lesz a lélek, a hangok elcsendesednek, a fájdalom kevésbé nyúz. Már megszoktam.

Úgy tűnik, sikerült nem megfúlnom magam a sárkánymadár előtt. Fellélegezve, immáron újból mélyet szippantok az ánizs illatú, éjjeli levegőből. Élvezem. Édesbe mártogatja lelkemet a fekete vászonra festett világ íze. Mégis baljós sugallat váj kacskaringót érzéseim közé. Valami nincs rendjén. Habár mozdulatlan is szédelgek és kótyagosnak érzem magam, már túl vagyok a nehezén.  Tekintetem végül megakad Shiven. Ismeretlen fényt lelek az arany íriszek mögött. Félelem? Nem lehet. Szívem dobjai hirtelen ütemet vesznek fel. A ritmus itt- ott megszakad, de a heves taktusok csak tovább pörögnek gondolataim súlyát érezvén. Vajon mennyire repedt meg a látszat? Mennyire foszlott szét illúzióm magja? Mit tettem?
 -Ne nézz már így! Olyannak tűnsz, mint, aki teljesen elhagyta magát! Többet kellene pihenned! A virrasztás nem tesz jót az egészségednek.- igyekszem összekaparászni minden hangfoszlányt és a megfelelő tónust megütve elérni, hogy biztosan eltűnjön lelkéből a félsz. -Nézz rám! Jól vagyok, csupa, kirobbanó életerő és vidámság!- fűzöm mutatós csokorba a szavakat, még, ha nem is teljesen igaz. -Csupán sokat ittam.- teszem hozzá, mintha mindent el lehetne intézni, ilyen piti kifogással. -Sajnálom, hogy rád ijesztettem.- suttogom játszott megbánással, eretnek, komisz mosollyal.

Vajon meddig kell még örömöt hazudnom?

[NÉV:]

Nesztelen gyűrik meg lépteim a kormos szőnyeget. Láthatatlan csillagot kerget lelkem, testem pedig szolgaként hajbókol akarata előtt, követi. Lassan haladok, mezítelen talpam épp csak súrolja a padlót. Szemeim résnyire nyitva, nem akarok többet látni a kelleténél. Ócska hely, állott szagú, törött és romos: a múltam.

NÉV: Samayo Tamashi
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: kölyök, de mindenki úgy hívja, ahogy akarja
BECENEVEK: Yo
NEM: Nő
KOR: 140 körül, kinézetre 17
FAJ: Démonlelkű: félvér
ALFAJ: kevert vérű; adra és egy kallic gyermeke

JELLEM: Gyermeki fátyolba bújtatta reményvesztett lelkét. Csitította, pátyolgatta, elkényeztette és minduntalan elhitette vele, hogy lesz még szebb, jobb nap, kellemesebb holnap. De a köpeny törékeny  burokká lett, megrepedt. A réseken pedig szivárogni látszik a rejtett fájdalom, a képlékeny téboly.
Régi jelleme mára már álarc, ami mögött mérhetetlen keserv, megvetés, gyötrelem hasítja. Naivsága enyhe paranoiába csapott át. Gyermekisége, pedig fájó számítás lett.
Egy- egy rosszabb napján, az egyik pillanatban még vidáman mosolyog rád, a másikban kést szorít a nyakadhoz és mire feleszmélnél és felfognád, mi történt, már lelkesen magyaráz valami badarságot és te minden képtelen szavát habozás nélkül el kívánod hinni. Magával ragad, ahogy duruzsol, és még ha el is szeretnéd lökni magadtól, lesz egy részed, ami hevesen tiltakozik, hogy elengedd, lesz valami benned, ami örökké melletted szeretné tudni a cserfes gyermeket.

Ha már véletlenszerű dolgokról beszélünk, el ne felejtsd, hogy gyengének titulálni őt halálos bűn. Remek
humorérzéke csak még inkább ártatlanná formálja őt. Rajong a nevetésért, mások trillás kacajáért.
Van, hogy rengeteget képes beszélni, máskor pedig napokig egy szót sem lehet kihúzni belőle. Mindig mosolyog, még legmélyebb fájdalmában sem maradhat el bájos vigyora. Egy felhúzott ébresztőórára is hasonlít. Addig csörög, amíg le nem csapja valaki. Ám mégis megfontolandó kezet emelni rá, hisz (olyan törékenynek tűnik) vérszomjasan reagál minden ellenséges mozdulatra.
Makacsul kitart az igaza mellett, nem enged másoknak, még ha teljesen és egyértelműen nyilvánvaló is, hogy mennyire kicsavart világnézettel rendelkezik. Nem hallgat más szavára, nem tesz szívességeket, nem követ parancsokat, nem tűr megalázó helyzetekben. Dacol. Megrögzötten csökönyös minden téren.

De vajon ez az igazi ő?

MINDIG:
 ¤ bátyja
 ¤ illúzió
 ¤ mosoly
 ¤ álarc
 ¤ büszkeség
 ¤ élet
 ¤ ragaszkodás (Shiventéhez)
 ¤ szárnyak, tollak
 ¤ repülés
 ¤ (elérhetetlen) álmok
 ¤ dac
 ¤ (látszólagos) könnyedség, életöröm
 ¤ magasság
 ¤ trükkök
 ¤ kötéltánc
 ¤ más tulajdonának önkényes, titokban történő elkobzása

SOHA:
 ¤ halál
 ¤ fájdalom
 ¤ gyengeség
 ¤ ha nőnek nevezik (kapcsolódva a gyengeséghez)
 ¤ vak hit
 ¤ igazságtalanság
 ¤ vér
 ¤ valaki, valami elvesztése
 ¤ kudarc
 ¤ sértés
 ¤ csalódás
 ¤ tehetetlenség
 ¤ sajnálat, önsajnálat
 ¤ lebukás
 ¤ magány

TITOK: betegsége, családja és múltja, avagy mindenféle olyan, ami esetlegesen gyengének mutatná
FÉLELEM: halál, hevesebb fájdalom, magány

KÜLLEM: Halványan megcsillanó bőre kiemeli tökéletes vágású arcvonalát, amely kimondottan nőies vonásokkal rendelkezik. Ajkai egészen fakón sejlenek. Tekintete világos, hószínű tengerébe hideg-zöld árnyak vegyülnek. Hófehér tincsei bokáját takarják, általában összefonva, felkontyolva hordja. Akárhogy is igyekszik eltüntetni őket, vonásairól és alakjáról nőiesség sugárzik, valamint olykor túlzott, beteges sápadtság.

Bőre finom tapintású. Teste ívelt, mégis törékeny porcelánnak tűnhet. Öltözéke változatos, általában kényelmes ruhákat hord. A kallicok szépsége napról napra teljesebben mutatkozik meg rajta, viszont halmozottan gyenge testének állapota is egyre romlik egy- egy roham alkalmával. Szeret mezítláb mászkálni.

ISMERTETŐJEGY: a hátán szárnyai csonkja; hófehér, hosszú haja; halovány szemei

TERMÉSZETFELETTI:
Hosszú, kemény évek múltak el, és ha gyümölcsnek mondható, hogy kezeibe vette a mágiát - ez természetesen kicsit túlzás- akkor termést hoztak az esztendők:
 
 ¤könnyűszerrel védetlen kobakokba mászhat, de általában csak Shiv gondolatait igyekszik csépeli, és áttörni a sárkány védelmét
 
 ¤az emlékekkel hadilábon áll, hisz azok még mindig véletlenszerűen támadnak és csak, nagy ritkán képes irányítani ennek kimenetelét

 ¤telepatikus képességeit szívesen gyakorolja, szeret megszólalni gondolatban

 ¤előfordulhat, hogy véletlenül egy beszélgetés közben szavak helyett gondolatokkal válaszol

 ¤képes egy egészen erős pajzsot létrehozni elméje köré, ez főleg akkortájt fordulhat elő, amikor ki kívánja zárni a külvilágot
 
 ¤különleges, magával ragadó légkört tud teremteni
 
 ¤nem képes valósággá váltani semmit
  ¤illúzió terén az impressario szintet üti meg egy kis túlzással
   ¤saját magán képes használni, így amíg lelkileg stabil, addig olyannak tűnik, amilyennek látszani kíván (betegsége jeleinek eltüntetése, egy látszólagos személyiség fenntartása)

 ¤Ékszerdémon feléről, nem örökölt semmiféle mágikus képességet

ELŐTÖRTÉNET:

Halhatatlannak lenni nem azt jelenti, hogy nem érhet a vég jeges karma, hogy nem téphet szét, szabdalhat fel, majd összemorzsolódva nem emészthet el. Nem is azt, hogy nem fáj, ha lelkedben tőrt forgatnak, és azt sem, hogy szíved felőrölt darabjai nem sajdulnak milliószor fel újra, s végül még egyszer utoljára; örökre. Egyszer úgy is elvész minden, ami valaha volt. Új formát ölt a vég; fehér kesztyűs angyalként vagy a legmélyebb poklok gyilkosaként, egyszer úgy is eljön érted, értem, értünk.

Bátyám. Rólad álmodom. Minden éjjel. Veled. Sosem tudlak, nem engedhetlek el. Hiányod sem múlik soha. Veled álmodtam, újra. Emlékszem rád. Minden finom vonásodra, hangod tiszta csengésére, bőröd selymességére, lelked gyémántos ragyogására, rád.

Olyan voltál, mint hópehely a forróságban; oda nem illő, hófehér, különc, mégis egyedülállóan elbűvölő. Egymagad voltál a tömör igazság és valószerű valótlanság. Jeges, hamvas, alabástrom álarcod mögött, velejedig fagyos volt belső lényed is. Elfogyóban lévő türkiz köd szőtte lelked köpenyét, hogy zúzmara lehess egy szép, tüzes, nyári estén.
Hűs modorod, cinikus iróniával átitatott, kaján szavaid mindenkit eltaszítottak mellőled, s te űzött vadként menekültél szarkazmusod oldalán- mégsem tűnt fel senkinek, mily gyorsan szaladsz egymagad a végtelen elhagyatottság felé. Sosem adtál hangot magányodnak, talán nem is burjánzott benned annyi év egyedüllét után sem. De, ha belegondolok egyetlen érzésedről sem beszéltél- vagy egyáltalán bármi másról.
Hatalmat szereztél az emberek felett. Nem tudom, hogy csináldtad, azt sem miféle titkot rejtegettél előlem, amellyel annyi mindenkit szíved fonalához fűztél, majd láthatattlan csomót alkotva, magadhoz béklyózva együgyü lelküket: bábokká lettek. Színpadként, rendezőként, alkotóként léteztél. Kezedben tartottad milliónyi számodra ócska zsinór végét, s kényed- kedved szerint rántottál hol ezen, hol azon egyet. Mégis, oly hamar ráuntál gyermeteg, elmebeteg játékod résztvevőire, s kegyelem nélkül hagytad el út menti ösvényeken játékszereidet. Tudom élvezted, ha uralkodhattál mások felett, ez éltette zavart elméd. Azonban te is fogságban senyvedtél, a hatalom utáni mohó vágy zárt kalitkába. A rácsok áttörhetetlennek tűntek, hisz ragaszkodás volt magjuk; soha nem lángoló szerelem, kétely, vágy, megszokás, végzet. Csak én tudom.. sejtem.. remélem.. érzem.. hogy dermesztő vérted mögött ott rejtőztél dérszín, üde, érintetlen lángcsóvaként: forrón, magányosan, megbánóan, szeretőn..
Az árnyékod voltam; fecsegő, kíváncsi, lelkes sziluetted. Bevallom azért követtelek eleinte, oly mohó érdeklődéssel, mert reméltem, hogy megkaparinthatom titkaid. Ellophatom, széttéphetem, megsemmisíthetem, felhasználhatom ellened.. Később már csak arra vágytam, hogy megoszd elméd szüleményeit velem, hogy feltárhassam a jégpáncél alatti lüktetést. Esküszöm, jó barát lettem volna: Figyeltem volna, ahogy minden fájdalmas dobbanás megtöri árnyképed, kegyetlen élvezettel kínozza gyenge belsődet, majd elhal, s te feltámadsz: ezüstlő fényként a homályban, kéklő csodaként a messziségben, végzetként az életben..
Olyan voltál, mint hópehely a forróságban. Odanemillő, hófehér, különc, mégis oly fájdalmasan elbűvölő...
Milyen csodás lett volna könnyekbe menekülni. Elfojtott szipogásba az éj leple alatt. Elfutni messzire, a végtelen út kezdetére, oda, ahol nem lelhetsz gyötrelmem eredésére. Zokogásba temetkezni; fehér rózsákkal meghinteni az eget, majd szürke hamuvá lenni.

..a része vagyok, a részük.. belőlük kitépett csonk, mely eleinte formátlan, valótlan, lelketlen darabjuk volt.. később lettem én.. megtöltve érzésekkel, élettel, végzettel..

A múltam. A szüleim. A fivérem és a nővérem. A családom. Sok mindent elfújható homály borít az életemből. Vannak formák, illatok, hangok, képek, melyek megszállottan, nyughatatlan mód kísértenek s kívánkoznak elseperni a ködöt elmémből, de én nem akarok emlékezni, fáj.

Nedves penész. Falakból áradó bűz, hullaszag. Csörgés. Láncok zaja. Csontok. Rácsok. Sötétség.
Még ki sem látszottam a földből és már akkor is rácsok mögött tengődtem. A nyirkos tégláknak támaszkodtam. Fáztam. Ha hideg volt, mindig minden csontom a fogaimmal együtt vacogott. Bilincsbe vert karjaimmal igyekeztem úgy ügyeskedni, hogy orrom eltakarjam és a dögszag ne ivódjon belém. Akkortájt a bűnöm, maga a létezésem volt. Az, hogy nem halandó vagyok csak tetézte vétkeim halmazát.
Vasra vertek. Szó szerint; addig kergettek, -később mikor gyenge lábaim, már nem vittek tovább- csépeltek, püföltek, ahol csak értek, mindenféle fájdalmas botokkal, szíjakkal, amíg moccanni sem voltam képes. Vasra vertek.
Ott hevertem a sárban. Hűs, élettelen, puha megmentőm karjai közt, az élet illatú talaj közepén. Persze, jóból is megárt a sok. Nem tartott sokáig az öröm. Két hatalmas kéz ragadott meg. Egy ideig hagytam, nem volt erőm ellenkezni. Szorítása egyre erősödött, ereimben a vér lassan megállt mozogni. Eszméletem vesztettem. Noha, "kedves" fogva tartóm felébresztett -nehogy lemaradjak valami csodás dologról-, mikor mint rühös ebet hajított a rácsok közé.
Később ordítva, toporzékolva, sírva ráztam a fémet és könyörögtem kegyelemért, bizonygattam ártatlanságom. Sokáig próbálkoztam. Idővel úgy tűnt imáim meghallgattattak, és újra szabad leszek. Bejöttek. Gonosz, undorral vegyes vigyorral néztek rám. A láncot szorosabbra fogták és a falhoz kötöztek. Ajkaim közé dohos rongyot gyűrtek. Elmentek. Lábaim remegtek. Szívem zakatolt.
A nyirkos tégláknak támaszkodtam. Fáztam. Ha hideg volt..

Szent és démoni. Sírkő. Emlékhely. Félelem. Fájdalom. Káröröm. Emberek. Gyűlölet.
Mint jól nevelt csemete, ha százszor nem jártam be különböző földek börtöneit, akkor egyszer sem. A fájdalom volt szigorú édesapám. A vér volt büntetésem, a saját vérem. A hegek voltak társaim a magányban. A magány volt biztonságom. A rácsok voltak nevelőim. Az őrzőim, a börtön őrei -bár szerintem a rothadó falakat féltették- a komornyikok szerepében jártak. A bilincsek a szobafogság. Az ostorcsapások, a fegyelmezőim. A száraz kenyér és a poshadt víz édesanyám helyett, anyám volt.
Idővel mindig kiszabadultam, mert attól féltek, hogy rontást hozok rájuk puszta jelenlétemmel. Halandó babonák: elvették szabadságom, büszkeségem porba tiporták, fájdalmat okoztak. Nem volt menekvésem. Akkor is ebben a tudatban vártam, mikor uralkodik el együgyü elméjükön a félelem. Azt hittem szabad leszek újra, hogy megint elmenekülök és amíg fel nem fedezik igazi valóm, addig eléldegélek egy családban valahol a világ végén, ahogy addig is tettem.
Nem szabadultam meg. Ezúttal az életemre pályáztak. Egy hatalmas kő árnyékában kíséreltek megölni. (Tudjátok milyen az, amikor a libát tollaitól megfosztják? És azt, hogy milyen amikor egy démonnal teszik ugyanezt?) A szárnyaim baljós képe ült koponyájuk félelmei közé, nagyra nőtte magát a rettegés.
Megfosztottak, az utolsó dologtól is, amit szüleimtől kaptam. Legalábbis abban a hitben éltem. Most úgy mondanám megpróbáltak, mindent elvenni tőlem, ami különbbé tett tőlük. De csak megpróbálták. Mikor úgy látszott végeztek velem: sírkövet emeltek halottnak tűnő testem mellé. Nem mertek belefektetni. Féltek, hogy isteneik megtudnák mit követtek el egy gyerekkel, s földjeiken nem teremne többé gabona. – Gyáva népség. Kúszómászó féregként viselkedtek, ha isteneikről volt szó.- A sírkőbe vésett betűk, mégis  ezt hirdették: "Pusztulj démon."
Én mégis tovább éltem. Ők nem tudták. Temetésemen, nem könnyek hullottak, hanem kacajok, kárörömmel teli vidám sikolyok zúgtak. Végül elmentek. Mindenki elment. Ott hagytak a földkupac mellett. Ott hagytak, halottnak vélve, boldogan, elégedetten, azon a szent helyen.

Akkor először igazán elmondhattam; a fájdalom volt szigorú édesapám. A vér volt büntetésem, a saját vérem. A hegek lettek társaim..

Elmúltam. El én. Akárcsak, mint mikor azok az éj illatú virágok eleresztik szirmaikat, a szél szárnyaira bízva további sorsukat. Úgy múltam el én is: Lilán, sötét bíbor illatba burkolózva, egymagam...

Amit vér mocskol be, lehet valaha újra tiszta, érintetlen, egészséges? Fog ott, azon a helyen, hajnal illatú fű nőni, ahol vörös vég szivárgott a talaj mélyére?

Később megismertem aranyszín, konok, zsémbes-édes sárkányomat. Aki mindent megváltoztatott, betöltötte az űrt, amit hagytál Bátyám, pár cseppnyi boldogságot hintet üres lelkembe, felmelengette reszkető életem, vigyázott rám, szeretett.
...De ma éjjel is veled álmodom, édes Bátyám, veled, egyedül veled...

FELSZERELÉS: egy elnyűtt táskában: némi pénz, különféle gyógyfőzetek üvegecskékben, kötszerhez hasonló nyúlékony, fehér anyag, egy kevés élelem, pár váltóruha, egy bot, és más apróságok, lopott holmik

EGYÉB MEGJEGYZÉS:
 -Ha valakivel megismerkedik, az erősebbik nem képviseletében mutatkozik be, mert úgy véli, hogy nőnek lenni gyengeség.
 -Kicsit őrült, pozitív és negatív értelemben is.
 -Gyorsabb, mint egy halandó, de ha a démonok a mérce, akkor igazán alul marad. Könnyebben gyógyulnak a sérülései, mint egy halandónak. Különleges egyensúlyérzékkel bír.
 -Olyan betegsége van, ami napról- napra gyengíti- bármikor belehalhat. Az gyógyulást keresi több, mint száz éve.

Foszló lapokat reptet a szél. Egészen a fellegekig kergeti őket, azok pedig engedelmesen szaladnak a magasztos enyészet felé. Bennük él a mohó-karmazsinnal festett kudarc, a fájdalom állott, orrfacsaró szaga és a gyűrött sorok között én.