Kőrengeteg

[KáoszFöldje]

A Névtelen hegy északi részének nyugat felé elterülő része.
Sokan nevezik Ködhegységnek is, mivel gyakorta vész ködbe a taréjos vonulat, melyen érezhető, hogy közel van a természet népeihez. Mivel errefelé kevésbé csupaszak a hegyoldalak, elég sokon megkapaszkodott a fű és kisebb bokrok cserjék. A lankásabb részek tavasszal virággal borítottak is, főként a Tündér völgy közelében és a Lírics folyásánál.

De eme bájos vonás senkit ne tévesszen meg, a ködben gyakorta zuhannak le emberek és a kőgörgetegeket is rejti, olykor még a hang is túl későn érkezik meg.

[Samayo]

Rebane

Hatalmasat szippantok a levegőbe. Bűntudattal fújom ki a torkomat simító hűvöst. Shivente. Drága madárkám, vajon mi van veled? Hogy megy a sorod? Talán.. talán mégis ott kellett volna hagynom neked a levelet. Kezem zsebembe csúszik, összegyűrt fecnit kaparok elő. Finoman hajtom ki, hisz ez kincs, kincs, amit a Pacsirtának szántam. Szántam.. keserű ez a szó. Savanykás, mert tényleg oda akartam adni, de tudom, nem engedett volna el, tudom, megrémült volna. Jobb így. Túl sokat látott belőlem, túl sokat a gyengeségemből, különben sem akarok a szeme láttára kipurcanni. Vállamat reflexszerűen rántom. Visszacsúsztatom a papírlapot. Nem tehetek többet, életről és a halálról nem én rendelkezem. Még a sajátomról sem.

Szeretem az itteni talaj érintését. Talpaim szinte belesimulnak a földbe, finom élvezhetően udvarolva a tájnak. Táncra hívnak a cserjék, duruzsol a fű. Én pedig éneklek nekik. Dalba öntöm bűneim, gyengeségeim, örömöm, történetem is. Ők megtudhatják, szájukat pecsét zárja, egyébként sem pletykás népek.
Markomat az ég felé tartom. Áttetsző bóbitákat ültetek egy szellő hátára. Dobálja őket, kering velük, és ahogy halványulnak, beléjük kap, kócolja őket. Mikor délibábaim végleg elfakulnak, szomorú- kacéran arcomba cirógat, tova libben, én pedig hálásan mosolygok utána. Senkivel nem találkoztam hosszú ideje. A társaságom kimerül az itteni teremtményekben, akikhez rendkívül hálásan szólok ugyan, de ők nem túl beszédesek. Hiányzik már, hogy valaki hangját hallhassam. Hosszú- hosszú idő.. Bár, hogy őszinte legyek már nem számolom, hányszor bukott a horizont alá a nap. Lényegtelen is panaszkodni, hiszen nem ezért vagyok itt. Keresek valamit. Valamit, ami többé tehet, ami által még egyszer, utoljára jó lehetek az Aranymadárhoz, amivel kiengesztelhetem őt.

Lábujjhegyen szökkenek előre, meg-megpördülök egy kellemes régi dallamot dúdolva, csodaszép. Most csak magamnak szól minden hangjegy, minden ütem engem szolgál, nekem cseng. Hangos vagyok. Biztosan zajosan harsogok, de ez most kell, kell, hogy ne érezzem egyedül magam. A tér elmossa szavam. Régen, ezelőttig nem voltam távol ennyi ideig az emberektől, Shivtől meg végképp nem. De.. Most máshogy van. Most máshogy kell lennie.
Nem tudom, merre tartok. Csak megyek, amerre az ösvény vezet, megyek a kottákat sodró légáram után. Kergetőzök a semmivel, elbújok a felhők elől. Gyerekként viselkedem, holott sosem voltam az. Ezután sem leszek, de itt senki nem lát. Itt senki nem hall. Itt..

Sokadik szólamot pöckölöm ajkaim közül, de a szél ezúttal valami idegennel ötvözve válaszol nekem. Vagy csupán a képzeletem űz belőlem tréfát? Tengelyem körül sokadszorra fordulok körbe, parányi változásokat keresve. Térdeim megrogyasztva guggolok a földhöz. Közelről vizsgálódom, lélegzetim csendesítve szuszogok, miközben orrom hegye szinte érinti a földet. Semmi különös. Mégis, akkor mi lehet..?

Képzelegnék?

[Rebane]

Kedves Samayo :]             

Még én sem tudom igazán, hogy kerültem ide. Miért pont erre jöttem... Egyáltalán, hogy volt erőm felmászni ide? Hiszen sebem még mindig hasogat, mintha még mindig ott lenne bennem az a penge. Talán, már sohasem fogom tudni igazán kihúzni magamból. Talán a furcsa heg, mi marad majd utána, örök bélyeg lesz rajtam mint "űzött vad".

Hosszú sóhajok hagyják el számat, mik kellemesen meleggé tették már az előttük húzódó sötét anyagot. Nem... Nem mutatkozom kendőm és kapucnim nélkül, talán túl rémisztő lennék ennek a valakinek.
Igen...
Hallom a hangját, ahogy dúdol, dalol, és nem is tudom pontosan mióta, de követem már. Látni igaz nem látom, csak halvány árnyékát, de hallom, hogy merről fújja a szél a különös dalocskát, és egyre csak követem. Mintha megbabonázott volna. Kitudja, lehet egy boszorkányhoz van szerencsém, aki így keríti hatalmába áldozatait...

De nem különösen foglalkoztat. Ha boszorkány, és csak csiricsáré varázsfőzetének receptjéhez kellek, mint élő hús, hát legyen. Hiszen meg van parancsolva nekem, hogy saját utam járjam. Én pedig követem a parancsot, mert jó diák vagyok. Talán a legjobb... A leges legjobb.

Kisebb cserjék mögött meg-meg álltam, egy lélegzetvételnyi időkre. Nincs még túl sok erő bennem, hogy olyan gyorsasággal kövessem ezt a különös lényt, mint ahogyan ő halad. Táncol netán? Vagy csak szalad? Bár elmémben inkább egy táncoló, ifjú hölgy képe lebeg. S bár dallamai nem mindig vidámak, és nem mindig a legszebb dolgokról mesélnek, mégis olyan felhőtlennek és szabadnak érzem, milyet én elképzelni nem tudok. Vagy ha el is képzelem, az állítólag, már nem szabadság.

Lassan mozdulok újra, előrébb lépek, de a hang abbamarad, és hirtelen az a halovány homály is eltűnik szemem elől. Délibáb lett volna? A magasságtól való félelmem délibábja, hogy inkább erre a dallamra figyeljek, és ne arra, hogy mégis én ostoba, milyen magas helyekre is száműztem magam?
Tovább indulok, még előrébb, egyenesen abba az irányba, hol még utoljára láttam. Bár nem nagyon kell gondolkoznom, velem szemben volt valahol.
Nem akartam megijeszteni, abban biztos vagyok, ahogy most sem igazán ez a célom. Bár lehet, hogy egy ilyen dallamos, és vélhetően tiszta lénynek, ijesztő lesz az én nagy termetem. Ráadásul, hogy csak két szememmel találkozhat, más részem nem láthatja...
Közelítek. Lassan, óvatosan. Lehet támadni fog, lehet bántani akar majd... De azt hiszem, erre is fel vagyok már készülve.

[Samayo]

Rebane
"Hozzám ér, és fáj, hogy el nem érem.."

Óvatosan emelkedek fel. A neszek csak nem tűnnek, így megpróbálva elűzni őket, koponyám rázom. Kontyba fogott tincseim oldalra lendülnek, néhány közülük megszökve simít lábszáramba. Sejtésnyi riadtság kaparja bordáim, űz a félsz, hogy esetleg újra, hosszú időre, nagyon eluralkodik felettem a nyavalya.. De nem fog. Nem engedem, vigyázok. A gyógyszertartalékaim is elegendőek még pár napra, esetleg egy hétre, addigra pedig valahonnan újabbakat szerzek.

Először jobbra, majd balra kapom fejem. Vagy igazán megbolondultam, vagy tényleg van itt valami. Csak akadt egy kis gond. Annyira elszórakoztam a buja szellővel, azzal, hogy semmiket teremtsek saját mulattatásomra, majd végignézzem, ahogy beleolvadnak a világ mindenjébe, hogy észre sem vettem, mikor ereszkedett köd a vidékre. Puha, kedves vakság ez, ami az érzéket bódítja. Hasonlít rám. Legalább egy kicsit olyan, mint én. Tekintetem csalja. Csalfa huncutul van ott mindenütt, mászik bőrömre, játszik sóhajaimmal, nyeli el érintéseim.

Beszélni kezdek hozzá. Finoman dorgálva őt, amiért nem szólt, hogy jön, amiért eltakarja előlem az  égbolt tengerét, amiért elmossa előttem az ösvényt, amiért tapogatózni kényszerülök. S ő válaszul rám leheli nedves kényét, mesét mutat, formát bont, alakot rajzol magából. De.. talán csak én képzelem, talán csak én látom benne a sorba font képeket. Halkan duruzsolok neki. Titkon érintem, tapogatom, közben valamerre lépdelve.

Pajkosan nyúzom, túrok bele, szólongatom; benne felejtem magam a szürke fátyolban. Így, amikor ujjhegyeim ismeretlen anyagba kapnak, rémülten hallgatok el. Hátrálnék, ám ujjaim nem engedelmeskednek. Riadalmam görcsös szorításra készteti őket, és akármennyire is távolodnék, csak marom, szorítom. Talpam alatt kövek morzsolódnak, pattogva gurulnak, majd zuhannak a mélybe. Tam-tam-tam. Dobog bizony.

Pár kihagyott szívkattanás, egy adag adrenalinlöket, és máris rendben vagyok. -Rám ijesztettél- pusmogom orrom alatt, és elengedem a markomban szorongatott anyagot. Majd leplezetlenül, szemeim hunyorítva méregetem őt. Homályos lepelként csüccsen alakjára a köd. Türelmetlen zavarom a nyirkos párát arrébb, hogy egészen közelről, precízen szemlélhessem az idegent.

Jóval magasabb nálam, és alig látszik ki belőle bármi is. Jól becsomagolta magát. De azt hiszem megbocsáthatok neki ez egyszer, hiszen talán legfontosabb részét fedetlen hagyta: ezüstbe olvadó tengerszín tekintetét. Sajátjaimat övébe fúrom, elmosolyodom.

[Rebane]

"Úgy várom már, hogy messze vigyen."         

Megyek, mintha biztos lennék lépéseimben, pedig már régen nem. Hiszen, a köd mintha csak egyre sűrűbb lenne, és nem látom se elejét, se végét ennek a hegyvonulatnak. Ijedtség? Pánik? Ez az lenne, mi most mint egy macska kezd dörgölőzni hozzám, hogy aztán a földre rogyjak, és várjak valami isteni csodára mi innen levezet? Erősen valószínű.

De csak megyek, nem engedhetek ilyeneknek. Nem hiszen tanultam, hogy nem szabad, főleg, hogyha valaki van a közelben. Még ha csak egy gyenge, vagy éppen csak gyengének vélt nő is. Ki tudja, azokban is mi rejlik, micsoda praktikákkal képesek, az erősebb férfiakat uralmuk alá vonni. Tudom, megtanították már nekem, jobb mindentől kissé ódzkodni, semmint később bánni, hogy nem tettük meg a kellő lépéseket.

Szemem is összehúzom kissé, próbálok valahogyan eltalálni... Bár még mindig nem tudom hová. Azt a valakit kéne, akit eddig is követtem. Ki tudja, lehet még ismeri is ezt a helyet, ha már ilyen fesztelenül táncolt és énekelt errefelé.
Kéz...
Érzem ahogy mellkasomon összegyűrődik az anyag, és egyre csak kapaszkodnak belém, de hiába még mindig nem sokat látok belőle. Inkább a kihulló kövekre figyelek, miknek hangjától akarva-akaratlanul is összerándul mindenem. Megragadom aki előttem áll, nem igazán érdekel most az sem, hogy talán mélybe akar taszítani, és vele együtt lépek oldalra kicsit. Nyugodtan mozdulok, hiszen ha ugrok és elesünk, talán az egész hegy beomlik alattunk. Az kéne még nekem, rémálmom válna valóra...

Nézek. Ki a fejemből. Vagy el oldalra. Még én sem tudom igazán. Csak tarom kezemben, a tőlem érezhetően jóval kisebb valakit, és várom, hogy végre minden részem, újra a helyes rendje szerint működjön. Mondjuk egy lassabb légzés, és egy nyugodtabb szívverés igencsak rám férne.
-Rám ijesztettél
Szólnak rám végül. Bár nem vádló és nem is igazán számon kérő, csak úgy egy mondat. El is engedem, hátrébb lépek tőle is némiképp, s csak most nézek rá. Biztos vagyok benne, hogy ő volt a daloló, hiszen hangjának színe ugyanolyan, mint a dallamé volt. Vagyis, hasonló...
- Nem volt szándékomban ijesztgetni.
Külsejét jól végigmérve, most már biztos vagyok benne, hogy "szemfényvesztő"-vel van dolgom, ahogy mesterem nevezné az ilyen embereket. Számára mindenki az akinek egy kicsi köze is van a mágiához, s a fehér haj, egy ilyen fiatal archoz, pontosan erről tanúskodik.

Majd még egy utolsó méregetésnek vetem alá. Lehet, hogy már kellemetlen számára, ahogyan viselkedem, ahogyan nézegetem, de minden erőmmel azon vagyok, hogy meggyőződjek róla, se fegyver se fenyegetés nincs mivel árthatna nekem. Bár, ha már "szemfényvesztő", akkor valami biztos van nála, vagy benne, amit én nem láthatok, így mindenképpen kicsit távolságtartónak kell vele lennem.
- Gondolom, ismered ezt a helyet.
Egy utalás, vagy mondjuk úgy egy elég erős célzás arra, hogy bizony nekem meg halvány sejtésem sincs arról merre kellene mennem. De nem, nem fogom bevallani szemtől szemben, hogy ez így van. Gyengeségről nem fecsegünk.

[Samayo]

Rebane
"Lehet, képzelem őt.."

Hangja a levegőbe borzol. Egyszerű kijelentés, mégis oly sok mindent ki lehet deríteni belőle, ha az ember tudja, hol keresse, egyáltalán, mit keressen. Pacsmagolom csöppet szavait, kóstolgatom, ízlelgetem a hangot. Rejtélyes fickó, kíváncsivá tesz. Akaratlan elvigyorodva billentem oldalra fejem, hátha így mélyebbre láthatok benne. Nézem őt- nézem- nézem.. de sajnos nem. Viszont ő is hasonló tevékenységet folytat, és ez meglep. Mondanék valamit, de nem igazán tudom, hogy kérdezzem meg, mit kérdezzek meg.

Tetszik nekem ez az alak. Általában nem vizsgálgatnak ilyen sokáig az idegenek, csupán rám néznek, kineveznek különcnek, vagy ne adj isten valami közveszélyes fertőnek, és vagy megpróbálnak karóra tűzni, vagy igyekeznek minél gonoszabbra szűkítve szembogaraikat, távol kerülni tőlem. Az ő hamuval szórt kékje viszont nem enged engem, kapaszkodva tapint, szétbont, majd összerak, darabonként vizsgál. Ő még nem döntötte el, számára melyik kategóriába illek. Örülnék, ha nem a karós változat mellett döntene, nincs kedvem futni.

Vállat vonok. Nekem már csak ez az utam. Menekülni. Csoda, hogy a lábaim még nem költöztek el tőlem mondván, satnya gazdájuk vagyok, keresnek valakit, aki jobban megbecsüli őket. Pedig én igazán próbálom óvni őket, igazán próbálok kíméletes lenni hozzájuk, de ha egyszer mindig bajba kerülök! És, ha egyszerűen sehogy sem tudok kibújni a bőrömből és olyan valaki lenni, aki nem vagyok.

Tekintetében másféle tükröződik. Úgy tűnik, megtalálta bennem, amit keresett, vagy csak ráunt, feladta? Mindenesetre még nem kapott elő semmilyen husángot, nem kezdett el mocsok dolgokat kiáltozni utánam. Kifejezetten jó jel.

- Gondolom, ismered ezt a helyet. -  szakít ki hangja már-már nosztalgikus hangulatomból. Nem kérdezte, csupán közölt valamit, amiben reménykedett? Úgy tűnik, ő sem ismerős errefelé. Vajon, hogy került ide? Egyáltalán mikor? És én miért nem vettem észre? Válasz helyett én is közlök vele valamit. - Gondolom, te nem - aprót lépve felé, elvigyorodom. Azt hiszem, hiba volt, hisz sikerült elérnem, hogy újabb kőzetdarabok ugráljanak a szakadékba. -Oppsz!- nyögöm félhangosan, majd kezemmel felé nyúlok, hogy karja táján elcsíphessem az anyagot - Gyere, menjünk innen mielőtt lebontom a hegyet! - gyengéden húzom valamerre másfele, mint amerre vagyunk. Sejtelmem sincs, melyik a megfelelő irány, de neki sem, úgyhogy..

Lábam alól olyan hirtelen tűnik el a talaj, mintha ott sem lett volna. Ösztönösen engedem el őt, nehogy magammal rántsam, és mielőtt még arra a sorsra jutnék, mint a sziklatöredékek, fél karral megkapaszkodom a peremben. Szívem háborog, egészen úgy, mintha át akarná törni bordáimat. Én mégis élvezem, élvezem, mert dönthetek, mert elhatározhatom, mit teszek. Bizony tenni fogok, tenni, hogy úgy legyen, ahogy én akarom. Addig ficergek, amíg mindkét karommal biztosan fogódzkodok, majd felkönyökölök, és az idegenre tekintek.

- Mondanám, hogy csatlakozz, de szerintem jobb lesz, ha hátrálsz egy keveset - búgom neki vidáman.

[Rebane]

"Kérdezd meg miért, nincs ki felel..."         

Egy halk, de kellően elégedetlen mordulás szökik fel belőlem, ahogy szembesít azzal a ténnyel ez a hölgy, mit mint mondtam, semmiképpen sem szeretnék tudtára adni. Bár gondoltam, hogy rájön belőle, hogy tudja, mi fán terem egyetlen mondatom, de reménykedtem benne, hogy nem kell kimondani. Főleg nem neki.

Tovább is méltatlankodnék... Már ha ez nevezhető annak. De ahogy felém lép, nos inkább maradok az engedelmes formámnál. Úgy is túlságosan érdekes kezd lenni számomra, hogy ne akarjak megtudni róla mindent. Aprólékosan, akár még kérdezve is, hogyha úgy szükséges, de mindenképpen valamit... Akármit! Mondjuk azt, hogy gyönge nő létére, miért van éppen egy ilyen helyen, ráadásul teljesen egyedül. Lehet nem is egy gyönge nő... Itt kezdődnek a kíváncsiskodásaim nagy nagy kérdései.

Ahogy karomba mar, nem rántom el kezem, bár állítólag nem lenne szabad ezt sem hagynom. Vigyázni kell, mert akár érintéssel is ölhet a szemfényvesztő. Vagyis, érintésnek álcázott, valami lesújtó támadással, ami természetesen az én számlámra íródna fel mint: „Egy gyönge nő legyőzte” címen. Ez pedig... Nos nem vetne jó fényt se rám, sem mesteremre... Bár kérdés, mennyire érdeklem én már őt?

Szavait előbbi gondolatom miatt alig hallom meg. Pedig vicces dolgot állított, mit máskor talán még meg is mosolyognék, annak ellenére, hogy ilyeneket is jobb kerülnöm. De miért ne tehetném meg, hiszen mosolyomat úgyis eltakarná kendőm... Valamint, már így is alapból mosolygós arcom van. Talán fel se tűnne neki.

Csak biccentek végül, és vele együtt mozdulok, de a talaj valamiért jobbnak véli, hogyha kicsúszik lábunk alól. Pontosabban inkább a furcsa fehérhajú lába alól, engem megkímél ettől a kíntól. De persze nekem bőven elég, hogy látom, ahogyan a hölgy a semmibe vész. Lezuhan… Ebből a magasból, ő lezuhan, valahová.

Hihetetlen érzés fut át rajtam. Egész eddig bujkált bennem a magasságtól való félelmem, de most mintha csak felrobbant volna bennem valami, szökik ki ölemtől elindulva, egészen fel mellkasomig, végig combomon, minden egyes apró végtagomat átjárva, és bénítva. Csak nézni vagyok képes, ahogy megkapaszkodik, ahogy felhúzza valamennyire magát. Állok, mintha megkövültem volna, mintha szoborrá lettem volna.

- Mondanám, hogy csatlakozz, de szerintem jobb lesz, ha hátrálsz egy keveset.
Szavaira kicsit felocsúdok, és azt hiszem itt az ideje, hogy... Valahogyan legyőzzem ezt a félelmemet. Még ha csak egy kis időre is. Hiszen nem hagyhatom, hogy most lezuhanjon.
Még a gondolattól is a hideg szaladgál a hátamon. Zuhanás, a mélybe...

Négykézlábra ereszkedem, és úgy kezdek el, a stabilnak tűnő, bár ki tudja még mit rejtegető köveken megindulni felé. Meg-megremeg minden mozdulatom, sajnálom, nem tudok rajta igazán uralkodni.
Lassan felé nyújtom kezem, és igyekszem tekintetemmel az övét keresni. Segítenem kell neki, hogyha le akarok innen jutni.

Ahogy egyre nyújtózkodom, hasamon ejtett sebem, egy pillanat alatt pattan el, és kezd kellemes vérzésbe. Időbe telik majd, mire átissza magát vérem a kötésen, majd magán a ruhámon is, így nem igazán aggódom. Ráérek majd akkor ha már látszik. Ki tudja, neme valami vérlény, ez a lány, és... Most vérem szagát megérezve, nem-e kíván rám támadni. Rossz lépés, de azt hiszem képes leszek megvédeni magam. De most még mentenem kell. Egyedül nem fogok lejutni innen.
- Fog meg a kezem.
teszem végül egyértelművé, miért is csinálom amit. Remélem nem fog ellenállni, hiszen elég nagy munkám van most ebben, amit teszek. Egy jó nagy agymunka...

[Samayo]

"..szilánkjain szökdécsel a fény"

Nem vagyok én valami böhöm súlyú dolog, főleg nem, hogy egy ideje csak friss, hegyi levegőt sikerült nyelnem, de karjaim gyengének bizonyulnak, már sokadszorra. Pedig megtanulhatnák annyi függés, csüngés, miegymás után, hogy kötelességük erősnek lenni, ha egy életképes szervezet részei akarnak maradni.

Nyögdécselve próbálkozom feljebb tornázni magam, de unalmas apránként sikerül csak. Így, amikor egy utasítást, és egy kezet kapok segítségül, szemeim felragyognak, kimondhatatlan örömmel nyúlok utána. Mégis félbeszakítom a mozdulatot, mert menne egyedül is, mert igazán menne egyedül is. Aztán végül győz a lustaság. Ujjaim övéire kulcsolom, beleszorítok, hogy érezze, nem valami erőtlen fruskát kapar fel a hegy pereméről, hanem igazi férfiembert.

Hosszú ideje már, azzal bajlódom, hogy mindenki törékeny nőként kezel, holott semmi szükség rá. Arról sem kellene tudniuk, hogy a hölgyek sorait gyarapítom, nem, hogy előzékenykedjenek, vagy védelmezni próbáljanak. Azt hiszem, ezt vele is tisztáznom kellene, így miközben segít felkotorni magam a peremről újra a szent hallgatásba török.

-Megoldottam volna egyedül is, kedves idegen, és akkor nem kellett volna összemocskolnod magad- vigyorgom rá, mert végül is le is lökhetett volna, de megköszönni nem fogom. Illem ide, vagy oda, én nem kértem, és ha nem kértem, miért köszönném meg?

Van ereje az biztos. Érzem mozdulataiban, ahogyan húz, mozdít rajtam, érzem az erőt. Bőrének is érdekes tapintása van. Olyan mint, amikor gyémántot csiszolnak, és az ékkő morzsalékát összegyűjti valaki, bőrére szórja. Ettől olyan furcsán érdes lesz, de neki ugyanakkor nem annyira durva, mint az elvárható lenne.

Amint sikerült épségben felpakolódnom a szirtre, lágyan engedem el ujjait, nem is nagyon akaródzik, olyan rég volt már, hogy érinthettem, annyira hiányzott már a tapintás. Lopva belesimítok még tenyerébe, mielőtt feltápászkodnék. Leporolom magam, szippantok a levegőből. Szeretem. Finom, édes lég.

-Merre tartasz? Hogy keveredtél ide?- kérdezem csak úgy mellékesen, és elindulok újfent valamerre, amerre talán kevésbé akar elnyelni a mélység. -Gyere utánam, valahova csak kijutunk!- és kacagok bele a szélbe, nevetek neki, egy lágy kis fuvallatnak, ami most bájosan leng körbe. Majd megállok, visszafordulok, és kezem nyújtom az idegennek. -No, gyere, nem bántlak!- szökkenek közelebb hozzá, kíméletesen megragadom jobbját, mosolygok neki, gyengéden vonom magam után. -Gyere..- duruzsolom csendesebben.

[Rebane]

"...és átpattan vállamra, hogy boldogságom leljem benne."                   

Határozott érintése kissé meglep, hiszen volt már szerencsém pár nőhöz, de mind gyengéd volt... Ő nem az. Határozottsága vetekszik talán még az enyémmel is. Csak méretünkben van különbség, de úgy tűnik, akaraterőben semmi.
Meglep, és mondjuk úgy kissé le is nyűgöz, hiszen, szeretem az új dolgokat, a különlegességeket. S úgy tűnik, neki nem csak haja különleges színű.

- Azt hiszem, nem lettem mocskosabb, mint amennyire már az voltam.
Válaszolok, szintúgy mosolyogva, bár még mindig számat nem láthatja. De tekintetemből leolvashatja... Tudom jól, megfigyeltem már, hogyha mosolyog az ember, a szeme is mosolyog. Így azt hiszem, senki nem fogja bánni, hogy még nem látja elcsúfított arcomat.
Talán meg is lepném vele. Lehet el is ijeszteném...

Én hallom csupán, hogy hangja trilláik a szélben? hogy különlegesen csilingel és dallamos annak minden hangsúlya? Micsoda hang... Olyan érzésekkel teli, mihez fülem, nos őszintén szólva nincs szokva. Főleg, hogy úgy tudtam, a nők nem igazán beszélnek idegenekkel, csak sejtelmesen kacarásznak. De ő... Megint csak másképp viselkedik.
Boldog... Vagy csak annak tűnik?
Netán ezzel akar kábítani?
Mégis szavait követve, felé indulok. Bár sebemből még mindig szivárog vérem, úgy érzem nem vészes, s azon kívül, hogy egyik tenyerem kissé rányomom, semmi másra nem lesz szükségem. Majd eláll...
- Parancsot teljesítek.
S ezzel az egy mondattal mindkét kérdését meg is válaszolom, úgy érzem. Talán még kérdezni fog... Mert már most kellemesen duruzsol.  Kellemes hallgatni. Mesélhetne még. Történetet, vagy akármit. Akár még énekelhetne is, ahogyan az előbb.

Kezem után kap... Nem ellenkezek, érintésére mégis egy pillanatra agyam visszakozni kezd. Elvégre, úgy tanultam, hogy kerüljek mindenféle ilyeneket, főleg olyan hölgyekkel, akik ennyire különösek. De nem érzek veszélyt... Nem, egyszerűen nem...
Vagy lehet pont a csilingelő hangja miatt kéne tartanom tőle? Már el is kábított volna?
A lényeg, hogy le kell jutnom, addig pedig...
- És te hogy kerültél ide? Merre tartasz?

[Samayo]

„..dalt dúdol a fülemülék nyelvén, dalt a fényről, neked”

Az egekért! Miért kell már annyit noszogatni? Puffogok magamban, és jobban szorítva kezét, aztán elmosolyodom. Legalább van kit noszogatni. Annyira jól esik érintenem őt, annyira kellemes végre valakit éreznem. Ő él. Biztosan él. Most nem elmém szórakozik, nem gondolataim űznek velem csúf játékot, ezúttal ő tényleg van. Igazi.

Sóhajom hosszan elnyújtottra sikerül, némi keserűt fröcsög a légbe, eleget, hogy rémült emlékezésbe kezdjek. Számomra ijesztő a fanyar, a kín, hisz volt részem belőle elég, hogy szívem kellően összeszoruljon, ha régi ismerőse hangját hallja. Ha lépteire lesz figyelmes, vagy csak mások vonásai mögött leheletnyin felfedezni véli, menekülőre fogja. És most, hogy az én ajkaim közül tépte ki magát, oly csendesen megbúvva leheletemben, de biztosan ő, a fájdalom, most gyáva lettem. Gyáva. Szívemben reszketeg dobbanások, melyek erősen csapódnak mellkasomnak, mintha torkomban is űznék kergetőzésüket, őrjítő, lassú, kínzó játékot játszva érzékeimmel, csalnak. Bódít, mintha még az idő is megállna kacagni nyápic sajgásomon, hogy aztán nyelvét öltve rám szaladjon tovább, és ne érhessem utol.

Közben ujjait egyre csak erősen markolom, nem szándékosan, muszájból. Kell, hogy fogjam, hogy ne hagyjam magam elfolyni, hogy bátortalanságom elhajszoljam. Csak kell. Borzongva inogok meg egy percre, próbálom kinyögni, hogy merre tartok, de még, ha tudnám, sem lennék képes közölni. Fejem konokul a földnek szegezem. Előre haladni. Ez a célom. Elhagyni a pillanatnyi gyengeséget. Levetni a fájó múltat. Nem engedni a lágyan simító relikviáknak magukkal vonni gondolkodó részem. -Előre.- mutatok végül valamerre szabad kezemmel. Előre.. Igen, Yo, csak előre. Nem nézel hátra, nem törődsz azzal, ami ott van, amit elhagytál, ami megsebzett, előre, te mafla, előre, te hasztalan.

Aztán hirtelen megállok. Arcom a felhők felé fordítom. Pajkosan borzol belé egy fuvallat. Folyik a szép. Élvezem. Kedves nekem a gyönyörű, fehér, habba mártott formátlanság. A jelen. A most. Tiszta, alaktalan, tökéletes, amilyenre mindig is vágytam. Szemeim lehunyom. Hagyom, hogy lélegzeteim szabálytalan törve fel garatomról, morzsánként bukjanak számból. Ott jelleget kapva, aranyló szárnyakkal csörtetve fúrják magukat a habszín kristályok közé. Újabb pillék. Napként folynak a liliomszínbe. A férfi felé fordulok, ezúttal már letörölhetetlennek látszó vigyorommal képemen, újra duruzsolva neki. -Látod? Őket követem.- bátorítón szorítok fogásomon, amikor a néhány általam kilélegzett kószából egy vállára libeg, ott kacag egyet, majd fénylőn karolja fel egy légáramlat, hogy magával sodorja és hamarosan már csak fakuló ragyogó pontként emlékezzen néhai magáról. -Nem hosszú életük. Sosem léteznek igazán,- magyarázom sejtelmesen –de tudod, valótlanságukkal együtt az enyémek.- csupán remélni merem, hogy nem vette észre a korábbi rémült szótlanságot, nyúlszívű énem kicsapongását, így terelek. Sustorgó mézesen töröm újra a csendet. -Nekik nincs nevük. Nekem van, Yo. Nem nehéz megjegyezni. A tied..?- kérdezném  tovább is, de bordáim közé fájdalom mar, hörögve tudnék csak nyögni neki, azt pedig nem akarok.

Lábujjhegyre állok, hogy parányival közelebb érjek a ponthoz, ahol fülét vélem, és suttogok. -Álljunk meg, kérlek! Pihenjünk kicsit, rettentő mód éhes vagyok!- hazudom bazsalyogva, édes hihetőn. -Kérlek.. kérlek egyél velem te is, rád fér egy csipetnyi..- elhal hangom. Hogy leplezzem, azonnal megálljt parancsolok lábaimnak, kelletlen engedem el kezét. Leguggolok, hátamról leemelem a batyut, majd törökülésbe szenvedve magam, ölembe öntöm a táska szerény tartalmát. Pár érme, tucatnyi üres üvegcse, egyetlen, ami félig van, és egy fésű, ami a Pacsirtáé. Felragyog tekintetem, ahogy megtalálom utolsó szelet kenyerem. Kemény már, de ehető még. Falatnyit török  belőle, majd a fiola tartalmával leöblítem, annak ízétől fintorogva nyújtom az élelem nagyobb részét az idegennek.
-Tessék, egyél csak!

[Rebane]

Volt egyszer... Lesz-e még?

Türelmesen megvártam válaszát, ami, nos nekem nem sokat jelentett. Vagy... Lehet ugyanazt mondta, most ezzel ő is, mint amit én mondtam neki korábban válaszommal? Hogy halvány sejtelmem sincs, merre megyek, csak visz a lábam, valamerre, a... A semmibe? Igen, azt hiszem, ezt szerette volna mondani, vagy ha mégsem, nos akkor jól megcsavarta ezzel az egyetlen egy szavával válaszát.
Éppen ezért, nem is érdeklődöm tovább, bár lenne ezer kérdésem. Miért? Hogyan? És egyáltalán van célja? De még most várok vele...

És nem is hiába vártam. Megáll, mintha csak valaki parancsolta volna neki, és... Nem tudom mire vár. Még szemeit is lecsukja, és úgy... Mit is csinál?
Tovább fogom kezét, és mivel mást nem igazán tudok tenni, hát figyelem. Ahogyan a halvány fuvallat a hajába kap. Cikázik minden szála vele, óvatosan olyan hullámokat vetve, amilyet eddig azt hittem csak a víz tud.
Akaratlanul is eszembe juttatja gyermekkorom, mikor még saját szüleimmel éltem, mikor még nagyon ostoba kis kölyök voltam. Talán akkor láttam utoljára ilyet, mikor a fekete hajú, velem egy idős kislánykákat figyeltem. Bár ők szaladtak, kergették a lepkéket... Igen, azt hiszem azokat. Én pedig, egy ideig kergettem őket, mert mindig meg akartam húzni a hajukat.
Őszintén szólva, most is szívesen meghúznám, ezeket a fehér tincseket. És egyáltalán nem azért, hogy fájdalmat okozzak neki, bár biztos vagyok benne, hogy azt tenném... Nem, egyszerűen csak túl szép a haja... Csillog, és hófehér, és... Valami elképesztő vágy kapott el, hogy egy tincsét magammal ragadhassam. Hogy elvegyem... Hogy az enyém legyen.

Csak akkor tudom elterelni gondolataim róla, mikor valami különös aranyszínt látok. Nem értem micsoda, nem láttam még soha hasonlót. Ezért is van, hogy kissé félve húzódtam el tőlük, mikor felém vette irányát, de szerencsémre, hamar el is tűntek. Ijesztő... Ilyenben még tényleg sosem volt részem. Szemfényvesztés!
- Szóval, ezek a valamik... Mik...
Inkább mégsem folytatom, csak nézek utánuk, majd újra vissza, immáron már számomra névvel rendelkező valakire. Yo... Soha nem hallottam még ennyire rövid nevet, bár ha a saját nevemre, a valódira gondolok, nos az sem a leghosszabb. Jis... De úgysem fogom ezt elmondani. Már régen nem ezt a nevem használom, már régen nem így neveznek engem...
- Rebane.
Mégis nehezemre esik új nevem kimondani, hiszen akitől kaptam, már régen messze van, már ki tudja merre jár, és ki tudja miért küldött el. Olyan dolgok amire talán az életben nem fogok választ kapni. Amire talán nem is kell, csak mint hű tanítvány, követnem kell egyszerű parancsát. Menni... El... A saját utamra.

Ám hamarosan újra megállni kényszerülök, úgy tűnik ideiglenes vezetőm nagyon nem akar tartani a bizonyos előre felé. Kicsit összehúzom szemem, ahogy egészen közel hajol hozzám, és halkan suttogni kezd. Túl idilli, túlontúl közvetlen ez a viselkedés számomra. Vagy ez hölgyeknél természetes, ez a bazsalygó hang, ez a gyönge érintés? Volt dolgom velük, de nekik fizetni kellett, hogy így viselkedjenek... Vagy meg nagyon le kellett sérülnöm...
- Rendben.
Kicsit szófukar lettem, de azt hiszem, csak azért mert elkezdtem tartani tőle. Szemfényvesztő... Nem tudom kiverni a fejemből, túlságosan belém lett nevelve, hogy az ilyenektől amennyire csak tudom, tartsam távol magam, mert semmi, de semmi jó nem sülhet ki belőle. Lehet mesteremnek volt dolga velük... Sőt mondta, hogy volt. De nem mondta, hogy mi, miért...
Lehet pont kedvességével akar "elcsábítani"?

Mindenesetre, nem most fogok ellenkezni, inkább én magam is leülök. Elvégre, rám férne kicsit, talán így sebem is hamarabb befejezi sajgását, és újult erővel tudok majd nekiesni, a talán elég hosszú saját utamnak.
Kicsit oldalamhoz nyúlok, és csak így ruha alatt megigazítom kötésemet, addig is, még Yo eszeget egy kicsit. Elvégre, nekem is van sajátom, de nem igazán...
- Igazán köszönöm.
Jó, mégis éhes vagyok. Ahogy felém nyújtja, mindenféle illedelmes elutasítás nélkül, már el is veszem az ételt. Elvégre, ha adnak, miért ne fogadjam el? Lehet mérgezett, lehet valami szemfényvesztés benne, de azt hiszem ezeket mind fel fogom ismerni az első falatból. Ha mégsem... Nos őszintén szólva, nem is bánnám halálom.
Lehúzom orromat, és számat takaró kendőmet, és úgy kezdek el enni, mintha most nem életem egyik legrondább sebét mutatnám a másik felé. Mondjuk, én magam már megszoktam, nekem már olyan akár egy védjegy.
Csak a hölgyek nem szeretik annyira. Ők valamiért tartanak tőle, hogy hozzáérjenek, hogy ránézzenek. Hosszas szemezgetés után tudnak csak dűlőre jutni, hogy amúgy nem harap sebhelyem, sőt én sem nagyon.
- Ha gondolod, akkor én is tudok adni neked, van nálam is, lehet valamivel frissebb.
Kissé motyogok, ha nincs rajtam kendőm, annyira nem szeretek artikulálni. Elég groteszkül néznék ki vele.
Kis szütyőmet én is lehámozom, bár én oldalamon viselem, és egy... Nos hasonlóan száraz állapotában lévő kenyér szeletet veszek elő, bár valamivel nagyobb, mint ami nála volt.
- Úgy tűnik, ebből majd vadászat lesz.
S már harapok is bele a tőle kapott szárazságba... Halvány mosoly húzódik, amúgy is vigyorgós fejemre. Nem tudom mikor ettem utoljára, az elmúlt napokban, nem sok kedvem volt hozzá...

[Samayo]

..és lemesélem a csillagokat neked

A már jól ismert érzés: mintha jégcsapot nyelnék és kis, kiálló kristályok égetnék útjukat végig. Úgy, mint abban a mesében.. nem is tudom, mi a neve. Morzsákat szórnak, hogy hazataláljanak az erdőből. Vajon bennem is attól félnek a folyadék cseppjei, hogy elvesznek, hogy elnyeli őket valami olyan sötét, amiből már nincs kiút? Talán. Lényegtelen, ahogy a furcsa fintor is, ami vonásaimra mászik. Arcizmaim összejátszanak nyelvem érzékeivel, hogy együttesen, saját akaratuk szerint mozduljanak, bosszantó. Nem fogom hagyni, hogy lebuktassanak. Lehajtott fejjel betömöm még a markolászott kenyérutánzatot, majd vigyorogva, továbbra is a földet méregetve felszólalok, hogy visszautasítsam az orrom alá tartott élelmet. Nem vagyok éhes. Egyáltalán nem.

-Edd csak meg, én ettem eleget!- bazsalygom, közben rásimítom kezét a kevéske táplálékra, hogy biztosan tartsa markában. -Így ni! Látod? A tied akar lenni!- magyarázom, de öklét nem engedem el. Szeretem tapogatni, érezni és hinni, hogy nem foszlik szét egy pillanat múlva. Olyan igazi. Hálásan nézek fel rá. -Szükséged lesz még rá később..- folytatom, de elakad hangom, még talán meg is remeg az utolsó szón. Szemem pedig valahol arcán legel, szájívének folytatásába veszve. Mit tettek veled?

Önkéntelen nyúlok lapockáim felé, amit azonnal meg is bánok, mikor belém tépnek az emlékek, és még mielőtt teljesen magukkal rángatnának, mert tudom, hogy magukkal fognak, tenyerem arcára tapasztom. -Mi..ki..? Miért?- alapvetően kíváncsiság lenne, amivel felé fordulok, de a kérdés sem neki szól már, inkább magamnak, inkább a múltamnak, így fásultnak, keserűnek hat. Képek törnek szemem elé. Mellkasomba fájdalom mar, már nem őt látom, nem Rebane-t, hanem a régmúltat, annak árnyait.

Én meghaltam. Meghaltam, amikor a penge csontomba mászott, amikor hegye velőmben ragadt. Rengeteg vér volt, sötét, sűrű vér. Az enyém. Nyeltem és köptem, nem tudtam sírni, pedig a félelem már zokogásra késztetett, de én bénultan csak azt kérdezgettem, miért..
Erre soha, soha nem válaszolt senki.
A tollakat tövükből tépték, én meg vonyítottam, mint egy kutya. Forró víz, víz volt egyáltalán? hólyagosította gerincem mentén a bőrt. Emlékszem, azt mondták, úgy könnyebben elválik a testtől a kórság. És.. vihogtak. Rémálmaimban néha hallom még a gonosz kacajokat, érzem, ahogy marnak. Ég.
Én meghaltam, amikor humusz forrt bőröm alá, amikor a hold lesajnálva nézett, míg el nem tűnt egy felhő mögé. Utána ennyit sem hagytak nekem, hasra forgattak. Éreztem az undort a mozdulatban, azt a kimondhatatlan viszolygást és iszonyt. Bordáim közé rúgott. Vért köhögtem, még többet. Földet nyeltem.
Én meghaltam akkor.

Akkor eszmélek csak, amikor alig sóhajom testét érinti, bőrét lehelem. Amikor állára csúszott ujjhegyeim reszketeg, mozdulatlan érintik őt. Félek. Illúzióimba kapaszkodok, hogy a könnyeket elrejtsék előle, hogy a nyápic rettegést, ragyogásnak mutassák szembogaram mögött. Félek a múltamtól, de ő nem láthatja, nem. Sem ő, sem más.
-Vagyis.. khm.. úgy értettem..- keresem a megfelelő szavakat, nem azért mert kellemetlen lenne rákérdezni konkrétan, hanem, mert nem tudom, hogy magyarázzam a hebegést, habogást, azt, ahogy, hirtelen eltűnt az életkedv, maga az élet is belőlem. Mert éreznie kellett valamit, egy kicsit, muszáj volt, hogy érezze, még, ha ábrándjaim csalnak és hazudnak is, egy keveset a lélek elsunnyog és azt a másik lelke megtalálja. -Nekem is van hasonló hegem, kissé más jellegű, más történettel, kevésbé feltűnő helyen. Elmerengtem.- végül az őszinteség mellett döntök. Leplezetlenül pásztázom őt, kezeim még csak most engedem le. -A test olyan dolgokra is emlékszik, amit az idő elfed.- fejezem be mondandóm.

[Rebane]

Álmodtam rólad...

Érdekes számomra, hogy valaki ennyire hosszú ideig fogja kezem. Mintha csak rajtam felejtette volna, mint egy kevésbé ügyes gyilkos, a tetthelyen a kését. Bár az érintése nem okoz olyan fájdalmat, mint egy kés, sőt! Egyenesen azt merném rá mondani, hogy kellemes, mégis óvra int. Már csak azért is, mert aki engem tanított ilyet sosem hagyott. Sem nekem, sem pedig, hogy velem bárki megtegye...
 Tekintetét keresném, hogy ezzel üzenjek neki, hogy bizony egy részét "rossz helyen hagyta", mégis szemeit teljesen máshol találom. Mint gondoltam, sebhelyemet figyeli. Akaratlanul is végigszalad rajtam egy mosoly, mi mégjobban megadja fejemnek a groteszk, mosolygós baba képét, de egyszerűen nem tudom magam visszafogni, ha ilyenről van szó. 
 S inkább hallgatok. Figyelek... Csendben...

 Akármennyire is nem kéne már "jó emberismerőnek lennem", mert elég lenne csak a támadó-áruló-hazug embert felismernem, mégis megmaradt valamennyi belőlem még, hogy lássam, elmékedik valamin.
 Mintha köd szállt volna körénk, bár nem olyan, ami látható és tapintható, hanem csak érezhető. Tudom, hogy felőle jön... Pontosabban, mintha csak belőle áradna. Az a tesznye mosolyom is leolvad arcomról ennek hatására, hogy még jobban tudjak figyelni rá.
 Olyan, mint amikor Altairt megöleltem. Valami olyanba piszkáltam bele akaratlanul, amibe nagyon nem lett volna szabad. Mintha csak valami jelzőberendezés lenne fejemben, ami jelez, hogy mikor kérdezzek, vagy utaljak, vagy cselekedjek valami olyat, ami ilyen légkört teremt körém.
 Tekintete is máshol jár, lehet már egész lénye itt sincs, csak lekének porhüvelye mozzan néha egy kicsit, hogy kezét más utakra terelje... Természetesen, rajtam.

 Álamhoz érve, inkább tűrök, s nem hagyom egyetlen részemnek sem, hogy reagáljon. Rezzennék talán, az is lehet, hogy még hátrébb is vetném magam, de... Sokkal jobban leköt, ahogyan nem tudom mire vélni viselkedését.
- Nekem régen azt mondták, hogy a hegek büszkeségek, mert megmutatják, mennyit is élt már túl viselőjük. - óvatosan beszélek, már majdhogynem suttogva formálom meg szavaimat. Látom, hogy Yo csak lassan ébredezik még, abból a kábulatból, ami valójában csak emlékezés volt a részéről.
 Azt is meg merem saccolni, hogy nem jó emlékek ezek... Már csak arra a különös ködre gondolva, ami nem olyan régen telepedett ránk. Ami azt hiszem, lassan kezd felszállni, ahogyan a hófehér hajú kezd visszatérni evilágra.
 
Nagy levegőt véve pedig tovább gondolkozok. Úgy érzem, nem leghelyesebb volt ez a mondatom, lehet megint rossz helyekre tapogatózok. Lehet terelnem kéne sebéről, lehet nem kéne megkérdeznem, lehet...
 Fenét a sok lehettel! Elvégre, én magam vagyok a róka, aki mindenbe beleüti az orrát. Hány emberből szedtem már ki olyan dolgokat, mit állítólag életük árán is védtek? Mennyi ártatlannak vélt személyt árultattam el, egy fél mondattal? Nem... Sajnálom Yo, túl kíváncsi vagyok én ehhez, hogy azt figyeljem, neked mennyire ködös, és mennyire is van ínyedre egy-egy mondatom.
Lehet ebből még egyszer rosszul fogok kijönni.
- Sajnálom, hogyha megbántottalak ezzel a mondatommal. Nem szeretném, hogyha netán rossz emlékeket idéznék fel benned. - dehogynem szeretném, ha ez kell ahhoz, hogy megtudjak valamit róla! - Remélem nem okoztam kellemetlenségeket, vagy tán mégis? Vagy... - hajolok közelebb, míg direkt függve hagyom mondatomat, hogy csak nyugodtan vágjon bele. Kezdjen csak el arról mesélni, hogy valójában mennyire nem szörnyűek emlékei, és én hadd kérdezhessek rá, hogy akkor mik is azok. Vagy ha másik oldalról közelít, akkor én is majd taktikát váltok.
 Mondjuk, most nem csak adnám a jó hallgatóságot, hanem tényleg azzá is válnék, ha jobban belegondolok. Elvégre, nincs megbízásomban, hogy ki kell hallgatnom őt, vagy netalántán meg kell tudnom róla valami érdekfeszítőt. Senkinek nem dolgozom most, csak magamnak.

És igen, most én Rebane, önnön erőmből, saját akaratból, ki akarom faggatni kicsit ezt a Yo-t.

[Samayo]

S előtűnik a varázs..

Kissé megzavarják érintéseim. Érezni bőrén, ahogy máshogy bizsereg, mikor ujjaim tapogatóznak. Roppant mulatságos és legalább ennyire élvezem, már csak azért is, mert elterelik a figyelmem.
Kérdései egy pillanatra, mintha a mellkasomban lévő tőrt forgatnák, hogy lelketlen keserűség törjön rám, de aztán mielőtt újra megmérgezne a múlt, közelebb hajol és valóságossága valahogy elűzi a régi, már-már szárnyra kapott emlékeket. Az már elmúlt. A most az, ami fontos. És nevetni kezdek..

Úgy nevetek, ahogy már rég nem. A tüdőm, mintha hosszú idő óta, először jutna friss levegőhöz. A torkom pedig ahelyett, hogy égetve kaparna, mint legtöbbször, csak kellemesen formát ad a kacajnak. A belőlem szakadó hangok olyanok, mintha külön-külön dalt énekelnének, saját történettel, némely drámaian végződve, hogy aztán egy következő bohózatként dalolja rá egy élet emlékeit. Még tekintetem is az égnek emelem.. és gyönyörű. Nem a színe, nem az alakja, hanem az íze.. Valami fensőbb késztetésnek engedve lehunyom szemhéjaim, hogy élvezhessem, élhessem a világot egy varázslatos, örök sepillanatig.

Aztán, ahogy a kacaj mosollyá szelídül, szemeim felnyitom, hogy megnézzem őt magamnak. Alaposan és pontosan. Kevés kéz van, ami tudja pengetni a hangszert, de azok kincset érnek. Ő megháborgatott néhány húrt, önkéntelen dalt fakasztott valami ócska hangszerből, bennem. Kedvemre való, az, amit mutat magából, és az is, amilyennek érzem őt. Különben is szeretem a kíváncsi embereket.
Őszintén nem tudom, mit tett, amivel megszabadított attól mérhetetlen súlytól, ami a régből szakadt ide, de eltűnt, nincs, és ez boldoggá tesz.

~Varázsló vagy te, Rebane. Egy átkozott varázsló. Meg kell tanítanod a varázsodra, addig nem szabadulsz tőlem.~ fogadom meg, ezzel olyan kimondatlan ígéretet téve magamnak, no meg neki, ami hosszú-hosszú időre melléköt majd.

De mielőtt kideríteném, hol tartogatja bűvös titkait, válaszolnom kell. Kapva az alkalmon, hogy kellően közel hajolt és mivel láthatólag komolyan érdekli válaszom, így tágítani sem fog, egy hirtelen mozdulatomba kerül csak, hogy arcától leheletnyire legyen sajátom. Elég a suttogás, amit ajkam formál, biztos vagyok benne, minden szavam hallja, a közelségem pedig talán legalább olyan zavaró és rejtélyes, mint, amit mondani fogok.

- A pletykák nőknek valók! -szögezem le, majd kihívó vigyorral és némi csipkelődéssel folytatom- És, amint látod, egyikünk sem az.. legalábbis semmiképp nem tűnsz annak.. -végül hátrébb húzódok, hogy mélyen szemeibe nézhessek, és ugyanolyan módon kérdezzek, mint az előbb ő  tette- ..vagy? - ügyelek rá, hogy felismerhető legyen kérdésemben sajátja, de nem várok választ, felkelek mellőle.

Ebben a pillanatban azonban, mintha a szél cáfolni akarná azon kijelentésem, hogy egyikünk sem nő, mintha el kívánná árulni, bizony én az vagyok: úgy csavarja ki tincseim közül az őket összefogó szalagot, hogy azok egyenként szaladjanak ezerfelé. Bele-belekap, játszik velük, és ők engedelmesen röppennek arra, amerre csak a szellő kéri. Néha lábszáramhoz vetődnek, hogy belesimítsanak és én borzongva, döbbenten érezzem, ahogy hajam fehér vízesésként zúdul alább.

- A francba! -fogaim közt csak szűröm a szót, nem kóstolgatom, formálgatom, ahogy általában mindegyikkel tetszem, szinte sziszegem. Nem jó ez így, kell a hitelesség, ha pedig ellenem szegül a természet, és be kívánja bizonyítani, hogy..
Mindegy is. Arcomat pír festi enyhén vörösre. Talán szégyen.. vagy csak a kudarc mutatja így magát, de most ez sem jön jól.

Ez a Rebane nem olyasféle, mint azok a pityókás férfiak, akik nem tudják eldönteni, hogy melyik nemhez vonzódnak, s akár még, ha az erősebbik nem képviselőjének vallom magam, elgyengülnek egy bájos, pironkodós mosolytól, hogy aztán, amíg karjaikba vonnak, kölcsön vehessek végérvényesen ezt-azt tőlük.

Ő egészen más. Valahogy a jelenléte, az érdeklődése: különleges. Mégis jobbnak látom, ha nem tud többet rólam, mint amennyit muszáj. Magát sodorná veszélybe, különben sincs kedvem rohanni most, mert épp rájött, hogy el kell pusztítani, mert veszélyes vagyok... vagy ilyesmi. Vállat vonok, saját, benső párbeszédem végén, aztán nyújtózni kezdek, hogy zsibbadt tagjaim bejáródjanak.

De, amint a magasba lendülnek karjaim, zsebemből kuszán kikapja egy komisz fuvallat Shiventének írt levelem, hogy olyan magasra repítse, ahová nem érek el. Aztán, mintha csak szórakozna velem, lejjebb engedi. És igen.. szinte már érzem markomban, de ujjaim a levegőre szorulnak rá.

Bosszúsan dobbantok és kapkodok, teljesen el is felejtem, hogy alig távolságra van tőlem új útitársam, mert már az, bizony én nem engedem elmenni nélkülem, valamint abba sem gondolok bele, hogy esetleg óvatosabbnak kellene lennem..

Aztán egy diadalittas, már-már részeg görbe jelenik meg ajkaimon, amikor tenyerembe lapul az engedetlen papír. Csakhogy.. és igen, ez a csakhogy nagyon fontos, hisz, a hirtelen mozdulatnak hála, elvesztem egyensúlyom, és ha azóta sem mozdult Rebane, akkor egyenesen rázúgok, lendületemmel, akár hanyatt is döntöm..

Mindenesetre szédülten, hunyt szemmel tapicskolok magam körül, valami biztos pontot keresve.
- Rebane.. hol vagy? -hunyorgok szorított szemmel félig köhécselve a kérdést.