[itt van]

Harmat-sziporkák, látod őket?

Suttognak. A hang alig jut a levegőbe, máris a szájra tapad a kéz, óvatosságra int a mozdulat. „Csak halkan! Halkan!..” Néhány csendesebb pusmogás még mielőtt feltűnésmentesen szétválnak, hogy aztán elhíreszteljék az asszonyoknak és uraiknak, a kocsmárosoknak, még a nincstelennek is: itt van. Ráadásul nem is egyedül. A gyilkos, az áruló, a tolvaj. Hisz az a köpeny.. az alján még ott vannak az égésnyomok, és talán a rászáradt vér is. Ha pedig valakinek még így is kétségei lennének, akkor ott a lopott ló, mint tökéletes bizonyíték: ő bűnös.

- ..a kérdés már csak az, hogy melyikük az ő? -hajol az egyik nő a másikhoz, ajkai szinte csak formálják a betűket, mintha ki sem mondaná, de amaz megérti, és komor vonásokkal visszakérdez, hasonló diszkrécióval kezelve az ügyet.

- Gondolod, a halálba sétálna a férfi? Tudja, hogy a városban csak az vár rá. -homlokát ráncolja, kissé aggodalmasan tekint körbe. Nem lenne szabad erről beszélniük.

- Nem valószínű, hogy így tenne, nem tűnik bolondnak. -maga elé nézve fecseg, valami egész különös módon hat, ahogy izgatottságát próbálja legyűrni, hangerejét pedig egészen minimálisra venni.

- Igaz, a gyilkos öltözékét sem ő viselte. -helyesel, de tenyere izzad, amikor pedig az ajtó mellett elhaladva benéz az érintett helyiségbe, olyan beteges szorongás fogja el, hogy azonnal gyorsít léptein, ezzel sürgetve társnőjét is.

- Nem lehet ő. Viszont a másik részről, képes lenne egy olyan törékeny nő, akit magával hozott, életeket elvenni oly kegyetlen egyszerűséggel? Hisz jelen pillanatban is épp élet és halál közt tengődik, levegőért kapkod tetőtől talpig súlyos sebekkel. Annyira ártatlan és kiszolgáltatott..-pörög a nyelve és ahogy egyre inkább belelendül a beszédbe, szinte már-már félhangosan sóhajt el egy-egy szót.

- Cstt. Előzőleg mindig pontos és számító volt minden cselekedete. Nem hibázhatott ekkorát. Hogy sérülhetett meg így? -megtorpan. Már majdnem valami rendkívül kellemetlent vág a másik fejéhez, de csak szája elé emeli kezét, hogy jelezze, túllépte a határt.

- Az utána parancsolt tucatnyi ember azt jelentette, hogy nem érték utol, elvesztették a nyomát, csak néhány farkastetemre bukkantak, és egy táskára, aminek nincs tulajdonosa. -hadarja, ezúttal ügyelve arra, hogy halk maradjon, a mondat végére pedig, amikor arcizmai heves játéka is alábbhagy, csak vállát rántja meg.

- Különben is mi lehet kettejük közt a kapcsolat? -táska meg farkasok? Ehh. Badarság. Talán, ha épeszű embereket küldenek a gyilkos után, akkor azok nem beszélnek mindenféle valótlanságot bukásuk után. Őt az elejétől kezdve ez érdekelte igazán, hogyan kapcsolódnak ők egymáshoz. Reméli, valami értelmes választ kap, valami használhatót. Eddig akárhogy forgatta az esetleges szálakat a két idegen között, sehogy sem találta a megfelelőt. Azt rebesgetik, hogy a férfi nem sokat árult el, de mégis.. kell lennie valaminek.

- Talán szeretők. -böki oda, kissé sértetten, látva, hogy az újabb kivesézni való téma süket fülekre talált.

- Szeretők? Ha viszont így van, miért hozta a halálba szerelmét? Látszik rajta, hogy meg akarja menteni, habár ő sincs épp a legjobb állapotban.. -érdekes gondolat, neki is megfordult már a fejében, de ez a kérdés valahogy megcáfolja azt.

- Talán vetélytársak, harcoltak mielőtt idekerültek és csak azért kell neki a nő, hogy amint magához tért, ő maga végezzen vele. -türelmetlen, magában zúgolódva mondja, ami eszébe jut. Mi van, ha abban a táskában arany volt? Mennyi ékszert vehetne rajta..

- De miért nem ölte meg korábban akkor? Miért hozta ide, hogy megmentsük?

- Nem tudom, ne kérdezz már ilyen felesleges dolgokat. Én most megyek, már várnak a teendők. Te is jobban tennéd, ha munkához látnál! -hangneme már hűvös, fejében pedig az jár, miként költené el a sok aranyat, majd a „tanácsot” követően otthagyja beszélgetőpartnerét..

Úgy tűnik, neki kell kiderítenie, mi folyik itt, mert valami nincs rendjén, az biztos. De csak óvatosan, csak óvatosan. Most úgy is neki osztották ki az idegen, „gyilkos” párost. Megoldja valahogy.

Vesz egy mély levegőt, sarkon fordul és elindul. Útközben megigazgatja ruháját, mosolyt erőltet arcára, torkát megköszörüli, majd, amikor odaér, belép. Apró, kecses léptei vannak, mint a táncosnőknek, a testtartása pedig feltűnően egyenes.

Mivel látja, hogy a férfi elgondolkodott, ezért igyekszik minél kevesebb zajt csapva tipegni mellé. Csendesen köszön körbe, hogy ne zavarja a betegeket és a beszélgetőket sem. Az ismerős betegekhez van egy-egy kedves szava, de különben hallgat. Még akkor is, amikor az ismeretlenhez ér. Megáll mögötte, parányi kezeit gyengéden a vállára helyezi, de csupán egy pillanatra, hogy biztos legyen benne, észrevette.

Aztán, a széket megkerülve, fejét a lányéhoz hajtja, hogy lélegzeteit vizsgálja, nem jó, szaporák és egyenetlenek, akárcsak a pulzus. Bőre forró, csoda, hogy nem vitte még magával a láz.
Kötéseket kezd cserélni, a testen furcsa, mintha festett jelek lennének, nyilván díszítésnek vannak ott. Hallott már efféléről, de nagyon fájdalmasnak tartják. Egyesek váltig állítják, hogy azt átkok, varázslatok is így jelennek meg. Ő nem tudja, mit gondoljon. Felnéz, kifújja a levegőt, gondosan rátekeri az utolsó sebre is a gyógyfüvekben itatott anyagot.

A végére hagyta a szemek vizsgálatát, arról valamiért senki nem beszélt. Talán senki nem is vizsgálta meg. Hogy lehetséges, hogy egyszerűen nem fontos tüzetesen átvizsgálni valakit, akit gyilkosnak tartanak? Nincs is rá bizonyíték.. és ő is beteg. Segíteni kell rajta, akármit tett is.. majd, ha felépül, ha lesz ilyen, akkor viseli a következményeket. Ő pedig segíteni fog és kiderít róla ezt-azt.

Felemeli az egyik szemhéjat, majd a másikat is. Ujjai önkéntelen csúsznak le róla, lélegzete egy  félpillanatra elakad. Ez a nő vak. Annyira egyértelmű.. hogy nem vette észre senki? Most már nem várhat tovább, kérdeznie kell.. egy vak lenne a gyilkos? Kizárt.. Mégis a férfi volt? De hogyan, miért..?

- Lenne néhány kérdésem, amivel megmenthetné a hölgy életét. -és igazán szó szerint érti.. -Hogyan vakult meg? Mennyi ideje vak? Kérem, ne titkolja el, amit tud. Mondja.. honnan ismeri? Ki ő magának?.. -elindultak a kérdések és ő csak kérdezne és kérdezne tovább, ha valaki nem szólítaná el. Így most félbemarad.- Ígérem, visszajövök. -azzal elsiet. A férfi a gyilkos?

Ha annak, amit Yun érez, lenne színe, akkor mindenképp olyasmit látna az ember, amitől görcsbe rándul a gyomra és könnyeket rág a szemébe. Olyan, amitől a szívéhez kap mindenki, hogy meg van-e még, lüktet-e még, vagy már feladta és csupán lélektelen zenedoboz lett, zene nélkül.
Amikor nem álmodik, ezt az árnyalatot látja. Néha hangok, érintések is szűrődnek az árnyékok közé, hogy felzavarják azokat, elkergessék, átformálják és újra álomba ringassák őt. Az álmokra nem emlékszik. Viszont van valami, amit nem felejt. Sóillatú. Nem igazán érti, mit jelent, de elzavarja a ködöt elméjéből, és néha még saját testének pulzálását is hallja, ha elég erősen kapaszkodik bele. Társul hozzá egy illat, valami szép és jó dolog; és egy érzés: aggodalom?
Aztán sokáig semmi.

Olyan mintha aranyból öntötték volna a tengert. Arcvonások, amik homályba vesznek, de egy annál erőteljesebb hiányérzet, amitől Nea elszomorodik. És egy hang, ami eleinte csak halkan, majd egyre hangosabban ki is mondja, amit Yun csak érzett. A tónus ismerős, józanító. Erőteljes és most mégis más..

Sóillatú..

Percek.. vagy talán órák kellenek, hogy a szó jelentést kapjon, hogy órák és napok, vagy még hosszabb idő leperegjen, értelmet nyerjen, a szürke fájdalom pedig oldódni látsszon. Olyan, mintha a léleknek idő kellene, hogy a gerinc mentén összekapcsolja azt, amit érinteni lehet, azzal, amit érezni. Mintha ki lenne várni, amíg az egész test minden porcikájába eljut, és ott zsibbasztó bizsergéssel élni kezdjen. Beleforrni a valóságba.

~Sóillatú! Sóillatú.. Sóillatú!~ egyre csak ismételgeti a másik lénye után kutatva. Mozdulni próbál, de teste tiltakozik, és amikor ujjai marokra szorulnak, a kín felszaggat benne valamit. Ordítana, de minden, ami tőle telik, az, hogy annyi levegőt nyeljen, amennyit csak tüdeje bír, majd ajkaiba harapva próbálja bent tartani azt.

Amint megszűnik a rohamszerű gyötrelem. Elméje élesebbé válik, egészen sok dologra figyelmes lesz. Érzékeli, hogy többen vannak körülötte, mind idegenek. És érzi azt félelmet is, amit néhányan táplálnak feléjük. Fenyegetettség. Olyasféle hangulat ez, mint, mielőtt húsába tépnek, megpróbálják életét kioltani.

Aztán kissé messzebb, már szinte tettre készek. Érzi a határozottságot, azt az elszánt gyilkolásvágyat, ami már-már szomjasan terjeng a levegőben.

De most más.. most nem csak ő kell nekik, mint a farkasoknak, hanem mindketten. Őt már megmentette a Sóillatú.. most ő jön.

~Sóillatú.. menj el innen, fájót marnak rád.. menj..~ keresi a másik elméjét, de még gyenge és szavai halkak, hamar elvesznek. ~Én.. nem tudok veled menni, elromlottam és fájok. De, ha maradsz, akkor te is itt pusztulsz..~ töredezett és gyenge minden szava. Ha csak kicsit erősebb lehetne, ha csak kicsit.. akkor nem hagyná, hogy bántsák a Sóillatút. Megvédené. És meg is fogja..

Tudja, hogy nincs sok ideje és újra jönnek az álmok. Azt is tudja, hogy, ha még ezek az emberek is fájót marnak rá, akkor örökre elalszik. De segíthet, tudja, merre nincsenek a halálukat vágyók, hol nem marnak sebet a Sóillatúra, így kijuthatna..és, ha eljön az idő, ő hajlandó feláldozni magát..

~Sóillatú..~ kezd bele, meg-megáll, nehezére esik minden szó ~Vigyél magaddal utoljára, segíthetek.. segíthetek, még egy kicsit.~

Mert te felragyogsz a sötétben..

A szívben pillék születnek. Hajnalból szakadnak ki, és olyanok akár a sóhajszárnyú mesék. Mind-mind különfélék, s ha valaki többet birtokol is belőlük, az összes tündököl, de egy sem ugyanaz. Nem lehet őket papírra vetni, a szavakban elhalványulnak, megöli őket az emberi érintés, élteti az érzés. De, ha lehunyod a szemed és nagyon figyelsz, hallhatod, ahogy énekelnek. A legszebb melódiákat hordozzák magukban. Hidd el, kiváltságos dolog, ha neked dalol valamelyik. Onnantól kezdve felelősséggel tartozol a dallam összes hangjáért egyenként, a történetért, ami lelkednek szólt. Mindenkinek meg van a saját meséje, ezt jól jegyezd meg! Egyik sem rossz.. mind gyönyörű..!

Egyszer majd elfelejted az én dalaimat, eltemetik benned, hogy uralhassanak. Különleges vagy, de amíg meghallod, amit az emberek szíve súg, amíg vad, konok és igaz hittel bírsz, addig ők nem elégszenek meg veled. Meg fognak ölni, elpusztítanak mindent, ami benned születik. Elfojtják a könnyeidet, megmérgezik az érzéseidet, elvesznek mindent tőled, csupán csonkjaidat hagyják meg, hogy bábként rángathassanak. Szolgává válsz.
De ne aggódj, mindig lesznek új dallamok, amiket meghallhatsz. Feloldoznak a megfelelő hangok, csak meg kell találnod a csendet, és azt, aki megtöri, aki eldúdolja neked magát. Utána nem lesz szükséged hangra, kiáltásra, szóra, hogy elénekelhesd magad..

Hangok mosódnak össze fejében, sötétek, kuszák. Teste lázasan reszket fel, de csak öntudatlan, hosszú sóhajok szakadoznak torkából, hogy fájdalmát kifejezzék. Ajkai remegnek, kiszáradtak, a szomjúság viszont belülről, elméjének sötét járataiból indul meg. A test már nem is érez, csak utasításokat követ. Verejték, láz, libabőr. Szinte forr bőrének puszta tapintása, ő mégis fázik.

A halál íze édes.

A lélek elpusztul a test nélkül.

Élet: hideg.

Daenam..

Száját fintorogva húzza fel, majd röhögni kezd. A nevetés lélektelen, a hangok inkább egy jóllakott  vadra emlékeztetnek, mintsem érző emberre. Ujjai ökölbe szorulnak, kíméletlen szorítanak ruháján, egészen, míg ki nem szakad onnan a markában tartott darab.

Nem tetszik neki.

A dolgok kezdenek kisiklani kezei közül. Csak az eszméletlen nőt kapja, ami, nos, nem éppen az, amit várt. Persze ő ajánlotta és nyújtotta a kezét.. de nem így tervezte el, és nem is lenne rendjén, ha így történnének a dolgok. Amikor pedig utasítást ad az összevissza tépázott férfi, elszakad a húr. A türelmét pengető kezek, ökölbe rándulnak, sötét íriszébe idegen ridegség terjed szét.

...aztán a valahogy ráég a fájdalom az ember lelkére és már nem hallatszik, ahogy üvölt. Csak van. Olyan szelíd visszhangzásba kezd a visító hullámzás, és talán, mielőtt a valóságot érintené, felhangosodik belül, hogy bordáknak csapódva hassa át az egész testet.

Tükör. Darabokra szaggatott, ami hosszú évekre szerencsétlenséget kapar az ember alá. Néha a hang még megmutatja magát a törött üvegszemcséken, egészen magas és mély tónust keresve, színnel keveredve, végül elhalva. De ez sem több, mint holmi illúzió, valami, amit az elme alkot, hogy elűzze a sötétséget. Aztán mindig jön a csend. Az az üres, kátrányos hangtalanság.

Könnycsepp. Az útja rövid, mégis olyan lassan folyik le az állig, mintha minden másodperc töredékét szeretné tökéletesen megélni. Az arccsontnál időzik egy keveset, nedvesen rajzol a sápadtságra, majd egészen le az ajkakig.
Feloldozást kíván a porhüvely, hisz minden érintésbe, még a leggyöngédebbekbe is, belesajdul, törékenyen sír fel. De ez már csak a test kínja, a lélek más poklok közt fullad.

Taktikaváltás. Álca félig le, hazugságok más módon, új hangnem. Dühét folyamatosan fékezi, nincs semmi hirtelen lépés, azzal mindent tönkretenne. Most az egyszer vissza kell fognia magát, hogy szabadságát elnyerhesse. Utána.. talán, ha a sors is úgy akarja, megtorol minden tiszteletlenséget a férfin.

-Vidd a lovat..- szinte köpi a szavakat, szenvtelen arckifejezéssel és undok vigyorral a képén. Nem akar játszani, nincs kedve udvariaskodni. A nőt rögzíti a nyereghez, hogyha esetleg a másik nem lenne hajlandó belemenni az ajánlatba, akkor is véghezvihesse tervét. -Nem ismerem ezt a nőt. De, ha velem marad, ha rám bízod, akkor az első bordélyban köt kit. Főleg, ha ilyen pőrén van öltözve..-félbeharapva a mondatot köpenyét a lányra teríti.

-Különben sem hiszem, hogy érdemes lenne küzdeni az életéért. Nem vagyok orvos, de ezt egy bolond is látja, alig él már. Ha életben akarod tudni, vidd te magad Tamreába. A lovat hagyd az Ispotály előtt. Okos állat, ha nem ismered az utat, a városig egyedül is eltalál. Nem kell fizetség, elég, ha az állat a város falain belül lesz. Nekem dolgom van még itt. Ha fontos a nő, indulj.. fogytán az időd!- míg vár a másik válaszára, addig diadalittas, büszke tekintettel, némileg lesajnálóan méregeti azt.

Rez-rez

Talán a halál az, ami két idegen lelket összefűz egy pillanatra. Az elmúlás, ami pengével simogat torkodra heget. Nem különb, mint az élet, ugyanolyan formátlan, ugyanúgy sejlik, magának akar, hasonlóan fekete, csupán nem lélegzik. Nem fröcsög, nem zajong, csak jön, beléd karol, majd a másikba. Nem kényszerít, mégis úgy érzed, nincs más menekvés, nincs kiút, csak az ismeretlen tenyér. És beleérintesz minden reményedet a tapintásnak adva. Ilyenkor bizsereg a bőröd, úgy, mintha ezernyi hangya szaladgálna rajta és belehalványulva reszketed el minden hited.

Meglásd, nem fáj, miután vége, ott a sötét nem kívülről nyalogat, hanem lelkedbe csócsál, de akkor már nem érzed, hiszen mire feleszmélnél, nem létezel többé. A pusztulás rendkívül falánk, gyorsan végzi a dolgát, ritkán ejt hibát. Ám, ha vét, az élet ölébe ragad, hogy ringasson egészen, míg fel nem ébredsz, rá nem nyitod szemeid. Ekkor kapaszkodhat a lélek a másikéba, érhetnek össze az ujjhegyek, folyhat egybe két lélegzet, remegheti el a szív az érzést, hogy tartozik valakihez. Aztán elmúlik a pillanat, elszakad a kötelék, talán nem is létezik soha, talán egyszerű délibáb a kapocs. Végül úgy iszol a levegőbe, mint azelőtt soha, olyan mélyen szívod magadba a létezést, hogy bordáid felnyögnek súlya alatt, szemhéjaid nem tudod lezárni, még akkor sem, ha minden sötét, ha minden vak, üvegesen meredsz, nézel előre. De.. Arael. Ne félj, ne félj soha.

Daenam. A név egészen Nea ajkai közé ékel, kimondaná, ordítaná, habár nem ismerős neki, nem jelentős számára a szó, mégis kényszeredett sírhatnékja támad. Egy név. Csonka lelkének tapad, hideg és ismeretlen, szerteüvöltené a világnak. A szavak, amelyek fejében felzúgva egy elnevezést vágtak hozzá, valakit, vagy valamit, ami most semmit sem jelent. De a hang, a tónus, ami arra kérte, ne féljen, ne féljen soha, olyan elevenen él, mintha percekkel korábban valaki igazi, létező, valós személy súgta volna. Még azt is érezte, ahogy fürtjei kuszán szorulnak tincsekbe a kéz alatt, s ahogy a tenyér mozdul, von, úgy homloka hűs bőrhöz ér. Olyan volt, mintha ujjai közül izzadtan csúszna valami, mintha a szorongatott tárgy vezetne a másikhoz. Annak teste közelített, egyértelmű volt, hisz mozdulatával édeskés illatot sodort a lány felé, aki szótlan csak markolászta a kezében tartott holmit. A másik lehelete csókot cirógatott homlokára, ő pedig nyögve tátogta: „Sajnálom..” Álom volt? Múlt.

Majd... Legközelebb.
Majd... Legközelebb.
Majd... Legközelebb.

Ea könnyezik. Nedves forrón bugyognak a fájdalom hírnökei, hogy arcán zarándokolva, belemarjanak a hasadt bőrbe. Most ő is sós. Csíp. Érzi, érzi az esszenciát magán is. Az övé ugyan kicsit más, de most sós.
Lénye alélt, ahogy a vad látomás nem eresztette még, de a Sóillatú susogása felkelt, ébren
tart benne valamit. Megkérdezné, hogy mi az a legközelebb, hogy miért jó az, hogy ehető-e, de pislogni sincs ereje.

Ernyedten hajlik, amerre mozdítják. Gyenge hozzá, hogy ösztönei rikácsolni kezdjenek, hogy üssön, hogy megpróbálja ellökni magát, hogy bármire is gondoljon. A másik beszéde is összemosódik, mintha vízbe öntenék a szavakat, elkevernék őket, csobog. Fejében hullámzik minden, nem próbálja értelmezni, nem próbálja elérni. De a könnyek csak nem akarnak apadni, mintha a cseppek, amik nem férnek el bent, azok hullanának el így.

~Ne halj meg..~alig-szók, meglehet, el sem érik a másik elméjét, talán nem is neki szólnak ~..nem akarom.~ darabosak, halkak, de muszáj mondania, kell, hogy tudja a másik. Legalább meg kell próbálnia. Muszáj. Borzong, ahogy felemelik, de nem ellenkezik, fel sem fogja talán, mi történik vele. Feje a vállra pilled. Még olyan.. olyan, mintha motozna valami, de talán már képzelgés csak, talán a lidérces láz.

Lohol. Eszeveszett vágtával halad előre, minél messzebb hajszolóitól. A ló izgatottan fel-felnyerít, biztosan érzi lovasa zaklatottságát. Már nincs olyan világos, talán elrejtőzhet végre, megszabadulhat  a csapatnyi embertől, akik holtan kívánják látni. Eljátszik a gondolattal, hogy mit is kezd majd a szabadsággal, amikor paták koccannak össze, ahogy fogak is, míg a két, hatalmas, mellső láb emelkedik a megtépázott páros fölé. Valahonnan a csődör feje mögül szitkozódása hallatszik. A kantár az állat pofájának feszül, gazdája egy-egy cifra káromkodás között csitítón súg fülébe. A ló fújtat, de a rémült zavarodottság elenyészni látszik barna szembogárban. Prüszköl még néhányat, végül tántorogva hátrál egy keveset. Ebben a pillanatban mászik le a férfi, hogy közelebbről is megnézze, kik sodródtak útjába.

Hetyke tartással, kissé merev léptekkel közelíti meg az idegeneket. Bőven termetesebb és magasabb azoknál, ami biztonságérzetét nyugtatni látszik. Olyan szagot áraszt, mint, aki megivott egy jó adag bort a hordóval együtt. Csuklyáját hátrahajtja, mézvörös haját türelmetlen sodorja el szeméből, az izzadságtól nedvesen tapad homlokához. Fekete nézése van, az írisz beleolvad a pupillába. Úgy harmincas évei közepén járhat, bár, amikor homlokát ráncolja, akkor a negyvenet is könnyen rá lehetne mondani.
-Útban vagytok- szólal meg, amint elég közel ér, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie. Hangja mély és valahogy furán ejti szavakat, végeiket elhadarja, közben végigméri a lányt és a férfit. Majd szeme továbbsiklik a tetemekre és az a rengeteg vér... Kicsit hátrahőköl, meg akarna kapaszkodni valamiben, de csak a levegőt sikerül megszorongatnia. Nagyot nyel. Itt harc volt.. életre menő. De neki nincs ideje tétovázni, vagy pocsékolni a gyorsan pergő perceket. Nem kérdezhet. Vagy cselekszik.. vagy cselekszik, nincs más választás.

A nő látszólag eszméletlen és a férfi sem tűnik épnek. Ha magával viszi őket, óriási terhet vesz a vállára. Pont az kell neki, hogy még ketten lábatlankodjanak.. De esetleg lehetne ez a kettő az, aki megmenti őt, nem pedig fordítva. A terv hirtelen ölt formát agyában, bontogatni kezdi, szép lassan helyére rakva minden szálat.

Őt üldözik. A ló lopott és fáradt. Az arcát nem látták sem a gyilkosságok után, sem kisebb zűrjeit követően. Ravaszul villan szeme, amikor beszélni kezd, hangja is egészen más tónust üt meg.
-Mindegy, mit kerestek itt, látom, el kéne egy baráti kéz. Pásztorféle vagyok, birkákat őrzök errefelé, de az egyik nyavalyás elszökött, és azt rebesgették, – itt oldalra sandít, majd folytatja a hazudozást– farkasok vertek tanyát a környéken. Az pedig, de nagy kár is lenne szegény gazdámnak, ha egy juh elpusztulna, így elküldött engem, szerezzem vissza. Mindegy is, mindegy is! -legyint- Ha nem vigyáztok, legközelebb azok a dögök botlanak belétek, nem pedig én. De most segítek..- és már nyúl is, hogy karjaiba vegye a lány törékeny testét, biztatóan, még megismétli. -Engedd, hadd segítsek!

Kérdezd meg, miért, nincs ki felel

A téboly édesen mállik a nyelven. Nem izzik, csak melegít, afféle kedves langyossal. Noroi pedig mámoros gyönyörrel nyel. Hasított agyarai közé többféle íz keveredik. Szeme fehérje szinte már eltűnik a feketébe olvadó vörös erek mögött. Ahogy torkán hevült vér csorog le, látószerve aljából saját bíbora bugyog. Élvezettel felhörög. Nem tudja még, hogy a halál leheli így csókját szemhéjára, hogy a vég issza ily módon magát sejtjeibe, hogy ott mérget fakasszon és enyészetbe sodorja. Nem tudja még, nem értheti a miértet sem, amikor nem jut több lég tüdejébe, vagy megszűnik pumpálni a vért szíve. A penge könnyeden hatol húsába, levegőt bolygat légútjában, belülről hasít torkán. Az utolsó, amit érez: vér. Édes, vörös méz. Cukros lángok. Finom. Nem tudja, miért.
Etiru nem figyel társára. Mohón fúrja fejét néhai vezére bordái közé, szaggat, tép, levegőt sem véve fal. Nem undorodik a hústól, hiszen, ha beteg is, frissebb, mint, amit a napokban ehetett. Kell neki. Akarja az utolsó falatig mindet. Még akkor sem kapja fel fejét, amikor falkatársa is holtan rogyik mellette, még akkor sem, amikor annak teste puffanva ér földet, még akkor sem, amikor háta mögött a feketeség is mocorogni kezd. Nem. Akkor eszmél csupán, amikor az emberférfi lábai rogynak. Mintha csontok koccannának össze, porcok roppannának valahol inak mögött. Pofájából fehér hab pezseg fel. Vér folyik végig állán, a földre cseppen, összecsapja csorba fogsorát. Megzavarta. Felé fordul. Felvakkant. Támadni készül.

Vastag, koromszín bundáját most gennyes váladék teszi csapzottá. Pofája balján hasított bőr, karcolások, szurokba folyó skarlát. A test kimerült, elméjét tehetetlen szorítva csapdába. Gyűlöli tehetetlenségét. Felkelne ő, még, ha belül szakadna is, ha az lenne az utolsó tette is, de nem megy. A föld annyira simogatón, lágyan, magát kelletőn hajol alá, annyira gyengéden vonja magához, hogy nem akaródzik teste mozdulni. Nyúzza ő izmait, hogy jobb lenne úgy nekik, ha megtornáztatnák magukat, hogy most muszáj, hogy nincs más választás, de azok a talajnak hisznek inkább, a cirógató fűszálakat pártolják, hűségük lágyan folyik a földbe.
Aztán lépteket hall. Nem dulakodást, vagy mancsok süllyedését. A sóillatú lépteit. Falatjaiba életet olt a hang, elmúlik a gyep varázsa, semmivé lesz a tökély. Nyögve moccannak izmai, akárha olajozatlan masina lenne, de ha csúnyán berregve is, beindul. Észleli, ahogy tompán hull a földre egy test, és annak irányába indul. Magát is meglepő tempóval teszi meg a pár lépésnyi távolságot. Hatalmas koponyája előrebillen, hogy a levegőbe szimatolva biztos legyen abban, nem árt a sóillatúnak. Nem tudja, mitévő legyen. Csaholást szakít tétlenségén. Lendületet vesz, hogy koponyájával arrébb taszítsa a férfit -mivel beleütközik, ezért sikeresnek véli az akciót-, és hogy így a veszett farkas az ő bordái közé marjon sebet. Egy sajnálomot lehel a férfi elméjébe, majd szakadozva még annyit, hogy ne moccanjon.
Pulzálva szakít belőle a fájdalom, de még bírja..még egy kicsit. A következő ütemben szemfogait villantja a fekete, most rajta a sor, ő támad. Bosszantja, hogy olyan könnyeden sebet kapott a beteg állattól, közben pedig sajnálja őt, mélyen szánja. Nem tudja merre van. Vérszagot mos orrába a szél, sajátját, a farkasokét és a sóillatúét is. Megrázza fejét, a levegőbe kap. Amaz körmével tovább szaggat az éjszín bundából. Yunea némán vonít. Fejét csapja, véletlen talál, a másik állkapcsa reccsenve jelzi a sikert, a nőstény pedig fellelkesülve pillanatnyi diadalán, szédülten újra megrohamozza. Torkot találnak meg agyarai, hogy szaggassák, mintha ráérzéssel cselekedne, mintha, amit elvett tőle az átok, azt a természet ösztönökbe bújtatva adná neki vissza. Még egy utolsó reccs, halálnyögés.

Nea már nem hallja. Elindul arra, amerre a Sóillatút hiszi. Nem szagot követ, érzést. Nesztelen lüktetéseket egy mellkas mögött? Csak a sajátját érzékeli már, az is vonaglik a bordák közt, pöfögve zúgja, tam-ti-ti-tam, hosszú csend, majd tam-ti-ti-tam.
Léptei kajlák, mancsait keresztbe teszi egymás elé. Alig haladva, egyre jobban reszket. De még lép.. érezni akarja őt, érezni, hogy él, hogy rendben lesz. Végül pedig önkéntelen húzódnak vissza karmai, tűnik el szőre, lesz apró, törékeny, emberi. Tapogatózik. Mikor végre őt véli tapintani, már csak pár rezegő lépésre futja, aztán lerogyik. ~Sajnálom~ suttog fejében. Aléltan bújik egy talán csak képzelt mellkashoz, vacogva, remegő ajkakkal, kínt sóhajtva. Sajnálom.

["Menekülj! Menj innen! Mentsd magad! Mene..."]

Éjjel jön, minden éjjel eljön értem

Sokszor nem tudunk mozdulni, amikor kellene. Akarunk, minden porcikánk akarja, de egyszerűen nem megy. Megbéklyózott minket egy állapot. Vastag, szemcsés láncot tekert körénk, végére lakatot pakolt, és a kulcsot elnyelte. Rémülten kaparjuk a fémet, de az meg sem rezzen. Hajszoljuk szabadságunkat, vergődünk a vas alatt, magunkat karcoljuk, hasztalan.

..de néha jön valami, valami, ami könnyeden zárat old, szabaddá tesz, és mozdulhatunk.

"Menekülj! Menj innen! Mentsd magad! Mene..." 

Yuneának elegendő ez a pár szó. Nem is maguk a szavak, hanem a tónus. A sóillatú hangja. Szemei felnyílnak, hogy vakon kutathassák forrását. Fejét kapja a morgások felé, testével fordulni próbál, nem megy. Dühödt elszántság fúrja magát szívébe. Nem hagyhatja, hogy bántsák. Nem fogja hagyni.. ha megszakad sem. Dacosan fújtat párat. Hasra fordul. Agyarak ellen agyarral válaszol. Nem fél a haláltól, így, ha ez is lesz sorsa, legalább megment egy életet, akit mellesleg ő sodort veszélybe.

"Menj innen!"

Az apró test lassanként megnyúlik. Veszélyes ilyen állapotban alakot váltania, de most nem érdekli, mennyire rizikós cselekedete. Talpai karmokban végződő mancsokká lesznek, heges bőrét dús, fekete szőrzet fedi el. Emberi külsejét egyre inkább elvesztve válik a támadókhoz hasonlóvá. Csupán ő nem tébolyult, ő nem veszett, és nem vér hajtja előre. Meg akarja menteni a sóillatút. Ez több, mint elég neki, hogy kockáztasson.
A kötések kis darabokra szakadva hullanak le testéről. Ha tudna, biztosan felszisszenne, ahogy egy- egy mélyebb sérülés szétnyílik, de csak pofája torzul furcsán. Nem kell sok, hogy szinte teljesen állati bőrébe bújva prüszköljön. Nagyobb, mint a másik három, így ez még előnyként szolgálhat. Vigyázva mozdít magán, tornázik ülőhelyzetbe mellső mancsaira támaszkodva. És indulás.

Etiru felvonít, ahogy penge hasít arccsontjánál. Sötét szemeiben az eszement vágy csak nő, ahogy pofájáról agyarai közé folyik vére. Ha pillanatnyilag meg is szédült, nem tart sokáig, újra támad. Közben az alfa a férfi karja után kap, szemfogaival beletép. Akar belőle még.. még.. még..

Megcsapja őket a szag. A szuka eredeti szaga, ami valóban az övé. Amit először mutatott nekik. S, ahogy a fekete bunda alól fenyegető tekintet villódzik feléjük, ők zavarodottan merednek mozdulatlanná. Csak egy pillanat az egész. Elegendő, hogy az éjszínű meginduljon feléjük. Az ép ész menekülést diktálna, visszavonulót fújna, az egészséges ösztönök, hátrálásra kényszerítenék a három korcsot, de ők már rég nem épek. Vér. Amurat dohogva rugaszkodik felé.

Az egykor kellemesen kecses mozdulatok, most töröttek és rugalmatlanok. A gyorsaság, amivel oly könnyen ejthetett zsákmányt, most ütemtelen, darabolt, nehézkes. Az egykor hatalmas, erőt sugárzó feketeség, most betegesen fest. Mégsem tagadja magát. Szégyelli ugyan, hogy képes volt így elgyengülni, de nem tagadja, hiszen egy dolog nem változott: termetes szemfogai éle. Tépni fog velük. Szakítani, marni, hogy védjen, hogy védhessen.
Állkapocs nyílik, nem céloz, csak harap. Nem tudja, merre célozzon, nem láthatja. Bőrt tép, ínt szaggat. Nem akar vérontást. Nem akar fájdalmat. De muszáj.

Az alfa garatjáról sipító hangként tör fel a fájdalom, ahogy húsába agyarak kapnak. A hollószínű lassan mozog, ritkábban támad, de fogai pontos gyilkossággal mélyednek. Lég szökik a vezér tüdejéből, fuldoklik, de nem hagyja ennyiben. Ha bele is döglik, vér kell. Vért akar. A szuka vérét. Vért.
Látszólag a nőstényt nagyon kifárasztja már csak az is, hogy talpon legyen, így fáradt mozdulatait kihasználva, lendül pofájához, karmaival belevés. Vörös nedű csöppen, agyarakat színez, de az ára nagy. Válaszként az ébenszínű visszamar, torkába váj, öl. Talán nem is tudja.. talán nem is direkt..

Ahogy a vasíz nyelvébe ivódik, halvány tekintete üvegessé lesz. Nem csak a saját íze.. nem csak a sajátja. Amurat. Úgy emlékszik, így nevezték: Amurat. Megismeri, hiszen régebben is megsebezte már, és ez ugyanaz az aroma, ugyanaz a zönge. Az övé.
Figyel, hisz máshogy nem tudja merre menjen, mitévő legyen. Hallgatózik, merről sodródnak hangok, honnan jön a szag. Miközben fülel, rádöbben, hogy valami más, valami megváltozott. Szívdobbanásokkal kevesebb. Amurat? ~Amurat..~ Gondolatait a vezér lényéhez nyújtja, de csak szürke semmit talál. Tántorogva hátrál. Megölte őt. Megölte..
Másban is kárt tett volna? Vajon hányan vannak még? És a sóillatú? ~Sóillatú, jól vagy?~ tör kérdésével a férfi elméje felé. ~Menj, menekülj innen..~ folytatja, szavai fáradtan reszketnek. ~Majd én elintézem.. majd én..~ hangja csitul, s a feketeség a talajra rogyik. ~..megoldom~

Vér keveredik vérrel, s még több vért szül. Mert bemocskolták őket, mert megfertőzték, mert magukra hagyták. Etiru és Noroi maradtak már csak, ketten, két háborodott elme. Amikor alfájuk utolsó lélegzetvétele is elhal, az idegen férfit és szukát figyelembe sem véve rontanak a húsnak. Egyikük sem akar osztozni rajta, egyikük sem hátrál. Egymásnak ugranak, acsarkodva szabdalják a másikat.

..és a vér még több vért kíván.

[Ölni..]

Csodámnak

Mancsokban végződő, elkopott karmok ejtenek karcot a térben, lélegzetnyi nyomot hagyva maguk után. Bűz sodródik velük, a sajátjuk. Mintha csontjaikról rothadni készülne a hús, mintha nem csak szőr, hanem bőr is mállana róluk, s mikor már- már kényszeredetten megrázzák magukat, kopnak. Ezerfelé lesznek, csak orrfacsaró emléket hagynak. Olyan, mintha a világ lassanként falatozna belőlük, hatalmát gyakorolná rajtuk, s más módja nem lévén, ők morzsolódni kényszerülnének. Néha fájva vonítanak fel, máskor pedig határozottan éles vérszomj tör fel agyaraik közül.

Elmarni tőle. Elvenni belőle. Megkaparintani testének rubinját. Vért vérért, húst húsért, csontot csontért. Vagy mindet csupán egy puszta hóbortért. Eszelős csillan a fekete szembogarakban. Ölni.. Bármit és mindent pusztítani, végül őt is. Végül a feketét is. Nem képesek összetetten gondolkodni, az ösztön, a fertőzött tudat vezet, ők pedig vakon követnek. Ez a feladatuk, ez lényük mibenléte. Szolgálni magukat, korlátolt tudatuk parancsait teljesíteni. Lenni.

Amurat, az első. Alfa. Már csak ő maradt, és két hűséges társa, Etiru és Noroi. Nevek, semmit jelentő kapaszkodók. Valaha többet ért nekik a szó, az élet, a hűség. Régen méltón, büszkén viselték ember adta jelzőiket, de gazdáik elárulták őket, az erdők pedig nem fogadták vissza. Tengődni kezdtek, tengődni és romlani.

~A sóillatú~ pusmog mélyről a hang. ~ A sóillatú..~ egyre csak ismételve a szót. Égető gyöngyként bukfenceznek verejtékcseppek homlokáról, arccsontján ívet írnak, ajkait érintve forrnak bőrébe. ~A sóillatú~ magának motyog, magában. Talán azért, hogy felébresszen valamit, hogy riadóztassa, hogy eszébe jusson. De mi..?

Érezhetően nehezebbek léptei. A távolság tetemesen csökken, s mind közelebb érnek, annál telhetetlenebbül csaholnak. Izmaik fáradtak, testük kimerülőben, szinte falják a levegőt, de íriszeikben a téboly csak nem kíván szűnni, sőt.. Agyarakat csattogtatva közelítenek a prédák felé. Amorf rángásba vesző mozdulatokkal haladnak, elgyötört elszántság leledzik minden rezzenésükben.

Haldoklik a csend. Hangok tördelik, szilánkokra szedik, korcsul metszve nyúzzák, és a némaság magjánál hasad. A repedt nesztelen zúzva öleli körbe, csontjáig nyúl, cirógatva váj velejébe, ontja magát, árasztja belé fertőzött hangját. Ő pedig nem néz, érez. Ő nem mocskol zörejt a fehér hangtalanba. Ő nem tör zajtalant. Nea nem tud.
A piszkos neszek azonban elméje alélt feketéjébe férkőznek. Fülét csiklandozzák, vihogva táncolják körbe, mérgezik álmait. ~Sóillatú..~ nem sok kell neki, nem sok és elég lesz az idegenre aggatott név, hogy kitörjön öntudatlanságából. Már nem sok.

Amurat pofája vicsorba torzul, szemfogait fenyegetően villantja a férfire. Ember. Vagy valami afféle, és ő gyűlöli az embereket. Rühelli őket, mert fél tőlük. Ő nem direkt ilyen. Neki elegendő a tudat alatt szikrát kapó parancs, hogy uralkodjon lénye felett, hogy gyilkossá tegye, szörnyeteggé váljon.
Acsarogva jelez a másik kettőnek, akik pillanatokon belül ott teremnek mellette. Közel vannak már, láthatóan közel. Haboznak.

Érzi. Nem csak szag. Nem csak suhogás. Nem csak hang. Érzi a hasadt bordák közt szívek dobbanását, ahogy mind máshogy kattan, belemászik fejébe a pulzálás. Csendjébe vonaglik, oszlatja azt. Nem kellő erős, hogy túllépjen rajta. Nincs kellő tudás, hogy megérthesse. ~Sóillatú..~

A morgás ösztökéli őket, avagy a férfi határozott hangja. Bármi is legyen, újra nekiindulnak. Etiru az alfa balján csörtet a férfi felé. Noroi mögöttük kajtat. Momentumok kellenek, hogy elérjék őket. A vezérhím a férfi karja után kap. A másik kettő oldalról támad.

~Sóillatú~ zeng valahol, visszhangzik maga magában.

Csodámnak

Csontos bordák ütköznek egymásnak, súrolva a csomós szőrt. Bőr sejlik alóla, fekete, beteg szövet. Vért kíván az agyar. Vöröset. Sötétet. Bordót. Forrót. Roppanó csont kesernyés zamatját. Száradt torok eped ízért, fémes bíborért. Garatról vonítás szakad, éhes, fájó nyögésként szakít a légen, majd elhal, hogy újabb szólamnak adjon helyet, hogy végül kánont köpve sodorja a szél.

Világtalanul mered maga elé. Nem fél. Nincs mitől félnie. A haláltól? Nem. Azt sem tudja igazán, mit jelent. A fájdalomtól? Semmiképp sem. Számára már természetes, hogy zsigereit metszi a kín. Talán szükséges is. Beleégette magát minden lélegzetébe, minden rezzenésébe, nélküle elenyészne lénye, már nem lenne az, aki..
Épp indulna, amikor derekánál fogva megragadja valami; illetve, mint hamarosan felfedezi, valaki. A Sóillatú. Hosszú pillanatok szükségeltetnek, hogy döbbenetéből kilábalva, megmozduljon végre. Öklével csap, ahogy csak erejéből telik. Hiányzik ütéseiből az erő, a lendület. Szaggatott, taktustalan csapásokat mér, elkeseredetten fonja ujjait a kezébe akadó anyag köré. ~Eressz el! Eressz el..! Most.. Azonnal eressz..!~

Talpak rugaszkodnak újra és újra el a földről. Nyomok a humuszban. Nyelvek lógnak girbegurba fogak közül, lihegő leheletek ontanak bűzt magukból, bódult tekintetek lesnek előre. Elvesztek ők, elvesztek már régen. Szagot követnek. Nem baj, ha tüskék kapnak bundájukba, ha lábukat sértik, csak mennek előre, csapzottan vergődnek a rohanó páros után.

Töretlen próbál változtatni lehetetlen helyzetén. Hangtalan fújtat a másik hátának. Igen, időközben rájött, hogy bizony egy gerinchez van szerencséje, akit látszólag nem hat meg semmiféle tevékenysége. Morog a sóillatú elméjébe, és ha már ötvenszer nem követelte, hogy azonnal tegye le, akkor egyszer sem.

"Megtörtél. Ezt te is jól tudod. Leheletnyi vágást ejtettek benned egészen mélyen, s habár vér helyett csak zsibbadó képlékenység csordult ki a seb mentén, mégis afféle gennyes, bűzlő mocsokká lett benned. Képtelenség letörölni, mert beeszi magát a lélek forrójába, rést kapar magának, hasít belőled, apránként fal fel.
Csak nézz magadra. Szótlan nyögdécselsz, némán sikítasz, mert fáj. Hagytad, hogy húsodból is marjanak, hogy szakítva belőled, kevesebbé légy. Hát fájj! Fáj úgy, ahogy senki nem fájhat. Törj össze, remegj, reszkess egyedül, üvölts csendesen, mert ezt érdemled. Ennyit, nem többet: néma szenvedést.
Szenvedés. Szeretem a szót. Szeretem az ízét. Szeretem, mikor ajkadhoz ér. Szeretem a fintorod. Gyötrődés. Édes, édesen csíp. Érzem, hogy elég, adok még, többet, még. Sajgok neked, kínozlak falatonként. Szenvedő gyötrelem: hisz ez vagyok én.."

Hang bődül Yunea fejében. Eleinte finom suttogással, hidegen simogatva a gondolatokat. Hosszú, cirógató ujjak ezek, melyek karmokban végződve metszenek nyirkosan eszméi közé. Szabdalják őket egészen, míg nem marad más, csak feketébe karcolt fájdalom. Ekkor már nem duruzsol. Ekkor már zeng, visszhangot ver, csörtetve dönt fel mindent, ami ép, rombolja, hogy ne legyen többé egész.
A lány összeszorított fogakkal marja az anyagot, kapaszkodik a másikba, miközben egyre mélyebbre zuhan magában. Nem tudja merre tartanak, de kellően gyorsan haladhatnak, hogy még nem érték utol őket a korcsok. Mégsem engedheti, hogy lelke sajgását más is meghallja, nem engedheti, hogy ez a különc szerzet általa sérüljön. ~Engedj el.. engedj el, kérlek~ leheli az idegen elméjébe; hangja halovány, elhaló, esdeklő. ~Kérlek..kérlek, Sóillatú~ nyög, szorít fogásán.

Vakkantások. Néhányan közülük elmaradtak, hogy felbolygassák a hátrahagyott dolgokat. Ők beérik ennyivel is, de többen, a nagy része nem adja fel. Csaholva törnek előre. Nekik a szuka kell, a szuka vére..

~Kérlek hagyj itt, csak én kellek nekik..hagyj itt nekik~ nyöszörgi az idegen elméjébe mielőtt újra eszméletét vesztené. Teste elernyed, hangja elhal a gondolatok közt.

És csend. És sötét.

Altair, Neked.

Hanyatt fekszik. Mozdulatlan és rettentő dühösen. ~Ne érj hozzám!~ sziszegi a másik fejében. Nem kér, parancsol. ~Ne érj hozzám..~ a néma hang szinte éget, forrón cseppen, mintha olvadt viasz lenne. ~Ne érj hozzám, ne..~ tiltakozik és vicsorít. ~Nem félek tőled! Ne érj hozzám!~ már- már prüszköl a másik elméjébe, hisztérikusan ostromolja azt. ~Ne..~ Egész testében remeg. Amikor a férfi érinti, hirtelen rándul meg. Bőre a szokottnál is jobban izzik, szinte éget. Verejték gyöngyöz homlokán, áttetszőn rajzol utat magának arccsontja mentén egészen álláig, nyakívére. Elhúzódna, de nyögni sincs ereje. Ajkai zsibbadtan nyílnak, míg a kiszolgáltatottság halvány pírt fest vonásaira. Lassan, hosszan pillant. Minden fekete. ~Miért érdemlem ezt?~ keserűen fújja ki a levegőt. Elhatározta: tűr. Addig, amíg összeszedi magát, csak addig.

Anyag tekeredik először a lábára, majd apránként az összes sebre. Kellemetlen érzés, legszívesebben elzavarná önkéntes megmentőjét. Megoldja ő egyedül, meg tudja saját maga is.. Valahol mégis melengeti szívét a tudat, jólesik neki, de ezt most nem képes bevallani sem magának, sem másnak.
A húsát, csontját, testét gyötrő fájdalom elenyészik a bosszúság mellett, amit a sóillatú érintései ébresztenek benne. Bármi is vezérli a férfit, Yunea nem tudja, meddig képes még elviselni az idegen tapintást. Fájdalmas düh lázítja elméjét, legszívesebben darabokra szedné a másik érintőit, de nem mutatja jelét, nem mutatja, még ha fáj, sem.

Mancsok süllyednek a földbe. Leheletnyi nyomot hagyva bolygatják meg a rengeteget, de nem sokáig, csak pár pillanat, amíg a szél továbbsodorja szagukat. Szerencséjük van, fuvallat szegődött melléjük, s ők elég gyorsak, hogy a pajkos légáramlat előnyükre váljon. Vérszagot követnek. Vért, ami pofájukat érintette, amit nyelvükkel ízleltek, vért: prédáét. Lihegnek. Agyaraik közül bűz árad. Lucskos banda. Szánni való dögevők. Se nem kutyák, se nem farkasok, valahol a kettő közt. Csaholó ordasok, emberi mocskon élő szennyek, esetünkben bolhás kannibálok. Napok óta éheznek, és ha elhullik egy- egy közülük, testvér- testvér torkának ugorva próbálja megszerezni a saját részét. Marcangolva hordják szét a tetemet, de kevés, kevés nekik minden falat. Megvesztek? Talán annál is rosszabb..
Arra a feketére pályáznak, arra, aki sebzett volt már, amikor közéjük ért, aki érzéseket, gondolatokat osztott meg velük, akit végül megízlelhettek. Különleges íze van a vérének, más, több, jobb, mint saját fivéreiknek, nővéreiknek. Termetesebb is, így jóllakhatnának legalább egy rövid időre. Kell nekik. Akarják őt. Mindenét.
Tucatnyian lehettek, mikor el kezdték üldözni. Kettővel helyben végzett a fekete, további öt pusztult el azóta, de még így is esélyesnek érzik a győzelmet. Amíg faltak, addig időt nyert, de amilyen állapotban volt nem sokáig menekülhetett már. Érzik, hogy közelednek, már nincs sok. Nem félnek többé az emberektől, nem félnek többé semmitől. Megszerzik, ami kell nekik, majd még többet.. és többet..

Nem számolja az időt. Esetleg abból tudná megállapítani, hogy múlik, hogy a levegő hűvösebb, vagy, hogy másféle hangok kezdenek uralkodni a nesztelenségen. Ő pedig konokul hallgat. Néha meg- megpróbálkozik egy "ha még egyszer hozzám érsz, akkor.." fenyegetéssel, de különben csendben van. Mintha izmai összefogtak volna a sóillatúval, görcsösen rándulnak össze, ahányszor mozdulni próbál. Nem tudja, magára haragudjon-e vagy az idegenre, vagy mindkettőjükre. Püffög magában egy kicsit, később, amikor megenyhül kicsit, halvány tekintetével igyekszik a másikra nézni, de valahogy sosem sikerül neki. Még akkor sem, amikor biztosra venné, hogy épp jó irányba kémlel.

Légáram kap tincseibe. Játszik velük, simogatja őket, csavarja, szinte becézgeti őt. Jól esik neki, finomnak érzi, puha ujjhegyeket képzel oda, és ez valamiért kellemes érzéssel tölti el. Olyan, mintha a teste emlékezne. Elmosolyodik. Mélyet szippant a levegőből. Bár ő is feleleveníthetné múltját. Már nem sok kell és, képes lesz mozdulni, nem sok kell és, lesz elég ereje...
Újabb széllöket. Illatok. Aromák. Szagok.
~Jönnek.~ jelenti ki az idegen fejében fagyos hangon. Nincs benne követelőzés, vád, kérlelés, semmi durvaság, semmi finomkodás. Tényt közölt vele. Emberi formájában ugyan nem olyan tökéletes a szimatja, de ezeknek jellegzetes szaguk van, nem felejtette el. Ezt már nem. Azt a bárgyú bandát nem, aki szavait, még csak vicsorra sem méltatta, hanem húsába vájtak éles szemfogaikkal, szakadt részeit tovább szaggatták. Őket nem. De nem sodorhatja bele a sóillatút. Mit tegyen..?
~Az összes mindenség! Kérlek segíts nekem, kérlek segíts működnöm, csak egy kicsit, nem magamért, hanem a sóillatúért..~ erőt ad neki valaki, általa hatalmasnak képzelt lényt megszólítani, erőt és határozottságot. Meg tudja csinálni, képes megmozdulni..menni fog..
Sikerül. Megmozdulnak ujjai, csuklója, majd karja is. Óvatosan támaszkodik először alkarjára, végül tenyerére. Ülőhelyzetbe tolja magát, kifújja a levegőt. Menni fog Yun, menni fog. Csak így tovább. Igyekszik elfordulni az idegentől, nehogy tétova mozdulataival kárt tegyen benne. Továbbra sincs jó érzéke meghatározni a másik helyzetét, így egyenesen felé tart, és hogy ne bukjon orra, az idegen valamijében sikerül megkapaszkodnia. Tapogatózni kezd. Gyengéden érinti a vállakat, a nyakat, az arcot.. Tenyerével végigsimít a másik vonásain. ~Veled még számolunk..~ inkább játéknak tűnik, mint fenyegetésnek, ahogy csendül hangja a másik fejében. Az idegen vállaira támaszkodva kel fel. Lábai reszketve engedelmeskednek, remegve lép párat. Elfáradt. Reszket.

Közel van, már közel. Pofájukban összefut a nyál. Vonítás. Közel van.

~Mindjárt itt vannak..~

[- Az illatom?]

Altairnak

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, megtört. Darabokra szakadt, repedt foszlányai a porba hulltak. Ő pedig eszelősen kaparja a homokot, kapva maga után, ujjaival önmagát vésve a szemcsék közé. Olyankor ordít, garatjáról marcangolt üvöltés szakad: foszló kín. És sír. Sajnálja törött részének összes falatját.
De mi van, ha képtelen hangot adni fájdalmának? Ha ajkának dallama elmorzsolódott a hasadások mentén? Ha nincsenek olyan könnyei, amik lelkének bánatát mossák felszínre?

Yunea pontosan így érez. Révült aléltságában némán, vakon, kapaszkodók nélkül vonítana, de képtelen rá. Testével elvesztette a kapcsot, remeg a semmiben. Itt nincs bőre, nincs tapintása mégis reszketeg görnyed magába, fázik. Majd füléhez tapasztja formátlan kezeit(?). Valami sípol, túl hangosan, visszhangozva maga magát, elviselhetetlenül jajjogva. Állj! harsogja hasztalan. Buta semmi bugyorog ajkaiból, csend. A félpillanatok vadul tekerednek korcs lelke köré, fájón nyaldosva, gúnyt űzve belőle, megtévesztve őt. Nem létezik idő. Nem létezik tér. Van ő, és van az a gyötrelmes kacaj.
Már nem szeret álmodni, nem úgy, mint eleinte. Egy ideje már nem képes irányítani elméjének szunnyadó részét, és így az gonosz játékot űzhet vele akárhányszor elszenderül. Dühöt korbácsol benne a tehetetlen fájdalom. Tajtékzik. Dideregve karmolja, karcolja a.. a mit?

- Az illatom?

Feltekint, de csak lelke csücskéig lát, a külvilág nem létezik. Nincs. Kormos csíkok, semmi foltok. Nem látja őt. Messze van, őrülten messze. Ki szólt? Miért szólt..? Ki vagy? Mondd meg, azonnal! faggatózik rekedt hangtalan. Hol vagy? Az illatod..az illatod.. az illatod..

Az illatot és az idegen szavait elmossa, szétmaszatolja egy apró kézfej. Kemény, humusztalan földet simogatnak a csöpp ujjak. Vidor dallam szökik bíbor ajkak közül, és ó, azok a hatalmas azúr szemek, őszinte szeretettel tekintenek körbe. Kobakját hátraveti, hagyva, hogy ében tincsei egészen lapockájáig hulljanak.  -Az otthonom.- pusmogja pisze orra alatt.
-Az otthonunk, az otthonunk- zeng a helyesbítés a háta mögül. Nem sokkal a tömör hangot követve, két meglehetősen böhöm kar vonja uralma alá a másikat, ő pedig pillanatokon belül a mély hang tulajdonosának nyakán csüng, és nevetnek. Édes csengése van kacajuknak. Édes..

Csepp. Csepp. Csepp. Önkéntelen köd telepszik az emlékre. Ne..még ne.. leheli buborékok közé sóvárgó fájdalommal. Csepp. Esik? körbetekint, írisze búsan fénylik. Még ne..

-Kelj fel. Kotródj, amilyen gyorsan csak tudsz. Rohanj, ameddig a lábaid bírják. Ha megállsz, hunyd le a szemed, és készülj fel a halálra. Mert megtalál.- durvának tetsző szavak. Hasonló a tulajdonosuk, mint előzőleg a gyermek, de nem ugyanaz. Az ő hangjában semmi szeretet, odaadás nincs, habár a többi külsőség stimmel, idősebbnek tűnik. -Nem hallod?! Tűnj el! Takarodj innen!- fenyegetően prüszköl, közelebb lép a másikhoz. Taszít egyet rajta. Úgy tűnik amazt váratlanul érte az ütés, lendületét vesztve zuhan a földre. A pillanat töredékéig, mintha düh villanna meg vonásain, de végül hideg mosollyal nyugtázza "vereségét".

Csepp. Csepp. Csepp. S ahogy, ajkai közé hullanak az hűs cseppek, emlékei úgy szakadnak el tőle és törnek akaratlan a sóillatú elméje felé. Illat..illatod.. nyögi még eszméletlenül magában, mielőtt...

Újabb helyszín: Törött kövek. Vérző mancsok. Ziháló fenevad. Fekete, hatalmas, őrjöngő. Tucat mágus, talán kettő is. Fele agyaraival küzd, a másik béklyót tesz rá. Nyaka köré láncot, hideg kék tekintetét kendővel fedik..
Vágás nyomok. Foltok. Lila, kék, zöld.. Vonítás.

Csepp. Csepp. Mindent elmos. Marad a fekete űr, a fülsértő kacaj, és ő. Csepp. Ébredezik. Érez. Folyékony, talán víz csorog le torkán. Csepp. Köhécselve próbál mozdulni. Nem megy. Csepp.

Beletelik egy kis időbe míg újra irányítása alá tudja vonni testét. Zihál, homlokán verejtékcseppek hagynak nyomot. Remeg. Bőre felforrósodott, mégis vacog. Az álmokból semmire nem emlékszik, csupán a maró feketére és a kínzó csendre. Nem sok kell, és nagyjából fel tudja mérni helyzetét. ~Rémálmok.~ jegyzi meg magában. Valamivel korábban tanulta ezt a szót, azóta is kedvére van, szereti használni, ismételgetni, ízlelni. Rémálom. Olyan, mint ő. Törött, egyszínű, égető, kínos ízt hagy a légben. Tovább fűzi jelenlegi állapotára vonatkozó gondolatait. Bizonyára megint felmondta a szolgálatot teste, és..
A Sóillatú. Igen. Szinte megdermed, amikor tudatosul fejében a tény, hogy ő bizony, az ismeretlenen heverészik, legalábbis gondolkodója, annak valamilyén van. Ha csak egy parányival több ereje lenne, azonnal felpattanna, de moccanni sem bír, így csak csendben fújtat egy párat.
~Miért vagy még itt, sóillatú? Ismersz engem? Félsz tőlem? Az illatod..az illatod~ duruzsol bágyadtan mindenfélét, nem tolakodón, csak alig érintve a másik elméjét, szinte cirógatva, édesgetve azt.

Altair

Még mindig szikrát gyújt benne a remény, amikor szemhéjait hunyorogva tornáztatja. Fakó hitet pöcköl belé, hogy a világ színei, minek darabkáit mások elméjéből cseni, számára is létezhetnek. Szaggatott, nesztelen sóhaj. Sötét. Fekete, mint mindig. Csalódott semmi. Majd talán legközelebb.
Remegnek még lábai, amikor erős kezek tapintják vállánál. Bőrét hűsítik az ujjhegyek, teste kevésbé rázkódik, könnyebb így. Mégis, ha csak egy kicsivel több ereje lenne, szétcincálná az illetéktelen érintés tulajdonosát. Most csak lemondóan prüszköl, engedve a fáradt kísértésnek, hagyva, hogy az érdes hűvös porcikáiba igya magát.
Az ismeretlen kérdez. Hangja felkelti érdeklődését. Kóstolgatja, ízlelgeti, titokban falja, tépi. Szemöldöke felszalad a különös, kaján csengés hallatán. Tekintete makacs sértettséggel villan, -kevés sikerrel- megcélozva a másikat, eltévedve az ég felé. Felháborodását épp kifejtené, amikor a markok elengedve őt illannak el, és velük együtt egyensúlya is. Nyekeregve dől el, hátra.

Reccs. Valami eltört, megrepedt rajta, benne(?), újra. Kobakját azonnal felkapja, ülő helyzetbe szenvedi magát. Megrázza kócosát, mintha ezzel kideríthetné a furcsa hang származásának helyét. Semmi. Tapogatni kezdi nyakát, tarkóját; ujjait végigfuttatja egészen koponyájának tetejéig. Ragacs, nem sok, csak egy kis karcnyi. Ugyanaz, ami mostanában olyan kitartóan végigkíséri. Kezdi azt hinni, hogy ez a dolog, ez a benne csörgő vérféle, már nem szereti a helyét. Ki akar törni onnan, más módot nem találva: véseteken keresztül, hasadt sebek nyomán.
Feje előrebukik, csak úgy önkényes akaratlansággal. Falatnyit szédül, hányingere van. Nem is hallja, amikor a sósillatú valamit mond, csak akkor moccan, mikor riadt csörömpölés megijeszti. A ricsaj felé fordul találgatva, hogy vajon miféle elvetemült dolgok csaptak össze így sipítva, rémisztgetve őt.
Előre dől, tenyereire támaszkodik, óvatosan emeli csípőjét. Négykézláb kúszik egy keveset. Más az itteni föld, puha és hosszabb. Simogató. Ismeretlen. Furcsa. Tovább tapintja maga előtt az "utat". Érint. Valami bökő, tömény dolog: sebez. Ujjait köré fonja, az vékony csíkban metszi bőrét. Nem ereszti. Emeli. Megszagolja. Ismerős aroma..mint a láncok. A csörgő béklyók szaga. Fogság íz. Bánt.
Világtalan tekintete elködösül, semerre néz, csak úgy, üvegesen mered. Kristálykarcok csillannak szembogarán, háborgó rossz mázolódik vonásaira.

Olykor felülkerekedik az átok. Csonka lelkét fogyasztgatja, őrli, morzsolja. Ezúttal már sokadszorra.

Mindent érez. Összes porcikájának zsibbadását, tincsei izgága kuszaságát, a homlokán égő verejtékcseppeket, vért. Tisztán észleli, ahogy nem messze tőle anyag szakad, idegen suhint, annak szíve dobban. Levegő áramlik. Bogár zúg. Szél susog. Közben ő minden ütemmel egyre kevesebb lesz, lomhán elfogy. Az átok.
Ki akar innen szakadni, ki ebből a semmiből, ami tükörként vetíti elé a valóságot, közben belőle falatozik, röhögve cincogja felé kárörömét. El akar válni a sötéttől, mert ez máshogy fekete. Ez elnyel, kapar, zúz, tör és a darabok már nem lesznek többé ő. Nem lesznek többé bárki. Újra gyengének, sebzettnek akar lenni, újra a megszokott kátrányában lélegezni. Nem kell neki az itteni gyászszín tökéletesség. Boldog lenne ő a maga nyomorék, szénbe mártott üvegketrecében.

Kiszakad magából, a rosszból. Mégis egyre kegyetlenebbül tör belé, váj alagutat, tömíti el benne a fényt. Meg kell tőle szabadulnia, mielőbb. Különben ő lesz az, akitől megszabadulnak..

A pillanatnyi révedés után, szeme kékjébe visszatér a hideg tűz. Elhűlt vonásait forróság tölti meg. Lélegzetei szaporábbak lesznek, szinte kapkodva nyel a levegőből. Zihál. Kezében penge. Húsába fúródott. Ökléből vér csepeg a földre. Mozdulatai keresnek valamit.~Hol vagy?~ leheli a kérdést a másik elméjébe. Sérült markát maga elé nyújtja . ~Ez mi..?~ susog újra a gondolatok közé. Szorít a markában tartott késen, minek hatására izmai összerándulnak, és a penge kibukik ujjai közül. Bukfencet vet, heggyel előre a föld felé. Élezett zörgés, csörömp.

Továbbra is mászik, fejét ingatva, látványosan szagolva a sokzamatú levegőbe. Azt a sósságot keresi, ami idáig vezette, ami ehhez a bizarr idegenhez mutatott. Nincs messze, érzi. Mégis rettentő végeláthatatlannak tűnnek mozzanatai és a távolság. Tenyere bíbor pacsmagot ken a fűre. Már túlságosan zsibog mindenütt, hogy érezze, ahogy a gyep puha szurkálódással simítja. A szél lehelete is csak alig módon érezteti a valót. Homloka nekidöccen a másiknak. Tapint. Karmazsin kéznyomokat hagy a matérián. Karja elfárad, összecsuklik. Ismét a másikon landol. Nincs ereje moccanni. Egy- egy pillanatra megszűnik a világ. Minden zaj elnémul, az illatok fakulnak, a szél nem ringat tovább. Elméjébe semmi hullik, majd hirtelen cseppen a valóság felé. Halvány zavarodottság telepszik belé.

~Elhagytad az illatod. Felelőtlen.. lőtlen.. dol..~ közli erőtlen búgva még a másikban. Szempillái ráérősen simulnak egymáshoz, elméje vontatottan kap a megfogható után, de homokként folyik el ő maga egy kicsit az álmok felé. Csak egy parányit megint, egy aprócskát..

Altair

Érdes a föld. Vagy puha, csak a fájdalom miatt zördül keményen bőrén. Nedv csordul agyarai közül, vörös, tüzes lét. Szíve hatalmasakat rúg, teste pulzál, bőre sajdul, sóhaja elfúl. Pofája furcsa fintorba torzul. Szemeivel a semmibe mered. Fanyarul nyel és újra, és megint; keserűen prüszkölve hozzá, és nyámmogva rajta. ~Mérhetetlenül facsarú, vagy valamilyen nyarú, de semmi esetre sem finom.~ lármázik magában. Szájában még mocorog egy keveset, gonoszan csiklandozza nyelvét, ő pedig igyekszik még apróbb darabokra szaggatni, inogva kétségbeesés és undor között. Majd a pár percnyi kérődzés eredményeként egy zöldes gombolyag érkezik a földre. Levelek és föld, talán fakéreg is. Ekkor figyel csak fel újra, hogy hangok motoznak körülötte; léptek? Azok.
Talpak simulnak a talajra, alig nyomot hagyva maguk után. Mégis tömör leplet dobnak gondolatai közé, visszhangot vernek benne, csapongnak. Sós. Megrezdül teste. Majdnem-érintés, riadt hökkenés, moccanás, fájdalom. ~Ne..~ nyögi az idegen fejében, lehetőleg kínoktól megszűrt csengéssel és némi csípős utóízzel. Izmait megfeszítve támasztja magát mancsaira. Reszket, de lassan múlik a fekete szédülés, nem szaggatja ezerfelé. Vonásairól is lekúszik az iszonnyal fűzött sajgás.
Orrával a másik felé bök, mármint arra a pontra, ahol a másikat véli. ~Fájsz valahol?~ búgja újfent az ismeretlenben. ~Nem akartam rád ijeszteni.~ toldja meg kedveskésen. És, hogy minden lehetséges rémisztőt elűzzön magáról hátrébb lépdel, illetve lépdelne, ha lábai nem makacskodnának és nem bukna újra az idegen felé. Ráadásul ismételten feléled a szenvedés. A gyötrő ezúttal nem elégszik meg az erőtlen test szabdalásával. Szívét égeti, tüdejét szurkálja, megbújik vérében, olykor jeget öntve belé, kacag. De lelkében is mocskot hagy, -abban a szétkaszabolt szerencsétlenségben, hiszékeny repedésben- és a szakadások közti lékbe űzi a szennyet. A feketeség pedig engedelmesen vonaglik. Esetenként alig láthatóan, majd görcsösen rándulva meg. Nem nyüszít, zihál. Kapkod a lég után, markolja a levegőt, mégsem elég. Szomjan fog halni? Légszomjan? Kérdése zúg kobakjában utoljára. Kuszán érzékelve a valóságot, esetlen omlik valamerre.

Mostanra már a vastag bunda eltűnt és a hatalmas állatnak is nyoma veszett. Mintha csak kiszakadt volna belőle az a csepp teremtmény, amely pillanatnyilag szótlan nyüszögve szorítja az idegent. Apró ujjaival görcsösen markolássza az inget, szinte csüngve rajta, alig állva remegő lábain. Hófehér bőrén vészesebbnek hatnak a ronda vágások, elfertőződött sebek és a rászáradt vér. Néhány megtépázott, vörössel átitatott kötés lóg itt- ott testén. Bordái, csontjai legtöbbje tapintható jelként visítja: koplalás. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, szemhéjai gyengéden simulnak íriszeire, bőre szinte forr, egyenletlen szuszog. Mikor feje a mellkasnak pilled, és az ütemes verdesés beivódik fülébe, álmatag lomhasággal nyitja szemeit. Feltekint, nyilván kapaszkodója arcát megcélozva, szeme kékje elréved a váll felet. Ködös még az egész, miként került ilyen közel, vagy mikor bújt emberköntösébe. Valószínűleg, amikor a halandók számára barátságosabb formáját öltötte volna fel, szakadt el az emlékfonál, tört rá a fájdalmas, onnantól pedig szellemének hű ösztönei karolták fel jámbor lényét.
Markait szorosabbra fonja az anyag körül, félő, összecsuklik. Homlokát bágyadtan dönti a másikhoz és annak eszméi közé leheli kérését. ~Eljössz velem vadászni? Szörnyen éhes vagyok...~

Altair

Alatta gallyak nyögnek fel, ahogy elnyúlik a földön. Reszketeg szuszog még párat, gyengén kap a seízű levegő után, és hallgatja, ahogy mellkaságban csendesül a lárma; már nem cibálják oly hevesen szívének húrjait. Tüdeje is lomhább tempóban férceli össze a megtört zihálást, néma nyögések tömkelegét öltve láncra. De a füzér kellemetlen neszez, ha megrázzák. Tüskéi élesen merednek felé, belül meg- meg karcolják. Fájdalmát űzve, sajgón tekereg oldalára és hajtja a humuszra fejét.
Fény tolakodik a topázként csüngő levélraj közül felé. Az egykor kormos bunda játékos feketéjét ellopta a szürke kosz, és acélos vörössel mázolt csíkokat rá, majd örömmel ragadott töviseket és tépázta meg. Olyan szerencsétlennek tűnik.
Időnként agyarai gyötrődve villannak meg, orrával fújtatva port kavar, tekintetéből kihuny a láng. Alig emeli kobakját a szellő noszogatására, majd önkényesen hanyatlik vissza. Nincs ereje, már rég nincs. Csak egy parányi pihenés, egy libbenésnyi álom szükségeltetik, nem sok, csak ennyi...

-szürkület táján-

Riadtan moccan. Hiba volt. Csontjaiba éhesen bök a fájó. Legszívesebben visszaszúrna neki, szépen mellékelve egy csattanós maflást. Hagyja már őt békén! Mikor döfködte ő ilyen tüzes gyönyörrel a kínt? Felháborodásában, hanyag hirtelenséggel kíván feljebb tápászkolódni, cserébe újabb belső támadást invitálva. Mérgesen fújtatva harap a légbe, levegő fut garatjára, hogy onnan tüdejébe bukfencezhessen, izmait csiklandhassa, és azonnal érkezik is az első  "hikk". Csuklik. Már csak ez hiányzott ahhoz, hogy végképp szétszakadozzon türelme: millió összepasszírozhatatlan darabbá.
Vadul megrázza koponyáját, semmi változás: hikk- hikk. Kapar-kapar-kapar, megint semmi: hikk. Mancsait erőtlen győzködi, hogy mozduljanak úgy, és amerre ő szeretné. Hikk. Ahogy a hangtalan buborékok kisurrannak, elhatározza, hogy ő bizony nem henyél tovább. Rezegve támaszkodik, mellső végtagjait nyújtva, hátsóját a magasba lendítve, akárcsak egy dorombolós cirmos délutáni pihenője után. Végül hátsó le, mancsok vigyázzállásba, és már majdnem jó is, csak a trappolók ne kezdenének négy különféle irányba csúszni. Újra összekaparja szétfolyni készülő magát. Hegek feszülnek, ragacsos, vörös váladék bugyog bőre szakadt részein, sántítva billeg előre, mégis, mintha az eltorzult ábrázaton ott bujkálna egy kellemes, kis vigyorféle.
~Csak pár pillanat és kész. Hikk. Néhány gyakorló mozdulat, szimat, tapicskolás és irány.. Irány hova?~ közli a híreket nos: saját magával. A mondat végére viszont elbizonytalanodva kortyol a légből, feszülten toporog egészen addig, amíg a falatnyi levegő nem sodorja agyáig azt a bizonyos illatot. Hikk. ~Ember? Hasonló. Ha ember, akkor "mú-mú" és rekedt "be-ee" is van a közelben, vagy esetleg...~ már a gondolatba is belekordul gyomra, mégsem indul azonnal. ~De mi az a különleges íz? Sós?~ visszhangozza újra és újra magában. ~Nem lehet olyan messze, ha a szél idáig hagyta, hogy az eszencia csüngjön rajta.~ végül kíváncsisága mellet dönt, amelyre gyomra csak rosszallóan morog. Előbb megkeríti az illat tulajdonosát, megkérdezi tőle, hogy miért nem vigyáz különös esszenciájára jobban. Utána pedig irány az éden...
Tántorgó ügetésbe kezd. Szédelegve igyekszik megfelelő kacskaringókat írni, egyetlen kérget sem lehántani, nem kárt tenni sem az erdőben, sem magában. Nem sikerül. Fák. Fent élű kövek. Még ezeknél is több szúrós bokor. Mintha a vérére pályáznának, karmolják, tépik, szaggatják, csépelik. Nem tehet róla, hogy mindig elé ugrálnak a törzsek, utánakapnak a hajtások, lábatlankodnak a szikladarabok, ő nem láthatja mesterkedéseiket.

Jelenleg a talaj csúszik ki mancsai alól. Mintha hirtelen válna semmivé és ő pedig gördül, nesztelen nyekereg, reccsen. Lárma. Majd' az egész erdőt felveri, ezen egyszerű cselekedeteivel: forog-teper-repes-gurul-csattan, megáll. Vagy csak a lejtő ért véget? Néma nyekkenéssel nyugtázza; vége, de a moccanás már nem megy. Valami neszez.

[NÉV:]

NÉV: Yune Arael
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: a hetedik/ hetes számú, Éj
BECENEVEK: Yunea, Ea
NEM: Nő
KOR: látszólag 16- 17 éves ( nem emlékszik, hogy valaha is megünnepelte volna születésének évfordulóját)
FAJ: Démonlelkű: félvér
ALFAJ: egy farkasdémon és egy tűz elementál elhagyott gyermeke

JELLEM: Ha keresnél is, alig találnál olyan nyíltan őszinte és egyértelműen naivnak tűnő személyt, mint ő. Sosem volt szüksége vagy lehetősége titkolózásra, gondolatai elfedésére, így képtelen eltakarni aktuális érzelmeit. Nem kell szakértőnek lenni, hogy az ember leolvassa érzéseit hisz, ami a lelkében fogan, az minden mozdulatában, rezdülésében, sóhajában ott leledzik.
Heves és vad. Vagy hevesen vad? Morog, prüszköl, kötekedik, ha valami nem úgy alakul, ahogy ő szeretné. Nem csak harácsol, hanem harap is, méghozzá meglehetősen nagyot. Bár olykor hatalmas agyara célt téveszt és botrányos-mód mulatságosnak hat ügyetlenkedése. Jobb távol állni tőle, ha az ember nem szeretne apróbb balesetek áldozata lenni.
Világtalan tekintetét ellensúlyozva hajlamos mindent és mindenkit végig tapogatni. Mosolyogva karol bármiféle idegenbe, játszi könnyedséggel, felhőtlenül érinti meg a legvérszomjasabb lényeket is (és utána csodálkozik, ha partnere kicsit morcosan reagál). Ellenkezőleg, ha őt érintik meg, eszeveszett módjára viselkedik, teljesen kikel magából, ellenségessé válik.
Akaratos. Nincs az a csillag, amit le ne hozna a földre, ha azt veszi fejébe. Kitartóan küzd bármiért, amit fontosnak érez. Közvetlen, kötetlen, nyílt teremtés.
Egyféle megrögzött menekülési vágy is hajtja belül. Olykor paranoiás módjára rohan, céltalanul bolyong, kapkod, hanyagul csörtet a világban.
Büszke, és méltó a büszke címre. Próbáld csak megsérteni, nem biztos, hogy épen megúszod. De mégsem az ösztönök lesznek, amik rád uszítják haragját, azok elnyomottan lapulnak jelleme egy lakat alá zárt rejtekén (egyelőre).

MINDIG:
 ¤érinteni
 ¤őszinteség
 ¤öröm
 ¤nevetés
 ¤érzések
 ¤lélek
 ¤tudás, tanulás, tapasztalás
 ¤odaadás
 ¤hangok
 ¤álmok, vágyak
 ¤cél, küzdelem
 ¤ismeretlen megismerése
 ¤kérdések

SOHA:
 ¤lánc
 ¤hazugság
 ¤feladás
 ¤gyávaság
 ¤kényszer
 ¤érintve lenni (előzőleges figyelmeztetés nélkül)
 ¤egyhangúság
 ¤sértés
 ¤hiúság
 ¤hamis vád

TITOK:
 ¤saját maga előtt is: múltja
 ¤nem kötötte még senki orrára, hogy lelkének töredéke létezik már csupán

FÉLELEM: ösztönösen, tudattalan fél régi fogva tartójától

KÜLLEM: Emberi formájában igen csak apró teremtésről beszélhetünk a maga 160 cm-vel. Vonásai érőben lévő lánynak (nőnek) mutatják. Hófehér bőréhez éjfekete (mostanság kusza) tincsek tartoznak egy pár édesen csillogó, kristálykék tekintettel. Összevetve egészen elfogadható, sőt csinos. De az ember inkább meghúzogatná a pofiját és megpaskolná a bozontos buksiját, no meg megállapítaná, hogy milyen imádnivaló arcocskája van (khm, és akkor jön, hogy bájos foglenyomatot is kapunk kézfejünkre).
Nem szívesen hord emberi öltözéket, általában csak rongyokat vagy szellős ruhadarabokat aggat sovány testére, így halovány bőrén szinte rikítanak a sötétlila jelek. Jobb szeme mellett jellegzetes újhold alakban mutatkozik meg az átokjel.
Farkasként kicsit mások az arányok. Mérete körülbelül duplája egy átlag farkasénak. Növésben van, így még nem állandó ez a nagyság. Koromfekete, selymes és rettentő vastag bundája viszont kellemetlen következményekkel jár egy forróbb nap során. Egységesen jellemzi az éjszín szőrzet kivéve jobb szeme mellett, ahol továbbra is - ezúttal világoskék - megtalálhatjuk a "holdat".

ISMERTETŐJEGY: jelek a testén, szeme mellett

TERMÉSZETFELETTI:
 ¤gondolatolvasás, telepátia (így kommunikál), elmepajzs (csaknem megdönthetetlen)
 ¤testét kevésbé károsítják a lángok, nem immúnis a tűzre
 ¤tenyérnyi tűzgömböt képes teremteni
 ¤melegebb testhőmérséklet, ami hangulat ingás során érezhetően változik

ELŐTÖRTÉNET:
A mesék olykor nem a főhősről, vagy a pórul járt gonoszról szólnak, hanem a mesélőről. De az is megeshet, hogy a fabulákat egymásba fonó személy nem rendelkezik szavakkal az életéről, múltjáról. Ilyenkor az ember, főként a leendő alkotó tanácstalanul, vállvonogatva siklik el a hézagok mellett. "Majd jön méltóbb történet, hogy legendás mondává legyen, majd lesz megfelelőbb személy, kevésbé törött, kevesebb lékkel, csillogóbban." Nem próbálja betömni a réseket, vagy megjavítani az elromlott szerkezetet. Szimpla egyszerűséggel lépdel át a szakadékok felett, talán észre sem veszi, ahogy a kezében lévő dohány parázsló hamva megsebzi a foszló porcelánt, még nagyobb űrt teremt a repedések nyomán.
Az ő története nem lényét ecseteli eltúlzott, abszurd történetben, hisz akik ismerték múltjának porszemeit, elhallgattak mára már, akik regélték, kivégeztettek az idő, vagy épp a természet által. Egyetlen lény él, aki mélyebben sorsába fonódik, aki tövises ágként kapaszkodik múltjának szövetébe, aki magára vehetné a mesélő szerepét, de nem teszi. Róla kell, hogy szóljon az alábbi ágas-bogas mondatözön.

Nem a halandók közül való volt, s testét mágia járta át, habár erről ő csak később szerzett tudomást. Temérdek évtizedet töltött a bűvölet tüzetes vizsgálatával, az elemekkel, az éggel, a földdel, a világgal és annak egyedülálló csodáival. Mindenki bölcs és derűs úrnak ismerte. Jó szándékának, csodáinak, valamint mágikus tehetségének híre messzire elterjedt.
Ahogy járta a világot, útján különleges lényeket ismerhetett meg, olyanokat is, amiktől sokat látott szeme is bizony elkerekedett. Az elementálok történetei, változásai, mágiával való kapcsolata különösen felvillanyozták és vizsgálni kezdte a köztük rejtőző láthatatlan szálat. Egy nap megértette. Megértette, miként folyt össze a természet a varázzsal, s hogyan alkotott a kettő egységet. Megismerte a mágiát is, annak rejtett köpenyébe burkolódzott áttetsző magját.
További évtizedek, vagy talán századok (?) röppentek el a kutatás eszméje által vezérelt úton. Ekkorra már tisztában volt vele, hogy benne is ott van a varázs, hiszen nem sok halandó éli meg születése századfordulóját. Megtanulta, megtalálta a módot, hogy miként hajthatja igába a mágiát. Tulajdon szívével fizetett ugyan, de képes volt megérinteni és összegyűjteni, majd felhasználni azt. Kezében volt a hatalom, amire oly sokan áhítoznak, de ő nem kívánta saját javaira fordítani, és ki tudja, talán pont ezért kaphatta meg. Mégis, rettentő magányos volt; gyermekeket akart. Teremteni, alkotni, létrehozni valami újat, egészen ismeretlent.
Különb csemetéket óhajtott mindenkiénél. Csodálatos, egyedi, kimagasló, tökéletes utódokra vágyott, ám nem létezett számára oly asszony, aki a maga egyszerű valójában is páratlan lett volna, érdemes, hogy méhében hordjon bármiféle csodát. Nyilvánvalónak tűnt hát, hogy nem halandó, vagy már földi hajadon kezét fogja kérni, ha eljő az idő. De az alkalom, az a bizonyos idő, csak nem jött. Huncutul teltek az évtizedek. Siettek; bizony, mintha valami felbőszült, vérszomjas, éles fogazatú bakancsszörny kergetné őket. Ha így volt, bizonyára a fémtalpak nagyokat csattanhattak, hiszen a tétova idő csak szaladt, megállás nélkül, még csak hátra sem nézett gyors futtában. Ám akármennyire is pedáloztak az évek, lelkének fizikai burka nem kopott, csupán megrepedt és beszivárgott a magány az egykor kőkemény bevonat mögé.
A magány pedig valami fertőző nyűg a lélek hátán, amit minél tovább cipelünk, annál nagyobb, nehezebb lesz. Így óriás terhével a fiatalnak tűnő "öregember" elindult újra, ezúttal hogy tökéletes gyermekeket találjon a világban. Útja során megtanulta tisztelni a természetet. Már nem csak megértés kötötte a vadon csodáihoz, becsülte, s azt kívánta bár ő lenne gyermekeinek leendő anyja. Hónapok tűntek tova és ő, már oly régóta szeretett elemeivel maradt. Szerelem volt első látásra (másodikra, harmadikra és sokadikra is). Mohó, vak vágy, ami eltorzítja az elme élességét. De, amilyen hirtelen lángra kapott, olyan hamar aludt is ki.
Később, egy álmatlan éjjelen ennél sokkalta magasztosabb szeretőt fedezett fel. Mindig is elbűvölték, ahogy az ég szentjánosbogarai megvilágították az éjjeleket. Nap, mint nap hosszú órákon keresztül bámulta az ég millió különc tüneményét; csodálva, vágyakozva, irigyelve őket. Beleszeretett az alkony utáni csendbe, az est illatába, és az égbolt tintájába.
Úgy tartják, mikor az éjszaka bánatos, égő könnyekként hullanak alá fénylő gyermekei, a csillagok. Ezt ő is így hitte. Áhítattal vágyta a pillanatot, amikor szemtanúja lehet az éjszaka keserű csodájának. Egy nap bekövetkezett. Azon az estén is, az ég mélykék leplét pásztázta. Nyugodnak, háborítatlannak, fenségesnek tűnt, mint mindig. Már lassan gyűrték, csomagolták, kábították az álmok, amikor nem egy, hanem csillagok százai bucskáztak le az égboltról. Felpattant és az a leírhatatlan, riadt öröm, ami akkor vonásait uralta, belül is megváltoztatott valamit. Nem a mimika, a mögötte rejlő érzések tették. Kellettek neki mind. Az összes elhullatott "gyermek". Elvakult. Fanatikus mohóság szállta meg lelkének tiszta csillogását, bemocskolva azt.

Kezébe vette a képlékeny szépséget. Forrón lüktetett érdes ujjai közt, mohón, élni akarva, tiszta ragyogásban. Ő, az a gyermek volt az utolsó mind közül. Mint végső munkáját alkotó művész, bábját faragó mester, gyakorlottan ringatta az aláhullott csillagot. Gondosan elválasztotta az izzó héjat a finom fénytől. Pille, moha, szellő, fű, levél, hallgatag tűzlepkék, ketyegő csodabogarak, morgó borókabokrok, fecsegő éjmadarak tanúskodtak születésénél. Valójában nem átlagos világra jövetel, még csak nem is igazi születés volt az; sokkal inkább teremtés, átformálás, testet öltés.
Az éjszaka egyik (szikrázó) leánya földi testbe taszíttatott egy démon parancsára. Saját vérét keverte a mag még képlékeny részével, ezzel áttetsző béklyót szőve köré. Magához láncolta. Ám nem csak lényét kívánta utolsó gyermekében látni. Többet, annál sokkalta többet vágyott az úr. Úgy érezte, ő egyedül kevés ahhoz, hogy földi tökéletességet adjon. Így, végül hetedszerre is életeket ontott. Ártatlan -no meg különleges- gyermekek vérét juttatta sajátjaiba. Százakat döntött pusztulásba, az egykor kedves öregúr. Nem csak halandóktól lopott léteket. Nem, dehogy, hisz mohósága egyre csak a tökéletesség felé hajszolta, míg végül a természetszellemek utódai közül is akadtak halálos listáján. Azok az ifjoncok vadok, elevenek, elemiek voltak még, így a legtisztább lények is. Beszennyeztettek.
A rituálé már a vége felé kívánkozott. A csillag többé nem volt tiszta fényű, angyali teremtmény. Nem volt többé az ég ajándéka. Mágiával átitatott vétek, egy rab volt. Minden testvér így keletkezett. Mind bűnben, fájdalomban fogant. Kínok közt; és ölt mielőtt megszületett volna. Mocskossá lettek a bánatfényű könnyek.

Testbe kényszerítette a vad, elemi lángokat. Nevelte, tanította, fogva tartotta őket. Kapcsolatuk mélyült az idő során, a láncok szorosabbak lettek, a kötelékek hasíthatatlanabbak. Legifjabb "gyermeke" bizonyult a legbetörhetetlenebbnek, a legmakacsabbnak és szófogadatlanabbnak. Mégsem titkolta, hogy őt szereti legjobban, rá a legbüszkébb. Az évek ekkortájt észrevétlen gyorsasággal suhogtak el feje felett. Mire feleszmélt az általa hetediknek teremtett gyermek megszökött, és az a pár rövid év, amíg nem láthatta, nyúzottabbnak, vontatottabbnak hatott, mint az elmúlt évszázadok bármelyike. Amikor rátalált már haldoklott. Halálán volt az ő tökéletes teremtménye és ekkor rájött, hogy nem ő teremtett, a természet volt az alkotó. A természet hozta létre és általa vésetik sírja is. Mérhetetlen bánat telepedett gyilkos szívére; fekete, sűrű kapzsi köd. Visszatért a többiekhez és egyesével vette el tökéletes életüket, nyerte el életerejüket. Igazi "anyjuk" magába olvasztotta őket. Nem lett fiatalabb, erősebb, szebb, jobb. Fokozatosan gyengült, égető folt tátongott szíve helyett. Szürke por, ében mocsok lett belül. Nem tudta megérteni és felfogni, hogy azok a lelkek nem általa lettek, hogy csupán lánccal és múló porhüvellyel szolgált. Belül rothadó bűn, kétes elme; kívül örökifjú test lett.

Ezen ponton kapcsolódik össze a két történet először. Legifjabb tűzlelkű barátunk szökése után csodás éveket élt meg. Szabadságot és szerelmet talált. Utódot nemzett, s amíg nem ragadta el mellőle a halál (néhány hónapnyi időszakasz a csemete oldalán), közösen gondoskodtak róla. Bizony ez a híres-neves kölyök, Yunea. Édesanyja halála piszkosul megváltoztatta az idill helyzetet. A "végzet kapuja" mögötti csatatér lett az új otthona. Meginvitálták a "nyomor" városának nevezett helyiségbe. Éhezés és halál vette körül, megtanult tűrni és nélkülözni, beletörődni az élet törékeny mivoltjába. Nem a legmegfelelőbb egy gyerkőcnek, de bizton állíthatom, hogy túlélte.
Ugyanis az úr (igen, az előbbi történetből) tudomást szerzett létezéséről, valamint arról is, hogy nevezetesen az "ő hetedik teremtményének" a lánya. Ekkorra már egy tucat (sötét oldalon ácsorgó) mágussal szövetséget kötött, letelepedett egy hatalmas állítólagosan szellem lakta kastélyban. Továbbá különleges gyerekeket kezdett gyűjtögetni, hogy a természet ellen lázítsa őket, kíméletlen gyilkosokat faragjon belőlük. (Mondhatni, bekerült a mesterien gonosz kategóriába.) Szóval egy Daenam nevű démont -aki maga is gyerek volt még- küldött el a kislányért. A lány rendkívül tehetségesnek, mágiaérzékenynek bizonyult. De makacssága keveredett büszkeségével, hajthatatlannak tűnt. Semmiben sem engedelmeskedett még véletlenül sem működött együtt. Tört, zúzott, tombolt. Az urat egyre inkább és rettentőmód emlékeztette anyjára. A szeme, a hangja csengése, a dac, a jelleme nagy része. Nem tudta elviselni a közös vonásokat, téboly kergette, amint ránézett, ha hallgatta. Valami megoldás kellett. Habár külsőleg nem tudta megváltoztatni, belül próbálkozott. Összeültek a nagyokos mágusokkal, eltervezték, hogy olyat tesznek, amit eddig még senki. Mágia segítségével átkot készítettek. Napról napra egyre mélyebbre ástak szellemében, elméjében. Lelke tükre eleinte itt- ott karcolódott meg csupán. Ám az Úr minden egyes lépése nyomán, a vágások utat vájtak, üregeket fúrtak, mígnem a benső tükör darabokra hasadt. Két nagyobb elemre és millió cseppnyi, szúrós, gyilkos tőrré lett. Ők pedig a résekbe belecsorgatták az átkot. Terjedő betegségként kezdett el uralkodni az egyik nagyobb falat lelken. Személyisége rohamosan változott, egyre kiszámíthatatlanabb lett. S ahogy lelke, úgy személyisége is meghasadt.
Rácsok mögé zárták, fejleményeket vártak, engedelmességet, alázatot. Csalódniuk kellett. Fejlemények voltak ugyan, de nem a kedvező féléből. Visított, ordított, ahogy csak torkán kifért. Néha belső fájdalmai szakadtak hangként ki belőle, máskor az ellenkezés tört fel vad erővel torkából.
Akadt olyan nap, mikor annyira szabadulni próbált, hogy csontjait törte. Megóvva őt önön lényétől(de persze magukat féltették): száját teletömték ruhaanyaggal, szemeire vastagon kötözték a kendőket, megbéklyózták.
Évek múltak el. Szigor, kínzás és az átok aprólékos csiszolgatása mellett formálták őt, de betörni nem tudták. A kimondott szavak és a hangok eltűntek lényéből(remek: nincs több szükség a kendőkre..). Mintha elfelejtette volna őket, ám csupán az átok nyelte el a hangokat, a látásával együtt. Testén az egykor halovány átokjelek, szinte izzottak. Az arcán megjelenő jel érintésére kötelessé vált bármit megtenni, amit kértek tőle. Az úr pedig csak kegyetlenebb, és még kegyetlenebb lett. Bántotta a lányt, kínozta, fájdalmat okozott neki. Élvezte, hogy engedelmeskednie kell bármit is parancsol. Már rég nem tudott érinteni, csak marni, nem tudott szeretni, csak kisajátítani, nem tudott örülni, csak kárörvendeni. Romlott, aljas, szánni való lénnyé vált.
A lány nem viszonozta egyetlen érzését sem. Maró utálat gyűlt benne és mérhetetlen gyilkolási vágy. Már az érintéseket sem tudta elviselni. Lelke egyik darabját szinte teljesen felfalta az átok, és a repedések közt egyre nagyobb lett a távolság. Tettei és jelleme egyre inkább kiszámíthatatlanná váltak. Meghazudtolta magát nap, mint nap.
Daenam, az egyetlen lény, akit valaha igazán szeretett, még ha csak a maga megrepedt szeretetével, darabos ragaszkodásával is. Így amikor parancsra életét hivatott ontani, kitört lényéből az állati düh. Bűnös, vértől ázó lelke legmélyén már nem volt megállás, nem volt bocsánat. Minden figyelmeztetés nélkül elvette mindazok életét, akik útjába kerültek.
A sors ismételni látszott magát. Újra elszökik egy kedves személy, újra tehetetlen lett az úr, újra elveszti..
Ám az átok furfangja, apránként még is csak gazdájának kedvezett. Amint kilépett a kastélyból a lány, mindent elfelejtett, ami azelőtt történt vele. Múltja helyén üres, tömény köd lett. Nem sokkal a szökés után az átok végül teljes hatalmat nyert lelke egyik fele felett és magával ragadta a pusztulásba.

Repedt, fél lélekkel, tudatlanul, vakon és szótlanul, sérülten, múlttalanul, elméjében a menekülés szakadatlan kényszerével suhan egy fekete árny. Ki lesz a következő áldozata?

FELSZERELÉS: jelenleg semmit nem birtokol

EGYÉB MEGJEGYZÉS: lelki lánccal köti magához az úr, Yuneát (távolsággal csökken a hatékonysága)