Király- fok

[Yunea]

Éjjel jön, minden éjjel eljön értem

Sokszor nem tudunk mozdulni, amikor kellene. Akarunk, minden porcikánk akarja, de egyszerűen nem megy. Megbéklyózott minket egy állapot. Vastag, szemcsés láncot tekert körénk, végére lakatot pakolt, és a kulcsot elnyelte. Rémülten kaparjuk a fémet, de az meg sem rezzen. Hajszoljuk szabadságunkat, vergődünk a vas alatt, magunkat karcoljuk, hasztalan.

..de néha jön valami, valami, ami könnyeden zárat old, szabaddá tesz, és mozdulhatunk.

"Menekülj! Menj innen! Mentsd magad! Mene..." 

Yuneának elegendő ez a pár szó. Nem is maguk a szavak, hanem a tónus. A sóillatú hangja. Szemei felnyílnak, hogy vakon kutathassák forrását. Fejét kapja a morgások felé, testével fordulni próbál, nem megy. Dühödt elszántság fúrja magát szívébe. Nem hagyhatja, hogy bántsák. Nem fogja hagyni.. ha megszakad sem. Dacosan fújtat párat. Hasra fordul. Agyarak ellen agyarral válaszol. Nem fél a haláltól, így, ha ez is lesz sorsa, legalább megment egy életet, akit mellesleg ő sodort veszélybe.

"Menj innen!"

Az apró test lassanként megnyúlik. Veszélyes ilyen állapotban alakot váltania, de most nem érdekli, mennyire rizikós cselekedete. Talpai karmokban végződő mancsokká lesznek, heges bőrét dús, fekete szőrzet fedi el. Emberi külsejét egyre inkább elvesztve válik a támadókhoz hasonlóvá. Csupán ő nem tébolyult, ő nem veszett, és nem vér hajtja előre. Meg akarja menteni a sóillatút. Ez több, mint elég neki, hogy kockáztasson.
A kötések kis darabokra szakadva hullanak le testéről. Ha tudna, biztosan felszisszenne, ahogy egy- egy mélyebb sérülés szétnyílik, de csak pofája torzul furcsán. Nem kell sok, hogy szinte teljesen állati bőrébe bújva prüszköljön. Nagyobb, mint a másik három, így ez még előnyként szolgálhat. Vigyázva mozdít magán, tornázik ülőhelyzetbe mellső mancsaira támaszkodva. És indulás.

Etiru felvonít, ahogy penge hasít arccsontjánál. Sötét szemeiben az eszement vágy csak nő, ahogy pofájáról agyarai közé folyik vére. Ha pillanatnyilag meg is szédült, nem tart sokáig, újra támad. Közben az alfa a férfi karja után kap, szemfogaival beletép. Akar belőle még.. még.. még..

Megcsapja őket a szag. A szuka eredeti szaga, ami valóban az övé. Amit először mutatott nekik. S, ahogy a fekete bunda alól fenyegető tekintet villódzik feléjük, ők zavarodottan merednek mozdulatlanná. Csak egy pillanat az egész. Elegendő, hogy az éjszínű meginduljon feléjük. Az ép ész menekülést diktálna, visszavonulót fújna, az egészséges ösztönök, hátrálásra kényszerítenék a három korcsot, de ők már rég nem épek. Vér. Amurat dohogva rugaszkodik felé.

Az egykor kellemesen kecses mozdulatok, most töröttek és rugalmatlanok. A gyorsaság, amivel oly könnyen ejthetett zsákmányt, most ütemtelen, darabolt, nehézkes. Az egykor hatalmas, erőt sugárzó feketeség, most betegesen fest. Mégsem tagadja magát. Szégyelli ugyan, hogy képes volt így elgyengülni, de nem tagadja, hiszen egy dolog nem változott: termetes szemfogai éle. Tépni fog velük. Szakítani, marni, hogy védjen, hogy védhessen.
Állkapocs nyílik, nem céloz, csak harap. Nem tudja, merre célozzon, nem láthatja. Bőrt tép, ínt szaggat. Nem akar vérontást. Nem akar fájdalmat. De muszáj.

Az alfa garatjáról sipító hangként tör fel a fájdalom, ahogy húsába agyarak kapnak. A hollószínű lassan mozog, ritkábban támad, de fogai pontos gyilkossággal mélyednek. Lég szökik a vezér tüdejéből, fuldoklik, de nem hagyja ennyiben. Ha bele is döglik, vér kell. Vért akar. A szuka vérét. Vért.
Látszólag a nőstényt nagyon kifárasztja már csak az is, hogy talpon legyen, így fáradt mozdulatait kihasználva, lendül pofájához, karmaival belevés. Vörös nedű csöppen, agyarakat színez, de az ára nagy. Válaszként az ébenszínű visszamar, torkába váj, öl. Talán nem is tudja.. talán nem is direkt..

Ahogy a vasíz nyelvébe ivódik, halvány tekintete üvegessé lesz. Nem csak a saját íze.. nem csak a sajátja. Amurat. Úgy emlékszik, így nevezték: Amurat. Megismeri, hiszen régebben is megsebezte már, és ez ugyanaz az aroma, ugyanaz a zönge. Az övé.
Figyel, hisz máshogy nem tudja merre menjen, mitévő legyen. Hallgatózik, merről sodródnak hangok, honnan jön a szag. Miközben fülel, rádöbben, hogy valami más, valami megváltozott. Szívdobbanásokkal kevesebb. Amurat? ~Amurat..~ Gondolatait a vezér lényéhez nyújtja, de csak szürke semmit talál. Tántorogva hátrál. Megölte őt. Megölte..
Másban is kárt tett volna? Vajon hányan vannak még? És a sóillatú? ~Sóillatú, jól vagy?~ tör kérdésével a férfi elméje felé. ~Menj, menekülj innen..~ folytatja, szavai fáradtan reszketnek. ~Majd én elintézem.. majd én..~ hangja csitul, s a feketeség a talajra rogyik. ~..megoldom~

Vér keveredik vérrel, s még több vért szül. Mert bemocskolták őket, mert megfertőzték, mert magukra hagyták. Etiru és Noroi maradtak már csak, ketten, két háborodott elme. Amikor alfájuk utolsó lélegzetvétele is elhal, az idegen férfit és szukát figyelembe sem véve rontanak a húsnak. Egyikük sem akar osztozni rajta, egyikük sem hátrál. Egymásnak ugranak, acsarkodva szabdalják a másikat.

..és a vér még több vért kíván.

[Altair]

Ki lehet ő? Jön ködön át...

Régen érzett már hasonlót. Fogak mélyednek húsába, szaggatva annak szálait, tépve az inakat... Talán még csontot is kívánnak reccsenteni, hogy azzal bénítsák áldozatukat... Avagy őt. Áldozattá lett, mocskos állatok tápláléka, akik csak két lábon járó ebédet látnak benne. Hiába a jel rajta, hiába hiányzik ujja, ezek nem tudják, hogy ki, vagy éppen mi is ő.

Földre vetődik, feje keményen ütődik a földnek. Kezéből tőrje kihull, és egy pillanatra, mintha minden elcsendesedett volna. Csak távoli zajként hallja, egyik farkasszerűnek vonyítását, mi egyértelműen jelzi, rejtett pengéje célt talált. De vajon elég jót ahhoz, hogy egyel kevesebbet tudhasson? Eleget ahhoz, hogy most még földön van, ne támadjon azonnal rá, egyetlen egy sem?
Morognak fölötte, újra támadni akarnak, hiszen egy állatnak a vér mit jelent? Csak jelzést, merre talál még többet. S most az övé ritmikusan folyik.

Hirtelen mintha kisebb lenne. Így sem egy magas férfi, de most mintha még apróbb lenne. Egy apró gyermek, aki a földön fekszik, és száján kapdossa a levegőt, mert már annyit szaladt, hogy nem bírja tovább. És koppannak a karmok a földön, közelítenek felé... Még mindig olyan távoliak. Visszhangoznak, mintha fejére valami különös burok lenne húzva, amin megtörik a hang.
De most nincs mester, ki végignézze, hogyan marják le róla a ruhát... Nincs mester, aki utolsó pillanatban, megmentse egy jól időzített "farkasvacsorával"... Nincs itt, hogy csak egy sebhellyel ússza meg szája szélén.

Nagyot ordít. Torka szakadtából.
Erejét összeszedve felugrik, tőrjét földön hagyva. Homályos... Mintha fátylat eresztettek volna szeme elé, úgy látja a civakodó farkasokat, kik idő közben visszavonulót fújtak. Pontosabban egy felé támadnak.
Sötétebb színű állat, nagyobb is valamivel. Miért? Kicsoda az?

Hullámzik az állatok teste, ugranak, vicsorognak. Elfuthatna. A hang is ezt mondja fejébe, "menj".
De a farkasok földre hullanak. Egyiket vadul tépni kezdik, még a másik erőtlenül vonszolja magát. Hangok a fejében... Ez az egy legalább tisztán cseng, nem úgy mint a külső zajok, mi még mindig visszhangot vernek a nem létező búrán feje körül.
Bizonytalanul hajol le, nyúl tőrje után, hogy legalább csak azt teljes erejéből megszorítsa. Más nincs amiben vagy akiben ennyire bízna, mint ez a tőr. Nincs...  Mégis, most meg fog szabadulni tőle...

Bizonytalan léptekkel közelebb lép, s mint aki a verejtéket törli homlokáról, úgy törli le, a kis ércben megindult vércseppeket arcáról. Nem repedt koponyája, nincs törés... De valami mégis sérült.
Homályos, még mindig a kép, de jól látja, hogy melyek azok, kik falnak, és mely az, aki a lány. Akit szemfényvesztés miatt lát most farkasnak... Egy számára gyűlölt lénynek.

Keze lendül, tőrjét elengedi. Ha meg akar menekülni, a futás már nem fog segíteni. Sem neki, sem a földön fekvőnek.
 Egyenesen az egyik falatozó állat tarkója felé céloz.
Rejtett pengéje is elősiklik hiányzó ujja helyére, és már szalad is neki, hogy a másikra vethesse magát, hasonlóan torkára célozva.
 De minden olyan homályos. Lábai meginognak.

~Túlságosan utálom őket, hogy most hagyjam, hogy legyőzzenek!~

[Yunea]

Kérdezd meg, miért, nincs ki felel

A téboly édesen mállik a nyelven. Nem izzik, csak melegít, afféle kedves langyossal. Noroi pedig mámoros gyönyörrel nyel. Hasított agyarai közé többféle íz keveredik. Szeme fehérje szinte már eltűnik a feketébe olvadó vörös erek mögött. Ahogy torkán hevült vér csorog le, látószerve aljából saját bíbora bugyog. Élvezettel felhörög. Nem tudja még, hogy a halál leheli így csókját szemhéjára, hogy a vég issza ily módon magát sejtjeibe, hogy ott mérget fakasszon és enyészetbe sodorja. Nem tudja még, nem értheti a miértet sem, amikor nem jut több lég tüdejébe, vagy megszűnik pumpálni a vért szíve. A penge könnyeden hatol húsába, levegőt bolygat légútjában, belülről hasít torkán. Az utolsó, amit érez: vér. Édes, vörös méz. Cukros lángok. Finom. Nem tudja, miért.
Etiru nem figyel társára. Mohón fúrja fejét néhai vezére bordái közé, szaggat, tép, levegőt sem véve fal. Nem undorodik a hústól, hiszen, ha beteg is, frissebb, mint, amit a napokban ehetett. Kell neki. Akarja az utolsó falatig mindet. Még akkor sem kapja fel fejét, amikor falkatársa is holtan rogyik mellette, még akkor sem, amikor annak teste puffanva ér földet, még akkor sem, amikor háta mögött a feketeség is mocorogni kezd. Nem. Akkor eszmél csupán, amikor az emberférfi lábai rogynak. Mintha csontok koccannának össze, porcok roppannának valahol inak mögött. Pofájából fehér hab pezseg fel. Vér folyik végig állán, a földre cseppen, összecsapja csorba fogsorát. Megzavarta. Felé fordul. Felvakkant. Támadni készül.

Vastag, koromszín bundáját most gennyes váladék teszi csapzottá. Pofája balján hasított bőr, karcolások, szurokba folyó skarlát. A test kimerült, elméjét tehetetlen szorítva csapdába. Gyűlöli tehetetlenségét. Felkelne ő, még, ha belül szakadna is, ha az lenne az utolsó tette is, de nem megy. A föld annyira simogatón, lágyan, magát kelletőn hajol alá, annyira gyengéden vonja magához, hogy nem akaródzik teste mozdulni. Nyúzza ő izmait, hogy jobb lenne úgy nekik, ha megtornáztatnák magukat, hogy most muszáj, hogy nincs más választás, de azok a talajnak hisznek inkább, a cirógató fűszálakat pártolják, hűségük lágyan folyik a földbe.
Aztán lépteket hall. Nem dulakodást, vagy mancsok süllyedését. A sóillatú lépteit. Falatjaiba életet olt a hang, elmúlik a gyep varázsa, semmivé lesz a tökély. Nyögve moccannak izmai, akárha olajozatlan masina lenne, de ha csúnyán berregve is, beindul. Észleli, ahogy tompán hull a földre egy test, és annak irányába indul. Magát is meglepő tempóval teszi meg a pár lépésnyi távolságot. Hatalmas koponyája előrebillen, hogy a levegőbe szimatolva biztos legyen abban, nem árt a sóillatúnak. Nem tudja, mitévő legyen. Csaholást szakít tétlenségén. Lendületet vesz, hogy koponyájával arrébb taszítsa a férfit -mivel beleütközik, ezért sikeresnek véli az akciót-, és hogy így a veszett farkas az ő bordái közé marjon sebet. Egy sajnálomot lehel a férfi elméjébe, majd szakadozva még annyit, hogy ne moccanjon.
Pulzálva szakít belőle a fájdalom, de még bírja..még egy kicsit. A következő ütemben szemfogait villantja a fekete, most rajta a sor, ő támad. Bosszantja, hogy olyan könnyeden sebet kapott a beteg állattól, közben pedig sajnálja őt, mélyen szánja. Nem tudja merre van. Vérszagot mos orrába a szél, sajátját, a farkasokét és a sóillatúét is. Megrázza fejét, a levegőbe kap. Amaz körmével tovább szaggat az éjszín bundából. Yunea némán vonít. Fejét csapja, véletlen talál, a másik állkapcsa reccsenve jelzi a sikert, a nőstény pedig fellelkesülve pillanatnyi diadalán, szédülten újra megrohamozza. Torkot találnak meg agyarai, hogy szaggassák, mintha ráérzéssel cselekedne, mintha, amit elvett tőle az átok, azt a természet ösztönökbe bújtatva adná neki vissza. Még egy utolsó reccs, halálnyögés.

Nea már nem hallja. Elindul arra, amerre a Sóillatút hiszi. Nem szagot követ, érzést. Nesztelen lüktetéseket egy mellkas mögött? Csak a sajátját érzékeli már, az is vonaglik a bordák közt, pöfögve zúgja, tam-ti-ti-tam, hosszú csend, majd tam-ti-ti-tam.
Léptei kajlák, mancsait keresztbe teszi egymás elé. Alig haladva, egyre jobban reszket. De még lép.. érezni akarja őt, érezni, hogy él, hogy rendben lesz. Végül pedig önkéntelen húzódnak vissza karmai, tűnik el szőre, lesz apró, törékeny, emberi. Tapogatózik. Mikor végre őt véli tapintani, már csak pár rezegő lépésre futja, aztán lerogyik. ~Sajnálom~ suttog fejében. Aléltan bújik egy talán csak képzelt mellkashoz, vacogva, remegő ajkakkal, kínt sóhajtva. Sajnálom.

[Altair]

Rezzzrezzzz

Szalad még, utolsó erejét is megfeszítve, ám mielőtt odaérne, még mielőtt sikerülne célt találnia, földre rogy. Hiába minden vad gondolat, minden erőfeszítés, végtagjai megálljt parancsoltak. Izmai először csak ellazulnak, mint akik pihenést várnak, majd ahogy egész teste tehetetlenül a földnek puffan, azok azonnal görcsbe rándulnak. Feszengnek, összekapódnak, hogy tépő fájdalmat szórjon szét a férfi minden részén, száját kiáltásra nyitva.
Ám azon hang nem szökik ki, szinte azonnal össze is zárulnak, hogy minden foga szépen sorban jó erősen koccanva a másikhoz, valamivel tereljék figyelmét, a szaggató görcsökről. Ki kéne nyújtani lábait, azonnal, de a pillanat töredéke alatt valami mást hall meg.

A farkas, mire támadni készült, már otromba képével felé fordulva vakkantott is egyet, hogy ezt így tudassa ellenfelével. De Altair fülei, még mindig zúgós álomba merülnek, így csak annak köszönhette, hogy ráeszmélt lába nem fontosságára, hogy földön lévő tenyerével érezte, ahogyan a föld meg-meg remeg a hatalmas állat súlya alatt. Összerezzen.
Nem hall rendesen. Homályosan lát.
Fejét emlékek rohamozzák meg, hosszú évekből, rövid, néhány pillanatos emlékek. Közöttük kutat, keres valamit, ami magyarázatot ad neki. Miért van itt? Hogy került ide? És... Most tényleg vége?

Rejtett pengéje még mindig ujja helyére van lökve, amit fel is tart a magasba, úgy várva, azt a végső csapást, ami megmutatja neki, milyen dolog is meghalni. Mit jelent és miért várják olyan nagy békével a tőle csak annyiban különböző halandók, hogy ők tényleg halandók?
Feltartott keze beleremeg, ahogy valahol belül elönti egy forróság, mit eddig csak egyetlen egyszer érzett. De mégis ez forróbb, mint akkor volt, pedig még ott azt gondolta, ennél égetőbb nem lehet. Ettől jobban nem vesztheti el eszét, ennél jobban nem gyengülhet le.
A börtönben érzett hasonlót, ahol ordított már, a forróság fájdalmától. Ahol megalázta saját magát, olyanokat cselekedett, csakhogy véget érjen ez az égető érzés.
De most, annyira égeti, hogy csak beleremegni tud. Se kiáltani, se cselekedni, talán még levegőt venni sem tud rendesen.

Hamarosan hatalmas lökést érez, minek hála, teljesen elhasal a földön. Halkan felnyög, és fájdalmat vár, ér ízt, vagy bármit ami úgymond a halálhoz tartozik... Szerinte. Bár lehet ez a halál? Elragadnak, és még csak nem is érzel semmit, csak úgy egyszerűen eltűnsz majd?
De fájdalom... Mégis van még. Vér is, de olyan emberi. Az amit szerzett, még mikor harcolt azokkal a fene dögökkel, amik közül egyik most földre taszította. Azt érzi még, a görcsöt, a vért, ami nem múlik, de nem is erősödik.
Keze megmozdul, pengéje visszaszökik helyére. Ez még itt is van? Vagy, egyáltalán meghalt? De ha él, akkor miért? Egész testében minden izom megfeszül, hogy hátára feküdjön.

Zúgást hall, valami halvány zajt is. Túl vad, túl csörtető, hogy nyugodtság halvány moraja legyen. Ez harc. Életre halálra szóló... Most tépnék szét? Nem érti...
Szemeit újra felnyitja, s vakító fényességen kívül nem sokat lát... Kék. Halvány kék, mégis olyan erősen tűz, hogy szinte könyörögnek barna íriszei, hogy becsukja őket.

A morajlás csak lassan hal el végül, de a zúgás megmarad. Biztosan vége a harcnak, és lehet most jönnek már érte... Érzi... Jön valaki.
Mellkasára borul egy gyönge fej. Minden ízben remeg annak tulajdonosa, mire újra fejében hallja azt a bizonyos hangot...
~Sajnálom~
Halk, már alig bír szólni, és egyre csak bújik valaki hozzá. Soha nem érintette még így senki. Nem bújtak még így hozzá, csak látta más idegenektől, hogyan csinálják is ezt. És mindig boldogok voltak ettől az érintéstől.
Lehet neki is boldognak kéne lennie? De egyáltalán, milyen boldognak lenni? Mit érez olyankor az ember?
Ám ami még fontosabb... Mit is sajnál ez a lány? Miért sajnál bármit is? Egyáltalán, milyen dolog sajnálni? Sajnált már ő valaha? Mindenesetre, nem érti és nem is tudja mit kell erre mondani. Rebane tanonca mondta ezt, mikor valamit elrontott, mikor nem tudott valamit megcsinálni, és akkor Altair csak annyit mondott neki: "Majd legközelebb". Most is ezt kell mondani? Vagy valami mást? Egyáltalán... Él ő még, hogy mondja neki?

Hatalmas levegőt vesz, nagyobbat mint bármikor életében. Lehet mikor megszületett, akkor sóhajtott ekkorát a friss oxiénből, és talán azóta még sosem érezte így az ízét ennek.
Levegő. Fájdalom. Vér.
Élnie kell még...
- Majd... Legközelebb...
Nehézkesen beszél, fáradtság csobog hangjából. A csata fáradtsága, a gondolatok fáradtsága... Ennek az egésznek a furcsa fáradtsága...

Percek telnek el, mire mozdul újra. Nem tudja, mit hagyott el, mit merre rakott, vagy mi még használható, de biztos benne, hogy nem csak ő, de ez a fekete ahjú lány is ellátásra szorul.
Lehet most kéne lelépni... Most kéne már végre sarkon fordulni, és ha már így bajba keverte, akkor hagyni meghalni, itt ahol van.
De a lány sem tette! Hiszen, miért is van életben? Valami ellökte. Valami megölte az utolsó farkast... A támadót, aki Altair életére tört.
Egy valaki tett még ilyet. Egyetlen egy valaki...
Óvatosan ül fel, két karjával igyekszik a fekete hajút, még óvatosabban mozgatni, mint eddig.
- Én sem hagylak meghalni...
Suttogja, még barna tekintetével a furcsa szerzetét keresi, már ha még az nem ájult el. Rémes állapotban van, rosszabban mint eddig volt. Csak azért, hogy Altairt védje. De miért védte meg?

Holttestek nyúlnak el nem messze tőlük, menekülni kellene, segítség kellene... De itt most senkire sem számíthat. Senki, sehol, semerre...
Ingje után nyúl, s bár sajog midnene, azt lehúzza magáról, és azzal próbálja a lánynak, a legjobban vérző sebét bekötni. Bár eldönteni, melyik is vérzik leginkább, igencsak nehéz.
Végül egy derekán nyugvó seb mellett dönt, arra tekeri rá ingjét.
- Ne ellenkezz. Bármit teszek, ne ellenkezz.
Összeszedettebbek már mondatai, és talán már hangja is kezd visszatérni. Bár nem sokat lát, nem sokat hall, mégis mozdul.
Lefekteti a lányt a földre, de csak addig még ő maga talpra áll, majd lehajol, és próbálja felemelni a sérültet. Sérült karja ekkor vad lüktetésbe kezd... Ha nem ellenkezik a másik, képes lesz felemelni, talán még elvinni is képes lesz. De ha egy kicsit is mocorogni fog, félő, hogy leejti...

[Yunea]

Rez-rez

Talán a halál az, ami két idegen lelket összefűz egy pillanatra. Az elmúlás, ami pengével simogat torkodra heget. Nem különb, mint az élet, ugyanolyan formátlan, ugyanúgy sejlik, magának akar, hasonlóan fekete, csupán nem lélegzik. Nem fröcsög, nem zajong, csak jön, beléd karol, majd a másikba. Nem kényszerít, mégis úgy érzed, nincs más menekvés, nincs kiút, csak az ismeretlen tenyér. És beleérintesz minden reményedet a tapintásnak adva. Ilyenkor bizsereg a bőröd, úgy, mintha ezernyi hangya szaladgálna rajta és belehalványulva reszketed el minden hited.

Meglásd, nem fáj, miután vége, ott a sötét nem kívülről nyalogat, hanem lelkedbe csócsál, de akkor már nem érzed, hiszen mire feleszmélnél, nem létezel többé. A pusztulás rendkívül falánk, gyorsan végzi a dolgát, ritkán ejt hibát. Ám, ha vét, az élet ölébe ragad, hogy ringasson egészen, míg fel nem ébredsz, rá nem nyitod szemeid. Ekkor kapaszkodhat a lélek a másikéba, érhetnek össze az ujjhegyek, folyhat egybe két lélegzet, remegheti el a szív az érzést, hogy tartozik valakihez. Aztán elmúlik a pillanat, elszakad a kötelék, talán nem is létezik soha, talán egyszerű délibáb a kapocs. Végül úgy iszol a levegőbe, mint azelőtt soha, olyan mélyen szívod magadba a létezést, hogy bordáid felnyögnek súlya alatt, szemhéjaid nem tudod lezárni, még akkor sem, ha minden sötét, ha minden vak, üvegesen meredsz, nézel előre. De.. Arael. Ne félj, ne félj soha.

Daenam. A név egészen Nea ajkai közé ékel, kimondaná, ordítaná, habár nem ismerős neki, nem jelentős számára a szó, mégis kényszeredett sírhatnékja támad. Egy név. Csonka lelkének tapad, hideg és ismeretlen, szerteüvöltené a világnak. A szavak, amelyek fejében felzúgva egy elnevezést vágtak hozzá, valakit, vagy valamit, ami most semmit sem jelent. De a hang, a tónus, ami arra kérte, ne féljen, ne féljen soha, olyan elevenen él, mintha percekkel korábban valaki igazi, létező, valós személy súgta volna. Még azt is érezte, ahogy fürtjei kuszán szorulnak tincsekbe a kéz alatt, s ahogy a tenyér mozdul, von, úgy homloka hűs bőrhöz ér. Olyan volt, mintha ujjai közül izzadtan csúszna valami, mintha a szorongatott tárgy vezetne a másikhoz. Annak teste közelített, egyértelmű volt, hisz mozdulatával édeskés illatot sodort a lány felé, aki szótlan csak markolászta a kezében tartott holmit. A másik lehelete csókot cirógatott homlokára, ő pedig nyögve tátogta: „Sajnálom..” Álom volt? Múlt.

Majd... Legközelebb.
Majd... Legközelebb.
Majd... Legközelebb.

Ea könnyezik. Nedves forrón bugyognak a fájdalom hírnökei, hogy arcán zarándokolva, belemarjanak a hasadt bőrbe. Most ő is sós. Csíp. Érzi, érzi az esszenciát magán is. Az övé ugyan kicsit más, de most sós.
Lénye alélt, ahogy a vad látomás nem eresztette még, de a Sóillatú susogása felkelt, ébren
tart benne valamit. Megkérdezné, hogy mi az a legközelebb, hogy miért jó az, hogy ehető-e, de pislogni sincs ereje.

Ernyedten hajlik, amerre mozdítják. Gyenge hozzá, hogy ösztönei rikácsolni kezdjenek, hogy üssön, hogy megpróbálja ellökni magát, hogy bármire is gondoljon. A másik beszéde is összemosódik, mintha vízbe öntenék a szavakat, elkevernék őket, csobog. Fejében hullámzik minden, nem próbálja értelmezni, nem próbálja elérni. De a könnyek csak nem akarnak apadni, mintha a cseppek, amik nem férnek el bent, azok hullanának el így.

~Ne halj meg..~alig-szók, meglehet, el sem érik a másik elméjét, talán nem is neki szólnak ~..nem akarom.~ darabosak, halkak, de muszáj mondania, kell, hogy tudja a másik. Legalább meg kell próbálnia. Muszáj. Borzong, ahogy felemelik, de nem ellenkezik, fel sem fogja talán, mi történik vele. Feje a vállra pilled. Még olyan.. olyan, mintha motozna valami, de talán már képzelgés csak, talán a lidérces láz.

Lohol. Eszeveszett vágtával halad előre, minél messzebb hajszolóitól. A ló izgatottan fel-felnyerít, biztosan érzi lovasa zaklatottságát. Már nincs olyan világos, talán elrejtőzhet végre, megszabadulhat  a csapatnyi embertől, akik holtan kívánják látni. Eljátszik a gondolattal, hogy mit is kezd majd a szabadsággal, amikor paták koccannak össze, ahogy fogak is, míg a két, hatalmas, mellső láb emelkedik a megtépázott páros fölé. Valahonnan a csődör feje mögül szitkozódása hallatszik. A kantár az állat pofájának feszül, gazdája egy-egy cifra káromkodás között csitítón súg fülébe. A ló fújtat, de a rémült zavarodottság elenyészni látszik barna szembogárban. Prüszköl még néhányat, végül tántorogva hátrál egy keveset. Ebben a pillanatban mászik le a férfi, hogy közelebbről is megnézze, kik sodródtak útjába.

Hetyke tartással, kissé merev léptekkel közelíti meg az idegeneket. Bőven termetesebb és magasabb azoknál, ami biztonságérzetét nyugtatni látszik. Olyan szagot áraszt, mint, aki megivott egy jó adag bort a hordóval együtt. Csuklyáját hátrahajtja, mézvörös haját türelmetlen sodorja el szeméből, az izzadságtól nedvesen tapad homlokához. Fekete nézése van, az írisz beleolvad a pupillába. Úgy harmincas évei közepén járhat, bár, amikor homlokát ráncolja, akkor a negyvenet is könnyen rá lehetne mondani.
-Útban vagytok- szólal meg, amint elég közel ér, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie. Hangja mély és valahogy furán ejti szavakat, végeiket elhadarja, közben végigméri a lányt és a férfit. Majd szeme továbbsiklik a tetemekre és az a rengeteg vér... Kicsit hátrahőköl, meg akarna kapaszkodni valamiben, de csak a levegőt sikerül megszorongatnia. Nagyot nyel. Itt harc volt.. életre menő. De neki nincs ideje tétovázni, vagy pocsékolni a gyorsan pergő perceket. Nem kérdezhet. Vagy cselekszik.. vagy cselekszik, nincs más választás.

A nő látszólag eszméletlen és a férfi sem tűnik épnek. Ha magával viszi őket, óriási terhet vesz a vállára. Pont az kell neki, hogy még ketten lábatlankodjanak.. De esetleg lehetne ez a kettő az, aki megmenti őt, nem pedig fordítva. A terv hirtelen ölt formát agyában, bontogatni kezdi, szép lassan helyére rakva minden szálat.

Őt üldözik. A ló lopott és fáradt. Az arcát nem látták sem a gyilkosságok után, sem kisebb zűrjeit követően. Ravaszul villan szeme, amikor beszélni kezd, hangja is egészen más tónust üt meg.
-Mindegy, mit kerestek itt, látom, el kéne egy baráti kéz. Pásztorféle vagyok, birkákat őrzök errefelé, de az egyik nyavalyás elszökött, és azt rebesgették, – itt oldalra sandít, majd folytatja a hazudozást– farkasok vertek tanyát a környéken. Az pedig, de nagy kár is lenne szegény gazdámnak, ha egy juh elpusztulna, így elküldött engem, szerezzem vissza. Mindegy is, mindegy is! -legyint- Ha nem vigyáztok, legközelebb azok a dögök botlanak belétek, nem pedig én. De most segítek..- és már nyúl is, hogy karjaiba vegye a lány törékeny testét, biztatóan, még megismétli. -Engedd, hadd segítsek!

[Altair]

Lakat küldi Kulcsnak


 Karja egyre mókásabbnak véli, ahogy felemelve a másikat, vad sajgásba kezd, és ezzel egyre csak azt kecsegteti tulajdonosának, hogy bizony a későbbiekben sem várhat tőle túl sokat. Vajon mennyi idő lesz, még helyreáll? Vajon mikor lesz újra ugyanolyan erős? Mondjuk... Mit számít neki az idő? Addig él, amíg csak akar!

 Bár ez sem biztos, hiszen... Nem akart már élni. Ezt soha nem mondta ki magának. Túl büszke volt, még ahhoz is, hogy saját magának is beismerje, bizony, a halálra vágyott. Arra a békés utolsó mondatra, arra a nyugodt szemlehunyásra, és az örökkön való hosszú álomra. De most, hogy megkaphatta volna, mégis ellenkezőjét akarta. Élet! Élet! Miért? Nem lett volna egyszerűbb, ha feldobja a talpát? Hiszen, erős ellenfelektől veszett volna oda... Büszkén, harcba... Mégsem akarta már. Mégis, inkább kitartott, és az életet választotta... Lehet nem volt elég erős elhatározása?

 Karja újra rándul, ahogy az eszméleténél alig lévő lány mozdul. Feje vállára bukik, és mintha "békésen szunyókálna". Sebek... Rengeteg seb torzítja el, túl sok, hogy ne legyen elég groteszk a kép, egy békés alváshoz. Az is lehet, hogy nem is alszik, hanem valójában...
~Ne halj meg...~
Nem! Él még, hiszen megszólalt... Bár szája megint nem mozdult. Úgy tűnik, ehhez tényleg hozzá kellesz szoknia. De olyan nehezére esik, valamint. Ki tudja, meddig lesz még a lány mellette.
~...nem akarom.~
 Karja újra rándul, bár már nem azért, mert fájnia támadt kedve. Sokkal inkább a fekete hajú szavai miatt kapódott össze. Nem akarja? Tudja ez a valaki, egyáltalán, kihez beszél? Biztosan nem. Ha tudná, valószínű, nem csak hogy halálát kívánná, de talán egyenesen pokolra küldené. Hány ember élete tapad már kezéhez, mert akarta a halálukat? És hány ember akarta már az ő halálát! Nem tudja megmondani... De azt igen, hogy hány ember nem akarta halálát.
Egy.
A másik, ő nem ember...
De ő nem mondta még így ki neki. Éppen ezért, nem tudja mit kellene válaszolni. Ez már nem olyan, amihez tud keresni emlékei közt, valami olyat, amit látott. Bár látott már halálán lévő embert, kinek lányai és fiai sírtak, még ne... De, annak már tényleg vége volt. Az ő élete pedig... Nem. Annak nem most lesz vége, sőt... Talán soha.

 Végül válasz nem hagyja el száját, de nem tudni pontosan miért. Nem akart mondani semmit, vagy csak a vágtázó lónak a vad dobogása csitította el? Mindenesetre, nem volt már ideje ezzel foglalkozni.
 Valaki közelített, rettentő gyorsasággal, s ő pedig későn vette észre. Úgy tűnik, füle még mindig nem működik rendesen. Lehet mégsem lett volna szabad elindulnia?

 Mégis sikerül ellépnie a hatalmas állat elől, hogy az ne gázolja halálra őket, és még magát a hölgyet sem ejtette el. Bár, nem sok kellett hozzá, majdhogynem kifordult kezéből szerencsétlen mozdulatlan teste...
- Útban vagytok.
Csak tekintetét emeli a nem túl szépen bemutatkozó férfira, s arca újra márványba öltözik. Nem akar bizalmaskodni egy ilyen férfival, talán ha olyan lenne, mint suhanc korában, akkor meg is mondaná neki, hogy akkor csak egyenesen menjen tovább, és akkor máris nincsenek útban. De már érettebb, és csendesebb, semmint, hogy bármit is mondjon.
 Inkább megőrzi még ezt a leheletnyi erőt is, mi beszédhez kéne, és már lépne tovább, mikor a különös idegen hosszú magyarázkodásba nem kezd.
 Kimérten fordul felé, de lábát egyre csak tartja egy ellenkező irányba, némán mutatva, hogy a legkevésbé sem érdekli egyik kitalált története sem. Mert lehet, érzésekből nem a legkiválóbb, még most sem, de a hazugság... Kilométerekről kiszúrja.
 S hogy mi lehet az igazság? Miért rohant a férfi? Kideríteni nem fogja, ez nem szükséges. Sokkal inkább fontosabb lenne azt megtudni, hogy mégis, miért akar segíteni? Egyáltalán, tényleg segíteni akar? Mondjuk, ezen nem agyalhat sokáig, a lánynak segítség kell. Meg kell menteni az életét, ennyivel tartozik neki. Adós... És Altair nem szereti, ha adósa valakinek.
 De valami mégsem lesz itt rendben. Végignéz az állaton, majd a hölgyön, és végül a férfin. Az az állat, nem fog tudni 3 ember elcipelni... Nem is férnek fel rá.
Akkor mit tegyen?
Megöli a férfit, és ellopja a lovát, hogy a lánnyal mihamarabb Tamreába érjen. - Kilőve! Nincs olyan állapotban, hogy harcoljon...
Megkéri a férfit, adja oda a lovát, a lánnyal Tamreába vágtat, majd visszahozza az állatot a férfinek. - Kilőve! Nincs ember, aki ezt az ajánlatot elfogadná.
Átadja a lányt, és a férfira bízza, tényleg segít rajta, vagy csak majd méterekkel arrébb a sorsára hagyja. - Csak ezt teheti.

 A férfi felé nyújtja a fekete hajút.
- Vidd Tamreába, az Ispotályba.
Hangja még ha fáradt is, ennek ellenére parancsolóan hat, semmint kérően. Bár kérdéses, kell-e kérni ilyenkor a másikat, ha egyszer már hazugsággal nyitott. Mégis, valahogyan el kell érni, hogy biztosan odavigye a lányt.
- Napnyugtára én is beérek a városba. A kikötőben látni akarlak, és hoznod kell egy tiszta kötést, amivel bizonyítod, hogy tényleg bevitted. Ha nem leszel ott...
S bár a legszánalmasabb kinézete van most, hiszen sebes, és a lehető legtöbb helyen véres, mégis tekintetéből olvasni lehet. Egyetlen szava sem légből kapott, s lehet, hogy még nem is úgy mondja szavait, ahogyan valójában történnie kell.
- Megjegyeztem arcodat, és tudni fogom, kit kell keresnem...
Még egy utolsót biccent, és pár lépést hátrál a lótól és lovasától, hogy elindulhassanak. Hamarosan, újra találkoznak.

[Yunea]

Mert te felragyogsz a sötétben..

A szívben pillék születnek. Hajnalból szakadnak ki, és olyanok akár a sóhajszárnyú mesék. Mind-mind különfélék, s ha valaki többet birtokol is belőlük, az összes tündököl, de egy sem ugyanaz. Nem lehet őket papírra vetni, a szavakban elhalványulnak, megöli őket az emberi érintés, élteti az érzés. De, ha lehunyod a szemed és nagyon figyelsz, hallhatod, ahogy énekelnek. A legszebb melódiákat hordozzák magukban. Hidd el, kiváltságos dolog, ha neked dalol valamelyik. Onnantól kezdve felelősséggel tartozol a dallam összes hangjáért egyenként, a történetért, ami lelkednek szólt. Mindenkinek meg van a saját meséje, ezt jól jegyezd meg! Egyik sem rossz.. mind gyönyörű..!

Egyszer majd elfelejted az én dalaimat, eltemetik benned, hogy uralhassanak. Különleges vagy, de amíg meghallod, amit az emberek szíve súg, amíg vad, konok és igaz hittel bírsz, addig ők nem elégszenek meg veled. Meg fognak ölni, elpusztítanak mindent, ami benned születik. Elfojtják a könnyeidet, megmérgezik az érzéseidet, elvesznek mindent tőled, csupán csonkjaidat hagyják meg, hogy bábként rángathassanak. Szolgává válsz.
De ne aggódj, mindig lesznek új dallamok, amiket meghallhatsz. Feloldoznak a megfelelő hangok, csak meg kell találnod a csendet, és azt, aki megtöri, aki eldúdolja neked magát. Utána nem lesz szükséged hangra, kiáltásra, szóra, hogy elénekelhesd magad..

Hangok mosódnak össze fejében, sötétek, kuszák. Teste lázasan reszket fel, de csak öntudatlan, hosszú sóhajok szakadoznak torkából, hogy fájdalmát kifejezzék. Ajkai remegnek, kiszáradtak, a szomjúság viszont belülről, elméjének sötét járataiból indul meg. A test már nem is érez, csak utasításokat követ. Verejték, láz, libabőr. Szinte forr bőrének puszta tapintása, ő mégis fázik.

A halál íze édes.

A lélek elpusztul a test nélkül.

Élet: hideg.

Daenam..

Száját fintorogva húzza fel, majd röhögni kezd. A nevetés lélektelen, a hangok inkább egy jóllakott  vadra emlékeztetnek, mintsem érző emberre. Ujjai ökölbe szorulnak, kíméletlen szorítanak ruháján, egészen, míg ki nem szakad onnan a markában tartott darab.

Nem tetszik neki.

A dolgok kezdenek kisiklani kezei közül. Csak az eszméletlen nőt kapja, ami, nos, nem éppen az, amit várt. Persze ő ajánlotta és nyújtotta a kezét.. de nem így tervezte el, és nem is lenne rendjén, ha így történnének a dolgok. Amikor pedig utasítást ad az összevissza tépázott férfi, elszakad a húr. A türelmét pengető kezek, ökölbe rándulnak, sötét íriszébe idegen ridegség terjed szét.

...aztán a valahogy ráég a fájdalom az ember lelkére és már nem hallatszik, ahogy üvölt. Csak van. Olyan szelíd visszhangzásba kezd a visító hullámzás, és talán, mielőtt a valóságot érintené, felhangosodik belül, hogy bordáknak csapódva hassa át az egész testet.

Tükör. Darabokra szaggatott, ami hosszú évekre szerencsétlenséget kapar az ember alá. Néha a hang még megmutatja magát a törött üvegszemcséken, egészen magas és mély tónust keresve, színnel keveredve, végül elhalva. De ez sem több, mint holmi illúzió, valami, amit az elme alkot, hogy elűzze a sötétséget. Aztán mindig jön a csend. Az az üres, kátrányos hangtalanság.

Könnycsepp. Az útja rövid, mégis olyan lassan folyik le az állig, mintha minden másodperc töredékét szeretné tökéletesen megélni. Az arccsontnál időzik egy keveset, nedvesen rajzol a sápadtságra, majd egészen le az ajkakig.
Feloldozást kíván a porhüvely, hisz minden érintésbe, még a leggyöngédebbekbe is, belesajdul, törékenyen sír fel. De ez már csak a test kínja, a lélek más poklok közt fullad.

Taktikaváltás. Álca félig le, hazugságok más módon, új hangnem. Dühét folyamatosan fékezi, nincs semmi hirtelen lépés, azzal mindent tönkretenne. Most az egyszer vissza kell fognia magát, hogy szabadságát elnyerhesse. Utána.. talán, ha a sors is úgy akarja, megtorol minden tiszteletlenséget a férfin.

-Vidd a lovat..- szinte köpi a szavakat, szenvtelen arckifejezéssel és undok vigyorral a képén. Nem akar játszani, nincs kedve udvariaskodni. A nőt rögzíti a nyereghez, hogyha esetleg a másik nem lenne hajlandó belemenni az ajánlatba, akkor is véghezvihesse tervét. -Nem ismerem ezt a nőt. De, ha velem marad, ha rám bízod, akkor az első bordélyban köt kit. Főleg, ha ilyen pőrén van öltözve..-félbeharapva a mondatot köpenyét a lányra teríti.

-Különben sem hiszem, hogy érdemes lenne küzdeni az életéért. Nem vagyok orvos, de ezt egy bolond is látja, alig él már. Ha életben akarod tudni, vidd te magad Tamreába. A lovat hagyd az Ispotály előtt. Okos állat, ha nem ismered az utat, a városig egyedül is eltalál. Nem kell fizetség, elég, ha az állat a város falain belül lesz. Nekem dolgom van még itt. Ha fontos a nő, indulj.. fogytán az időd!- míg vár a másik válaszára, addig diadalittas, büszke tekintettel, némileg lesajnálóan méregeti azt.

[Altair]

Újra Neked


Nem ismeri teljes valójában az emberi érzések miértjét, és hogyanját. Akármennyi időt is töltött el, viselkedésüket nézve, keresve, vajon milyen is egy ember, mindig buktatókba esett... Néha már-már elhitte magáról, valójában ő az, ki emberré lett nevelve, és mindenki más, valami furcsa korcs.
 Ennek köszönhetően, nem is igazán érti meg, a férfi reakcióját. Talán csak sejti, hogy gúnyos kacaja, egész lénye mögött, valami korántsem jónak nevezhetőbe ütközött. Bár itt a kérdés, ő maga vajon jó-e? Joggal mondhatja, hogy ki vele szemben áll, az rossz netán rosszabb?

 Újra rászólna az idegenre, ahogyan a törékeny nővel bánik. Sérülései túl komolyak ahhoz, hogy bárki is így nyúljon hozzá, vagy ennyire durván bánjon vele. Tudja jól... Ő is okozott már hasonlóakat.

Könnycsepp.

 Találkozott már sokkal, látott már annyit, hogy akár a tengert is megtölthetné velük, ha netán azok úgy döntenének kiapadnak. Mégis, ez az egy, mintha beszélne. Szól hozzá, szavak nélkül próbálja figyelmeztetni valami olyanra, amit már ő is biztosan érez ezen a helyen.
 De mégis, hogyan van még ereje egyáltalán könnyezni? Gondolna rá ez a lány? Érezné ő is, hogy megint csak bajt hozott rá ez a "sóillatú" – ahogy ő nevezi – férfi?

~Figyelek... Figyelek...~

Egy szót ismételget elméjében, mintha csak abban reménykedne, valahol mégis meghallja a másik. Azon a helyen, ahonnan ő szólt neki, vagy csak megérzi, hogy Altair így üzen neki. Elvégre, képesek rá... Vannak, akik képesek arra, hogy így megérezzenek gondolatokat, szavakat... Netán érzéseket.

 De a pillanat megszakad, a férfi gúnyos, és már-már otromba hangja csapódik fülébe, ami felébreszti mantrázásából. Pedig annyira... Akarta... Igen, akarta még hallani valahonnan a sehonnan még utoljára a hölgy szavát. Csak, hogy tudja, él. Hogy sikerült megmentenie, hogy nem hoz szégyent magára azzal, hogy ígéretét nem tudja teljesíteni. Ígéretét? Ez már egyenesen feladata lett, hogy márpedig a fekete hajú életben maradjon.
 Ám az alak egyre szörnyűbb szavakat formál meg. Tudja jól, mi a bordélyház, és bizony volt is már vendége egy ilyen helynek. De annál többre nem jutott ott, minthogy végignézett az ottani nőnek gúnyolt, használati tárgyak tömkelegén, majd úgy, ahogyan odatévedt, távozott is.
 Régi emlék... Ködös. Mégis kellően elég ahhoz, hogy tudja, ebből a teremtésből nem csinálhatnak csak úgy, egy csinos kis portékát holmi madamok.
- Ha képes vagy egy ilyen állapotban lévő nőt, egy kéjhölgyként elképzelni, az már téged minősít.
Mondata végére azonban meginog kissé. Most érzi igazán, ifjú teste csak ifjú, de nem halhatatlan. Kibír sok mindent, de nem mindent...

Közelebb lépked inkább az állathoz, s annak ellenére, hogy karja sérült, mégis felerőlteti magát annak hátára. Azonnal magához húzza az ében hajút, annak ellenére, hogy jól lett erősítve, nem bízza a véletlenre. Nem szeretné, ha még egy esés is gyarapítaná sebeinek számát.
- El kell ismernem, nélküled elvesznénk. De segítséged nem tűnik túl szivéjesnek, így ha nem baj, a köszönömöm majd a lovadnak átadom.
Azzal meg is sarkantyúzza a hátast, hogy minél hamarabb Tamreába érhessenek.

Folytatás