Kényelmesen ücsörögve a fa gyökerén hallgatom a dallamot. Gyönyörű, és tényleg nem olyan, amit behunyt szemmel elélvezget bármilyen földi teremtmény, hanem ez mélységekig bódít és mintha álmosítana, vagy nem is tudom... Nehezebb tőle a fejem, de nem tudnám megmondani, hogy mire is gondolok, vagy épp gondolok-e egyáltalán valamire. Hagyom futni belül a hangokat, és még el is lazulok hogy hagyhassam magam elcsalogatni kicsit ebből a világból. S csak amikor véget ér a dallam, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy vajon... Vajon honnan jöttünk? Miért nem emlékszem azokra, amik az előtt történtek? Naae szavaira kinyitom a szemeim, és felpillantok rá, finoman elmosolyodva, és ezt a mosolyt hangomba is becsempészem.
-Most is ráérsz. Jó, ne állj neki tervezni a következő ezeréves évfordulót, de azért kétlem, hogy csak így, egyik percről a másikra szétfoszlanál.
Hangom is sokkal lágyabb, mintha simogatni akarnék vele. Visszacsukom a szemem, és az ébredés utáni izgalom alábbhagytával ugye megint elkap a bizsergés, így mozdulatlanságba dermedek egy kicsit, hogy újra hozzászokhassak ehhez a légkörhöz. Fura, hogy annyi csend és mozdulatlanság után itt mindig történik valami, hogy itt olyan ritkán van csend, és az embereknek folyton folyvást megmentésre van szüksége. Hihetetlen. Ebből a merengésből és elmélkedésből ránt ki Ae, mire csak megrebben a szemem és óvatosan felnyílik, de mivel van rá esély, hogy ne vegye észre álmodozásomat, lehet megúszok pár kérdést, amire válaszolni nehéz lenne. Elmosolyintom magam a cinkos kis kérdésre, és pöccintve finoman ujjammal a fiú felé, szavaira lágy, cirógató vízpermetet fröcskölök rá játékosan.
-Amióta visszajöttem. És nem követtél el bűnt, legalábbis én sem emlékszem rá. -kuncogok halkan - Csupán valamiért ez jött nyelvemre. Azt hiszem, túl sokáig élünk ahhoz amúgy is, hogy haragot tartsak, meg hát ismersz, képtelen vagyok hosszú haragra. Valahogy sose ment nekem. Túl heves és hirtelen vagyok, így hamarabb lenyugszom, semmint kárt tehetnék talán.
Lassan ejtem ki a szavakat, és bár vidáman, mégis van némi megfontolt élük. Mintha ez alatt a pár perc alatt valami más is az eszembe jutott volna, ami nem kellett volna, vagy ami nem éppen ide való. Hajamba túrva fésülök pár rakoncátlan tincset hátra, és a megérkező szelet is könnyed mozdulattal köszöntöm. A fa ágai összesúrlódnak és zizegni kezdenek, súgni-búgni, ahogy a víz habjai is, és és felszabadultan sóhajtok fel.
-Milyen régen voltam már itt. És annyi időm volt egyedül ott lent, hogy sok dolgot átgondoltam. Nem tudom, miért, de... Úgy érzem, vannak dolgok, amiken változtatnom kell. Sűrű napok elé nézek, drága.
Pillantok megint kissé kacéran Ae felé, ahogy az újabb becézgető címet elejtem felé, szám sarkába kunkorítva egy mosolyt.

Általában az emberek, ha kioktatják őket, akkor nem mosolyognak. Azt hiszem jóval könnyebb egy olyan valakivel megtárgyalni a dolgokat, aki nem pártíz éves, és aki elég könnyedén fogja fel a dolgokat. Hiszen ha most a másik fél is nekiállna engem újfent kioktatni, -amit ígyis megtesz, csak éppen barátságosabb hangon és csak ezért nézem talán el neki... remélem. - akkor ebből nem keveredünk ki még évezredek múltán se. Ám még mindezek ellenére, és persze a hízelgő hátterű dolgok ellenére sem értem, hogy miért kell ide valakinek a vére. A víz és a szél istene vagyok. Vérrel csak akkor érintkezem, ha a vizeim mossák el egy pusztítás nyomait, vagy ha szemtanúja vagyok olyasminek, aminek talán senki más... Újra bevillan emlékeim közül két fehér köpenyes alak, akik egymással küzdenek, s kik olyan egyformák... Nyelek, és kicsit lehiggadok ahogy belegondolok Aden sorsába, és gondolkodási módját is átértékelem... Azt hiszem nem könnyű. Egyikünknek sem. Megkedvelt. Azt hiszem, egy olyan valakitől, aki gondolkodás nélkül öl és nem érez utána semmit sem... Ez egy furcsa kegyszerűség. Szótlanul, és kommentálás nélkül nézem, és hagyom, hogy elém térdeljen, és nagy levegőt kell vennem, hogy ne akadályozzam meg a vérének ontásában. De talán nem is az önuralmam tehet róla. Érzem a mágia bizsergését a levegőben, az ősi mágiáét, amit nagyon kevesen használnak már ezen a világon. A szél teljesen elült, mintha ő is figyelne, mint a tanú, és még a víz sem fodrozódik. Szinte megállt az idő forgása is, vagy csak egy pillanatra lelassult a kedvemért, mert olyannyira szeretem ezeket a pillanatokat... Ujjaim bizseregnek és legszívesebben elhúznám tőle, ahogy a véres kezével az enyém fogja, látszik hogy nem szeretem ezt a vörös életnedűt. Az élet pártfogója vagyok, nem a halálé. Ahogy felnéz rám, úgy én is a szemébe nézek, és kézfejére húzom kissé véres kezem.
-Én, a Negyedik, esküd fogadom, és a szél kísérje ezentúl utad, bármerre jársz. A kötelék megtörhetetlen, és még tenmagad bármilyen formában létezel, hozzám tartozol. Fogadd a hűséged pecsétjét, és sose feledd, ki vagy, Aden....
Ujjaim alatt a bőre felizzik, és egy aprócska kör alakú minta rajzolódik ki, ami most még világosan látszik, de amint elhalványul, és elhal a forróság a bőrén, már csak akkor lesz látható, ha vízzel érintkezik. Ez egy jel, amit én hagyok rajta, és amíg ez rajta van, addig teljesen hozzám tartozik, és bármilyen ellenállás hasztalan lesz. Parancsom megtagadása esetén pedig a lehető leghosszabb kínszenvedést nyújtja a kicsinyke vízjel, persze ezt még soha senki orrára nem kötöttem, mert még nem akadt rá példa, akármennyire is csak emberek álltak ebbe a sorba. Mert mondhatják, hogy az ember ingatag, engem még meg soha nem csaltak. Elhúzom a kezem, és abban a pillanatban a kezemre száradt vér vidáman pereg lefelé, olyan sebesen, hogy szinte vörössé válik egy pillanatra a levegő is. Aztán ellépek Adentől.
-Tessék, túléltük. Azt hiszem kár volt annyit aggódni. Tehát ha kellek, megtalálsz, akárhol is légy. Legfeljebb nem olyan formában jelenek meg, mint várnád.

Ember, az még nagyon messze van! XD És Pest egy elég tág fogalom... Ennyi erővel azt is mondhattad volna, hogy valahol az országban... XD

Felhúzott szemöldökkel nézek Adenre, miközben szinte kioktat, hogy hogyan is kell egy szövetséget kötni ember és isten között. Hiszen már számtalanszor csináltam, és közben soha senkinek a vérét nem ízlelgettem, vagy semmi ilyesmi, és mégis, ugyan úgy hozzám tartoznak, mint ahogy mondja. Csücsörítek számmal,, hogy nemtetszésem kifejezzem, és számonkérő hangon szólalok meg.
-Tehát azt mondod, hogy te, ki másik világból jöttél, ennyire tudod, ebben a világban, az én szerződéskötésem hogyan kéne legyen? Vigyázz a szádra, halandó, mert a végén még a fejeddel együtt mosom ki! -lehunyom a szemem és mélyet lélegzek, mielőtt még felkapnám a vizet.- Évszázadok óta, sőt, ezredek óta élek itt, és kötök szövetséget, neked lehet ez csak egy mese, és sose láttál még ilyet, de én évtizedenként csinálok ilyet. Ne oktass ki engem. Ha annyira kívánod, hát véred veszem. De azt hiszem, jobb ha most belátod, ebben a világban mások a szabályok, és másképp vannak a dolgok, mint nálatok. Megszoksz, vagy megszöksz?
Teszem fel neki a nagy kérdést, ami mögött talán az is rejlik, hogy hajlandó-e az én szabályaim szerint játszani. Lévén én lennék az, akihez ő kötődni akar, és nem fordítva, nemde? Akkor hát ne korlátozza meg nekem, hogyan kell csinálni, mert ha ezer éven keresztül működött, és soha semmi nem jött közbe, akkor ne most álljon le nekem erről papolni. Újra veszek egy mély levegőt, mielőtt még rásütném szegény Adenre, hogy pimasz, pedig csak a saját világának hagyományait próbálja követni. Csakhogy ez a két világ olyannyira más, hogy nem lehet összehasonlítani sem.
-Én nem átírom. Ez így van, mióta eszemet tudom. Lények, lelkek, árnyak, démonok, emberek és sárkányok, meg más lények térdeltek le előttem, szavukat és nevüket adva nekem, mert ha megszegnének valamit, akkor némán, névtelenül kell bolyongjanak a világban, úgy, hogy soha többet a víz közelébe nem mehetnek. De ha nem jó neked ezek szerint a szabályok szerint, akkor talán keresd meg Damart, vagy Esrihalt, talán ők majd örömmel látják véred is, ki tudja.
Vonok vállat, hogy végül az érdektelenség álcája mögé bújva eljátsszam, engem nem érdekel, hogyan dönt. Két kezem széttárom, hogyha mégis úgy dönt, ezeket elfogadja, akkor térdeljen le elém. Nem akarom neki megmagyarázni, hogy én miért így kötök életre szóló ,,barátságokat". Nem akarom neki elmondani, hogy az összes testvérem közül talán én érzek egyedül. De úgy igazán, és nem csak intenzív dühöt vagy csalódást, hanem minden mást is. Akárha ember lennék... És azt sem, hogy a vér látványától ugyan nem irtózom, de nem szeretem látni. Furcsa, és nem túl pozitív emlékek miatt.

Aden egy kis gondolkozás után végül megmutatja, mi az amit rejteget, és azt hiszem szavai nyomán igazat kell neki adnom. Akármennyire is szeretném elvenni tőle és visszavinni... Valamiért mégsem nyúlok ki érte, a széllel sem csalóm magamhoz a tenyerén fekvő követ. Mintha a ragyogásával csak győzködne, hogy most jó helyen van, és ha majd kellesz, akkor úgyis visszakerül. A sors... Nagyot sóhajtok, mintha ezzel is lemondanék róla egy időre, és lehunyt szemmel bólintok. Vigye hát, ha ez kell a szabadulásához, vagy életéhez, talán majd úgyis visszakerül. Bár a kíváncsiság fellobbant, hogy vajon mire fogják használni. Talán egy fellegkő, vagy ki tudja, annyi féle ilyen csecsebecse van ezen a világon, mi a jelenlétünkre reagál, nem azért, mert ez a dolga, csupán majdnem egyidősek vagyunk, és így köszönnek nekünk. Hát nem foglalkozok különösebben vele, csupán elraktározom, hogy ő vitte el, ha esetleg majd keresnénk későbbiekben.
De mielőtt még elkezdhetnék valami máson is gondolkozni, Aden újra beszélni kezd, és egy elég hosszú mesét mond el, aminek ugyan kezdem érteni a lényegét, sőt, a döbbenettől tágra nyílt, de tiszta tekintettel nézek rá, szótlanul faggatva, hogy tényleg ezt akarja-e. Többször megmozdulnak ajkaim míg mesél, mintha én is szeretnék hozzászólni, vagy mondani valamit, ki tudja... Nagy érdeklődésem akkor sem csitul, amikor befejezi a történetét, és felteszi a nagy kérdést, és eléggé gondolkodóba is ejt. Kérhetek akár mit? Pár lépést mászok fel és alá, míg alaposan átgondolom, végül felnézek rá, kissé értetlen szemekkel, és újra fordulok egy kört. Aztán megrázom a fejem.
-Nézd, Aden. Lehet hogy nálatok ennyi minden kellett egy ilyen szerződéshez... Ez itt nem ennyire bonyolult, és mégsem olyan könnyű. -végiggondolom, majd nagy levegőt véve lassan beszélni kezdek. - Aki hozzám tartozik, az olyan... Olyan, mintha valami pappá válna mondjuk. Ó, nem, nem... Várj! -kiáltok fel. -Szó sincs arról, hogy imádnod kell, vagy imádkozni, áldozatot sem kérek, se ilyeneket. Nem is tudom... Inkább egy egyezség ez a... szerződés. Legfőképpen azt tudom, tőlem mit lehet várni. Segítséget. Mindig, és bárhol, de az életed felett nem rendelkezem. Nem hinném, hogy akár isten létemre is jogom lenne ahhoz, hogy én döntsem el, mikor jön el az utolsó pillanat. Ahogy meghosszabbítani sem tudom, mert nem áll hatalmamban. Kapsz egy láthatatlan, kicsiny jelet, mely csak vízben látható. -felnézek az égre, hogy összeszedjem gondolataim. - És persze valamilyen szinten a tengert vagy a szelet uralni fogod, de ez legfőképpen azért, hogyha bajban vagy, akkor védve légy. Nem kell semmit sem tenned, amolyan ösztönszerű a dolog. -nézek rá, majd elmosolyodok, és oldalra billentem a fejem. -Amit neked kell tenned? Térdre hullva esküszöl a szavadra, és a nevedre, hogy hozzám tartozol. De ezen kívül nem hinném, hogy olyan sűrűn kérlek majd meg bármire is, vagy akármikor is... Azt akarom neked megmagyarázni itt, hogy tulajdonképpen az itteni, én szövetségem nem áll feltételekből, csupán szabályokból. De azokat már úgyis ismered. Ami az enyém, azt nem ölheted meg, hacsak nem ő kéri. És amíg az én oldalamon vagy, addig a hajód vitorláit az én szelem dagasztja.
Összegzem kissé lerövidítve neki azokat, amiket az itteni ,,alkuról" tudni kell. Nem nagy dolog, nem is kell szinte semmit csinálnia. Mert mit csinálnak azok, akik hozzám tartoznak? Élik a világukat, és ha kell, hát segítek. Nagy ritkán kérek egy aprócska szivességet, hogyha már úgyis arra járnak, amerre, akkor... Tisztán nézek a fiúra, kérdőn, hogy érti-e, én mit kínálok neki. Nem azt, hogy örök életében a közelemben kell legyen, vagy hogy minden újholdkor csakis ilyen vagy olyan lelket vagy vért áldozhat nekem... Én csupán... Egy barátra vágyok. Egy barát kötelezettségeit kell csupán teljesítenie annak, aki mellém áll, de akkor megrendíthetetlenül.
-Persze, elméletben csatlakozhatsz már istenekhez is. De ha bármelyiknek hátat fordítasz, úgy félj. Rettegj. Mert a halál egy olyan ajándék tud lenni, ha egy isten haragszik rád, amekkorát még akkor sem tudsz elképzelni, ha már egyszer meg is haltál.

Szavai után csak rápillantok, és nem tudom elszakítani onnan a tekintetem. Tudom jól, hogy mi forog neki kockán, és hogy miért küzd. És olyan szivesen segítenék, ha lenne rá mód. De hát... Én nem szabhatom meg, hogy egy ismeretlen világ ismeretlen mágusa mit és hogyan csináljon! Ennek ellenére ahogy a mondatot félbehagyja, tudom, hogy valami a fejében motoszkál, és bár most elvonja valami a figyelmét róla, és nem tudom kiolvasni mi lehet az, biztos vagyok benne, hogy még visszatér hozzá.
-Amíg nem követsz el valamit, nem öllek meg. Ok nélkül nem.
Pillantok rá sokat mondóan a vállam felett, lábam alatt a széttaposott torokkal. Nem kíméletes, és nem is emberbarát, de még nagyon régen megfogadtam, hogy az olyanok, akik az én városomnak ártanak, nem emberek, csupán elkorcsosult állatok, akik a földön kúszva, életükért könyörögve sem nyerhetnek kegyelmet. És azóta is megtartottam az elhatározást, mert sikerült végig megingathatatlannak tartanom magam. Azt hiszem, ez azért dicséretre méltó. Látom, amíg a lovakkal foglalatoskodom, hogy Aden lehajol valamiért, de nem tudom, mi lehet az, hiszen odaáig nem érnek el a szemeim... ugyanakkor... Motoszkál bennem a kíváncsiság, és a dac, hogy amit onnan vittek el, az oda való. Tehát vagy visszaadja, vagy maga viszi vissza.
-Találtál valamit?
Kérdezem csak úgy mellékesen, majd hátrébb lépve nézem, ahogy a felszabaduló lovak fejüket lóbálva ficánkolnak köszönetképpen, majd eltűnnek a fák között, és már csak halványan lehet hallani a nyerítésüket távolról.
-Tolvajok? Mit loptak el?
Fordulok hátra olyan gyorsan, hogy maga a mozdulat elmosódik, és csupán annyi látszik, hogy egyszercsak hátrafelé nézek. Kíváncsian nézem a fiút, míg az a környéket pásztázza tekintetével, de lemondóan sóhajt, tehát amit keresett azt még nem találta meg. Közelebb lépek, és úgy pillantok körbe. Szanaszét holttestek és szerszámok a lovakhoz. Most én sóhajtok fel, és egy mozdulattal levéltakarót söprök rájuk, hogy az erre járóknak ne tűnjön fel. A tetemeket majd elintézik az itteni vadak, és a szerszámokat meg ha valaki még most megtalálja, szerencsés, ha csak később, akkor meg lehet, hogy az élete fog rajta múlni, hogy talált valamit ott.
-Szóval említettél egy kibúvót. -pendítem meg a húrokat- Lássuk be, ezek után én nem szivesen ölnélek meg, talán csak közvetve.

Nem válaszolok a kardjait védő szavakra, hiszen voltam már egy hasonló vitában, és végül döntetlen lett. Leginkább talán azért, mert mind a kettőnknek igaza volt. És hát lássuk be, semminek sincsen csupán egy oldala, mindennek megvan a maga árnyas és napos arca, akár tetszik, akár nem. Így nem állhatok le győzködni, hogy az, amiben eddig hitt, bízott, és aki eddig társa volt a sok hosszú úton, az csak egy hideg fém!
Inkább megfordulva tartottam a talpam alatt azt a szerencsétlent, és bár tudtam, hogy Aden mögém lépked, mégis ahogy hozzámért szinte fesztelenül, megremegtem. Valahogy sose fogdostak, kivéve ha játszottam, vagy valami oka volt, talán mert annyira rettegték a címem, vagy a hatalmam, hogy mindenki egy törékeny üvegbabaként ért hozzám, vagy inkább egyáltalán. Csak úgy voltam, és kész. Sokáig válaszolni sem tudtam, mert fejemben nagyon kicsiny idő alatt végtelen gondolatok pörögtek ide-oda, és szanaszéjjel, meg nem állva. Végül csak bólintottam, és nem néztem mit csinál, legszivesebben még a füleim is befogtam volna. Gyűlöltem azt a pillanatot, igazán gyűlöltem, amikor az élet egy kicsiny lyukon át úgy párolog el, ahogy a melegben a víz, és még ha hangtalan lett volna... De nem. Hallottam a kicsike neszt, ahogy kibújt a lélek, és elsettenkedett a fák alatt. Aden újra mögém lép, és a rémület növekedését látva a férfi arcán csak állok, és bele sem merek gondolni, mit művelhet.
-Ha még találkozol azzal, aki küldött, vagy akihez mész... Mondd meg neki, hogy Tamreában nem engedem a vérontást.
Suttogtam végül, amikor megtaláltam a hangom, és a halk hang ellenére tudtam, hogy hall engem, főképpen azért, mert annyira nagy volt a csend az egész erdőben, mintha csak mi lennénk itt, és egy darab bogár vagy állatka sem. És hogy mondandóm végére értem, a torkára léptem, míg egy hátborzongató reccsenés után a rémülten csillogó- forgó szemek ki nem aludtak, akár a gyertya, aminek lángját elfújták. Sóhajtva néztem a lovakra, akik engem megérezve közelebb merészkedtek, én meg elkezdtem őket leszerszámozni.
-Segítesz? Ha kell, vigyél magaddal, úgyis visszatalálnak, ha akarnak. De azt akarom, hogy újra szabadok legyenek, míg valaki be nem fogja őket.
Mondom, úgy pillantva Adenre, mintha semmi sem történt volna. Aztán lehull az első lóról a nyereg, a pokróc, a kantár, a zabla, a farokkötő, és minden más, ami gúzsba kötötte. Szerencsére ezeket pont a kovácstól lopták el, így patkó sincs még vagy már rajtuk. Odabújok az elsőhöz, és halkan suttogok neki, majd orrát végigsimítom, és az sarkon fordulva, ágaskodva, prüszkölve vág neki a sűrűjének.
-Szerinted mit kereshettek Tamreában? Bérgyilkosok lennének?

Amion talán mindig ilyen lesz számomra, és talán ezen sosem lehelesz változtatni. Ki tudja. Aprócska mosoly mögé rejtem végül azokat a gondolatokat és furcsaságokat, amik felkeverednek bennem, mint egy huzatos szobában elszabadult papírok és levelek. Tehát újra Naae felé fordulok, és kicsit azt hiszem kezdek légies lenni. Talán tényleg visszanyerem régi önmagam, amit az újdonsággal most tetéztem. Nekem nem baj, sőt, kifejezetten örülök, hogy némi változás került életembe, mert aki olyan hosszú életű, mint mi, azoknak sokszor kell a változás, mert különben -legalábbis én- megőrülnének. Szeretem egy dolognak minden arcát megnézni, és ha van rajta mit figyelni, hát meg is teszem.
Naae felkerekedik, én pedig követem őt, nem szorosan a nyomában, mert jó itt lenni, még akkor is, ha tudom hogy milyen ez a hely, így körbenézek olykor lopott, olykor nyílt pillantással, és elmosolyodok, ahogy a nagy füzet meglátom. És miután megmagyarázza Ae, hogy miért nem jön ide Ko, beleszimatolok a levegőbe, és bár semmilyen furcsa, vagy más illatot nem érzek még, nem értem, valaki miért ne szeretne ilyen gyönyörű helyre jönni. Bár belegondolva, Ibiame is ugyanolyan rejtély néha, mint a Legkisebb. Csak még rejtélyebb. Megmosolygom a gondolatot, ahogy habléptekkel követem az én kis szöszimet, és elgyönyörködöm ebben a fában. Milyen régi lehet, mennyi emlékkel, és mennyi mindennel a háta mögött...
-Köszönöm.
Mosolyintok megint kedvesen az én kis vezetőmre, aki elhúzza előlem az ágakat, mutatva merre tovább, én meg bal kézzel félrehajtva a többi ágat bebújok a rejtekre. Felsóhajtok a gyönyörtől, amit látok, hiszen annyira szép, és olyan nagyon... Nincs rá szó, milyen a hangulata. Kicsiny kék lámpások imbolyognak, amitől varázsfának tűnik inkább a hely, semmint egy fűznek a szigeten. Itt bent már érzem azt a finom illatot, nem túl erős, inkább talán olyan bársonyosan simogató illat, amiről beszélt Ae. El tudom képzelni, ahogy csavarja az orrát annak a kettőnek. Kuncogok párat, míg a fa törzséhez lépek, és pár magasabb gyökérre ereszkedem, félig szinte ráfekve, és átölelve. Innen figyelem kissé lustán a kint történő dolgokat, mármint ahogy Amion egy kis ajándékot kap, én meg fél kézzel szórakozottan simítom hátra a hosszú tincseim egyikét, így az hátul ében függönyként hull alá. De tekintetem felkapom, hogy Maae ajándékot emleget nekem, és elmosolyodom.
-Ugyan, szöszi. Annyi időnk van még, odaadni nem sürgős. Nekem az is elég, hogy itt vagy. Vagy én vagyok itt. - nevetek halkan, hogy az apró lények motozását ne nyomjam el.- Annyit kaptam én már úgyis az élettől, hogy lassan már saját magamnak vagyok az ajándék...
Súgom az éjszakába álmodozva és elgondolkozva, míg felnézek a fa koronája felé, és csak a nevetésre kapom vissza a fejem. Azt hiszem, ezért is szeretek mindig vele lenni. Olyan hirtelen és aprókon tud nevetni vagy mosolyogni, hogy mindig csak ámuldoztam, talán tőle lestem el ezt is, akaratomon kívül.

Értem én hogy nem érthetem, hiszen annyi dolog van a világon, ami nem az enyém, és ha megfeszülök, vagy más bőrébe bújok, akkor sem lesz, mert nincs megírva az én sorskönyvemben, hogy az megtörténjen. Így csak mosolyogva nézi inkább Adent, mert valahogy olyan érzése van, hogy ha most történik valami, akkor lehet elválnak útjaik. Kár... Olyan jó játék.
-Egy szóval sem mondtam, hogy meg akarom érteni, vagy egyáltalán. Ami emberi élet kioltására képes, azt sosem fogom megérteni, remélem.
Nézek rá őszintén, miután elmondtam, mi motoszkált szavai nyomán bennem. Mert ha az a sorsom, hogy ilyenek által nem halhatok meg, úgy nem kell értenem, nem kell tudnom, hogy milyen lenne mégis, miért vannak, vagy hogy forgatják őket. Persze, ennyi idő lét után vannak bizonyos fegyverek, amikkel jól bánok, de a tökéletestől persze elég messze állok. Ha valaki olyat fog a kezébe, amit utál, akkor nem biztos, hogy kibarátkoznak, nem igaz? A kérdés után csak vállat vonok, és az érkezők felé fordulok, mert nem sokára itt lesznek.
-Ha hiszed ha nem, gőzöm sincs. De mivel sokan jönnek, lehet csak őrjárat, vagy küldöncök valamerre.
Válaszolom neki, majd feltűnnek nem messze tőlünk. Tamreai lovakon valami banditák, én pedig egyre csak gyanakodva nézek rájuk. Miért lennének rajtuk? Lám, ott csordogál alá a lovak oldalán a vér, talán nem azért kapták, mert valami jót csináltak. Nagy levegőt veszek és lassan fújom ki, mielőtt még elhamarkodottan cselekednék, és egy lépést hátrálva belesúgom a levegőbe.
-Megállj...
A lovak mintha falnak ütköztek volna, hirtelen torpannak meg, páran leesnek a nyeregből, akik meg nem, azok minket észrevéve egy kicsit méregetnek minket, majd lassú léptekkel közelednek hozzánk.
-Mi dolgotok, hogy ezeken a lovakon ekkora hévvel mentek? -kérdem az első ideérőtől.
-Hát, hölgyem... Szerintem semmi köze...
Nincs ideje befejezni, hiszen a szétengedett hajam úgy libben meg, mintha én ráztam volna meg a fejem, és a szél is feltámad figyelmeztetően. Az illető meg egy kis levegő nélküli buborék miatt fuldokolva esik le a lováról, én meg odasétálva hozzá a mellkasára lépek, hogy ne szökhessen. A kardját akarja belémszúrni, de ahelyett, hogy a kés belémhatolna, olyan sebességgel kezd el rozsdásodni, hogy mielőtt bőrömhöz érne, elporlad. Egyre nagyobb gyanakvással néz rám.
-Velünk nem lehet packázni! Meghaltok!

A parthoz érek lassan én is, ám én nem sietek olyannyira, lassan lépek ki, lehunyt szemmel, és búcsúzva azoktól a cseppektől, kiknek még valami dolga van a vízben, azok könnyedén végigsiklanak rajtam és visszahullnak a vízbe. Hajamon csupán végigsimítok, mert hát a vizes hajkorona nem mindig könnyű, és ezzel a könnyed mozdulattal az utolsó kicsiny cseppet is kisajtoltam, így most játszadozva egy kicsit velük visszaengedem őket, hadd menjenek utukra. Végül hajam szétengedve rázom meg fejem, és újra libbenve, kecses léptekkel lépek távolabb a víztől, hajamba rakva a ki tudja honnan elővarázsolt éket, majd a fiú felé fordulok, figyelve csendben ahogy a kardját kényezteti. Megmosolyogtat kissé, hogy az, aki ilyen magányos, kénytelen volt megtanulni olyan nyelvet, mit kevesen értenek igazán. Talán meghitt kissé, én pedig akaratlanul is szemtanúja voltam.
-A Karmazsin tényleg gyönyörű.
Súgom, majd arrafelé fordítom arcom, amerről az érkezőket várom. És ahogy megnyugtat, milyen szabályok szerint játszik, én nem akarom eltörölni az illúzióit, hogy az én lényeim szinte soha nem kezdenek ki senkivel. Mert vagy egyházi személyek, vagy a tengerben élnek, legalábbis a legtöbbjük. Altair meg... Még ha ő is kezdené az egészet... Elképzelhetetlennek tartom, hogy csak úgy hagynám, hadd döntsön a sors ebben a kérdésben. De ezt nem fogom neki elárulni.
-Ám legyen. Csupán szóltam, hogy ebben a világban is vannak szabályok, és jobb, ha tudod, hogy hol van a helyed és mit keresel, különben elveszel.
Nézek rá aggódó tekintettel, mert nem egy olyan elveszett lélek van, ki bolyong a világ mocsarain keresztül értelmetlen álomszerű lényeket hajszolva. Nem, nem mindenki érdemli ez a halált. Inkább akkor magam süllyesztem álomba, semmint akár ilyesmi is megtörténjen vele. Majd elvetem a gondolatot, és hozzá lépve simán kiszívom ruháiból a nedvességet, nehogy megfázzon, hiszen vicces lenne, ha egy súlyos seb ellátása után pont egy náthában halna meg, és nem viselném el ha a lelkemen száradna az élete.
-Nem sokára társaságunk lesz. Ne kérdezd, mifélék, csupán szólok, mert még van időd menni, ha úgy gondolod. Engem félteni nem kell. Isten nem jár lovon, vagy ritkán, így meghalni nem fogok.
Nézek rá utána, hiszen meg kell adni mindennek a módját.

A szemeit nézem, amivel engem figyel míg hozzám beszél. A név átkát bizony nagyon sokan cipelik magukkal, lehet hogy olyanok is akikről én nem tudhatok még ennyi év után sem. De vannak, akiknek elég a nevét említeni ebben a világban, és beengednek a legmélyebb körökbe, vagy éppen az első eresztéssel húznak fel lógni. Kiszámíthatatlan dolog az élet, ettől olyan szép és stílusos.
-Hát, az én nevem se mindig ez volt. Az eredetire szinte senki sem emlékszik már. Én meg ezt szeretem. Az emberektől kaptam, mert megmentettem egy várost. Tamreát. Együtt kaptuk a nevünk, és nem bántam meg. A másik név csupán egy név, ami valahová köthető. De mi hát a név itt? Nem a kezed, vagy a lábad, nem a szived, hogy ne tudnál élni nélküle. Név akad ezer ha nem is hinnéd. Mégis általában aminek nincs neve, attól félnek, tartanak, csak titokban suttognak róla. Ha nekem se lenne, talán én is egy árny lennék, vagy egy kísértet talán a többiek számára. De ettől én lehetnék ugyan ilyen. Féktelen, és makacs, és persze olyan, hogyha a fejembe veszek valamit, akkor véghezviszem.
Nevetek, és felsóhajtva fordulok meg, hogy lassan a víz felé ússzak, mert bár pillanatok alatt meg tudom szárítani a ruháim, azért elkell egy kis idő ahhoz, hogy teljesen víztelen legyek varázslat nélkül. És most nem hiszem, hogy szükség nélkül hókuszpókuszolni kéne. Várom, amíg a fiú egy néven gondolkozik, én meg mosolyogva simítok ki egy arcomba lógó tincset, és úgy nézek rá.
-Lehetne Vitam. Azt jelenti, élet... De ez csak egy ötlet. Névadásban csak ott vagyok jó, ahol hazai terepen vagyok. Én nem lehetek te és nem is dönthetek helyetted. Legfeljebb ha épp mellettem akarsz meghalni.
Kuncogok, és bár eszembe jut, ahogy felképeltem szegényt, mégsem kérek érte bocsánatot. Azt mondják, hogy a váratlan dolgok furcsa helyzetekben mindig megmaradnak. Talán... Talán ha egyszer megint valami hasonló helyzetbe kerül, akkor majd becsüli legalább annyira az életét, hogy ne akarjon arról beszélni utolsó erejével, hova vagy hogyan temessék el. Nem szeretném azt hallani majd egy szép napon, hogy lám, oda földeltek egy idegent, névtelen alakot...
Aden újra szól hozzám, és én kissé komolyabban pillantok rá, ahogy finoman, árnyaltan közli, nem szeretné ha róla beszélnék akárkinek is. Hát, embereknek nem is. De testvéreim úgyis a fejembe látnak, és ők akkor veszik el a nekik kellő információt, amikor csak tetszik. Feltéve, ha el nem ásom elmém legmélyére.
-Nem sértesz. A bizalmat nem adják csak úgy, akár mások a halált. És jól teszed, hogy nem bízol bennem. A helyedben én sem tenném. Nem mintha olyan sok mindenki lenne, akiben én megbízok és akivel én leülök beszélgetni. Nekem te csak Aden vagy, ha akarod, akkor egy név vagy egy arc másoknak. De ettől én mindig melletted leszek, ha úgy ítélem, az a helyes. De jegyezd meg, hogyha ártani akarsz azoknak, akik nekem fontosak, és akik hozzám tartoznak, úgy a kezeim által hullsz alá, és a tenger lészen sírod.
Nyugodt vagyok, és annak ellenére, hogy akár ez lehetne fenyegetés is, a végére egy mosolyt nyomok, hiszen ez csak egy tény. Ezt ugyan így mindenkinek elmondom. Soha, de soha nem engedem, hogy ami nekem fontos, azt bántsák. Itt mindenkinek megvan a saját ,,köre" és helye, de ha elhagyja, úgy nem biztos, hogy bárki is kezeskedik érte. Aden kiváltságos helyzetben van. Élvezi a ,,kegyet" amiben részesítem, de amilyen könnyen kapta, olyan könnyedén el is vesztheti. Elmosolyodom, azzal a gyermeki mosollyal, mint amikor először szóltam hozzá. Mintha előbbi komoly, és tényleg magabiztos nő, a többszáz éves tapasztalattal, tudással, és hatalommal csupán egy kép lett volna. Pedig leges legbelül ez vagyok én. Az az igazi arcom. Csak ritkán villantom más felé, mert nem akarom, hogy féljenek tőlem.

Vajon tényleg tudja, hogy hol vannak a határai? Elgondolkoztató a tény, hogy talán még ő is áll olyan rejtélyek előtt, amiknek a kulcsát nem találja. Vajon őt is foglalkoztatja valami? Szokott unalmas óráiban valamin gondolkozni a régi időkön túl? Belül... Leges legbelül milyen ember lehet? Érdekes kérdések, ez tény, de a választ még nem találom rájuk. Talán nem is én vagyok a megfelelő arra, hogy megválaszoljam azt a sok kérdést, talán majd inkább valaki más, aki majd csak úgy mint én, átsuhan az életén, vagy talán tovább ottmarad, hogy segítsen. Talán.
Aden is felfekszik a vízre, akárcsak én, hiszen nem nagy ördöngösség, csak tudni kell ellazulni, és elmosolyodom, ahogy elképzelem milyennek nézhetünk ki felülről. Két test úszik a vizen, akár két fatönk, és gondolkozik olyasmiken tán, amik jóval fölöttük állnak. Láthatatlanul megcsóválom a fejem, hiszen lám, olyan szép ez a nap, kár lenne elrontani azzal, hogy ilyesmiken töröm a fejem. De a gondolat már befészkelte magát az agyamba, és akkor már késő, nincs visszaút.
-Csak higgy benne, és akard. Akkor úgy is lesz, Aden... -elmosolyodom.- Aden... Milyen szépen hangzik, ahogy a szél viszi a neved a tó felett. Suttogva is. Az A betűs neveket mindig is szerettem.
Kuncogok, és úgy tűnik tényleg. Akik eddig általában ilyen névvel köszöntek reám, legyenek bármilyenek, valamilyen szinten mindig megértettük egymást. Amion... Hát, igen, ő azon furcsa lények egyike, akiket nem elég csupán elbűvölni, velük nem elég mosolyogni. Meg kell érteni, és válaszolni, ugyanakkor kérdést is feltenni. Sóhajtok, mintha valami nagyon nehéz dolgok motoszkálnának a fejemben, majd ezen is továbblépek. Ez az előnye a hosszú életnek. Illetve ez is. Hogy nem kell mindenen annyira gondolkozni, behatóan és körültekintően, nem kell mindenképp kivesézni vagy megérteni. Ha átlépem, ugyan nem lesz megoldva semmi, de legalább nem fog idegesíteni, és ez mérhetetlen megkönnyebbülést jelent néha.
Aden újra megszólal, és bevallja nekem, amit talán eddig is tudtam, csak nem sejtettem, hogy tudom. Igen, ahogy először megláttam, már akkor az jutott eszembe, hogy milyen magányos lehet az élete annak, aki az egyetlen hozzá közel álló nő életét saját maga oltotta ki... És csak a kardjai vannak vele mint hűséges társai. Rápillantok, ahogy most olyan végtelen nyugalommal lehunyja a szemét, nem is fél tőlem egyáltalán, és nem akarom megzavarni nyugalmát. Egy bizarr ötlet kúszik át rajtam, hogy most kéne lerántani a mélybe és megölni... De elvetem. Ennyire nem vagyok vérengző. Halkan szólalok meg, olyan halkan, hogy hallja, de ez a békés pillanat ne tűnjön csak úgy el, hiszen olyan szép. Így a szél hangján sóhajtok.
-Tudom. De talán épp ezért kellett idejönnöd. Mindenkinek szüksége van arra, hogy egyszer tiszta vizet öntsön a pohárba. Nem jó ha mindent elfojt az ember, mert ha kiborul a korsó, akkor olyat is tehetünk, amit nem akartunk igazán. Amíg ezen a világon vagy, és segítségre szorulsz, vagy csak szükségét érzed egy beszélgetésnek, hát szólj. Seperc alatt megtalállak majd...
Mosolyodok el, újra felfelé nézve, majd elhallgatva a szelet, ami a fák leveleit birizgálta unalmában. Végül halkan a távolban lódobogást hallottam. Tudtam, még egy jó óra, míg ideérnek, ha erre tartanak, és Aden se hallhatja még a patákat, csupán a szél hozta nekem el a hangjukat. Lehetnek vagy hatan, könnyű léptűek, talán Tamreából. Van még időnk.

Nézem ahogy úszik a vízben, akár egy hal, és láthatóan teljesen természetesen viselkedik. Nem mintha kételkedtem volna abban, amit eddig mondott, de látva, hogy a víz tényleg gyerekkora óta mellette és körülötte volt... olyan, akár egy lény, aki hozzám tartozik. Lehet ezért, és csak ezért nem kaptam fel a vizet, amikor először láttam, hogy rámszegezi a kardját, és láthatóan nem bántó szándékkal köszöntött, de kész volt megölni ha kell. És ennek ellenére én barátságosan köszöntöttem. Azt hiszem már akkor sejthettem volna. De isten létemre még jós nem vagyok, és a jövőbe is csak nagyon ritkán látok, ha a Sors akarja valamiért, vagy valaki megmutatja.
-Bőven elég az, amid van. Ne légy kishitű. Ha tudnám, hogy nem vagy rá képes, akkor nem is hívtalak volna.
Nevetek rá, mert leginkább kíváncsi vagyok még, kíváncsi, hogy vajon azon kívül amit látok és mondott mire képes. Mert nem hinném, hogy csupán a hajókon szaladgálni és kardot forgatni, avagy csavarni a szót, és úszni. Valami még van benne, és ha kell, akkor én megtalálom azt. De az is lehet, hogy nincs semmi. Nekem akkor is látnom kell. Hogy a kíváncsiság nem mindig kifizetődő, azt régen megtanultam, de úgy látszik, még mindig ismétlésre szorulok.
Nekiállunk locsolkodni, és habár tényleg nagyon ügyes, ha nem járnék egy lépéssel előtte, akkor lehet el is találna. Látom, nem tetszik neki, de én nem azt akarom, hogy rendesen, ember módjára spriccelgessük egymást és közben nevessünk amíg a másik fuldoklik... Nem... Én várok. És lám, nem is kell olyan sokáig, a fiú agya helyén van, és nem fűrészporral megtömve, így amikor egy kis csepp közelít felém, én hagyom. Mosolyogva állok meg, sőt, szinte ragyogva az örömtől. Ki hinné, hogy a tenger istennője attól boldog lesz ha valaki egy csepp vízzel eltalálja... Az élet nagy rejtélye talán.
-Tényleg megvagyok. És lám, nem lehetetlen...
Kacagok, majd ráfekszek a vízre, hogy csak úgy lebegjek a tetején, és véletlenül sem törlöm le a kis cseppet arcomról, hagyom hogy a napfény és a szél csókolja le onnan, én meg lehunyva a szemem élvezem a simogatásukat.
-Régen imádtam sodródni. De aztán olyan dolgok jöttek közbe, ahol nem hagyhattam magam. Örülök, hogy ezt megérted. Hiszen neked is ki kellett lépned önmagad világából, és teljesen mást csinálni, mint amihez szokva voltál... -közlöm vele.- De tudod... A világon a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Valahogy.. Szabad lettem általa. Addig csak az voltam, akinek lennem kellet, amilyennek engem talán megteremtett valami tőlem is nagyobb... -felbámulok a fák között a tiszta égre. - De így mintha felébredtem volna. És én azt hittem, tudom, mi a szabadság. Hiszen a tengerre ha ránéz valaki, a végtelent látja és még tovább... Hát lehet ennél nagyobb? És lám... Ahelyett, hogy a víz mellett őrködnék minden kis csikóhalon, itt lubickolok. Időnként jár egy kis szabadság mindenkinek.
Nézek rá, és kacsintok játékosan, majd úgy terelem a vizet, hogy a hajam befonják, mert úszás közben néha elég zavaró tud lenni hogy mindenütt ott vannak a hosszú fürtök, és néha beleakadnak ebbe-abba.

[~Látom, azért te is játékos vagy. Megtaláltál. De hogy elkapj, több kell... Ne félj, hallom amit gondolsz, mármint amit üzensz, én meg majd válaszolok ha kell... ~]

Furcsa világból jött furcsa idegen, ki ebbe a világba csöppent, ahol minden két részre oszlott. Volt ami jó, és volt ami nem, és persze mindenkinek megvolt a maga sorsa, mert ha egyszer ölt valaki, akkor az már el lett könyvelve az Éjfölde küldöttének. Próbálom csupán elképzelni a helyet, ahol az teszi naggyá az embert, ha öl, de képtelen vagyok. Túl.. Bizarr, és kétségekkel teli. Hát ott senkinek nem számít egy élet? Sóhaj szakad fel belőlem, és figyelmen kívül hagyom inkább ahogy mosolyog rajtam Aden. De legalább értem, hogy miért érez így, és miért olyan, amilyen. Így persze sokkal jobban belelátok, és nem akarok mindenképpen ráerőltetni valamit, ami nem biztos hogy jó ötlet, már ha ebből az új szemszögből látom.
Ezzel a gondolattal úszok el tőle, főleg ahogy bejelenti, hogy ő igenis játszik.. És egy pillanatra megállít a gondolat, hogy vajon a játék neki is ugyan azt jelenti-e mint nekem. Mert lehet, náluk egy valami öldöklős, vagy véráldozós... Végül úgy döntök, ez az én világom, és itt a szabályok ha mások, akkor nem nekem kell alkalmazkodni, nem igaz?
És ahogy ott lebegek várva a víz alatt, érzem, hogy közelít, és lassan két erős kar fonódik közém, sőt, hallom a gondolatot is, ahogy szól hozzám, és mivel ő szólított meg, ezzel meghívott a fejébe, tehát most már néhány erősebb gondolatára is vevő vagyok, ámbár ő csak azt fogja hallani, amit én üzenek neki. Aden... Nem baj, hogy ezzel egy kicsit kiszolgáltattad magad? Minden esetre tetszik, ahogy a kardokkal is kiírja a vízben, hogy megtalált, sőt meg is fogott, ám még egy halat is megszégyenítő, sőt egy angolnát lepipáló ügyességgel kúszok ki a kezei közül, és ránevetek, hogy megöleljem utána.
-Lám, tényleg...
Mondom neki, ám lehet az ő fülének kicsit érzékeny ez így, így hát átváltok másféle beszédre.
~Látom, azért te is játékos vagy. Megtaláltál. De hogy elkapj, több kell... Ne félj, hallom amit gondolsz, mármint amit üzensz, én meg majd válaszolok ha kell... ~
Mondom neki, majd kézen fogom, és felhúzom a víz felszínére, mielőtt még itt fullad meg nekem. LÁtszik, hogy nem először vagyok emberrel a víz alatt, hiszen ha már tudom, hogy meddig bírja valaki odalent, az nagy rutinra vall, főleg ha vesszük, hogy én egyáltalán nem igénylek sem levegőt se semmi mást a víz alatt. Felérve a tincseim kisimítom az arcomból, és vizet pöccintek a fiúra.
-Tessék, itt már újra van levegőd is. De ha ennyire ügyes vagy, hát locsolj vissza. Ne csak odalent fogj meg... Játssz velem.
Kacagok rá, és folyamatosan spriccelgetem őt, persze úgy, hogy levegőt kapjon meg minden, de közben ügyelek arra is hogy ő engem semmiféle képpen ne találhasson el. Mondjuk már ígyis tiszta víz vagyok, nem tudom, miért töröm ennyire magam.

-Mert néha azt is megtehetjük, amiről azt hisszük, hogy soha nem leszünk rá képesek.
Mosolygok rá, és elgondolkozom. Végülis tényleg előfordul úgy ezerévente, hogy álomra hajtom a fejem, és akkor mindig a Leviatán vigyáz rám, Egyedül és csakis akkor vagyok képes aludni, mert nekem pár emberi óra alvás nem elég, és akkor sem lenne elég, ha eloszlatnám, akár egy ember és minden nap aludnék. Mert az olyan, mintha egy embert aki elaludt, azonnal felkeltenénk, és nem hagynánk alaposan pihenni.
Aztán végre mesél nekem, én meg elszörnyedve hallgatom, milyen világból jött. A királynak arra kell törekednie, hogy jót tegyen, és azt tegye, ami az érdeke a királyságnak. De ez így... Megborzongok már csak annak hallatán, hogy az emberek ott ilyen vakon követik ezt, és nem lázadnak fel... De hát miért nem? Nincs szabad akaratuk? Griffek... Ó igen, azok szépek, és tényleg így belegondolva hirtelen nem is tudom, hogy hol találhatnánk őket... De hallgatva ahogy ő leírja, és elmeséli őket... Kis mosoly úszik végre arcomra.
-Akkor gyönyörűek lehetnek. Griffek... Nos, itt sokmindent megtalálhatsz, lehet még azt is, bár itt a főnixek elterjedtebbek. Ismerek egy olyan lányt, akinek anyja szirén volt, apja meg démon, és így át tud változni csodaszép főnixszé. Csak az a baj, hogy a lányra minden férfi szemet vet, hiszen szirén vér folyik ereiben. És mutattam már, milyen csodás és csábító lények is. Igaz, ő senki vérére nem áhítozik, mint az igaziak...
Szusszanok közbe, és aztán hallgatom, hogy milyen fegyverekkel harcolnak itt és ott. Kezdem úgy érezni, hogy az ő világa egy rémálom, egy olyan szörnyűséges, torz, és borzalmas világ, ahol nem is tudom, hogy hogy tudják az emberek túlélni... a napot. Elakadó lélegzettel nézek fel rá, szemem összevonva, és elszörnyedve, hogy milyen pontosan tudja Aden, hogyan hat a fegyverük... És belegondolni, hogy egy olyan harcosnak, aki karddal vagy ostorral a kezében kell megküzdjön az ilyennel... Megborzongok, és fázósan rezzenek össze, mert ha csak belegondolok, hogy akár Alrair is állhatna ilyennel szemben, és meghalhatna... Lehunyom a szemem, és mélyet sóhajtok, mielőtt még eluralkodna rajtam a rémkép, majd nyugodtan pillantok fel újra rá, és kicsit keményebben, éles hangon válaszolok.
-Ha ez a világ is olyan lenne, griffek ide vagy oda... Akkor én lennék az első, aki feláldozná magát, csak hogy ne kelljen látni, ahogy az emberek pusztítják egymást.
Nem, én sosem voltam a háborúzás híve. Gyűlöltem a viszályt vagy az egyszerű veszekedést, és éppen ezért van, hogy az én teremtményeim nagyon ritkán veszekednek mással, vagy másokkal, ahogy én sem szoktam szinte soha hangot emelni senkire. Nem is emlékszem, volt-e olyan, hogy összetűzésbe kevere... Hát igen. Még akkor, amikor az Első elpusztításáról volt szó, amikor az összes isten összeült. Megrázom a fejem, hogy kiűzzem ezeket a fejemből, mert nem is akarok ezeken gondolkozni, és inkább témát váltok.
Ezer éve egy családban, és mindenre emlékezni, tudni, mekkora felelősséggel és mi minden mással jár egy nevet cipelni hossú éveken át, és megfelelni, és nem lázadni... Azt hiszem ez lehet amolyan családi átok is, legalábbis ahogy elnézem, megfelelne a megnevezés... Lehet, hogy ők dicsőségként fogják fel, hogy emlékeznek mindenre, és hogy tényleg van bennük elég spiritusz... De... mivel én nem tudom igazán, mi az a család, vagy mi egy anya ölelése, így nem is ítélkezhetem efelett, mert amiről nem tudom, milyen, azt nem bélyegezhetem meg.
Tehát örülök, hogy odébbúszva loccsantottam rá vizet, és figyelem, ahogy módszeresen eltávolítja a kalapját, majd a tó közepére úszik. Morcoskán pillantok rá, és bár közelebb úszok, még mindig elég távolról nézek rá. Lám, olyan a haja, akár Nekonak. Kuncogok, mert mindig is fehér hajam volt, legalábbis eddig, talán ha sejtené... na jó, némi narancs vagy rózsaszín tinccsel megbolondítva, mindig amilyen éppen a horizont volt a tenger felett... Igen, olykor kék is...
-Lehet hogy nem volt a legszebb, de hát... A játék nem mindig vicces annak, aki nem játszik... Te például miért nem fröccsentesz vissza?
Újra rálocsolok egy kis vizet, bár most vigyázva hogy ne az arcába lötyköljem, majd nevetve fekszek rá a vízre. Én nem is úszok, inkább csak sodródom az árral, pedig a tóban igazán nincs nagy mozgás. De hát vízből és szélből vagyok. Ha kell, szétfolyok a felszínen, és soha többé nem állok eggyé. Lebukok a víz alá, és élvezem, ahogy a hajam szétterül körülöttem, kuncogok, és nézem, ahogy a buborékok felröppennek. Persze, én kapok lent levegőt, istenként ez is amolyan kiváltság, így mindig imádtam a buborékokkal játszani. Ha locsolni nem fog... Vajon lejön értem?