A sziget a formájáról kapta a nevét, a Démonsarló öleli körbe, így zárt és csak nyugati partja homokos, ahol a nagyobb hullámok érik. A sarló felőli pereme hegyes, mintha letépték volna a másik szigetről, s ezeknek az ormoknak köszönheti, hogy földjét bőven áztatja eső és forrásai a sziget közepén tavat táplálnak. A patakok a sűrű erőn keresztül kanyarognak, hogy vízesésekként zúduljanak alá a tó keleti partjánál, ahol a víznek furcsa, zöldeskék színe van. Itt terül el Amion kertje, melyben számos különös, hatalmas növény él és virágzik, többségük nem is a szigetről való, mégis gyarapodik féltő kezei alatt. A legnagyobb fa egy óriási szomorúfűz, mely egyben az isten pihenőhelye, itt senki sem zavarja, még a fa közelébe sem megy, hogy nehogy gyökerét tapossák. A tó egy kis részétlótuszok borítják, egy apró pagodát övezve, melybe akkor jönnek tanácsért a lelkek, ha mástól nem remélhetnek segítséget.

A nyugati pert mentén előbb homok, aztán gyér liget sávja vezet, helyenként kezek munkájának nyomával, ahol a földet megművelték, azonban ezek inkább veteményesek, mintsem hatalmas szántóföldek.

Nem mozdult, egyetlen apró rezzenést sem engedett meg, annyira szépnek tűnt a pillanat, a csábítás fátyolszerűen rájuk telepedő kelméje, ami még nem durvult valódi vággyá. A karcsú test hozzásimult, a hajnali fürdő ellenére sem volt azonban hideg, a tűz és közte felmelegedett, ő pedig takarta a hűvös levegő elől. Elég volt ennyi, a bőréből párolgó illattal keveredve. Elég volt érezni, milyen vadul ver a két szív és hallgatni a dübörgést. Idő kellett, hogy Ai merjen engedni, hogy emlékei visszaadják neki az érzést, ami karjaiba hajtotta, ha megpillantották egymást. Aztán nevét hallotta, egész halkan, szinte mantrázva ismételgette és gondolatban mindannyiszor felelt rá, más-más névvel és boldogan.*
-Anyám azt mondta, a hópelyhek hoztak a földre...az első hóval együtt születtem.-*Nem volt idő soha ilyenekről beszélni, s talán nem is érezték szükségesnek, mert távoli múlt volt ez, melynek pillanatai szilánkossá töredeztek és eltűntek lassan, megfakulva. Értelmét vesztette keseregni felettük, átkozni a holtakat és a Sorsot, mert ott volt vele ő, mert össze tudott lopni annyi időt, hogy karjaiban tarthassa, akkor is, amikor a fenyegető árnyak hatalmasra nőttek és már érezni lehetett a háború előszelét. Meg akarta védeni, ahogy most is, de mégegyszer nem vallhatott kudarcot- a gondolatra szorosabban ölelte magához, arcát a vállára hajtotthoz simítva.*
-Hóesés és tűzvirág...Tudod, az én nyelvemben a hónak és a havazásnak ugyanaz a szava, mert nincsen magányos hópehely.-*Lassan megszáradtak, egymáshoz bújva, és ahogy a napsugarak egyre erősebbé váltak, a tűz melletti kövön heverő szikkadó ruhák is közel álltak már a felvehetőséghez. Ebben a pillanatban már nem érezte zavarónak hiányukat, bár még mindig pengeélen egyensúlyozott, de Naae szavai, mosolyai megszelídítették, feledtetni tudták vele, mennyire vágyja kóstolni a meztelen bőrt. Talán a fény is segített távol tartani, józanságot öntött a túlcsordulni készülő kehelybe, melyben annyi érzés gyülemlett fel olyan rövid idő alatt. A válaszra, ahogy a másik megfordul, finoman csókot lehel a bögrét tartó ujjakra.*
-Jöjj hát! Amion is örülni fog és biztosan tudom, hogy a kertje elvarázsol majd. Valaha...jártam kedves fáidnak árnya alatt, szeretném, ha te is látnád a mi bölcsőnket, vagy legalább hű mását.-*A Gyöngy-sziget a démonsarló közepén Messiah volt, kicsiny, zárt, édenszerű nyugalmával. Nem volt gondtalan az élet, de ha segítő kéz kellett, mindig akadt, vigyáztak egymásra és tanították egymást, annyi év vándorlása után valahova visszatérhettek, valahol bizton várták őket és bár egyikük sem az isten kezei közül került ki, a szálak, amik összekötötték őket és Amiont, újra érezhetővé váltak, megerősödtek. A szigetet átitatta valami, nem mágia, hiszen egyikük sem bírt vele, de energiák gócpontja lett, valamennyire hasonló a forrásokhoz, s így számtalan más lényt is vonzott.

// köv. hsz mehet a szigetre, ha még van kedved//

[-Oda megyünk és azt csinálunk, amit szeretnél. Nem eshet bajod, ha velem vagy.-]

Pale beauty

*A langyos tenyerek melengetően simultak arcára és alattuk finoman bizsergett valami, mintha lényének újabb darabja ébredt volna, ahogy egész közelről figyelhette a másik arcát. Ami a kezdetekkor furcsa volt és nem tudta megmagyarázni, azóta érthető- az, hogy bár a félvér vaknak született, miért rendeződnek vonásai oly finoman és kifejezően, egészen apró rezdüléseket, árnyalatnyi érzéseket formálva. Mégsem vesztett varázsából és még mindig meg tudtak bújni titkok a mosolyok ráncaiban vagy egy felhős pillantás árnyékában. Most ez az arc olyan volt, mint a tó felszíne esőben- másodpercről másodpercre formálódott, ahogy mögötte is szüntelen váltották egymást az érzések és benyomások. Érezte, ahogy Naae lelkének lapjait forgatja, képeit nézve és szavait olvasva, amiket belekarcoltak a napok, órák és évek, óvatosan és vigyázva, nehogy beletépjen az anyagba, aminek felületéről semmit sem lehetett letörölni. A csöndben csak a tűz pattogott, halkan kotnyeleskedve, a zúgók hangja távoli mormolássá folyt össze és a leghangosabbak az emlékek voltak, és saját szívdobbanásai. A percek múlását csak ez jelezte, ahogy lehunyt szemmel elveszett kicsit az érintésekben, minden bőrére rótt kacskaringó titokzatos üzenet betűjének tűnt, pedig csak vonásait kutatták, amiket jól ismert. A tenger sosem volt elég nyugodt, hogy vizének tükrében nézze magát, de ha nem is látta, érezte, ha megváltoztak a szigorú rendben tartott vonalak. Igaz, keveset, épp csak észrevehetően változott- öregebb lett, de egy évszázad alig pár apró ráncot hagyott rajta, csak tekintete árulhatta el, hány évet hord vállán és mekkora súlyt cipel. Az ujjak ezekbe az apró egyenetlenségekbe futottak bele, hogy ismerkedjenek velük, finom mosolyt csalva ajkaira. Ae ezt a mosolyt csókolta meg.
A görbe pedig elidőzött még egy kicsit, mielőtt elsimult, mint a partra futó hullám- helyette mozdult, s két bögrébe öntötte a kis túlzással teának nevezhető forrázatot. Méz vagy cukorszirup nem volt, hogy megédesítsék, de a levelek friss, enyhén csípős íze nem is hiányolta annyira- épp csak várni kellett, ha nem akarták összeégetni maguk. Naae kezét felemelve adja oda a bögrét, mert az oldala forró, jobb, ha csak a fülét fogja, míg ő egyszerű reggelijét fogyasztja. Nem sok az a karéj kenyér, amivel most beéri, de volt már rosszabb és annyira nem is hiányolja a lakomákat, amiken részt vett valaha, egyikért sem cserélte volna el ezt a pillanatot. Mire a másik kipipacskodta magát, csaknem el is fogyott a pirítós, de a válasz váratott magára egy keveset, ahogy ismét Naae mögé húzódott, hogy átölelje és a fülébe suttogja szavait.*
-Oda megyünk és azt csinálunk, amit szeretnél. Nem eshet bajod, ha velem vagy.-*Hogy a sárkányok ezt tudták, abban biztos volt- ha tettették is a süketet és vakot, valójában tisztán láttak dolgokat és az éjjel történtek felett sem hunyhattak egyszerűen szemet. Tény, tűvé tehetnek értük mindent- de nem fogják őket megtalálni, ha nem akarják; vádolhatják azzal, hogy elrabolta, megigézte, Naae önként jött, jönni akart és neki elég volt ennyi. Orrával megcirógatta a másik arcélét, belélegezve illatát, aztán, ha nem tiltakoznak, elengedi, hogy ne váljon tolakodóvá vagy kényelmetlenné, csak erre a pillanatra akarta körbevenni és közel lenni hozzá.*

zene a felkelő naphoz a felkelő nap országából

*Mentaillat és a vízesések friss permete a levegőben, a lassan mindent betöltő fény és a fokozatosan hangosodó erdő...Egy dallamot hozott magával, egy csendes, megfoghatatlan, kissé álomízű dallamot. Elmosta a gondolatokat pár pillanatra, érzések és benyomások összefolyó egyvelegét hagyva meg.*
-Talán mert vén vagyok és sokat hallgatok.-*Sokan nem tudtak mit kezdeni vele, hát még csöndjével, amibe úgy burkolózott, mint más a köpenyébe, ha nagy útra készül. Távoli maradt és ha nem is volt ősi, évei érződtek rajta, erején, szavain. Mégis, ha elkendőzte démoni vérét, ha csak egyszerű halandónak tűnt, akkor is megaradt valami ebből, ha ametisztek nem is árulkodtak, megtette más. Nem igazán zavarta, apránként közönyössé vált számára sokminden és ettől még egy fokkal különcebb lett. Ami megmaradt a régi életből, elenyésző volt- a bejárás a Zugolyba, Kyu és pereputtya(mert ez az évek során gyarapodott), Xana és néhány kísértő lélek. A háború elsöpörte a maradékot, helyeket, életeket, szabályokat, egyetlen egyszerű mozdulattal eltörölve a föld színéről. Naae feje a vállára dől, felnéz és hagyja ezeket az emlékeket eltűnni, visszahullni abba a sötétségbe, amiben emlékei kavarognak, lustán sodródva ebben a nyugodt pillanatban. A pontosításra csak elmosolyodik, még ha tudja is, hogy amikor utoljára meg akarta fojtani az akkor még ismeretlent, majdnem elveszítette és rögtön utána el kellett hagynia, hosszú időre. És minél többszört mart bele az érzés, hogy talán soha többet nem láthatja, annál szorosabbra húzódott a kötelék, annál nehezebben viselte az elválásokat.*
-Nem baj.-*Inkább suttogja, messze jár a rendes hangerőtől, mégis derűt őriz, hiszen Ai kifogyott a szavakból, nem talál olyat, amit megfelelőnek tartana, egyet sem, pedig szórni szokta őket. Aztán a másikk mozdul és szembe fordul vele, olyan közelről látja az arcát, hogy egy pillanatra megint elakad, a hosszú szempillákat és holdfényszín szemeket nézve. Az érintés lendíti tovább.*
-Vezmi si ich.-*A nyelv változott, ám a szavak értelme oly egyszerű, hogy szükségtelen fordítani. A feketeségbe meríti kezét, hogy mélyéről emelje ki azokat a képeket, azokat a hangokat és darabkákat, amik a kerthez tartoztak, attól a pillanattól, hogy oda vitte Naaet. Először még nem volt semmi, csak szitkozódó, mogorva gazok, amik szárazon zörögték világgá véleményüket. Aztán lassan, apránként, magok és csemeték kerültek a földbe, s a gondos kezek alatt egészen megváltozott a kert, kizöldült és megtelt színekkel. Minden egyes látogatással szebb és nagyobb lett, s ha tehette, hozott is palántákat vagy alvó magokat. Amikor utoljára látta, nyár volt és a csemeték nagyok voltak, lombjuk sűrű és lágy szavú. Törzsükön felkúsztak más növények, virágaikat bontva és egyikük kifejezetten féltékeny volt rá, pedig gyönyörűnek találta és el is suttogta neki. Ez próbálta később fejbevágni, de a legtöbb zöld elfogadta. Rengeteg emlék került elő, színesen halmozódtak egymásra és csak ki kellett nyújtani a kezét, hogy valamelyiket életre keltse, de most nem neki kellett nosztalgiáznia. Meglehet, jobb lett volna megválogatni ezeket, ám felhozta valamennyit, szétterítve őket elméjében, s hagyva, hadd válasszon közülük Ai. Megtehette volna azt is, hogy egy időre kristályba zárja lelkének ezt a darabját és odaadja neki, de vágyta azt az érintést, nem csak a tenyereket, amik arcára simultak, hanem azt is, ahogy Naae emlékein át hozzáér egy pillanatra a lelkéhez is.*

-Majd kinövik, csacska, hiú kis lények.-*Sosem beszélt növényekkel, de minnél idősebbek, annál bölcsebbek és annál szebben tudnak mesélni, bár hangjuk megkopik és színeik megfakulhatnak. Volt, hogy Amiont látta növényekkel társalogni, megnyugvást keresve és megosztva az egyszerű teremtményekkel gondjait, panaszait. Amion kertje tele volt különös palántákkal, amik hatalmasra nőttek és mintha lassabban öregedtek volna a szokásosnál kezei alatt. Újabb kérdés, egy utolsó fordítás a pirítóson, majd válasz.*
-Nem, bár sokan tartanak az erőmtől és az ötleteimtől, nem tartoztál közéjük.-*Sőt, kifejezetten a  nehezen vagy egyáltalán nem elrettenthető csoportban foglalt el előkelő helyet. Most azonban még sokminden bizonytalan, újra kell építeni a dolgokatt, apránként helyére rakni a hiányzó darabkákat. Hogy ne kételkedjen és bizonytalankodjon, hogy keze egyszerű puhasággal simuljon a tenyerébe, véletlen, lopott kis érintés helyett, amíg a következő pirítóst adja. Nem volt telhetetlen, csak lekötötték figyelmét az apróságok, melyekből néha többet tudott meg és érzett ki, mint a hosszas monológokból. A kert említése sebeket tépne fel- ha azok egyáltalán begyógyultak volna és nem akarná, hogy mindez újra valósággá, jelenné legyen. Nem lesz, nem lehet minden úgy, mint régen, de az emlékek pontosan elérajzolják, mire vágyik, alig érintésnyire tőle.*
-Ha szeretnéd, megmutatom, ahogy én emlékszem rá.-*Igennek hosszú, értelmes mondatnak rövid, mégis elfért benne minden, ami kell. Talán elfelejtette említeni, miért lonc, miért nem kakukkfű vagy zsálya, mely a nyári rétek álomhozó illatát adja. A lonc a sötétség virága, mel sápadt, mint a holdfény, s maga az álom, az emlékek tömény, nehéz illatát leheli, alvás közben indái ráhajolnak az álmodó ajkaira, hogy csókot lopjanak. Tudta, hogy ő maga jóformán szagtalan, mégis, ezt a növényt érezte magához  legközelebb, elkábította és lombjai árnyékot borítottak föléjük, késleltetve a hajnalt.
-Játssz csak a névvel, engem nem zavar.-*Sosem szerette igazán, bár ez volt az utolsó, ami emlékeztette édesanyjára, de arra is, hányszor próbálta megváltoztatni, kibújni alóla és kitörölni. Mégis, mint a bőre, hozzánőtt, s csangése átvette ízét- néha kesernyés, nyugodt és mély volt, bár mindenki máshogy ejtette. Így, ilyen kurtán megbékélt vele- olyanná vált, mint egy érintés, mint egy kósza simítás, egyszerre rezdült várakozóan lelke és nyugodott meg. Nem zavarták a kérdések, melyek elől máskor kitért volna, s nem zavarta az sem, hogy saját hangját hallja, mert ott volt mellette az a másik szólam.  Nem zavarta, hogy kis híján lefejelték, hogy még mindig csurom víz és hátán jeges cseppek folynak végig- talán nem is érezte. Csak önkéntelenül, óvatosan ölelte Naaet, egy szelet pirítóssal egyik kezében, percekre hajába temetve arcát és csak belélegezve illatát.

Emlékezni fogsz rám, ha eljön az ideje. Ha megérintesz, ha meghalodd az igazi hangom, ha gondolataim közt eltévedsz kicsit. Ha közlebb merészkedsz, meg fogsz ismerni, mert arcod pont tenyerembe illik, hangod összecsendül az enyémmel, lelked enyémhez simul. Várok rád. Ameddig csak kell.

-Akkor igyekszem, hogy ne ez legyen az egyetlen ok, ami miatt elfogyasztod.-*Mintha egy félmosoly is megbújt volna a szavak közt, azonban nem kellett attól tartani, hogy valami ennyire banálisat sem tud elkészíteni. Nem volt született konyhatündér, de egyszerűbb étkekkel nagyon jól boldogult, érzékeny szaglásának köszönhetően pedig a fűszerekkel is elég jól bánt, ami ízletessé tette a legpuritánabb reggelit is, ha arra volt szüksége.
A kenyérre vékony sajtszelet kerül, majd még két-három percre visszavándorol a tűz felé, hogy az első karéjra ráolvadjon és így késznek minősíthesse. Persze nem nyomja azonnal Naae kezébe a forró ételt, de tányér híján botostul nyújtja oda, hogy tartsa egy kicsit, amíg óvatosan elvesz pár mentalevelet, a lehető legkevesebb sebet ejtve a növényeken ezzel.*
-Ugyan, miért néznék ilyeneket? Üdék, illatosak és szép virágaik vannak.-*Felel közben, míg a kannába irányítja a teának valót, amitől hamarosan még egy intenzív illat kezd terjengeni a levegőben. Amikor visszakapja a nyársat, újabb kenyérszeletet húz rá, folytatva a reggelikészítést abban a tudatban, hogy most már senki sem fog éhen halni.
-Ne aggódj, semmi ilyen elvetemültségre sem készültem. Csupán kicsit másképp használom a kapott erőket, mint azt legtöbbször szokás, de eredetileg erre szolgáltak.-*Amion az új szigeten annak a régi, tengerbe veszett világnak a képét élesztette újjá, megtanítva a valósághajlításnak ezt a módját nekik. Sokaknak furcsa volt, annyi harc után, amikor legtöbbször álcaként és fegyverként vették kézbe erejüket. Nem akarta azonban hangosan is végigmondani ezeket a gondolatokat, még ha lett is volna kedve mesélni a holdsarló gyöngyéről, a szigetről, amit laktak és formáltak, épp csak annyira, hogy vad szépsége egy kicsit megszelídüljön. A házakról, a kertektől, amik úgy olvadtak az erdőkbe, hogy szinte észrevehetetlenek voltak, mindenről, amit látott és ismert, amit segített felépíteni. De több dolog is gátolta, az is, hogy neki nem volt kertje vagy otthona, tulajdonképpen a helyét sem találta eddig a paradicsomnak beillő talpalatnyi földön.*

*Naae szokásos, zizzent saláta stílusában kapálózik, tiltakozik és méltatlankodik, miközben Sybaris fejében az álmok hangocska, mint aki sosem adja fel, újra duruzsol, most példának okáért azt, hogy újabb csókkal hallgattassa el ezeket a bolondságokat. Azonban szívesen hallgatja és őszintén derül rajtuk, így a hang kishamar csalódottan elhallgat, háttérbe vonulva erőt gyűjteni és várni a megfelelő alkalmat, hogy ismét nyeregbe kerüljön. Azonban amíg egyesek amiatt puffognak, hogy éppen teljes kényelmet garantálva szállítják őket, magaslati levegővel toldva meg a szolgáltatásokat, aligha jut szóhoz.*
-Ártani nem árthat...-*Somolyog a felkapós részre, mert igen, kettőig még tud számolni, tisztában van a láb és jár szavak jelentésével, azonban hajlamos megfeledkezni róluk, csak hogy ne kelljen lemondania még arra a néháyn méterre sem a másik közvetlen közelségéről. És persze ott van még annak a karmazsin árnyalatnak a bűbája, amit nem szalasztana el- és bár nem szép dolog, megmosolyogja a pipacsszín kedvest, mielőtt a földre helyezkedne vele.*
-Remélem, ízlik majd.-*Teszi hozzá, hogy ne akadályozza a beszélgetést, miközben a szükséges előkészületek zajlanak- jobbára akarat és ereje segítségével, míg a vállára vackoló fejre hajtja sajátját. Egyik karja foglalt, amivel Naaet tartja-öleli át, ám a másik kezében már egy egyre inkább nyársforma botot tart, mely nemsokára be is tölti szerepét a reggelikészítés hadműveletében. A kitartó ostromnak végül enged, megoldva a dilemmát is- olyan feladatot kínál, amihez Ainak fel sem kell állnia, ha nem akar.*
-Segítség? Kérd meg azokat a mentákat, hogy adjanak pár levelet teának. Rád kevésbé fognak megorrolni érte.-*A kenyérvágás inkább maradjon rá, mivel a héj egy részét le kell kanyarítani, ahol átnedvesedett- a többi relative száraz marad, s most már kézzel dolgozik- a levágott szeletek egyikét nyársra húzza, hogy a tűz szélén kezdje meg pirítgatását, míg egy légből kapott kannát akaszt az ágakból rögtönzött bográcsállványra, amit pár pillenattal ezelőtt töltött meg a zúgók kristálytiszta, ám jéghideg vizével. Halandó talán fel sem bírná fogni, hogyan győzi ezt ilyen sebességgel és kevés mozdulattal, azonban a legvénebb és legerősebb adrák közé tartozik, dacára öregedést nem mutató alakjának. Ráncokat sem az idő, sem az érzések nem rajzoltak arcára- az, hogy most minduntalan csendes mosolyra húzódott szája, sokak számára teljesen ismeretlen jelenség volt és minden bizonnyal ámulva figyelték volna, ha látják. A kenyér kisvártatva illatozni kezdett, de még pár perc, mire színt kap és ráolvasztják még a sajtot.*

All alone tha rain will fall like tears from the stars
All alone the rain will see how fragile we are

*Azt mondják, az eső tanította a lelkeket érezni. Észrevétlen szivárogtak át cseppjei a bőrön, keveredtek  könnyekkel és vérrel egyaránt, simogattak és sebeket ejtettek...Az eső látott mindent, azt is, ami Nap vagy Hold elől rejtve maradt, éltetett és fojtogatott, adott és elvett mindent. Amion azt mondta, az ő végtelen lelke az óceán, s az, ami a földön jár, úgy hull alá, mint az eső cseppjei, hogy végül visszatérjen hozzá és összeolvadjon vele. Ha így volt, csak két összesimuló csepp voltak, évezredek óta bolyongó cseppek, amiket igazán elválasztani nem lehetett.
Őrizte nyugalmát, ahogy ismét körbevette az a buborékszerű érzés, minden külső elcsendesült és csak a legközelebbi zörejek hallatszottak, felerősödve. Szívdobbanás felelt szívdobbanásnak, halk tamtam beszélgetés és érintések félszavakba sűrített mondanivalója keveredett.
A szóra nem felelt, csak ölelésén változtatott, hogy több meleget adhasson a feleslegessé váló mennyiségből, lehunyt szemmel élvezve a megkísértő simaságot, cirádákat rajzolva és elgondolkodva simogatva, szabálytalan időközönként szusszanva a hajtömegbe, ahogy gondolatai ritmusa változott, hol meglendült, hol lelassított. Nem zavarták az éledő neszek, csak emlékeztették- egy régi képre, melyből szálakat fejtett le, majd engedte, hogy elsodródjanak, ahogy visszakapaszkodott a jelenbe. Valahol ez kellett, hogy leperegjenek róla a maradék, vakolatvastag réteg maradékai, hidakat vert emlékekből múlt és jelen közé, alig csókot lehelve a száradó tincsek közé. A mondatra elmosolyodik, orrával nemet cirógatva Naae fejére, hallgatva tovább a szavakat, amik némi kesernyést lopnak gondolatai közé, de forgatja szájában a szavakat, mielőtt feleletté gyúrná őket. A nevet magát azért kapta, mert annyira csak az övék volt, mert kifejezte, hogy hozzá tartozik, durva birtokló jelek nélkül; nevet adott annak, amit magáénak érzett, ami a legkedvesebb volt neki, s mint egy ékszert, lénye köré fonta a hangokat, s velük a képet, amikor orcái lángra gyúlnak, s a tisztaságot is, amivel méginkább megidézte. Ebbe a névbe szőtt mindent.*
-Örülök, hogy az egyszer volt énemet nem kellet megismerned.-*Ellopta a mondatot. Nem volt olyan vén, mint az istenek, de azt a Sybarist, akit Círdan nevelt, már régen elfelejtették, s így volt jó. Ő halott volt, ahogy az a lény  is, akire Kyuhomme emlékezhetett még, ha ugyan akart, s amely a mélybe vetette magát, amikor az önvád és a veszteség fájdalma szilánkokra hasogatták. Sokáig hurcolta magával ezeket a tetemeket, súlyuk lehúzta és legyengítette, mígnem egy különös, tengerillatú estén összebotlott egy különös vándorral. Terhet cserélt, de egy pillanatra sem bánta meg soha, hogy a barátságos csöndtől és nyugalmas percektől elbúcsúzni kényszerült. Nem kellettek az elmúlt életek, nem kellettek azok az arcok és álarcok, amik mögött megbújt és élt. Csak annyit akart, amennyit most tartott- se többet, se kevesebbet.
A morranásra alig kuncogást hallat, inkább rendellenes levegővételnek hat az egész, s ahogy Ai felfelé nyújtózkodik, játékosan kap ujjai felé, mintha meg akarná harapni.*
-Csak az kellene, nagyszájú, hogy itt és most halj éhen...Sajtos pirítós?-*Ugyan a kenyér minden bizonnyal némi szárításra szorul, a sajt nem elázós, s ha a tűz fellobbant, pár percen belül meleg itallal tud szolgálni, amíg kétszersültet farag a péktermékből. Hogy Naae kívánságának megfeleően ne kelljen felállnia, felnyalábolja kerge kóróját, tiltakozás ide vagy oda, áttelepítve rögtönzött, bár félkész tábortüzükhöz, hogy néhány intéssel fellobantsa a lángokat. Erejét használja, hogy az ölébe vackolt kedvest ne kelljen a nedves fűbe letenni és nyugodtan sütkérezhessen, amíg a többivel elkészül.*

*A könnyek csatlakoztak a többi, félig felszáradt vízcsepphez, hangtalan hullva alá. Nem sürgette, csak várta a másik visszatértét, akármerre járt is most- nem csak a lélek emlékezhet, hanem a test is, s a könnyű kristálydarab súlyos emlékek garmadát zúdította Naaera. Nem látta konkrét, megfogható képekként őket, de az érzéseket átvette, féltésből is figyelve minden rezdülésre, miközben szíve álnokul dörömbölt a közelség miatt, ám többet nem tehet- most nem kell gondolatait kényszerítenie, hogy nehogy tilosba tévedjenek. Egyszerűen állnak össze fonallá, melyet követni lehet, kapaszkodni a visszavezető úton, ha Ai elszakad az emlékektől- pókfonálként cirógatják ezek a lélekszálak arcát, ahogy a démon körbefonja lényének láthatatlan részével, óvón rejtve. Emlékízű volt ez az ölelés, mégis, élő és éltető, minden pillanatával, ahogy szorosabbra vonta az indokoltnál, lehunyt szemmel lopva a perceket. Furcsa, hogy nyugalmat érez- akár az éjjel, a valóság kézzelfoghatósága nyugtatja, s talán a tudat, hogy akármi is történjen, megvédi és nem engedi, hogy elragadják, bántsák vagy akár csak érintsék.
Ahogy Naae kibontakozik az ölelésből, érezhetően más- értetlenség, sejtések és tapogatózás helyett egy pillanatra az a Naae van karjai között, akit kitéptek közülük, hangjának dallama is egészen más, ahogy halkan megszólal. Az érintése, a mosolya mind-mind olyan fájdalmasan ismerős, régi-új... Simul a kézhez, arcával kérve csak egy kicsivel többet, csak egy pillanattal hosszabbat. Boldog, és mégis, féken tartja az érzést, nehogy hirtelenségével letiporjon valamit, nehogy elrontsa, amit sikerült összeilleszteni, mint a régi katedrálisok hatalmas ablakainak színes darabjait. A szavak lázadásra késztetik bensőjét, de nem söpörnek el minden felállított gátat és védőállást a keltett hullámok. Apránként, szinte hitetlenkedve közelít, sajátjával cirógatva a másik mosolyra görbülő ajkait, egészen finoman, puhán ismerkedve ismét azzal a tetőtől talpig zsongató érzéssel, ami teljesen eltűnt életéből eddig. Fogalma sem volt, hogy meddig bírja, mikor kezd el sodródni, de képtelen lett volna megállni, félelmei ellenére, hogy megcsókolja, arcát cirógatva, enyhe zavarodottsággal és zűrzavarral, mint egyes bakfisok. Nem mintha bizonytalan lenne, ha gondolatai össze is kavarodtak, tudja, hogyan érintsen -önmagát ijeszti meg azzal, ami odabenn szabadulásért dörömböl, s bizonytalan, hogy képes lenne-e visszafogni magát, nehogy akaratán kívül bántsa. Nem felejtette el, mennyire elvadult és eldurvult a magánytól, ahogy tegnap éjjel is látszott- nem akarta, hogy állatias "kell"-lé változzon az, amit érez. Elmélyítette a csókot, lassan, megmaradva a lépésben tempónál, hagyva, hogy ujjai menthetetlenül belegabalyodjanak a másik nedves tincseibe, bizsergette ujjbegyeit tapintásuk. Egyre bódultabb, az illatától és az érzésektől, s amit a csípős hajnali levegő sem tudott elérni, libabőrös lett, végül szédülve, levegőért ordító tüdővel szakadva el Naaetól. Ahogy tekintete végigsiklik rajta, megakad a parányi ékszeren, amit kihalász ujjai közül, hogy a láncot kibogozva a vékony nyakba kapcsolja újra, ahol lennie kellett volna.  A felkelő nap sugarai rácsodálkoztak és megcsillantak rajta, az első, leheletnyi meleget lopva a levegőbe, de Sybaris tenyere sokkal melegebb volt, ahogy közé zárta Naae kezét, hogy kicsivel később, megnyugodva, szemébe nézzen. Szeretett volna valami szépet mondani, vagy csak valami egyszerűt, de jobbára csak tátogni tudott volna; összefonta hát ujjaikat, s magához húzva újra csak egyetlen szót suttogott neki.*

Hanabi

Stitches
*A percek teltek és a halom nőttön-nőtt, lassan félő volt, hogy kilátni sem fog mögüle, azonban ilyen veszély nem fenyegette, sőt, belerokkanni sem szándékozott az ágak súlyába. Csupán gondolataiba temetkezve tovább gyűjtötte a fát, megszokott mozdulatokkal túrva fel a sekély avart. Valamivel nyugodtabb volt, az erdő különös hangulata rá is átragadt, a levegőben érezte, de a föld és a lombok is ugyanazt a furcsán lelkébe markoló elegyet adták. Nem voltak egyedül és ennek nyugtalanítania kellett volna, azonban a "harmadik" jelenléte nagyon halvány és barátságos volt, mintha várta volna őket... Fanyar levélillat hívogatta emlékeit, számtalan elmúlt ősz és tavasz nyirkos, ismerős illata, mely füstös-kesernyésen ölelte át. A szigeten, ahol Amion védelmét érezték, nem volt olyan éles határ az évszakok között, a tenger megóvta őket a nagy forróságoktól és hidegektől, s még az esőknek is más íze volt. A Sziget annyira különbözött mindentől, amit addig ismert, hogy eleinte nem tudott sokáig megmaradni földjén, csak ha a tenger mellett ült és hátat fordított paradicsomának. Egy darabig pont ezért Morvoraknak hívták, vizeket kémlelőnek, mert nem beszélt másokkal és senki sem tudta a nevét, csak szótlan jött-ment és tette a dolgát, elzárkózva. Annyira várta ezeket a pillanatokat, s most mégis, menekülnie kellett előlük, mert még egy érintés is veszélyessé válhatott, pedig annyira vágyott rá. Felidézte az éjszakát, az egyik fatörzsnek dőlve, a táncoló levelek felé fordítva arcát, suttogásuk hallgatva. Merengett, zavaró hangocskák nélkül, s nem is neszre lett figyelmes. Hirtelen felkapta a fejét, mert az eddig szétterült, mindenbe beleivódó aura összesűrűsödött és alakot öltött, szemei előtt táncolva át a tisztáson, kacagva villantva meg valamit ujjai között. Vékony ezüstlánc, s végén csillogva imbolygott a levegőben a medál, az a medál, amibe emlékek nélkül véste az ígéretet, amikor először kellett elválniuk. Tágra nyílt szemmel, kiáltani akarva, de néma torokkal nézi, ahogy a jelenés szinte táncolva libben, megpördül, aztán semmivé válik. Laymei. Ez eldöntötte a sokat halogatott indulást.

Visszafele sietett, akkor is, ha nem érzékelt veszélyt és szinte élőlény sem volt a környéken, nem olyan, amelyik árthatott volna bárkinek is. A ruhák mellett egy majdnem kész kört talált, ide dobta le a tüzelőt, körbenézve- Naae nem mehetett messze, de nem akart lélekfonalakat használni a keresésére, így inkább elindult abba az irányba, amerre sejtette. Mezítláb elnyelte a lépések amúgy sem sok hangját a nedves fű, bár a harmat már nem sokat rontott-javított elázott mivoltán. Talán hiba volt, hogy nem kiáltotta a nevét vagy nem várakozott a tűznél, de ez itt Laymei erdejének széle volt és ha látta az istennőt, akihez egész életében nem volt szerencséje, az nem ok nélkül történt, főként nem, hogy az elorzott ékszert mutatta fel neki. Nincs minden rendben, a torkában valami kaparászik, a csöppnyi kristályszárny emlékeztette rá, csak ő rejti és ringatja lelkében azokat a szavakat, amik Naaehoz fűzték, s távolléte alatt ehhez a világhoz. Aztán szeme elkapott egy szőke villanást, a sziklák mögött egy pillanatra látta az ismerős kusza hajzatot, amitől egy ütemet kihagyott a szíve, de tovább ment felé. A köveket megkerülve épp megszólalna, de a kép elveteti vele ezeket a holtan született szavakat. Helyettük mellé lép és letérdel, arcát cirógatva, majd finoman magához húzva a törülközős, görnyedt alakot, védelmezőn átölelve- egyetlen érintés elmondja neki azt, ami odabent dúl, ami felszínre űzi a könnyeket. Melegét, közelségét és gondolatait adja cserébe.

~Száz elvesztett év helyett másik százat és százat adhatok és kaphatok, de Téged nem pótol vagy helyettesít semmi. Az álmok nem pusztultak el, megőriztem neked valamennyit...megőriztem azt a nyár végi, keserédes álmot is, amiben együtt tévedtünk el. Elhoztam lugasod és kerted hűs árnyát, lelkemben tovább nyílnak, soha nem hervadva, virágaid. Megóvtam a múltat, s te elhoztad nekem a jelent.~

Gondolatban homlokára tapasztotta a kezét és lemondóan megcsóválta a fejét néhányszor, egy bújkáló mosoly tárasáságban. Egek. Azonban volt ebben valami nosztalgikus, valami, ami egyszerre nevettetett és mart az emberbe- valahonnan egy kiskert és egy elkényeztetett futónövény rémlett fel, amely egész  egyszerűen elgáncsolta gondozóját, amiért nem ő kapott először vizet. Persze, megmaradtak az eltérő dolgok- hiányzott a háború előtti ingatag, pillanatnyi béke, s megvolt a száz év ezer és ezer ránca, gyűrődése, karcolása lelkén, amit akárhogy is igyekezett elrejteni, nem maradt sértetlen. Most sem ugorhatott oda, hogy ölébe vonva  Naaet, megvívjon a makacs indával, ami jobbhíján az egyik felkapott kertészlapáttal próbálta fejbevágni, valószínűleg féltékenységből, de ezt már sosem tudja meg biztosan.
A kérdésre felkapja a fejét, elkalandozott és most arra eszmélt, hogy tekintetével csüng a másikon, teljes zavartalanságban bámulva a hófehér bőrt, ami zavaróan nagy felületen vált láthatóvá és kóstolhatóvá... A száz meg száz vízcseppet egyenként kellene felkortyolni róla, illatával együtt, és felmelegíteni... Hogy mi?!
 Valahogy idáig fel sem fogta, hogy mit csinál és ebben a pillanatban egyszerre zúdul a nyakába a valóság, saját zavaros érzései és persze a tetejükön trónol a galád hangocska, ami egészen más stílusú cselekvéseket indítványoz, mint ami helyes vagy egyáltalán, minimállisan illedelmes lenne. Ha nem is lesz olyan vörös, mint egyesek, azért a zavar még pár másodpercre teljesen válaszképtelenné teszi, úgyhogy addig is hallgatnia kell a duruzsolást, miközben kétségbeesetten kalimpálva próbál kimászni ebből a zűrzavarból.*
-Persze-*préseli ki aztán magából, elveivel ellenkezve szavakba fogódzva, majd hatalmas erőfeszítések árán egy vastag törülközőt húzva elő bűvész módjára a semmiből, mindkettejük érdekében.*-Cseréljünk, kiterítem őket!-*Bár abban végképp nem biztos, hogy bölcs dolog most közelíteni Aihoz, halált megvető bátorsággal gyömöszöli egy dobozba az egész mindenséget, ammi fejében és egyéb helyeken támadásba lendült, rájuk vágva a fedelet és ráhalmozva néhány méretes, képzeletbeli követ, aminek köszönhetően legalább átmenetileg ismét uralma alá kerül minden. Azért van gyakorlata az ilyesmiben, csupán általában pont Naae teszi sokszorosan próbára ilyen képességeit, hiszen ha együtt vannak, vagy mindent szabad, vagy semmit. Ezen extrémek egyike sem túl megnyugtató és az átmeneti igencsak néhány percnyi időt enged sejtetni-jobb hát, ha kihasználja, amíg teheti.*
-Elmegyek fáért, ha addig kövekből raknál egy kört a tűznek, hálás lennék.-*Jóformán választ sem várva indul el, addig, amíg magáénak tudja a józan eszét. A közeli ligetes-erdős rész felé tart, hogy a fák árnyékában- bár fény híján ilyen még tulajdonképp nincs is- megálljon és igyekezzen lehiggadni. Légzőgyakorlatok szárazfa gyűjtésével egybekötve, hát nem pompás reggeli torna? És közben vitatkozik a fantáziájával, aki persze ide is elkísérte, válogatott képekkel kínozva, ám egyelőre sikerül legyűrnie és megfékeznie. Sanda gyanúja azonban, hogy ez csak addig tart, amíg az avarban turkál és elég messzire van a kérdéses személytől, így igyekszik nem feltűnően nyújtani a perceket, erőt gyűjtve és tovább mantrázva, mielőtt visszatérne.*

*Könnyed reggeli "sétájuk"- mert hogy két lépés közt egy-egy utca legyen és a sarkakat kémények helyettesítsék, az azért nem szokványos- nem tart soká, bár az első pillanatban fogalma sincs, mi történik, csak görcsbe ugrik gyomra és ösztönösen rámarkol Naae megkaparintható valamelyik részére, mert véletlenól sem akarja elengedni és elveszíteni. Ezért sem tudja megkímélni a féélvér az utazástól, bár a kör eltérő erővel rántotta őket magával, így amikor "megérkeztek", egyszerűen kirántotta ujjai közül magát. És a mágia olyan szerencsétlenül dobja ki őket, alig valamivel a tófelszín felett, hogy még a szárnyait sincs ideje használni vagy összezárni- minden eleganciát nélkülözve esik talpast a vízbe, alig csobbanva, hogy az első lába alá akadó kövön elcsússzon és hasravágódjon, elmerülve az egyébként derékig sem érő vízben. Elsőre csak felülni sikerül, levegőért kapva, aztán egy kicsit úgy is marad- jobb, ha elmúlik a zsibbadt fájdalom, mert a víz nem sokt tompított az érkezés durvaságán- így jobbára csak a feje látszik ki, amibe aztán a kéz ütközik, és később a hahota. Jogos, valószínűleg ő is nevetne magán, ha látná az egészet kívülről, így azonban csak talpra kászálódik, egyensúlyozva, nehogy megismételje az előbbi mutatványt.*
-Semmi gond, nagyjából el tudom képzelni, hogy festek. Laymei zúgóinál vagyunk.-*Érkezik a válasz, ahogy próbálja kigereblyézni arcából a vizes tincseket, amik azonban makacsul tapadnak és ingerlik, mígnem fújtava víz alá merül, így oldva meg a gordiuszi csomót. Ennél vizesebb már egyébként sem lesz, viszont a nedves hajtömeg legalább nem a képes felére fog tapadni, hanem a hátára. Ahogy felbukkan, néhány falevelet vesz észre, de majd később fog vesződni kibirizgálásukkal, ugyanis ez a víz még neki sem kellemes, főként, hogy egyálatalán nem volt felkészülve ilyen landolásra. Északon hidegebbek a vizek, de nem vetik csak úgy bele magukat az úszni vágyók.*
-Másszunk ki száradni.-*Érinti meg a másik vállát, felkínálva vezetését- sajna nem kacsa, hogy vízfelszínről is fel tudjon szállni, és a ruhák által felszívot víz is jelentős terhelést jelentene. Egyszerűbb most elbotorkálni ennek a kis tónak a széléig, felkapaszkodni a kövekre és onnan ki a smaragzöld, szinte hivalkodóan üde fűre. Itt gondolkodás nélkül válik meg ruházatának nagyobbik részétől, cipőjéből is kiöntve a tó ajándékát, majd a kicsavart anyagokat egy száraz kőre dobva, amin a leghamarabb lesznek ismét felvehetőek. Ugyan hideg van és harmatos a fű, azonban nem zavarja igazán, alig érzi- viszont egy gonosz kis hang kezét dörzsölgetve várja, vajon Naae is megválik-e átázott ruházatától, hiszen akkor nyomban elkezdheti roppant zavarba ejtő duruzsolását. Egyelőre azonban még nem sejt veszélyt, majdnem derekát verő hajából csavargatja a vizet, öntözve kicsit tovább a pázsitot, Ai felé fordulva.*
-Hogyan tovább? Nem tudom, hova készültél, de itt legfeljebb teával és kezdetleges reggelivel szolgálhatok.-*Igen, a tűzrakás menne, lehet, hogy foghatna halat is- bár annyira nem kívánkozik vissza a vízbe- de pár illúzió segítségével forralhatna vizet, menta, fürjfű és hasonló, kellemes ízű gyógynövények is biztosan vannak a környéken, úgyhogy legalább  egy bögre meleg itallal kellemesebbé tehetné ezt az "ajándék" kirándulást. Őszintén szólva ugyan egyáltalán nem zavarja, hogy mindennemű társaságtól megszabadultak és kettesben lehetnek, árgus szempárok nélkül. Itt csak a madarak zajongnak, amennyire a vízesésektől hallani, hajnalt köszöntve, s időnként ezüstös testek vetik magukat a víz fölé, hogy aztán megint eltűnjenek a mélyben.*

-Neked is.-*Közvetlenebb és rövidebb válasz, megszokott tőle, sőt, többnyire csak egy biccentéssé kurtul, ám itt ez a megoldás nem működne. Mégsem bánja, hogy nem fukarkodhat annyira a szavakkal, hiszen ezek mai első hangjai, szívesen adja Neki. Kicsit szégyenli, hogy ennyire hosszan terhelte ilyen kényelmetlen pózban- hiszen van ágy, matrac is, mégis, valahogy fel sem merült ötlete. Elég volt pusztán a közelség, néhány perc belőle, hangjából, hogy higgyen neki és gondolkodás nélkül elaludjon- bár mintha egy szemernyi félelem emléke is meglegyintené, de nem tudja már pontosan, miért vagy hogyan. Az ing tapintása elveszett, annyira önkéntelen mozdulat volt, akaratlan szorongás, hogy az ébredés is együtt találja még őket.*
-Köszönöm.-*A válasz sem igen, sem nem- hiszen jól aludt, mélyen és rekordmennyiséget az elmúlt száz évhez képest, mégis, mi ez a pár óra az évszázadhoz képest? Pihent, mert érzelmileg sokkal jobb már, sok dolog csillapodott és nem háborog már szüntelen, s így ő is kiegyensúlyozottabb, nem olyan nyomasztó az egész és nem feszítik annyira belülről az indulatok. Azt már nem teszi hozzá, hogy felőle egész éjjel beszélhetett volna tovább a közelről búgó, halk hang, ami annyira megnyugtatta, csak orra alatt mosolyodik  el azon, hogy valaha pont azon puffogott, hogy ez az őrült lián még álmában is monológol. Aztán Ai szöszmötöl és készülődik még egy kicsit, mielőtt újra megszólalna és Sybaris szemöldöke épp csak hangyányit rándul, így kora reggel az arcvonások, főként ha senki sem látja, szeretnek rakoncátlankodni.*
-Ablak, de csak egy feltétellel.-*Nem fejti ki bővebben, csak arrafelé tereli a másikat finoman, elsőként mászva a párkányra, várva, míg Naae csatlakozik. Az egy feltétel ugyanis, hogy csak az ő segítségével és felügyeletével, mert a kergekóró vonásokból igen sok megőrződött, évek ide vagy oda. Viszont éppígy megmaradt az ő szinte mindenre kiterjedő figyelme, szőrszálhasogató szigora és féltése is, ami nem engedi feledni, hogy a szőkaség nincs fizikailag csúcson, dacára, hogy gyorsabban gyógyul. Nem fogja hagyni, hogy a sérült lábára ugráljon, mint egy nikkelbolha, ez világosan kiolvasható a gondolataiból is, különösebb turkálás nélkül. Szelíd erőszak ez az önfejűség, s jobb is, ha nem az udvarban landolnak, mert a szolgálók korán kelnek- ha a másik felmászik, ajánlatos lesz kapaszkodnia, mert Sybaris szárnyait bontogatja illúzióinak jótékony, láthatatlanná tévő köpenye alatt, hogy hátrafele elrúgva magát a tetőre jussanak. Onnan könnyebb lesz rendesen felszállni, ha a leiyfen elárulja, hova tartanak- a lélekrablót, sem a sárkány maradék töredékét sem érezte már a szobában, de nem kérdezett, ahogy sosem tette. Nem feszegette mások titkait, semmi olyanba nem ütötte orrát, ami nem tartozott rá, s ez kétszeresen igaz volt Sameraira; azért is, mert ő még azt is megosztotta vele, ami igazán lényegtelennek tűnhetett mások szemében, így nem volt oka arra, hogy tartson tőle, eltitkolnak előle bármi fontosat. Kiérezni kiérezte a rejtegetett dolgokat, a hazugság szagát nem állhatta, de most csak ők rejtőzködtek és a pékségek ontották az utcára a friss illatokat. A levegő még szinte borzongatóan hűvös, a fény épp csak kezd magára találni és erősödni, kakasszó se nagyon hallik.*
-Gyere-*nyújtja kezét, hogy egyszerűbb legyen felkapaszkodni és elindulni- ha így mennek, sem a fogadós, sem a szobalányok, de még az utcán járókelők sem fogják tudni, mikor és merre illantak el, nyomuk sem marad.
Annak a néhány erőteljes szárnycsapásnak a zaját is illúzió fogja fel, amikkel a kémény mellé emelkednek, ahol leteszi az eddig magához szorított félvért, mert még irányra van szüksége, s tarthatja ennél kényelmesebben is, ha nem lesz ellenére. Kicsit tiltakozik valami belül azellen, hogy ismét megváljon tőle és érintésétől, de amennyire lehet, udvarias és előzékeny marad, türelmetlensége ellenére.*
-Merre tovább?-*A kérdésre összevont szemöldök felel, mintha nagyon fontolgatná a választ, majd csak egy intés, ami kezdetnek megteszi. Hogy mi is a pontos cél- menekülés, rejtőzés, reggeli avagy valami más, majd eldől, addig is még néhány hasonló ugrás tetőről tetőre, látatlanul és azzal a könnyű, rejtett örömmel, hogy büntetlenül érhet hozzá.*
//folyt. oda, ahova szeretnéd ^^//

Waltzing with dreams
Álmok hordják ajkamra a hajnal keserű sóhajait, amikor felébredek és csak emléked gyűri mellettem fekhelyem, ahogy a fájdalomtól a lepedőbe markolok.

*Ha nem lett volna annyira fáradt és egyben annyira boldog, akkor minden pár percben felriadt volna ellenőrizni, megvan-e még Naae és hogy minden rendben van-e, azonban az makacsul anyagba kapacskodó ujjak és a másik lélegzése, szívdobbanásai elégnek bizonyultak ahhoz, hogy halk neszeik befolyjanak álmaiba és ne ébresszék fel. Még viaskodik benne a félelem és a megnyugvás, de a hosszú elválás és az elmúlt nap végképp elcsigázták, és csak csüngeni akar a másik melegén és közelségén- amíg az változatlan, békésen szuszog a nyakába, olyan közel vackolva, amilyen közel csak tud. Egy évszázadot nem lehet csak úgy lerázni, hidege mélyen beleeszi magát a csontokba is, mégis, az álmok szövete most olyan puhán borul rá, annyira minden érzéke őrzi a kedvest, hogy az évek elmosódnak és szinte hallja, hogyan neszez a kert, a rengeteg csemetével, s hogyan gyűlik cseppé a leveleken a pára, hogy a tenger felől jövő legkisebb fuvallatra is lehulljanak. Nyár van, az az utolsó nyár, amire még emlékszik, azelőttről, hogy évek és évszakok összefolytak volna; melege éjjel is épp csak enyhül és a szigeten csönd van, tücskök sincsenek, csak a hullámok messzi morajlása, ami szinte dorombolásnak tűnik csak. Valamelyik éj, abból a kevésből, amit egymásnak loptak össze percekből és szempillantásokból, mohón és titokban. Amikor amíg a sötétség fátyla borult mások szemére, ők órákba sűrítették napok vágyait. Sosem aludta át az éjjeleket, melyek oly szűkmarkúan mértek mindent, amin osztozhattak. Akkoriban gondolt először arra, miért Nokwathnak, virrasztónak hívják a végzetes köteléket, amit népe fon, összeláncolva lelkét azzal, akiért életét adná. Akkor kezdte igazán felfedezni és érezni, mennyire tud és szomjazik szeretni, szinte szemhunyásnyit sem aludva, mert nézni akarta, érinteni, hallgatni...Amikor Naae eltűnt, olyan volt, mintha nem a támaszát, hanem a gyökerét tépték volna ki, de ez az éjszaka még a sötét hajnal előtt borult feléjük. Mások voltak a csillagok és a világ is, s újra szabadon lélegzett, a másik hajába tetemetve arcát, ahogy nem bírt betelni illatával. Aztán nevét hallja, messziről, s az álom úgy hull darabjaira, ahogy a képek törnek szilánkosra a vízfelszínen, ha valaki követ hajít a tóba.
A hang, ami szólítja, olyan álomszerű, annyira régi emlékeket rezdít meg, melyek összekoccannak valahol lelkének poros polcain, hogy ébredés után egy pillanatig fogalma sincs, hol van, de ahogy lassan nyitja szemét, nem illik a fogadó szobájának képe ahhoz, amit felidézett benne, a kerthez, melynek árnyai közt aludtak szárnyai  alatt, hogy ne lepje el őket a hajnali harmat. És az emlék átadja helyét a valóságnak, a ténynek, hogy indulni kell, amíg a többiek alszanak- helyükre zökkennek a kerekek, mégis, egy kósza félpercig némán simul még a csendbe, mielőtt el kell szakadnia. Aztán lassan feláll, nem merve Naaera nézni, nehogy ostobaságot csináljon- túl friss még az ébredéssel jött felismerés, hogy itt van, érinthetően és érezhetően. Szétzilált haját bontja szét és köti össze, szinte ugyanazzal a mozdulattal ölte egymásba a két illúziót, miközben a töredék időt arra használja, hogy ugyanígy összefűzze lelkének szálait is, melyek nem kuszálódhatnak össze, ha védeni és harcolni akar. Kemény akarat rendezi el a vonásokat és az érzéseket egyaránt, hogy ne kelljen hazudnia, amikor azt mondja, "indulhatunk".*

My skin

Álom-szakadék mélye vár,
Onnan is visszahív egy szó.
Dalt szül a súlyos félhomály,
Érzem, hogy sírni volna most jó.

A közeledés, az óvatos, mégis oly ismerős érintés, ami ajkait éri, újra felkavarja egyébként sem nyugodt lényét- olyan, mint egy kiáltás, ami végighasít a csöndön, azon a puha sötétségen, melyből lényét öntötték. Naae az, aki megosztja jellemének egységét, a szigorú rendet, mely szétzilálódik, szinte felismerhetetlenné engedve széthullani a vonásokat, melyeket mások olvasnak le arcáról vagy mozdulataiból. Szavak tolakodnának sorra, hogy kimondja őket, s mégis a legfontosabb az, ami örökre csak lelkébe lett vésve, hangként sosem fog megszületni. Nyugalma ködként oszlik, tetteket követelve tőle, sürgetve és zsarolva minden érzékével, minden szívdobbanással. Az érintés érzéseket ad, érzéseket, melyeket elutasított és olvasni sem volt képes vagy hajlandó, hogy még egyet roppanjon a porcelán maszk, s könnyebben porladjon el. Egy dallamot, mely kiegészíti a csendet; halványan derengő fényt az éjnek, magasságot a mélynek. És az ellentétek adják az éles, szinte fájó kontrasztot, mely visszaadja az értelmet, a formát a dolgoknak.  Nem kell értelmeznie a szavakat, elég a hangsúly, annak simogatása és melege, amit mellkasába cseppent, hogy átjárja tagjait. Aztán az ujjak helyett közelséget kap és egy felajánlást, bár nem biztos benne, hogy ha hirtelen ennyire közel, ennyire élő és szinte lüktető a másik jelenléte, képes lesz-e egyáltalán lehunyni a szemét, mert a keserűség és bánat mélyítette árkok csordultig megtelnek Ai szomjazott lényével- a magány pedig feloldódik, száraz könnyekkén peregve kezd múlni, s lassan könnyebbnek érzi magát. Bátortalan a mozdulat, ahogy a homályban hozzásimul, de még mindig fülébe cseng a dallam, mely egészen halkan szól tovább, mintha valaki szüntelen dúdolná, s a dal kacskaringóit karcolja ujjbeggyel a kézfejre, válasz helyett. A karcsú nyaknak döntve halántékát, hallgatja az erek finom lüktetését, és a szavak nyomán a szinte doromboló zengést- nem akarja félbeszakítani, sőt, azt sem, hogy a másik elhallgasson, csak ebben a különös, felszín alatti, lebegésszerű állapotban maradni, amíg lehet. Kizárni azokat a gondolatokat, melyek nem a szeretett alakot fonják körbe, melyek másfelé tapogatóznának, elfelejtkezni időről és önzőn szeretni, senkivel sem osztozva. Sosem aludni el és mégis, álomszerű képek közt élni, egy forrás mellett, melynek vize sosem elég hideg vagy forró, s csak pillanatra olthat szomjat, hogy aztán újra kortyolni kívánja. S a gondolatok kendőzetlenül fűződtek össze- a falon támadt  résen surrantak ki, százfelé futva és mégis ugyanoda tartva, füstként kígyózva és halványodva, ahogy egyre magasabbra és magasabbra, vagy inkább tudata mélyebbre és mélyebbre süllyed.
Még megtartaná a valóságot tenyerében, de lassan kifolyik ujjai közül, s elmosódnak a sziluettek, melyekbe leginkább kapaszkodna, s utolsó, félig öntudatlan mozdulatával markol rá az ingujjra, még mindig attól félve, hogy viselőjével együtt eltűnik.

Talán mást akarunk. Te a múltat, amit kitéptek belőled, melynek helye fájóan ásít, ahol képeknek és embereknek kellene lenniük, mindannak, ami azzá tesz, ami vagy. Én a múltból, melynek egyetlen darabját sem dobhatom el, egyetlen szavát sem feledhetem, nem akarok többet. Nem akarok emlékek közt tévelyegni és tovább nézni arcod helyett a telő és fogyó Holdat. Meg akarlak ragadni, magamhoz láncolni, hét pecsét alá tenni és minden percedet az én lelkembe kellene hullatnod, mint alamizsnát a perselybe. Téged akarlak, testet-lelket, mosolyod tűnékeny, örökváltozó varázsát, szavaidnak minden hangját, de akarom a csended is, az álmaid, minden apró vágyad és bánatod, gombostűre tűzve tarkaságuk. Búra alá akarlak dugni, hogy senki másé ne lehess, mert féltékeny vagyok a bőröd csókoló napfényre, a hajaddal játszó szélre, még a fűszálakra is, amik talpad alá simulnak. És akarok lenni mindez, hogy csak az enyém légy, és nem érdekel más. Nem kell ész, érvek, bölcsesség vagy tudás, csak belőled, még egy korty, és egy következő és még egy, hogy sose józanodjak ki.