Vörös Penna fogadó

[KáoszFöldje]

 

Stílusosan egy vérvörös lúdtól fekszik egy tintás üveg mellet a fogadó cégérén, s mikor a betérni vágyó úgy véli, hogy a penna megmozdul és kedves üdvözlő szöveget ír a levegőbe, akkor nem téved.

Odabent kissé régies hangulatot idéz a látvány, mintha ősöreg terem fogadná a vendégeket változó formájú asztalaival s székeivel, pedig nincs fél éves az épület. Odabent valami oknál kifolyólag mindig kellemes a hangulat, talán a sok lebegő gyertya vagy az asztalok közepén különféle édességekkel telerakott kosárkák. Ha csíp a cukor nem véletlen, de még az sem hogy azért könyörög, hogy ne egyék meg.

A tulaj hat fiával vezeti a fogadót, áraik talán egész Arwat szerte a legelfogadhatóbbak és ha kicsinek is tűnik a fogadó elég tágas, hogy húsz, de akár harminc vendéget is könnyedén el tudnak szállásolni. S kedvességkén reggeli mindig jár a szobához. Miknek berendezése egyszerű, de a legidősebb ifjút meg lehet könnyedén fűzni, hogy változtasson egy kicsit a kinézeten.

[Sybaris]

All we need
Nem csak vezeti, rejti is az álcájától megfosztott félvért- ugyanolyan illúzióból szőtt ruhába és alakba burkolja, mint amilyenben kilépett a fogadó ajtaján, így őket senki sem vonja kérdőre, míg a mögöttük baktató égieket a vendéglős azonnal és igen nyájasan szólítja meg, amikor a lépcsők felé indulnának. A tömeg nem csak a karjába karoló kezet adja neki, hanem magát a vágyott közelséget is- a sokaság egészen egymáshoz szorítja őket, amíg utat tör előre, védve a lökdösődőktől Naaet. A vita hátuk mögött azonban nem fog egyhamar rendeződni, s mire az ingerült sárkány a csaposon torolná meg az eddig őt érteket, addigra őket elnyeli a lépcsőforduló és a finom porréteg zümmögő csöndje. Csak a fokok nyikorognak egy kevéssé a sötétben, mert a gyertyák fénye erőtlen ahhoz, hogy bármit láthatóvá tegyen. A távolság valamennyire megnyugtatta, főként, ahogy a ricsaj is elültt- már a második emeletre kapaszkodtak fel, hogy az ajtó elé toppanjanak, aminek eddig még csak túlsó felén járt. Ahogy nyílik az ajtó, a másikról a gyér holdfényben le is hámlik az illúzió, ahogy az ablakhoz siet és kitárja, az éjszaka pedig halkan hömpölyög be rajta. Csend volt és ez az egész egy nagyon régi képet csalt elő, azokból az időkből, amikor ugyanúgy elásta és tagadta érzéseit, mint az utóbbi években, de teljesen más okokból. A párkánynak támaszkodó alak körvonalait újrakontúrozta az ezüst derengés, a felkavart porszemek sziporkázva táncoltak körülötte, ahogy saját csendjébe merült. Kortyolni lehetett ezt a csendet, mely nem üresség hallgatása volt és nem lakatra zárt ajtók mögötti némaság- újabb örvényt élesztett benne, s inkább a hideg falnak simult hátával, fejét a vakolatnak támasztva nézve, talán kissé szétcsúszva, ahogy kezdtek hámlani róla a dolgok. A visszatérők ólomsúllyal nehezítették el lelkét, fáradt volt, talán évszázadok óta nem volt ilyen elcsigázott és egyszerre mégis nyughatatlan, sietett volna tovább, miközben megbénította a szépség, ami után sóvárgott. Az ellentétek őrölték, lassan, ráérősen.*
-Nem mintha igazán el tudnálak hagyni.-*Talán negyed mosoly, ha megbújt a mondatban, amit jobbára a plafon kapott, ahogy Sybaris lecsúszott a fal mentén a padlóra. Földközelbe kívánkozott, hogy semmi másra se kelljen figyelnie, csak a másikra, rezzenéstelen függő tekintettel. Valami hasogatta odabent, marcangolta és követletle, hogy egyetlen pillanatra se hunyja le a szemét, pislogni se merjen, nehogy eltűnjön, mert még egyszer nem élné túl, főleg nem karnyújtásnyira tőle. Minden egyes szava, hangja melengeti és húzza vissza az élet felé, adja vissza a színeket és az ízeket, az illatok elkallódott, elhalványult varázsát. minden halvány pír egy-egy döfés, ami pengéjével felhasítja a burkot, amiben eddig várakozott. Ez nem első látásra volt, mert a múlt olyan mélyen ette be magát lényébe, hogy elfeledve sem tűnt el, nyomai maradtak, talán csak falba karcolt érthetetlen hieroglifák, töredékek, de ott voltak, s mentükön el lehetett tapogatózni a láncig, ami összefűzte őket.*
-Melletted maradok.-*Semmi másra nem vágyott jobban. Ő volt az, aki nélkül képtelen volt álomra hajtani fejét- egy évszázad éber, delíriumos lázálmai tanították erre, hogy ha nem érzi őt, ha nem tudja maga mellett, képtelen aludni. S erre a két szóra kötött a harmadik, a maga egyszerűségével, a letett esküét írva újra, mely megfonta a szemeket és összekapcsolta őket- anélkül, hogy igazán észrevette volna, teljesen kiszolgáltatta és neki adta lelkét, mely kis híján követte a másikat a túloldalra, ahonnan senki dala sem szólítja vissza az életbe többé az átjutottakat.*
-Mindig.-*Nevetésszerű dallamú hang, kicsit elcsukló, mintha a félkacagás hirtelen teljesen másba akarna váltani, de nem voltak könnyei, nem tudott sírni, csak égő szemekkel és sokkal halkabban megismételte.*
-Mindig...
Mindig az járt a fejemben, hogyan simult arcod apró cikornyákkal tarkított éle tenyerembe, mely üresen ásított rám vissza; hogy milyen érintése volt hajadnak, a zabolázatlan és makacs, mézszín tincseknek; hogy hová lett ruháimból és lelkemből illatod nyári réthez hasonlatos édes, fűszeres keveréke, mely magában hordta a lonc titokzatos, fülledt árnyalatait; hogy visszhangokért kiáltozom, ha csend van, mert félek, hogy fülemből kiveszik a tied. El kellett hát rejtőznöm egy helyre, ahol nem ér el idő és valóság; egy helyre, ahol csak te találhatsz rám és ébreszthetsz fel. Érzem, hogy közeledsz, hogy meglelted a benőtt ösvényt és lámpát gyújtok ablakomban, hogy idetalálj és lesöpörd halántékomról az álmomban szitált port, lecsókold ajkamról a csöndet és feloldd az álomtalan álom alól szemeimet. Látni akarlak. Hallani akarlak. Érezni akarlak.

[Naae]

Orchards of Mines

- Mindig *Ismételte meg halkan, feljebb emelve tekintetét, gyorsan tűnő pillanat erejéig keresve csak a földre roskadót. Hamar tudta, hogy tekintete alakján nyugszik, mert a késztetés, hogy mellé térdeljen erősebbé vált és többé. Nem csak mellette akart lenni, megérinteni és elmondani, hogy nem kell félnie, hogy váratlan eltűnik, elillan, mintha csak gonosz tréfa lett volna jelenése. Még csak azt sem tudja, hogy ezt honnan szedte. Csak azt érzi, hogy szíve facsarodik az elcsukló hang hallatán és hamar oszt ész nem szabta terveket és megindul, de útja elkanyarodik és a sötétbe mélyedő sarok szekrényéhez vezet. Közel sem fáj már a lába annyira, mint a téren, vagy csak nem érzi a különbséget. Az ajtóval, annak finom lakk felületén felsejlő sötét tükörképével néz farkasszemet. Pillanatok műve, ahogy átkozza magát: Miért nem lépett előbb? Mi tartotta vissza annyi évtizeden át, hogy elhagyja a szigetet? Hogy hagyhatta, hogy a mindennapok egyhangú változásai elringassák, álnok csapdába csalva mindig lázadó szívét?
Roppan az öreg bútor és halkan nyikkan egyet az ajtó, amin reggel csak úgy, mérgében dobálta be a holmijait  és még is elsőre a kezébe akadnak a kívánt ruhadarabok. A sziget nyugalmát idézik, a megőrzött virágillat nyomán és egy elcsendesülő mozdulat dobatná vissza őket, ahogy az indulat fellángol. De nem szokása másokat hibáztatni, ő nem lépett sokáig. Félt, eddig nem is igazán akart belegondolni ebbe. Öltözik. Fájdalom és oly sok magány, meg nem értettség felszínre bukkanó képei fűzték csuklójára a szöges láncokat. Áthatolhatatlan ködben tévelygő elméjének olyan utat mutattak, amely van, amit elítél és van, amit szentségként védelmez és mindkettőt képes ájtatos, igazságnak tetszelgő gúnyába bújtatni. Hazudtak! Megáll egy pillanatra, ahogy véletlen érinti a heget mellkasán, amely a kezdetben még egy maradásra bíró ok volt. Már tudja, nem életét akarták elvenni, hanem azt visszaadni s talán, ha a bűntudat nem bírja rá a Napot, akkor csendes szolgaként még ma is odafent éli nyugodt és nincstelen életét. Halkan csukódik az ajtó és reccsen meg a fránya deszka talpa alatt, a vissza úton, azon, ami felé vezet. Sybaris előtt áll meg, alig pillanatra, hogy elé térdelhessen, hogy kezét felé nyújtva megérinthesse az arcát. Óvatos, még ha az a halvány fény vezeti is, többet nem láthat belőle és ajkait éri el elsőként, megrezzen keze, de nem tántorodik el, csak megmosolyogja magát. Milyen puhák! De tovább halad, ahogy a gondolatai megcsitulnak, egy időre elfedve azt, ami elmúlt, teret hagyva annak, ami eljöhet.
- Nem fogok eltűnni, miért is tenném? .. Hiszen van kiért maradnom. *Elmosolyodott, számára is szokatlan kedvességgel és nyíltsággal, semmi mímelés és erőltetés nélkül. Az egész zavaros helyzet, most, mintha teljesen kitisztult volna, megkönnyebbülés csupán az őszinte szavaktól. Még nem akarta, de elhúzta kezét és ő is a fal mellé telepedett, nekidőlve, néhány percig élvezve a csendet. Egy ideig, mert aztán egy aprócska sugallat késztette arra, hogy megszólaljon, még egy hangyányit előrébb is hajolt.
- Dőlj csak nekem és pihenj! *Maga is fáradt volt, de talán ez az apró felkérés volt, hogy érezhesse a másik közvetlen melegét, hogy ne ilyen tompán, hanem tisztán halhassa Sybaris szívdobbanásait.*- Kérlek! *Toldotta meg, kérleléssel hangjában és folytatta, ugyan halkan.*-.. mintha évtizedek sokasága telt volna el. Összezavarodtam, de azt hiszem a jó értelemben és most először úgy érzem, nem kell görcsösen kapaszkodnom a múltam foszlányaiba, mert a legértékesebb már mellettem van. .. Lehet butaság az egész, de jól esik .. *Csendbe süppedt hangja, ahogy szemét ellepték a könnyek, nem akart sírni, mert nem is tudta, hogy pontosan miért is tenné. A kétségek megvannak, de hatalmasság révén mindet igába hajtja a szeretet, ami most körbe veszi és ha jobban foglalkozna azokkal, akik eddig mellette voltak. Akkor e legutolsó kételymorzsát is eltűntethetné, hiszen, ők is csak szeretetből óvták, noha talán választhattak volna más megoldást is. Most már nem számít, most már csak az számít, ami ezek után jön. Szavakba is öntené, de már nem akaródzik megszólalnia, jóleső számára ez az apró hangicsákkal megtöltött csend.

[Sybaris]

My skin

Álom-szakadék mélye vár,
Onnan is visszahív egy szó.
Dalt szül a súlyos félhomály,
Érzem, hogy sírni volna most jó.

A közeledés, az óvatos, mégis oly ismerős érintés, ami ajkait éri, újra felkavarja egyébként sem nyugodt lényét- olyan, mint egy kiáltás, ami végighasít a csöndön, azon a puha sötétségen, melyből lényét öntötték. Naae az, aki megosztja jellemének egységét, a szigorú rendet, mely szétzilálódik, szinte felismerhetetlenné engedve széthullani a vonásokat, melyeket mások olvasnak le arcáról vagy mozdulataiból. Szavak tolakodnának sorra, hogy kimondja őket, s mégis a legfontosabb az, ami örökre csak lelkébe lett vésve, hangként sosem fog megszületni. Nyugalma ködként oszlik, tetteket követelve tőle, sürgetve és zsarolva minden érzékével, minden szívdobbanással. Az érintés érzéseket ad, érzéseket, melyeket elutasított és olvasni sem volt képes vagy hajlandó, hogy még egyet roppanjon a porcelán maszk, s könnyebben porladjon el. Egy dallamot, mely kiegészíti a csendet; halványan derengő fényt az éjnek, magasságot a mélynek. És az ellentétek adják az éles, szinte fájó kontrasztot, mely visszaadja az értelmet, a formát a dolgoknak.  Nem kell értelmeznie a szavakat, elég a hangsúly, annak simogatása és melege, amit mellkasába cseppent, hogy átjárja tagjait. Aztán az ujjak helyett közelséget kap és egy felajánlást, bár nem biztos benne, hogy ha hirtelen ennyire közel, ennyire élő és szinte lüktető a másik jelenléte, képes lesz-e egyáltalán lehunyni a szemét, mert a keserűség és bánat mélyítette árkok csordultig megtelnek Ai szomjazott lényével- a magány pedig feloldódik, száraz könnyekkén peregve kezd múlni, s lassan könnyebbnek érzi magát. Bátortalan a mozdulat, ahogy a homályban hozzásimul, de még mindig fülébe cseng a dallam, mely egészen halkan szól tovább, mintha valaki szüntelen dúdolná, s a dal kacskaringóit karcolja ujjbeggyel a kézfejre, válasz helyett. A karcsú nyaknak döntve halántékát, hallgatja az erek finom lüktetését, és a szavak nyomán a szinte doromboló zengést- nem akarja félbeszakítani, sőt, azt sem, hogy a másik elhallgasson, csak ebben a különös, felszín alatti, lebegésszerű állapotban maradni, amíg lehet. Kizárni azokat a gondolatokat, melyek nem a szeretett alakot fonják körbe, melyek másfelé tapogatóznának, elfelejtkezni időről és önzőn szeretni, senkivel sem osztozva. Sosem aludni el és mégis, álomszerű képek közt élni, egy forrás mellett, melynek vize sosem elég hideg vagy forró, s csak pillanatra olthat szomjat, hogy aztán újra kortyolni kívánja. S a gondolatok kendőzetlenül fűződtek össze- a falon támadt  résen surrantak ki, százfelé futva és mégis ugyanoda tartva, füstként kígyózva és halványodva, ahogy egyre magasabbra és magasabbra, vagy inkább tudata mélyebbre és mélyebbre süllyed.
Még megtartaná a valóságot tenyerében, de lassan kifolyik ujjai közül, s elmosódnak a sziluettek, melyekbe leginkább kapaszkodna, s utolsó, félig öntudatlan mozdulatával markol rá az ingujjra, még mindig attól félve, hogy viselőjével együtt eltűnik.

Talán mást akarunk. Te a múltat, amit kitéptek belőled, melynek helye fájóan ásít, ahol képeknek és embereknek kellene lenniük, mindannak, ami azzá tesz, ami vagy. Én a múltból, melynek egyetlen darabját sem dobhatom el, egyetlen szavát sem feledhetem, nem akarok többet. Nem akarok emlékek közt tévelyegni és tovább nézni arcod helyett a telő és fogyó Holdat. Meg akarlak ragadni, magamhoz láncolni, hét pecsét alá tenni és minden percedet az én lelkembe kellene hullatnod, mint alamizsnát a perselybe. Téged akarlak, testet-lelket, mosolyod tűnékeny, örökváltozó varázsát, szavaidnak minden hangját, de akarom a csended is, az álmaid, minden apró vágyad és bánatod, gombostűre tűzve tarkaságuk. Búra alá akarlak dugni, hogy senki másé ne lehess, mert féltékeny vagyok a bőröd csókoló napfényre, a hajaddal játszó szélre, még a fűszálakra is, amik talpad alá simulnak. És akarok lenni mindez, hogy csak az enyém légy, és nem érdekel más. Nem kell ész, érvek, bölcsesség vagy tudás, csak belőled, még egy korty, és egy következő és még egy, hogy sose józanodjak ki.

[Naae]

energy

Nem kopik el az, amik legbelül vagyunk és nem is halványulhat el lényünk magja, míg megtaláljuk egymás a világ rejtett zugaiban. Nem csak hiszem, érzem! Fura tudni, hogy ott voltál a csobbanó víz tükrében, abban a halk, éppen csak hallható dalban, mely eloszlatta álmaim rémképeit és még is kerestelek. Szégyellem, hogy nem hallottam meg szavad, pedig érzem, kértél, akartál is és még is csak ásítón nézhettem le rád. Most is csak vonásaid vannak meg, idegen és még is jól ismert, minden apró rianás selymes bőrödön. Az ujjaim is égnek, szeretem ajkad édes, puha melegét. Már most! Talán, ahogy régen? Mindig!
Hihetetlen volt, ahogy tisztán és egyértelműen folytak egymás után a gondolatai. Az sem zavarta meg, hogy Sybaris közel húzódott s neki dőlt, pedig szíve igazán jelzett számára, meglódulva, mint ahogyan a fogat lovai teszik, mikor a kocsis közébük csap. Egy hosszú pillanatra nem is vesz levegőt, majd lassan fújja ki, elcsöndesedve teljesen. Már nem kellettek a gondolatok sem, pedig lett volna még mit, ha csak így, de szavakba önteni, egészen másra vágyott. Ugyan meglepetten fogadta, hogy ingének ujja szűkebb lett, megmosolyogta, de ez nem öröm görbéje volt, ezt a szomorúság festette meg. Érezte, de ezzel végleg tudatosodott benne, mennyire fél is attól az elszenderedő, hogy csak egy illúzió, amely, ha nem fogják két kézzel, ha valamivel nem kötik a valósághoz, elillan. Nem mozdult, csak egy egészen keveset, ahogy fejét Sybarisé irányába döntötte, nagyot sóhajtva, mert érzi, hogy jó így, de fél attól, amit okozhatott. Még bűnösnek is érzi magát, ahogy elmélyül abban a világban, ami a halhatatlanok közé húzza, tisztában van vele, hogy érzéseit kellene feladnia azért, hogy újra isten legyen. De nem teszi, ha megharcolt létükért, akkor nem dobhatja el és ezzel hátat fordítva mind annak, ami itt marasztalta. Szabad akaratából cselekszik így, még ha testvérei közül akad olyan, akit ezzel magára haragít. Még is muszáj, kénytelen megbolygatni ezt a világot, hogy maga előrehaladhasson, mindig egy kicsivel többet kaparintva meg. Most azonban másra használja erejét, ha Shirataba is megy, nem azért lesz, hogy a rá is kiszabott feladatot elvégezze. A medálért nyúl, csak vigyázva fel ne riassza a kedvest, tenyerére görgeti, engedve az idő külön szövetének, hogy körbe tekerje, feltörje a finom üvegkalitkát és aztán elrepítse messzi földekre a lelkeket, olyan kézbe, aki érti dolgát s megtud mindent. Ám nem szól, mert szövetségese és ezzel ellenlábasa azon ősieknek, kik a szigeten élnek s irányítanak.
Kezét ölébe ejti, most már nincs sem feladat, sem akadály, hogy szabadon cselekedhessen. Jó lesz így! Jó bizony, akkor is ha képtelen lehunyni szemét és az elkövetkező nap fáradt lesz s talán szétszórtabb, mint átlagosan, de megéri. Mindent megér hallani a nyugvó szuszogást, amely percről percre szökellve teszi őt is egyre nyugodtabbá, és ahogy finoman átszüremlik a szívdobbanások egyenletes ritmusa, úgy pirul orcája. Ha teheti, nem elmélkedik, de képzelete magától kélt szárnyra, fogva meg a mesemondó pennát és rajzolt, vágyott érintést, azt amit ujjai már megkaptak. Ez az első lopott csók. S hinni is alig meri, merre kalandozik, szigorúan ripakodik magára, nem nagy távolságba űzve ezeket a képeket, mert eltűnésüket nem kívánja, maradjanak csak, hátha .. hátha valóra válnak. Az ajtó felől is érkezik zörej, de nem szól s elméjét is lezárja a közeledő elől, nem engedi, hogy hassanak akaratára, most nem engedheti. Lehet önző, mert nem isten, vérét onthatják és életét is levehetik, csak a lelke az mely megrekedt a körforgásban, de már szabad a múlt árnyékaitól. Legalább ennyivel előrébb van.
Közeleg a hajnal, nem láthatja az óvakodva foszló, halvány vörösbe öltöző felhőket, csak a hitelen jött csípős hideget érzi, az este kellemes hűvöse után. Éber volt, bár akadt néha egy-egy pillanat, amire elszenderedett. Alig mozdul, elzsibbadt, de rá sem ránt, szabad kezét emeli, hogy apró simogató mozdulatokkal arcán csalja az álomvilágból Sybarist a valóságba.
- Sybaris!? – Szólítja meg halkan, aztán valamivel hangosabban még egyszer. Hagyná még pihenni, de jobb korán, még így a szürkületben eltűnni a figyelő szemek elöl. – Hajnalodik, ideje indulni! – Váratlan jön az ötlet, hogy ha e nem segít, akkor nemes egyszerűséggel meg fogja csikizni, bár abban nem biztos, hogy el tudna vele valamit is érni.

[Sybaris]

Waltzing with dreams
Álmok hordják ajkamra a hajnal keserű sóhajait, amikor felébredek és csak emléked gyűri mellettem fekhelyem, ahogy a fájdalomtól a lepedőbe markolok.

*Ha nem lett volna annyira fáradt és egyben annyira boldog, akkor minden pár percben felriadt volna ellenőrizni, megvan-e még Naae és hogy minden rendben van-e, azonban az makacsul anyagba kapacskodó ujjak és a másik lélegzése, szívdobbanásai elégnek bizonyultak ahhoz, hogy halk neszeik befolyjanak álmaiba és ne ébresszék fel. Még viaskodik benne a félelem és a megnyugvás, de a hosszú elválás és az elmúlt nap végképp elcsigázták, és csak csüngeni akar a másik melegén és közelségén- amíg az változatlan, békésen szuszog a nyakába, olyan közel vackolva, amilyen közel csak tud. Egy évszázadot nem lehet csak úgy lerázni, hidege mélyen beleeszi magát a csontokba is, mégis, az álmok szövete most olyan puhán borul rá, annyira minden érzéke őrzi a kedvest, hogy az évek elmosódnak és szinte hallja, hogyan neszez a kert, a rengeteg csemetével, s hogyan gyűlik cseppé a leveleken a pára, hogy a tenger felől jövő legkisebb fuvallatra is lehulljanak. Nyár van, az az utolsó nyár, amire még emlékszik, azelőttről, hogy évek és évszakok összefolytak volna; melege éjjel is épp csak enyhül és a szigeten csönd van, tücskök sincsenek, csak a hullámok messzi morajlása, ami szinte dorombolásnak tűnik csak. Valamelyik éj, abból a kevésből, amit egymásnak loptak össze percekből és szempillantásokból, mohón és titokban. Amikor amíg a sötétség fátyla borult mások szemére, ők órákba sűrítették napok vágyait. Sosem aludta át az éjjeleket, melyek oly szűkmarkúan mértek mindent, amin osztozhattak. Akkoriban gondolt először arra, miért Nokwathnak, virrasztónak hívják a végzetes köteléket, amit népe fon, összeláncolva lelkét azzal, akiért életét adná. Akkor kezdte igazán felfedezni és érezni, mennyire tud és szomjazik szeretni, szinte szemhunyásnyit sem aludva, mert nézni akarta, érinteni, hallgatni...Amikor Naae eltűnt, olyan volt, mintha nem a támaszát, hanem a gyökerét tépték volna ki, de ez az éjszaka még a sötét hajnal előtt borult feléjük. Mások voltak a csillagok és a világ is, s újra szabadon lélegzett, a másik hajába tetemetve arcát, ahogy nem bírt betelni illatával. Aztán nevét hallja, messziről, s az álom úgy hull darabjaira, ahogy a képek törnek szilánkosra a vízfelszínen, ha valaki követ hajít a tóba.
A hang, ami szólítja, olyan álomszerű, annyira régi emlékeket rezdít meg, melyek összekoccannak valahol lelkének poros polcain, hogy ébredés után egy pillanatig fogalma sincs, hol van, de ahogy lassan nyitja szemét, nem illik a fogadó szobájának képe ahhoz, amit felidézett benne, a kerthez, melynek árnyai közt aludtak szárnyai  alatt, hogy ne lepje el őket a hajnali harmat. És az emlék átadja helyét a valóságnak, a ténynek, hogy indulni kell, amíg a többiek alszanak- helyükre zökkennek a kerekek, mégis, egy kósza félpercig némán simul még a csendbe, mielőtt el kell szakadnia. Aztán lassan feláll, nem merve Naaera nézni, nehogy ostobaságot csináljon- túl friss még az ébredéssel jött felismerés, hogy itt van, érinthetően és érezhetően. Szétzilált haját bontja szét és köti össze, szinte ugyanazzal a mozdulattal ölte egymásba a két illúziót, miközben a töredék időt arra használja, hogy ugyanígy összefűzze lelkének szálait is, melyek nem kuszálódhatnak össze, ha védeni és harcolni akar. Kemény akarat rendezi el a vonásokat és az érzéseket egyaránt, hogy ne kelljen hazudnia, amikor azt mondja, "indulhatunk".*

[Naae]

the Path of Wind

- Szép jó reggelt! – Köszönti, némi bátortalan perc után visszahúzva kezét. Várta már, hogy Sybaris megébredjen és még is visszacsinálná az egészet, igen, merné megállítani az időt, hogy az éjszaka sose múljék el. Ám bár, akkor kénytelen lenne csendben hallgatózni tovább és valljuk be, de csak őszintén, hogy nem menne neki, így is néha csak úgy motyogva mondott dolgokat. Mikor éppen nem volt képes gátat szabni túlcsorduló gondolatainak, de az más, teljesen eltér attól, mintha választ is várhatna. Mikor eltűnik az a kis súly is válláról, sóhajtva kezd mocorogni, a hirtelen mozdulatok, amúgy sem mennének, mert párna gyanánt használt oldalán csak úgy zsibonganak porcikái, elég kellemetlenül az első noszogatásra, de viszonylag gyorsan múlva. Bokájához is elnyújtózik, halványan, de átütötte vére, mi mostanra már megszáradt, nem mert erősebben ráfogni, így a találomra bízta mennyire fog sajogni, mikor rááll. Mert a falnak vetve tenyerét ő is függőlegesbe helyezte magát és meg kellet állapítani, lehetne rosszabb is.
- Sikerült kipihenned magad? Próbáltam nyugton maradni és meglepő módon sikerült is, mert általában egy kicsit nehezemre esik sokáig csendben és egyhelyben maradni, kivéve, ha al..szom. Hem! – Valamiért nem akarta Sybaris orrára kötni, hogy egy hunyásnyit sem aludt, de próbált nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak. Elvégre lesz még éjszaka, rögtön az elkövetkezőn be is pótolhatja azt, ami ezen elmaradt. Habár ez a gondolat egy cseppet más felé csalta, nagyon más felé, két puha rózsához, mit volt szerencséje ujjaival illetni. Rögvest indult meg az asztal felé és próbálja erőteljesen meggyőzni magát, hogy ilyen apróságtól, mint Sybaris ajka és a csók szavaktól nem feltétlen muszáj, azonnali hatállyal elvörösödnie. Nem kimondottabban művészet őt zavarba hozni, de megpirítani még senkinek sem sikerült orcáit, eddig. Akadálymentesen jutott el a bútordarabig, megspórolva azt is, hogy belerúgjon a szék lábába, felvette tarisznyáját. Bele nem nézett, csak kívülről tapogatta meg, semmi felesleges nem volt benne, sőt, elbírt volna még néhány holmit, de ez a darab nem követte a hirtelen váltást. Némileg kényszeredve húzta fel bakancsait is, próbálva még csak nem is sziszegni, amúgy sem kígyó, hogy tegye.
- Mehetünk is, készen vagyok. Már csak az a kérdés lépcső e vagy az ablak? – Nem mondja, de erősen szimpatizál az ablakkal, a tériszony nem gyötri, érdekes is lenne és egészen bámulatos módon képes háztetőkről lejutni. Hihetetlen, de macska ügyességgel oldja meg az ilyen dolgokat is. S most már bátran áll szembe a démonnal, érezve, hogy nem lángol már az arca.

[Sybaris]

-Neked is.-*Közvetlenebb és rövidebb válasz, megszokott tőle, sőt, többnyire csak egy biccentéssé kurtul, ám itt ez a megoldás nem működne. Mégsem bánja, hogy nem fukarkodhat annyira a szavakkal, hiszen ezek mai első hangjai, szívesen adja Neki. Kicsit szégyenli, hogy ennyire hosszan terhelte ilyen kényelmetlen pózban- hiszen van ágy, matrac is, mégis, valahogy fel sem merült ötlete. Elég volt pusztán a közelség, néhány perc belőle, hangjából, hogy higgyen neki és gondolkodás nélkül elaludjon- bár mintha egy szemernyi félelem emléke is meglegyintené, de nem tudja már pontosan, miért vagy hogyan. Az ing tapintása elveszett, annyira önkéntelen mozdulat volt, akaratlan szorongás, hogy az ébredés is együtt találja még őket.*
-Köszönöm.-*A válasz sem igen, sem nem- hiszen jól aludt, mélyen és rekordmennyiséget az elmúlt száz évhez képest, mégis, mi ez a pár óra az évszázadhoz képest? Pihent, mert érzelmileg sokkal jobb már, sok dolog csillapodott és nem háborog már szüntelen, s így ő is kiegyensúlyozottabb, nem olyan nyomasztó az egész és nem feszítik annyira belülről az indulatok. Azt már nem teszi hozzá, hogy felőle egész éjjel beszélhetett volna tovább a közelről búgó, halk hang, ami annyira megnyugtatta, csak orra alatt mosolyodik  el azon, hogy valaha pont azon puffogott, hogy ez az őrült lián még álmában is monológol. Aztán Ai szöszmötöl és készülődik még egy kicsit, mielőtt újra megszólalna és Sybaris szemöldöke épp csak hangyányit rándul, így kora reggel az arcvonások, főként ha senki sem látja, szeretnek rakoncátlankodni.*
-Ablak, de csak egy feltétellel.-*Nem fejti ki bővebben, csak arrafelé tereli a másikat finoman, elsőként mászva a párkányra, várva, míg Naae csatlakozik. Az egy feltétel ugyanis, hogy csak az ő segítségével és felügyeletével, mert a kergekóró vonásokból igen sok megőrződött, évek ide vagy oda. Viszont éppígy megmaradt az ő szinte mindenre kiterjedő figyelme, szőrszálhasogató szigora és féltése is, ami nem engedi feledni, hogy a szőkaség nincs fizikailag csúcson, dacára, hogy gyorsabban gyógyul. Nem fogja hagyni, hogy a sérült lábára ugráljon, mint egy nikkelbolha, ez világosan kiolvasható a gondolataiból is, különösebb turkálás nélkül. Szelíd erőszak ez az önfejűség, s jobb is, ha nem az udvarban landolnak, mert a szolgálók korán kelnek- ha a másik felmászik, ajánlatos lesz kapaszkodnia, mert Sybaris szárnyait bontogatja illúzióinak jótékony, láthatatlanná tévő köpenye alatt, hogy hátrafele elrúgva magát a tetőre jussanak. Onnan könnyebb lesz rendesen felszállni, ha a leiyfen elárulja, hova tartanak- a lélekrablót, sem a sárkány maradék töredékét sem érezte már a szobában, de nem kérdezett, ahogy sosem tette. Nem feszegette mások titkait, semmi olyanba nem ütötte orrát, ami nem tartozott rá, s ez kétszeresen igaz volt Sameraira; azért is, mert ő még azt is megosztotta vele, ami igazán lényegtelennek tűnhetett mások szemében, így nem volt oka arra, hogy tartson tőle, eltitkolnak előle bármi fontosat. Kiérezni kiérezte a rejtegetett dolgokat, a hazugság szagát nem állhatta, de most csak ők rejtőzködtek és a pékségek ontották az utcára a friss illatokat. A levegő még szinte borzongatóan hűvös, a fény épp csak kezd magára találni és erősödni, kakasszó se nagyon hallik.*
-Gyere-*nyújtja kezét, hogy egyszerűbb legyen felkapaszkodni és elindulni- ha így mennek, sem a fogadós, sem a szobalányok, de még az utcán járókelők sem fogják tudni, mikor és merre illantak el, nyomuk sem marad.
Annak a néhány erőteljes szárnycsapásnak a zaját is illúzió fogja fel, amikkel a kémény mellé emelkednek, ahol leteszi az eddig magához szorított félvért, mert még irányra van szüksége, s tarthatja ennél kényelmesebben is, ha nem lesz ellenére. Kicsit tiltakozik valami belül azellen, hogy ismét megváljon tőle és érintésétől, de amennyire lehet, udvarias és előzékeny marad, türelmetlensége ellenére.*
-Merre tovább?-*A kérdésre összevont szemöldök felel, mintha nagyon fontolgatná a választ, majd csak egy intés, ami kezdetnek megteszi. Hogy mi is a pontos cél- menekülés, rejtőzés, reggeli avagy valami más, majd eldől, addig is még néhány hasonló ugrás tetőről tetőre, látatlanul és azzal a könnyű, rejtett örömmel, hogy büntetlenül érhet hozzá.*
//folyt. oda, ahova szeretnéd ^^//