[Sajnálom.]

Mert gyönyörű

-Sajnálom.- csendesen, tisztelettel mondja, amint az állathoz ér. Annak bársonyos tekintetét elkapja, megragadja, éreztetni akarja, ez nem csak egy szó, ez valóság. Az ő valósága.
Évekkel korábban súgta ezt utoljára, akkor még bódultan, szerelmesen, csüngve annak minden szótagján. Eltökélten és oly mély bánattal formálta, hogy az ártatlan szív meghallja a megvallott igét.

Sajnálom, de szeretlek. Habár akkoriban a helyzet kissé más volt. Igaz, nem az érzést sajnálta, hanem a tettet. Azt, ahogyan az éjben a sápadt ajkakra tapadtak sajátjai, ahogy faltak, mohón, vágyakozón, ahogy nem létezett más, csak az a végtelen illat, az a gyönyörű íz.
 
S most, újra kimondta. Sőt nem csak mondta, így is érzi: sajnálja. A mindig büszke, rideg, szürke gyilkos, aki valaha érzett, valaha sajnált, most újra..

Megrémíti. Zihálna, csapna, sebeket tépne magára, de megtanulta, neki nincs joga ehhez. Nem jár feloldozással, nem hoz megbocsátást akármit is tesz. Ő nem érdemli. Ő csak sziklába vésett karc. Ő csak hideg csend. Ő csak jég. Ő a bűn.

Szaggatott fúj a levegőbe. Markok szorongatják szívét, de arca kifejezéstelen marad. Mintha a vonások csupán rendezett alkotórészei lennének egy festménynek. Örök mozdulatlanságban maradt arckép.

Fejébe gyilkosan röhög fel a keserű vonítás, majd a nyüszítéssé halkuló hang tovább zajong. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Bűnhődés. Mások idővel kegyet kapnak, nem fáj többé, nem cseng a bűntudat, béke ül helyére vagy felejtés. Neki miért nem? Ő miért.. miért rosszabb vagy kevesebb, mint a többiek, hogy ezt érdemli?

Ajkába harap. Vércsepp. Egészen az álláig folyik. Vörös. Sötétvörös. Bordó. Nem fél, hogy az állat támad, hogy megkívánja, hogy életét ontja érte. Érez benne valamit. Valami ősit, valami csodálatosat. Nem fogja bántani, vagy, ha igen, akkor annyira, amennyire megérdemli. Nincs az a kín, ami rosszabb lenne az emlékeknél.

Letörli a vért és még nézi, ahogy a teremtmény szépsége egybeolvad a természetével, ahogy fájdalmát enyhíteni próbálja, ahogy a foltok tengerként hullámzanak a homokban.

Régi képek. Rohan, karján vágott seb, aztán homok. Égető. Majd a saját üvöltésének visszhangja, ami már csak gyermeki fejében zúg..

-Bolond, te bolond, Gyönyörűség! Miért teszed ezt magaddal? -szelíden szól hozzá, ami vonásairól hiányzik, az hangjában él. Érzések, gyengédség, együttérzés. Talán csak a pillanatnak szól, talán a helyzet csalta mindezt ki torkából. Dal van a hangjában. Most nem keserű, nem csípős, nem rágalmazó, hanem oltalmazó, törődő..

Lehajol hozzá. Halovány döbbenet, ahogy az állat ölébe mászik. Már-már önkéntelen simogatni kezdené, akár azt az csöpp macskát, azt..

Dorombolva húzta fel hátát, hogy tenyerembe dörgölőzzön, finom érintését önként adja nekem. Én csak daloltam és simogattam a csöpp testet egészen sötétedésik. Sirató. Hullócsillagok. Égi eső. Könnyek..

Fogait összepréseli mielőtt énekelni kezdene, elemeli kezét, mielőtt beletúrna a bundába. Helyettük a kötést tekeri le tenyeréről. A vér már beleitta magát és a hús zsibbad, nem is érez, de az anyagfoszlány legalább arra jó lesz, hogy ellássa az állat sebét. De az felzajong, majd elmoccan, és ő nem elég gyors. Félmozdulat. Utánakap, levegőt szorít.

A nyávogás, az ütem egészen igéző. És azok a szemek.. ahogy kavarognak, az értelem bennük.. és még valami más is, egészen festői. Túl tökéletes. Kissé elveszik az íriszekben, kóstolgatja a pupilla körül az árnyakat. Fájdalomra eszmél. Sérült kezét marokba szorítja. Csepeg. Bíboros.

A teremtmény nézi őt. Mintha mutatni akarna valamit, mintha menni akarna. Menjen? Lehet, hogy az égiek üzennek így. Lehet, hogy megbékélhet végre, hogy felejthet? Lehet, hogy csapda? Hogy életét veszti?

Az is jobb, mint így élni..

Összeszedi a sodrás mellett hagyott holmikat, nem öltözik fel. Elindul az állat felé. Megtorpan, ahogy eszébe jut pengéje, de csak egy régi, csorba tőr volt. Nem fontos. Mégis, mintha kicsit meginogna. Nem fontos.

-Hova szeretnél menni? -hajol a foltos állathoz, hogy szinte alig szóval, tőle szokatlan előzékenységgel súgja kérdését annak fülébe. Nem tudja, miért, de úgy érzi megérti őt, a szavait.. Talán megbolondult.

Ujjai a foltok közé túrnak. Szemeit lehunyja, ujjait elkapja onnan. Mégis mit csinál?! Az érintése is mocskos.. miért szennyez be valami szépet, amiben már így is kárt tett? Mégis.. hogy képzeli?! Magának szegezi a kérdéseket, megbotránkozva, gyűlölve saját lényének minden cseppjét.
 
Nincs többé muszáj. Nincs többé muszáj. Nincs többé muszáj.

-Veled tartok.. -leheli némi habozás után, de ezt már inkább magának, semmint a másiknak.. Végül újra az állathoz ér, ezúttal csak épp érintve őt. Keze remeg.

Vétkezem?

[dönthetett]

A víz a bőrre tapad, dért csal rá, némán kacarász annak heves tiltakozásán. Fojtja, és az fullad, de a habok röhögve öltik nyelvüket. A dallam elhallgat benne, már csak az állat ritmusa marad. A test vonít, de nincs ki meghallja. Gyenge, halk könyörgésbe kezd, légért sóhajt, és az ajkak nyílnak is, de fagy ömlik a torokra. Szemek hunyorognak, ösztönök rúgnak, élni akar a mozdulat.

Régi emlékek ébrednek a halál ízére. Rettegett, didergő csókok, lila ajkak, üveges tekintetek. Tébolyult kalapál a szív mellkasában, mintha a vér, amit pumpál segítségül szolgálhatna. De nem. A múlt, mintha a cseppekkel együtt ömlene, s míg a jeges habok a testet ostromolják, a képek az elmét. Nem akarja. Nem kell neki. Nincs többé múlt. Nem létezik. Nincs több érzés. Meghaltak mind.

Aztán valahogy nyugodni látszik a gyilkos. Egész lényege egyként sóhajt fel fél-megkönnyebbüléssel, hogy aztán az izmok ernyedjenek, az érzések elhűljenek. Lebeg. Érzi a veszélyt, a fenyegetést, de nem fél. Nem félti életét, nem érez a tettek mögött szándékot, inkább valamiféle érthetetlen vágyódást.

Ujjait mégis a tőr köré csavarja. Lábaival gyengéden zavarja a habokat. Nem fog elmenekülni, nem fog megfutamodni, ha kell, életet ont. Elvesz valami gyönyörűt a természettől, végül pedig alázatos hálával szolgáltatja majd vissza. Mégis a gondolat, hogy megölje a foltos szépséget, elkeseríti. Nem akarja. Vigyázni kell a jót, ami még van, tisztelni azt, és alázattal szeretni, roppant bűn lenne pusztulást hozni rá. De nem lát más választást..

Ahogy elindul felé, ő a pengére mar. Újra gyilkos lesz? Egy újabb ártatlan gyilkosa..?  Szíve vad hajrát kalapál, vére pezseg, izgatottság uralkodik el rajta. Az életével játszik. Szereti ezt az érzést.

Amint az állat lábához ér és a vizes szőr puhán simul bőrének, ő megretten. Egy se-pillanatig levegőt sem vesz, csak a penge élével csap. Majd mielőtt a másikon súlyos sebet hagyna, kezét visszarántja, tenyerébe fekszik a tárgy, saját húsát szaggatja fel, nem az állatét.

Kezéből zsibbadtan bukik ki a tőr, a képlékeny pedig mohón nyeli magába, felfalja, homokot hord rá, eltemeti, magáévá teszi pillanatok alatt.

Nem tette meg. Nem ölte meg. És.. milyen nagyszerű érzés. Megkímélte, képes volt ellenállni a halálnak, képes volt nemet mondani a pusztításnak. Különös derű költözik lényébe, valami megfoghatatlan és új.

Bódult boldogan szaggat nedvesen testéhez tapadó ruhájából, markára csavarja. A vér átüt, de nem figyel tovább rá. Macskaszerű lény után bukik, hogy megnézze, mekkora sebet ejtett rajta, s ha kell, bekötözze neki. Nem retteg már, nem félti életét, halandóságát..

Mert.. életében először másként is dönthetett. Mert.. képes volt, nem elvenni.. mert.. most megmenthet valamit, aminek az ő keze által kellene pusztulnia..

nincs többé "muszáj"..

Silya kedvesnek

Sors. Fojtja a szó. Gyötri a tény, hogy valami uralja, vezeti, mint egy kölyköt, akinek fogni kell kezét, mert különben eltaknyol. Viszolyogva nyeli dühét, miközben ujjai ökölbe szorulnak. Nem hisz az istenekben, fensőbb akaratban, még a sorsban sem. Nincs hite, nincs miért hinnie. Ha tiporni akarják, hát, tegyék. Ha sikerül nekik, hát, leljék örömüket benne, röhögjenek rajta, de akkor sem ismeri el nagyságukat. Egyszerűen, mert nem azok. Soha nem lesznek azok. Viszont.. ha elbuknának, rettegjenek, mert bosszúja hosszadalmas, kegyetlen és fájdalmas lesz.

Köp. Undorodik. Rühelli a gyötrelmes, magukat valakinek hívő senkiket. Azokat, akik reményen, primitív eszméken csüngnek, hatalmasnak érezve korcs nyomorukat, csak öntelten, vigyor mögé bújva. Lélegző szennyek. Iszonyodik az emberektől úgy általában. Egy sem különb számára, mind ugyanolyan: szeretetéhes, önző parazita.
Szaporán lélegzik, lépteit sietősre veszi. Még így dühtől megvadult szívvel is ruganyosan mozdul, halkan, susogva lép a fák közt.

Chh.. meg kellene nyugodnia. Hiszen most kellemes, csendes minden. Nem érdemes a pórnép mocskát szórni egy ilyen békés helyen. Megdönti törzsét, vállát rogyasztja, biccent, hogy bocsánatát fejezze ki a természet előtt. Többet érdemel csend, mint hogy ily módon, halandó butasággal bántsa azt. Szégyelli, hogy megint hagyta, hogy érzelmei befolyásolják. Bosszankodva a levegőbe rúg. Szemei szomorúan csillannak még meg, majd az utolsó érzelem is üvegessé fagy, elkallódik a szembogár mögött.

Elhagyta az utolsó várost is már napokkal ezelőtt. Nyugalomra vágyik. Nem akarja látni a halandóságot, hallani a ricsajt, amit csapnak, belélegezni a zsarnokok bűzös örömét. Másra vágyik. Bolydulatlan csendre. Nem kívánja a csontos, elemózsiáért epedő markok zörgését újra és újra, visszatérő rémálomként üdvözölni. Valódi értéket kutat, őszinte csodát. Mindezt egyedül. Egyedül. A legszebb szó. Elégedettséggel tölti el, biztonságot ad. Csodálatos így.

Lassít. Lehajtja fejét, cipője hegyét méregeti, majd a földre siklik tekintete. Mindig így sétál. Megszokás. Belé égetett habitus. Akárcsak, hogy a mellkasát hűen tapogató medálra téved olykor keze, akaratlan szorongatva, simítva azt, láthatatlan zokogást kényszerítve lelkéből. Ekkor gyémántos, tiszta könnyeket ejt a benne lévő töretlen, gyermeki rész. Ő keblére veszi azt, ölelve csitítja, gyengéden súg neki altatót, hogy felejtsen, mert nem emlékezhet, nem szabad neki. El kell fednie üdén ragyogó íriszét, mély álomba ringatni hiszékeny tisztaságát. Csendesen. Csitt. S míg szunnyad, elássa őt. Földet hord, durván szórva rá. És először szőke kócosa tűnik el, majd porcelán bőrén fest gyászszínt a fekete humusz, végezetül csöpp testét falja a föld. Sápad lényében színe, egészen fakó lesz. Csilingelő dallamos emlékek fúlnak el, alig hangja nyughelyébe veszik. Ő fejfa helyett lábnyomot hord a sír fölé, talpa íve tapossa a sírba: Itt nyugszik egy gyenge, szerető szív.

Megszokás. Kelletlen nyújtja magát bennem. Tisztátalanná tesz, elgyöngít, szívemet dobbanásra bírja. Eszembe juttat téged, az örökkön változó eszményt. Felidézi bennem nyugvó, álmodó képed. Hollószín tincseid, vörös ajkaidat, pisze orrod ívét, és a hangod. Óh, a hangod, azt a mesés bűvöt, mivel csalfán hintetted lényemet. Mindennapi lettél, te lettél minden napom. Hittem neked. Hittem benned.. Elhagytál.

Ocsmány vádak. Zargatja el gondolatait. Mélyet szippant a levegőből. Friss. Még szemét is lehunyja, hogy egy pillanatra érezze, ahogy habok csapódnak szikláknak. Szereti ezt a hangot. Olyan cirógató, és egyben vad. De, mintha most más lenne. Furcsán zúg bele egy másik nyüzsgő halk, mint a.. mint a hízelgő duruzslás. A nesz irányába fordul, egy állat mered rá. Nem látott még hozzá hasonlót, de macskafélének mondaná. Bólint felé, jelezve, hogy nem szándékozik területét megzavarni. Valahogy mégsem akaródzik elmenni innen. Hadd nézze még egy kicsit őt. Hadd legeljen szeme a foltok ívén. Mindig is vonzották a természet különlegességei, ez a lény pedig igazán annak tűnik. Fürkészi. Nem érzi magát veszélyben, noha sosem lehet tudni. Aztán dönt. Maradni fog. Legalábbis még egy darabig mindenképpen.
Lustán lepakolja holmiját kicsit messzebb a sodrástól. Majd leveti ingét, cipőjét, szép sorban ruháit, élére hajtva teszi egymásra mindet. Csak a legszükségesebbeket hagyja magán, hogy tőrt csúsztathasson az anyagba. Anélkül nem mozdul, fegyvertelenül soha.

Apránként, kimérten halad. Tartja a távolságot, nehogy ráijesszen a másikra, vagy feldühítse azt. Először talpa érzi meg a hideget, hogy lúdbőrt csókoljon bőrére. Egy pillanatig tétovázik, majd előrelendül. Mellkasának túl hirtelen a fagyos, görcsösen tiltakozva szűköl tüdeje, de ő tovább megy. Lebukik a víz alá. Élvezettel sóhajtva bukkan fel. Nedves cseppek folynak végig vonásain. Dúdolni kezd csendesen. Dúdolni, vacogva magának..

[NÉV:]

NÉV: Nejma Tieren

EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: aranyherceg, homokherceg

BECENEVEK: -

NEM:Férfi

KOR:22

FAJ: Ember

JELLEM: Ő a vihar előtti csend. Sejtelem szőtte, tettekben megbúvó fenyegetés.
Erős jellem, szinte rendíthetetlennek tűnik. Nem sokat mutat magából, vagy, ha igen, ha úgy érzi, túl sokat látott lényéből valaki, akkor egyszerűen megöli. Visszaszerzi azt, ami az övé, bármi is legyen az ára.

Maga a vihar. Háborgó vész, gyilkos fénytöredék.
Őrült. Tébolyult elme. Valahol megtört. Vágyik a szeretetre, vágyik a figyelemre, vágyik a társaságra, de megtagadja magától, megtagadja még a tényt is, hogy szüksége lehet ilyenekre. Az ő világában nincs helye érzékenységnek, megértésnek, odaadásnak. Hideg számítás jellemzi tetteit.
Undorodik az emberektől, az általuk keltett ricsajtól, a fecsegéstől, üres szavaktól. Iszonyodik a férfiaktól. Megveti a hazugságot, az etikettet. Rühelli a jellemtelen lelkeket, akik álarc mögé bújva próbálnak valakik lenni. És.. viszolyog saját magától.
Tőmondatokban beszél. Kerüli a bárminemű kötődést. Rideg. Elutasítónak tűnik? Az is. Ocsmányul viselkedik, ha valaki kicsit közelíteni próbál felé. Ám felettébb udvarias, amíg csak látszatkapcsolatokról van szó; talán a neveltetése teszi, talán taktika.
Elviselhetetlen alak. Hisztérikusan reagál, ha valaki bőréhez ér, ő maga pedig megrögzötten ügyel, hogy elkerülje ezt.

A pusztítás után hulló, túlvilági könny. A siratót zengő, az enyészetet dúdoló.
Hosszú ideje csak egyetlen dolog van, amiben igazán örömét leli: a zene. Habár szinte soha nem hallani őt énekelni, vagy hangszeren játszani, amikor megteszi, egészen más valaki lesz. Gyengéd, elesett, érző..

MINDIG: csend, egyedüllét, bosszú, zene-dallam-melódia, nyugalom, csengettyűk, megfogható szép, apró csecsebecsék, homok, veszélyhelyzet, kísérteni a halált, medalionja, cinizmus, érinthetetlenség, tőrjei, különlegességek, nem átlagos holmik, hangszerek


SOHA: család, barátok, szerelem, férfiak, kötődés, emberek, zaj, érintések, érzelgősség, hazugság, múlt, emlékek

TITOK: Messie és Zora, múltja, a vér, ami kezéhez tapad, hiányzik bal oldalt két bordája

FÉLELEM: Szeretni és szeretve lenni

KÜLLEM: Mintha éjből fröcskölt ködöt hintettek volna szőke réteken. Lapockáig érő, vékony szálú, mégis sűrű haj; halvány, lenszín tincsek. Magas, nyúlánk test. Puha kreolos bőr. Karcsú, finom mozdulatok, mégsem nőies vonások. Sötétkéket szürkével ötvöző, hideg, kifejezéstelen tekintet. Egyféle erős parfümillat. Bódító. Őrjítő. Érzelemmentes hang, egyedül az iróniát hallani ki olykor belőle. Sötét, bő ruhákat hord. Nyakában medalion (amulett). Alkalmanként ékszerek.

ISMERTETŐJEGY: nyaka felső részétől álla hegyéig húzódó heg, különleges tekintet, két bordával kevesebb bal oldalán, különösen ejti a szavakat, kereszt alakú medalion, vére nagyon sötét bordó, szinte már fekete, vágás mellkasán

KASZT: kósza vándor, harcos (alkalmanként megfelelő bérért akármilyen munkát elvállal)

ELŐTÖRTÉNET:

Nejma Tieren, a harmadik örökös története - áll a könyvborítón. A vastag vörös kötés mögött befűzve néhány lap. Némelyik még üres, vagy vázlatos.

"Van egy vidék, mit sárga tengerként emlegetnek. A homokszemek ezreit sivatagi állatok mancsai bolygatják, már amelyek nem pusztulnak bele az útba. Ezúttal apró, pőre talpak hagynak nyomot a szemcséken. Az eltévelygett kócos nem messziről szökött, nem élné túl pár óránál tovább. Víz alig lelhető, a forróság pedig egészen az ember csontjai közé szivárog, hogy belülről falja fel az utolsó csepp nedvet is. Főként emberlakta vidék ez, de némely városokban, a hatalmasabbakban, akadnak halandók és halhatatlanok is a rabszolgaként tartottak között. Változó, hogy pompás, díszes paloták, erős védfalak vagy épp nyomorúság és szegénység van- e. Néhol mindkettő.
Egy ilyen településen született ő, az ottani uralkodó harmadszülött fiaként, ami természetesen hatalmas öröm lett volna, ha minden követelménynek megfelel. De ő, már születése napján elbukott. Atyja sosem fogadta el fiaként, mindig is afféle beteg hajlamként, fertőző nyavalyaként tekintett rá, még, ha az ő véréből, húsából való is volt. Minthogy a vér, nem válik vízzé.."

Kezében megáll a toll, ahogy egy szőkeség ront be az ajtón. Ráncai mögül érdeklődve figyeli a történéseket. A kölyök arca feldagadt, szája véres. Könnyei mocskot mosnak duzzadt vonásairól, de ezek csak könnyek, talán nincs is mögöttük fájdalom, hisz mosolyog. -Reta'k Gihil!-lelkes, mégis mintha nehézkesen jönnének a hangok. -Reta'k Gihil!- ismétli míg odaér.
Az öreg addigra már felkelt, és mély meghajlással térdel a gyerek elé. -Hercegem! Mi szél hozta erre?- intenzív, átható tónus, tiszteletteljes, alázatos. Jó írnok, mindig tudja hol a helye, feladatait is megfelelően ellátja. Ha nem így lenne, már nem élne.
A gyerek karjait átfonja a férfi nyaka körül, hogy édes hízelgéssel dünnyögjön neki. -Reta'k.. Reta'k.. engem nem a szél hozott! Ugyan, hogy gondolhatsz ilyet? Lábaimon jöttem, utánam pedig Kehir fivérem szaladt a karddal, mit apánkkal faragott -itt elcsuklik hangja-, így kicsit rásegítve a loholásra. Látod, nem a szél hozott!- megválogatott szavak, érett komolyság, mégis olyan kicsi, olyan esetlen. -Mesélj nekem Reta'k, mesélj nekem, kérlek!
Gihil pedig hosszasan mesél neki angyalokról, csodákról, hősökről, akik hercegnőket mentenek, sárkányokról, akiket elvakít a gyémánt csillogása, három kívánságot teljesítő dzsinnekről, és a világról mindenhonnan gyűjtögetett tudását csepegteti a fiú elé. Fabulák, melyeknek nem szabadott volna a herceg fülébe jutni, éltetik őt, a vén pedig csak regél és regél neki. Megkedvelte őt. Rossz írnok lett.

"Herceg volt, ám a király szemében szörny. Tulajdon apja gyötörte esténként, amikor senki nem láthatta, mindössze csendes zokogás visszhangzott a folyosókon. Anyjának fájt, hogy szerelme elégedetlen. Őrülten mássá akarta tenni gyermekét, megfelelővé az uralkodónak. Eleinte magát okolta fia mássága miatt, magát a lenszín tincsekért, a szürke, kékes tekintetért, pedig nem volt hibás. Idővel ő is úgy érezte, nem vele van baj, hanem harmadik gyermekével. "Ronda vagy fiam! Csúf vagy, nem életre való! Szégyene családunknak.." pusmogta fülébe esténként, hogy saját lelkét nyugtassa. Bűnt érzett, amiért nem elégíti ki a király vágyát. Meg volt győződve róla, hogy mint nőként, mint feleségként, alattvalóként elbukott. Többször életét próbálta venni a fiúnak, túl sokszor is. Érthető hát, miért indult egymaga, pöttöm kis batyuval, mezítelen talpakkal az aranyszín halál felé."

Mohón érinti, beteg mámorosan simítja bőrét. Árat kér a meséért. Játék csupán, játék.. Őrült, zavarodott kergetőzés. Csicsereg, szépeket fecseg, és a zsenge szív, mi folyton elfojtva vérzik, torkosan kér szeretetet, többet, még-még-még. Fiatal ő még, hogy megértse, fiatal ő még, hogy bánja tetteit. Ma este szépet álmodik, ma este jó lesz.. ma este szereti valaki.
Reta'k pedig egyre bűnösebbé válik. Percről percre, napról napra vétkezik. Közben tolla sercen, történetet ír, igazságot rögzít.

"Nálánál nem sokkal idősebb öleli keblére a félholt, nemes sarjat. Saját rongyaival takarja, utolsó korty vizét önti száradt ajkak közé. Hátára veszi, homokot tapos, hosszú-hosszú órákig bolyong. Napokig táncol a halállal a herceg, sarkára lép, andalog, elemésztődik benne. Nem tud magáról, nem tud a világról, nem tud fájdalmáról, nem tud megmentőjéről, nem tud semmiről.
Messie-nek hívják a fiút, ki nedves borogatást tapaszt homlokára, ki megmentette, ki szintúgy menekült, csak nem a fényűzésből, hanem a piacról, ahol az áru ő volt. Bujdos vele, rejtegeti őt, kincsként vigyázza a szalmaszín hajú, fésületlen kölyköt."

Elborzadva hajol a tetem fölé. Elhűlt. Szavai elillantak. Megfagyott. Döbbent.
-Reta'k Gihil halott. Reta'k Gihil halott.- motyogja a nyolc év körüli Siraj. Nem könnyezik, de látni rajta, ahogy szenved, ahogy eped.

-Reta'k Gihil halott.

Nejma számára ez, akkor a lehető legnagyobb csapás volt. A férfi jelentette számára a szeretetet. Abban a hitben élt, hogy ő mentette meg, amikor életében először elszökött, hogy ő gyógyította, gondozta. Azt hitte, hogy éjjelente ő az, aki kezét cirógatta. Tévedés volt. Reta'k Gihil életében ugyan hűnek, és igaz szeretettel bírónak tűnt, de közben csak élvezte, ahogy a herceg érzéseire, mily módon képes hatni. A király, amint rájött, mit művel a fiúval, megölette az árulót. Mint utóbb kiderült, Messie volt az, aki mindenét kockára téve lehelt lelket belé, hogy ő volt a titkos segítő. Csak a hercegnek nem árulták el.
Az írnok halála sok mindent megváltoztatott. A férfi alkotásait elégették, csupán néhány jegyzet maradt meg, mely Nejma Tieren herceg emlékét veti papírra. De én mindig ott voltam, minden lélegzetére emlékszem, minden könnycseppre, mindenre, amit érzett. Emlékszem a talpa formájára, arra, ahogy súlya miként hagyott nyomott a homokszemcsék közt, arra is, hogy miként érzett, amikor érintett és érintették. Mindent.

Mint Reta'k rátapintott a lényegre, nem volt könnyű sorsa a kölyöknek. Egyrészt, mert olyan elvárások elé állították, amiket, ha kifordult volna magából, se tudott volna teljesíteni, másrészt, mert sokáig senki sem szerette. Akiknek simítani kellett volna, csapta; akinek felsegíteni, ellökte, akire felnézett, rátaposott, akit szeretett, kihasználta őt. Ha sírt, tovább csépelték, ha csendben volt, ordításra késztették, ha ordított, torkára marták a hangot. Nem nevethetett, nem dühönghetett, nem érezhetett, de akárhogy is igyekezett, nem tudta elfojtani magában elemi csapongásait: kacagott, tombolt, szeretett. Altatóként dúdolták neki, hogy mennyire kevés, mennyire rossz, mennyire felesleges, mennyire szégyenteljes ő. Álmaiba itták magukat a hideg szavak, lelkére telepedtek, tudatába égtek.
Más még beszélni sem tudott abban a korban, amikor ő már senkinek érezve magát próbált jobb lenni, érni valamit szüleinek. A vele egykorú gyerekek még sárban fürödtek, ő pedig zenével szórakoztatta a tehetősebb vendégeket a kastélyban. Ilyenkor büszkének tűntek szülei, és olyan kedvesek voltak vele, mint máskor soha. Ő pedig megelégedett ennyivel. Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Gihillel. Onnantól kezdve pedig ő jelentette neki a szépet. Halála ez után elveszett A fiú megtört, de nem mutatta. Húgáért erős akart lenni.
Zora. Azt jelenti hajnal. Nejmának ő több volt, mint pirkadat. Virradás volt a sötétből. Új esély. Csoda. Ám a csöpp lány mindig is beteges volt. Gyenge testét a szolgálók a legkisebb fuvallattól is óvták. A vidám mézszín bőr sokszor halottasan sápadt volt, a ragyogó fekete tekintetből pedig gyakran hiányzott az élettel teli csillogás. Számára mégis ő volt a legkedvesebb, legjószívűbb, legjobb teremtmény, akit csak ismert. Valaki, akiért élhetett, akiért élt, aki célt adott neki. Szerette őt. Ez bőven elég volt neki, hogy bármit megtegyen érte. Tanította, nevelte, mesét mesélt neki, énekelt hozzá, megmosolyogtatta.
Egyszer, évekkel később mégis belázasodott a hercegnő. Senki nem tudott rajta segíteni. Nejma sem. Utolsó perceiben is fogta a forró kezecskéket, csókolta őket, könyörgött az égnek. Nem hallgatták meg. Elragadták tőle őt is. Órákon keresztül eszeveszettként viselkedett. Őrjöngve zavart el mindenkit. Sikított, toporzékolt, kifordult magából, engedelmességéből, nem érdekelték a következmények. Tizennégy lehetett, a büntetése súlyos volt. Félholtra verve, élelem nélkül zárták rácsok mögé szülei, mondván, kell neki idő, hogy lenyugodjon. Mielőtt éhen halt volna, Messire könyörgésére kiengedték. A fiú vállalta a felelősséget a herceg minden leendő tettéért, s habár Nejma már nem emlékezett rá, nem először mentette meg az életét.

Messire odaadása mélyebbről fakadt, mint azt ő, vagy bárki más megérthetné, sorsa volt ez, talán több is mint a végzet. Onnantól kezdve nem mozdult a herceg mellől. Éjjel és nappal kísértetként követte, ha gyenge volt, ápolta, ha boldog, örült vele. Odaadó barátja volt, odaadó őrzője, odaadó társa, több.
Évek teltek el, habár családja továbbra is kegyetlenül bánt vele, ott volt neki Messie, akihez egészen máshogy kezdett ragaszkodni, mint azelőtt bárkihez. Noha nem volt nála idősebb csak két évvel, sok mindent tanult tőle. Önzetlenség, odaadás, igazi szeretet. Nem számítottak a verések, a megalázások, amiket idővel egészen máshogy látott, nem számított az sem, hogy anyja megpróbálta elvágni torkát, hogy bátyai gúnyt űztek belőle, sokszor addig verték, amíg aléltan nem esett össze, semmi nem számított, mert ott volt neki Ő. Kapcsolatuk titkos volt, és tiltott.

"Azt suttogják, a harmadik hercegnek szeretője van. Haragos ajkak pletykálnak, az aranyhercegről csúf dolgokat. Embertől szolgának, szolgától úrnak, úrtól tanácsosnak, tanácsostól királynak pöckölik fülébe a sokat sejtető szavakat.

Ujjak túrnak alabástrom tincsek közé. Édesgetve futnak végig, hosszan simítva a szálakon, egyenként. Ajkak tévednek ajkakra, összeolvadva gyújtanak szenvedélyt tekintetekben. Vörös pír arcokon. Forró leheletek kavarodnak a tettek szünetében.
Pillanatra megáll a por a levegőben, mikor a cirógató ujjak, gyilkosan csavarják a fürtöket, amikor az érintések csattannak, a csókok tépnek.

Katonák özönlenek, folynak szinte, mint a méz. Cseppenként telítik meg a szobát, ragadják meg a két fiút, s hurcolják el az idősebbet. A hercegnek hosszú éjszakája lesz, hosszú fájdalmas éjszakája. A szolgáló pedig.."

Sokan gyűltek össze. Emberek százai sűrítették be magukat a főtérre. Kivégzés van. Akasztás. A legifjabb herceg is jelen van. Még legalább egy év, mire eléri a férfikort, még nem kéne itt lennie, de a király arra hivatkozott, hogy mivel őt árulta el a nyomorult, ezért engedélyt kap arra, hogy ilyen fiatalon végignézze. Az említett görcsösen összerogyva marja magát. Testét véresre kaparta már, szemei alatt hatalmas karikák, de nem sír, egy herceg nem sír. Torkához penge szorul láthatatlan. Kezei bilincsben. Nem érti, mit mondanak, csak egy nevet suttog. A szavak összefolynak. Vádak? Árulás?
A bitófa készen áll. Messie nyakára hurok szorul, igazítanak rajta, mégiscsak szégyen lenne, ha túlélné. A kötél dörzsöl. Eltűnik a talaj. A lélegzet elfogy. Üveges szemek mögött csupán egyetlen fagyott szó, egyetlen megmaradt érzés él. Szeretlek örökké.
A herceg pedig visít, ordít, zokog. A nép rosszmájúan pusmog róla. Nincs többé senki.. nincs többé senki.

Még aznap vágást ejtett mellkasán, hogy ne felejtse, hogy ne felejthesse. Hónapokig tartott kínzása, tettei megtorlása, majd kitagadták. Rabszolgának adták. Miután megerősödött, hogy elszabadulhasson a fogságból, ölt. Rengeteget ölt és változott, lelke fekete szörnnyé formálódott röpke évek alatt.

Homokba mar. Szórakozottan ujjai közé veszi. Könnyek folynak szeméből. Összerogyva zokog. Fuldokolva sír.
Nincs többé senki.. nincs többé senki.

FELSZERELÉS: tőrök, épp szükséges ruhák, váltóruha, táskában ékszerek, apróságok, relikviák

EGYÉB MEGJEGYZÉS:-