Lírics és partja

[KáoszFöldje]

A kis folyó, amit sodra veszélyessé teszi.
A Tündér Völgy tavának egyik táplálója, alábukva a hegyeknek azok túloldalán, egészen közel a lábukhoz bukkan fel és szalad át a mezőkön, erdőkön, hogy nem sokkal a Liget előtt kettészakadjon. Afurként fut tovább Földlak mezőségeit táplálva, majd eltűnve, a föld alatt haladva tovább, hogy elérje a tengert.

De Líricsként egészen Görbe völgy utolsó szegletéig halad a felszínen, majd eltűnik és csupán a nyomát kutatóknak buzgárokat hagy fenn. Nem töri fel a Syatar szikkadt talaját, a föld alatt fut tova. Ám, hogy a tengert eléri e?

[Naae]

Dance to the moo

- Ezt csak példának hoztam fel ..*Szúrta közbe halkan, igen, csak egy példa volt, de talán hanyagolnia kellett volna a két lábon járókat. Túl bonyolultak, bár kiismerni egy részük nem lehetetlen, hanem könnyű, a fennmaradó ismeretlen pedig ritkán mérvadó. Ritkán mi? De ha igen, ha nem marad meg abban a jelmezben, mit mindenkinek mutatott oly meglepetéseket okozhat, amelyre még egy éles elme sem számíthat. Mosolyog. A fákat kellet volna megnevezni, a példa alanyaiként, olyanokat, amelyek egy tőről fakadnak, de a folyó két oldalán, csak arra várva, hogy ágaik végre összefonódhassanak. Naiv, de nem feledkezik meg a többiről sem és egyenlővé téve a mérleg két nyelvét, foglalja hozzá a borús érzelmeket, mert nem csak a szeretet fűzhet össze két lelket, a gyűlölet éppen olyan szoros kapocs. Csak mindent a fordítva cselekszik, árt és keserű fájdalmat hagy, míg a kiváltó pillanatokig élvezheti győzelmének édes mámorát és végül benne sem marad csak üresség. Kérdezné, kérdezte és fogja is még, mert nem bölcs, hogy mindent értsen, kezében pedig hiába pihen minden idők fonala, nem válogat. Még nem. Nem fogalmazza át, vagy bővíti ki mondatát és nem is kontárkodik az elhangzottakba, csendes, egyetértő bólintással adja meg a másiknak az igazat. Mert igaza van. Ilyen egyszerű az egész, ahogy kérdésére érkező válaszok is, komor tompasággal koppannak elméjében. Igaza lenne ennek a lánynak? Szörnyeteg, hogy ennyire nem érdekli mások élnek e vagy hallnak, s eme utóbbit önként is szívesen osztja? Egyet keres most azok közül a szálak közül, hányszor fogadta meg, hogy nem ér hozzájuk, hogy békén hagyja az egészet, de talán csak gyenge, hogy nem áll ellent. Igazából nehéz nem élni azzal, ami születéstől kezdve megvolt és mindig készségesen hajlott akarata szerint.
Figyel, hogy elevenedik meg számára is a másik tánca, könnyed forgása és előre érzi, talán az ujjára csavaródó láthatatlan szál véget, hogy sajogni fog még a mai napon a lelke. Melyre nem eshet panasza, elbír és kibírt már sok mindent, a mai nappal és az utána következőkkel is meg fog birkózni, míg van miért, kiért.. Szólásra nyitja száját, de végül hangot sem ejtve csukja be, oldalra pillantva, elvéve tekintetét a táncolóról. Riadalmát mintha a szél fújta volna el, ugyan csak az ő balga képzelete volt képes azzal korholni le, hogy megint bajba keveri magát, óvatlansága miatt. Elméje azonban már rakatra halmozta a kifogásokat és mentségeket, hogy a hallottakat bizony nem úgy kell érteni. Ezek között még is akad egy foszlány, ami kedvességgel mosolyogja meg a kérdő szavakat, de Naae még is titkolózva tartja meg magának ezeket: „Nem loptam, te kérdeztél!”. Az újabb levegőbe kapó szavak váratlan érik, acél hidegségével borzongatva meg, ahogy a fájó kérdéseket megalkotják, pedig magában gondosan elzárta őket és most kíméletlen tépték fel ezeket az ajtókat. A mosolya még kitart, ahogy szembenéz a kétely önelégült arcával, egyszer megszabadul tőle, egyszer megszabadul az összes balga kérdéstől. Mert szíve méltatlankodva háborog, nincs helye kételynek.
- Azokkal a kérdésekkel állítasz szembe, amelyektől félek és így kimondva, még rémisztőbbek. Nem baj! .. Most az a fontos, hogy megtaláljam, él, ebben biztos vagyok .. a többi, nos .. az jön utána. Ne hidd, hogy álltatom magam, ugyan úgy szembenézek azzal a lehetőséggel, hogy nem kellek neki, vagy, hogy én hagytam el. Elég, ha beszélhetek vele. *Valóban így helyes? Most úgy érzi, csak találja meg és utána ráérnek a kérdések, mert nem csak ennyi van. Ezek csak a zsarnokok, akik folyton szót követelnek, figyelmet, hogy azok kezére játsszák, akik azt akarják törődjön bele abba az életbe, amit kapott, amit újonnan formáltak számára. A tekintete az ég felé vándorol s meg is állapodik ott, könnyebb, sokkal könnyebb elnyelni, újból bezárni a forrongó fájdalomszilánkokat és átgondolni az eljövendő perceket. Érzi, ahogy a szőrgombóc a lábához telepedik és a kérdéseit is hallja, de nem veszi figyelembe, ahogy az óva intő öregekre is csendesen ráripakodik. Hallgassanak! Nem tökéletes, s nem is kell úgy viselkednie.
- Hah .. Nem fogsz szomorúnak látni és a kételyt sem fogom csak úgy engedni, hogy hatalomra jusson, túl makacs vagyok, de tartozom egy válasszal. Az okkal. Azzal, amiért álomba zuhantál és sok év múltán megébredtél. *Kezét nyújtotta a lány felé, felkínálva a válasz lehetőségét, valaki más emlékeit, ami választ adhat. A fonal elvezette egy pillanat alatt a kezdethez s onnan a mához, a lány egész életén át, azokat is megismerve, akik valamilyen módon kapcsolódtak hozzá. Most már lopott, nem gondolatban született szavakat, hanem emlékeket, bár egyet sem tartott meg és még is talált számos tor képet, amelyeken felismerte kotnyeles testvérének a nyomát.
Mintha karnyújtásnyira lennék tőle, de még is mérföldek választanának el. És őt hiába kérdeném, lelkét írták át, talán éppen ő .. mit kéne tennem ellened? Káosz istene, mit?

[Silya]

Nejma Részére              

 Apró állat érkezik a partra. Kecsesen ugrik a patak közepén tanyázó nagyobb köre, mire bohókásan csap fel annak vize. Csíkos bundáját meg is nedvesíti. Hideg, kellemesen hűvös, mi végigrázza egész testét. Lerázná magáról szinte azonnal, de hagyja, hogy a hideg cseppek, beljebb cikázzanak, egészen bundája tövéig, ahol elérik bőrét, és kellemesen csípni kezdi azt, míg fel nem melegszik. Hideg víz... Csípős, kellemetlen... De olyan tiszta és gyönyörű, hogy nem állhat neki ellen.
 Egészen a kőre fekszik, hogy egyik mancsát, bohókásan bele nyújthassa annak habjai közé. Ez már nem fog felmelegedni... Végigborzongatja az átlátszó tükörnek minden cseppje, egészen farka végéig, mit nem idegességéből, csak játékból csóválgatni kezd.
Játszanak vele a cseppek, az éltető vízfolyam...
Karmait kifeszíti, és hadonászni kezd. Karmolja a vizet... Nem tenné, ha tudná érez a folyó, de mivel nem fáj neki, ezért mókásan játszani kezd vele. Csap fel, még több, még hidegebb csepp... Hideg. Olyan nagyon hideg.
 Lefordul a kőről, a víz alá bukik, és érzi, ahogy torkába szaladnak a folyékony, számára be nem lélegezhető oxigén. Fojtogatja. Köhögnie kéne, prüszkölni, de még nem... Pillanatok telnek el, majd hirtelen felugrik onnan, újra a kőre. Teljesen elázott, köhög... A szél csak gyengéden fúj, mégis számára, most pokolian hideg, és rázza egész testét. Fújtat, prüszköl, már-már tüsszög a macskaszerű lény...
 Milyen mennyei érzés...

 A parton hamarosan egy alakra lesz figyelmes. Rád...
Közeledsz, halkan, csendesen, meg sem zavarva a természet gyengéd dallamát, annak egyetlen lényét sem. Mintha csak Te is hozzá tartoznál, úgy lépsz. Mintha a fű sem hajolna meg lábad alatt, olyan kecses és mesésen lépsz. Te..
Dorombolás szakad fel a kövön köhögőből, ki hirtelen érdeklődve néz egyenesen Rád.
Dalok jutnak eszébe, ahogy figyel. Meseszép, csilingelő, szép dalok, mit legutóbbi gazdájától tanult. Azt mondta, hogyha énekel az szép, hogyha hullámzik hangja az vonzó. Vajon Számodra is vonzó lesz? Bár most csak dorombol...

Ül a kő tetején, mered Rád, és dorombol... Arról, hogy várt már Rád... Arról, hogy Téged akar...

[Nejma]

Silya kedvesnek

Sors. Fojtja a szó. Gyötri a tény, hogy valami uralja, vezeti, mint egy kölyköt, akinek fogni kell kezét, mert különben eltaknyol. Viszolyogva nyeli dühét, miközben ujjai ökölbe szorulnak. Nem hisz az istenekben, fensőbb akaratban, még a sorsban sem. Nincs hite, nincs miért hinnie. Ha tiporni akarják, hát, tegyék. Ha sikerül nekik, hát, leljék örömüket benne, röhögjenek rajta, de akkor sem ismeri el nagyságukat. Egyszerűen, mert nem azok. Soha nem lesznek azok. Viszont.. ha elbuknának, rettegjenek, mert bosszúja hosszadalmas, kegyetlen és fájdalmas lesz.

Köp. Undorodik. Rühelli a gyötrelmes, magukat valakinek hívő senkiket. Azokat, akik reményen, primitív eszméken csüngnek, hatalmasnak érezve korcs nyomorukat, csak öntelten, vigyor mögé bújva. Lélegző szennyek. Iszonyodik az emberektől úgy általában. Egy sem különb számára, mind ugyanolyan: szeretetéhes, önző parazita.
Szaporán lélegzik, lépteit sietősre veszi. Még így dühtől megvadult szívvel is ruganyosan mozdul, halkan, susogva lép a fák közt.

Chh.. meg kellene nyugodnia. Hiszen most kellemes, csendes minden. Nem érdemes a pórnép mocskát szórni egy ilyen békés helyen. Megdönti törzsét, vállát rogyasztja, biccent, hogy bocsánatát fejezze ki a természet előtt. Többet érdemel csend, mint hogy ily módon, halandó butasággal bántsa azt. Szégyelli, hogy megint hagyta, hogy érzelmei befolyásolják. Bosszankodva a levegőbe rúg. Szemei szomorúan csillannak még meg, majd az utolsó érzelem is üvegessé fagy, elkallódik a szembogár mögött.

Elhagyta az utolsó várost is már napokkal ezelőtt. Nyugalomra vágyik. Nem akarja látni a halandóságot, hallani a ricsajt, amit csapnak, belélegezni a zsarnokok bűzös örömét. Másra vágyik. Bolydulatlan csendre. Nem kívánja a csontos, elemózsiáért epedő markok zörgését újra és újra, visszatérő rémálomként üdvözölni. Valódi értéket kutat, őszinte csodát. Mindezt egyedül. Egyedül. A legszebb szó. Elégedettséggel tölti el, biztonságot ad. Csodálatos így.

Lassít. Lehajtja fejét, cipője hegyét méregeti, majd a földre siklik tekintete. Mindig így sétál. Megszokás. Belé égetett habitus. Akárcsak, hogy a mellkasát hűen tapogató medálra téved olykor keze, akaratlan szorongatva, simítva azt, láthatatlan zokogást kényszerítve lelkéből. Ekkor gyémántos, tiszta könnyeket ejt a benne lévő töretlen, gyermeki rész. Ő keblére veszi azt, ölelve csitítja, gyengéden súg neki altatót, hogy felejtsen, mert nem emlékezhet, nem szabad neki. El kell fednie üdén ragyogó íriszét, mély álomba ringatni hiszékeny tisztaságát. Csendesen. Csitt. S míg szunnyad, elássa őt. Földet hord, durván szórva rá. És először szőke kócosa tűnik el, majd porcelán bőrén fest gyászszínt a fekete humusz, végezetül csöpp testét falja a föld. Sápad lényében színe, egészen fakó lesz. Csilingelő dallamos emlékek fúlnak el, alig hangja nyughelyébe veszik. Ő fejfa helyett lábnyomot hord a sír fölé, talpa íve tapossa a sírba: Itt nyugszik egy gyenge, szerető szív.

Megszokás. Kelletlen nyújtja magát bennem. Tisztátalanná tesz, elgyöngít, szívemet dobbanásra bírja. Eszembe juttat téged, az örökkön változó eszményt. Felidézi bennem nyugvó, álmodó képed. Hollószín tincseid, vörös ajkaidat, pisze orrod ívét, és a hangod. Óh, a hangod, azt a mesés bűvöt, mivel csalfán hintetted lényemet. Mindennapi lettél, te lettél minden napom. Hittem neked. Hittem benned.. Elhagytál.

Ocsmány vádak. Zargatja el gondolatait. Mélyet szippant a levegőből. Friss. Még szemét is lehunyja, hogy egy pillanatra érezze, ahogy habok csapódnak szikláknak. Szereti ezt a hangot. Olyan cirógató, és egyben vad. De, mintha most más lenne. Furcsán zúg bele egy másik nyüzsgő halk, mint a.. mint a hízelgő duruzslás. A nesz irányába fordul, egy állat mered rá. Nem látott még hozzá hasonlót, de macskafélének mondaná. Bólint felé, jelezve, hogy nem szándékozik területét megzavarni. Valahogy mégsem akaródzik elmenni innen. Hadd nézze még egy kicsit őt. Hadd legeljen szeme a foltok ívén. Mindig is vonzották a természet különlegességei, ez a lény pedig igazán annak tűnik. Fürkészi. Nem érzi magát veszélyben, noha sosem lehet tudni. Aztán dönt. Maradni fog. Legalábbis még egy darabig mindenképpen.
Lustán lepakolja holmiját kicsit messzebb a sodrástól. Majd leveti ingét, cipőjét, szép sorban ruháit, élére hajtva teszi egymásra mindet. Csak a legszükségesebbeket hagyja magán, hogy tőrt csúsztathasson az anyagba. Anélkül nem mozdul, fegyvertelenül soha.

Apránként, kimérten halad. Tartja a távolságot, nehogy ráijesszen a másikra, vagy feldühítse azt. Először talpa érzi meg a hideget, hogy lúdbőrt csókoljon bőrére. Egy pillanatig tétovázik, majd előrelendül. Mellkasának túl hirtelen a fagyos, görcsösen tiltakozva szűköl tüdeje, de ő tovább megy. Lebukik a víz alá. Élvezettel sóhajtva bukkan fel. Nedves cseppek folynak végig vonásain. Dúdolni kezd csendesen. Dúdolni, vacogva magának..

[Silya]

Egyre csak néz téged. Különös állati vonásaiban, van mégis valami, amiért látni rajta, nem zsákmányként tekint rád, nem úgy néz, hogy véred édes ízét, vagy húsod zamatát akarná. Valami nem állati csillan meg a sárga szempárban, ami szinte falva nézi minden egyes mozdulatodat.
 Ahogy bundájára meredsz, ahogy elveszik az ívekben tekinteted, úgy abban a pillanatban emelkedik fel a kőről. Csak nyújtózik, egyre csak mutatva neked, még jobban minden részét, bár való igaz vizes, és szárazon talán szebb, de csak azért is, kecses mozdulatokkal, finoman folytatva dorombolását, még többet mutat magából. Vajon mennyire tetszik neked bundája? Hordanád? Nyakadban sálként, vagy akár kesztyűként?! Vedd el! Szinte így mozdul, mintha ezt mondaná: Vedd el!

De végül nem úgy jössz felé, így marad, hogy újra visszaül a kőre, és megint a daloló figyelés marad. Bár emberi alakban lenne, akkor szebben is dalolna! De ruhája a másik parton van, és nem akar hirtelen eltűnni... Nem! Nem hagyhat szem elől, most, hogy itt vagy, hogy eddig várt, és hogy végre láthat.
Igaz ő sem tudja ki vagy valójában, csak... Csak tudja, hogy rád várt. Valami belső dallam, olyasmi mint dorombolása súgta meg neki, hogy mi vagy kicsoda is vagy számára. Mert az biztos nem lehet, hogy csak egy ugyanolyan kis "gazda" légy, mint korábbi embertársai voltak.

 Tested elé tárul, valamint fegyvered is akaratlanul szemet üt Silyanak. Szőrét borzolja, és dorombolása egy időre abbamarad, hogy helyette vad fújtatást engedhessen szabadon magából. Valami állatit, valami félelmet jelzőt... Nála mégis mást jelent, hiszen régen megtanulta, ha így bánik az emberekkel, ha azt mutatja "fél", akkor őt megszeretik. Azzal a furcsa fegyverrel húsába vájnak, és vöröslő vérét szabadon engedik... Szeretik! Nagyon nagyon szeretik olyankor!
 Kicsit előrébb is ugrik, ahogy elmerülsz a vízbe, mintha támadni akarna, mancsával is feléd kap. Morog, fújtat, nincs kedves dorombolás, egyedül az érdeklődő szempár maradt meg...

Vízbe veti magát, egyenesen lábaidhoz úszik, még állati pofájára a víz iránti, macska mivolta miatt érthető gyűlölete mind kiíródik. De mégis odamegy, nem ugrik, pedig lehet rövidebb, vagy kevésbé vizes lenne, ha ugrana... Mégis úszik.
 Mígnem odaér, ahol fülét lehajtva, farkát behúzva bújik lábaidhoz. Hozzádörgöli fejét, egyre csak csavargatva nyakát, újra dorombolva, de pillanatok múlva, félve, vonyítva, morogva húzódik hátrébb.
 Nem igazán tudja, hogyan mutathatná ki jobban, szeretetet akar, bár nem olyat, mint bárki más...

[Nejma]

A víz a bőrre tapad, dért csal rá, némán kacarász annak heves tiltakozásán. Fojtja, és az fullad, de a habok röhögve öltik nyelvüket. A dallam elhallgat benne, már csak az állat ritmusa marad. A test vonít, de nincs ki meghallja. Gyenge, halk könyörgésbe kezd, légért sóhajt, és az ajkak nyílnak is, de fagy ömlik a torokra. Szemek hunyorognak, ösztönök rúgnak, élni akar a mozdulat.

Régi emlékek ébrednek a halál ízére. Rettegett, didergő csókok, lila ajkak, üveges tekintetek. Tébolyult kalapál a szív mellkasában, mintha a vér, amit pumpál segítségül szolgálhatna. De nem. A múlt, mintha a cseppekkel együtt ömlene, s míg a jeges habok a testet ostromolják, a képek az elmét. Nem akarja. Nem kell neki. Nincs többé múlt. Nem létezik. Nincs több érzés. Meghaltak mind.

Aztán valahogy nyugodni látszik a gyilkos. Egész lényege egyként sóhajt fel fél-megkönnyebbüléssel, hogy aztán az izmok ernyedjenek, az érzések elhűljenek. Lebeg. Érzi a veszélyt, a fenyegetést, de nem fél. Nem félti életét, nem érez a tettek mögött szándékot, inkább valamiféle érthetetlen vágyódást.

Ujjait mégis a tőr köré csavarja. Lábaival gyengéden zavarja a habokat. Nem fog elmenekülni, nem fog megfutamodni, ha kell, életet ont. Elvesz valami gyönyörűt a természettől, végül pedig alázatos hálával szolgáltatja majd vissza. Mégis a gondolat, hogy megölje a foltos szépséget, elkeseríti. Nem akarja. Vigyázni kell a jót, ami még van, tisztelni azt, és alázattal szeretni, roppant bűn lenne pusztulást hozni rá. De nem lát más választást..

Ahogy elindul felé, ő a pengére mar. Újra gyilkos lesz? Egy újabb ártatlan gyilkosa..?  Szíve vad hajrát kalapál, vére pezseg, izgatottság uralkodik el rajta. Az életével játszik. Szereti ezt az érzést.

Amint az állat lábához ér és a vizes szőr puhán simul bőrének, ő megretten. Egy se-pillanatig levegőt sem vesz, csak a penge élével csap. Majd mielőtt a másikon súlyos sebet hagyna, kezét visszarántja, tenyerébe fekszik a tárgy, saját húsát szaggatja fel, nem az állatét.

Kezéből zsibbadtan bukik ki a tőr, a képlékeny pedig mohón nyeli magába, felfalja, homokot hord rá, eltemeti, magáévá teszi pillanatok alatt.

Nem tette meg. Nem ölte meg. És.. milyen nagyszerű érzés. Megkímélte, képes volt ellenállni a halálnak, képes volt nemet mondani a pusztításnak. Különös derű költözik lényébe, valami megfoghatatlan és új.

Bódult boldogan szaggat nedvesen testéhez tapadó ruhájából, markára csavarja. A vér átüt, de nem figyel tovább rá. Macskaszerű lény után bukik, hogy megnézze, mekkora sebet ejtett rajta, s ha kell, bekötözze neki. Nem retteg már, nem félti életét, halandóságát..

Mert.. életében először másként is dönthetett. Mert.. képes volt, nem elvenni.. mert.. most megmenthet valamit, aminek az ő keze által kellene pusztulnia..

nincs többé "muszáj"..

[Silya]

Hosszú idő után Rezz               

Sárga tekintetével, már-már kívánkozóan figyelte kecses ujjaidat, ahogyan rászaladnak a tőrre, és egy furcsa ígéretet kecsegtetnek felé, mit sokan nem igazán értenének meg. Más állatok, sőt emberek is, ilyen láttán menekültek volna, de Silya... Pont, hogy keresi ennek örömét, az ilyen pengére szorított kéz ígérte szépet, mint a tiéd...

Bár tekinteted mintha másról árulkodna. Mintha nem szeretnéd használni azt a fegyvert, mintha tartózkodnál attól, hogy egy ilyen valamiben, mint ő egy pillanatra is kárt tégy. Miért? Hiszen, neki úgy rémlik, az ember szeret pusztitani, rombolni, te kivétel lennél? Te nem szeretnéd azt kihasználni, amit ő nyújtani tud neked? Te nem szereted őt?! De hát akkor, mégis mit adhatna neked? Ő szeretne adni neked valamit. Főleg, hogy rád várt.

Igen, rád... mindenképpen Rád. Másra nem várhatott.

Ezért kap hirtelen feléd. Akar, most azonnal, akarja, hogy adhasson valamit!

Ahogy a penge lecsapott, a macska ügyességével rugaszkodott közelebb hozzá, hogyha még csak egy apró sebet is, de hadd kaphasson tőled. Ezzel pedig, hadd adhasson valami olyat, amit... Amit csak ő tud adni.

Felvonyít fájdalmában, és úgy zuhan a földre. Lüktet sebéből egy halovány vöröslő érc, de nem komoly, nem lesz baja tőle. Csak a csípős édességet hagyja maga után, mibe az apró porszemek besunnyognak, hogy a jelentéktelen seb érzetét, valami jelentőségteljesebb fájdalommá alakítsa.

Szereti a porszemeket. Földanyának kedves kis harcosai, akik mindig szeretettel másznak sebeibe, hogy neki még nagyobb szépséget okozzanak, azzal, hogy belemarnak a már amúgy is fájdalmas sebeibe. Fájdalom... Milyen szép is tud lenni.

Vonyítása halk nyöszörgésre szelídül, miközben kissé meghempereg a porban, s csak lassan ül fel. Nagy meglepetésére, te már mellette vagy.
S nem tudja, mit is tegyen.
Legyen hálás, amiért ennyit kapott tőled? Legyen hálás, hogy voltál olyan kedves, és végre mégha nem is olyan nagy mértékben, de megadtad neki, amit kért? Vagy csikarjon ki még többet? Hiszen, szeretetet akar! S te szeretted egy pillanatra, ahogy földanya is szerette egy pillanatra. De a fájdalom tompul...

Te pedig nem mosolyogsz rá... Hiányzik egy lágy görbe arcodról, valami furcsa csillogás a szemedből, mi a legtöbb ember tekintetében megvolt, mikor valami fájdalom érte Silyat.

~ Az az uralkodó is... Az az uralkodó is oly' sokszor tett velem hasonlót. Fájdalamat, és kínt okozott, ahogyan a gazda is... Gazda! Mindig mosolyogtak, mikor már több sebből vérem folyt. Mindig öröm szállta meg lelküket, és én mindig örültem annak, hogy fáj... Édes fájdalom... Imádott kín! Én mindig jó voltam, engem mindig szerettek.
Te miért csak ennyire szeretsz? Te miért nem szeretsz? ~

Tekintetét fel-alá pásztázza rajtad, mintha keresné kérdésére a választ. Lehet rád van írva, az is lehet, hogy egyszerűen csak nem ember vagy és azért viselkedsz másképpen. De az erdő népei mások... Ők nem így mások, mint ahogyan te viselkedsz most...
 
Egyértelmű, hogy téged várt, de akkor... Akkor miért?

Szemei elkerekednek, és úgy tekint rá, a tőle egyre jobban rejtegetett kezedre, ami egyre jobban szeretne magáról hírt adni azzal, hogy ingedet vörösebbre festi...
Miatta lenne?
Azonnal közelebb húzódik Hozzád, már-már öledbe mászik, hogy fejét közelebb bújtathassa sérült kezedhez. Őt gyógyítja Földanya, a porszemek, a fájdalom... De tudja jól, az embereknek nem való a fájdalom, Földanya nem így gyógyítja őket, hanem egy másik módon.
Növényeket fakaszt magából, miket letörve, nedvükkel bekeve a seb kitisztul, és hamarosan gyógyulásnak is indul... Földanyának gyermekeit kell megölni, de az emberek így gyógyulnak.
Erre a sebre is van ellenszer. Bizony, és nincs is olyan messze, itt van a folyó túlpartján, egy kedves zöld fűszerű valami, ami bizony csillapítja is a fájdalamat, és minél hamarabb összehúzza a sebet. Tudja, megtanították még régen vele... Valamikor, mikor még ő maga is gyermek volt... Egy kölyök macska.

Kellemetlen, majdhogynem már fület bántó nyávogásba kezd, amit meg meg szór néhány közbekrümmögéssel, s az eddig öledbe bújó kisállat hirtelen egyre inkább köröz, és mintha valamerre menni szeretne. Lábát bele-bele nyomja a vízbe, majd visszanézve rád, feléd mászva, újra affelé indul, s egyre csak várja, hogy végre induljatok.

[Nejma]

Mert gyönyörű

-Sajnálom.- csendesen, tisztelettel mondja, amint az állathoz ér. Annak bársonyos tekintetét elkapja, megragadja, éreztetni akarja, ez nem csak egy szó, ez valóság. Az ő valósága.
Évekkel korábban súgta ezt utoljára, akkor még bódultan, szerelmesen, csüngve annak minden szótagján. Eltökélten és oly mély bánattal formálta, hogy az ártatlan szív meghallja a megvallott igét.

Sajnálom, de szeretlek. Habár akkoriban a helyzet kissé más volt. Igaz, nem az érzést sajnálta, hanem a tettet. Azt, ahogyan az éjben a sápadt ajkakra tapadtak sajátjai, ahogy faltak, mohón, vágyakozón, ahogy nem létezett más, csak az a végtelen illat, az a gyönyörű íz.
 
S most, újra kimondta. Sőt nem csak mondta, így is érzi: sajnálja. A mindig büszke, rideg, szürke gyilkos, aki valaha érzett, valaha sajnált, most újra..

Megrémíti. Zihálna, csapna, sebeket tépne magára, de megtanulta, neki nincs joga ehhez. Nem jár feloldozással, nem hoz megbocsátást akármit is tesz. Ő nem érdemli. Ő csak sziklába vésett karc. Ő csak hideg csend. Ő csak jég. Ő a bűn.

Szaggatott fúj a levegőbe. Markok szorongatják szívét, de arca kifejezéstelen marad. Mintha a vonások csupán rendezett alkotórészei lennének egy festménynek. Örök mozdulatlanságban maradt arckép.

Fejébe gyilkosan röhög fel a keserű vonítás, majd a nyüszítéssé halkuló hang tovább zajong. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Bűnhődés. Mások idővel kegyet kapnak, nem fáj többé, nem cseng a bűntudat, béke ül helyére vagy felejtés. Neki miért nem? Ő miért.. miért rosszabb vagy kevesebb, mint a többiek, hogy ezt érdemli?

Ajkába harap. Vércsepp. Egészen az álláig folyik. Vörös. Sötétvörös. Bordó. Nem fél, hogy az állat támad, hogy megkívánja, hogy életét ontja érte. Érez benne valamit. Valami ősit, valami csodálatosat. Nem fogja bántani, vagy, ha igen, akkor annyira, amennyire megérdemli. Nincs az a kín, ami rosszabb lenne az emlékeknél.

Letörli a vért és még nézi, ahogy a teremtmény szépsége egybeolvad a természetével, ahogy fájdalmát enyhíteni próbálja, ahogy a foltok tengerként hullámzanak a homokban.

Régi képek. Rohan, karján vágott seb, aztán homok. Égető. Majd a saját üvöltésének visszhangja, ami már csak gyermeki fejében zúg..

-Bolond, te bolond, Gyönyörűség! Miért teszed ezt magaddal? -szelíden szól hozzá, ami vonásairól hiányzik, az hangjában él. Érzések, gyengédség, együttérzés. Talán csak a pillanatnak szól, talán a helyzet csalta mindezt ki torkából. Dal van a hangjában. Most nem keserű, nem csípős, nem rágalmazó, hanem oltalmazó, törődő..

Lehajol hozzá. Halovány döbbenet, ahogy az állat ölébe mászik. Már-már önkéntelen simogatni kezdené, akár azt az csöpp macskát, azt..

Dorombolva húzta fel hátát, hogy tenyerembe dörgölőzzön, finom érintését önként adja nekem. Én csak daloltam és simogattam a csöpp testet egészen sötétedésik. Sirató. Hullócsillagok. Égi eső. Könnyek..

Fogait összepréseli mielőtt énekelni kezdene, elemeli kezét, mielőtt beletúrna a bundába. Helyettük a kötést tekeri le tenyeréről. A vér már beleitta magát és a hús zsibbad, nem is érez, de az anyagfoszlány legalább arra jó lesz, hogy ellássa az állat sebét. De az felzajong, majd elmoccan, és ő nem elég gyors. Félmozdulat. Utánakap, levegőt szorít.

A nyávogás, az ütem egészen igéző. És azok a szemek.. ahogy kavarognak, az értelem bennük.. és még valami más is, egészen festői. Túl tökéletes. Kissé elveszik az íriszekben, kóstolgatja a pupilla körül az árnyakat. Fájdalomra eszmél. Sérült kezét marokba szorítja. Csepeg. Bíboros.

A teremtmény nézi őt. Mintha mutatni akarna valamit, mintha menni akarna. Menjen? Lehet, hogy az égiek üzennek így. Lehet, hogy megbékélhet végre, hogy felejthet? Lehet, hogy csapda? Hogy életét veszti?

Az is jobb, mint így élni..

Összeszedi a sodrás mellett hagyott holmikat, nem öltözik fel. Elindul az állat felé. Megtorpan, ahogy eszébe jut pengéje, de csak egy régi, csorba tőr volt. Nem fontos. Mégis, mintha kicsit meginogna. Nem fontos.

-Hova szeretnél menni? -hajol a foltos állathoz, hogy szinte alig szóval, tőle szokatlan előzékenységgel súgja kérdését annak fülébe. Nem tudja, miért, de úgy érzi megérti őt, a szavait.. Talán megbolondult.

Ujjai a foltok közé túrnak. Szemeit lehunyja, ujjait elkapja onnan. Mégis mit csinál?! Az érintése is mocskos.. miért szennyez be valami szépet, amiben már így is kárt tett? Mégis.. hogy képzeli?! Magának szegezi a kérdéseket, megbotránkozva, gyűlölve saját lényének minden cseppjét.
 
Nincs többé muszáj. Nincs többé muszáj. Nincs többé muszáj.

-Veled tartok.. -leheli némi habozás után, de ezt már inkább magának, semmint a másiknak.. Végül újra az állathoz ér, ezúttal csak épp érintve őt. Keze remeg.

Vétkezem?