Fontos vagy!

Képek villannak elő. Egy szőke hajú, kecses nő, aki folyton mosolyog. Szinte táncolva lépked, és furcsa dolgokat mesél. Olyan érthetetleneket, amit a fiatal férfi, nem tud felfogni. Mégis küszködik vele, és próbálja valahogyan feldolgozni, mit is szeretne. Ha pedig a végletekig nem sikerül neki, hát - most, már jól láthatóan - durván válaszol, tudtára adva a szerinte helyes nézeteket.
De valami más is megszületik benne, ahogyan újra és újra elé lép a szőke alak. Mindenáron meg szeretné védeni, de teljesen ok nélkül. Bármit elkövetne azért, hogy mellette legyen, mégis legszívesebben elküldené, mert a hölgynek túl veszélyes. S az a még erősebb, és még különösebb állat, aki felébredt valahol gyomrában, mikor meglátja, hogy más férfiak hogyan is tekintenek rá, bazsalyognak neki, csodálják... Miért kívánja mindnek halálát?
 Emlékek villódznak, kacajról, könnyekről, fájdalomról.
~Hiányzol...~ suttog a "sóillatú" hangja.
~Hiányzol.~ lassan emelkedik hangszíne, ahogy a képek sokasága egyre gyorsabban és gyorsabban cserélgetik egymást. Annyi-annyi hely, olyan sok-sok érzés. De egy mindig ugyanaz. A szőke fürtös hölgy.
~Hiányzol!~ üvölt végül...

Az ében hajú lány ágya melletti székre rogy. Egész eddig, a tőle nem messze lévő papnőket figyelte, akik éppen végighaladtak a folyosón, beszélgettek néhány ápolóval, néhány lábadozó betegbe pedig próbáltak lelket önteni.
 Őket figyelte, még azok el nem tűntek, s vissza nem zuhant, szó szerint ebbe a valóságba.
~Nem lett volna szabad idejönnöm. El kell mennem...~
De ahogy készült is felállni, úgy abban a pillanatban tekintete ismét a fekete hajúra tévedt. Azt mondták, nagyon rossz állapotban van. Valamit beszéltek még, különleges gyógyszerekről, és hogy jó lenne tudni, ki is valójában, hová is tartozik ez a lány...
 S Altair is ugyanezt gondolta. Jó lenne tudni, ki is valójában, ha már ennyire megmenteni kényszerült. S ha már ennyire nem akaródzik elmennie.

 Pedig minden porcikája üvölt, hogy indulnia kell. Veszélyt érez, vagy csak a felvillanó képek súlya, nem tudja pontosan. Összezavarodott... Ez a hely, ezek az emberek, ez az egész felforgatta. S nagyon úgy tűnik, hogy a semmiért kavarodik minden. A nagy semmiért...
 Az is lehet, hogy ezt a lányt is, hiába mentette meg. Elvégre, egyszer úgyis meghal, ő pedig tovább él. Mindenképpen látni fogja, vagy ha nem is látni, de tudni, mikor lesz vége.

 De mégsem mozdul. Csak csendben figyeli az előtte fekvőt, aki talán gyógyul, talán haldoklik. Akit egyenesen Tamrea szívébe hozott, hogy legalább így kifejezze, hogy nem csak azért van, hogy öljön, hanem képes másra is. De vajon tényleg képes?


 A lovat az Ispotály előtt hagyta, akit időközben Apollónnak nevezett el. Nem nagyon akart az állat engedelmeskedni erre a névre, de talán idővel sikerül elhitetni vele, hogy ez a név sokkal szebb, mint amit az a furcsa alak aggathatott rá. Már ha elnevezte egyáltalán.
 Vajon mikor tér vissza a szegény hátasért?

Újra Neked


Nem ismeri teljes valójában az emberi érzések miértjét, és hogyanját. Akármennyi időt is töltött el, viselkedésüket nézve, keresve, vajon milyen is egy ember, mindig buktatókba esett... Néha már-már elhitte magáról, valójában ő az, ki emberré lett nevelve, és mindenki más, valami furcsa korcs.
 Ennek köszönhetően, nem is igazán érti meg, a férfi reakcióját. Talán csak sejti, hogy gúnyos kacaja, egész lénye mögött, valami korántsem jónak nevezhetőbe ütközött. Bár itt a kérdés, ő maga vajon jó-e? Joggal mondhatja, hogy ki vele szemben áll, az rossz netán rosszabb?

 Újra rászólna az idegenre, ahogyan a törékeny nővel bánik. Sérülései túl komolyak ahhoz, hogy bárki is így nyúljon hozzá, vagy ennyire durván bánjon vele. Tudja jól... Ő is okozott már hasonlóakat.

Könnycsepp.

 Találkozott már sokkal, látott már annyit, hogy akár a tengert is megtölthetné velük, ha netán azok úgy döntenének kiapadnak. Mégis, ez az egy, mintha beszélne. Szól hozzá, szavak nélkül próbálja figyelmeztetni valami olyanra, amit már ő is biztosan érez ezen a helyen.
 De mégis, hogyan van még ereje egyáltalán könnyezni? Gondolna rá ez a lány? Érezné ő is, hogy megint csak bajt hozott rá ez a "sóillatú" – ahogy ő nevezi – férfi?

~Figyelek... Figyelek...~

Egy szót ismételget elméjében, mintha csak abban reménykedne, valahol mégis meghallja a másik. Azon a helyen, ahonnan ő szólt neki, vagy csak megérzi, hogy Altair így üzen neki. Elvégre, képesek rá... Vannak, akik képesek arra, hogy így megérezzenek gondolatokat, szavakat... Netán érzéseket.

 De a pillanat megszakad, a férfi gúnyos, és már-már otromba hangja csapódik fülébe, ami felébreszti mantrázásából. Pedig annyira... Akarta... Igen, akarta még hallani valahonnan a sehonnan még utoljára a hölgy szavát. Csak, hogy tudja, él. Hogy sikerült megmentenie, hogy nem hoz szégyent magára azzal, hogy ígéretét nem tudja teljesíteni. Ígéretét? Ez már egyenesen feladata lett, hogy márpedig a fekete hajú életben maradjon.
 Ám az alak egyre szörnyűbb szavakat formál meg. Tudja jól, mi a bordélyház, és bizony volt is már vendége egy ilyen helynek. De annál többre nem jutott ott, minthogy végignézett az ottani nőnek gúnyolt, használati tárgyak tömkelegén, majd úgy, ahogyan odatévedt, távozott is.
 Régi emlék... Ködös. Mégis kellően elég ahhoz, hogy tudja, ebből a teremtésből nem csinálhatnak csak úgy, egy csinos kis portékát holmi madamok.
- Ha képes vagy egy ilyen állapotban lévő nőt, egy kéjhölgyként elképzelni, az már téged minősít.
Mondata végére azonban meginog kissé. Most érzi igazán, ifjú teste csak ifjú, de nem halhatatlan. Kibír sok mindent, de nem mindent...

Közelebb lépked inkább az állathoz, s annak ellenére, hogy karja sérült, mégis felerőlteti magát annak hátára. Azonnal magához húzza az ében hajút, annak ellenére, hogy jól lett erősítve, nem bízza a véletlenre. Nem szeretné, ha még egy esés is gyarapítaná sebeinek számát.
- El kell ismernem, nélküled elvesznénk. De segítséged nem tűnik túl szivéjesnek, így ha nem baj, a köszönömöm majd a lovadnak átadom.
Azzal meg is sarkantyúzza a hátast, hogy minél hamarabb Tamreába érhessenek.

Folytatás

[- Hidd el, minél tovább élek, mondhatni, egyre kevesebbet tudok. Szóval, nincs veszteni valód, több mint valószínű, újat fogsz nekem mondani.]

Elhúzná legszívesebben Neko válaszára száját. Mondhatjuk úgy, hogy szokásához híven, egyáltalán nem válaszolt a kérdésére? Bár nem ismeri, számára nem nyitott könyv a másik, csak annyi maradt meg belőle, mikor még először találkoztak. Se több, se kevesebb. Az is még idő volt, mire előhúzta már mondhatni teljesen ködös fejéből.
Bár, jobban belegondolva, az is lehet, hogy valahol rejtetten ott van, csak még Altair nem találja.
- Hidd el, minél tovább élek, mondhatni, egyre kevesebbet tudok. Szóval, nincs veszteni valód, több mint valószínű, újat fogsz nekem mondani.
A tudatlanság legszebb elismerése, amit fiatalabban talán soha életben nem tett volna meg. Igaz, akkor még nem sejtette, hogy ez a soha élet, egy soha véget nem érő életté bővül majd.
Tekintetével elidőzik a kockákon, és igyekszik, hol a szavak, hol csak az egyszerű négyszögletű testnek a mibenlétét megérteni.
Menekült... Feltöltődött... Majdhogynem ugyanazt tette mint ő maga, talán annyi különbséggel, hogy Altair inkább lemerült, semmint feltöltődött. De ő is menekült... Rea... Ugyan mi elől? Miért kellett neki bármi elől is egy pillanatra is elmenekülnie? Nem áll hatalmában, hogy azt pusztítson, alakítson, amit csak szeretne, olyanná, ami számára jó és hasznos? Ostoba kérdés volt. Az istennők élete sem mehet olyan könnyen, akárcsak a karikacsapás, sőt! Talán még bele sem tud gondolni, hogy micsoda terhek lehetnek egy ilyen valaki vállán.
El is hessegeti gondolatait, mélybarna íriszeit inkább Neko ezüst tekintetébe fúrja. Talán ha ott jobban figyel, ha egész lényével a másikra koncentrál, megérti annak szavait. Mert biztosan válaszol! Csak ő nem érti meg igazán...
- Szerintem pont neked nem kell mondanom, hogy mindenfelé voltam, csak Tamrea környékén nem. - ~Nem tudtam oda elmenni...~ Gondolata akaratlanul is, majdhogynem kicsusszant száján. Nyelve hegyén volt már, hogy kimondja, mégsem sikerült. Nem olyan egyszerű mégsem ez a "mindent megosztok" játék. A mindent leplezek pedig ilyen téren nem megy. Már nem megy annyira, mint régebben.
Mégis mosolyt erőltet magára. Azt a fránya, próbálkozós mosolyt, amit talált valamikor egy ledér fiúcskán, aki ezzel próbálta palástolni hazugságát. A fiúnak nem ment. És Neko előtt, eléggé reményvesztett próbálkozás ez részéről, de legyen...
- Látod. Most is újat mondtál, egy "halandóból lett hosszú életűnek". - s bár nem tudja eldönteni, ez a "cím" bántja, vagy éppen büszkeséggel tölti el, de van egy olyan halovány sejtése, hogy kénytelen lesz még elviselni egy párszor. Hiszen, ha netalántán járnak szóbeszédek róla, akkor biztosan így lehet számon tartva. Már nem mint gyilkos, vagy halálosztó, vagy akármilyen borzalom... Vagy lehet csak az bővült ki. Annyi életet vett már el, hogy az átszállt rá... Micsoda legendák születhetnének róla!
Persze a kockák nem állnak meg, tovább szaladnak a kérdések, és a kétes válaszok.
Rebane érdekes alak, annyi biztos... Most vált igazán érdekessé, és nem a legjobb értelemben. Mégis, valahol mélyen megnyugszik, hogy nem kellett saját "fia" gyilkosává válnia. Túl rosszul, már-már túlontúl fájdalmasan jött volna ki ez a lépés számára.
És ott az a különös Neko-féle megjegyzés. Egészségére... Ennyit tud mondani rá, akárcsak a tüsszentésekre, mégis elgondolkoztatja. "Nem úgy mint nálad." Nála... Mégis mi "van" nála?
Szemeit összehúzza, egyre csak figyel, keres valami választ még, valamit ami egyértelművé teszi, vagy csak támpontot ad. Hiába... Neko még mindig ugyanolyan, nem változott "semmit". Valamit biztosan, hiszen külseje más, sőt, meg meri kockáztatni, lénye is mintha másabb lenne, mint az akkori sérült Nekonak. Netán a sorsokra is hat az idő? Egyáltalán, van-e valami, ami hatalmasabb az időnél?
- Meg merem kockáztatni, hogy fel kellesz keresnem őt. Talán még előbb, mint ahogy Rea nyomába mennék. Sőt! Elküldenem se lett volna szabad. Vagy... - elhallgat. A sors ül előtte, és éppen arról beszél, hogy mit, hogyan és miért kellett volna tennie. Csak rá kell néznie Nekora. Nem a sátáni mosolya, vagy éppen a kétes beszéde miatt. A tudat, amit ébreszt, hogy a SORS. Nos... Mindennek így kellett lennie.
Őszinte mosoly húzódik szájára. Nem olyan erőteljes, mint amilyen az a "játszunk" mosoly volt, de legalább most már őszinte.
- Azt hiszem, egy pillanatra együtt éreztem veled, hogy mennyire fárasztó lehet ostoba halandók, vagy akár még ostobább "halandókból lett hosszú életűek" eszmefuttatásait nap-nap után "végighallgatni". Vedd őszinte részvétem. És utolsó, talán még szórakoztatóbb kérdésem. - mosolya ekkora le is hervad. Látszik, bármennyire is "alábecsülte" most magát, ezt mindenképpen komolyan gondolja, és komoly választ is vár.
- Várjam, ahol eddig, menjek céltalanul, vagy keressem meg? - hogy mégis kicsodát? Hiszen már két személy is van a porondon, kit feltétlenül meg akar keresni. Elég egyértelmű, bár lehet az ifjú róka képe is felvillan elméjében a kérdésre.

[- Vidd Tamreába, az Ispotályba.]

Lakat küldi Kulcsnak


 Karja egyre mókásabbnak véli, ahogy felemelve a másikat, vad sajgásba kezd, és ezzel egyre csak azt kecsegteti tulajdonosának, hogy bizony a későbbiekben sem várhat tőle túl sokat. Vajon mennyi idő lesz, még helyreáll? Vajon mikor lesz újra ugyanolyan erős? Mondjuk... Mit számít neki az idő? Addig él, amíg csak akar!

 Bár ez sem biztos, hiszen... Nem akart már élni. Ezt soha nem mondta ki magának. Túl büszke volt, még ahhoz is, hogy saját magának is beismerje, bizony, a halálra vágyott. Arra a békés utolsó mondatra, arra a nyugodt szemlehunyásra, és az örökkön való hosszú álomra. De most, hogy megkaphatta volna, mégis ellenkezőjét akarta. Élet! Élet! Miért? Nem lett volna egyszerűbb, ha feldobja a talpát? Hiszen, erős ellenfelektől veszett volna oda... Büszkén, harcba... Mégsem akarta már. Mégis, inkább kitartott, és az életet választotta... Lehet nem volt elég erős elhatározása?

 Karja újra rándul, ahogy az eszméleténél alig lévő lány mozdul. Feje vállára bukik, és mintha "békésen szunyókálna". Sebek... Rengeteg seb torzítja el, túl sok, hogy ne legyen elég groteszk a kép, egy békés alváshoz. Az is lehet, hogy nem is alszik, hanem valójában...
~Ne halj meg...~
Nem! Él még, hiszen megszólalt... Bár szája megint nem mozdult. Úgy tűnik, ehhez tényleg hozzá kellesz szoknia. De olyan nehezére esik, valamint. Ki tudja, meddig lesz még a lány mellette.
~...nem akarom.~
 Karja újra rándul, bár már nem azért, mert fájnia támadt kedve. Sokkal inkább a fekete hajú szavai miatt kapódott össze. Nem akarja? Tudja ez a valaki, egyáltalán, kihez beszél? Biztosan nem. Ha tudná, valószínű, nem csak hogy halálát kívánná, de talán egyenesen pokolra küldené. Hány ember élete tapad már kezéhez, mert akarta a halálukat? És hány ember akarta már az ő halálát! Nem tudja megmondani... De azt igen, hogy hány ember nem akarta halálát.
Egy.
A másik, ő nem ember...
De ő nem mondta még így ki neki. Éppen ezért, nem tudja mit kellene válaszolni. Ez már nem olyan, amihez tud keresni emlékei közt, valami olyat, amit látott. Bár látott már halálán lévő embert, kinek lányai és fiai sírtak, még ne... De, annak már tényleg vége volt. Az ő élete pedig... Nem. Annak nem most lesz vége, sőt... Talán soha.

 Végül válasz nem hagyja el száját, de nem tudni pontosan miért. Nem akart mondani semmit, vagy csak a vágtázó lónak a vad dobogása csitította el? Mindenesetre, nem volt már ideje ezzel foglalkozni.
 Valaki közelített, rettentő gyorsasággal, s ő pedig későn vette észre. Úgy tűnik, füle még mindig nem működik rendesen. Lehet mégsem lett volna szabad elindulnia?

 Mégis sikerül ellépnie a hatalmas állat elől, hogy az ne gázolja halálra őket, és még magát a hölgyet sem ejtette el. Bár, nem sok kellett hozzá, majdhogynem kifordult kezéből szerencsétlen mozdulatlan teste...
- Útban vagytok.
Csak tekintetét emeli a nem túl szépen bemutatkozó férfira, s arca újra márványba öltözik. Nem akar bizalmaskodni egy ilyen férfival, talán ha olyan lenne, mint suhanc korában, akkor meg is mondaná neki, hogy akkor csak egyenesen menjen tovább, és akkor máris nincsenek útban. De már érettebb, és csendesebb, semmint, hogy bármit is mondjon.
 Inkább megőrzi még ezt a leheletnyi erőt is, mi beszédhez kéne, és már lépne tovább, mikor a különös idegen hosszú magyarázkodásba nem kezd.
 Kimérten fordul felé, de lábát egyre csak tartja egy ellenkező irányba, némán mutatva, hogy a legkevésbé sem érdekli egyik kitalált története sem. Mert lehet, érzésekből nem a legkiválóbb, még most sem, de a hazugság... Kilométerekről kiszúrja.
 S hogy mi lehet az igazság? Miért rohant a férfi? Kideríteni nem fogja, ez nem szükséges. Sokkal inkább fontosabb lenne azt megtudni, hogy mégis, miért akar segíteni? Egyáltalán, tényleg segíteni akar? Mondjuk, ezen nem agyalhat sokáig, a lánynak segítség kell. Meg kell menteni az életét, ennyivel tartozik neki. Adós... És Altair nem szereti, ha adósa valakinek.
 De valami mégsem lesz itt rendben. Végignéz az állaton, majd a hölgyön, és végül a férfin. Az az állat, nem fog tudni 3 ember elcipelni... Nem is férnek fel rá.
Akkor mit tegyen?
Megöli a férfit, és ellopja a lovát, hogy a lánnyal mihamarabb Tamreába érjen. - Kilőve! Nincs olyan állapotban, hogy harcoljon...
Megkéri a férfit, adja oda a lovát, a lánnyal Tamreába vágtat, majd visszahozza az állatot a férfinek. - Kilőve! Nincs ember, aki ezt az ajánlatot elfogadná.
Átadja a lányt, és a férfira bízza, tényleg segít rajta, vagy csak majd méterekkel arrébb a sorsára hagyja. - Csak ezt teheti.

 A férfi felé nyújtja a fekete hajút.
- Vidd Tamreába, az Ispotályba.
Hangja még ha fáradt is, ennek ellenére parancsolóan hat, semmint kérően. Bár kérdéses, kell-e kérni ilyenkor a másikat, ha egyszer már hazugsággal nyitott. Mégis, valahogyan el kell érni, hogy biztosan odavigye a lányt.
- Napnyugtára én is beérek a városba. A kikötőben látni akarlak, és hoznod kell egy tiszta kötést, amivel bizonyítod, hogy tényleg bevitted. Ha nem leszel ott...
S bár a legszánalmasabb kinézete van most, hiszen sebes, és a lehető legtöbb helyen véres, mégis tekintetéből olvasni lehet. Egyetlen szava sem légből kapott, s lehet, hogy még nem is úgy mondja szavait, ahogyan valójában történnie kell.
- Megjegyeztem arcodat, és tudni fogom, kit kell keresnem...
Még egy utolsót biccent, és pár lépést hátrál a lótól és lovasától, hogy elindulhassanak. Hamarosan, újra találkoznak.

[- Majd... Legközelebb...]

Rezzzrezzzz

Szalad még, utolsó erejét is megfeszítve, ám mielőtt odaérne, még mielőtt sikerülne célt találnia, földre rogy. Hiába minden vad gondolat, minden erőfeszítés, végtagjai megálljt parancsoltak. Izmai először csak ellazulnak, mint akik pihenést várnak, majd ahogy egész teste tehetetlenül a földnek puffan, azok azonnal görcsbe rándulnak. Feszengnek, összekapódnak, hogy tépő fájdalmat szórjon szét a férfi minden részén, száját kiáltásra nyitva.
Ám azon hang nem szökik ki, szinte azonnal össze is zárulnak, hogy minden foga szépen sorban jó erősen koccanva a másikhoz, valamivel tereljék figyelmét, a szaggató görcsökről. Ki kéne nyújtani lábait, azonnal, de a pillanat töredéke alatt valami mást hall meg.

A farkas, mire támadni készült, már otromba képével felé fordulva vakkantott is egyet, hogy ezt így tudassa ellenfelével. De Altair fülei, még mindig zúgós álomba merülnek, így csak annak köszönhette, hogy ráeszmélt lába nem fontosságára, hogy földön lévő tenyerével érezte, ahogyan a föld meg-meg remeg a hatalmas állat súlya alatt. Összerezzen.
Nem hall rendesen. Homályosan lát.
Fejét emlékek rohamozzák meg, hosszú évekből, rövid, néhány pillanatos emlékek. Közöttük kutat, keres valamit, ami magyarázatot ad neki. Miért van itt? Hogy került ide? És... Most tényleg vége?

Rejtett pengéje még mindig ujja helyére van lökve, amit fel is tart a magasba, úgy várva, azt a végső csapást, ami megmutatja neki, milyen dolog is meghalni. Mit jelent és miért várják olyan nagy békével a tőle csak annyiban különböző halandók, hogy ők tényleg halandók?
Feltartott keze beleremeg, ahogy valahol belül elönti egy forróság, mit eddig csak egyetlen egyszer érzett. De mégis ez forróbb, mint akkor volt, pedig még ott azt gondolta, ennél égetőbb nem lehet. Ettől jobban nem vesztheti el eszét, ennél jobban nem gyengülhet le.
A börtönben érzett hasonlót, ahol ordított már, a forróság fájdalmától. Ahol megalázta saját magát, olyanokat cselekedett, csakhogy véget érjen ez az égető érzés.
De most, annyira égeti, hogy csak beleremegni tud. Se kiáltani, se cselekedni, talán még levegőt venni sem tud rendesen.

Hamarosan hatalmas lökést érez, minek hála, teljesen elhasal a földön. Halkan felnyög, és fájdalmat vár, ér ízt, vagy bármit ami úgymond a halálhoz tartozik... Szerinte. Bár lehet ez a halál? Elragadnak, és még csak nem is érzel semmit, csak úgy egyszerűen eltűnsz majd?
De fájdalom... Mégis van még. Vér is, de olyan emberi. Az amit szerzett, még mikor harcolt azokkal a fene dögökkel, amik közül egyik most földre taszította. Azt érzi még, a görcsöt, a vért, ami nem múlik, de nem is erősödik.
Keze megmozdul, pengéje visszaszökik helyére. Ez még itt is van? Vagy, egyáltalán meghalt? De ha él, akkor miért? Egész testében minden izom megfeszül, hogy hátára feküdjön.

Zúgást hall, valami halvány zajt is. Túl vad, túl csörtető, hogy nyugodtság halvány moraja legyen. Ez harc. Életre halálra szóló... Most tépnék szét? Nem érti...
Szemeit újra felnyitja, s vakító fényességen kívül nem sokat lát... Kék. Halvány kék, mégis olyan erősen tűz, hogy szinte könyörögnek barna íriszei, hogy becsukja őket.

A morajlás csak lassan hal el végül, de a zúgás megmarad. Biztosan vége a harcnak, és lehet most jönnek már érte... Érzi... Jön valaki.
Mellkasára borul egy gyönge fej. Minden ízben remeg annak tulajdonosa, mire újra fejében hallja azt a bizonyos hangot...
~Sajnálom~
Halk, már alig bír szólni, és egyre csak bújik valaki hozzá. Soha nem érintette még így senki. Nem bújtak még így hozzá, csak látta más idegenektől, hogyan csinálják is ezt. És mindig boldogok voltak ettől az érintéstől.
Lehet neki is boldognak kéne lennie? De egyáltalán, milyen boldognak lenni? Mit érez olyankor az ember?
Ám ami még fontosabb... Mit is sajnál ez a lány? Miért sajnál bármit is? Egyáltalán, milyen dolog sajnálni? Sajnált már ő valaha? Mindenesetre, nem érti és nem is tudja mit kell erre mondani. Rebane tanonca mondta ezt, mikor valamit elrontott, mikor nem tudott valamit megcsinálni, és akkor Altair csak annyit mondott neki: "Majd legközelebb". Most is ezt kell mondani? Vagy valami mást? Egyáltalán... Él ő még, hogy mondja neki?

Hatalmas levegőt vesz, nagyobbat mint bármikor életében. Lehet mikor megszületett, akkor sóhajtott ekkorát a friss oxiénből, és talán azóta még sosem érezte így az ízét ennek.
Levegő. Fájdalom. Vér.
Élnie kell még...
- Majd... Legközelebb...
Nehézkesen beszél, fáradtság csobog hangjából. A csata fáradtsága, a gondolatok fáradtsága... Ennek az egésznek a furcsa fáradtsága...

Percek telnek el, mire mozdul újra. Nem tudja, mit hagyott el, mit merre rakott, vagy mi még használható, de biztos benne, hogy nem csak ő, de ez a fekete ahjú lány is ellátásra szorul.
Lehet most kéne lelépni... Most kéne már végre sarkon fordulni, és ha már így bajba keverte, akkor hagyni meghalni, itt ahol van.
De a lány sem tette! Hiszen, miért is van életben? Valami ellökte. Valami megölte az utolsó farkast... A támadót, aki Altair életére tört.
Egy valaki tett még ilyet. Egyetlen egy valaki...
Óvatosan ül fel, két karjával igyekszik a fekete hajút, még óvatosabban mozgatni, mint eddig.
- Én sem hagylak meghalni...
Suttogja, még barna tekintetével a furcsa szerzetét keresi, már ha még az nem ájult el. Rémes állapotban van, rosszabban mint eddig volt. Csak azért, hogy Altairt védje. De miért védte meg?

Holttestek nyúlnak el nem messze tőlük, menekülni kellene, segítség kellene... De itt most senkire sem számíthat. Senki, sehol, semerre...
Ingje után nyúl, s bár sajog midnene, azt lehúzza magáról, és azzal próbálja a lánynak, a legjobban vérző sebét bekötni. Bár eldönteni, melyik is vérzik leginkább, igencsak nehéz.
Végül egy derekán nyugvó seb mellett dönt, arra tekeri rá ingjét.
- Ne ellenkezz. Bármit teszek, ne ellenkezz.
Összeszedettebbek már mondatai, és talán már hangja is kezd visszatérni. Bár nem sokat lát, nem sokat hall, mégis mozdul.
Lefekteti a lányt a földre, de csak addig még ő maga talpra áll, majd lehajol, és próbálja felemelni a sérültet. Sérült karja ekkor vad lüktetésbe kezd... Ha nem ellenkezik a másik, képes lesz felemelni, talán még elvinni is képes lesz. De ha egy kicsit is mocorogni fog, félő, hogy leejti...

Ki lehet ő? Jön ködön át...

Régen érzett már hasonlót. Fogak mélyednek húsába, szaggatva annak szálait, tépve az inakat... Talán még csontot is kívánnak reccsenteni, hogy azzal bénítsák áldozatukat... Avagy őt. Áldozattá lett, mocskos állatok tápláléka, akik csak két lábon járó ebédet látnak benne. Hiába a jel rajta, hiába hiányzik ujja, ezek nem tudják, hogy ki, vagy éppen mi is ő.

Földre vetődik, feje keményen ütődik a földnek. Kezéből tőrje kihull, és egy pillanatra, mintha minden elcsendesedett volna. Csak távoli zajként hallja, egyik farkasszerűnek vonyítását, mi egyértelműen jelzi, rejtett pengéje célt talált. De vajon elég jót ahhoz, hogy egyel kevesebbet tudhasson? Eleget ahhoz, hogy most még földön van, ne támadjon azonnal rá, egyetlen egy sem?
Morognak fölötte, újra támadni akarnak, hiszen egy állatnak a vér mit jelent? Csak jelzést, merre talál még többet. S most az övé ritmikusan folyik.

Hirtelen mintha kisebb lenne. Így sem egy magas férfi, de most mintha még apróbb lenne. Egy apró gyermek, aki a földön fekszik, és száján kapdossa a levegőt, mert már annyit szaladt, hogy nem bírja tovább. És koppannak a karmok a földön, közelítenek felé... Még mindig olyan távoliak. Visszhangoznak, mintha fejére valami különös burok lenne húzva, amin megtörik a hang.
De most nincs mester, ki végignézze, hogyan marják le róla a ruhát... Nincs mester, aki utolsó pillanatban, megmentse egy jól időzített "farkasvacsorával"... Nincs itt, hogy csak egy sebhellyel ússza meg szája szélén.

Nagyot ordít. Torka szakadtából.
Erejét összeszedve felugrik, tőrjét földön hagyva. Homályos... Mintha fátylat eresztettek volna szeme elé, úgy látja a civakodó farkasokat, kik idő közben visszavonulót fújtak. Pontosabban egy felé támadnak.
Sötétebb színű állat, nagyobb is valamivel. Miért? Kicsoda az?

Hullámzik az állatok teste, ugranak, vicsorognak. Elfuthatna. A hang is ezt mondja fejébe, "menj".
De a farkasok földre hullanak. Egyiket vadul tépni kezdik, még a másik erőtlenül vonszolja magát. Hangok a fejében... Ez az egy legalább tisztán cseng, nem úgy mint a külső zajok, mi még mindig visszhangot vernek a nem létező búrán feje körül.
Bizonytalanul hajol le, nyúl tőrje után, hogy legalább csak azt teljes erejéből megszorítsa. Más nincs amiben vagy akiben ennyire bízna, mint ez a tőr. Nincs...  Mégis, most meg fog szabadulni tőle...

Bizonytalan léptekkel közelebb lép, s mint aki a verejtéket törli homlokáról, úgy törli le, a kis ércben megindult vércseppeket arcáról. Nem repedt koponyája, nincs törés... De valami mégis sérült.
Homályos, még mindig a kép, de jól látja, hogy melyek azok, kik falnak, és mely az, aki a lány. Akit szemfényvesztés miatt lát most farkasnak... Egy számára gyűlölt lénynek.

Keze lendül, tőrjét elengedi. Ha meg akar menekülni, a futás már nem fog segíteni. Sem neki, sem a földön fekvőnek.
 Egyenesen az egyik falatozó állat tarkója felé céloz.
Rejtett pengéje is elősiklik hiányzó ujja helyére, és már szalad is neki, hogy a másikra vethesse magát, hasonlóan torkára célozva.
 De minden olyan homályos. Lábai meginognak.

~Túlságosan utálom őket, hogy most hagyjam, hogy legyőzzenek!~

[- Majd útolérlek, hogyha a SORS is úgy akarja, nemde, Neko?]

Látja Nekon, hogy szinte elképed azon amit mond. Már-már elképed, bár biztos tudja jól, hogy már körülbelül... Úgy bő 62 éve így érez. Akkor miért akad fenn ilyenen? Egyáltalán miért kell ezen egy percig is lovagolni? Nincs sok értelme, tudhatja jól, halandó... Vagyis inkább egy annak csúfolt csótány, hogy eddig mindent túlélt... Szóval igen, vágyik valamire. Nem tudni még meddig, vagy miért. Lehet megváltozik ez idővel.
Nem is válaszol a megjegyzésre inkább. Fiatal nők... Egyáltalán Nők! Atya ég, annak ellenére, hogy férfiből van, nagyon úgy tűnik valami ösztönnek nevezett dolog benne nagyon el van veszve. Nagyon nagyon el van... Hosszabb az élete mint bárki másnak, de még egyetlen nőhöz sem ért. Fiatalon csak azért mert nem volt ideje, nem volt rá alkalma, csak bámulta őket, később pedig... Még akkor is fiatalon persze. jött Rea. Kell ennél több magyarázat?
Elidőzik tekintetével a fehér hajú vonásain, és még mindig látja annak élvezkedését. A mindentudás élvezetét, és mégis, még mindig név kell neki. Hosszú sóhaj szakad fel Altairból. Név, nevek, gondolatok, érzések. De jó érzés is lehet ezekkel játszani, igaz Neko? Látta már sok embertől, ahogy kijátszották, ahogy eljátszottak dolgokat. Ahogy elrejtettek vagy éppen felszakítottak ilyeneket. S ahogy elnézte, sokakat ez tényleg boldoggá tett. Hogy játszottak ezekkel. Lám, itt van Neko is... Őt is boldoggá, vagy legalábbis elégedetté varázsolja a tény, hogy mestere ezeknek a játékszabályoknak.
Hát próba szerencse...
Lassan elnyúlik, ráérősen, még szemeit is lehunyja, még karjait összekulcsolja magán. Még egy sóhaj, bár ez inkább elégedettségről tanúskodik, még egyik lábát is kényelmesen felhúzza.
- Majd útolérlek, hogyha a SORS is úgy akarja, nemde, Neko?
Úgy formálja a szavakat, ahogyan soha még. Ahogyan hallotta másoktól, megfigyelésből, nem saját szavak, nem saját érzésekkel megfűszerezve. De kíváncsi, sosem próbálta még ezt a játékot.
Fejét kényelmesen fordítja a sorszövő felé, még egyik karját, nyaka alá csapja, hogy fejét kicsit megemelje, és kényelmesen a szemébe tudjon nézni.
- Fránya nevek. Miért szereted ennyire őket? És igen, Tamreát kérdezem. Merre volt? És talán jó lenne meg kérdezni azt is merre van... De említettél valamit, így azt hiszem az felesleges lenne. Szóval, merre volt?
Majd arcára egy mosolyt húz. Olyat, amit sebhelye miatt csak félig tud megtenni, de végül is mosoly, még ha kissé bájgúnár is tőle saját ábrázata. Hogy mennyire őszinte... Félig-félig. Érezheti Neko, hogy Rea emléke tényleg mosollyal tölti el, valahol... Valahol. De nem arcon. Ez valami más, valami olyan amit csak azért húzott magára, mert "miért ne" alapon. Úgyis olvas belőle a másik, mint egy nyitott könyvből, akkor már ő is tanuljon valamit. Miért jó ez, vagy éppen miért nem? Mondjuk egyenlőre választ még nem lel rá, majd talán egyszer... Ha már kellően ismeri ennek mibenlétét.
Addig pedig, csak egy ilyen csóró félmosoly marad neki, amit csak azért is a másikra villogtat. Nesze neked alapon. Ha már olvas belőle, akkor olvasson rendesen. Ha már úgyis idegesíti, hogy mindent mindig tud róla ez a Neko... Mert valahol mégiscsak zavarja, hiszen ő volt az akiről soha senki semmit. És akkor hirtelen itt ez a fehér hajú aki mindenről mindent. Ámen.
Mosolya viszont lehervad, ahogy említenek egy másik mosolyt... De csúnyán ott hagyta szegény kölyköt, de mégis mikor a francba vette el tőle? Főleg, hogy már meg sem érezte. Úgy tűnik, kezd nagyon jó lenni a gyerek abban, amiben felnőtt.
A felé gurított új kockát felkapja, és egy kis tétovázás után, újra felül, majd gurít.
- Csak azt mond meg, él-e még... Rebane.
Fűzi hozzá gyorsan a nevet, még mielőtt újra névért nem kezd el "rinyálni" Neko úr.

[- Menekülj! Menj innen! Mentsd magad! Mene...]

Már mindenkiben őt látom...                

Farkasok. Szinte már gondolatban köp is egyet, ahogy egy régi emléke hirtelen bevillan elméjébe. Hihetetlen, hogy még ilyenre emlékszik, bár hogy is felejthetné? Hiszen ezért szerezte sebhelyét. Farkasok...
Szaladt, akárcsak percekkel korábban, bár akkor csak pusztán saját súlyával kellett rohanni. Szaladt, farkasok elől menekült, amik kiéhezve várták már, hogy földre zuhanhasson, és darabokra tépve végre jól lakjanak, az akkor még talán fele ekkora gyermeki Altairból. És akkor hátranézett... És elesett... És a farkasok elkapták.
Húsát tépték, ruháját szaggatták, és véresre kaparták egész testét. Farkasok... Éhes mocskos farkasok voltak, ahogy ezek is mik vele szemben állnak. Biztos ezek is húsát várják, még ha nem is ő volt a fő cél, most már biztos benne, ahogy látja éhező vicsorukat. Ha a lánnyal jól laktak, őt sem hagyják annyiban. Mocskos farkasok...

Tőrjén megszorul keze, és egy pillanatra úgy megfeszülnek izmai mintha már támadna. De nem... Nem hagyhatja, hogy puszta emlékek vagy éppen maguk az érzések irányítsák. Nem mert akkor nincs esélye az életben maradásra. Se neki, se a másiknak.
~A sóillatú~
Hirtelen csendül fel újra a hölgy hangja, újra csak arról az ismeretlen helyről. Miért szól? Fájna valamilye? Baja lenne netán? Lehet sebláz gyötri? Sok-sok és még több, miért furcsa ráragasztott nevén szólíthatja, de nem figyelhet rá. Ha elfordul, ha csak egy pillanatra is kizökken, ahogy előbb is majdnem tette.

És lám, be is jött mire gondolt Altair, ha most elfordult volna, biztos már első csapásra földre terítik ezek az utálatra méltó lények. Farkasok... Nagyobbak mint a farkasok... Mégis, ugyanúgy látja őket, mint akkor... Azonnal szúr is jobb kezében tartott tőrjével, de nem feledkezik meg arról, hogy nem hiába hiányzik neki egy ujja bal kezéről. Vajon erre számítanak ezek a vadállatok? Hogy oda bizony penge szalad, és egy tőr helyett, máris kettővel képes támadni a "sóillatú"?
Csapni próbál, nem látja talál-e, mert hirtelen oldalról támadó inkább arca felé kap hatalmas fogaival, így kénytelen hajolni. De szúr, egyenesen annak képe felé támad bal kezével, mintha csak utána szeretne nyúlni, de a penge hosszabban nyúl el tenyerén, így ha célba sikerülne találnia, akkor mindenképpen előbb pengéje mélyed bele áldozatának képébe.

~A sóillatú~
Hallja újra, szólnak neki. Miért? Egyáltalán... Ha már így képes beszélni, talán akkor...
- Menekülj! Menj innen! Mentsd magad! Mene...
Kiált oda, két vagdalkozás közepette, de valamelyik állat éppen célba talál. Karjába mar, hogy tőrjét eressze végre el, és legalább egy fegyverrel kevesebb legyen nála, de Altair nem engedi. Minden maradék erejével még jobban rámar a fegyverre, mintha abban lenne a gyógyír a fájdalomra, mi végigvcikáz testén, és egy röpke remegésre kényszeríti.
- Menj innen!
Fejezi be végül mondatát, miközben újabb csapásra készül. De még mindig nem látja, hogy mennyien maradtak, egyáltalán, amelyik felé kapott, azzal mi történt?
~Most elégtételt veszek rajtatok farkasok!~

[- De, én vagyok az.]

Érzi másik értetlenségét, tudja jól, választ követel. Hányszor látott már ilyet... Felnőttek estek egymásnak, gyermekek nyúzták a másikat, hogy végre valahára választ kapjanak...

De Rebane... Erre nincs válasz. Számodra nincs, és nem is lesz.
Nem tudja úgysem elmondani Altair. Mondhatni, hozzá van már szokva. Az ő érzéseit, múltját vagy nem ismerik és nem is kívánják megismerni (ha mégis, hát nem mondják neki), vagy olyan képességekkel bíró alakokkal találkozik, akik olvasnak benne. Mint egy fránya könyvben, minden érzését, minden szavát, minden gondolatát, mintha csak betűk lennének, úgy falják.
Sosem kellett beszélnie. Sosem kellett szavakba öntenie. Soha nem kényszerítette senki rá, hogy megtanulja, mégis ezt hogyan kell.

De Rebane. Miért akar bármit is tudni? Eddig csendes volt, eddig engedelmes, és most hirtelen egy bőszült vad, aki csapdába ejtette. Olyan csapdába, miből talán egy mozdulat lenne kiszabadulnia, de valami más, minden részét jéggé fagyasztotta, és képtelen cselekedni. Képtelen, mert tudná, nincs más mit tenne, minthogy megöli... Megölni azt, kit felnevelt... Ki mellette volt, magányában. Mit ugyan nem tudott teljesen elcsitítani, de csillapította.
Őt megölni?

A rántásra szemeit összeszorítja, és egyre csak tornáztatja agyának minden részét. Hogyan kellene elmondani? Egyáltalán el kell mondani? És miért akarja elmondani?
Szétcsúszott... Túlságosan is szétcsúszott ahhoz, hogy a kérdésre őszinte és tiszta választ adhasson.
~Én vagyok?~
Mondat mi hirtelen, szaladnak koponyájának, szinte már át akarva törni azt, mert a válasz rá nem az, mit az ember elvárna saját magától. Főleg nem Altair.
Tekintetét lehorgasztja, és bal kezének hiányára mered. A csonkra, mit csak azért kapott, hogy az legyen, aki most éppen nem. Az a gyilkos, ki életeket vesz el, az az ember, kit már nem is mertek sokan emberként emlegetni... Az az ember, aki most éppen nem.
- De, én vagyok az.
És egy óvatos, de annál erőteljesebb mozdulat követi szavait.

Vér buggyan a vele szemben álló felsője alól, mi a sötét felsőjén csak azért látszik meg, mert nap fényét vörösesen megcsillantja rajta.
- Én vagyok az, Rebane.
Altair hangja, kezd lassan visszatérni, abba a formába, amit megszokhatott tőle tanítványa. S óvatosan hátrálni kezd, még pengéjét kihúzza a fürtös hajú hasából. Létfontosságú szerve nem sérült... Nem fog meghalni, ebben biztos Altair, de vajon valami más részét nem ölte meg, most ezzel a szúrással? Valami olyat, mit emberi szem nem láthat? Valami olyan részét, ami talán még a százéves férfinek is sebhelyes? Nem akarta pedig megölni... Nem akarta, de lehet mégis sikerült?

- Gyógyulj meg fiam, és ne keress többé. Megparancsolom, hogy járd a saját utad.
Parancsot nem szeghet meg... Rebane túl engedelmes gyerek, hogy parancsot szegjen. Legalábbis, eddig annak mutatkozott. De ha mégis parancsot szegne, akkor pedig sohasem volt elég elkötelezett ahhoz, hogy tanítvány lehessen. Soha...

Hosszan nézi a talán földre rogyó tanítványát, kit most már a sebnek köszönhetően végleg sikerül maga mögött hagynia, hiszen, nem indulhat így utána... Akkor belehalna, de ha marad a helyén, akkor mentheti magát. Dönthet Rebane.
Míg Altair elindul... Mert el kell, mert más kell, mert másra van szüksége. El valahova, válaszokért, mit lehet ő maga sem kap meg. Személyért, ki lehet el sem jön többé... Hozzá, aki ki tudja... Lehet feledte már nevét.

[- Sajnos én ezt nem így tapasztalom.]

Összerezdülne a fehér hajú szavain, hiszen tényleg így van. Oly' könnyen elveszhetné életét, mint bármely más halandó mégis...
- Sajnos én ezt nem így tapasztalom.
Csak orra alatt jegyzi meg, mégis jól hallható a másiknak. Szavai különösek lehetnek, hiszen ő maga ment bele az örök életbe, ő akarta ezt de... Valahogy mégis másképpen képzelte el ezt az egészet és most itt van, mint... Mint egy megfáradt öreg ember. Nem úgy viselkedik, nem úgy néz ki, csak valahol mélyen lehet rajta érezni, különös fáradtság lett rajta úrrá az elmúlt években, mit más halandók a halállal pihennek ki. Ő nem...
S bár a másik csipkelődik vele, nem igazán vesz erről tudomást. Mindenki másban leli örömét, Neko úgy tűnik abban, hogy másokon köszörülheti nyelvét. Ám egy valami felett mégis képtelen elmenni. Mélyen szántja, bele is rezdül mindene, s tekintete is elködösödik egy pillanatra. Pedig pusztán csak egy szó volt. Egyetlen szó...
- Ne merészelj még egyszer így hívni.
Sziszeg. Mintha nem is ő maga lenne, olyan hangon szólalt meg... Talán ilyenkor valójában nincs is saját maga tudatában, hiszen, ahogy ránéz a másikra, máris egy másik arcot lát annak helyén. Nem fehér tincseket, és nem a jellegzetes Neko mosolyt, hanem egy másik, hasonlóan szadista mosolyt... De az emberi. Nem olyan mint a fehér hajúé.
Lassan elemeli sötét tekintetét róla, és egy kicsit megdörzsöli szemeit. Tisztában van vele, hogy kicsoda is a másik, hiszen emlékszik már, mégis milyen erőkkel bír. Régebben is hallott róla, mende-mondákat, mik hirtelen kezdenek sorra felvillanni sok emléke között. Egy csettintés talán, és végezhet vele a másik... Vagy csak egy eldobott kocka.
- Hallani akarod?
Újra ismétel, még előveszi arcát kezei mögül. Mit akarhat ő tudni? Túl sok mindent... Sok sok sok mindent, de ha egyszer mindent tud a másik, akkor mégis, miért akarja hallani? Élvezi, hogy nem tudja Altair úgysem igazán szóba önteni, amit akar? Vagy csak nagyon nehezen? Mert hiába a száz év... Nem igazán tanult meg még mindig csevegni.
- Merre volt?
Ennyi elég is. A többit tudja, a mondat folytatását tudja, az előzményt a mindent. Ha ennyi nem elég, hogy hallani akarja, akkor majd... Talán megpróbálkozik bővebben is kifejezni. De egyenlőre úgysem fog menni... Valamint.
- Nem te vetted el a kockát tőlem, igazam van?
Hirtelen jutott eszébe a gondolat. Hiszen... Ha Neko vette volna el, akkor már mutogatta volna, "emlékszel még erre?" címen. Szinte biztos benne, mert miért ne dörgölte volna az orra alá, hogy van egy emléke tőle, és mégsem emlékszik rá. Biztos, hogy már mutogatta volna.

[- Hallgass már!]

A legkülönlegesebbnek.       

Szaladni kényszerül, úgy ahogyan régen kellett már. Üldözői akadtak, kik vérét kívánják. Még ha eredeti céljuk nem is az ő vére, hanem azé, akit hátán cipel. Akaratlanul is belekeverte magát a bajba, hogy a préda és zsákmánya közé áll. Mit is tartott régen? Miben is nőtt fel?
"Aki útban van, annak halnia kell."
Biztos benne, hogy ezeknek a furcsa, nagy akármiknek most útjában van. Szinte háta közepén érzi azoknak mocskos tekintetét, ahogy, még ha nem is megölni, de megsebezni mindenképpen szeretnék, hogy bosszút álljanak, amiért elviszi a zsákmányt.

Ritmikusan kopog a kéz hátán. Mintha csak egy kezdő hóhér gyakorolna rajta, hogyan is kell a korbáccsal bánni. Persze kevesebb sikerrel, és utána jön a rendes hóhér, aki majd véresre marja hátát... Majd valamikor, de semmiképpen sem most. Hacsak nem nyer erőt valahonnan, ez az elméjében egyre csak kiáltozó hölgy.
De válaszra nem méltatja. Másra kell figyelnie, teljesen másra. Hallania kell, hogy merről közelítenek a "farkasok", figyelnie kell honnan ugranak elő. És legfőképpen, hol tudná a leghamarabb lerázni őket.

Hamarosan leérnek a dombról, s mi eddig nagy segítség volt, a lejtő eltűnik, s sík területen kénytelen tovább futni. Teherrel. Nem naggyal, de mégis több erejét emészti fel így, mint akkor, mikor csak saját súlyát kell cipelnie. Érzi, hogy lassan fáradni kezd, hogy apránként alább hagy benne minden, de ezek az átkozottak, csak jönnek, mintha... Mintha nem fogyna erejük.
"Soha ne nézz hátra."
Tanulta hajdan. Nagyon nagyon régen még, mégis újra, mint gyermekkorában, szinte kívánja, hogy hátranézzen. Muszájnak érzi, hiszen nem hallja, a fejében egyre csak ellene tüntető, hátát még mindig verdesőtől.
- Hallgass már!
Nem indulat, mi hangjában van. Fáradtság szakad fel belőle, ahogy mondata közben megannyi levegő is kiszalad, mire igen csak nagy szüksége lett volna.
De a hölgy nem... Nem hallgat el, csak lassan, nagyon nagyon lassan. Talán még mindig mondaná a magáét, talán még mindig rohamozná elméjét mindenfélékkel, de... Valami magával ragadta.

Altair pedig rohan tovább... Szalad... Sietve lép... És hirtelen megáll.
Akármennyire is, de ember, és elfáradt már, így kénytelen megmentettjét a földre fektetni. Megint nincs magánál, az ernyed test szinte csak magától hullott le lábaihoz.
Még mögötte fújtatás hallatszik... Lassan megfordul. A nagy csorda igaz megcsappant, de így is maradt 3 valamirevaló üldöző, kik acsarkodva merednek rá, követelve azt, mit az övék. Már, ha az övék.

A férfi tőrjét előrántja, és harcra készen megáll a lények előtt. Nem fogja hagyni, ha már ennyit megtett. Nem fogja hagyni, hogy mit elé állított ez a hely, hogy tartsa életbe, azt elvegyék tőle. Már nem... Túl sokat áldozott be ezért a valakiért. Hiszen liheg már, ereje alig van, izzadság rohan végig hátán, homlokán. Mocskos por ragadt arcára a futása közben, sőt egész ruhája beszennyeződött... Nem. Ha már ennyit megtett, ha már erre kérte ez a hely, nem adja alább. Életben kell tartania.
- Nem tudom értetek-e engem. De belőle, ti ma nem kaptok.
Morog. Úgy akár a farkasok. S bár nem szokása beszélni, nem szokása megszólalni, mégis ez a mondat felszakad belőle, és úgy várja, hogy a farkasszerűek támadjanak. Ő nem fog... Ő sosem teszi. Nem támad előre. 

[- A fél igazság is igazság, ha onnan nézzük.]

Figyelve a másik vergődését, talán más esetben első dolga lenne megfordulni, és köszönését megismételve elsétálni, lehetőleg minél messzebb tőle. De egyre jobban kezd ismerős lenni számára az alak, és ha már valaki ismerős bő 100 év után, nos az embernek akaratlanul is megfordul a fejében a "valami nem stimmel" érzés.
- A fél igazság is igazság, ha onnan nézzük.
Jegyzi meg, még egyre közelebb ér. Hiszen, abban igaza van, nem emlékszik, mégis az, hogy ismerős. Nos akkor valamennyire mégiscsak emlékeznie kell nem? De nem sokáig kell saját agyát tornáztatnia, hiszen van olyan kegyes ez a tekergőző itt, hogy be is mutatkozik, mire egy csapásra villannak fel róla az emlékek.
Másképp nézett ki, de a fehér haj úgy tűnik, mint védjegye megmaradt. Sebes volt keze, mit ha onnan veszünk, természetes, hogy száz év alatt begyógyul. Mire olyan keserűen meredt rá, mikor már Altair távozni készült, és amiért végül egy anyagot is nyújtott neki. Annak miértjére, talán csak most leli meg a választ, hogy már az érzések egy részét, sikerült megismernie. Megsajnálta... Bánatos volt akkor, vagy valami ahhoz nagyon közel álló érzései lehettek, és Altair megsajnálta.
- Neko.
Lassan szinte már ízlelgetve ismétli el nevét, mi már úgy hangzik, mintha el sem felejtette volna. Elvégre, ő maga is kapott tőle valamit, pontosabban egyet azok közül a furcsa kockák közül, mit talán gyűlölt akkoriban, ostoba játékok miatt. De eltette, hiszen, már akkor megmondta fehér hajú, hogy bizony találkozni fognak...
Közelebb is lép hozzá, miközben zsebébe is nyúl, hogy a tőle kapottat elővegye, és megmutassa, bizony, annak ellenére, hogy elsőre nem ugrott be neki, még mindig megvan az a bizonyos darab... Lépése azonban hirtelen félbeszakad, és szemöldökét felvonva mered zsebére, miben hiába kutat zsebe, üres... Ujjaival kicsit még mélyebbre kutat, immáron lyukat keresve, de semmi. Egy rés sem ahol kieshetett volna, vagy bármi ahol eltűnhetett volna. Így marad az, hogy talán most, Neko saját maga csempészte ki zsebéből, elvégre, hozzá tartozik, ahogy elnézi, úgy bánik velük, ahogy csak kedve tartja.
- Gurítani... - Ismétel megint, miközben újra megindul, s nem messze, de még most is távolságot tartva, helyet foglal mellette. - Régebben ostobaságomnak köszönhetted csak, hogy gurítottam. De ha nem bánod, most már nem hagyom, hogy ilyen módon keverj bele bármibe is.
S bár úgy tűnik, szavaival inkább elutasítja felajánlását, kezét mégis felé nyújtja, és várja, hogy abba végül egy, vagy akár több kocka is belehullhasson. Elvégre, mi veszteni valója van? Nem történt akkor sem, semmi észt vesztő nagy dolog...
De...
Belemenekült egy olyan életbe, mi úgy tűnik, évről-évre egyre nehezebbé válik.
Majd egy rövid sóhaj szökik ki belőle, ahogy egyre több kérdéssel rohamozza meg a másik. Sorba kéne válaszolni mindenre, vagy elég csak az utolsóra? Elvégre, ha azt nézzük, mindig utoljára hagyják a legfontosabbat bárkiről is legyen szó, hogy az vésődjön a legjobban a kérdezett emlékezetébe, és arra válaszoljon elsőként.
- Védencem ő, hogy tudjam merre jár?
Kérdésre, kérdéssel. S bár közömbös, és mondhatni ellenszenves, biztos benne, hogy a másik tudja jól, már csak kockáiból adódóan, hogy valójában teljesen másról tanúskodik ez a mondat. S persze, közben még kezébe is hullik néhány kocka, mit úgy vett el, hogy véletlenül se kelljen Nekohoz érnie, s már gurít is velük. Csak gurulnak, gurulnak, mígnem, Altair az egyik után nem kap.
- Azt hiszem, ő jobban járna, ha kicsit másképpen válaszolna nekünk. Ha nincs ellenedre...
S azt az egyet élével a földre teszi, és megpörgeti.

Hát most kezdjük el a csevegőt ezzel tele írkálni, hogy írtam én is? : D

[- Hello.]

Hosszú, és sokak számára unalmas sétának vetette magát alá. Csak ment előre, mintha céltalan lenne, csak ment, hol sietve, hol komótosabban lépkedve, egyre csak a vizet figyelve, hallgatva a szelek suttogását... Amit ugyan nem értett és nem is fog megérteni sohasem, de talán, hogyha azokat figyeli, talán, hogyha próbál egyre jobban úgy tenni, ahogy ő tett, akkor valahol csak megleli.
 Nagy, nagy, nagy séta, a már végeláthatatlan, hosszú parton, mi egyre sziklásabb és durvább képet fest le magáról. Megcsúszik, megfullad... Micsoda irónia is lenne, ha víz által halna meg, az venné el életét, mitől képletesen kapta... Így inkább megáll, egyik szikla tetején, jól megnézve, merre is lenne jó menni, ahol valamivel kisebb az esélye annak, hogy nyakát töri, vagy éppen valami más fontos testrésze sérül meg.

De bámulását hang töri meg, mi nem a feltörő hullámok hangos robaja, vagy éppen valami madárcsicsergés. A szél sem lehet, nem, mert annak nem értheti meg hirtelen szavait. Körbenéz, de alakot még nem kap a hanghoz, így kénytelen lesz annak tulajdonosát saját maga megkeresni. Kénytelen, mert nevét tudja, és ha már valaki emlékszik nevére, vagy tudja nevét, abból bizony jó nem sülhet ki. Régi alak lenne, netán apjától hallotta volna, hogy bizony van egy ilyen alak, akit így neveznek? Vagy valami nagyobban kéne gondolkoznia, és végre valahára elszakadnia emberi gondolkodásától, és valaki olyanra gondolnia, ki hatalmasabb, vagy éppen idősebb, mint egy átlag ember tud lenni?
 Gondolatai közepette lassan megfordul, és igyekszik előrébb lépni, haladni a sziklák között, nem megcsúszni, és közben persze figyelni, vajon mikor támadnak... Pár lépés, nem sok, bár annál nehézkesebb volt megtenni, annak ellenére, hogyha talán "megkéri a vizet", hogy ne mosson lába alá, akkor könnyebben ment volna. De nem... Nem használja erejét, nem tudja, és nem is akarja nagyon megtanulni. Neki nem szemfényvesztést szánt a sors. Szerinte.
 Hamarosan, remélhetőleg a hang tulajdonosát véli felfedezni, egy igencsak különcnek mondható alakban. Jól láthatóan élvezi a napsütést, mit Altair maga sohasem tudott megérteni, miért is olyan jó, vagy mi élvezet lehet, egy ilyen "napfürdőzésben", de inkább nem is ezzel foglalkozik. Különc alak, és valamiért nagyon ismerős neki. De nem tudja honnan, nem tud még rájönni. Fehér haja kísértetiesen emlékezteti valakire, mégis másabb mint volt, nem sokkal, de valamivel másabb mint az a valaki. Testvére netán? Vagy ő maga lenne, és az idő ennyire átváltoztatta lényét? Mondjuk, csak magára kell nézni.
 De mégis, ki az akire emlékezteti? Talán itt a baj, hogy azt sem tudja, valójában kire is emlékezteti, pedig a nyelve hegyén van, meg tudná mondani, de nem... Mégsem. Agyában más emlékek járnak, más arcok, más gondolatok, és sehogy sem tudja felfedezni, mégis kicsoda is, ez a valaki.
- Hello.
Egyhangúan köszön, még kellő távolságban megáll, és komolyan mered a másikra. Nem mélázik tovább nem gondolkozik. Ha kell beugrik neki az arc, vagy a név, netán a helyszín. Ha kell úgyis egy csapásra minden eszébe jut. De nem fog most meginogni. Inkább vár, tisztes távolságból.

Hagyd békén a sorsom. : D