Thallemel - tenger

[KáoszFöldje]

Ami helyt követel magának az óceán foglalatjában, hogy nyugat felől mossa Arwat partjait. Nincs könnyű dolga, hiszen meredek sziklafal és köves part az ami gátat szab neki, hiába is töri hullámait darabokra.
Csendes, de nem nyugodt vízéről ismerkszik meg, váratlanul mélyül és ezt rejti köves és csak néhol homokos medrével. Mert vize tisztább mindennél. Korallzátonyt is  nevel, temérdek lakójával egyetemben.

[Hoshi Neko]

Orgyiloknak

A reggel már a tenger partján ér. Tudom jól, hogy akit én keresek, az nagyon ritkán hagyja el a tengert olyan messzire, hogy ne lássa, vagy legalább az illatát érezze. Tudom, hogy ki ő, és ismerem, hiszen annyiszor láttam már, még ha ő nem is emlékszik már rám. Vagy talán igen? Egyszer találkoztunk. Lehet neki csak egy arc vagyok a sok között. De nem is az apja akarok én lenni. Csupán... A hír. Én akarok lenni a jel. Mert szemmel nem látható a változás szele, ami végigsöpört a tengeren pár napja. Mint amikor valaki egy hosszú pihenő után sóhajt egy nagyot, és meglibbenti a felette lengő függönyt. Szemeimben vad csillogás, akár egy vadmacska, ülve a fán, míg az itatót nézi, hiszen vízre mindenkinek szüksége van, nem? Most én is becserkészem őt. Be én! El fog jönni. Ha én tévedek, akkor ott már nagyon nagy baj van. De akarom látni a képét. Fel akarom piszkálni, csüggni akarok rajta, hogy aztán a lelkét adja el nekem a válaszért... Persze, ő túl büszke és túl makacs ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. De olyan jó eljátszani a gondolattal, hogy igen, ő is csak egy ember, aki rettentő türelmetlen. Jó, persze, élt már pár évet... De akkor is! Túl gonosz vigyor ül a képemen... Leülök egy parti sziklára, és lelógatom a lábam a mélybe, hogy az időnként fel-fel törő hullámok kedvük szerint játszhassanak. Néha elérnek, néha nem. Kockámat dobálom a magasba, gurigatom a levegőben. Igen. Nem kell már sok. Legfeljebb pár óra, és itt lesz.
Nem tudom igazából, miért jó játszani azokkal, akiknek fontos dolga van az életben. Valamiért irigylem azokat egy kissé, akiknek megadatik hogy egy életet élnek, de egy teljeset, célokkal, vágyakkal, álmokkal... Vajon... Vajon Tessak most merre járhat? Él még? Vajon még mindig csak az én vérem élteti, vagy már teljesen megváltozott ennyi idő alatt? Elvégre... Lássuk be, ilyen hosszú ideig étlen... Sóhajtva dőlök hanyatt, miután levettem a felsőmet, és kiterülök, mint aki meg van halva. Be kell hunynom a szemem, olyan vakító fényességgel süt lassan a nap, narancs színbe borítva mindent, elárasztva meleggel az egész tájat.
Én miért jöttem megint ide? Megint tervez velem valami fantasztikusat, amit majd szépen végig kell játszanom? Hiszen ha ilyen a büntetésem azért, mert másképp csináltam a dolgokat, mint ő akarta... Akkor milyen lehet akkor, ha én nem akarom azt csinálni amit mond? Megborzongok a reggeli melegben, és elfelejtem a gondjaimat. Igen, érzem a bőrömön, hogy közeledik! Itt jön...
-Heló, Altair.
Pillantok fel. Még nem lát, de a hangom hallja tisztán, tudom én... És több mint szórakoztató elképzelni, mi fog itt megtörténni. Mert az, hogy én sorsszövő vagyok, még nem jelenti azt, hogy mindenkiét tudom előre. Szóval... Tudom, hogy nagyon jó nap elé nézek.

[Altair]

Hosszú, és sokak számára unalmas sétának vetette magát alá. Csak ment előre, mintha céltalan lenne, csak ment, hol sietve, hol komótosabban lépkedve, egyre csak a vizet figyelve, hallgatva a szelek suttogását... Amit ugyan nem értett és nem is fog megérteni sohasem, de talán, hogyha azokat figyeli, talán, hogyha próbál egyre jobban úgy tenni, ahogy ő tett, akkor valahol csak megleli.
 Nagy, nagy, nagy séta, a már végeláthatatlan, hosszú parton, mi egyre sziklásabb és durvább képet fest le magáról. Megcsúszik, megfullad... Micsoda irónia is lenne, ha víz által halna meg, az venné el életét, mitől képletesen kapta... Így inkább megáll, egyik szikla tetején, jól megnézve, merre is lenne jó menni, ahol valamivel kisebb az esélye annak, hogy nyakát töri, vagy éppen valami más fontos testrésze sérül meg.

De bámulását hang töri meg, mi nem a feltörő hullámok hangos robaja, vagy éppen valami madárcsicsergés. A szél sem lehet, nem, mert annak nem értheti meg hirtelen szavait. Körbenéz, de alakot még nem kap a hanghoz, így kénytelen lesz annak tulajdonosát saját maga megkeresni. Kénytelen, mert nevét tudja, és ha már valaki emlékszik nevére, vagy tudja nevét, abból bizony jó nem sülhet ki. Régi alak lenne, netán apjától hallotta volna, hogy bizony van egy ilyen alak, akit így neveznek? Vagy valami nagyobban kéne gondolkoznia, és végre valahára elszakadnia emberi gondolkodásától, és valaki olyanra gondolnia, ki hatalmasabb, vagy éppen idősebb, mint egy átlag ember tud lenni?
 Gondolatai közepette lassan megfordul, és igyekszik előrébb lépni, haladni a sziklák között, nem megcsúszni, és közben persze figyelni, vajon mikor támadnak... Pár lépés, nem sok, bár annál nehézkesebb volt megtenni, annak ellenére, hogyha talán "megkéri a vizet", hogy ne mosson lába alá, akkor könnyebben ment volna. De nem... Nem használja erejét, nem tudja, és nem is akarja nagyon megtanulni. Neki nem szemfényvesztést szánt a sors. Szerinte.
 Hamarosan, remélhetőleg a hang tulajdonosát véli felfedezni, egy igencsak különcnek mondható alakban. Jól láthatóan élvezi a napsütést, mit Altair maga sohasem tudott megérteni, miért is olyan jó, vagy mi élvezet lehet, egy ilyen "napfürdőzésben", de inkább nem is ezzel foglalkozik. Különc alak, és valamiért nagyon ismerős neki. De nem tudja honnan, nem tud még rájönni. Fehér haja kísértetiesen emlékezteti valakire, mégis másabb mint volt, nem sokkal, de valamivel másabb mint az a valaki. Testvére netán? Vagy ő maga lenne, és az idő ennyire átváltoztatta lényét? Mondjuk, csak magára kell nézni.
 De mégis, ki az akire emlékezteti? Talán itt a baj, hogy azt sem tudja, valójában kire is emlékezteti, pedig a nyelve hegyén van, meg tudná mondani, de nem... Mégsem. Agyában más emlékek járnak, más arcok, más gondolatok, és sehogy sem tudja felfedezni, mégis kicsoda is, ez a valaki.
- Hello.
Egyhangúan köszön, még kellő távolságban megáll, és komolyan mered a másikra. Nem mélázik tovább nem gondolkozik. Ha kell beugrik neki az arc, vagy a név, netán a helyszín. Ha kell úgyis egy csapásra minden eszébe jut. De nem fog most meginogni. Inkább vár, tisztes távolságból.

[Hoshi Neko]

Elnyúlva a földön, fejjel lefelé nézek rá, csintalanul mosolyogva, és ahogy előbújik, majd szép lassan, elgondolkozva végigmér, tovább szélesedik a nem sok jót ígérő mosolyom. Oldalamra hengeredek, így nyújtózva most, süttetve magam a langyos  napfényben, karomra hajtva a fejem, és továbbra is éjsötét szemeim ráfüggesztve. Látom ahogy magában lamentál, mert ő már csak egy ilyen féle ember, hogy foooolyton járatnia kell valamin az eszét. Teljesen halandó vonás, le sem tagadhatná. Lassan közelít felém, előre megfontoltan ugrándozva előre, és ami a legfeltűnőbb, hogy semmit sem használ hogy segítse az előrehaladást. Talán mazochista lenne a szentem? Akár egy macska, aki éppen jóllakott, úgy nyalok végig a számon míg végignézek rajta, és elégedetten bólintok újfent. Köszönése is olyan akár annak idején, amikor még folyton mozgásban volt, valami elől és valami felé...
-Ó, nem emlékszel rám? Más esetben megsértődnék... De annyira szeretem, mikor látom, hogy mindig igazam van...
Sóhajtok, hangom akár egy éjszakában villanó sötét, csillogó szempár, ami vérre szomjazik, ám most kivételesen nem az övére. Szerencséje van. Talán Tamrea valami talizmánnal is ellátta volna? Nem kizárt. A kis banya végülis nem mai csirke, és lássuk be, sok ezer év alatt látott már egyet s mást.
-Még mindig Neko vagyok. -majd ökölbe hajtom ujjaim, és máris kinyújtva őket mutatom Altika felé a hófehér kockát rajta. - Nos, most mersz gurítani? Ki tudja... Talán ott találod magad, ahol akarod. -játszok ujjaim között a hatoldalúval. -Annyira jó téged újra látni. Mert hát igen. sok év alatt mindenki meghal. Ebben az a jó, hogy nem köröznek, és nem susognak rólad...
Végül felkönyökölök, szabad kezemmel még mindig felé nyújtva a dobókockát, hátha most is elveszi, hiszen most, hogy nem puszta halandó többé, lehet érdekesebb dolgok foglalkoztatják.
-És mondd csak, megtaláltad már amit kerestél? Most, hogy van időd... És hatalmad is... Megóvtad, megőrizted azt, ami a legfontosabb neked? Vagy az ölés lenne az neked is? -újra végigpillantok rajta- Azt hiszem nem. Olyan vagy, akár a kis istennőd. Ha beledobnak valamit, előbb eltemeti, és vagy kezd vele valamit, vagy a partra sodorja. És ő most hol van?
Teszem a kíváncsit, és szélesebben mosolygok rá, úgy villogtatva a szemeim rá, mint a mindent tudó. Mert lényegében így is van. Tudok én mindent, csak kérdeznem kell. Az utolsó kérdés nyomán újra felé nyújtom a kockát, alulról fölfelé nézve rá, de nem moccanva. Félek, ha közelebb kúszok hozzá, legyek akármilyen fegyertelen, még megölne az első kezébe akadó dologgal, talán még a tulajdon kockámmal is.

[Altair]

Figyelve a másik vergődését, talán más esetben első dolga lenne megfordulni, és köszönését megismételve elsétálni, lehetőleg minél messzebb tőle. De egyre jobban kezd ismerős lenni számára az alak, és ha már valaki ismerős bő 100 év után, nos az embernek akaratlanul is megfordul a fejében a "valami nem stimmel" érzés.
- A fél igazság is igazság, ha onnan nézzük.
Jegyzi meg, még egyre közelebb ér. Hiszen, abban igaza van, nem emlékszik, mégis az, hogy ismerős. Nos akkor valamennyire mégiscsak emlékeznie kell nem? De nem sokáig kell saját agyát tornáztatnia, hiszen van olyan kegyes ez a tekergőző itt, hogy be is mutatkozik, mire egy csapásra villannak fel róla az emlékek.
Másképp nézett ki, de a fehér haj úgy tűnik, mint védjegye megmaradt. Sebes volt keze, mit ha onnan veszünk, természetes, hogy száz év alatt begyógyul. Mire olyan keserűen meredt rá, mikor már Altair távozni készült, és amiért végül egy anyagot is nyújtott neki. Annak miértjére, talán csak most leli meg a választ, hogy már az érzések egy részét, sikerült megismernie. Megsajnálta... Bánatos volt akkor, vagy valami ahhoz nagyon közel álló érzései lehettek, és Altair megsajnálta.
- Neko.
Lassan szinte már ízlelgetve ismétli el nevét, mi már úgy hangzik, mintha el sem felejtette volna. Elvégre, ő maga is kapott tőle valamit, pontosabban egyet azok közül a furcsa kockák közül, mit talán gyűlölt akkoriban, ostoba játékok miatt. De eltette, hiszen, már akkor megmondta fehér hajú, hogy bizony találkozni fognak...
Közelebb is lép hozzá, miközben zsebébe is nyúl, hogy a tőle kapottat elővegye, és megmutassa, bizony, annak ellenére, hogy elsőre nem ugrott be neki, még mindig megvan az a bizonyos darab... Lépése azonban hirtelen félbeszakad, és szemöldökét felvonva mered zsebére, miben hiába kutat zsebe, üres... Ujjaival kicsit még mélyebbre kutat, immáron lyukat keresve, de semmi. Egy rés sem ahol kieshetett volna, vagy bármi ahol eltűnhetett volna. Így marad az, hogy talán most, Neko saját maga csempészte ki zsebéből, elvégre, hozzá tartozik, ahogy elnézi, úgy bánik velük, ahogy csak kedve tartja.
- Gurítani... - Ismétel megint, miközben újra megindul, s nem messze, de még most is távolságot tartva, helyet foglal mellette. - Régebben ostobaságomnak köszönhetted csak, hogy gurítottam. De ha nem bánod, most már nem hagyom, hogy ilyen módon keverj bele bármibe is.
S bár úgy tűnik, szavaival inkább elutasítja felajánlását, kezét mégis felé nyújtja, és várja, hogy abba végül egy, vagy akár több kocka is belehullhasson. Elvégre, mi veszteni valója van? Nem történt akkor sem, semmi észt vesztő nagy dolog...
De...
Belemenekült egy olyan életbe, mi úgy tűnik, évről-évre egyre nehezebbé válik.
Majd egy rövid sóhaj szökik ki belőle, ahogy egyre több kérdéssel rohamozza meg a másik. Sorba kéne válaszolni mindenre, vagy elég csak az utolsóra? Elvégre, ha azt nézzük, mindig utoljára hagyják a legfontosabbat bárkiről is legyen szó, hogy az vésődjön a legjobban a kérdezett emlékezetébe, és arra válaszoljon elsőként.
- Védencem ő, hogy tudjam merre jár?
Kérdésre, kérdéssel. S bár közömbös, és mondhatni ellenszenves, biztos benne, hogy a másik tudja jól, már csak kockáiból adódóan, hogy valójában teljesen másról tanúskodik ez a mondat. S persze, közben még kezébe is hullik néhány kocka, mit úgy vett el, hogy véletlenül se kelljen Nekohoz érnie, s már gurít is velük. Csak gurulnak, gurulnak, mígnem, Altair az egyik után nem kap.
- Azt hiszem, ő jobban járna, ha kicsit másképpen válaszolna nekünk. Ha nincs ellenedre...
S azt az egyet élével a földre teszi, és megpörgeti.

[Hoshi Neko]

-Igen, de nekem akkor is teljesen igazam volt. Nagyon ritkán tévedek, ember. Ne feledd, amilyen könnyen megkaptad a halandóságot, olyan könnyen el is veszhet.
Villannak morcosan a szemeim rá, hiszen nem szokásom olyan sűrűn féligazságokat ontani, és mivel ő nem él velem, így nem tapasztalhatta. És még ha homályosan is látok, akkro kétértelműen fogalmazok, és lám, megint igazam van. Szóval senkinek semmi oka arra, hogy megkérdőjelezzen. Gyorsan lehiggadok, mielőtt még elűzném, mert látom ám a szemében, hogy csupán az emlékek és a nevem tartja itt, és örömmel nézem, ahogy a zsebét markolássza. Hihetetlen, mennyire érzelmesek tudnak néha az emberek lenni. Egy kis kockát megőrizni, holott ha kell, ezret is adok neki... De leül nem messze tőlem, mert látom á rajta, hogy valamennyire azért tart tőlem, legyen nála bármennyi fegyver vagy tudás, még mindig nem elég hozzám képest. Főleg most, hogy már eléggé megnőtt minden izmom ahhoz, hogy birokra is kelhessek vele, valamennyire fer harcban- ha arra kerül a sor. Mivel leül, úgy én is törökülésbe vágom magam, rákönyökölve a térdeimre, és úgy nézve őt, ahogy újra felidézi a régi szép emlékeinket, amíg én továbbra is úgy mosolygok rá, mintha egy gyerek újra meg újra beszélhetne a Télapóval.
-Hát persze...
Mosolygok rá, de hát nem tudhatja szegény, hogy mit tudok még én, mert ha hallott is rólam Reától vagy bárkitől, akkor sem hinném hogy sokra emlékszik. De legalább... Legalább a nevem hallatán beugrott neki hogy hova is kell tenni engem. Kinyúl felém a kéz, az az érdes és durva kéz, én meg azt az egy kockát dobom bele, ami valahogy a levegőben megsokszorozódik, és csak a kockákra figyelek, ahogy elgurítja, így csak a kérdés végét hallom.
-Kit hol találsz, drágám? -villantok vigyort, majd a kockákat nézem. -Ó, micsoda dolgok történtek veled... Hát beálltál Reához... Bár tudjuk, hogy ezt tudtam, ahogy mindent tudok rólad ami eddig történt veled, és történni fog. -pillantok rá - Annyit elárulhatok, hogy neked nem igazán kell keresned senkit, mert úgyis megtalál az, akit akarsz, vagy aki után vágysz. Legyen az élő vagy holt. Ne kóborolj, és találj sürgősen magadra, mert ha széthullasz, nem egy ember fog utánad keserves könnyeket hullatni. - bólogatok.- Nincs ellenemre, de mire válaszoljon, Altair? Mert nem hinném, hogy csak ezért gurítottál el annyi kockát... Mi az, amit igazán tudni akarsz? Hallani akarom!
Az élén pörgő kocka bár nem veszít egyensúlyából csupán lelassul, hogy meghosszabbítsa az időt amíg pörög, de semmi több. Én meg sötét, szinte pupillátlannak tűnő tekintetem ráemelem, mohón, izgatottan, és várakozva, mert bizony azért az egy pillanatért élni, amikor elhangzik a nagy kérdés... És mindent tudni de el nem árulni... Az a felemelő érzés... Hát összehasonlíthatatlan.

[Altair]

Összerezdülne a fehér hajú szavain, hiszen tényleg így van. Oly' könnyen elveszhetné életét, mint bármely más halandó mégis...
- Sajnos én ezt nem így tapasztalom.
Csak orra alatt jegyzi meg, mégis jól hallható a másiknak. Szavai különösek lehetnek, hiszen ő maga ment bele az örök életbe, ő akarta ezt de... Valahogy mégis másképpen képzelte el ezt az egészet és most itt van, mint... Mint egy megfáradt öreg ember. Nem úgy viselkedik, nem úgy néz ki, csak valahol mélyen lehet rajta érezni, különös fáradtság lett rajta úrrá az elmúlt években, mit más halandók a halállal pihennek ki. Ő nem...
S bár a másik csipkelődik vele, nem igazán vesz erről tudomást. Mindenki másban leli örömét, Neko úgy tűnik abban, hogy másokon köszörülheti nyelvét. Ám egy valami felett mégis képtelen elmenni. Mélyen szántja, bele is rezdül mindene, s tekintete is elködösödik egy pillanatra. Pedig pusztán csak egy szó volt. Egyetlen szó...
- Ne merészelj még egyszer így hívni.
Sziszeg. Mintha nem is ő maga lenne, olyan hangon szólalt meg... Talán ilyenkor valójában nincs is saját maga tudatában, hiszen, ahogy ránéz a másikra, máris egy másik arcot lát annak helyén. Nem fehér tincseket, és nem a jellegzetes Neko mosolyt, hanem egy másik, hasonlóan szadista mosolyt... De az emberi. Nem olyan mint a fehér hajúé.
Lassan elemeli sötét tekintetét róla, és egy kicsit megdörzsöli szemeit. Tisztában van vele, hogy kicsoda is a másik, hiszen emlékszik már, mégis milyen erőkkel bír. Régebben is hallott róla, mende-mondákat, mik hirtelen kezdenek sorra felvillanni sok emléke között. Egy csettintés talán, és végezhet vele a másik... Vagy csak egy eldobott kocka.
- Hallani akarod?
Újra ismétel, még előveszi arcát kezei mögül. Mit akarhat ő tudni? Túl sok mindent... Sok sok sok mindent, de ha egyszer mindent tud a másik, akkor mégis, miért akarja hallani? Élvezi, hogy nem tudja Altair úgysem igazán szóba önteni, amit akar? Vagy csak nagyon nehezen? Mert hiába a száz év... Nem igazán tanult meg még mindig csevegni.
- Merre volt?
Ennyi elég is. A többit tudja, a mondat folytatását tudja, az előzményt a mindent. Ha ennyi nem elég, hogy hallani akarja, akkor majd... Talán megpróbálkozik bővebben is kifejezni. De egyenlőre úgysem fog menni... Valamint.
- Nem te vetted el a kockát tőlem, igazam van?
Hirtelen jutott eszébe a gondolat. Hiszen... Ha Neko vette volna el, akkor már mutogatta volna, "emlékszel még erre?" címen. Szinte biztos benne, mert miért ne dörgölte volna az orra alá, hogy van egy emléke tőle, és mégsem emlékszik rá. Biztos, hogy már mutogatta volna.

[Hoshi Neko]

Úgy mosolyodok el, akár az elégedett cica, aki látja, hogy a kicsiny egérke, a vacsorája éppen arra fut, amerre ő akarja. Annyira jó ez az érzés, amikor tudom, hogy már nincs visszaút, és amikor már tényleg, de tényleg tudom, hogy a másik egy fatálisan nagy orbitális tévedésben él. Mégis őt nézve sóhajtva csóválom a fejem, és már kis híjján még csípőre is vágtam a két kezem. Nem tudom hogy hol volt az az utolsó pillanat, ami megakadályozta ezt, de minden esetre hálás vagyok érte.
-Jesszus, Altika. Össze kéne szedned magad. Fiatalság forrásából inni vagy ilyenek. Csodálom, hogy egyáltalán a fiatal nők... -forgatom a szemem, de végülis... -még ígyis állandóan rád gondolnak...
Vigyorgok és cöcögök, akár egy pletykás vénasszony, aki nem érti, mit esznek azon a részeges, bugyutácska szomszédján, aki mindig hajnalban tántorog haza, és aztán estefelé meg elvánszorog. Ajakbiggyesztve mérem végig újra meg újra ezt az alakot, ezt a tejfölösképű, zöldfülű arcot, és csak nem bírok rájönni, mi lehet benne ennyire... Olyan! Míg ezen gondolkozom, figyelmen kívül hagyom a figyelmeztetését, hiszen ha megfeszülne se tudna nekem ártani, sajnos ebben az életben már még kevésbé. Most már kocka sem kell ahhoz, hogy én megvédjem magam, vagy ártsak neki, és gondolom, ezt ő is nagyon jól tudja.
-Naná, hogy hallani akarom. Egy nevet. Egy név. Ennyi kell.
Mosolygok rá bűbájosan a kockám felett, amit most én gurítok feléje, talán ajándékba, talán a saját válaszom keresve. De valahogy morcossá tesz, hogy ez a mufurc alak még mindig ilyen... ilyen, hogy a szavakat szinte harapófogóval kell kihúzni belőle... De hát, ha már megvan a kérdés, megvan a válasz is. Mert ha már tudja, hogy pontosan mi a kérdése, akkor a válasz már szinte adott, csak ki kell mondani. Azt hiszem, akkor is így volt. Kicsit homályosak már az emlékeim, hiszen szép is lenne, ha minden gurításra úgy emlékeznék, akár ebben a pillanatban erre, de sajnos nem vagyok szupermemóriával megáldva, és meg kell elégednem azzal, amit kaptam. Nem lehetek elégedetlen.
-Ki merre volt? Tamreát kérdezed? Mert sajnos úgy vélem, hogy te gondolatban lemaradtál pár körrel, és csak szeretném, hogy utolérj...
Vigyorgok leplezetlenül, figyelve a mozdulatait, ahogy nézi a lassan gördülő kockát, aki úgy ugrik, akár valami speciálisan lelassított világban a táncosok, akiket a partnerük az égbe hajigál, és aztán megvárja, míg hajlandóak a csillárról lepotyogni. A furcsa kérdésre csak vállat vonok, mintha az most nem lenne lényeges, és semmitmondóan válaszolok.
-Még talán megtalálod annál a szépmosolyú tanítványodnál. De ha kell másik, csak szólnod kell.

[Altair]

Látja Nekon, hogy szinte elképed azon amit mond. Már-már elképed, bár biztos tudja jól, hogy már körülbelül... Úgy bő 62 éve így érez. Akkor miért akad fenn ilyenen? Egyáltalán miért kell ezen egy percig is lovagolni? Nincs sok értelme, tudhatja jól, halandó... Vagyis inkább egy annak csúfolt csótány, hogy eddig mindent túlélt... Szóval igen, vágyik valamire. Nem tudni még meddig, vagy miért. Lehet megváltozik ez idővel.
Nem is válaszol a megjegyzésre inkább. Fiatal nők... Egyáltalán Nők! Atya ég, annak ellenére, hogy férfiből van, nagyon úgy tűnik valami ösztönnek nevezett dolog benne nagyon el van veszve. Nagyon nagyon el van... Hosszabb az élete mint bárki másnak, de még egyetlen nőhöz sem ért. Fiatalon csak azért mert nem volt ideje, nem volt rá alkalma, csak bámulta őket, később pedig... Még akkor is fiatalon persze. jött Rea. Kell ennél több magyarázat?
Elidőzik tekintetével a fehér hajú vonásain, és még mindig látja annak élvezkedését. A mindentudás élvezetét, és mégis, még mindig név kell neki. Hosszú sóhaj szakad fel Altairból. Név, nevek, gondolatok, érzések. De jó érzés is lehet ezekkel játszani, igaz Neko? Látta már sok embertől, ahogy kijátszották, ahogy eljátszottak dolgokat. Ahogy elrejtettek vagy éppen felszakítottak ilyeneket. S ahogy elnézte, sokakat ez tényleg boldoggá tett. Hogy játszottak ezekkel. Lám, itt van Neko is... Őt is boldoggá, vagy legalábbis elégedetté varázsolja a tény, hogy mestere ezeknek a játékszabályoknak.
Hát próba szerencse...
Lassan elnyúlik, ráérősen, még szemeit is lehunyja, még karjait összekulcsolja magán. Még egy sóhaj, bár ez inkább elégedettségről tanúskodik, még egyik lábát is kényelmesen felhúzza.
- Majd útolérlek, hogyha a SORS is úgy akarja, nemde, Neko?
Úgy formálja a szavakat, ahogyan soha még. Ahogyan hallotta másoktól, megfigyelésből, nem saját szavak, nem saját érzésekkel megfűszerezve. De kíváncsi, sosem próbálta még ezt a játékot.
Fejét kényelmesen fordítja a sorszövő felé, még egyik karját, nyaka alá csapja, hogy fejét kicsit megemelje, és kényelmesen a szemébe tudjon nézni.
- Fránya nevek. Miért szereted ennyire őket? És igen, Tamreát kérdezem. Merre volt? És talán jó lenne meg kérdezni azt is merre van... De említettél valamit, így azt hiszem az felesleges lenne. Szóval, merre volt?
Majd arcára egy mosolyt húz. Olyat, amit sebhelye miatt csak félig tud megtenni, de végül is mosoly, még ha kissé bájgúnár is tőle saját ábrázata. Hogy mennyire őszinte... Félig-félig. Érezheti Neko, hogy Rea emléke tényleg mosollyal tölti el, valahol... Valahol. De nem arcon. Ez valami más, valami olyan amit csak azért húzott magára, mert "miért ne" alapon. Úgyis olvas belőle a másik, mint egy nyitott könyvből, akkor már ő is tanuljon valamit. Miért jó ez, vagy éppen miért nem? Mondjuk egyenlőre választ még nem lel rá, majd talán egyszer... Ha már kellően ismeri ennek mibenlétét.
Addig pedig, csak egy ilyen csóró félmosoly marad neki, amit csak azért is a másikra villogtat. Nesze neked alapon. Ha már olvas belőle, akkor olvasson rendesen. Ha már úgyis idegesíti, hogy mindent mindig tud róla ez a Neko... Mert valahol mégiscsak zavarja, hiszen ő volt az akiről soha senki semmit. És akkor hirtelen itt ez a fehér hajú aki mindenről mindent. Ámen.
Mosolya viszont lehervad, ahogy említenek egy másik mosolyt... De csúnyán ott hagyta szegény kölyköt, de mégis mikor a francba vette el tőle? Főleg, hogy már meg sem érezte. Úgy tűnik, kezd nagyon jó lenni a gyerek abban, amiben felnőtt.
A felé gurított új kockát felkapja, és egy kis tétovázás után, újra felül, majd gurít.
- Csak azt mond meg, él-e még... Rebane.
Fűzi hozzá gyorsan a nevet, még mielőtt újra névért nem kezd el "rinyálni" Neko úr.

[Hoshi Neko]

Hiába a mindent tudás, hogyha az illető, mármint jelen esetben Neko nem packázhat valakivel, vagy nem adhatja tovább, hiszen a sorsszövők élete mit sem ér, ha nincs kinek a sorsát szőni. Vagy nem így lenne? És persze épp ezért olyan jó, hogy vannak, mert így nagyon is jól tudja, hogy kinek mi jár a fejében, kinek mi a fontosabb az életénél. És ím, itt van egy vén kecske... Bocsánat, és megöregedett lélek, és vár, örökké csak vár, egy hatalmas véletlenből kifolyólag, mely csak azért következett be, mert valaki valamit eléggé elfuserált, és ebből kifolyólag mindenki szenved. Ez a Sors, nem? Hogy soha szinte nem lehet jó semmi.
,,Vendége" kicsit kényelmesebb pózba rendezi magát, és meglepő módon egy újabb játékba kezd. És annak, akinek az élete játék, akinek az egész világ nem más, mint egy játék, hogy ne lenne már ez érdekes? Persze, kezdők még csak amatőrök, de mindent el kell valahol kezdeni, nem? Olyan elégedett és számító mosolyra húzódik az amúgy is mosolygó szája, hogy pár médium és jövőbelátó, akik ezt látták, napokig rémeket álmodtak.
-Óó... Hát játsszunk. -a kérdésekre csak kuncog egyet, és a saját fekete kockáját gurítgatja egy ideig. -Merre volt? Úgyis elmondja, ha akarja. A lényeg, hogy kicsit talán menekült, kicsit talán feltöltődött. Ó, és igen. Ne lepődj meg semmin. Bár gondolom, aki halandóból lett hosszú életű, annak kevés újat mondhatok én.
Imádja ezt a macska-egér játékot, de csak akkor, ha ő lehet a macska-természetesen. Szereti, akár az átlag macskák a tejfölt, ő úgy szereti, ha rébuszai, hírei, elcsepegtetett szavai hatást keltenek ki az aktuális áldozataiból, és szinte felizgatja a gondolat, hogy igen, ő bármit megtehet, még át is írhatná a sorsát, ha az illető túlságosan könnyen venné az életet. De Altair más, mert nem akar semmit úgy a világtól, amit tudja, hogy ne szerezne meg rövid időn belül amúgy is. Egyvalamit kivéve persze, de arról megint fogalma sincs, hogy az az övé már a találkozás pillanatától.
-De tudod, mit? Annyit még elárulok, hogy tenger alatt volt mélyen, és egy ősi szörny vigyázott rá. Ezt már szinte mindenki sejti, aki járt Tamreában, az istennő tornyában. Az ajtóra maga tette ki Tamrea istennő a hírt. Azt hittem, te is tudsz róla valamit, és már kikövetkeztetted...
Újabb sátáni vigyor, mely azért jelenik meg, hogy hiába volt ez a fickó régen a hírszerzés és úgy amúgy is az élete irányítója, mára már úgy tűnik, hogy elég sokminden közömbössé vált számára, ha nem tud erről. Ekkor elgurul a kocka, és ahogy az oldalára fordul, ő mégcsak rá se pillant.
-Persze. Hiszen van még számára szerep, nem hagyhatja csak úgy el a helyét. Persze, ha meghalna, nem lenne nehéz a helyére mást találni. Nem úgy, mint nálad.
Von vállat, és az utolsó mondatot végül szándékosan mondta kétértelműen. Vagy az a torz fiú pótolhatatlan nála, vagy meg épp ő az, aki pótolhatatlan valakinek, valamiért...

[Altair]

Elhúzná legszívesebben Neko válaszára száját. Mondhatjuk úgy, hogy szokásához híven, egyáltalán nem válaszolt a kérdésére? Bár nem ismeri, számára nem nyitott könyv a másik, csak annyi maradt meg belőle, mikor még először találkoztak. Se több, se kevesebb. Az is még idő volt, mire előhúzta már mondhatni teljesen ködös fejéből.
Bár, jobban belegondolva, az is lehet, hogy valahol rejtetten ott van, csak még Altair nem találja.
- Hidd el, minél tovább élek, mondhatni, egyre kevesebbet tudok. Szóval, nincs veszteni valód, több mint valószínű, újat fogsz nekem mondani.
A tudatlanság legszebb elismerése, amit fiatalabban talán soha életben nem tett volna meg. Igaz, akkor még nem sejtette, hogy ez a soha élet, egy soha véget nem érő életté bővül majd.
Tekintetével elidőzik a kockákon, és igyekszik, hol a szavak, hol csak az egyszerű négyszögletű testnek a mibenlétét megérteni.
Menekült... Feltöltődött... Majdhogynem ugyanazt tette mint ő maga, talán annyi különbséggel, hogy Altair inkább lemerült, semmint feltöltődött. De ő is menekült... Rea... Ugyan mi elől? Miért kellett neki bármi elől is egy pillanatra is elmenekülnie? Nem áll hatalmában, hogy azt pusztítson, alakítson, amit csak szeretne, olyanná, ami számára jó és hasznos? Ostoba kérdés volt. Az istennők élete sem mehet olyan könnyen, akárcsak a karikacsapás, sőt! Talán még bele sem tud gondolni, hogy micsoda terhek lehetnek egy ilyen valaki vállán.
El is hessegeti gondolatait, mélybarna íriszeit inkább Neko ezüst tekintetébe fúrja. Talán ha ott jobban figyel, ha egész lényével a másikra koncentrál, megérti annak szavait. Mert biztosan válaszol! Csak ő nem érti meg igazán...
- Szerintem pont neked nem kell mondanom, hogy mindenfelé voltam, csak Tamrea környékén nem. - ~Nem tudtam oda elmenni...~ Gondolata akaratlanul is, majdhogynem kicsusszant száján. Nyelve hegyén volt már, hogy kimondja, mégsem sikerült. Nem olyan egyszerű mégsem ez a "mindent megosztok" játék. A mindent leplezek pedig ilyen téren nem megy. Már nem megy annyira, mint régebben.
Mégis mosolyt erőltet magára. Azt a fránya, próbálkozós mosolyt, amit talált valamikor egy ledér fiúcskán, aki ezzel próbálta palástolni hazugságát. A fiúnak nem ment. És Neko előtt, eléggé reményvesztett próbálkozás ez részéről, de legyen...
- Látod. Most is újat mondtál, egy "halandóból lett hosszú életűnek". - s bár nem tudja eldönteni, ez a "cím" bántja, vagy éppen büszkeséggel tölti el, de van egy olyan halovány sejtése, hogy kénytelen lesz még elviselni egy párszor. Hiszen, ha netalántán járnak szóbeszédek róla, akkor biztosan így lehet számon tartva. Már nem mint gyilkos, vagy halálosztó, vagy akármilyen borzalom... Vagy lehet csak az bővült ki. Annyi életet vett már el, hogy az átszállt rá... Micsoda legendák születhetnének róla!
Persze a kockák nem állnak meg, tovább szaladnak a kérdések, és a kétes válaszok.
Rebane érdekes alak, annyi biztos... Most vált igazán érdekessé, és nem a legjobb értelemben. Mégis, valahol mélyen megnyugszik, hogy nem kellett saját "fia" gyilkosává válnia. Túl rosszul, már-már túlontúl fájdalmasan jött volna ki ez a lépés számára.
És ott az a különös Neko-féle megjegyzés. Egészségére... Ennyit tud mondani rá, akárcsak a tüsszentésekre, mégis elgondolkoztatja. "Nem úgy mint nálad." Nála... Mégis mi "van" nála?
Szemeit összehúzza, egyre csak figyel, keres valami választ még, valamit ami egyértelművé teszi, vagy csak támpontot ad. Hiába... Neko még mindig ugyanolyan, nem változott "semmit". Valamit biztosan, hiszen külseje más, sőt, meg meri kockáztatni, lénye is mintha másabb lenne, mint az akkori sérült Nekonak. Netán a sorsokra is hat az idő? Egyáltalán, van-e valami, ami hatalmasabb az időnél?
- Meg merem kockáztatni, hogy fel kellesz keresnem őt. Talán még előbb, mint ahogy Rea nyomába mennék. Sőt! Elküldenem se lett volna szabad. Vagy... - elhallgat. A sors ül előtte, és éppen arról beszél, hogy mit, hogyan és miért kellett volna tennie. Csak rá kell néznie Nekora. Nem a sátáni mosolya, vagy éppen a kétes beszéde miatt. A tudat, amit ébreszt, hogy a SORS. Nos... Mindennek így kellett lennie.
Őszinte mosoly húzódik szájára. Nem olyan erőteljes, mint amilyen az a "játszunk" mosoly volt, de legalább most már őszinte.
- Azt hiszem, egy pillanatra együtt éreztem veled, hogy mennyire fárasztó lehet ostoba halandók, vagy akár még ostobább "halandókból lett hosszú életűek" eszmefuttatásait nap-nap után "végighallgatni". Vedd őszinte részvétem. És utolsó, talán még szórakoztatóbb kérdésem. - mosolya ekkora le is hervad. Látszik, bármennyire is "alábecsülte" most magát, ezt mindenképpen komolyan gondolja, és komoly választ is vár.
- Várjam, ahol eddig, menjek céltalanul, vagy keressem meg? - hogy mégis kicsodát? Hiszen már két személy is van a porondon, kit feltétlenül meg akar keresni. Elég egyértelmű, bár lehet az ifjú róka képe is felvillan elméjében a kérdésre.