Legutóbbi hozzászólások

Hosszú idő után Rezz               

Sárga tekintetével, már-már kívánkozóan figyelte kecses ujjaidat, ahogyan rászaladnak a tőrre, és egy furcsa ígéretet kecsegtetnek felé, mit sokan nem igazán értenének meg. Más állatok, sőt emberek is, ilyen láttán menekültek volna, de Silya... Pont, hogy keresi ennek örömét, az ilyen pengére szorított kéz ígérte szépet, mint a tiéd...

Bár tekinteted mintha másról árulkodna. Mintha nem szeretnéd használni azt a fegyvert, mintha tartózkodnál attól, hogy egy ilyen valamiben, mint ő egy pillanatra is kárt tégy. Miért? Hiszen, neki úgy rémlik, az ember szeret pusztitani, rombolni, te kivétel lennél? Te nem szeretnéd azt kihasználni, amit ő nyújtani tud neked? Te nem szereted őt?! De hát akkor, mégis mit adhatna neked? Ő szeretne adni neked valamit. Főleg, hogy rád várt.

Igen, rád... mindenképpen Rád. Másra nem várhatott.

Ezért kap hirtelen feléd. Akar, most azonnal, akarja, hogy adhasson valamit!

Ahogy a penge lecsapott, a macska ügyességével rugaszkodott közelebb hozzá, hogyha még csak egy apró sebet is, de hadd kaphasson tőled. Ezzel pedig, hadd adhasson valami olyat, amit... Amit csak ő tud adni.

Felvonyít fájdalmában, és úgy zuhan a földre. Lüktet sebéből egy halovány vöröslő érc, de nem komoly, nem lesz baja tőle. Csak a csípős édességet hagyja maga után, mibe az apró porszemek besunnyognak, hogy a jelentéktelen seb érzetét, valami jelentőségteljesebb fájdalommá alakítsa.

Szereti a porszemeket. Földanyának kedves kis harcosai, akik mindig szeretettel másznak sebeibe, hogy neki még nagyobb szépséget okozzanak, azzal, hogy belemarnak a már amúgy is fájdalmas sebeibe. Fájdalom... Milyen szép is tud lenni.

Vonyítása halk nyöszörgésre szelídül, miközben kissé meghempereg a porban, s csak lassan ül fel. Nagy meglepetésére, te már mellette vagy.
S nem tudja, mit is tegyen.
Legyen hálás, amiért ennyit kapott tőled? Legyen hálás, hogy voltál olyan kedves, és végre mégha nem is olyan nagy mértékben, de megadtad neki, amit kért? Vagy csikarjon ki még többet? Hiszen, szeretetet akar! S te szeretted egy pillanatra, ahogy földanya is szerette egy pillanatra. De a fájdalom tompul...

Te pedig nem mosolyogsz rá... Hiányzik egy lágy görbe arcodról, valami furcsa csillogás a szemedből, mi a legtöbb ember tekintetében megvolt, mikor valami fájdalom érte Silyat.

~ Az az uralkodó is... Az az uralkodó is oly' sokszor tett velem hasonlót. Fájdalamat, és kínt okozott, ahogyan a gazda is... Gazda! Mindig mosolyogtak, mikor már több sebből vérem folyt. Mindig öröm szállta meg lelküket, és én mindig örültem annak, hogy fáj... Édes fájdalom... Imádott kín! Én mindig jó voltam, engem mindig szerettek.
Te miért csak ennyire szeretsz? Te miért nem szeretsz? ~

Tekintetét fel-alá pásztázza rajtad, mintha keresné kérdésére a választ. Lehet rád van írva, az is lehet, hogy egyszerűen csak nem ember vagy és azért viselkedsz másképpen. De az erdő népei mások... Ők nem így mások, mint ahogyan te viselkedsz most...
 
Egyértelmű, hogy téged várt, de akkor... Akkor miért?

Szemei elkerekednek, és úgy tekint rá, a tőle egyre jobban rejtegetett kezedre, ami egyre jobban szeretne magáról hírt adni azzal, hogy ingedet vörösebbre festi...
Miatta lenne?
Azonnal közelebb húzódik Hozzád, már-már öledbe mászik, hogy fejét közelebb bújtathassa sérült kezedhez. Őt gyógyítja Földanya, a porszemek, a fájdalom... De tudja jól, az embereknek nem való a fájdalom, Földanya nem így gyógyítja őket, hanem egy másik módon.
Növényeket fakaszt magából, miket letörve, nedvükkel bekeve a seb kitisztul, és hamarosan gyógyulásnak is indul... Földanyának gyermekeit kell megölni, de az emberek így gyógyulnak.
Erre a sebre is van ellenszer. Bizony, és nincs is olyan messze, itt van a folyó túlpartján, egy kedves zöld fűszerű valami, ami bizony csillapítja is a fájdalamat, és minél hamarabb összehúzza a sebet. Tudja, megtanították még régen vele... Valamikor, mikor még ő maga is gyermek volt... Egy kölyök macska.

Kellemetlen, majdhogynem már fület bántó nyávogásba kezd, amit meg meg szór néhány közbekrümmögéssel, s az eddig öledbe bújó kisállat hirtelen egyre inkább köröz, és mintha valamerre menni szeretne. Lábát bele-bele nyomja a vízbe, majd visszanézve rád, feléd mászva, újra affelé indul, s egyre csak várja, hogy végre induljatok.

Hát... Nem tudom, kettős érzés van bennem, ahogy olvastam, hogy új tagok nem nagyon lesznek, meg hogy... Nos úgy mondhatom, hogy "befagy" ez a hely?
De annak örülök, hogy megmarad!

Meg már végre valahára, valamennyire leáldozott nálam a nagy érettségi-bizbasz, meg úgy minden, és válaszolgattam is mindenkinek. :]

Valamint még hozzáfűzném:
Az biztos, nekem első szerepjátékos oldalam ez (mármint ahol megtanultam játszani, meg úgy megismerkedtem ezzel a műfajjal), és ameddig tehetem, biza engem innen el nem visz senki! Csak és kizárólag erőszakkal. : D

[- Naae...]

Mintha csak megszakadt volna az idő fonala, és valaki rosszul csomózta volna őket össze. Durva csomót hagyva, hogy még véletlen se lehessen egy egyszerű kalandornak kicsomózni, ugyan mi történt előbb. A fájdalmas hasítás, majd az esés, vagy előbb esett el, és csak később érte a csapás? De akkor mitől esett el?
Kérdéseit, fejében való reménytelen kigubancolását azonban kénytelen minél meszebb hajítani, hiszen, már majdhogynem magában érzi az újra felbukkanó rém karmait. Pedig csak morog az, az is lehet, hogy csak lélegzik, mégis jelenléte olyannyira fenyegető számára, hogy amilyen gyorsan csak tehet fel is ül, és társát keresi.
Tudja jól, hogy nincs esélye nélküle, hogy ez ellen a hatalas valami ellen bármit is tehessen. Tisztában van azzal, hogy nélküle elvész, mert ez a valami hozzá túl erős. Íj nem tud vele végezni, csak gyengíteni, de ahhoz is társa kell.

Fejével azonnal kapdosni kezd, szemei már-már pánikszerűen rohannak végig a színtelen tájon, hogy végül egy kupac avar alatt megtalálják a nagyon is élettelennek tűnő szőke fürtöst.
- Naae... - suttogja csak a nevét, mégis minden kételye, félelme benne van ebbe az egyetlen szóban. Olyan nagyon sérültnek látszik, olyan elesettnek, hogy szinte már biztos abban, hogy életét vesztette utitársa.
Négykézláb indul felé, a lehető leggyorsabban, nem törődve azzal, hogy a bestia egyenlőre még csak azért nem csapott le rá, mert vagy kedveli a macska-egér játékot, vagy mert csak tanakodik, kivel is kezdje a szórakozást. Bár kitudja, lehet, hogy pont emiatt a mozgása miatt, majd vele fogja...

Hangsabb morgás hallatszik, mozdul is már a lény, hogy az éppen fájdalmát alig érző Rocky felé kaphasson. Még ha csak annyira is, hogy ő ne érje el Naae-t.

Nem tudja látott-e már hasonlót. Ha látott is, biztosan nem csodálta felelőtlenül ennyi ideig, és ilyen közelről, hanem eltakarta a fényre azért valamennyire érzékeny szemeit. Most mégsem tudta megállni, és Naae mellé térdelve, egyre csak figyelte testét, és az őt beborító csodát. Szívesen hozzá érne, nem szépsége miatt, hanem hogy a szőkefürtöset kiszabadítsa, vagy csak megérintse, felébressze, hogy lássa ő is mi történik, mégsem megy neki. Minden mozdulata megbénult...

A szörnyeteg üvöltése az egyetlen, mi kizökentette néma csodálkozásából, és tettlegességre hívta. Azonnal rá is vetette egész lényét sétatársára, annak ellenére, hogy talán már nem is igényel védelmet, és úgy igyekszik vigyázni rá, nehogy véletlen valami is hozzáérhessen. Akkor előbb az ő hátát szaggassa meg ez a valami, semmint, egy olyan valakit bántson, akinek – számára úgy tűnik – semmi esélye megvédenie magát.
- Neea... - újra ébresztgetni szeretné közben, bár kételkedik benne, hogy ez a halk szava felülmúlja a bestia szenvedéseit, ezért újra próbálkozik, valaivel hangosabban. - Neea, ébredj, valaki a kegyeiben tart minket!
Még nem sejti, hogy valójában csak ő van kegyeiben tartva, és mindezt a szőke fürtösnek köszönheti. Talán jobb is, lehet megfeledkezne arról, hogy bizony egy valami még mindig tőlük nem messze üvölt, arról is, hogy sebesültek, és kimeríthetetlen "köszönöm" mantrázásba törne ki.
Egy másik érzés viszont felüti benne fejét, aminek következményében, tényleg "köszönöm"-öket ismételget, bár valami istenséghez szól ez a hálálkodás. Szívverést hall, még ha nem is olyan tisztán az üvöltéstől. Lehet valójában nem is hallja, hanem csak fülén érzi, ahogyan a másik szíve egyre csak dobban és dobban. Él... Naae életben van! Akkor va reményük még. Van arra remény, hogy nem kell elveszítenie még valakit maga mellől, annak ellenére, hogy még csak nem  is ismeri.
Hiszen, minden egyes élet, mi elvész, komoly szívfájdalomként éri Rockyt, akár ismerős, akár idegenről is legyen szó.

Megváltó csend telepedik végre rájuk, amire végre fel mer emelkedni. A gond csak annyi, hirtelen nem tudja, valójában mire is figyeljen. A tőlük nem messze szuszogó, most már feletébb aranyosnak tűnő kislényre, amelyik – szerinte - , akármelyik pillanatban újra lecsaphat, vagy Naae-ra, és arra a különös virágillatra. Mindnenesetre, egyetlen dologban biztos, menni kell innen minél hamarabb, mindkettejüknek!

Nem is kíván tovább tétovázni, fel is emeli... Emelné... Emeli! Emelné...
Karjába minduntalan egyre nagyobb fájdalom hasít, ahogy újra fel kívánja tornázni ölébe társát. Most, hogy már elmúlt a veszély, pontosabban, inkább csillapodott, a fájdalomnak kell felerősödnie. Feleannyira sem látszik vészesnek, mint amennyire hirtelen lüktetni kezdett. Fél kézzel pedig csodákra még nem képes, talán csak felsegíteni tudná az előtte fekvőt... Hacsak...

Eszébe jutottak Naae szavai, miszerint ismeri valamennyire a lényt. És nem úgy beszélt róla, mintha egy állandóan tomboló, mindig ilyen vad lény lenne. Hátha, az éppen szuszogó, valamennyire nyugodt, sokkal barátságosabbnak tűnő bestia, érez valami kedveset, szeretet szerűt. Elvégre, nem sokan ismerkednek bestákkal.

Száját húzva ugyan, de felkel, és máris a szuszogó mellé térdepel.
- Ko. Így hívnak igazam van? Ko... Ha van benned valami... Valami olyan amihez szólhatok, akkor figyelj rám, kérlek. Kérhetsz cserébe, amit csak szeretnél, bár nem ismerem, mi kívánsága is lehet egy bestiának, de a segítségedre van szükségem. Tudom most apró vagy, de azt is láttam mire vagy képes, és azt is tudom, hogy ismered utitársam. Kérlek... Ha van benned valami, akkor segíts.
Talán a világ legnagyobb őrültségét teszi. Egy bestiával beszélgetni, ami előbb még vérüket akarta? Annak a segítségét kérni, aki bajba sodora?
Rocky hisz benne, hogy olyan nagy ostobaságot nem cselekszik, mint amekkorának tűnik. Hisz abban, hogy minden lény valahol érti a szavait, és valahol van bennük is valami olyan, mit jónak lehet nevezni. Főleg, ha még ismeri is Naae-t.

A kis szőrgombolyagot felemeli fél kezével, és visszadöcög a sérült Naae mellé. Kezét kezébe veszi, és úgy rá, a puhaszőrű lényre.
- Naae. Azt mesélted, ismered... Kérlek, beszélj vele... Kérlek, valahogyan hass rá, hogy segítsen rajtad. Kérlek, ébredj fel...

[dönthetett]

A víz a bőrre tapad, dért csal rá, némán kacarász annak heves tiltakozásán. Fojtja, és az fullad, de a habok röhögve öltik nyelvüket. A dallam elhallgat benne, már csak az állat ritmusa marad. A test vonít, de nincs ki meghallja. Gyenge, halk könyörgésbe kezd, légért sóhajt, és az ajkak nyílnak is, de fagy ömlik a torokra. Szemek hunyorognak, ösztönök rúgnak, élni akar a mozdulat.

Régi emlékek ébrednek a halál ízére. Rettegett, didergő csókok, lila ajkak, üveges tekintetek. Tébolyult kalapál a szív mellkasában, mintha a vér, amit pumpál segítségül szolgálhatna. De nem. A múlt, mintha a cseppekkel együtt ömlene, s míg a jeges habok a testet ostromolják, a képek az elmét. Nem akarja. Nem kell neki. Nincs többé múlt. Nem létezik. Nincs több érzés. Meghaltak mind.

Aztán valahogy nyugodni látszik a gyilkos. Egész lényege egyként sóhajt fel fél-megkönnyebbüléssel, hogy aztán az izmok ernyedjenek, az érzések elhűljenek. Lebeg. Érzi a veszélyt, a fenyegetést, de nem fél. Nem félti életét, nem érez a tettek mögött szándékot, inkább valamiféle érthetetlen vágyódást.

Ujjait mégis a tőr köré csavarja. Lábaival gyengéden zavarja a habokat. Nem fog elmenekülni, nem fog megfutamodni, ha kell, életet ont. Elvesz valami gyönyörűt a természettől, végül pedig alázatos hálával szolgáltatja majd vissza. Mégis a gondolat, hogy megölje a foltos szépséget, elkeseríti. Nem akarja. Vigyázni kell a jót, ami még van, tisztelni azt, és alázattal szeretni, roppant bűn lenne pusztulást hozni rá. De nem lát más választást..

Ahogy elindul felé, ő a pengére mar. Újra gyilkos lesz? Egy újabb ártatlan gyilkosa..?  Szíve vad hajrát kalapál, vére pezseg, izgatottság uralkodik el rajta. Az életével játszik. Szereti ezt az érzést.

Amint az állat lábához ér és a vizes szőr puhán simul bőrének, ő megretten. Egy se-pillanatig levegőt sem vesz, csak a penge élével csap. Majd mielőtt a másikon súlyos sebet hagyna, kezét visszarántja, tenyerébe fekszik a tárgy, saját húsát szaggatja fel, nem az állatét.

Kezéből zsibbadtan bukik ki a tőr, a képlékeny pedig mohón nyeli magába, felfalja, homokot hord rá, eltemeti, magáévá teszi pillanatok alatt.

Nem tette meg. Nem ölte meg. És.. milyen nagyszerű érzés. Megkímélte, képes volt ellenállni a halálnak, képes volt nemet mondani a pusztításnak. Különös derű költözik lényébe, valami megfoghatatlan és új.

Bódult boldogan szaggat nedvesen testéhez tapadó ruhájából, markára csavarja. A vér átüt, de nem figyel tovább rá. Macskaszerű lény után bukik, hogy megnézze, mekkora sebet ejtett rajta, s ha kell, bekötözze neki. Nem retteg már, nem félti életét, halandóságát..

Mert.. életében először másként is dönthetett. Mert.. képes volt, nem elvenni.. mert.. most megmenthet valamit, aminek az ő keze által kellene pusztulnia..

nincs többé "muszáj"..

[- Hidd el, minél tovább élek, mondhatni, egyre kevesebbet tudok. Szóval, nincs veszteni valód, több mint valószínű, újat fogsz nekem mondani.]

Elhúzná legszívesebben Neko válaszára száját. Mondhatjuk úgy, hogy szokásához híven, egyáltalán nem válaszolt a kérdésére? Bár nem ismeri, számára nem nyitott könyv a másik, csak annyi maradt meg belőle, mikor még először találkoztak. Se több, se kevesebb. Az is még idő volt, mire előhúzta már mondhatni teljesen ködös fejéből.
Bár, jobban belegondolva, az is lehet, hogy valahol rejtetten ott van, csak még Altair nem találja.
- Hidd el, minél tovább élek, mondhatni, egyre kevesebbet tudok. Szóval, nincs veszteni valód, több mint valószínű, újat fogsz nekem mondani.
A tudatlanság legszebb elismerése, amit fiatalabban talán soha életben nem tett volna meg. Igaz, akkor még nem sejtette, hogy ez a soha élet, egy soha véget nem érő életté bővül majd.
Tekintetével elidőzik a kockákon, és igyekszik, hol a szavak, hol csak az egyszerű négyszögletű testnek a mibenlétét megérteni.
Menekült... Feltöltődött... Majdhogynem ugyanazt tette mint ő maga, talán annyi különbséggel, hogy Altair inkább lemerült, semmint feltöltődött. De ő is menekült... Rea... Ugyan mi elől? Miért kellett neki bármi elől is egy pillanatra is elmenekülnie? Nem áll hatalmában, hogy azt pusztítson, alakítson, amit csak szeretne, olyanná, ami számára jó és hasznos? Ostoba kérdés volt. Az istennők élete sem mehet olyan könnyen, akárcsak a karikacsapás, sőt! Talán még bele sem tud gondolni, hogy micsoda terhek lehetnek egy ilyen valaki vállán.
El is hessegeti gondolatait, mélybarna íriszeit inkább Neko ezüst tekintetébe fúrja. Talán ha ott jobban figyel, ha egész lényével a másikra koncentrál, megérti annak szavait. Mert biztosan válaszol! Csak ő nem érti meg igazán...
- Szerintem pont neked nem kell mondanom, hogy mindenfelé voltam, csak Tamrea környékén nem. - ~Nem tudtam oda elmenni...~ Gondolata akaratlanul is, majdhogynem kicsusszant száján. Nyelve hegyén volt már, hogy kimondja, mégsem sikerült. Nem olyan egyszerű mégsem ez a "mindent megosztok" játék. A mindent leplezek pedig ilyen téren nem megy. Már nem megy annyira, mint régebben.
Mégis mosolyt erőltet magára. Azt a fránya, próbálkozós mosolyt, amit talált valamikor egy ledér fiúcskán, aki ezzel próbálta palástolni hazugságát. A fiúnak nem ment. És Neko előtt, eléggé reményvesztett próbálkozás ez részéről, de legyen...
- Látod. Most is újat mondtál, egy "halandóból lett hosszú életűnek". - s bár nem tudja eldönteni, ez a "cím" bántja, vagy éppen büszkeséggel tölti el, de van egy olyan halovány sejtése, hogy kénytelen lesz még elviselni egy párszor. Hiszen, ha netalántán járnak szóbeszédek róla, akkor biztosan így lehet számon tartva. Már nem mint gyilkos, vagy halálosztó, vagy akármilyen borzalom... Vagy lehet csak az bővült ki. Annyi életet vett már el, hogy az átszállt rá... Micsoda legendák születhetnének róla!
Persze a kockák nem állnak meg, tovább szaladnak a kérdések, és a kétes válaszok.
Rebane érdekes alak, annyi biztos... Most vált igazán érdekessé, és nem a legjobb értelemben. Mégis, valahol mélyen megnyugszik, hogy nem kellett saját "fia" gyilkosává válnia. Túl rosszul, már-már túlontúl fájdalmasan jött volna ki ez a lépés számára.
És ott az a különös Neko-féle megjegyzés. Egészségére... Ennyit tud mondani rá, akárcsak a tüsszentésekre, mégis elgondolkoztatja. "Nem úgy mint nálad." Nála... Mégis mi "van" nála?
Szemeit összehúzza, egyre csak figyel, keres valami választ még, valamit ami egyértelművé teszi, vagy csak támpontot ad. Hiába... Neko még mindig ugyanolyan, nem változott "semmit". Valamit biztosan, hiszen külseje más, sőt, meg meri kockáztatni, lénye is mintha másabb lenne, mint az akkori sérült Nekonak. Netán a sorsokra is hat az idő? Egyáltalán, van-e valami, ami hatalmasabb az időnél?
- Meg merem kockáztatni, hogy fel kellesz keresnem őt. Talán még előbb, mint ahogy Rea nyomába mennék. Sőt! Elküldenem se lett volna szabad. Vagy... - elhallgat. A sors ül előtte, és éppen arról beszél, hogy mit, hogyan és miért kellett volna tennie. Csak rá kell néznie Nekora. Nem a sátáni mosolya, vagy éppen a kétes beszéde miatt. A tudat, amit ébreszt, hogy a SORS. Nos... Mindennek így kellett lennie.
Őszinte mosoly húzódik szájára. Nem olyan erőteljes, mint amilyen az a "játszunk" mosoly volt, de legalább most már őszinte.
- Azt hiszem, egy pillanatra együtt éreztem veled, hogy mennyire fárasztó lehet ostoba halandók, vagy akár még ostobább "halandókból lett hosszú életűek" eszmefuttatásait nap-nap után "végighallgatni". Vedd őszinte részvétem. És utolsó, talán még szórakoztatóbb kérdésem. - mosolya ekkora le is hervad. Látszik, bármennyire is "alábecsülte" most magát, ezt mindenképpen komolyan gondolja, és komoly választ is vár.
- Várjam, ahol eddig, menjek céltalanul, vagy keressem meg? - hogy mégis kicsodát? Hiszen már két személy is van a porondon, kit feltétlenül meg akar keresni. Elég egyértelmű, bár lehet az ifjú róka képe is felvillan elméjében a kérdésre.

[- Vidd Tamreába, az Ispotályba.]

Lakat küldi Kulcsnak


 Karja egyre mókásabbnak véli, ahogy felemelve a másikat, vad sajgásba kezd, és ezzel egyre csak azt kecsegteti tulajdonosának, hogy bizony a későbbiekben sem várhat tőle túl sokat. Vajon mennyi idő lesz, még helyreáll? Vajon mikor lesz újra ugyanolyan erős? Mondjuk... Mit számít neki az idő? Addig él, amíg csak akar!

 Bár ez sem biztos, hiszen... Nem akart már élni. Ezt soha nem mondta ki magának. Túl büszke volt, még ahhoz is, hogy saját magának is beismerje, bizony, a halálra vágyott. Arra a békés utolsó mondatra, arra a nyugodt szemlehunyásra, és az örökkön való hosszú álomra. De most, hogy megkaphatta volna, mégis ellenkezőjét akarta. Élet! Élet! Miért? Nem lett volna egyszerűbb, ha feldobja a talpát? Hiszen, erős ellenfelektől veszett volna oda... Büszkén, harcba... Mégsem akarta már. Mégis, inkább kitartott, és az életet választotta... Lehet nem volt elég erős elhatározása?

 Karja újra rándul, ahogy az eszméleténél alig lévő lány mozdul. Feje vállára bukik, és mintha "békésen szunyókálna". Sebek... Rengeteg seb torzítja el, túl sok, hogy ne legyen elég groteszk a kép, egy békés alváshoz. Az is lehet, hogy nem is alszik, hanem valójában...
~Ne halj meg...~
Nem! Él még, hiszen megszólalt... Bár szája megint nem mozdult. Úgy tűnik, ehhez tényleg hozzá kellesz szoknia. De olyan nehezére esik, valamint. Ki tudja, meddig lesz még a lány mellette.
~...nem akarom.~
 Karja újra rándul, bár már nem azért, mert fájnia támadt kedve. Sokkal inkább a fekete hajú szavai miatt kapódott össze. Nem akarja? Tudja ez a valaki, egyáltalán, kihez beszél? Biztosan nem. Ha tudná, valószínű, nem csak hogy halálát kívánná, de talán egyenesen pokolra küldené. Hány ember élete tapad már kezéhez, mert akarta a halálukat? És hány ember akarta már az ő halálát! Nem tudja megmondani... De azt igen, hogy hány ember nem akarta halálát.
Egy.
A másik, ő nem ember...
De ő nem mondta még így ki neki. Éppen ezért, nem tudja mit kellene válaszolni. Ez már nem olyan, amihez tud keresni emlékei közt, valami olyat, amit látott. Bár látott már halálán lévő embert, kinek lányai és fiai sírtak, még ne... De, annak már tényleg vége volt. Az ő élete pedig... Nem. Annak nem most lesz vége, sőt... Talán soha.

 Végül válasz nem hagyja el száját, de nem tudni pontosan miért. Nem akart mondani semmit, vagy csak a vágtázó lónak a vad dobogása csitította el? Mindenesetre, nem volt már ideje ezzel foglalkozni.
 Valaki közelített, rettentő gyorsasággal, s ő pedig későn vette észre. Úgy tűnik, füle még mindig nem működik rendesen. Lehet mégsem lett volna szabad elindulnia?

 Mégis sikerül ellépnie a hatalmas állat elől, hogy az ne gázolja halálra őket, és még magát a hölgyet sem ejtette el. Bár, nem sok kellett hozzá, majdhogynem kifordult kezéből szerencsétlen mozdulatlan teste...
- Útban vagytok.
Csak tekintetét emeli a nem túl szépen bemutatkozó férfira, s arca újra márványba öltözik. Nem akar bizalmaskodni egy ilyen férfival, talán ha olyan lenne, mint suhanc korában, akkor meg is mondaná neki, hogy akkor csak egyenesen menjen tovább, és akkor máris nincsenek útban. De már érettebb, és csendesebb, semmint, hogy bármit is mondjon.
 Inkább megőrzi még ezt a leheletnyi erőt is, mi beszédhez kéne, és már lépne tovább, mikor a különös idegen hosszú magyarázkodásba nem kezd.
 Kimérten fordul felé, de lábát egyre csak tartja egy ellenkező irányba, némán mutatva, hogy a legkevésbé sem érdekli egyik kitalált története sem. Mert lehet, érzésekből nem a legkiválóbb, még most sem, de a hazugság... Kilométerekről kiszúrja.
 S hogy mi lehet az igazság? Miért rohant a férfi? Kideríteni nem fogja, ez nem szükséges. Sokkal inkább fontosabb lenne azt megtudni, hogy mégis, miért akar segíteni? Egyáltalán, tényleg segíteni akar? Mondjuk, ezen nem agyalhat sokáig, a lánynak segítség kell. Meg kell menteni az életét, ennyivel tartozik neki. Adós... És Altair nem szereti, ha adósa valakinek.
 De valami mégsem lesz itt rendben. Végignéz az állaton, majd a hölgyön, és végül a férfin. Az az állat, nem fog tudni 3 ember elcipelni... Nem is férnek fel rá.
Akkor mit tegyen?
Megöli a férfit, és ellopja a lovát, hogy a lánnyal mihamarabb Tamreába érjen. - Kilőve! Nincs olyan állapotban, hogy harcoljon...
Megkéri a férfit, adja oda a lovát, a lánnyal Tamreába vágtat, majd visszahozza az állatot a férfinek. - Kilőve! Nincs ember, aki ezt az ajánlatot elfogadná.
Átadja a lányt, és a férfira bízza, tényleg segít rajta, vagy csak majd méterekkel arrébb a sorsára hagyja. - Csak ezt teheti.

 A férfi felé nyújtja a fekete hajút.
- Vidd Tamreába, az Ispotályba.
Hangja még ha fáradt is, ennek ellenére parancsolóan hat, semmint kérően. Bár kérdéses, kell-e kérni ilyenkor a másikat, ha egyszer már hazugsággal nyitott. Mégis, valahogyan el kell érni, hogy biztosan odavigye a lányt.
- Napnyugtára én is beérek a városba. A kikötőben látni akarlak, és hoznod kell egy tiszta kötést, amivel bizonyítod, hogy tényleg bevitted. Ha nem leszel ott...
S bár a legszánalmasabb kinézete van most, hiszen sebes, és a lehető legtöbb helyen véres, mégis tekintetéből olvasni lehet. Egyetlen szava sem légből kapott, s lehet, hogy még nem is úgy mondja szavait, ahogyan valójában történnie kell.
- Megjegyeztem arcodat, és tudni fogom, kit kell keresnem...
Még egy utolsót biccent, és pár lépést hátrál a lótól és lovasától, hogy elindulhassanak. Hamarosan, újra találkoznak.

A sziget a formájáról kapta a nevét, a Démonsarló öleli körbe, így zárt és csak nyugati partja homokos, ahol a nagyobb hullámok érik. A sarló felőli pereme hegyes, mintha letépték volna a másik szigetről, s ezeknek az ormoknak köszönheti, hogy földjét bőven áztatja eső és forrásai a sziget közepén tavat táplálnak. A patakok a sűrű erőn keresztül kanyarognak, hogy vízesésekként zúduljanak alá a tó keleti partjánál, ahol a víznek furcsa, zöldeskék színe van. Itt terül el Amion kertje, melyben számos különös, hatalmas növény él és virágzik, többségük nem is a szigetről való, mégis gyarapodik féltő kezei alatt. A legnagyobb fa egy óriási szomorúfűz, mely egyben az isten pihenőhelye, itt senki sem zavarja, még a fa közelébe sem megy, hogy nehogy gyökerét tapossák. A tó egy kis részétlótuszok borítják, egy apró pagodát övezve, melybe akkor jönnek tanácsért a lelkek, ha mástól nem remélhetnek segítséget.

A nyugati pert mentén előbb homok, aztán gyér liget sávja vezet, helyenként kezek munkájának nyomával, ahol a földet megművelték, azonban ezek inkább veteményesek, mintsem hatalmas szántóföldek.

Nem mozdult, egyetlen apró rezzenést sem engedett meg, annyira szépnek tűnt a pillanat, a csábítás fátyolszerűen rájuk telepedő kelméje, ami még nem durvult valódi vággyá. A karcsú test hozzásimult, a hajnali fürdő ellenére sem volt azonban hideg, a tűz és közte felmelegedett, ő pedig takarta a hűvös levegő elől. Elég volt ennyi, a bőréből párolgó illattal keveredve. Elég volt érezni, milyen vadul ver a két szív és hallgatni a dübörgést. Idő kellett, hogy Ai merjen engedni, hogy emlékei visszaadják neki az érzést, ami karjaiba hajtotta, ha megpillantották egymást. Aztán nevét hallotta, egész halkan, szinte mantrázva ismételgette és gondolatban mindannyiszor felelt rá, más-más névvel és boldogan.*
-Anyám azt mondta, a hópelyhek hoztak a földre...az első hóval együtt születtem.-*Nem volt idő soha ilyenekről beszélni, s talán nem is érezték szükségesnek, mert távoli múlt volt ez, melynek pillanatai szilánkossá töredeztek és eltűntek lassan, megfakulva. Értelmét vesztette keseregni felettük, átkozni a holtakat és a Sorsot, mert ott volt vele ő, mert össze tudott lopni annyi időt, hogy karjaiban tarthassa, akkor is, amikor a fenyegető árnyak hatalmasra nőttek és már érezni lehetett a háború előszelét. Meg akarta védeni, ahogy most is, de mégegyszer nem vallhatott kudarcot- a gondolatra szorosabban ölelte magához, arcát a vállára hajtotthoz simítva.*
-Hóesés és tűzvirág...Tudod, az én nyelvemben a hónak és a havazásnak ugyanaz a szava, mert nincsen magányos hópehely.-*Lassan megszáradtak, egymáshoz bújva, és ahogy a napsugarak egyre erősebbé váltak, a tűz melletti kövön heverő szikkadó ruhák is közel álltak már a felvehetőséghez. Ebben a pillanatban már nem érezte zavarónak hiányukat, bár még mindig pengeélen egyensúlyozott, de Naae szavai, mosolyai megszelídítették, feledtetni tudták vele, mennyire vágyja kóstolni a meztelen bőrt. Talán a fény is segített távol tartani, józanságot öntött a túlcsordulni készülő kehelybe, melyben annyi érzés gyülemlett fel olyan rövid idő alatt. A válaszra, ahogy a másik megfordul, finoman csókot lehel a bögrét tartó ujjakra.*
-Jöjj hát! Amion is örülni fog és biztosan tudom, hogy a kertje elvarázsol majd. Valaha...jártam kedves fáidnak árnya alatt, szeretném, ha te is látnád a mi bölcsőnket, vagy legalább hű mását.-*A Gyöngy-sziget a démonsarló közepén Messiah volt, kicsiny, zárt, édenszerű nyugalmával. Nem volt gondtalan az élet, de ha segítő kéz kellett, mindig akadt, vigyáztak egymásra és tanították egymást, annyi év vándorlása után valahova visszatérhettek, valahol bizton várták őket és bár egyikük sem az isten kezei közül került ki, a szálak, amik összekötötték őket és Amiont, újra érezhetővé váltak, megerősödtek. A szigetet átitatta valami, nem mágia, hiszen egyikük sem bírt vele, de energiák gócpontja lett, valamennyire hasonló a forrásokhoz, s így számtalan más lényt is vonzott.

// köv. hsz mehet a szigetre, ha még van kedved//

Hányszor próbáltam megölni? Nem egy és nem két kísérletet tettem rá- gyermek volt még, mikor éjjelente megálltam felette és agyaraim nyakát cirógatták, a koponyája dióként roppant volna a fogaim között ripityára, de tudta a nevem és elvette a szabadságom. És nem csak azt. Ahogy apám mondja, a szerelemben nincs racionalitás, a szerelem számító, de képletei kiismerhetetlenek és eredménye beláthatatlan. Választ, anélkül, hogy megkérdezné, akarunk-e szeretni vagy helyesnek tartjuk-e a döntését. Sosem láttam különösebben szépnek- apró volt, fehér, egészen vékony és túlságosan engedelmes szolgálója a Sorsnak, mellyel dacoltam és dacolok máig, fehér farkas a fekete macskával. Gyűlöltem, mert készségesen simult a lábához, mert nem gondolkodott, nem lázadt, nem tett semmit. csak alázatosan teljesítette feladatát és a nagy játéktáblán kis figurákat mozgatott. Én ébresztettem fel, én engedtem szabadjára a belső démonát, megmutattam neki a kínt és elméje megrészegült a kiontott vértől. Nem tudom, hol volt az a törés, az az apró repedés, ami kiforgatta magából, ami miatt bebörtönzött, távol a háborútól, a harcok állandó zajától, a vérontástól, hogy miért feledkezett meg rólam. De nem kezelhet tulajdonaként és nem felejthet el csak úgy, ezeknek egyikét se bírta el önérzetem és büszkeségem. Félvér voltam, mint apám minden fia, de a legidősebb és legerősebb, méltó a vérhez, mit hordoztam.
Félálomban volt. A démoni külső már idomult lényéhez, mint a ruha, amit már hordtunk és követi testünk vonalait, azonban a kisugárzása sokkal inkább a legelső találkozásunkra hasonlít, mint az utolsóra. Visszaesett, az újjászületéssel lábhoz rendelték és ő megnyalta a kezet, ami életben hagyta; az egyetlen változás a vérszag, ami kíséri. Aki gyilkolt, többé nem tudja lemosni magáról, bár nem mindenki érzi meg, kik a makulátlan lelkek és kik azok, akiket semmiféle pokol nem tisztít meg többé. Mi veszett lelkek voltunk, ő, aki nem szabadulhat a körforgásból, míg "mestere" meg nem unja, hogy eldobja, mint egy elvásott játékot; s én, akit megpróbált halálba hajszolni, mert egészen megtörni sosem tudott. Fel fogom ébreszteni a bábját és elszaggatni a szálakat, amelyeken rángatja.*
-A Sors kutyája véletlent emleget?-*gúnyos mosolyra húztam a szám. A külseje nem takarta el azt, hogyan vedlett vissza házikedvenccé, hogy hálával nyalja ki a tányért, ha koncot vetnek elé, ahelyett, hogy maga választaná a vadat, amit űz. A sötét szemek fikarcnyit sem mutattak most abból a mélységből, csak tompán, üresen néztek rám, ami valahol dühített.*
- Az ölebek buta talpnyalók, és azok is maradnak, hiába csatolnak nyakukba szöges bőrt.Semmi hatalmas és félelmetes nincs benned, az ostobaságodon kívül. Megnyugtató, hogy többet nem kell foglalkoznom veled, mert egy gyíkot se tudnál elkapni.-*Sarkon fordultam, visszasétálva az erdőbe. Ha szavaim elég pontosan találtak, ha megtaláltam az apró rést, amin keresztül megszúrhatják a kimondottak, akkor a nyomomba fog eredni. Nem tudom pontosan, mit akarok, de az ösztöneire kell építenem, mindarra, amit elnyom és nem ismer, mindarra, ami bennem oly élesen látható és dolgozik.*

[Szép Napot Mindenkinek!Még senkinek nem említettem a megfogant gondolatot, lehet kellet volna, de most már nincs jelentősége és amúgy sem szeretem "ilyesmivel" zaklatni az emberkéket. De nem kerülgetem tovább a dolgot!Ha feltűnt, ha nem, lezártam a regisztrációt. Ennek egyik oka az volt, hogy mostanában elég gyakran megtalálnak a bootok, vagy unatkozó emberkék. A nyomósabb oka még is az volt, hogy nem látom értelmét fenntartani az oldalt. De mert persze az évek alatt a szívemhez nőt, törölni nem akarom, ahogy átadni sem és ez lényeges pont (ezért senki ne is kérje). Viszont, aki valamicskét is örömét leli még ebben az oldalban, nem akarom megfosztani tőle, tehát ti, meglévő játékosok egészen addig folytatjátok a játékot, amíg a technikai lehetőségek (atw.hu) ezt lehetővé teszik. A karbantartásokat továbbra is végezni fogom, ahogy a megkezdett játékokat is folytatom.És, hogy lehessen szidni a fejemet és hasonlók, készülőben van egy amolyan vegyes világ. Ennél visszanyúltam a kezdetekhez, még a jó öreg Káosz énjéhez, amitől sajnos idő közben nagyon távol kerültem. Ami elmúlt elmúlt.A lényeg! Mindenkit szeretettel várok, szerkesztőtársakat és játékosokat is egyaránt:http://mythos.hungarianforum.com/N Fat Neut]

Szép Napot Mindenkinek! Még senkinek nem említettem a megfogant gondolatot, lehet kellet volna, de most már nincs jelentősége és amúgy sem szeretem "ilyesmivel" zaklatni az emberkéket. De nem kerülgetem tovább a dolgot! Ha feltűnt, ha nem, lezártam a regisztrációt. Ennek egyik oka az volt, hogy mostanában elég gyakran megtalálnak a bootok, vagy unatkozó emberkék. A nyomósabb oka még is az volt, hogy nem látom értelmét fenntartani az oldalt. De mert persze az évek alatt a szívemhez nőt, törölni nem akarom, ahogy átadni sem és ez lényeges pont (ezért senki ne is kérje). Viszont, aki valamicskét is örömét leli még ebben az oldalban, nem akarom megfosztani tőle, tehát ti, meglévő játékosok egészen addig folytatjátok a játékot, amíg a technikai lehetőségek (atw.hu) ezt lehetővé teszik. A karbantartásokat továbbra is végezni fogom, ahogy a megkezdett játékokat is folytatom. És, hogy lehessen szidni a fejemet és hasonlók, készülőben van egy amolyan vegyes világ. Ennél visszanyúltam a kezdetekhez, még a jó öreg Káosz énjéhez, amitől sajnos idő közben nagyon távol kerültem. Ami elmúlt elmúlt. A lényeg! Mindenkit szeretettel várok, szerkesztőtársakat és játékosokat is egyaránt: http://mythos.hungarianforum.com/ N Fat Neut