Legutóbbi hozzászólások

Hümm... Radoszka visszatért hogy ellopjon minden fénylő csecse-becsét  Már ha még szívesen viszont látjátok köreitekben... 

[Nyomokban kínzás fordul elő]

Nyomokban kínzás fordul elő

Mégis felkeltem valahogy. Nem emlékszem, mikor vagy miképp. Most is kellően forog a világ ahhoz, hogy ne tudjam megmondani a jelenlévők közül, ki kicsoda. Az egyedüli, amit érzek, az két gyengéd, határozott kar, ahogy óvón vonnak magukhoz.
Egyszerre akarom örökké az érintést, ezt a meleg, édes szépet és undorodok ettől az akarástól. Hánynom kell tőle, magamtól, az egésztől. Gyenge vagy, Yo.

Tudom, ha lenne erőm, se szaggatnám fel a pillanat varázsát. Varázs, számomra ezt hordozza magában az ijedt szorítás, szívének riadt dobolása, az, ahogy önkéntelen karol át. Különleges bűbáj a sóhajba kapaszkodó csend, és én bár elhihetném, hogy nem múlik el soha. Állj meg idő, kérlek, nézz rám..
De el fog.

Kezem ruhájára feszül, görcsösen markolja a szövetet. Minden ragaszkodásommal kapaszkodok, a vággyal, hogy jobb lehessek hozzá, hogy őszintén az lehessek mellette, akit megérdemel.

De Pacsirtám, kevés vagyok én ehhez. Haldoklom. Vicces, ugyanaz a játék, mint évtizedekkel ezelőtt. Bármikor elveszthetsz és nélkülem maradhatsz. Nem tehetem veled.. de nem vagyok képes elhagyni téged, eltűnni csak szó nélkül. Ó, ha tudnád, hány széttépet levél végezte a tűzben. Ha csak láthattad volna azt a rengeteg hálálkodó, kedves, búcsúzkodó pergament.. Nem volt hozzá erőm, s lám, most már lassan hazudozni sincs.

Minden összemosódik, Shivente eltűnik kezeim közül, de felháborodott hangja nem csal meg, így bosszankodó-kétségbeesett kérdését követve támolygok oda hozzá. Nem kell sokat mennem, csak pár féllépés, szinte átesek rajta. Nyilván lehajolt. Valami rossz történt talán? Annyira el voltam foglalva magammal, hogy nem vettem észre, amikor valaki bántotta?

A kérdéseket elsöpri egyféle mohó, mardosó vágy. Vissza akarom kapni azt a pillanatot. Most. Tőle. A Pacsirtától. Ő is kell hozzá. Kell a pillanathoz. Akarom a biztonságot, azt az vigyázó reszketést, azokat az ütemeket. Akarom. Már öklendeznék önzőségemtől és gyerekes kötődésemtől, mégis letérdelek mellé.

Egy lopott másodpercig egészen közel hajolok hozzá, hogy magamba szívjam illatát. A világ forgását is, mintha enyhítené. Igen, ez a Madár aromája. Sosem fogom elfelejteni. Olyan kincs ez, amit őrizni kell! Így is teszek.. egészen a sírig. Őrizni foglak szívem utolsó üteméig, Madaram. De ma még élnem kell, lennem érte és megvédenem őt mindentől.

A két alak homályos, mozdulataik hevességétől viszont megtelik a levegő, anélkül is tudom, hogy látnám őket. Érzem. A hangok sértik fülem, de szavaik érthetetlenek. Fáj a fejem. Másnaposság? Aznaposság? Lehet, tényleg megártott az alkohol. A francba is! Többé nem iszok..!
Lényegtelen, ideje összeszednem magam.

- Te emlékszel valamire?

Mielőtt hátrébb lépnék vagy megpróbálnék emlékezni arra a valamire, amiről sejtésem sincs, Shiv fülébe súgok, de olyan halkan, hogy csak ő hallhassa.

- Összevéreztelek kissé, de esküszöm kifizetem a károkat.. ki fogom.. valamikor! -ezúttal, ma este először, igazi játékossággal szólok hozzá. Torkot köszörülök, és kissé hátrálva, alvadt vérrel képemen és ruhámon elvigyorodok. Többé semmi nem állít meg..! Megvédlek.

- Uraim, mi nem vagyunk közönséges tolvajok! -a foltok kezdenek alakot kapni, így szemeim egész könnyen rátalálnak a nagydarab színfolt fejére, legalábbis azt hiszem- Egyenesen sértő és felháborító a vádjuk! Egész éjjel a fogadóban tartózkodtunk! Amennyiben a vád az, hogy ezen a „szent” helyen egy félpár cipőt loptunk, önöknek is itt kellett téblábolni és vedelni a részegségig, onnantól kezdve pedig, akárkinek önként is odaadhattak egy fél..- pörög a nyelvem, ahogy már rég nem. Egészen addig, amíg a sarokban kucorgó, álmos szemű koboldot észre nem veszem. Nem is ő a lényeg, hanem a cipő, amit.. rágcsál? A lényeg, hogy a cipő. Ugyanolyan, mint, ami hiányzik a férfi lábáról.

Cipő. Kobold. Csócsál. Dühös, cifra férfi. Cipő...

~Shiv.. baj van! A kobold..~ nincs jobb ötletem, mint néhány a Madár felé küldött gondolat. És ekkor nagy kétségbeesésemben felötlik valami zseniális, azok közt a szürke eszmék közt. Remélem, a Madár nem makacskodik és nem zárja el az elméjét. ~Vedd el az iszákos törpétől, utána vágd hozzá a cipőtlenhez a maradék félcipőt, és tűnj el innen! Én minden mást elintézek, ígérem!~

Meg sem várom, amíg reagál. Bizonytalan léptekkel elindulok az ajtóban támaszkodó langaléta felé. Az ég ezúttal kegyes hozzám, mert szinte egészen kitisztult a látásom már. Ha minden a terv szerint megy, még ma éjjel eltűnünk innen. Iszok a.. Hol a táskám? Hol vannak az üvegcséim? Ennyit arról, hogy kegyes. Bosszúsan mordulok fel, amit egy kétségbeesett körbefordulás követ.

Nem kell sokáig keresgetnem, a köpcös már megtalálta helyettem, és épp készül egy heti, életet adó nedűt szétkenni a földön.- Uram! Ne tegye..! -torkomból kiáltásként tép a felszólítás, de hatástalan. Felé indultam, de ahogy az üveg darabokra tört, mintha testem is vele hullott volna ezerfelé. Egyenesen a földre, Shiv kincsei közé zuhanok.

Érzem, ahogy némelyik tükör éle a csontomig nyúlik. Érzem azt is, hogy az élesebb tárgyak utat keresnek a puha bőrön át a vénákig. Fájdalom? Számomra ezek tompa szúrások, semmiségek. Ennél nagyobb a gond, hogy minden reményem szétfolyni látszik körülöttem a földön. Az ezüstös folyadék, hitemmel együtt, tócsaként gyűlik karnyújtásnyira előttem.

Igaz is. Nincs olyan messze, ha el tudnék kúszni odáig és.. Valaki tincseimnél fogva ragad meg. Húsos ujjak fordítják egy látni nem kívánt arc felé sajátomat. Gonosz, apró szemek néznek rám vádlón.

-Hol a cipőm?!- hajamról torkomra vándorol a kéz, szorítani kezd, úgy emel állóhelyzetbe. -Még egyszer megkérdezem, hol a cipőm? Mi ez a sok lopott csecse-becse? Arany, ezüst? Különben is, mi volt az a folyadék? Talán boszorkány vagy? Hmm? Máglyára való szörnyeteg! - egy zavarodott elme vádjai, valakié, aki fél.

Képek százai futnak át bennem, fulladok tőlük, nem akarom őket, nem kell a múltam. Nem kell. Még akkor sem, ha ez a jelenem és a jövőm is. Nem vagyok rossz. Nem vagyok szörnyeteg.

Karóra vele! Tépjétek ki a tollakat! Egyenként, az úgy fájdalmasabb!

Érzem, ahogy ég talpam alatt a föld, ahogy ruhámba kapnak lángok. Fájdalom. Az igazi fájdalom.
Isten, ha vagy, rohadt nagy tükröket vágtál hozzám! Miért kínzol, mondd? Mit tettem? Ki vagyok, hogy bűnhődnöm kell a létezésemért?

Emlékszem.

Az érzés, amikor gyomorszájon rúgnak újra és újra, egészen, míg hányni nem kezdesz. Aztán az érzés, amikor fulladsz saját véredtől. Ezek után, az érzés, amikor feladod a harcot és csak felhördülsz az újabb szúrások nyomán. Végül a belenyugvást megszakítva, pofonok és jéghideg víz, hogy az egész kezdődhessen előröl.

Nem hagyom újra. Megvédelek, Pacsirtám!

A kíntól könnyek csordulnak szemem sarkából, nem rejtem el őket. Egy évszázad telt el, senki nem látta őket, halálomig nem is fogja többet, de ezúttal nem maradna erőm arra, hogy megmentsem a Madarat. Muszáj. Ó, ti átok könnyek!

Három. Kettő. Egy. Most.

Utolsó lélegzetemmel keveredik a nyál. Köpök, egyenesen fojtogatóm arcába, hogy meglepettségét magam javára fordíthassam. Ahogy nyakamon enyhül fogása, lábam lendítem ágyéka felé. Hamar ereszt el, talán túl hamar. Testemnek hirtelen a szabadság, önkéntelen zúg a szilánkok közé már másodszorra. Ezúttal nem hagyom annyiban! Azt a kevés erőm, ami még van, összeszedve húzom előre magam, hogy ajkam a füstszín cseppekre tapadjon. Nincs sok időm, meg kell, hogy elégedjek azzal a kevéssel, amihez hozzáférek. Pár órára elegendő.

Oldalra fordítom fejem, közben megragadom táskámat. Az ágy alatt feketén csillog valami, ami Shivnek mindig is fontos volt. Meg kell szereznem. Karom nyújtom, amilyen messzire csak tudom és diadalittasan hörgök egy "meg van!"-t, amikor végre markomban tudhatom. Félig ülő helyzetbe támasztom magam, hogy a lehető legtöbb mindent söpörhessek a táska mélyére.

Lassú vagyok. Elbuktam. Már ketten állnak előttem fenyegető, villódzó, sátáni szemekkel. Sajnálom Madár, nincs más választásom.

A lábaik közt van elég hely, hogy átdobhassam minden kincsünket, aztán, amennyire csak tudok, ordítok. -Shiv, fogd meg és fuss! Én.. jól leszek! Megoldom! Az adósod vagyok.. de fu..- egy cipő gyomromba szalad, talán pont az, amelyiknek nincs meg a párja. A világ elsötétül. Könnyezek, érzem, forró. Vérzek, érzem, ez is forró. De Shiv, elmenekülhet. Elmenekülhet...

Azzal előrebukik fejem.

Igazából a legnemesebb egyszerűséggel karjába kaphatná Yót, kiszökkenhetne az ablakon és pár pillanatot követően már repülnének, hiszen nincs is egyszerűbb módja a menekülésnek. Milyen elegáns és látványos volna. Csak hűlt helyüket találnák, mire gyújtóst készítenek az ajtóból. De ha a városban akarnak még időzni egy darabig, akkor jobb nem kelteni a feltűnést. A koboldot meg különben is sajnálná, ha ágyelőként végezné, bár a delírium kitörölt minden emléknyomot az éjszakáról, de az biztos, hogy valamiképp egészen szívéhez nőtt az oktondi teremtmény.
Úgy tűnik, egyébként sem marad más választás: az ajtó nyílik. Védelmezőn ragadja magához Yo-t.
Az ajtóban két úriember áll. Az egyik egy nyakigláb, vörös üstökű kecskeszakállas tollforgóval a fején, a társa pedig egy jóval testesebb egyén, egészen narancs színekben játszó hajjal és cseppet sem rokonszenvező tekintettel. Mindketten igencsak cifrán voltak öltözve, mondhatni hivalkodón. Barna, arannyal hímzett mellény, smaragdszín köpeny, tölgyfaleveles köpenycsat. Csak a magasnak van fejfedője. Pedig szépen ellensúlyozná a magasságkülönbséget, ha a másik fején lenne. Akárha egyenruhát viselnének, de látszott rajtuk, hogy nemesi származásúak. Mintha már látta volna őket valahol. Talán egy meséből léptek volna ki?
- Nem is törték be az ajtót.
- Nem akartuk a fejünkre a félorkot. - horkantotta a gömbölyű ember - Sygfrid bármilyen zárat kinyit, ha akar. Én csak szeretem, ha remeg a térde annak, aki engem meglop.
- Önt meglopták, uram? Igazán sajnálom, de azt hiszem összetéveszt minket valakivel. Különben is, a barátomnak seg...
- Azt hiszi, szórakozhat egy Maplehoffal?! - csattan fel a férfi, és végigcsörtetve a szobán minden gátlás nélkül magához ragadja Shiv ernyedten a földön nyugvó táskáját, és kiborítja annak tartalmát.
- Na de...
A sárkánynak mintha kést döfnének a mellkasába. Minden dédelgetett-titkolt kincse csörömpölve koppan a padlón, darabokra hullik, lábának ütődik, vagy épp készül besurranni az ágy alá és el is tűnik. Egy gyémántragyogású fésű, pénzérmék, drágakövek, kanalak, gyöngyök, tükörszilánkok és köztük különféle mindennapi holmi. A legtöbb tárgy csodálatosan játszik a fényben. Shivet azonban pillanatnyilag csak egy dolog érdekli. A fakófekete golyóbis, ami begurult az ágy alá. Kétségbeesetten guggol le. Igen, ott van. Ugye semmi baja?
- Mégis mit művel, jóember?!
- Nem látom itt a cipőmet... de mégis mivel jut hozzá ehhez a sok drága holmihoz egy magafajta jöttment csavargó, hölgyem? Minden alkalommal találnak maguknak asztalcimborákat, mulatnak egy jót, aztán megszabadítják az ártatlant egy neki kedves tárgytól?
Maplehoff úrnak valóban csak az egyik lábán volt cipő. Vörös szaténból, hegyes orral.
- Mi köze hozzá? Különben is, ki lopna el egy fél cipőt?
Shivnek dereng valami. Mintha valakivel tegnap este arról kötöttek volna fogadásokat, kinek van nagyobb lába a félork fogadósénál. Az ajtóban szobrozó langalétára fordítja tekintetét, aztán Yo-ra.
- Te emlékszel valamire?

[Sajnálom.]

Mert gyönyörű

-Sajnálom.- csendesen, tisztelettel mondja, amint az állathoz ér. Annak bársonyos tekintetét elkapja, megragadja, éreztetni akarja, ez nem csak egy szó, ez valóság. Az ő valósága.
Évekkel korábban súgta ezt utoljára, akkor még bódultan, szerelmesen, csüngve annak minden szótagján. Eltökélten és oly mély bánattal formálta, hogy az ártatlan szív meghallja a megvallott igét.

Sajnálom, de szeretlek. Habár akkoriban a helyzet kissé más volt. Igaz, nem az érzést sajnálta, hanem a tettet. Azt, ahogyan az éjben a sápadt ajkakra tapadtak sajátjai, ahogy faltak, mohón, vágyakozón, ahogy nem létezett más, csak az a végtelen illat, az a gyönyörű íz.
 
S most, újra kimondta. Sőt nem csak mondta, így is érzi: sajnálja. A mindig büszke, rideg, szürke gyilkos, aki valaha érzett, valaha sajnált, most újra..

Megrémíti. Zihálna, csapna, sebeket tépne magára, de megtanulta, neki nincs joga ehhez. Nem jár feloldozással, nem hoz megbocsátást akármit is tesz. Ő nem érdemli. Ő csak sziklába vésett karc. Ő csak hideg csend. Ő csak jég. Ő a bűn.

Szaggatott fúj a levegőbe. Markok szorongatják szívét, de arca kifejezéstelen marad. Mintha a vonások csupán rendezett alkotórészei lennének egy festménynek. Örök mozdulatlanságban maradt arckép.

Fejébe gyilkosan röhög fel a keserű vonítás, majd a nyüszítéssé halkuló hang tovább zajong. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Bűnhődés. Mások idővel kegyet kapnak, nem fáj többé, nem cseng a bűntudat, béke ül helyére vagy felejtés. Neki miért nem? Ő miért.. miért rosszabb vagy kevesebb, mint a többiek, hogy ezt érdemli?

Ajkába harap. Vércsepp. Egészen az álláig folyik. Vörös. Sötétvörös. Bordó. Nem fél, hogy az állat támad, hogy megkívánja, hogy életét ontja érte. Érez benne valamit. Valami ősit, valami csodálatosat. Nem fogja bántani, vagy, ha igen, akkor annyira, amennyire megérdemli. Nincs az a kín, ami rosszabb lenne az emlékeknél.

Letörli a vért és még nézi, ahogy a teremtmény szépsége egybeolvad a természetével, ahogy fájdalmát enyhíteni próbálja, ahogy a foltok tengerként hullámzanak a homokban.

Régi képek. Rohan, karján vágott seb, aztán homok. Égető. Majd a saját üvöltésének visszhangja, ami már csak gyermeki fejében zúg..

-Bolond, te bolond, Gyönyörűség! Miért teszed ezt magaddal? -szelíden szól hozzá, ami vonásairól hiányzik, az hangjában él. Érzések, gyengédség, együttérzés. Talán csak a pillanatnak szól, talán a helyzet csalta mindezt ki torkából. Dal van a hangjában. Most nem keserű, nem csípős, nem rágalmazó, hanem oltalmazó, törődő..

Lehajol hozzá. Halovány döbbenet, ahogy az állat ölébe mászik. Már-már önkéntelen simogatni kezdené, akár azt az csöpp macskát, azt..

Dorombolva húzta fel hátát, hogy tenyerembe dörgölőzzön, finom érintését önként adja nekem. Én csak daloltam és simogattam a csöpp testet egészen sötétedésik. Sirató. Hullócsillagok. Égi eső. Könnyek..

Fogait összepréseli mielőtt énekelni kezdene, elemeli kezét, mielőtt beletúrna a bundába. Helyettük a kötést tekeri le tenyeréről. A vér már beleitta magát és a hús zsibbad, nem is érez, de az anyagfoszlány legalább arra jó lesz, hogy ellássa az állat sebét. De az felzajong, majd elmoccan, és ő nem elég gyors. Félmozdulat. Utánakap, levegőt szorít.

A nyávogás, az ütem egészen igéző. És azok a szemek.. ahogy kavarognak, az értelem bennük.. és még valami más is, egészen festői. Túl tökéletes. Kissé elveszik az íriszekben, kóstolgatja a pupilla körül az árnyakat. Fájdalomra eszmél. Sérült kezét marokba szorítja. Csepeg. Bíboros.

A teremtmény nézi őt. Mintha mutatni akarna valamit, mintha menni akarna. Menjen? Lehet, hogy az égiek üzennek így. Lehet, hogy megbékélhet végre, hogy felejthet? Lehet, hogy csapda? Hogy életét veszti?

Az is jobb, mint így élni..

Összeszedi a sodrás mellett hagyott holmikat, nem öltözik fel. Elindul az állat felé. Megtorpan, ahogy eszébe jut pengéje, de csak egy régi, csorba tőr volt. Nem fontos. Mégis, mintha kicsit meginogna. Nem fontos.

-Hova szeretnél menni? -hajol a foltos állathoz, hogy szinte alig szóval, tőle szokatlan előzékenységgel súgja kérdését annak fülébe. Nem tudja, miért, de úgy érzi megérti őt, a szavait.. Talán megbolondult.

Ujjai a foltok közé túrnak. Szemeit lehunyja, ujjait elkapja onnan. Mégis mit csinál?! Az érintése is mocskos.. miért szennyez be valami szépet, amiben már így is kárt tett? Mégis.. hogy képzeli?! Magának szegezi a kérdéseket, megbotránkozva, gyűlölve saját lényének minden cseppjét.
 
Nincs többé muszáj. Nincs többé muszáj. Nincs többé muszáj.

-Veled tartok.. -leheli némi habozás után, de ezt már inkább magának, semmint a másiknak.. Végül újra az állathoz ér, ezúttal csak épp érintve őt. Keze remeg.

Vétkezem?

[A pletykák nőknek valók!]

S előtűnik a varázs..

Kissé megzavarják érintéseim. Érezni bőrén, ahogy máshogy bizsereg, mikor ujjaim tapogatóznak. Roppant mulatságos és legalább ennyire élvezem, már csak azért is, mert elterelik a figyelmem.
Kérdései egy pillanatra, mintha a mellkasomban lévő tőrt forgatnák, hogy lelketlen keserűség törjön rám, de aztán mielőtt újra megmérgezne a múlt, közelebb hajol és valóságossága valahogy elűzi a régi, már-már szárnyra kapott emlékeket. Az már elmúlt. A most az, ami fontos. És nevetni kezdek..

Úgy nevetek, ahogy már rég nem. A tüdőm, mintha hosszú idő óta, először jutna friss levegőhöz. A torkom pedig ahelyett, hogy égetve kaparna, mint legtöbbször, csak kellemesen formát ad a kacajnak. A belőlem szakadó hangok olyanok, mintha külön-külön dalt énekelnének, saját történettel, némely drámaian végződve, hogy aztán egy következő bohózatként dalolja rá egy élet emlékeit. Még tekintetem is az égnek emelem.. és gyönyörű. Nem a színe, nem az alakja, hanem az íze.. Valami fensőbb késztetésnek engedve lehunyom szemhéjaim, hogy élvezhessem, élhessem a világot egy varázslatos, örök sepillanatig.

Aztán, ahogy a kacaj mosollyá szelídül, szemeim felnyitom, hogy megnézzem őt magamnak. Alaposan és pontosan. Kevés kéz van, ami tudja pengetni a hangszert, de azok kincset érnek. Ő megháborgatott néhány húrt, önkéntelen dalt fakasztott valami ócska hangszerből, bennem. Kedvemre való, az, amit mutat magából, és az is, amilyennek érzem őt. Különben is szeretem a kíváncsi embereket.
Őszintén nem tudom, mit tett, amivel megszabadított attól mérhetetlen súlytól, ami a régből szakadt ide, de eltűnt, nincs, és ez boldoggá tesz.

~Varázsló vagy te, Rebane. Egy átkozott varázsló. Meg kell tanítanod a varázsodra, addig nem szabadulsz tőlem.~ fogadom meg, ezzel olyan kimondatlan ígéretet téve magamnak, no meg neki, ami hosszú-hosszú időre melléköt majd.

De mielőtt kideríteném, hol tartogatja bűvös titkait, válaszolnom kell. Kapva az alkalmon, hogy kellően közel hajolt és mivel láthatólag komolyan érdekli válaszom, így tágítani sem fog, egy hirtelen mozdulatomba kerül csak, hogy arcától leheletnyire legyen sajátom. Elég a suttogás, amit ajkam formál, biztos vagyok benne, minden szavam hallja, a közelségem pedig talán legalább olyan zavaró és rejtélyes, mint, amit mondani fogok.

- A pletykák nőknek valók! -szögezem le, majd kihívó vigyorral és némi csipkelődéssel folytatom- És, amint látod, egyikünk sem az.. legalábbis semmiképp nem tűnsz annak.. -végül hátrébb húzódok, hogy mélyen szemeibe nézhessek, és ugyanolyan módon kérdezzek, mint az előbb ő  tette- ..vagy? - ügyelek rá, hogy felismerhető legyen kérdésemben sajátja, de nem várok választ, felkelek mellőle.

Ebben a pillanatban azonban, mintha a szél cáfolni akarná azon kijelentésem, hogy egyikünk sem nő, mintha el kívánná árulni, bizony én az vagyok: úgy csavarja ki tincseim közül az őket összefogó szalagot, hogy azok egyenként szaladjanak ezerfelé. Bele-belekap, játszik velük, és ők engedelmesen röppennek arra, amerre csak a szellő kéri. Néha lábszáramhoz vetődnek, hogy belesimítsanak és én borzongva, döbbenten érezzem, ahogy hajam fehér vízesésként zúdul alább.

- A francba! -fogaim közt csak szűröm a szót, nem kóstolgatom, formálgatom, ahogy általában mindegyikkel tetszem, szinte sziszegem. Nem jó ez így, kell a hitelesség, ha pedig ellenem szegül a természet, és be kívánja bizonyítani, hogy..
Mindegy is. Arcomat pír festi enyhén vörösre. Talán szégyen.. vagy csak a kudarc mutatja így magát, de most ez sem jön jól.

Ez a Rebane nem olyasféle, mint azok a pityókás férfiak, akik nem tudják eldönteni, hogy melyik nemhez vonzódnak, s akár még, ha az erősebbik nem képviselőjének vallom magam, elgyengülnek egy bájos, pironkodós mosolytól, hogy aztán, amíg karjaikba vonnak, kölcsön vehessek végérvényesen ezt-azt tőlük.

Ő egészen más. Valahogy a jelenléte, az érdeklődése: különleges. Mégis jobbnak látom, ha nem tud többet rólam, mint amennyit muszáj. Magát sodorná veszélybe, különben sincs kedvem rohanni most, mert épp rájött, hogy el kell pusztítani, mert veszélyes vagyok... vagy ilyesmi. Vállat vonok, saját, benső párbeszédem végén, aztán nyújtózni kezdek, hogy zsibbadt tagjaim bejáródjanak.

De, amint a magasba lendülnek karjaim, zsebemből kuszán kikapja egy komisz fuvallat Shiventének írt levelem, hogy olyan magasra repítse, ahová nem érek el. Aztán, mintha csak szórakozna velem, lejjebb engedi. És igen.. szinte már érzem markomban, de ujjaim a levegőre szorulnak rá.

Bosszúsan dobbantok és kapkodok, teljesen el is felejtem, hogy alig távolságra van tőlem új útitársam, mert már az, bizony én nem engedem elmenni nélkülem, valamint abba sem gondolok bele, hogy esetleg óvatosabbnak kellene lennem..

Aztán egy diadalittas, már-már részeg görbe jelenik meg ajkaimon, amikor tenyerembe lapul az engedetlen papír. Csakhogy.. és igen, ez a csakhogy nagyon fontos, hisz, a hirtelen mozdulatnak hála, elvesztem egyensúlyom, és ha azóta sem mozdult Rebane, akkor egyenesen rázúgok, lendületemmel, akár hanyatt is döntöm..

Mindenesetre szédülten, hunyt szemmel tapicskolok magam körül, valami biztos pontot keresve.
- Rebane.. hol vagy? -hunyorgok szorított szemmel félig köhécselve a kérdést.

[itt van]

Harmat-sziporkák, látod őket?

Suttognak. A hang alig jut a levegőbe, máris a szájra tapad a kéz, óvatosságra int a mozdulat. „Csak halkan! Halkan!..” Néhány csendesebb pusmogás még mielőtt feltűnésmentesen szétválnak, hogy aztán elhíreszteljék az asszonyoknak és uraiknak, a kocsmárosoknak, még a nincstelennek is: itt van. Ráadásul nem is egyedül. A gyilkos, az áruló, a tolvaj. Hisz az a köpeny.. az alján még ott vannak az égésnyomok, és talán a rászáradt vér is. Ha pedig valakinek még így is kétségei lennének, akkor ott a lopott ló, mint tökéletes bizonyíték: ő bűnös.

- ..a kérdés már csak az, hogy melyikük az ő? -hajol az egyik nő a másikhoz, ajkai szinte csak formálják a betűket, mintha ki sem mondaná, de amaz megérti, és komor vonásokkal visszakérdez, hasonló diszkrécióval kezelve az ügyet.

- Gondolod, a halálba sétálna a férfi? Tudja, hogy a városban csak az vár rá. -homlokát ráncolja, kissé aggodalmasan tekint körbe. Nem lenne szabad erről beszélniük.

- Nem valószínű, hogy így tenne, nem tűnik bolondnak. -maga elé nézve fecseg, valami egész különös módon hat, ahogy izgatottságát próbálja legyűrni, hangerejét pedig egészen minimálisra venni.

- Igaz, a gyilkos öltözékét sem ő viselte. -helyesel, de tenyere izzad, amikor pedig az ajtó mellett elhaladva benéz az érintett helyiségbe, olyan beteges szorongás fogja el, hogy azonnal gyorsít léptein, ezzel sürgetve társnőjét is.

- Nem lehet ő. Viszont a másik részről, képes lenne egy olyan törékeny nő, akit magával hozott, életeket elvenni oly kegyetlen egyszerűséggel? Hisz jelen pillanatban is épp élet és halál közt tengődik, levegőért kapkod tetőtől talpig súlyos sebekkel. Annyira ártatlan és kiszolgáltatott..-pörög a nyelve és ahogy egyre inkább belelendül a beszédbe, szinte már-már félhangosan sóhajt el egy-egy szót.

- Cstt. Előzőleg mindig pontos és számító volt minden cselekedete. Nem hibázhatott ekkorát. Hogy sérülhetett meg így? -megtorpan. Már majdnem valami rendkívül kellemetlent vág a másik fejéhez, de csak szája elé emeli kezét, hogy jelezze, túllépte a határt.

- Az utána parancsolt tucatnyi ember azt jelentette, hogy nem érték utol, elvesztették a nyomát, csak néhány farkastetemre bukkantak, és egy táskára, aminek nincs tulajdonosa. -hadarja, ezúttal ügyelve arra, hogy halk maradjon, a mondat végére pedig, amikor arcizmai heves játéka is alábbhagy, csak vállát rántja meg.

- Különben is mi lehet kettejük közt a kapcsolat? -táska meg farkasok? Ehh. Badarság. Talán, ha épeszű embereket küldenek a gyilkos után, akkor azok nem beszélnek mindenféle valótlanságot bukásuk után. Őt az elejétől kezdve ez érdekelte igazán, hogyan kapcsolódnak ők egymáshoz. Reméli, valami értelmes választ kap, valami használhatót. Eddig akárhogy forgatta az esetleges szálakat a két idegen között, sehogy sem találta a megfelelőt. Azt rebesgetik, hogy a férfi nem sokat árult el, de mégis.. kell lennie valaminek.

- Talán szeretők. -böki oda, kissé sértetten, látva, hogy az újabb kivesézni való téma süket fülekre talált.

- Szeretők? Ha viszont így van, miért hozta a halálba szerelmét? Látszik rajta, hogy meg akarja menteni, habár ő sincs épp a legjobb állapotban.. -érdekes gondolat, neki is megfordult már a fejében, de ez a kérdés valahogy megcáfolja azt.

- Talán vetélytársak, harcoltak mielőtt idekerültek és csak azért kell neki a nő, hogy amint magához tért, ő maga végezzen vele. -türelmetlen, magában zúgolódva mondja, ami eszébe jut. Mi van, ha abban a táskában arany volt? Mennyi ékszert vehetne rajta..

- De miért nem ölte meg korábban akkor? Miért hozta ide, hogy megmentsük?

- Nem tudom, ne kérdezz már ilyen felesleges dolgokat. Én most megyek, már várnak a teendők. Te is jobban tennéd, ha munkához látnál! -hangneme már hűvös, fejében pedig az jár, miként költené el a sok aranyat, majd a „tanácsot” követően otthagyja beszélgetőpartnerét..

Úgy tűnik, neki kell kiderítenie, mi folyik itt, mert valami nincs rendjén, az biztos. De csak óvatosan, csak óvatosan. Most úgy is neki osztották ki az idegen, „gyilkos” párost. Megoldja valahogy.

Vesz egy mély levegőt, sarkon fordul és elindul. Útközben megigazgatja ruháját, mosolyt erőltet arcára, torkát megköszörüli, majd, amikor odaér, belép. Apró, kecses léptei vannak, mint a táncosnőknek, a testtartása pedig feltűnően egyenes.

Mivel látja, hogy a férfi elgondolkodott, ezért igyekszik minél kevesebb zajt csapva tipegni mellé. Csendesen köszön körbe, hogy ne zavarja a betegeket és a beszélgetőket sem. Az ismerős betegekhez van egy-egy kedves szava, de különben hallgat. Még akkor is, amikor az ismeretlenhez ér. Megáll mögötte, parányi kezeit gyengéden a vállára helyezi, de csupán egy pillanatra, hogy biztos legyen benne, észrevette.

Aztán, a széket megkerülve, fejét a lányéhoz hajtja, hogy lélegzeteit vizsgálja, nem jó, szaporák és egyenetlenek, akárcsak a pulzus. Bőre forró, csoda, hogy nem vitte még magával a láz.
Kötéseket kezd cserélni, a testen furcsa, mintha festett jelek lennének, nyilván díszítésnek vannak ott. Hallott már efféléről, de nagyon fájdalmasnak tartják. Egyesek váltig állítják, hogy azt átkok, varázslatok is így jelennek meg. Ő nem tudja, mit gondoljon. Felnéz, kifújja a levegőt, gondosan rátekeri az utolsó sebre is a gyógyfüvekben itatott anyagot.

A végére hagyta a szemek vizsgálatát, arról valamiért senki nem beszélt. Talán senki nem is vizsgálta meg. Hogy lehetséges, hogy egyszerűen nem fontos tüzetesen átvizsgálni valakit, akit gyilkosnak tartanak? Nincs is rá bizonyíték.. és ő is beteg. Segíteni kell rajta, akármit tett is.. majd, ha felépül, ha lesz ilyen, akkor viseli a következményeket. Ő pedig segíteni fog és kiderít róla ezt-azt.

Felemeli az egyik szemhéjat, majd a másikat is. Ujjai önkéntelen csúsznak le róla, lélegzete egy  félpillanatra elakad. Ez a nő vak. Annyira egyértelmű.. hogy nem vette észre senki? Most már nem várhat tovább, kérdeznie kell.. egy vak lenne a gyilkos? Kizárt.. Mégis a férfi volt? De hogyan, miért..?

- Lenne néhány kérdésem, amivel megmenthetné a hölgy életét. -és igazán szó szerint érti.. -Hogyan vakult meg? Mennyi ideje vak? Kérem, ne titkolja el, amit tud. Mondja.. honnan ismeri? Ki ő magának?.. -elindultak a kérdések és ő csak kérdezne és kérdezne tovább, ha valaki nem szólítaná el. Így most félbemarad.- Ígérem, visszajövök. -azzal elsiet. A férfi a gyilkos?

Ha annak, amit Yun érez, lenne színe, akkor mindenképp olyasmit látna az ember, amitől görcsbe rándul a gyomra és könnyeket rág a szemébe. Olyan, amitől a szívéhez kap mindenki, hogy meg van-e még, lüktet-e még, vagy már feladta és csupán lélektelen zenedoboz lett, zene nélkül.
Amikor nem álmodik, ezt az árnyalatot látja. Néha hangok, érintések is szűrődnek az árnyékok közé, hogy felzavarják azokat, elkergessék, átformálják és újra álomba ringassák őt. Az álmokra nem emlékszik. Viszont van valami, amit nem felejt. Sóillatú. Nem igazán érti, mit jelent, de elzavarja a ködöt elméjéből, és néha még saját testének pulzálását is hallja, ha elég erősen kapaszkodik bele. Társul hozzá egy illat, valami szép és jó dolog; és egy érzés: aggodalom?
Aztán sokáig semmi.

Olyan mintha aranyból öntötték volna a tengert. Arcvonások, amik homályba vesznek, de egy annál erőteljesebb hiányérzet, amitől Nea elszomorodik. És egy hang, ami eleinte csak halkan, majd egyre hangosabban ki is mondja, amit Yun csak érzett. A tónus ismerős, józanító. Erőteljes és most mégis más..

Sóillatú..

Percek.. vagy talán órák kellenek, hogy a szó jelentést kapjon, hogy órák és napok, vagy még hosszabb idő leperegjen, értelmet nyerjen, a szürke fájdalom pedig oldódni látsszon. Olyan, mintha a léleknek idő kellene, hogy a gerinc mentén összekapcsolja azt, amit érinteni lehet, azzal, amit érezni. Mintha ki lenne várni, amíg az egész test minden porcikájába eljut, és ott zsibbasztó bizsergéssel élni kezdjen. Beleforrni a valóságba.

~Sóillatú! Sóillatú.. Sóillatú!~ egyre csak ismételgeti a másik lénye után kutatva. Mozdulni próbál, de teste tiltakozik, és amikor ujjai marokra szorulnak, a kín felszaggat benne valamit. Ordítana, de minden, ami tőle telik, az, hogy annyi levegőt nyeljen, amennyit csak tüdeje bír, majd ajkaiba harapva próbálja bent tartani azt.

Amint megszűnik a rohamszerű gyötrelem. Elméje élesebbé válik, egészen sok dologra figyelmes lesz. Érzékeli, hogy többen vannak körülötte, mind idegenek. És érzi azt félelmet is, amit néhányan táplálnak feléjük. Fenyegetettség. Olyasféle hangulat ez, mint, mielőtt húsába tépnek, megpróbálják életét kioltani.

Aztán kissé messzebb, már szinte tettre készek. Érzi a határozottságot, azt az elszánt gyilkolásvágyat, ami már-már szomjasan terjeng a levegőben.

De most más.. most nem csak ő kell nekik, mint a farkasoknak, hanem mindketten. Őt már megmentette a Sóillatú.. most ő jön.

~Sóillatú.. menj el innen, fájót marnak rád.. menj..~ keresi a másik elméjét, de még gyenge és szavai halkak, hamar elvesznek. ~Én.. nem tudok veled menni, elromlottam és fájok. De, ha maradsz, akkor te is itt pusztulsz..~ töredezett és gyenge minden szava. Ha csak kicsit erősebb lehetne, ha csak kicsit.. akkor nem hagyná, hogy bántsák a Sóillatút. Megvédené. És meg is fogja..

Tudja, hogy nincs sok ideje és újra jönnek az álmok. Azt is tudja, hogy, ha még ezek az emberek is fájót marnak rá, akkor örökre elalszik. De segíthet, tudja, merre nincsenek a halálukat vágyók, hol nem marnak sebet a Sóillatúra, így kijuthatna..és, ha eljön az idő, ő hajlandó feláldozni magát..

~Sóillatú..~ kezd bele, meg-megáll, nehezére esik minden szó ~Vigyél magaddal utoljára, segíthetek.. segíthetek, még egy kicsit.~

Fontos vagy!

Képek villannak elő. Egy szőke hajú, kecses nő, aki folyton mosolyog. Szinte táncolva lépked, és furcsa dolgokat mesél. Olyan érthetetleneket, amit a fiatal férfi, nem tud felfogni. Mégis küszködik vele, és próbálja valahogyan feldolgozni, mit is szeretne. Ha pedig a végletekig nem sikerül neki, hát - most, már jól láthatóan - durván válaszol, tudtára adva a szerinte helyes nézeteket.
De valami más is megszületik benne, ahogyan újra és újra elé lép a szőke alak. Mindenáron meg szeretné védeni, de teljesen ok nélkül. Bármit elkövetne azért, hogy mellette legyen, mégis legszívesebben elküldené, mert a hölgynek túl veszélyes. S az a még erősebb, és még különösebb állat, aki felébredt valahol gyomrában, mikor meglátja, hogy más férfiak hogyan is tekintenek rá, bazsalyognak neki, csodálják... Miért kívánja mindnek halálát?
 Emlékek villódznak, kacajról, könnyekről, fájdalomról.
~Hiányzol...~ suttog a "sóillatú" hangja.
~Hiányzol.~ lassan emelkedik hangszíne, ahogy a képek sokasága egyre gyorsabban és gyorsabban cserélgetik egymást. Annyi-annyi hely, olyan sok-sok érzés. De egy mindig ugyanaz. A szőke fürtös hölgy.
~Hiányzol!~ üvölt végül...

Az ében hajú lány ágya melletti székre rogy. Egész eddig, a tőle nem messze lévő papnőket figyelte, akik éppen végighaladtak a folyosón, beszélgettek néhány ápolóval, néhány lábadozó betegbe pedig próbáltak lelket önteni.
 Őket figyelte, még azok el nem tűntek, s vissza nem zuhant, szó szerint ebbe a valóságba.
~Nem lett volna szabad idejönnöm. El kell mennem...~
De ahogy készült is felállni, úgy abban a pillanatban tekintete ismét a fekete hajúra tévedt. Azt mondták, nagyon rossz állapotban van. Valamit beszéltek még, különleges gyógyszerekről, és hogy jó lenne tudni, ki is valójában, hová is tartozik ez a lány...
 S Altair is ugyanezt gondolta. Jó lenne tudni, ki is valójában, ha már ennyire megmenteni kényszerült. S ha már ennyire nem akaródzik elmennie.

 Pedig minden porcikája üvölt, hogy indulnia kell. Veszélyt érez, vagy csak a felvillanó képek súlya, nem tudja pontosan. Összezavarodott... Ez a hely, ezek az emberek, ez az egész felforgatta. S nagyon úgy tűnik, hogy a semmiért kavarodik minden. A nagy semmiért...
 Az is lehet, hogy ezt a lányt is, hiába mentette meg. Elvégre, egyszer úgyis meghal, ő pedig tovább él. Mindenképpen látni fogja, vagy ha nem is látni, de tudni, mikor lesz vége.

 De mégsem mozdul. Csak csendben figyeli az előtte fekvőt, aki talán gyógyul, talán haldoklik. Akit egyenesen Tamrea szívébe hozott, hogy legalább így kifejezze, hogy nem csak azért van, hogy öljön, hanem képes másra is. De vajon tényleg képes?


 A lovat az Ispotály előtt hagyta, akit időközben Apollónnak nevezett el. Nem nagyon akart az állat engedelmeskedni erre a névre, de talán idővel sikerül elhitetni vele, hogy ez a név sokkal szebb, mint amit az a furcsa alak aggathatott rá. Már ha elnevezte egyáltalán.
 Vajon mikor tér vissza a szegény hátasért?

Újra Neked


Nem ismeri teljes valójában az emberi érzések miértjét, és hogyanját. Akármennyi időt is töltött el, viselkedésüket nézve, keresve, vajon milyen is egy ember, mindig buktatókba esett... Néha már-már elhitte magáról, valójában ő az, ki emberré lett nevelve, és mindenki más, valami furcsa korcs.
 Ennek köszönhetően, nem is igazán érti meg, a férfi reakcióját. Talán csak sejti, hogy gúnyos kacaja, egész lénye mögött, valami korántsem jónak nevezhetőbe ütközött. Bár itt a kérdés, ő maga vajon jó-e? Joggal mondhatja, hogy ki vele szemben áll, az rossz netán rosszabb?

 Újra rászólna az idegenre, ahogyan a törékeny nővel bánik. Sérülései túl komolyak ahhoz, hogy bárki is így nyúljon hozzá, vagy ennyire durván bánjon vele. Tudja jól... Ő is okozott már hasonlóakat.

Könnycsepp.

 Találkozott már sokkal, látott már annyit, hogy akár a tengert is megtölthetné velük, ha netán azok úgy döntenének kiapadnak. Mégis, ez az egy, mintha beszélne. Szól hozzá, szavak nélkül próbálja figyelmeztetni valami olyanra, amit már ő is biztosan érez ezen a helyen.
 De mégis, hogyan van még ereje egyáltalán könnyezni? Gondolna rá ez a lány? Érezné ő is, hogy megint csak bajt hozott rá ez a "sóillatú" – ahogy ő nevezi – férfi?

~Figyelek... Figyelek...~

Egy szót ismételget elméjében, mintha csak abban reménykedne, valahol mégis meghallja a másik. Azon a helyen, ahonnan ő szólt neki, vagy csak megérzi, hogy Altair így üzen neki. Elvégre, képesek rá... Vannak, akik képesek arra, hogy így megérezzenek gondolatokat, szavakat... Netán érzéseket.

 De a pillanat megszakad, a férfi gúnyos, és már-már otromba hangja csapódik fülébe, ami felébreszti mantrázásából. Pedig annyira... Akarta... Igen, akarta még hallani valahonnan a sehonnan még utoljára a hölgy szavát. Csak, hogy tudja, él. Hogy sikerült megmentenie, hogy nem hoz szégyent magára azzal, hogy ígéretét nem tudja teljesíteni. Ígéretét? Ez már egyenesen feladata lett, hogy márpedig a fekete hajú életben maradjon.
 Ám az alak egyre szörnyűbb szavakat formál meg. Tudja jól, mi a bordélyház, és bizony volt is már vendége egy ilyen helynek. De annál többre nem jutott ott, minthogy végignézett az ottani nőnek gúnyolt, használati tárgyak tömkelegén, majd úgy, ahogyan odatévedt, távozott is.
 Régi emlék... Ködös. Mégis kellően elég ahhoz, hogy tudja, ebből a teremtésből nem csinálhatnak csak úgy, egy csinos kis portékát holmi madamok.
- Ha képes vagy egy ilyen állapotban lévő nőt, egy kéjhölgyként elképzelni, az már téged minősít.
Mondata végére azonban meginog kissé. Most érzi igazán, ifjú teste csak ifjú, de nem halhatatlan. Kibír sok mindent, de nem mindent...

Közelebb lépked inkább az állathoz, s annak ellenére, hogy karja sérült, mégis felerőlteti magát annak hátára. Azonnal magához húzza az ében hajút, annak ellenére, hogy jól lett erősítve, nem bízza a véletlenre. Nem szeretné, ha még egy esés is gyarapítaná sebeinek számát.
- El kell ismernem, nélküled elvesznénk. De segítséged nem tűnik túl szivéjesnek, így ha nem baj, a köszönömöm majd a lovadnak átadom.
Azzal meg is sarkantyúzza a hátast, hogy minél hamarabb Tamreába érhessenek.

Folytatás

Mert te felragyogsz a sötétben..

A szívben pillék születnek. Hajnalból szakadnak ki, és olyanok akár a sóhajszárnyú mesék. Mind-mind különfélék, s ha valaki többet birtokol is belőlük, az összes tündököl, de egy sem ugyanaz. Nem lehet őket papírra vetni, a szavakban elhalványulnak, megöli őket az emberi érintés, élteti az érzés. De, ha lehunyod a szemed és nagyon figyelsz, hallhatod, ahogy énekelnek. A legszebb melódiákat hordozzák magukban. Hidd el, kiváltságos dolog, ha neked dalol valamelyik. Onnantól kezdve felelősséggel tartozol a dallam összes hangjáért egyenként, a történetért, ami lelkednek szólt. Mindenkinek meg van a saját meséje, ezt jól jegyezd meg! Egyik sem rossz.. mind gyönyörű..!

Egyszer majd elfelejted az én dalaimat, eltemetik benned, hogy uralhassanak. Különleges vagy, de amíg meghallod, amit az emberek szíve súg, amíg vad, konok és igaz hittel bírsz, addig ők nem elégszenek meg veled. Meg fognak ölni, elpusztítanak mindent, ami benned születik. Elfojtják a könnyeidet, megmérgezik az érzéseidet, elvesznek mindent tőled, csupán csonkjaidat hagyják meg, hogy bábként rángathassanak. Szolgává válsz.
De ne aggódj, mindig lesznek új dallamok, amiket meghallhatsz. Feloldoznak a megfelelő hangok, csak meg kell találnod a csendet, és azt, aki megtöri, aki eldúdolja neked magát. Utána nem lesz szükséged hangra, kiáltásra, szóra, hogy elénekelhesd magad..

Hangok mosódnak össze fejében, sötétek, kuszák. Teste lázasan reszket fel, de csak öntudatlan, hosszú sóhajok szakadoznak torkából, hogy fájdalmát kifejezzék. Ajkai remegnek, kiszáradtak, a szomjúság viszont belülről, elméjének sötét járataiból indul meg. A test már nem is érez, csak utasításokat követ. Verejték, láz, libabőr. Szinte forr bőrének puszta tapintása, ő mégis fázik.

A halál íze édes.

A lélek elpusztul a test nélkül.

Élet: hideg.

Daenam..

Száját fintorogva húzza fel, majd röhögni kezd. A nevetés lélektelen, a hangok inkább egy jóllakott  vadra emlékeztetnek, mintsem érző emberre. Ujjai ökölbe szorulnak, kíméletlen szorítanak ruháján, egészen, míg ki nem szakad onnan a markában tartott darab.

Nem tetszik neki.

A dolgok kezdenek kisiklani kezei közül. Csak az eszméletlen nőt kapja, ami, nos, nem éppen az, amit várt. Persze ő ajánlotta és nyújtotta a kezét.. de nem így tervezte el, és nem is lenne rendjén, ha így történnének a dolgok. Amikor pedig utasítást ad az összevissza tépázott férfi, elszakad a húr. A türelmét pengető kezek, ökölbe rándulnak, sötét íriszébe idegen ridegség terjed szét.

...aztán a valahogy ráég a fájdalom az ember lelkére és már nem hallatszik, ahogy üvölt. Csak van. Olyan szelíd visszhangzásba kezd a visító hullámzás, és talán, mielőtt a valóságot érintené, felhangosodik belül, hogy bordáknak csapódva hassa át az egész testet.

Tükör. Darabokra szaggatott, ami hosszú évekre szerencsétlenséget kapar az ember alá. Néha a hang még megmutatja magát a törött üvegszemcséken, egészen magas és mély tónust keresve, színnel keveredve, végül elhalva. De ez sem több, mint holmi illúzió, valami, amit az elme alkot, hogy elűzze a sötétséget. Aztán mindig jön a csend. Az az üres, kátrányos hangtalanság.

Könnycsepp. Az útja rövid, mégis olyan lassan folyik le az állig, mintha minden másodperc töredékét szeretné tökéletesen megélni. Az arccsontnál időzik egy keveset, nedvesen rajzol a sápadtságra, majd egészen le az ajkakig.
Feloldozást kíván a porhüvely, hisz minden érintésbe, még a leggyöngédebbekbe is, belesajdul, törékenyen sír fel. De ez már csak a test kínja, a lélek más poklok közt fullad.

Taktikaváltás. Álca félig le, hazugságok más módon, új hangnem. Dühét folyamatosan fékezi, nincs semmi hirtelen lépés, azzal mindent tönkretenne. Most az egyszer vissza kell fognia magát, hogy szabadságát elnyerhesse. Utána.. talán, ha a sors is úgy akarja, megtorol minden tiszteletlenséget a férfin.

-Vidd a lovat..- szinte köpi a szavakat, szenvtelen arckifejezéssel és undok vigyorral a képén. Nem akar játszani, nincs kedve udvariaskodni. A nőt rögzíti a nyereghez, hogyha esetleg a másik nem lenne hajlandó belemenni az ajánlatba, akkor is véghezvihesse tervét. -Nem ismerem ezt a nőt. De, ha velem marad, ha rám bízod, akkor az első bordélyban köt kit. Főleg, ha ilyen pőrén van öltözve..-félbeharapva a mondatot köpenyét a lányra teríti.

-Különben sem hiszem, hogy érdemes lenne küzdeni az életéért. Nem vagyok orvos, de ezt egy bolond is látja, alig él már. Ha életben akarod tudni, vidd te magad Tamreába. A lovat hagyd az Ispotály előtt. Okos állat, ha nem ismered az utat, a városig egyedül is eltalál. Nem kell fizetség, elég, ha az állat a város falain belül lesz. Nekem dolgom van még itt. Ha fontos a nő, indulj.. fogytán az időd!- míg vár a másik válaszára, addig diadalittas, büszke tekintettel, némileg lesajnálóan méregeti azt.

[- Nekem régen azt mondták, hogy a hegek büszkeségek, mert megmutatják, mennyit is élt már túl viselőjük.]

Álmodtam rólad...

Érdekes számomra, hogy valaki ennyire hosszú ideig fogja kezem. Mintha csak rajtam felejtette volna, mint egy kevésbé ügyes gyilkos, a tetthelyen a kését. Bár az érintése nem okoz olyan fájdalmat, mint egy kés, sőt! Egyenesen azt merném rá mondani, hogy kellemes, mégis óvra int. Már csak azért is, mert aki engem tanított ilyet sosem hagyott. Sem nekem, sem pedig, hogy velem bárki megtegye...
 Tekintetét keresném, hogy ezzel üzenjek neki, hogy bizony egy részét "rossz helyen hagyta", mégis szemeit teljesen máshol találom. Mint gondoltam, sebhelyemet figyeli. Akaratlanul is végigszalad rajtam egy mosoly, mi mégjobban megadja fejemnek a groteszk, mosolygós baba képét, de egyszerűen nem tudom magam visszafogni, ha ilyenről van szó. 
 S inkább hallgatok. Figyelek... Csendben...

 Akármennyire is nem kéne már "jó emberismerőnek lennem", mert elég lenne csak a támadó-áruló-hazug embert felismernem, mégis megmaradt valamennyi belőlem még, hogy lássam, elmékedik valamin.
 Mintha köd szállt volna körénk, bár nem olyan, ami látható és tapintható, hanem csak érezhető. Tudom, hogy felőle jön... Pontosabban, mintha csak belőle áradna. Az a tesznye mosolyom is leolvad arcomról ennek hatására, hogy még jobban tudjak figyelni rá.
 Olyan, mint amikor Altairt megöleltem. Valami olyanba piszkáltam bele akaratlanul, amibe nagyon nem lett volna szabad. Mintha csak valami jelzőberendezés lenne fejemben, ami jelez, hogy mikor kérdezzek, vagy utaljak, vagy cselekedjek valami olyat, ami ilyen légkört teremt körém.
 Tekintete is máshol jár, lehet már egész lénye itt sincs, csak lekének porhüvelye mozzan néha egy kicsit, hogy kezét más utakra terelje... Természetesen, rajtam.

 Álamhoz érve, inkább tűrök, s nem hagyom egyetlen részemnek sem, hogy reagáljon. Rezzennék talán, az is lehet, hogy még hátrébb is vetném magam, de... Sokkal jobban leköt, ahogyan nem tudom mire vélni viselkedését.
- Nekem régen azt mondták, hogy a hegek büszkeségek, mert megmutatják, mennyit is élt már túl viselőjük. - óvatosan beszélek, már majdhogynem suttogva formálom meg szavaimat. Látom, hogy Yo csak lassan ébredezik még, abból a kábulatból, ami valójában csak emlékezés volt a részéről.
 Azt is meg merem saccolni, hogy nem jó emlékek ezek... Már csak arra a különös ködre gondolva, ami nem olyan régen telepedett ránk. Ami azt hiszem, lassan kezd felszállni, ahogyan a hófehér hajú kezd visszatérni evilágra.
 
Nagy levegőt véve pedig tovább gondolkozok. Úgy érzem, nem leghelyesebb volt ez a mondatom, lehet megint rossz helyekre tapogatózok. Lehet terelnem kéne sebéről, lehet nem kéne megkérdeznem, lehet...
 Fenét a sok lehettel! Elvégre, én magam vagyok a róka, aki mindenbe beleüti az orrát. Hány emberből szedtem már ki olyan dolgokat, mit állítólag életük árán is védtek? Mennyi ártatlannak vélt személyt árultattam el, egy fél mondattal? Nem... Sajnálom Yo, túl kíváncsi vagyok én ehhez, hogy azt figyeljem, neked mennyire ködös, és mennyire is van ínyedre egy-egy mondatom.
Lehet ebből még egyszer rosszul fogok kijönni.
- Sajnálom, hogyha megbántottalak ezzel a mondatommal. Nem szeretném, hogyha netán rossz emlékeket idéznék fel benned. - dehogynem szeretném, ha ez kell ahhoz, hogy megtudjak valamit róla! - Remélem nem okoztam kellemetlenségeket, vagy tán mégis? Vagy... - hajolok közelebb, míg direkt függve hagyom mondatomat, hogy csak nyugodtan vágjon bele. Kezdjen csak el arról mesélni, hogy valójában mennyire nem szörnyűek emlékei, és én hadd kérdezhessek rá, hogy akkor mik is azok. Vagy ha másik oldalról közelít, akkor én is majd taktikát váltok.
 Mondjuk, most nem csak adnám a jó hallgatóságot, hanem tényleg azzá is válnék, ha jobban belegondolok. Elvégre, nincs megbízásomban, hogy ki kell hallgatnom őt, vagy netalántán meg kell tudnom róla valami érdekfeszítőt. Senkinek nem dolgozom most, csak magamnak.

És igen, most én Rebane, önnön erőmből, saját akaratból, ki akarom faggatni kicsit ezt a Yo-t.