Legutóbbi hozzászólások

Úgy tűnik, nem mindenki olyan agykárosult ebben az ,,új világban", hogy ne vegye észre a játékot, amit Neko előszeretettel űz, de csak azért, mert így jó neki, és így nem unatkozik legalább. Mégis a fiú a fejét ingatja, bizonytalanul méregeti, és ebből tudja, hogy kicsit komolyítani kéne a beszéden, mert még a végén... Végül az éleslátás láttán Neko megint nagy vigyorra húzza száját, és felkacag, beletúrva a tincsekbe, és megcsóválva a fejét.
-Igen. Mindennek lehet oka. Az, hogy valaki kockára tette életét... -görgeti az említettet a tenyerén. -Ha meg is halt, lehet az volt az oka, hogy épp szeszélyes pillanatban talált meg.. -ördögien mosolyog, és roppant magabiztos, elégedett fejet vág.- Persze hogy van okom arra, hogy itt legyek. Nem győzködni jöttem. És nem is beletaszítani valami lehetetlen dologba. Csupán felkínáltam valamit. És ha szavam adom, nem szoktam megmásítani. A sors anélkül is bekövetkezik, hogy hazudnék. Minden esetre én tényleg veled tartok, ha elindulnál. Amolyan... -égre emeli a tekintetét a jó szót keresve.-Hm... Valami segédféleként, vagy utitársként. De azt hiszem, amikor ide jöttem, azt hittem, valamivel több van benned. -a másik szemeibe pillant. -Ó, hiszen nem tévedtem. Csak te még nem tudsz róla, lehet. De ez meg nem az én gondom.
Lám, az ifjú ,,herceg" nem akar kalandot, ami mindenki vágya, egyszer próbára tenni magát valami aprócska kalandban, mert ha az ember bátorságot kér, a Sors egy lehetőséget ád, melyben megmutathatja magát az illető. Ez nem kívánságműsor, lehet nem úgy sül el, ahogy az ember tervez... De erre szokták mondani, hogy Arwat végez, nem? A kérdésre, sőt az őszinte kérdő pillantásra Neko olyan gyengéden mosolyodik el, hogy a közelben a bogarak megdermednek tőle. Túl... Oda nem illő. Tény. De most annyira emlékezteti őt ez a fiúcska valakire, valakire nagyon régről...
-Elárulom neked. Amíg nem te hozod rájuk a szenvedést, addig nem esik bajuk. De higgy nekem, ha azt mondom, hogy messzebb kerülnél tőlük, és legfeljebb az aggodalom esne meg velük, de más nem. Aminek meg kell történnie, az meg fog, velem vagy nélkülem. Épp ezért szeretném, ha én is ott lehetnék...
Hasra fekszik, kicsit kígyószerű mozdulattal, állát a tenyerébe támasztva, és a kocka kettejük között forog a levegőben, szinte tenyérbizsergetően, mert arra vár, hogy valaki a tenyerébe zárja. Neko oldalra biccentett fejjel néz felfelé, sötét szemei kifürkészhetetlenek, bár talán kissé kíváncsiak.

Hiába a mindent tudás, hogyha az illető, mármint jelen esetben Neko nem packázhat valakivel, vagy nem adhatja tovább, hiszen a sorsszövők élete mit sem ér, ha nincs kinek a sorsát szőni. Vagy nem így lenne? És persze épp ezért olyan jó, hogy vannak, mert így nagyon is jól tudja, hogy kinek mi jár a fejében, kinek mi a fontosabb az életénél. És ím, itt van egy vén kecske... Bocsánat, és megöregedett lélek, és vár, örökké csak vár, egy hatalmas véletlenből kifolyólag, mely csak azért következett be, mert valaki valamit eléggé elfuserált, és ebből kifolyólag mindenki szenved. Ez a Sors, nem? Hogy soha szinte nem lehet jó semmi.
,,Vendége" kicsit kényelmesebb pózba rendezi magát, és meglepő módon egy újabb játékba kezd. És annak, akinek az élete játék, akinek az egész világ nem más, mint egy játék, hogy ne lenne már ez érdekes? Persze, kezdők még csak amatőrök, de mindent el kell valahol kezdeni, nem? Olyan elégedett és számító mosolyra húzódik az amúgy is mosolygó szája, hogy pár médium és jövőbelátó, akik ezt látták, napokig rémeket álmodtak.
-Óó... Hát játsszunk. -a kérdésekre csak kuncog egyet, és a saját fekete kockáját gurítgatja egy ideig. -Merre volt? Úgyis elmondja, ha akarja. A lényeg, hogy kicsit talán menekült, kicsit talán feltöltődött. Ó, és igen. Ne lepődj meg semmin. Bár gondolom, aki halandóból lett hosszú életű, annak kevés újat mondhatok én.
Imádja ezt a macska-egér játékot, de csak akkor, ha ő lehet a macska-természetesen. Szereti, akár az átlag macskák a tejfölt, ő úgy szereti, ha rébuszai, hírei, elcsepegtetett szavai hatást keltenek ki az aktuális áldozataiból, és szinte felizgatja a gondolat, hogy igen, ő bármit megtehet, még át is írhatná a sorsát, ha az illető túlságosan könnyen venné az életet. De Altair más, mert nem akar semmit úgy a világtól, amit tudja, hogy ne szerezne meg rövid időn belül amúgy is. Egyvalamit kivéve persze, de arról megint fogalma sincs, hogy az az övé már a találkozás pillanatától.
-De tudod, mit? Annyit még elárulok, hogy tenger alatt volt mélyen, és egy ősi szörny vigyázott rá. Ezt már szinte mindenki sejti, aki járt Tamreában, az istennő tornyában. Az ajtóra maga tette ki Tamrea istennő a hírt. Azt hittem, te is tudsz róla valamit, és már kikövetkeztetted...
Újabb sátáni vigyor, mely azért jelenik meg, hogy hiába volt ez a fickó régen a hírszerzés és úgy amúgy is az élete irányítója, mára már úgy tűnik, hogy elég sokminden közömbössé vált számára, ha nem tud erről. Ekkor elgurul a kocka, és ahogy az oldalára fordul, ő mégcsak rá se pillant.
-Persze. Hiszen van még számára szerep, nem hagyhatja csak úgy el a helyét. Persze, ha meghalna, nem lenne nehéz a helyére mást találni. Nem úgy, mint nálad.
Von vállat, és az utolsó mondatot végül szándékosan mondta kétértelműen. Vagy az a torz fiú pótolhatatlan nála, vagy meg épp ő az, aki pótolhatatlan valakinek, valamiért...

És döf! Újra és újra, mint valami eszeveszett vadállat, fáj, minden egyes szúrás, egyre mélyebbre eszi magát nyakamban a penge és ebbe még álkapcsom is beleremeg, szorosabban, egyre csak metszve a húst szorítom a karját fogaimmal. Nem eresztem, még az után sem, hogy éreztem szétomlani csontjait, felülkerekedett benne az ösztönlény, vagy csak hideg fejjel határoztam el letépem a karját? Magam sem tudom. Megrészegített talán a lüktetve nyelvemre fröccsenő vér, mely acél fogaimat mossa, de saját inaival és húsával törlöm le, ahogy átharapom a maradék bőrt is és mikor újra döf, hát nem vagyok rest elkapni azt a kezét is. A penge felhasítja a pofám oldalát, lyukat szabva, mintha csak hasonlóra akarna formálni engem is a sors, mint a hobbit lányt. A különbség viszont nagy kettőnk között, a fogaim közé szorult ököl, mint előbb a karja ropog és recseg, ahogy minden puha kis csontja apróra zúzódik az éles pengék között. Rántok rajta egyet, letépve kézfejét, kiköpöm, mintha keserű epébe haraptam volna, szemeim jobban kirajzolódnak, mint valaha eddig bármikor is. Átparázslik tekintetem a füstön is, nem tudok morogni, zsibbad az egész nyakam és saját vérem folyik összeragasztva bundám szálait, de nem csak kívülről ásztat az ibolyaszín folyam, belül is csordogál és mély lélegzetembe vegyülve köhögöm fel.

Nem elég szenvedő látványa, már az sem tesz elégedetté, hogy a falnál remélnek sokan biztonságot. Én ölni akarok! Kezdetnek kezeitől megfosztott szerencsétlent veszem, de testemre nem a fáradság acélhálója zuhan, hanem egy igazi. Belémarok, tépem és vonom, mancsaimmal rúgom minden szegletét és hiába érzem, hogy minden zsineg egyre inkább húsomba mélyed, annál inkább szabadulni akarok. Nem hallok semmit, csak az ösztön dübörgő lüktetését, ahogy nem tűri meg a fogságot és végre kitisztuló légcsövemből felgurgulázik az első morgások szaggatott hangja.

Valami megrántja a hálót és én mit sem törődve azzal, hogy hasít, hogy mennyire fáj, oda kapok. Újra élő húsba marok, kiéhezve kortyolom életének perceit és nem engedem, koponyámon csattan valami, hogy homályosabbá vált e a világ tőle? A füst már így is könnyessé marta a szemem, de nem engedtem el, csak a hús szakadt le a csontokról. Kivívtam magamnak, hogy ne merjenek közelebb jönni, de a fém szálak már csontjaimig hatoltak, a tűrni nem képes ösztönön ekkor kerekedett felül egy másik, sokkal higgadtabb. Áthullott testemen az átkozott háló és remegő lábakkal léptem át rajta, de a meghátrálás, vagy menekülés meg sem fordult a fejemben. Elég volt néhány lélegzetvételnyi idő, hogy a nekem háttal állónak ugorjak és vállába ne mélyesszem agyaraimat…

*Inferiet

[Edd csak meg, én ettem eleget!]

..és lemesélem a csillagokat neked

A már jól ismert érzés: mintha jégcsapot nyelnék és kis, kiálló kristályok égetnék útjukat végig. Úgy, mint abban a mesében.. nem is tudom, mi a neve. Morzsákat szórnak, hogy hazataláljanak az erdőből. Vajon bennem is attól félnek a folyadék cseppjei, hogy elvesznek, hogy elnyeli őket valami olyan sötét, amiből már nincs kiút? Talán. Lényegtelen, ahogy a furcsa fintor is, ami vonásaimra mászik. Arcizmaim összejátszanak nyelvem érzékeivel, hogy együttesen, saját akaratuk szerint mozduljanak, bosszantó. Nem fogom hagyni, hogy lebuktassanak. Lehajtott fejjel betömöm még a markolászott kenyérutánzatot, majd vigyorogva, továbbra is a földet méregetve felszólalok, hogy visszautasítsam az orrom alá tartott élelmet. Nem vagyok éhes. Egyáltalán nem.

-Edd csak meg, én ettem eleget!- bazsalygom, közben rásimítom kezét a kevéske táplálékra, hogy biztosan tartsa markában. -Így ni! Látod? A tied akar lenni!- magyarázom, de öklét nem engedem el. Szeretem tapogatni, érezni és hinni, hogy nem foszlik szét egy pillanat múlva. Olyan igazi. Hálásan nézek fel rá. -Szükséged lesz még rá később..- folytatom, de elakad hangom, még talán meg is remeg az utolsó szón. Szemem pedig valahol arcán legel, szájívének folytatásába veszve. Mit tettek veled?

Önkéntelen nyúlok lapockáim felé, amit azonnal meg is bánok, mikor belém tépnek az emlékek, és még mielőtt teljesen magukkal rángatnának, mert tudom, hogy magukkal fognak, tenyerem arcára tapasztom. -Mi..ki..? Miért?- alapvetően kíváncsiság lenne, amivel felé fordulok, de a kérdés sem neki szól már, inkább magamnak, inkább a múltamnak, így fásultnak, keserűnek hat. Képek törnek szemem elé. Mellkasomba fájdalom mar, már nem őt látom, nem Rebane-t, hanem a régmúltat, annak árnyait.

Én meghaltam. Meghaltam, amikor a penge csontomba mászott, amikor hegye velőmben ragadt. Rengeteg vér volt, sötét, sűrű vér. Az enyém. Nyeltem és köptem, nem tudtam sírni, pedig a félelem már zokogásra késztetett, de én bénultan csak azt kérdezgettem, miért..
Erre soha, soha nem válaszolt senki.
A tollakat tövükből tépték, én meg vonyítottam, mint egy kutya. Forró víz, víz volt egyáltalán? hólyagosította gerincem mentén a bőrt. Emlékszem, azt mondták, úgy könnyebben elválik a testtől a kórság. És.. vihogtak. Rémálmaimban néha hallom még a gonosz kacajokat, érzem, ahogy marnak. Ég.
Én meghaltam, amikor humusz forrt bőröm alá, amikor a hold lesajnálva nézett, míg el nem tűnt egy felhő mögé. Utána ennyit sem hagytak nekem, hasra forgattak. Éreztem az undort a mozdulatban, azt a kimondhatatlan viszolygást és iszonyt. Bordáim közé rúgott. Vért köhögtem, még többet. Földet nyeltem.
Én meghaltam akkor.

Akkor eszmélek csak, amikor alig sóhajom testét érinti, bőrét lehelem. Amikor állára csúszott ujjhegyeim reszketeg, mozdulatlan érintik őt. Félek. Illúzióimba kapaszkodok, hogy a könnyeket elrejtsék előle, hogy a nyápic rettegést, ragyogásnak mutassák szembogaram mögött. Félek a múltamtól, de ő nem láthatja, nem. Sem ő, sem más.
-Vagyis.. khm.. úgy értettem..- keresem a megfelelő szavakat, nem azért mert kellemetlen lenne rákérdezni konkrétan, hanem, mert nem tudom, hogy magyarázzam a hebegést, habogást, azt, ahogy, hirtelen eltűnt az életkedv, maga az élet is belőlem. Mert éreznie kellett valamit, egy kicsit, muszáj volt, hogy érezze, még, ha ábrándjaim csalnak és hazudnak is, egy keveset a lélek elsunnyog és azt a másik lelke megtalálja. -Nekem is van hasonló hegem, kissé más jellegű, más történettel, kevésbé feltűnő helyen. Elmerengtem.- végül az őszinteség mellett döntök. Leplezetlenül pásztázom őt, kezeim még csak most engedem le. -A test olyan dolgokra is emlékszik, amit az idő elfed.- fejezem be mondandóm.

Rez-rez

Talán a halál az, ami két idegen lelket összefűz egy pillanatra. Az elmúlás, ami pengével simogat torkodra heget. Nem különb, mint az élet, ugyanolyan formátlan, ugyanúgy sejlik, magának akar, hasonlóan fekete, csupán nem lélegzik. Nem fröcsög, nem zajong, csak jön, beléd karol, majd a másikba. Nem kényszerít, mégis úgy érzed, nincs más menekvés, nincs kiút, csak az ismeretlen tenyér. És beleérintesz minden reményedet a tapintásnak adva. Ilyenkor bizsereg a bőröd, úgy, mintha ezernyi hangya szaladgálna rajta és belehalványulva reszketed el minden hited.

Meglásd, nem fáj, miután vége, ott a sötét nem kívülről nyalogat, hanem lelkedbe csócsál, de akkor már nem érzed, hiszen mire feleszmélnél, nem létezel többé. A pusztulás rendkívül falánk, gyorsan végzi a dolgát, ritkán ejt hibát. Ám, ha vét, az élet ölébe ragad, hogy ringasson egészen, míg fel nem ébredsz, rá nem nyitod szemeid. Ekkor kapaszkodhat a lélek a másikéba, érhetnek össze az ujjhegyek, folyhat egybe két lélegzet, remegheti el a szív az érzést, hogy tartozik valakihez. Aztán elmúlik a pillanat, elszakad a kötelék, talán nem is létezik soha, talán egyszerű délibáb a kapocs. Végül úgy iszol a levegőbe, mint azelőtt soha, olyan mélyen szívod magadba a létezést, hogy bordáid felnyögnek súlya alatt, szemhéjaid nem tudod lezárni, még akkor sem, ha minden sötét, ha minden vak, üvegesen meredsz, nézel előre. De.. Arael. Ne félj, ne félj soha.

Daenam. A név egészen Nea ajkai közé ékel, kimondaná, ordítaná, habár nem ismerős neki, nem jelentős számára a szó, mégis kényszeredett sírhatnékja támad. Egy név. Csonka lelkének tapad, hideg és ismeretlen, szerteüvöltené a világnak. A szavak, amelyek fejében felzúgva egy elnevezést vágtak hozzá, valakit, vagy valamit, ami most semmit sem jelent. De a hang, a tónus, ami arra kérte, ne féljen, ne féljen soha, olyan elevenen él, mintha percekkel korábban valaki igazi, létező, valós személy súgta volna. Még azt is érezte, ahogy fürtjei kuszán szorulnak tincsekbe a kéz alatt, s ahogy a tenyér mozdul, von, úgy homloka hűs bőrhöz ér. Olyan volt, mintha ujjai közül izzadtan csúszna valami, mintha a szorongatott tárgy vezetne a másikhoz. Annak teste közelített, egyértelmű volt, hisz mozdulatával édeskés illatot sodort a lány felé, aki szótlan csak markolászta a kezében tartott holmit. A másik lehelete csókot cirógatott homlokára, ő pedig nyögve tátogta: „Sajnálom..” Álom volt? Múlt.

Majd... Legközelebb.
Majd... Legközelebb.
Majd... Legközelebb.

Ea könnyezik. Nedves forrón bugyognak a fájdalom hírnökei, hogy arcán zarándokolva, belemarjanak a hasadt bőrbe. Most ő is sós. Csíp. Érzi, érzi az esszenciát magán is. Az övé ugyan kicsit más, de most sós.
Lénye alélt, ahogy a vad látomás nem eresztette még, de a Sóillatú susogása felkelt, ébren
tart benne valamit. Megkérdezné, hogy mi az a legközelebb, hogy miért jó az, hogy ehető-e, de pislogni sincs ereje.

Ernyedten hajlik, amerre mozdítják. Gyenge hozzá, hogy ösztönei rikácsolni kezdjenek, hogy üssön, hogy megpróbálja ellökni magát, hogy bármire is gondoljon. A másik beszéde is összemosódik, mintha vízbe öntenék a szavakat, elkevernék őket, csobog. Fejében hullámzik minden, nem próbálja értelmezni, nem próbálja elérni. De a könnyek csak nem akarnak apadni, mintha a cseppek, amik nem férnek el bent, azok hullanának el így.

~Ne halj meg..~alig-szók, meglehet, el sem érik a másik elméjét, talán nem is neki szólnak ~..nem akarom.~ darabosak, halkak, de muszáj mondania, kell, hogy tudja a másik. Legalább meg kell próbálnia. Muszáj. Borzong, ahogy felemelik, de nem ellenkezik, fel sem fogja talán, mi történik vele. Feje a vállra pilled. Még olyan.. olyan, mintha motozna valami, de talán már képzelgés csak, talán a lidérces láz.

Lohol. Eszeveszett vágtával halad előre, minél messzebb hajszolóitól. A ló izgatottan fel-felnyerít, biztosan érzi lovasa zaklatottságát. Már nincs olyan világos, talán elrejtőzhet végre, megszabadulhat  a csapatnyi embertől, akik holtan kívánják látni. Eljátszik a gondolattal, hogy mit is kezd majd a szabadsággal, amikor paták koccannak össze, ahogy fogak is, míg a két, hatalmas, mellső láb emelkedik a megtépázott páros fölé. Valahonnan a csődör feje mögül szitkozódása hallatszik. A kantár az állat pofájának feszül, gazdája egy-egy cifra káromkodás között csitítón súg fülébe. A ló fújtat, de a rémült zavarodottság elenyészni látszik barna szembogárban. Prüszköl még néhányat, végül tántorogva hátrál egy keveset. Ebben a pillanatban mászik le a férfi, hogy közelebbről is megnézze, kik sodródtak útjába.

Hetyke tartással, kissé merev léptekkel közelíti meg az idegeneket. Bőven termetesebb és magasabb azoknál, ami biztonságérzetét nyugtatni látszik. Olyan szagot áraszt, mint, aki megivott egy jó adag bort a hordóval együtt. Csuklyáját hátrahajtja, mézvörös haját türelmetlen sodorja el szeméből, az izzadságtól nedvesen tapad homlokához. Fekete nézése van, az írisz beleolvad a pupillába. Úgy harmincas évei közepén járhat, bár, amikor homlokát ráncolja, akkor a negyvenet is könnyen rá lehetne mondani.
-Útban vagytok- szólal meg, amint elég közel ér, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie. Hangja mély és valahogy furán ejti szavakat, végeiket elhadarja, közben végigméri a lányt és a férfit. Majd szeme továbbsiklik a tetemekre és az a rengeteg vér... Kicsit hátrahőköl, meg akarna kapaszkodni valamiben, de csak a levegőt sikerül megszorongatnia. Nagyot nyel. Itt harc volt.. életre menő. De neki nincs ideje tétovázni, vagy pocsékolni a gyorsan pergő perceket. Nem kérdezhet. Vagy cselekszik.. vagy cselekszik, nincs más választás.

A nő látszólag eszméletlen és a férfi sem tűnik épnek. Ha magával viszi őket, óriási terhet vesz a vállára. Pont az kell neki, hogy még ketten lábatlankodjanak.. De esetleg lehetne ez a kettő az, aki megmenti őt, nem pedig fordítva. A terv hirtelen ölt formát agyában, bontogatni kezdi, szép lassan helyére rakva minden szálat.

Őt üldözik. A ló lopott és fáradt. Az arcát nem látták sem a gyilkosságok után, sem kisebb zűrjeit követően. Ravaszul villan szeme, amikor beszélni kezd, hangja is egészen más tónust üt meg.
-Mindegy, mit kerestek itt, látom, el kéne egy baráti kéz. Pásztorféle vagyok, birkákat őrzök errefelé, de az egyik nyavalyás elszökött, és azt rebesgették, – itt oldalra sandít, majd folytatja a hazudozást– farkasok vertek tanyát a környéken. Az pedig, de nagy kár is lenne szegény gazdámnak, ha egy juh elpusztulna, így elküldött engem, szerezzem vissza. Mindegy is, mindegy is! -legyint- Ha nem vigyáztok, legközelebb azok a dögök botlanak belétek, nem pedig én. De most segítek..- és már nyúl is, hogy karjaiba vegye a lány törékeny testét, biztatóan, még megismétli. -Engedd, hadd segítsek!

/Ezt a kört sajnos kivételesen kihagyom hatalmas ihlethiány miatt.../

[A szavazás lezárásra került!]

A szavazás lezárásra került!

Négy szavazat érkezett:
Egy nem és Három próbáljuk meg, így a hónap hátralevő részében kidolgozásra kerülnek az alapok és hamarosan Próba jelleggel bevezetjük a Pontrendszert és azzal egyidejüleg Szavazást írunk ki, mennyire tesztszik és hasonlók. Ennek időtartama meg fog egyezni a próbaidőszak idejével.

Köszönjük a részvételt! A fejleményekről pedig értesülni fogtok.

[NÉV]

NÉV: Lamyare
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Földanya
BECENEVEK: Lamy, Laymei, Mei
FAJ: Isteni Entitás
TITULUS: a Földisten - az Erdők és Források védelmezője

JELLEM: hihetetlenül nyugodt és letisztult személyiség. Pillanatok alatt ráhangolódik mások rezgéseire, de ha azok nem keltenek benne hullámokat csendben fog eltársalogni az illetővel, ám ha felszítják haragját, őszinte szavai ép oly kemények lesznek, mint a víz, mi megannyi vízesésén lerohanva a mederbe csapódik. Ritkán mutatkozik, de fáiban megbújva minden erdejébe lépőt elkísér, s ennél többet is tesz, a nyílt szívűeknek megmutatja a legegyszerűbb utat és ha szükségét érzi, olyan helyeken vezeti keresztül, amik felüdítik a megfáradt lelket. De aki csak pusztulást hordoz magában, az felkészülhet rá, hogy az erdő a leghamarabb kiveti magából, minden riasztó és meghökkentő eszközével.
MINDIG: csend és nyugalom, csobogó víz és a suttogó erdő, kedvesség.
SOHA: ártó szándék és otromba léptek, zajongás, vér és harc.
TITOK: utolsó szilánkját nem fogadta vissza magába, hanem könnyű porrá törve elhullajtotta erdeje minden szegletében, így megóvva azt, őrökre.
FÉLELEM: hogy Esrihal nem békél meg és tönkre teszi az éppen csak lábra álló világot.

FELVETT ALAK: női. Ha hiseinen mellé állítanák, nővére bajban lenne. Szelíd, természetes szépség és fel sem tűnik, hogy talán kissé alacsony és hogy mennyire is törékeny, de ezt csak azok után van mód megfigyelni, ha képesek elengedni a mogyoróbarna tekintetet, ami annyi melegséget hordoz magában, a finom halovány ajkakat és a mindig szabadon hagyott keskeny kis vállakat, amiken gyakran időzik világosbarna haja, kószáló tincsei.
ISMERTETŐJEGY: hihetetlen, de talán csak feltűnő szótlansága, vagy ha éppen megszólal szelíden csobogó patakhoz hasonlító hangja adhatja a bogarat, talán ő lesz az!

TERMÉSZETFELETTI: az erdők, de leginkább a növények hálásak gondoskodó erejének, amivel szeretgeti, neveli és ápolja őket, mindig egészségesen tartva az erdőket, és erdejéhez közeli ligeteket, mezőket. Bár képes lenne Arwat szerte mindent buzgó zöldellő élettel megtölteni, nem teszi. Ahogy a forrásokra is csak erdejében ügyel, de ott tisztességgel, tisztán tartva mindnek vízét és útját is egyaránt.

ELŐTÖRTÉNET:  (szabadon választott)

HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ HITEK, VALLÁSOK:
Az erdő elfek évente egyszer elzarándokolnak Lamyare erdejébe és faragott virágmintás koszorúkat helyeznek el az egyik legszebb vízesés tövében, majd annak forrásánál töltenek egyetlen éjszakát, hogy a hajnal eső sugarai által megvilágított vízből merítsenek és az otthonukba vigyék. Ekkor az istennő elkíséri őket és új élettel áldja meg az elfek erdejét, hogy az zöldellő maradhasson.
A druidák nemzetsége tiszteli még őt, megköszönve a mindig egészséges redőt és a benne élő vadak védelmét, ahogy a tiszta vizet is.

EGYÉB:
- Engedélyező neve.
- A leírtakon a kérvényező a név és a képesség(átfogalmazható) kivételével minden mást megváltoztathat.

[NÉV]

NÉV: Esrihal
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: (szabadon választott)
BECENEVEK: Ezra
FAJ: Isteni Entitás
TITULUS: a Káosz istensége

JELLEM: mindenkinek kialakulnak bizonyos vonásai, hát ő rá ez a szabály nem érvényes. Minden jellem meg van benne és ezek összekeverednek, ami még nem lenne olyan nagy baj, de hangulata szerint bukkannak benne felszínre megadva egy meghasadt személyiség jellemzőit. Hirtelen hangulatváltások jellemzik, amikben csak ő érti az összefüggést. Jobb óvatosnak lenni vele és alkalmazkodni hozzá, hogy ha jelenlegi viselkedése számunkra megfelelő, abban is tartsuk, amíg csak lehet.
MINDIG: megbontani a rendet, valamit elvenni, valamit adni.
SOHA: mások kedve szerint élni, tömeg, Selion.
TITOK: trófeaként vágyik Amionra és Selionra, de míg az utóbbira csak azért mert hasonlít Amionra, addig őt valami egészen más miatt, talán szerelem?
FÉLELEM:.

FELVETT ALAK: férfi. Sosem törekedett arra, hogy egyszerűnek tűnjön. Kimondottan magas, kecses alkatú, amit lenge ruhákkal igyekszik nem megmutatni, amúgy erre is elég érdektelen. Bőre akár a márvány, szemei is hidegek és sosem lehet belőlük kiolvasni, hogy pontosan mit is forgat a fejében. Ha eddig nem tűnne túl egyedinek…
ISMERTETŐJEGY: haja nem pusztán hosszú és kék, hanem nagyon kék, több élénk árnyalatot vegyítve össze, elkeverve benne néhány ezüst tincset. Ehhez valamiért ragaszkodik, de ha ezt el is fedné, mindig van körülötte egy két kristályosnak tűnő pillangó.

TERMÉSZETFELETTI: ő olyan, mint a harmónia ellentéte a mérleg másik tányérján. Ezt nem lehet bőven taglalni, káosz, de hogy érezd a súlyát. Nyáron hó esik és télen tombol a negyven fok, egy nő férfi lesz és a férfi szüli meg asszonya gyermekét, felfelé esik, aminek lefelé kéne, az ég zöldé válik és a fű felhőmintás kékké. Ezek még azok, amik csak csínyek, de mélyebben is belenyúlhat az élet összetevői közé.
Hatalmának köszönhetően, ő képezi az egyetlen kivételt az Isteni Entitások között, neki nincs szüksége mások hitére, sem pedig arra, hogy egy sachrerira védelme alá vegye, bár nem ér fel azok hatalmához, képes bennük kárt tenni. Ezért velük és testvéreivel szemben is nagy előnyei vannak, elrejtőzhet előlük (bár a fő sachreirak még így is nyomára bukkanhatnak), elméjét és lelkét viszont teljesen elzárhatja előlük, viszont azzal a hátránnyal, hogy ő sem képes bennük olvasni.

ELŐTÖRTÉNET:  (szabadon választott)

HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ HITEK, VALLÁSOK:
Káosz és illúzió mágia birtokosai szólnak leginkább hozzá, megsegítésüket kérve és a káoszmágusok kitüntetettjei gyakran meg is kapják azt, amit kértek az istenségtől, de igen gyakran komoly árért cserébe.
Az illúziómágusokat és azokat, akik ezt a hatalmat gyakorolják, inkább csak figyeli és elvétve ad csak segítséget neki, de teljesen ingyen, mert tart Amion tekintetétől.

EGYÉB:
Infó: Esrihal erejét a négy fő sachreira képes felülírni a hat sachreira segítségével, ám még egyikük sem ébredt meg és ezzel teljesen tisztában van. Kilétüket pontosan azonban nem tudja, de már sejti. Ezzel a legnagyobb titokra derült fény, ő az egyetlen az istenek sorában és ebbe beleértve a sachreirakat is, aki tud a létezésükről és nagy vonalakban az átkukról is.
- Engedélyező neve.
- A leírtakon a kérvényező a név és a képesség(átfogalmazható) kivételével minden mást megváltoztathat.

[NÉV]

NÉV: Hiseinen
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Múzsa
BECENEVEK: (szabadon választott)
FAJ: Isteni Entitás
TITULUS: a Szellemi gazdagság és a Szerelem istensége

JELLEM: kacér, talán nem is kissé ledér személyiség ő. Szereti a szépet, de meg is látja az a legocsmányabb arcban, tárgyban is, ezért hiszik végtelenül kedvesnek és odaadónak. Még nem látták mikor fúriaként makacsolja meg magát, vagy bosszankodik meg nem elképzelései szerint alakultak a dolgok. Szeret mások ügyeibe belekotnyeleskedni és kihasználni, hogy mindig, de mindig támad valami új ötlete, mert azokban kifogyhatatlan, legyen egy új formáról, illatról, ételről, strófáról, vagy mozdulatról szó.
MINDIG: virágok, tánc és zene, meg ének; szikrázó pozitív érzelmek.
SOHA: borús gondolatok, heves viták, egyhangúság.
TITOK: (szabadon választott)
FÉLELEM: hogy újra eljön a sötét éjszaka, de ezúttal kiírt minden színt a világból.

FELVETT ALAK: női. Minden porcikájában tökéletes és nem feltétlenül csak a férfiak szívét dobogtatja meg megjelenésével nem egy nő is akadt, ki az istennő kegyeit kereste. Idomai hangsúlyosak, de nem túlzottan, arca a legszebb nők közé sorolja, bőre nem is lehetne puhább és édesebb illatú, szemei mindig kedvesen, kacéran csillannak, gyakran hangulatához alkalmazkodva színben. Haja dús, gyakorta erősen hullámos szőke, de szereti az évszakhoz illően változtatni színét.
ISMERTETŐJEGY: amikor egy gyönyörűséges nőre pillantasz és elönti tagjaidat a forróság, a szíved szinte ki akar ugrani mellkasodból és bár éreztél ilyet, ez most még is más, mert megakarod szólítani, közelről mélyen magadba szívni az illatát, megfogni látszatra is finom bőrét. Nos biztos, hogy a Szerelem istennőjével akadtál össze.

TERMÉSZETFELETTI: jelenléte is inspiráló, de ha művészekről, tudományról van szó ritkán ölt fizikai alakot, inkább édesen suttog, újabb és újabb ötleteket elgondolásokat csepegtetve a gondolkodók elméjébe. Mert neki mindig van új elképzelése és ezt szívesen meg is osztja az erre nyitottakkal, gyakran egy-egy tehetséges lelket, annak haláláig el sem hagy. Természet adta tulajdonsága, hogy megjelenésével képes minden szívet megmozdítani, még azokét is, akik úgy hiszik nincs bennük semmi, ami reagálhatna arra, hogy szerelem. A másik iránti vonzalmat adja csupán, igazi szerelmet sosem ébreszt, azt a két félnek kell megteremtenie. Mondhatni ő csak a szikrát adja, a pillanatot, hogy a két idegen felfigyeljen egymásra. Bár képes lenne igazi szerelmet is adni, de levei miatt esetleg büntetésből tesz ilyet.

ELŐTÖRTÉNET:  (szabadon választott)

HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ HITEK, VALLÁSOK:
Költők, feltalálok, táncosok és festők fohászkodnak hozzá és nem csak mikor műveik elkészítése előtt érzik úgy, hogy semmi ötletük. Mindig kedveskedően, szeretettel gondolnak az istennőre, aki szinte mindig pártfogásába veszi az érdemeseket.
Az év számtalan napján fordulna felé a szerelmesek, szerelmet kérve, vagy hálát rebegve, hogy megtalálták párjukat. Bár olykor szitkok hangja is eléri őt, csak meg ne sértődjék, mert hét év balszerencsét hoz a szerencsétlenre.
Tavasszal szokták ünnepét ülni szerte Arwat földjein, virág és selyemkoszorúkat, időnként ruhákat ajánlva neki.

EGYÉB:
- Engedélyező neve.
- A leírtakon a kérvényező a név és a képesség(átfogalmazható) kivételével minden mást megváltoztathat.