Legutóbbi hozzászólások

sárkánydal

Annyira szeretne többet tenni, mint málhaként a háton pihenve leledzeni, de nem képes többre. Gondolatban még belekapaszkodik abba a néhány mondatba, amit társától hallott, megnyugtató és jól eső melegséget hagy benne. Szereti a Holdat és megannyi udvaroncát, a Csillagokat is, amik alatt mindig megalhattak .. megalhattak, igen, ő és az a másik kedves idegen, kinek csak nyugvó lelkét érinthette meg a holtak mezején. Ujjaihoz tapadt képekben azonban még eleven volt, s ketten adtak egy egészet, jó érzés volt átsuhanni azon a pár foszlányon, nem sejtve, hogy akad majd, mi rátelepszik a bohókáshangok és szívet sanyargató szólamokat ad meg, ahogy elért az utolsó epizódhoz, belül fellobbant benne valami. Ő mindig csak figyelt, nem értette egészen a közelség lényegét. Ujjai közt pergette az idők gyöngyét, nem volt rá szüksége, hogy bárkit kérdezzen hallott és látott réges-régen és azok az ezerszínű golyóbisok csak- isten léptékkel mérve- rövid időre hullottak ki ujjai közül és most is, ott tolonganak, törleszkednek hozzá, de még nem elég erős hozzá, hogy bármelyiket tenyerére vegye hosszabb időre és megsimítva elhelyezze az idő végtelen tengerében. Pedig közéjük kaphatna és láthatná, hogy töri át magát a bestia, sűrű feketeséget és holttá mart füvet, lombokat hagy maga után és tudhatná, hogy mi várja őket az elébük kerülő, már sötétbevesző részen.
Fogy a fény, melegre szomjazó, egyre hűvösebb tagja még néhány percnyi melengető lepelért fohászkodnak, finoman rezzenve. Fejét hajtja a közelebb eső vállra, mérhetetlenül elfáradt, kezei sem hajlandóak tovább markolni a vállakat és az azokat fedő anyagot. Rocky vállai elé hullnak, mellkasa előtt fogva össze ujjait, aláz, hogy ne boruljon véletlenül se hátra kizökkentve az elfet lépteinek üteméből. Lehunyja szemeit, nem csak testét lepte el a kellemetlen zsibbadtság, eddig éber elméjére is rátelepedett, de nem akarja magára hagyni társát. Nem teheti meg! Mélyre kell nyúlnia azért, hogy felülkerekedjen a varázslaton, amely megóvni hivatott és ahogy elszakítja a mágia szálait belekapaszkodik abba, amit elér kezével, markába gyűrve az anyagot.
A hajdani sebek felrepedtek szellemi testén, nem látni és nem is érezni, ahogy elhullajtja illatos vérét, csak az a gyenge esszencia marad meg a levegőben egy elenyésző pillanatig, majd az is tovatűnik. A Hold, a Csonka Hold már az égen van! Szabdalt testét mutatja minden földön élőnek, ugyan még halványan, alig rajzolva az égre egy sarló hézagos alakját a szürkületi fényben, de Naaenak fáj már minden repedés, beleborzongva a megannyi nyilallásba, erősebben markolva bele az anyagba, arcát fúrva az izzadságtól hűvös nyakhoz. Csendesen tűr. Mit számít ez mellet az a néhány ág, mely megkapaszkodik sápadt szőke tincseiben, felkaristolja a ruhába rejtett tagjait? Elenyész, ahogy elfogy a fény is előttük, csak távolabb táncol még édesen, a csupasz ágaktól cirmosan.

Egy mancs, hatalmas, mi eddig türelmetlen kajtatott, most lecsap, oldalról találva és sodorva el prédáit, Gomolyogva, apránként olvasztva magába minden falatnyi árnyékot alkotja meg testét a bestia, ez úttal türelmesen, fenséges léptekkel indulva meg a földre került két test felé. Szemeiben, azokban a vadul csillogó kékekben, mintha az idő csak elmélyítette volna a vágyat, öljön, vért ízleljen agyaraival, karmaival marjon a lüktető húsba. De töretlen haladásában a választás ténye akasztja meg, melyiket? Melyiket fossza meg előbb a csordogáló élettől? Alig fordul feje, ahogy felméri, melyikük alkalmasabb első fogásnak.

A kék ékek nem kutatnak az örök sötétben a bajtárs után, szemfedél zárja el őket, egészen élettelenek tűnik, ahogy a felkavart avarban fekszik, mozdulatlan. De elég a töredék figyelem, hogy megnyugvást leljen a társ, mert lélegzete könnyen sodorja odébb a millió darabra tört száraz leveleket és bár erősebben érezni a zöld lé össze nem téveszthető illatát. Sebei nem vészesek, bár ruháján nem csak zöld, de vörös vér is virít. Hát nem volt elég széles karja, hogy felfogja a karmok hegyét, vagy más szerencsétlen levét kente a csatakos mancs rá. Nem tudja, de akarja! Mozdulni akar, de sem karjai, sem lábai nem engedelmeskednek! Ébredni akar, de elméje tiltakozik, de Naae nem nyugszik, tovább hadakozik, pedig tudja, valahol elméje egy eldugott kis zugában tudja. Megpihenhet, mert minden rendben lesz!
Ahogy eltűnik a Nap fénye, egy másik áll helyére, a megszokottnál világosabb ezüsttel hinti meg a tájat, különös hideget csempészve a levegőbe és megannyi fehér virágot fakasztva a földből. A vékony szárak egymással versengve nőnek néhány elenyésző centinél nem magasabbra, hogy aztán lehajtsák bimbós fejük, de türelmetlen bontsák ki hófehér szirmaik. Mintha frissen hullót hó borította volna be az erdőt, de nem csak azt, Rocky karján is sarjad  néhány, bőrén, ruháján eresztve gyökeret, de azok finom porrá hullnak, alighogy kivirágoztak. Naaet, szülőjüket sem hagyják magára, gyengéd derengéssel emelik sziromágyukra.

És a bestia? Felvonyít, fájdalmasan, mordul és mint a tébolyulttan rázza fejét. A szelíd virágok az ő megfoghatatlan testébe is megfogantak. De nem csak mancsán hajtottak, kivirágoztak szerte mindenhol, szövevényesen fonva be, maguk alá tiporva az Árnyékot. Csak percek, talán súlyosak, lassan múlóak, míg az erdő megnyugszik és tovatűnt hatalmas lény helyén, egy apró szőrgombóc piheg már.

spirit..

[Nem! Nem!]

Airiet érő nyílvesző fájdalmas, de a szerencsére nem halálos sebet okozott, még úgy sem, hogy hegyét sűrű sárga folyadékba mártották. Aminek hatását a lány nem is olyan lassan érezni fogja. A lehető leg furcsább módon a fájdalom amilyen erős volt, olyan hírtelen kezdett el múlni, nem fokozatosa, hanem egyszer csak eltűnt, de marad helyette más. Hideg, mintha sérült vállát nem csak apró jégkockák közé dugták volna, hanem egyenesen lefagyasztották volna és zsibbadt, egyre kellemetlenebbül. Ami riasztó lehetett, hogy ez az utóbbi érzés, pillanatok alatt száguldott le kezén bénává téve egész karját, de nem elégedett meg ennyivel ez a méreg, tovarohant a vérárammal pillantokalatt eljutva a kicsiny test minden szegletébe. Így alig egy percnyi várakozás után Airie képtelen lesz mozdulni, mert hiába szeretné mozdítani tagjait, azok élettelenül, cserben hagyják.
Talán utolsó mozdulata volt, hogy homokot szórt ellenfele arcába, aki köhögött tőle, kiköpte a szájába nyálával összecsomósodott adagot. Majd látva a lány tehetetlenségét, harsányan felnevetett, testes alkatán a páncél csak úgy csengett. Talán percekig hahotázott áldozata balszerencséjén aztán intett a mögötte, már egészen közel ért íjásznak, hogy kötözze meg a foglyot. Az engedelmeskedett is, világos szemeiből furcsa módon részvétet lehetett kiolvasni és bár mindenki durva bánásmódot várt volna mindezek után. A férfi, kinek arcát kendő fedte, de így is látszódott egy része sebhelyes arcának, óvatosan fogta meg Airie testét és forgatta úgy, hogy előbb elláthassa a sebet, gyorsan és alaposan tette ezt meg. Még egy fiolát is előhúzott.
- Nem! Nem! – Szólalt meg a hálóját már összeszedett zsoldos, akinek hangja illet volna egy fogadó bormámor és jó kedélyű törzsvendégéhez, mint egy pénzért másokat megnyomorító katonához. – Job lesz, ha mozdulatlan marad a kis …hölgy! Micsoda kötés van rajta, ennek Azar nem fog örülni. – Majd állát vakargatva guggolt a lány mellé, közben csupán intéssel mutatva az íjásznak, hogy fejezze be a fogoly megkötözését, aki ezt meg is tette. Nem vastag kötelet tekert le derekáról, hanem vékonyat, figyelembe véve, hogy vékonyka csuklóra kell azt tekernie, úgy, hogy a legkevesebb esélyt adja meg annak, hogy a méreg hatásának múlásával, majd ki tud szabadulni.
- Ha ágyasnak nem is lesz jó, azt hiszem, remek kémet faraghatunk belőle! – Ezzel simogatta meg, rőt bajusza alatt somolyogva a zsoldos Airie fejét. – Azokból ugyan is mindig hiány van. – Majd arca hirtelen vált komollyá és felegyenesedve a barlang száját kezdte el figyelni. – Vidd a kocsihoz! – Utasította az íjászt, aki könnyedén kapta vállára a lányt és indult meg a karaván felé, ahol megannyi ember sorakozott még fel, tucatjával láncra vert gyermekek, asszonyok és férfiak, de már szelektálva közöttük, ki mire lesz jó és mondani sem kell, azok jártak rosszabbul, akikből semmi értékeset nem néztek ki. Ilyen szempontból viszont Airienak szerencséje volt, őt értékesnek minősítették.
- Fél óra múlva tud majd beszélni, akkor itassátok meg, húsz korty legalább. – Ezekkel a szavakkal hagyta ott két világtalan, de díszes ruhába öltözött idősebb asszony társaságában.

Daren és a vérelf hasonló taktikára építették stratégiájukat, ám annyi előny szólt a nő mellé, hogy nem a sötételf segítőivel volt megtelve ez a kellemesen tágas, de egyre inkább zsúfolt hasadék. Így előbb a nőnek adatott meg, hogy lásson valamennyit Shadhon harcstílusából, mi meg kell hagyni kedvére való volt, hiszen ritkán találnak ilyen tetszetős zsákmányt hosszú útjuk során. S bár maga gőgös, nem elbizakodott egy nőszemély, bár éppen csak megállta válasz nélkül, mert istene nevének említése számára szent, még ha másik elf szavával élve is, mélyre süllyedt. És süllyed még egy kicsit, ahogy kihasználja az adandó alkalmat és sikerre viszi a támadását, igaz, azon az áron, hogy maga is szerez egy apró sebet. Ezt követően hátrébb helyezkedik, eldobva kardját, háta mögül húzva elő egy kisebb, négy élű tőrt és habozás nélkül vágja hosszabbra és mélyebbre combján a sebet, ezzel okozva bővebb vérzést, csupán elővigyázatosságból járva el így. Figyelme még sem lankadt, karmai támadóan meredtek továbbra is előre, de új jelenséggel, finoman gőzölögve. Mert a fémet különös szerbe mártották, amely először lassan, aztán egyre gyorsabb ütemben alvasztja meg a vért és nem csak a seb környékén, hanem a test különböző pontjain is. Ezzel kell Darennek szembenéznie, a méreg jeleit hamar fel is fedezheti, hiszen a karmolt sebek vérzése idejekorán eláll.
- Adja meg Retwe élvezetes harcunk! – A vérelfenek viszont nem állt szándékában megvárni, míg a sötételf felfigyel erre a jelenségre, szinte ahogy felvágta sebét, támadott. Merészen nyúlva és egyben csapva előre karmos kezével, igyekezve a fém közökbe szorítani legalább az egyik pengét, hogy csavarva rajta, kiránthassa az azt tartó kézből. De meglendítve lábát is, hogy a bordák közé vágja térdét, minimálisan megdőlve előre, hogy a legtöbb lendületet ki tudja használni. Most már óvatosabban, figyelve a másik kéz tartotta kardra is, bár az ellen csak tőrét fordította védekezés képen és ha lenne oly sikeres Shadhon, hogy megsebzi a nőt, maga is elszenved csuklóján egy apró sérülést. Hiszen a négy él között, a sebzésre nem alkalmas íves felületet parányi fogakkal látták el, amelyek akár a rózsa tüskéi. Beleakadnak a húsba, feltépik és talán bele is törnek.
Ezt a rohamot követően, ha meg is sérül újra a vérelf, nem követi meghátrálás, inkább oldalra táncol, igyekezve elérni azt, hogy újabb támadása ez úttal Shadhon oldalát érje. Elsődlegesen újabb sebek ejtése céljából keresett védtelen felületet és csak másodlagosan olyan részt, ahol nem túl súlyos, de fájdalmas ütést mérhet a testre, mint a bordák és a hajlatok. Persze, ez időhúzás volt, hogy a méreg a maga három perces hatóidejével oly mértékű fájdalmat és bénultságot okozzon, hogy a sötételf képtelen legyen megmozdulni. Ebben nagy szerepet kapnak a zúzódást szenvedett részek, hiszen ott felgyűlik a vér és már is tökéletes egy vérrög képzéséhez.

A Pengék Táncosa, ahogy gúnynevén nevezték Shoong ellenfelét, fölényesen, már pökhendien fordította el tekintetét, amikor látta, hogy a dobása célba talált és nagyszájúan már győzelmét is rikácsolta volna, a nem messze küzdő vérelf társának, ha nem csapja meg fülét a penge jellegzetes hangja, ahogy a földön csengve landol. Rögtön a farkasra vetette pillantását, hunyorogva kémlelte a szürke füstben a hatalmas fekete alakot, mert sajnos az átváltozás szaggatott szakaszáról lemaradt. Nyelt egyet, de büszkesége és tapasztalata is a mellet voltak, hogy ne rettenjen meg, ezért is kacagott fel és útjára indította három dobópengéjét is, ami nagy valószínűséggel találni is fognak. Újabbakat véve a kezébe, éllel csuklója felé igazítva őket, harcolt ő már farkassal és azoknak csak egy része veszélyes, a feje. Ahogy Shoong ráharap a zsoldos karjára nem képes elkerülni, hogy az a másik kezével a nyakába ne kapaszkodjon, de nem a kezével, hanem a tőrével, megsértve csontjait is. Szerencséjére ahhoz túl nagy, hogy létfontosságú részei olyan könnyen elérhetőek legyenek.
Ellenfele felordít, ahogy karjának csontjai ripityára törnek, de újra és újra döf csak, ott és amit csak elér a feketebundás testen. Visítása azonban feltűnik a barlangban és azon kívül lévő személyeknek is, az egyszerű zsoldosoknak valahogy ez kegyelemdöfésként hatott és egytől egyig, mind a barlang falához préselődtek. Életükben nem láttak még ekkora lényt és számukra túl könnyen sikerült azt az embert legyűrnie, aki eddig nem talált még legyőzőre. A vérelf nem foglalkozott társával, fontosabb dolga akadt, de egy már sikerrel járt „vadász” megunta a tétlen várakozást és ezzel nem hagyva túl sok lehetőséget a farkasnak sem, váratlanul támadott. Vashálóját pontosan a hatalmas vad testére terítve és meglepő módon elég lesz nagy lesz hozzá eme pórias eszköz.
Shoongon áll vagy bukik, mennyit kockáztat meg a menekülése érdekében. A kövek között démoni ereje szinte teljesen elapad, de a szellemi fele egyre inkább felerősödik és ezzel könnyebben nyeli mindazok életerejét és ez által gyógyul meg, akik nem csak megérintik, de néhány lépésnyire a közelében vannak. Szélként szinte biztos, hogy gond nélkül el tud menekülni, de kivárhatja míg meggyógyul és ereje teljében is elhagyhatja a zsoldosok társaságát.


[igyekeztem mindenkit a földbe döngölni, de higgyétek el megéri (: So ne aggódj, neked kedveskedem még egy kicsit, a többiek, ne aggódjatok ^^]

[El leszek kényeztetve …]

cseresznyevirág

Tudom! Megnyugvással dől az újabb ölelésbe, törekedve, minden, még a legapróbb mozdulatával is, hogy elbújhasson benne. Mélyet lélegezve, felszabadultan, pedig csak áltatás lenne, ha az mondaná a hallottak miatt könnyebbült meg ennyire, mert megerősítést nyert általuk saját elhatározásához. Egészen más volt az ok, amely oly könnyedén bírja fullasztó iramra szívét és teszi elviselhetetlenné a sok makacs karmot, amik kis cicamódra kapnak, ragadnak meg minden alkalmat, csak ez esetben nem a játékhoz, hanem, hogy éljen a felkínált érintéssel. Melynek bársonyában, selymében? El tudna veszni, s ami ijesztő még most számára, hogy szeretne elveszni és nem is kér hozzá sokat, csak lengje körül mindig ez a kellemes, alig illat. Tél? Nem, nem egészen, bár pont olyan halvány és friss, mint az első hóé, de van benne valami egészen más. Lehunyt szemmel igyekszik megtalálni ennek a parányi cseppnek nevét, talán egy frissen serkenő zöld, csöppnyi virágát rejtegető erdei fa, bűvös illatát messze elhintő vad szépség. Nem, még mindig nincs meg teljesen, hiszen olyan ravasz és csalóka. Képet fest, csendes, nyugodt tájat, melyben suhanva lép tova a csillanó folyó. Víz lenne, mely értékes érce által szűrt, kristályfolyam? Szürke szalagja tán, amely elterpeszkedik tágítva medrét? Rohanó folyó, ami éppen mellette pihent meg, éltető vizével most őt táplálja és dacol mindennel, hogy maradhasson.
Magához öleli a vállait átfogó karok fonatát, egy kézzel, a másikban az alig tartalmában hiányos bögrét egyensúlyozva. Ezt meg tudná szokni és végül is hányszor gondolt már ez alatt a röpke idő alatt, mi eltelt, hogy nem is kell más, nem is kell több csak ő, Sybaris. Halkan ejti a nevet, mintha csak gyakorolná, de nem elsuhanó foszlány volt ez, kedves szólítás azzal a nem fakuló szeretettel, mi belülről elönti és eltelíti, jólesően. Halkan nevet is, miután újra formálja ajkaival a nevet, eljátszva betűinek hangicsáival. Hátradönti fejét, arcával a kedves arcához furakodva, el nem feledhető mosolyainak egyikét varázsolva arcára, szelíd ívek, mintha nem is ismernék szomorkodó oldalukat.
- El leszek kényeztetve … - Kérdés volt e, vagy kijelentés? Nem kis fejtörést adhat, de mindenféleképpen magyarázatot a pimaszba forduló ívnek. - .. és még a neved is elkoptatom, de hiába, akárhányszor mondom ki magamban és hangosan, mindig ugyan az jut eszembe. Hóesés, de így még sem hívhatlak. Igaz? – Alig kacaj mi megszökik ajkai mögül, újra egyenesbe állítva fejét, engedve, de megcirógatva az eddig hűségesen tartó karokat, pedig marasztaló mágikus erejük cseppet sem lohadt. De azaz álnok bögre, elnehezül kezében és csavarodik ujjai szorításában, hiába tartják a fület erősen, forró oldalának érintését kevésbé tolerálja, hát még azt, ha végig is löttyinti magán a ki nem hűlt italt. Az inkább melengesse belülről, ne pedig bőrét perzselje hólyagosra. Előrébb hajol, óvatosan igazít a bögrén, jószerével fölöslegesen, hiszen másik kezébe veszi, de fordul Sybaris irányába.
- Nagyon átlagos válasz lenne, ha azt mondanám, nekem ott jó, ahol te vagy? – Kérdi szájához emelt bögréjével, az első óvatos korty előtt, mi meg nem égeti, de a kellemes és kellemetlenség határán táncolva perzseli végig torkát, megborzongatva egész testében. S aztán folytatja. – Különösebben nincs hely, ahová szeretnék elmenni .. vagy is… - Töprengve fordítja pillantását lefelé, tudja, hogy szabad és az is, hogy szeretettel várják. - … szívesen megnézném szigeteteket. De ha nem szeretnél oda menni, akkor más is szóba jöhet. Nem akarok egyedül dönteni, nem akarom, hogy miattam olyan helyre menjünk ahol talán nem érzed jól magad és erre az a válasz nem elég nyomos érv, hogy mindegy, amíg veled vagyok. – Felnézett, persze hogy, s végig megbabonázva nézte azt a sűrű sötétségben is tisztán fénylő lángot, oly hosszú idő után az első lélek, aki elég nyitott felé, hogy láthassa fényét. Nem tűnik újnak, de az évek nyoma még is azzá teszi számára

[Szép kora estét!Ami készen van+ elkészült az új üdvözlő szöveg.Lehet benn szörnyülködni, most ilyenre sikeredett, ha nem elviselhető átírásra kerül. ^^+ röpke elgondolásnak köszönhetően, az üdvözlő szöveg alá került egy parányi kivonat, aminek egyenlőre csekély a tartalma, ha bárki úgy érzi valamit még jó lenne belefoglalni az legyen oly kedves és ne habozzon azt megosztani velünk.+ meg van az istenek, sachreiak frissített leírása is.+ kiigazítás is történt, méghozzá az alakváltó félvéreket illetően.Ami jönni fogbestiák, erősen gondolkodóra lett véve a dolog, hogy kellenek e egyáltalán nekünk ilyen lények. még nem született ez ügyben döntés és ha nem megy, akkor közszemlére tesszük a dolgot.Kalanda résztvevőknek üzenem, hogy hétvége előtt még meg fogják kapni a válasz hozzászólást!]

Szép kora estét! Ami készen van + elkészült az új üdvözlő szöveg. Lehet benn szörnyülködni, most ilyenre sikeredett, ha nem elviselhető átírásra kerül. ^^ + röpke elgondolásnak köszönhetően, az üdvözlő szöveg alá került egy parányi kivonat, aminek egyenlőre csekély a tartalma, ha bárki úgy érzi valamit még jó lenne belefoglalni az legyen oly kedves és ne habozzon azt megosztani velünk. + meg van az istenek, sachreiak frissített leírása is. + kiigazítás is történt, méghozzá az alakváltó félvéreket illetően. Ami jönni fog bestiák, erősen gondolkodóra lett véve a dolog, hogy kellenek e egyáltalán nekünk ilyen lények. még nem született ez ügyben döntés és ha nem megy, akkor közszemlére tesszük a dolgot. Kaland a résztvevőknek üzenem, hogy hétvége előtt még meg fogják kapni a válasz hozzászólást!

[2012.01.004.]

2012.01.004.

Ami változás - a főoldalra hamarosan elkészül az új üdvözlő szöveg, váratott magára. - újra nekirugaszkodunk és átnézzük a fajleírásokat, illetve -- visszatérünk a kezdeti elgondoláshoz, azaz, mindenki saját fantáziájának lényét hozhatja és mi csak bizonyos normatív keret adunk a dolgoknak. -- a fajleírások valószínűleg változni fognak, hosszban és tartalomban egyaránt. - első lépésként az Istenek kerültek átgondolás alá, velük kapcsolatban az alapgondolat megmarad, de mint tapasztalható az elnevezésük immáron más, de az isteni entitás cím sem szűnik meg. Ami meglévő - a Pontredszerre való szavazás még nyitott! Szavazzatok! Ami új

[A könnyebbség végett, a fórumot és az oldalt érintő hírek ide is fel fognak kerülni. Várhatóan nagyobb gyakorisággal, mint az történik honlapunk erre szolgáló pontján.Kérlek benneteket, ezt a témát kövessétek figyelemmel!]

A könnyebbség végett, a fórumot és az oldalt érintő hírek ide is fel fognak kerülni. Várhatóan nagyobb gyakorisággal, mint az történik honlapunk erre szolgáló pontján.

Kérlek benneteket, ezt a témát kövessétek figyelemmel!

Utólag is, mindenkinek

Béké és Boldog Karácsonyt!
és
Sikerekben Gazdag Boldog Új Esztendőt!

kíván Káosz Földje szerkesztősége, minden kedves játékosának.

Sajnáljuk, hogy ezt időben nem sikerült megtenni!

Egyre csak néz téged. Különös állati vonásaiban, van mégis valami, amiért látni rajta, nem zsákmányként tekint rád, nem úgy néz, hogy véred édes ízét, vagy húsod zamatát akarná. Valami nem állati csillan meg a sárga szempárban, ami szinte falva nézi minden egyes mozdulatodat.
 Ahogy bundájára meredsz, ahogy elveszik az ívekben tekinteted, úgy abban a pillanatban emelkedik fel a kőről. Csak nyújtózik, egyre csak mutatva neked, még jobban minden részét, bár való igaz vizes, és szárazon talán szebb, de csak azért is, kecses mozdulatokkal, finoman folytatva dorombolását, még többet mutat magából. Vajon mennyire tetszik neked bundája? Hordanád? Nyakadban sálként, vagy akár kesztyűként?! Vedd el! Szinte így mozdul, mintha ezt mondaná: Vedd el!

De végül nem úgy jössz felé, így marad, hogy újra visszaül a kőre, és megint a daloló figyelés marad. Bár emberi alakban lenne, akkor szebben is dalolna! De ruhája a másik parton van, és nem akar hirtelen eltűnni... Nem! Nem hagyhat szem elől, most, hogy itt vagy, hogy eddig várt, és hogy végre láthat.
Igaz ő sem tudja ki vagy valójában, csak... Csak tudja, hogy rád várt. Valami belső dallam, olyasmi mint dorombolása súgta meg neki, hogy mi vagy kicsoda is vagy számára. Mert az biztos nem lehet, hogy csak egy ugyanolyan kis "gazda" légy, mint korábbi embertársai voltak.

 Tested elé tárul, valamint fegyvered is akaratlanul szemet üt Silyanak. Szőrét borzolja, és dorombolása egy időre abbamarad, hogy helyette vad fújtatást engedhessen szabadon magából. Valami állatit, valami félelmet jelzőt... Nála mégis mást jelent, hiszen régen megtanulta, ha így bánik az emberekkel, ha azt mutatja "fél", akkor őt megszeretik. Azzal a furcsa fegyverrel húsába vájnak, és vöröslő vérét szabadon engedik... Szeretik! Nagyon nagyon szeretik olyankor!
 Kicsit előrébb is ugrik, ahogy elmerülsz a vízbe, mintha támadni akarna, mancsával is feléd kap. Morog, fújtat, nincs kedves dorombolás, egyedül az érdeklődő szempár maradt meg...

Vízbe veti magát, egyenesen lábaidhoz úszik, még állati pofájára a víz iránti, macska mivolta miatt érthető gyűlölete mind kiíródik. De mégis odamegy, nem ugrik, pedig lehet rövidebb, vagy kevésbé vizes lenne, ha ugrana... Mégis úszik.
 Mígnem odaér, ahol fülét lehajtva, farkát behúzva bújik lábaidhoz. Hozzádörgöli fejét, egyre csak csavargatva nyakát, újra dorombolva, de pillanatok múlva, félve, vonyítva, morogva húzódik hátrébb.
 Nem igazán tudja, hogyan mutathatná ki jobban, szeretetet akar, bár nem olyat, mint bárki más...

[- Csak nyugodtan, az én vállam, a te vállad is.]

Kicsit meglepődik, mikor kendőjét elutasítják. Nem, nem fog semmiképpen sem megorrolni rá emiatt, hiszen saját döntése, hogy mégis milyen segítséget fogad el, vagy éppen milyet nem... Jó egy bizonyos mértékig, ameddig belefér. Most úgy tűnik, ez még nagyon is belefér.
- Csak nyugodtan, az én vállam, a te vállad is.
Kicsit furcsán hangzik ez most, főleg, hogy az ember nem éppen vállakon szokott osztozni, de legyen. Ha Naaenak ez is elég, akkor ezer örömmel tartja vállát. Sőt, amilyen, többször is késztetést érez, a pár lépés alatt, hogy vállán pihenő kézhez nyúljon... Csak úgy, talán egy kis nosztalgia képpen, mikor még egy másfajta kéz pihent rajta. Vagy csak azért, hogy emlékezzen, milyen is valakire úgy igazán vigyázni. Lehet, most is ezt teszi, mondjuk Naae még idegen számára, mégis... Valami benne sosem fogja hagyni, hogy bárkit is maga mögött hagyjon. Akárki is legyen.
- Hát, még ha sokan ismerik is, nekem nem igazán sikerült megismernem a Holdat, azon felül, hogy sokszor mutatott utat, és adott egy kis fényt éjszakánként, mitől úgy éreztük biztonságban vagyunk, bármi is történjen. Szeretem a Holdat, a Csillagokat...
Széles, kissé zavart mosoly húzódik arcára, és egész lényét átjárja a szégyenkezés, amiért olyan sokat beszélt, mindenféle kérdés ellenére. Főleg, hogy nem is tudja, vajon mit is szeretett volna a szőke valójában modnani, ő pedig csak mesél, mesél... Már-már majdnem olyan részletekről is, mit azért semmiképpen sem illik idegenek orrára kötni. Talán még egy nagyon jó barátnak sem.

Csak akkor tűnnek el belőle szép emlékei, és természetesen szégyenkezése is, mikor újabb fenyegető hangokat hall nem olyan messziről, és kénytelen sietésre bírni a másikat, immáron kissé akaratosabban. Szerencséjére, végre már nincs nagyon ellenkezés, ennek ellenére, még mindig érzi azt a halovány, talán "nem akarom"-ot, amit még szava is "csak a tisztásig" is alátámaszt. Kár, hogy az emberekben, mindig van egy ilyen félsz, hogyha valakitől segítséget kérnek, akkor azzal ártanak a segítőnek, pedig... Nincs is így! Főleg most nem.
- Persze, szólok amint egy kicsit fáradok. - Nyugtatja meg, bár van egy olyan érzése, hogy akkor sem szólna, ha már remegnek lábai.
Egy halovány, nagyon rövid kis kacajjal köszöni meg a dícséretet, mit kapott, mert sajnos már el is lett úgymond hallgattatva. Amit természetesen egy percig sem vesz rossz néven, hiszen helyzetük érthető, sietni kell amennyire csak lehet.
Minden erejét megfeszítve, nem futásba, de egy gyorsabb tempót megütve veti előre magát. Igyekszik minden ágat-bokrot pontosan elkerülni, hogy ne essen egyikőjüknek sem bántódása, ám valamikor úgy érzi, csak időhúzás lenne, és elfhez nem méltóan, csak átvágtat rajtuk, törve testén, vagy éppen lába alatt repesztve a szerencsétlen gallyakat. Az is lehet, hogy véletlen szegény Naae is kap egy két ágat arcába...
- Sajnálom... - Suttogja, alig hallhatóan, mégis elég tisztán, minduntalan, ahogy egy újabb kis csemetén, vagy virágon tapos át.

Egyre csak próbálja az a gondolat nyugtatni, ami egyben félelmet is kelt benne, hogy a valami a nyomukban van, és okkal kell menekülniük így. Főleg, hogy a hang egyre közelít, a tisztás pedig még távol, a nap meg már erősen nyugovóra hajlik. Már csak éppenhogy bevilágít halovány vörös fénye az ágak között, ami Rocky szemében egyre szürkésebbé, és kopárabbá kezdi világítani a tájat...
- Félek, hogy nem fogunk kiérni.
A világ legkellemetlenebb hangnemében mondja, hiszen... Akármennyire is, kudarcot majdhogynem gyűlöl beismerni.

[- Szóval, ezek a valamik... Mik...]

Volt egyszer... Lesz-e még?

Türelmesen megvártam válaszát, ami, nos nekem nem sokat jelentett. Vagy... Lehet ugyanazt mondta, most ezzel ő is, mint amit én mondtam neki korábban válaszommal? Hogy halvány sejtelmem sincs, merre megyek, csak visz a lábam, valamerre, a... A semmibe? Igen, azt hiszem, ezt szerette volna mondani, vagy ha mégsem, nos akkor jól megcsavarta ezzel az egyetlen egy szavával válaszát.
Éppen ezért, nem is érdeklődöm tovább, bár lenne ezer kérdésem. Miért? Hogyan? És egyáltalán van célja? De még most várok vele...

És nem is hiába vártam. Megáll, mintha csak valaki parancsolta volna neki, és... Nem tudom mire vár. Még szemeit is lecsukja, és úgy... Mit is csinál?
Tovább fogom kezét, és mivel mást nem igazán tudok tenni, hát figyelem. Ahogyan a halvány fuvallat a hajába kap. Cikázik minden szála vele, óvatosan olyan hullámokat vetve, amilyet eddig azt hittem csak a víz tud.
Akaratlanul is eszembe juttatja gyermekkorom, mikor még saját szüleimmel éltem, mikor még nagyon ostoba kis kölyök voltam. Talán akkor láttam utoljára ilyet, mikor a fekete hajú, velem egy idős kislánykákat figyeltem. Bár ők szaladtak, kergették a lepkéket... Igen, azt hiszem azokat. Én pedig, egy ideig kergettem őket, mert mindig meg akartam húzni a hajukat.
Őszintén szólva, most is szívesen meghúznám, ezeket a fehér tincseket. És egyáltalán nem azért, hogy fájdalmat okozzak neki, bár biztos vagyok benne, hogy azt tenném... Nem, egyszerűen csak túl szép a haja... Csillog, és hófehér, és... Valami elképesztő vágy kapott el, hogy egy tincsét magammal ragadhassam. Hogy elvegyem... Hogy az enyém legyen.

Csak akkor tudom elterelni gondolataim róla, mikor valami különös aranyszínt látok. Nem értem micsoda, nem láttam még soha hasonlót. Ezért is van, hogy kissé félve húzódtam el tőlük, mikor felém vette irányát, de szerencsémre, hamar el is tűntek. Ijesztő... Ilyenben még tényleg sosem volt részem. Szemfényvesztés!
- Szóval, ezek a valamik... Mik...
Inkább mégsem folytatom, csak nézek utánuk, majd újra vissza, immáron már számomra névvel rendelkező valakire. Yo... Soha nem hallottam még ennyire rövid nevet, bár ha a saját nevemre, a valódira gondolok, nos az sem a leghosszabb. Jis... De úgysem fogom ezt elmondani. Már régen nem ezt a nevem használom, már régen nem így neveznek engem...
- Rebane.
Mégis nehezemre esik új nevem kimondani, hiszen akitől kaptam, már régen messze van, már ki tudja merre jár, és ki tudja miért küldött el. Olyan dolgok amire talán az életben nem fogok választ kapni. Amire talán nem is kell, csak mint hű tanítvány, követnem kell egyszerű parancsát. Menni... El... A saját utamra.

Ám hamarosan újra megállni kényszerülök, úgy tűnik ideiglenes vezetőm nagyon nem akar tartani a bizonyos előre felé. Kicsit összehúzom szemem, ahogy egészen közel hajol hozzám, és halkan suttogni kezd. Túl idilli, túlontúl közvetlen ez a viselkedés számomra. Vagy ez hölgyeknél természetes, ez a bazsalygó hang, ez a gyönge érintés? Volt dolgom velük, de nekik fizetni kellett, hogy így viselkedjenek... Vagy meg nagyon le kellett sérülnöm...
- Rendben.
Kicsit szófukar lettem, de azt hiszem, csak azért mert elkezdtem tartani tőle. Szemfényvesztő... Nem tudom kiverni a fejemből, túlságosan belém lett nevelve, hogy az ilyenektől amennyire csak tudom, tartsam távol magam, mert semmi, de semmi jó nem sülhet ki belőle. Lehet mesteremnek volt dolga velük... Sőt mondta, hogy volt. De nem mondta, hogy mi, miért...
Lehet pont kedvességével akar "elcsábítani"?

Mindenesetre, nem most fogok ellenkezni, inkább én magam is leülök. Elvégre, rám férne kicsit, talán így sebem is hamarabb befejezi sajgását, és újult erővel tudok majd nekiesni, a talán elég hosszú saját utamnak.
Kicsit oldalamhoz nyúlok, és csak így ruha alatt megigazítom kötésemet, addig is, még Yo eszeget egy kicsit. Elvégre, nekem is van sajátom, de nem igazán...
- Igazán köszönöm.
Jó, mégis éhes vagyok. Ahogy felém nyújtja, mindenféle illedelmes elutasítás nélkül, már el is veszem az ételt. Elvégre, ha adnak, miért ne fogadjam el? Lehet mérgezett, lehet valami szemfényvesztés benne, de azt hiszem ezeket mind fel fogom ismerni az első falatból. Ha mégsem... Nos őszintén szólva, nem is bánnám halálom.
Lehúzom orromat, és számat takaró kendőmet, és úgy kezdek el enni, mintha most nem életem egyik legrondább sebét mutatnám a másik felé. Mondjuk, én magam már megszoktam, nekem már olyan akár egy védjegy.
Csak a hölgyek nem szeretik annyira. Ők valamiért tartanak tőle, hogy hozzáérjenek, hogy ránézzenek. Hosszas szemezgetés után tudnak csak dűlőre jutni, hogy amúgy nem harap sebhelyem, sőt én sem nagyon.
- Ha gondolod, akkor én is tudok adni neked, van nálam is, lehet valamivel frissebb.
Kissé motyogok, ha nincs rajtam kendőm, annyira nem szeretek artikulálni. Elég groteszkül néznék ki vele.
Kis szütyőmet én is lehámozom, bár én oldalamon viselem, és egy... Nos hasonlóan száraz állapotában lévő kenyér szeletet veszek elő, bár valamivel nagyobb, mint ami nála volt.
- Úgy tűnik, ebből majd vadászat lesz.
S már harapok is bele a tőle kapott szárazságba... Halvány mosoly húzódik, amúgy is vigyorgós fejemre. Nem tudom mikor ettem utoljára, az elmúlt napokban, nem sok kedvem volt hozzá...