Legutóbbi hozzászólások

Na kinek van kedve játszani? 

[elfogadva]

Üdvözöllek Sötét Lovag!

Remélem hamar megadatik számodra az újabb küldetés, hogy ne kelljen sötét ám még is szép városod falai között rostokolnod.

Semmi kivetnivalót nem találtam az előtörténetbe, mást nem is mondhatok, elfogadva!

Sikerekben gazdag küldetéseket kívánok!

[Tudod kishölgy, egy farkas csak a saját falkáját védi meg.]

Nem tudok nem mosolyogni a lány tervén, ennél tovább is mennék, mert legszívesebben nevetnék, de a mosolyom is elrejtem, ahogy lehajtom fejem. Övemmel babrálok szabad kezemmel, egyszerű sötét szalagot oldva le róla, hogy összefoghassam szertelen tincseim. De még időben emelem fel tekintetem, hogy lássam azt a döbbenetet a lányka szemeiben, ami valószínűleg kötés alatt nyugvó arcán is méltán tükröződik. Furcsállom, de elfogadom, szóbeszédekben hallani még is más, mint szemtanúja lenni a változásnak. A meglepettség szikrája azonban a sötételfen aligha látható, nem hiába hallom, hogyha démonokról és a fajtájáról esik szó, csupán annyit mondanak: Az egyik kutya a másik eb. Egy kalap alá vesznek, pedig merőben mások vagyunk. Lényegtelen.

- Tudod kishölgy, egy farkas csak a saját falkáját védi meg. – Nem mondom ki konkrétan, hogy nem fogok megbízni bennük, de nyíltan a tudtukra adom, hogy nem feltétlen számíthatnak a segítségemre. Nem tartoznak a falkámba, ezért nem tartozom nekik felelősséggel. Mindazonáltal a terve nem teljesen hangzik elvetendőnek, de nem csak egy koponyában szárnyalnak az ötletek és megvallva, remélem a sötétbőrűnek jobbja támad, mert nem szívesen bíznám az életem ilyen vékony kis karokra. És lám! A tervezés nagymestere máris logikus kalkulációra jut, de vajh ezt eddig miért nem próbáltam meg magamtól? Egyszerű, mert érzem annak a valaminek a hatását és már így is veszedelmesebbnek kellet volna tűnnünk, mint amilyen valójában.

- Képes! – Igazat állítok, mert meg tudnám csinálni, csak éppen nem akarom. – De okkal nem tettem meg, ahogy okkal nem is hagytalak itt titeket. – Szinte érzem, hogy ezzel mist már mindent elárultam céljaimról. Mi elvonni az oxigént, semmi, de széllé alakítani egy lüktető szervezetet, na az már nem kis gyerekjáték, ezért is nem éltem vele. – Viszont a két terve együtt működhet. Mivel ha el is oltom a tüzet, az este a nyakunkon van és akkor oly mindegy ég e vagy sem, itt tanyáznak továbbra is. A jelenlegi helyzetet fent tudom tartani, amíg az erőmet elvonó tárgy ilyen távolságra marad, utána nyers erővel szolgálhatok csak. – A bejárat felé pillantok, szúrósan összehúzva a szememet, amennyire ki tudom venni a tűz ropogása mellett, mintha csak annak táplálásával lennének elfoglalva. Valószínűleg azonban hálóval, vagy mérgezett nyilakkal várnak minket, illetve azt az egy lényt.

- Mm, viszont egy lényre számítanak, ha hármunkkal kell foglalkozniuk, meg lehet őket zavarni és egy porvihart gyengén is életre tudok kelteni, amiben mindannyian nyomtalan eltűnhetünk. Nos, kimegyünk, vagy engedjük őket be, akár egy kicsit ritkítva számukat? – Tekintetüket keresem, nem vagyok gondolatolvasó és a kifejezőképességem is messze alul marad az övékénél, mert összhanghoz vagyok szokva. A falka, erő, méghozzá megtörhetetlen, ahol minden morranásnak meg van a maga jelentése, most meg szavakra vagyok képes hagyatkozni. Szemem újra megakad a sötételf fegyverén és ez feltetet velem egy kérdést. – Apropó az a méreg csak nyílt seben át, vagy bőrön keresztül is hat?

NÉV: Valdril Noquana
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: -
NEM: Férfi
KOR: 1159
FAJ: Természet Népe
ALFAJ: Sötét Elf

JELLEM: Röviden kifejezve egy hidegvérű gyilkos, ami nem meglepő, hisz fiatalkora óta erre nevelték, valamint arra, hogy csakis az uralkodónak engedelmeskedjen nyolc társával egyetemben. Ha parancsot kap, csak a halál akadályozhatja meg, hogy teljesítse, mindenki máson átgázol, ha kell a saját rokonain is.
MINDIG: Számára csak egy életcél létezik, szolgálni az uralkodót.
SOHA: Parancsmegtagadás, bukott küldetés
TITOK: Egyetlen titok található az életében, mégpedig a korábbi élete.
FÉLELEM: Szégyent hoz urára vagy úrnőjére

KÜLLEM: Magassága 6 láb körüli, amihez erőteljes testfelépítés társul a kemény kiképzésnek köszönhetően. Hófehér, rövid haját egy fekete csuklyával fedi, ami a köpenyéhez csatlakozik. Ez alatt található ugyancsak fekete mellvértje, minek alja a combja egy részét is lefedi. Ezen felül még védelem gyanánt egy-egy fém kesztyűt hord kiegészítve egy alkarvédővel, valamint lábszárvédőket is használ. Végül legalul található a köznapi ruházata, egy egyszerű ing, és egy nadrág.

ISMERTETŐJEGY: Teljesen fekete külső, és állandóan rideg tekintet az, mi igazán megkülönbözteti másoktól, de ha ez alapján mégse sikerül, a köpenyén található egy fehér szimbólum, amit csak ők kilencen viselnek.

TERMÉSZETFELETTI: Néhány átkot tud használni, valamint a tűzmágiához is ért egy keveset. Lényegében csak azt, hogy hogyan pusztítson vele, mivel a cél a hatékonyság, és nem a teljes körű mágiaismeret volt, így nem is valami jó, kissé nehézkesen bánik a mágiával.  

ELŐTÖRTÉNET:  

-Mit csinálnak?! Nem én vagyok a gyilkos!-
Ordította az őrökre. Túl gyorsan történt minden. Az egyik pillanatban még a halott szülei mellett áll, a másikban meg már az őrök dobják ki a házból, s nyalábolják fel, majd elindulnak valamerre. A landolás után szédülni kezdett, s ezen nem javított a további ütlegelés sem. Beletelt pár percbe míg összeszedte magát, és arra is rájött, hogy hova viszik.
-Egy mocskos cellába zártak? Így bánnak minden ártatlannal?-
Kiabált tovább, bár most csak addig, amíg az egyik őr elé nem állt, hogy ha nem fejezi be, akkor itt helyben felkoncolja, úgysem fog hiányozni senkinek, ami igaz is volt. Szülei halottak, testvére elárulta, többi rokonát nem is ismerte. Dühében leköpte az őrt, hisz már mindegy is volt neki. Ez itt nem a puhány emberek birodalma. Itt nincs tárgyalás, vagy bármi ilyesmi, ha már börtönbe kerülsz, akkor nincs menekvés. Jön a büntetés, ami az ő esetében a halál. Természetesen az őr úgy gondolta, hogy megérdemelné az idő előtti kivégzést, s már gondolkodott is a kivitelezés mikéntjén. Pechére, és nem kis szomorúságára a börtön vezetője valamiért úgy döntött, hogy más tervei vannak vele. Megparancsolta, hogy verjék vasra és vigyék a legalsó szintre, a pince alá.
~Van még az alatt is egy szint? Miért titkolják ezt? Mi lehet ott?~
Tódultak a kérdések a fejébe. Próbálta kitalálni mit akarnak csinálni vele, de nem jutott semmi hasznosra. Valójában a választ sose tudta meg. Hamar odalent találta magát egy székhez kötözve, vele szemben egy mágussal. Tehetséges volt, legalábbis a mágus, és a sors nagy ajándékkal áldotta meg, mégpedig az elmemágiával. Még érdekesnek is találta volna, ha éppen nem az összes emlékét törölte volna el, hogy újakkal töltse ki a helyüket, valamint egy apró, leginkább ösztönnek nevezhető gondolatot is elültettek a fejében, hogy teljesen engedelmes legyen. Kíméletlen egy folyamat volt, már a felénél elvesztette az eszméletét. A mágus érdekes arckifejezéssel nézte végig életének minden képkockáját, különösen azokat, amik ittlétét indokolták.
-Úrnőm!- Szólt hangosan. Igen, bármily meglepő is, az egész kitalálója egy nő volt, bár csak Uruhan tudja már, hogy pontosan ki.
-Igazat mondott az őröknek. Nem ő a gyilkos, hanem a bátyja. –
A terve szerint olyan fiatalkorúakat gyűjtött volna össze, akik már öltek, így megvan bennük a gyilkolási vágy, avagy ösztön, mivel ebben az esetben nagyságrendekkel könnyebb engedelmességre utasítani őket. Kissé meg is lepődött a hölgy, de a válasza gyors, s ingerült is volt egy kissé.
-És most mit csináljak vele? Végeztessem ki? Még nagyon fiatal, tökéletes nyersanyag lesz így is.-
Ettől kezdve lett ő Valdril Noquana, aki majd’ születésétől kezdve árva, akit Wenraok vezetői kitüntettek azzal a lehetőséggel, hogy szolgálja az uralkodót. Gyötrelmes idők következtek ezek után, bár ez személyfüggő. Mindannyian zokszó nélkül csinálták, amire a kiképzők utasították őket. Nem volt nehéz módosított tudattal. Naphosszat edzettek szinte folyamatosan. Futások a kitartás növelésére, test-test elleni küzdelem a fegyvertelen harc elsajátításáért, valamint vívás, hisz milyen lovag az, ki nem tud bánni a kardjával. Gyakran, azaz inkább mindig ájulásig hajtották őket. Nem számított a testi épségük sem, egyedül a halál okozása volt tilos mindenkinek, ugyanis hiába az egyszerű „alapanyag”, egy félig kész művet egy mester se dob el csak úgy. A többi viszont már nem számított, hisz ami nem öl meg az megerősít. Másnap elméleti okítások, mint az írás és olvasás, számtan, földrajz, történelem, hadvezetési elméletek és még ehhez hasonlók, amikre egy művelt lovagnak szüksége van. Persze ez nem látszik meg rajtuk, mivel a nevelés során a fő céljuk az volt, hogy könyörtelen harcosok legyenek, és csak másod, vagy akár harmad soron legyenek az emberekhez hasonló puccos lovagok, és elsősorban a sötét elfekhez méltó lovagok.  A folyamatos edzések, gyakorlások, tanulások erős, kíméletlen harcosokká tette őket. Igaz, rengeteg idejük ment rá, mivel a kezdetekkor mindannyian „gyerekek” voltak, de mire végeztek, már átlépték a felnőttkort jelképező ezredik életévüket. A képzés végeztével egy esküt is le kellett tenniük, amit egy varázslattal erősítettek meg, hogy soha, semmiképp se ellenkezzenek urukkal. A ceremónia végeztével előhoztak kilenc páncélt és kardot. A kardok teljesen egyformák voltak, viszont a páncélok mind egyediek, de egyvalami egyezett még. A mellvérthez tartozó csuklyás köpeny, amik hátulján volt csoportjuk szimbóluma. Elégedetten öltötte magára új öltözékét, és csatolta oldalára a kardját, bár egy külső szemlélőnek teljesen érzelemmentesnek tűnt.

Eleinte nem sok mindent bíztak rájuk, többnyire csak járőröztek a veszélyesebb területeken, vagy banditákra küldték rá néhányukat. Legutóbbi feladata az volt, hogy harmadmagával kísérje el az egyik diplomatát a törpékhez. Érdekelte volna, hogy mekkora tétje lehet ennek a szerződésnek, ha már hármójukat is mellé rendelték, de az már nem volt fontos. Ami inkább felkeltette az érdeklődését, hogy többször is megpróbálták megölni, és csak a figyelmetlenségük miatt szökött el a gyilkos mindig. De az elgondolkodtató része az volt az egésznek, hogy a gyilkos is a fajtársuk volt.

Éjszaka támadott, mert azt hitte nem vesszük észre. Bolond, de kétségtelenül jó harcos. Sikeresen hárította először Gindorl Noquana, majd az én kardomat is. Az ellentámadása lecsúszott az alkarvédőmről, így le tudtam tépni a maszkját, hogy lássam az arcát. Hatalmas meglepetés volt számomra a látvány, hogy a támadó maga is Wenraok szülöttje. Mivel a parancs az volt, hogy védjük meg, tovább folytattuk a harcot, de óvatosabb lett, nem tudtuk megsebezni, bár ő se minket. Még a varázslatainkat is elkerülte. A harc az áruló elmenekülésével zárult, de még valahogy arra is jutott ideje, hogy megmérgezze az étkünket, szerencsére csak Zilvdorl evett belőle, és akadt megfelelő ellenszerünk is. A helyzetre való tekintettel nem eredtünk a nyomába, nem kívántuk kockáztatni utunk sikerét. Ezért eme levélben kívántuk értesíteni Őfelségét erről az árulóról, hogy belátása szerint dönthessen sorsáról.
                                                                                                                          Valdril Noquana

Legszívesebben ő maga intézte el volna rögtön, a lehető legbrutálisabb módon, de erre nem volt lehetősége. Az út további része már nyugodtan telt, és a szerződést is megkötötték, a sors iróniája már csak, hogy a diplomata a visszaút során természetes halál útján eltávozott. Ennek ellenére a feladatukat végrehajtották, a szerződés megkötetett. Sajnálatára azóta nem akadt semmilyen tennivaló számára, bár reménykedik, hogy az áruló után küldik.


FELSZERELÉS: Legfőbb felszerelése a páncélja, és a kardja, mit a törpe és a sötét elf technológia keverékével készítettek, így jóval erősebb, mint egy átlagos sötét elf, avagy törp kard. Ezeken felül még van egy lova, akit szintén fekete páncél borít, persze csak részben.

EGYÉB MEGJEGYZÉS: Ezt a képet, vagy pedig ennek egy levágott részét szeretném kérni ^^

~Sértetlenül heh? Kötve hiszem...~
És valóban kevés esélyt adott arra hogy ténylegesen sértetlenül megússzák, de mit számít már neki egy kis verés. Élve sokkal többet ér nekik, még ha el is kapják. A lány reakciójára csak egy tarkón ütés volt a válasza.
~Még hogy rájuk rontani. Minek képzeli magát? Nehézlovasnak? Annak talán lenne is esélye.~
Gondolataiból a farkas zökkentette ki. Sejtette hogy nem normális, de egy démonra azért nem számított igazán.
-Szóval egy démon. Aki ráadásul képes uralni a levegőt.-
Jegyezte meg ahogy közelebb helyezkedett kettejükhöz.
-Ha jól tudom akkor képes vagy alakítani a levegő összetételét...- Itt tartott egy kis hatásszünetet, hátha nekik is eszükbe jut mire gondol. -Nem tudod elvonni az oxigént a tűztől esetleg?-
Nyögte ki végül.
-Elgondolásom szerint ha sikerül eloltani a kinti tüzet nem próbálják majd újra meggyújtani, legfeljebb kétszer. Barbár népségek sosem voltak a türelem mintaképei. Míg mi hátrébb húzódunk a sötétségbe a magabiztosabbak, tapasztaltabbak, vagy éppen inkább ostobák be fognak merészkedni néhány fáklyával, aminél ugyanezt a trükköt el lehet játszani. Onnantól pedig a sötétben esélyük sincs kettőnk ellen. Tehát képes vagy rá?-
Kérdezte meg, majd míg válaszra várt átfutotta a lány tervét is a fejében. Összességében nem volt egy rossz terv, de számára túl sok volt benne a rizikó. Nem tudhatták, hogy valóban meg fognak-e állni, hogy egyáltalán életben hagyják őket, ezen felül még ott volt a por hatásossága is, valamint hogy egyáltalán meg-e fogja menteni őket a tolvaj. Lehet, hogy ironikus egy orgyilkostól, de nem bízott egy tolvajban sose, és nem most állt szándékában elkezdeni, bár most az egyszer szólt egy erősebb érv mellette. Mégpedig a pénz, azaz ha meg akarja kapni a fizetség többi részét, akkor szüksége lesz rá, hisz egyedül képtelen lenne megtalálni, és feltűnés nélkül megölni a célpontjukat.
~Remélem megvan a démonnak a képessége, különben kénytelenek leszünk a félszerzetre hagyatkozni, ami nem nagyon szeretnék.~
Időközben azon kapta magát, hogy már a levegőben húzogatja a kezét a penge helyett. Gyorsan el is tette a felszerelését, s megigazította mindkét kését, amit elrejtve viselt, hátha később még szüksége lesz rájuk.

Mikor Shadhon közölte vele, a rókát már nem lehet megmenteni, s csak kínok közt szenved, várva a felszabadító halálra, nem mutatott ki semmiféle ellenszenveskedést s csak aprón bólintott, jelezve, érti hogy itt nem tud rajta segíteni. Figyelte ahogy felvágta a szerencsétlen róka torkát s az végre örök nyugalomra talált. Kissé sajnálta, hogy nem tudták megmenteni, de lehet pont ez volt a leghelyesebb dolog amit érte tehettek. Érzékelte, egyáltalán nem áll jól a szénájuk s lassan ki is lesznek alaposan füstölve. Tervük füstbe ment, sajnos nem voltak elég jók ahhoz, hogy sikeresen átmenjenek a rabszolgahajcsárok eszén. Halkan sóhajt fel, szinte hallani sem lehetett. Ha nem találnak ki valamit nagyon gyorsan, inkább itt hal meg saját tőre által, minthogy ismét rabszolga kézre kerüljön.
- Ha kell rájuk rontok hogy ti utat nyerjetek a szabadulásra. Semmi kedvem ismét rabszolga kézre kerülni...
Mondta nekik halkan, bár látszott arcán hogy ezt inkább kétségbeesésből mondta, mint sem józan észből. Kissé meglepte ez saját magát is, mivel évek óta nem volt gondja másokat feláldozni csak azért hogy ő mentse a bőrét. Annyi személyt csalt már csapdába saját kapzsisága és önzősége miatt, hogy talán megszámolni sem tudná. Hirtelen szája teljes mértékben tátva maradt, s szemei is alaposan kidülledtek, mikor figyelte a farkast, ahogy az elnyúl, teljesen emberi alakot ölt magára. Látott már a világon elég sok mindent, de ezt még nem... Csupán hallott, legendákban, mesékben, mikor a kocsmákban töltötte részeges, unalmas napjait. Beletelt egy kis időbe, mire észhez tért az egésztől. Shadhon műveletét figyelte, miközben hallotta, ahogy az a farkas-ember szerzemény várja a javaslatokat. Ahogy ült a földön s Shadhon kardjait figyelte, kiszúrta hogy talán méreg vagy ehhez hasonló kábító anyaggal vonja be. Ujjai lekandikáltak egyik apró erszényére, majd hirtelen szemei felragyogtak. Mégis van remény! Egy eszeveszett, de legalább valamilyen terv az eszébe ötlött.
- Nekem van egy ötletem. De ahhoz kell hogy bízzatok bennem mind ketten, ami szerintem nehéz lesz, de jobbat igazán nem tudok kitalálni... Ha egyszerre törünk ki, elkapnak, mivel túl sokan vannak, ha itt maradunk úgyis elkapnak... Én azt javaslom hogy ti ketten adjátok meg magatokat.  Hamarosan éjszaka lesz. Lefogadom hogy mire leszáll az este, nem mennek már ezek sehova. Így nekem esélyem lenne használni a képességem és felszabadítani majd titeket a rabszolgahajcsároktól. Van az erszényemben egy kis por, ami ha tűzzel érintkezik robban de nem is kicsit... Ha bevetném a képességeimet, bedobnám a tábortűzbe, ezzel robbanás keletkezne és lefogadom elég nagy zűrzavar. Kiszabadítalak titeket és a többieket. A zűrzavarban könnyebb lesz elmenekülni főleg ha a többi rabszolga is menekülni fog. A nyomok szétszóródnak és kisebb az esély hogy minket követnének... De ha nem tetszik várok más ötleteket...
Mondja nekik, reménykedve hogy majd együtt, remélhetőleg nagyon gyorsan kisütnek valamit.

[Üljetek, ha tiszta levegőhöz akartok jutni.]

A lány meglep tettével, nem azzal hogy nyilvánvalóan a rókán segít, inkább azzal, ahogyan azt teszi. Nem vagyok képes követni, sem szaga, sem az általa keltett hangok nem vezetnek nyomra, s eme váratlan fordulat felcsigázza érdeklődésemet. Időt ennek még sem szentelhetek, túl könnyelmű lenne a részemről a váratlan csevegés, de megjegyzem magamnak.

A továbbiakban pedig csendesen figyelem ahogy a sötételfe irgalmat gyakorol, szavai idegenül csengenek, bár nem ez lenne az első alkalom, hogy eme nép szavait hallom, valószínűleg sosem fogom megtanulni, ahogy megszeretni sem, hiszen az eddig tudottakat sem szívesen használom. A helyzet viszont úgy látszik megkívánja tőlem a kompromisszumokat, hogy én is emberi bőrbe bújjak és szót váltsak velük. Együtt erősebbek vagyunk, erre úgy érzem szükségünk is lesz, ha könnyedén meg akarjuk úszni, mert én mindenféleképpen megmenekülök. De mint minden józan eszű, ezt szeretném minimális veszteségekkel, ez esetben sérülésekkel megúszni és ehhez mi sem jön jobban, mint két feláldozható bajtárs. Hideg gondolatmenet, de talán az ő elméjükben is ugyan ez megfogan, együtt vagyunk pácban, viszont mindegyikünk magáért és nem a másikért fog küzdeni. Bár talán a lány, ő ha képes volt egy sebesülten ily módon megkönyörülni..

Az éledő lángok ropogása, majd elmélyülő dorombolása üti meg füleimet és máris a bejárat felé pillantok. Nem érkezik senki, csak szavak, amik eldöntetettnek a helyzetünket, akárki is legyen odakint, nem féli azt, amit kéne. A füst csípi az orromat, de hála a homoknak még tompa annyira, hogy ne zavarjon túlságosan. Körbepillantok, a hely viszonylag nagy és falait nem éppen kevés repedés díszíti, ez egyben jó és rossz is ránk nézve. Bejut a friss levegő, ugyan akkor amint fordul a széljárás, szó szerint be fogja ide szippantani a fullasztó fellegeket, ezen segíthetek, ám könnyen meg is szökhetek.

Egy lépést távolodok, aztán nagy levegőt véve, elfolytva a torkomat maró érzéstől támadó köhögést, alakot váltok. Hosszúra nyújtózkodó fekete tincseimet hátratúrom, igazítok sötétszínű, lenge ingemen, hihetetlen, szinte emberi vagyok csak a szemem árulkodik továbbra is. Amivel még mindig tökéletesen látok a sötétben, félhomályban.
Ha van merész, aki betolja ide a képét, nem fog egy élő állatot sem találni és onnét már a logika dönti majd el, hogy hármunk közül ki is a démon. Viszont megfulladni, vagy pusztán füstmérgezést kapni sem szeretnék, így egy kézmozdulattal a mennyezet felé nyomom a szennyes levegő, kintről hívott frissel töltve meg a barlang alját, ennek köszönhetően már azt is tudom, hogy amennyire képesek voltak, körbe járták a haramiák rejtekünket.

- Üljetek, ha tiszta levegőhöz akartok jutni. – Szólalok meg, hangom kissé rekedtes, hiába, régen használtam már beszédre. – Körbe vettek, tiszta levegő csak abból az irányból jön. – Mutatok a fényben úszó fal felé, arra a leghosszabb út vezet ki, ha szökni akarnék nekem is arrafelé kéne távozni, sajnálatomra azonban a légalak felvétele és megtartása nem a legegyszerűbb feladat. A falban ragadni meg végkép nincs kedvem és akkor még itt van ez a fura érzés, mintha valami, ugyan gyengén, de apasztaná az erőm forrását. Tehát arra sem számíthatok a végsőkig. Rájuk pillantok, földön heverő botom ujjaim közé szorul, a táskámat valószínűleg kénytelen eszek hátra hagyni, de egyáltalán nem bánom, minden ami benne van könnyen beszerezhető.

– Kitörünk vagy megvárjuk, míg értünk jönnek? – teszem fel a kérdést, ahogy lassan körvonalazódni kezd egy terv előttem. Mi van ha becsapjuk őket, higgyék azt, hogy hatott a füst, ki is cipelhetnek, aztán persze jöhet a futás az életünkért. Kockázatos, de ha ügyesen taktikázom, mire a kintiek felocsudnak, már csak a porfelhő marad a nyomomban, de ez függ a velem lévő kettőtől is.

Mind Airie, mind pedig Shoong sikerrel jár, a róka biztonságban, nyüsszögve, eszméletlen feküd, míg a precíz harapást követően a vadászkopó  holtan. A két akciónak azonban igazán érdekes a szájíze odakint, többen látták, tapasztaltak és pénzsóvárok egyaránt és ebből már lehet is tudni, hogy míg az utóbbi reszketve keresett magának fedezéket, csendesen azon vívódva hagyják e azt a rejtélyes, vonyítás szerű hangot kiadó lényt, avagy csapjanak le rá, a busás jövedelem reményében. A tapasztaltak szemében viszont a kihívás csillog, ami most abból a szempontból nem kedvező a barlangban bujkálók számára, hogy a vezér, az egész istenverte karaván ura, nem az utóbbiakhoz tartozik és már eldöntötte magában, hogy bármi is bujkáljon odabent: az övé lesz!

Ami viszont egyenlőre szerencse, hogy a három főt, egyenlőre egyetlen egy személynek, lénynek hiszik és ez akár a későbbiekben még a hasznukra válhat. Amennyiben Shadhont nem állítja meg senki, végez a rókával, aki valóban nem volt hétköznapi, de nem is annyira volt róka. Az alakváltók népéhez tartozott szerencsétlen pára, ám, ha igazi róka is, akkor is így járt jobban, hiszen a nyílvessző vékony tagjaiban nem kis kárt okozott. Ezt akár Airie is érezhette, amikor megmozdította, ahogy Shadhon biztosan észrevette, milyen könnyedén nyaklott az egész test, ha meg is kímélik az életét, lábra már biztosan nem állt volna.

A benti dolgok csendes borújánál azért lényegesebb az, ami odakint történik. Még elég világos van ahhoz, hogy az életre kelő fáklyák fénye ne látszódjék, még is, a pattogást és az olj jellegzetes szagát hamar meg lehet érezni. Tehát nem tettek le arról a célról, hogy kifüstöljék a „szörnyeteget”. A szag megérkezte után, a homokban óvakodó lépéseket, de inkább az abban csúszó valami hangját lehet hallani, a valami nyilvánvalóan fa, vagy valami olyan anyag, ami ugyan nehéz,d e jól ég. Alig rá néhány perccel pedig forróság özönlik be a réseken és nem sokkal utána a csípős füst is kezd beszivárogni.

- Letelt az idő! – Hallatszik kintről az erős, tiszteletet parancsoló hang. – Most még sértetlen előjöhetsz! – Bár ezt mondja, emberei már rést igyekeznek találni, hogy a főbejáraton kívül esetleg máshonnét is bejuthassanak, de a legnagyobb rés is éppen csak karnyi vastag. Be és kimenni tehát egy helyen lehet, ahol a kis csapat tagjai is bementek, de tüzet attól még ezek alatt is lehet gyújtani és gyújtottak is. A füst pedig a legyezőknek engedelmeskedve szépen ezeken a járatokon haladt befelé.
Ez azonban még mindig nem minden, ugyan is feketepiaci kereskedők lévén, van egy igen hatásos ütőkártyájuk, méghozzá néhány darab hirabe kő. Így a mágiát használók is szorult helyzetben érezhetik magukat.

Kényelmesen ücsörögve a fa gyökerén hallgatom a dallamot. Gyönyörű, és tényleg nem olyan, amit behunyt szemmel elélvezget bármilyen földi teremtmény, hanem ez mélységekig bódít és mintha álmosítana, vagy nem is tudom... Nehezebb tőle a fejem, de nem tudnám megmondani, hogy mire is gondolok, vagy épp gondolok-e egyáltalán valamire. Hagyom futni belül a hangokat, és még el is lazulok hogy hagyhassam magam elcsalogatni kicsit ebből a világból. S csak amikor véget ér a dallam, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy vajon... Vajon honnan jöttünk? Miért nem emlékszem azokra, amik az előtt történtek? Naae szavaira kinyitom a szemeim, és felpillantok rá, finoman elmosolyodva, és ezt a mosolyt hangomba is becsempészem.
-Most is ráérsz. Jó, ne állj neki tervezni a következő ezeréves évfordulót, de azért kétlem, hogy csak így, egyik percről a másikra szétfoszlanál.
Hangom is sokkal lágyabb, mintha simogatni akarnék vele. Visszacsukom a szemem, és az ébredés utáni izgalom alábbhagytával ugye megint elkap a bizsergés, így mozdulatlanságba dermedek egy kicsit, hogy újra hozzászokhassak ehhez a légkörhöz. Fura, hogy annyi csend és mozdulatlanság után itt mindig történik valami, hogy itt olyan ritkán van csend, és az embereknek folyton folyvást megmentésre van szüksége. Hihetetlen. Ebből a merengésből és elmélkedésből ránt ki Ae, mire csak megrebben a szemem és óvatosan felnyílik, de mivel van rá esély, hogy ne vegye észre álmodozásomat, lehet megúszok pár kérdést, amire válaszolni nehéz lenne. Elmosolyintom magam a cinkos kis kérdésre, és pöccintve finoman ujjammal a fiú felé, szavaira lágy, cirógató vízpermetet fröcskölök rá játékosan.
-Amióta visszajöttem. És nem követtél el bűnt, legalábbis én sem emlékszem rá. -kuncogok halkan - Csupán valamiért ez jött nyelvemre. Azt hiszem, túl sokáig élünk ahhoz amúgy is, hogy haragot tartsak, meg hát ismersz, képtelen vagyok hosszú haragra. Valahogy sose ment nekem. Túl heves és hirtelen vagyok, így hamarabb lenyugszom, semmint kárt tehetnék talán.
Lassan ejtem ki a szavakat, és bár vidáman, mégis van némi megfontolt élük. Mintha ez alatt a pár perc alatt valami más is az eszembe jutott volna, ami nem kellett volna, vagy ami nem éppen ide való. Hajamba túrva fésülök pár rakoncátlan tincset hátra, és a megérkező szelet is könnyed mozdulattal köszöntöm. A fa ágai összesúrlódnak és zizegni kezdenek, súgni-búgni, ahogy a víz habjai is, és és felszabadultan sóhajtok fel.
-Milyen régen voltam már itt. És annyi időm volt egyedül ott lent, hogy sok dolgot átgondoltam. Nem tudom, miért, de... Úgy érzem, vannak dolgok, amiken változtatnom kell. Sűrű napok elé nézek, drága.
Pillantok megint kissé kacéran Ae felé, ahogy az újabb becézgető címet elejtem felé, szám sarkába kunkorítva egy mosolyt.

Silya kedvesnek

Sors. Fojtja a szó. Gyötri a tény, hogy valami uralja, vezeti, mint egy kölyköt, akinek fogni kell kezét, mert különben eltaknyol. Viszolyogva nyeli dühét, miközben ujjai ökölbe szorulnak. Nem hisz az istenekben, fensőbb akaratban, még a sorsban sem. Nincs hite, nincs miért hinnie. Ha tiporni akarják, hát, tegyék. Ha sikerül nekik, hát, leljék örömüket benne, röhögjenek rajta, de akkor sem ismeri el nagyságukat. Egyszerűen, mert nem azok. Soha nem lesznek azok. Viszont.. ha elbuknának, rettegjenek, mert bosszúja hosszadalmas, kegyetlen és fájdalmas lesz.

Köp. Undorodik. Rühelli a gyötrelmes, magukat valakinek hívő senkiket. Azokat, akik reményen, primitív eszméken csüngnek, hatalmasnak érezve korcs nyomorukat, csak öntelten, vigyor mögé bújva. Lélegző szennyek. Iszonyodik az emberektől úgy általában. Egy sem különb számára, mind ugyanolyan: szeretetéhes, önző parazita.
Szaporán lélegzik, lépteit sietősre veszi. Még így dühtől megvadult szívvel is ruganyosan mozdul, halkan, susogva lép a fák közt.

Chh.. meg kellene nyugodnia. Hiszen most kellemes, csendes minden. Nem érdemes a pórnép mocskát szórni egy ilyen békés helyen. Megdönti törzsét, vállát rogyasztja, biccent, hogy bocsánatát fejezze ki a természet előtt. Többet érdemel csend, mint hogy ily módon, halandó butasággal bántsa azt. Szégyelli, hogy megint hagyta, hogy érzelmei befolyásolják. Bosszankodva a levegőbe rúg. Szemei szomorúan csillannak még meg, majd az utolsó érzelem is üvegessé fagy, elkallódik a szembogár mögött.

Elhagyta az utolsó várost is már napokkal ezelőtt. Nyugalomra vágyik. Nem akarja látni a halandóságot, hallani a ricsajt, amit csapnak, belélegezni a zsarnokok bűzös örömét. Másra vágyik. Bolydulatlan csendre. Nem kívánja a csontos, elemózsiáért epedő markok zörgését újra és újra, visszatérő rémálomként üdvözölni. Valódi értéket kutat, őszinte csodát. Mindezt egyedül. Egyedül. A legszebb szó. Elégedettséggel tölti el, biztonságot ad. Csodálatos így.

Lassít. Lehajtja fejét, cipője hegyét méregeti, majd a földre siklik tekintete. Mindig így sétál. Megszokás. Belé égetett habitus. Akárcsak, hogy a mellkasát hűen tapogató medálra téved olykor keze, akaratlan szorongatva, simítva azt, láthatatlan zokogást kényszerítve lelkéből. Ekkor gyémántos, tiszta könnyeket ejt a benne lévő töretlen, gyermeki rész. Ő keblére veszi azt, ölelve csitítja, gyengéden súg neki altatót, hogy felejtsen, mert nem emlékezhet, nem szabad neki. El kell fednie üdén ragyogó íriszét, mély álomba ringatni hiszékeny tisztaságát. Csendesen. Csitt. S míg szunnyad, elássa őt. Földet hord, durván szórva rá. És először szőke kócosa tűnik el, majd porcelán bőrén fest gyászszínt a fekete humusz, végezetül csöpp testét falja a föld. Sápad lényében színe, egészen fakó lesz. Csilingelő dallamos emlékek fúlnak el, alig hangja nyughelyébe veszik. Ő fejfa helyett lábnyomot hord a sír fölé, talpa íve tapossa a sírba: Itt nyugszik egy gyenge, szerető szív.

Megszokás. Kelletlen nyújtja magát bennem. Tisztátalanná tesz, elgyöngít, szívemet dobbanásra bírja. Eszembe juttat téged, az örökkön változó eszményt. Felidézi bennem nyugvó, álmodó képed. Hollószín tincseid, vörös ajkaidat, pisze orrod ívét, és a hangod. Óh, a hangod, azt a mesés bűvöt, mivel csalfán hintetted lényemet. Mindennapi lettél, te lettél minden napom. Hittem neked. Hittem benned.. Elhagytál.

Ocsmány vádak. Zargatja el gondolatait. Mélyet szippant a levegőből. Friss. Még szemét is lehunyja, hogy egy pillanatra érezze, ahogy habok csapódnak szikláknak. Szereti ezt a hangot. Olyan cirógató, és egyben vad. De, mintha most más lenne. Furcsán zúg bele egy másik nyüzsgő halk, mint a.. mint a hízelgő duruzslás. A nesz irányába fordul, egy állat mered rá. Nem látott még hozzá hasonlót, de macskafélének mondaná. Bólint felé, jelezve, hogy nem szándékozik területét megzavarni. Valahogy mégsem akaródzik elmenni innen. Hadd nézze még egy kicsit őt. Hadd legeljen szeme a foltok ívén. Mindig is vonzották a természet különlegességei, ez a lény pedig igazán annak tűnik. Fürkészi. Nem érzi magát veszélyben, noha sosem lehet tudni. Aztán dönt. Maradni fog. Legalábbis még egy darabig mindenképpen.
Lustán lepakolja holmiját kicsit messzebb a sodrástól. Majd leveti ingét, cipőjét, szép sorban ruháit, élére hajtva teszi egymásra mindet. Csak a legszükségesebbeket hagyja magán, hogy tőrt csúsztathasson az anyagba. Anélkül nem mozdul, fegyvertelenül soha.

Apránként, kimérten halad. Tartja a távolságot, nehogy ráijesszen a másikra, vagy feldühítse azt. Először talpa érzi meg a hideget, hogy lúdbőrt csókoljon bőrére. Egy pillanatig tétovázik, majd előrelendül. Mellkasának túl hirtelen a fagyos, görcsösen tiltakozva szűköl tüdeje, de ő tovább megy. Lebukik a víz alá. Élvezettel sóhajtva bukkan fel. Nedves cseppek folynak végig vonásain. Dúdolni kezd csendesen. Dúdolni, vacogva magának..