Sytar puszta

[N Fat Neut]

Airiet érő nyílvesző fájdalmas, de a szerencsére nem halálos sebet okozott, még úgy sem, hogy hegyét sűrű sárga folyadékba mártották. Aminek hatását a lány nem is olyan lassan érezni fogja. A lehető leg furcsább módon a fájdalom amilyen erős volt, olyan hírtelen kezdett el múlni, nem fokozatosa, hanem egyszer csak eltűnt, de marad helyette más. Hideg, mintha sérült vállát nem csak apró jégkockák közé dugták volna, hanem egyenesen lefagyasztották volna és zsibbadt, egyre kellemetlenebbül. Ami riasztó lehetett, hogy ez az utóbbi érzés, pillanatok alatt száguldott le kezén bénává téve egész karját, de nem elégedett meg ennyivel ez a méreg, tovarohant a vérárammal pillantokalatt eljutva a kicsiny test minden szegletébe. Így alig egy percnyi várakozás után Airie képtelen lesz mozdulni, mert hiába szeretné mozdítani tagjait, azok élettelenül, cserben hagyják.
Talán utolsó mozdulata volt, hogy homokot szórt ellenfele arcába, aki köhögött tőle, kiköpte a szájába nyálával összecsomósodott adagot. Majd látva a lány tehetetlenségét, harsányan felnevetett, testes alkatán a páncél csak úgy csengett. Talán percekig hahotázott áldozata balszerencséjén aztán intett a mögötte, már egészen közel ért íjásznak, hogy kötözze meg a foglyot. Az engedelmeskedett is, világos szemeiből furcsa módon részvétet lehetett kiolvasni és bár mindenki durva bánásmódot várt volna mindezek után. A férfi, kinek arcát kendő fedte, de így is látszódott egy része sebhelyes arcának, óvatosan fogta meg Airie testét és forgatta úgy, hogy előbb elláthassa a sebet, gyorsan és alaposan tette ezt meg. Még egy fiolát is előhúzott.
- Nem! Nem! – Szólalt meg a hálóját már összeszedett zsoldos, akinek hangja illet volna egy fogadó bormámor és jó kedélyű törzsvendégéhez, mint egy pénzért másokat megnyomorító katonához. – Job lesz, ha mozdulatlan marad a kis …hölgy! Micsoda kötés van rajta, ennek Azar nem fog örülni. – Majd állát vakargatva guggolt a lány mellé, közben csupán intéssel mutatva az íjásznak, hogy fejezze be a fogoly megkötözését, aki ezt meg is tette. Nem vastag kötelet tekert le derekáról, hanem vékonyat, figyelembe véve, hogy vékonyka csuklóra kell azt tekernie, úgy, hogy a legkevesebb esélyt adja meg annak, hogy a méreg hatásának múlásával, majd ki tud szabadulni.
- Ha ágyasnak nem is lesz jó, azt hiszem, remek kémet faraghatunk belőle! – Ezzel simogatta meg, rőt bajusza alatt somolyogva a zsoldos Airie fejét. – Azokból ugyan is mindig hiány van. – Majd arca hirtelen vált komollyá és felegyenesedve a barlang száját kezdte el figyelni. – Vidd a kocsihoz! – Utasította az íjászt, aki könnyedén kapta vállára a lányt és indult meg a karaván felé, ahol megannyi ember sorakozott még fel, tucatjával láncra vert gyermekek, asszonyok és férfiak, de már szelektálva közöttük, ki mire lesz jó és mondani sem kell, azok jártak rosszabbul, akikből semmi értékeset nem néztek ki. Ilyen szempontból viszont Airienak szerencséje volt, őt értékesnek minősítették.
- Fél óra múlva tud majd beszélni, akkor itassátok meg, húsz korty legalább. – Ezekkel a szavakkal hagyta ott két világtalan, de díszes ruhába öltözött idősebb asszony társaságában.

Daren és a vérelf hasonló taktikára építették stratégiájukat, ám annyi előny szólt a nő mellé, hogy nem a sötételf segítőivel volt megtelve ez a kellemesen tágas, de egyre inkább zsúfolt hasadék. Így előbb a nőnek adatott meg, hogy lásson valamennyit Shadhon harcstílusából, mi meg kell hagyni kedvére való volt, hiszen ritkán találnak ilyen tetszetős zsákmányt hosszú útjuk során. S bár maga gőgös, nem elbizakodott egy nőszemély, bár éppen csak megállta válasz nélkül, mert istene nevének említése számára szent, még ha másik elf szavával élve is, mélyre süllyedt. És süllyed még egy kicsit, ahogy kihasználja az adandó alkalmat és sikerre viszi a támadását, igaz, azon az áron, hogy maga is szerez egy apró sebet. Ezt követően hátrébb helyezkedik, eldobva kardját, háta mögül húzva elő egy kisebb, négy élű tőrt és habozás nélkül vágja hosszabbra és mélyebbre combján a sebet, ezzel okozva bővebb vérzést, csupán elővigyázatosságból járva el így. Figyelme még sem lankadt, karmai támadóan meredtek továbbra is előre, de új jelenséggel, finoman gőzölögve. Mert a fémet különös szerbe mártották, amely először lassan, aztán egyre gyorsabb ütemben alvasztja meg a vért és nem csak a seb környékén, hanem a test különböző pontjain is. Ezzel kell Darennek szembenéznie, a méreg jeleit hamar fel is fedezheti, hiszen a karmolt sebek vérzése idejekorán eláll.
- Adja meg Retwe élvezetes harcunk! – A vérelfenek viszont nem állt szándékában megvárni, míg a sötételf felfigyel erre a jelenségre, szinte ahogy felvágta sebét, támadott. Merészen nyúlva és egyben csapva előre karmos kezével, igyekezve a fém közökbe szorítani legalább az egyik pengét, hogy csavarva rajta, kiránthassa az azt tartó kézből. De meglendítve lábát is, hogy a bordák közé vágja térdét, minimálisan megdőlve előre, hogy a legtöbb lendületet ki tudja használni. Most már óvatosabban, figyelve a másik kéz tartotta kardra is, bár az ellen csak tőrét fordította védekezés képen és ha lenne oly sikeres Shadhon, hogy megsebzi a nőt, maga is elszenved csuklóján egy apró sérülést. Hiszen a négy él között, a sebzésre nem alkalmas íves felületet parányi fogakkal látták el, amelyek akár a rózsa tüskéi. Beleakadnak a húsba, feltépik és talán bele is törnek.
Ezt a rohamot követően, ha meg is sérül újra a vérelf, nem követi meghátrálás, inkább oldalra táncol, igyekezve elérni azt, hogy újabb támadása ez úttal Shadhon oldalát érje. Elsődlegesen újabb sebek ejtése céljából keresett védtelen felületet és csak másodlagosan olyan részt, ahol nem túl súlyos, de fájdalmas ütést mérhet a testre, mint a bordák és a hajlatok. Persze, ez időhúzás volt, hogy a méreg a maga három perces hatóidejével oly mértékű fájdalmat és bénultságot okozzon, hogy a sötételf képtelen legyen megmozdulni. Ebben nagy szerepet kapnak a zúzódást szenvedett részek, hiszen ott felgyűlik a vér és már is tökéletes egy vérrög képzéséhez.

A Pengék Táncosa, ahogy gúnynevén nevezték Shoong ellenfelét, fölényesen, már pökhendien fordította el tekintetét, amikor látta, hogy a dobása célba talált és nagyszájúan már győzelmét is rikácsolta volna, a nem messze küzdő vérelf társának, ha nem csapja meg fülét a penge jellegzetes hangja, ahogy a földön csengve landol. Rögtön a farkasra vetette pillantását, hunyorogva kémlelte a szürke füstben a hatalmas fekete alakot, mert sajnos az átváltozás szaggatott szakaszáról lemaradt. Nyelt egyet, de büszkesége és tapasztalata is a mellet voltak, hogy ne rettenjen meg, ezért is kacagott fel és útjára indította három dobópengéjét is, ami nagy valószínűséggel találni is fognak. Újabbakat véve a kezébe, éllel csuklója felé igazítva őket, harcolt ő már farkassal és azoknak csak egy része veszélyes, a feje. Ahogy Shoong ráharap a zsoldos karjára nem képes elkerülni, hogy az a másik kezével a nyakába ne kapaszkodjon, de nem a kezével, hanem a tőrével, megsértve csontjait is. Szerencséjére ahhoz túl nagy, hogy létfontosságú részei olyan könnyen elérhetőek legyenek.
Ellenfele felordít, ahogy karjának csontjai ripityára törnek, de újra és újra döf csak, ott és amit csak elér a feketebundás testen. Visítása azonban feltűnik a barlangban és azon kívül lévő személyeknek is, az egyszerű zsoldosoknak valahogy ez kegyelemdöfésként hatott és egytől egyig, mind a barlang falához préselődtek. Életükben nem láttak még ekkora lényt és számukra túl könnyen sikerült azt az embert legyűrnie, aki eddig nem talált még legyőzőre. A vérelf nem foglalkozott társával, fontosabb dolga akadt, de egy már sikerrel járt „vadász” megunta a tétlen várakozást és ezzel nem hagyva túl sok lehetőséget a farkasnak sem, váratlanul támadott. Vashálóját pontosan a hatalmas vad testére terítve és meglepő módon elég lesz nagy lesz hozzá eme pórias eszköz.
Shoongon áll vagy bukik, mennyit kockáztat meg a menekülése érdekében. A kövek között démoni ereje szinte teljesen elapad, de a szellemi fele egyre inkább felerősödik és ezzel könnyebben nyeli mindazok életerejét és ez által gyógyul meg, akik nem csak megérintik, de néhány lépésnyire a közelében vannak. Szélként szinte biztos, hogy gond nélkül el tud menekülni, de kivárhatja míg meggyógyul és ereje teljében is elhagyhatja a zsoldosok társaságát.


[igyekeztem mindenkit a földbe döngölni, de higgyétek el megéri (: So ne aggódj, neked kedveskedem még egy kicsit, a többiek, ne aggódjatok ^^]

[Inferiet]

Minden istenség különös érzékkel van megáldva, legyen bárhol, foglalkozzék bármivel, ha nevét kiejtik azt, azonnal tudja. Nem csak azt, hogy hol és ki, de merőben nevetséges kevés erő ráfordításával azt is képes megtudni, hogy milyen ügy végett. Most is tisztában volt vele, hogy nem egyszer harsogják nevét, mely mindig ugyan úgy cseng számára, hiába ejtik megannyi nyelv változatosságában, de hogy még is felfigyelt, ne másnak volt köszönhető, minthogy egy saját vérei közül vette szájára nevét. Ez elég oknak mutatkozott, hogy hamar elveszítse érdeklődését a törpök csodálatos munkáiban, amiket megáldani jött. Ez most elmarad, még magát meg nem mutatva rombolja le a puritán díszítést és töri ketté az eddig oltárra fektettek kardokat, bár valószínűleg mindegyiket válogatás nélkül tette volna ellenállóbbá, de végül mindig minőségi munkára éhes szíve, ezáltal elégtételt kapott. Mert egyik sem nyerte meg igazán tetszését.

Nincs birtokában a szelek gondolat sebességével röpítő szárnya, sem a vizek mindenhová elérő árja, még is elég volt néhány másodperc számára, hogy a Névtelen-hegy gyomrából a Sytar puszta, kietlen és köves vidékén állapodjon meg. Szemét összeszűkítve kémleli a tájat, ami már csak halvány nyomokban mesél neki arról, hogy órákkal ezelőtt egy sárkány született e poros vidéken. Testvére valószínűleg jószágait menekítette, az áldott szívű, de már nyoma sincs jelenlétének, hacsak, furfangból odafentről nem kémleli, várva az érkezését, hogy személyesen is elújságolja mit tett egyik kedvelt népének tagjával.

- Vér tapad a kezéhez, szülőatyja és anyja vére! Vajh' még is miért tölt el büszkeséggel és ő, ki szintén népe árulója, a Vörös Szűz.

Meg sem fordult a fejében, hogy háta fordít és nem szemléli meg maga is ezt a harcot, viszont kevés volt benne az iránt az ösztöke, hogy saját alakjában jelenjen meg és magát is a kufároknak kínálja. Inkább megragadta a barlang bejáratát figyelő férfi testét, megmarkolta lelkét is és elhelyezkedett benne. Gyűlölt procedúra volt ez számára, mert mindig szűknek érezte a megszállt testet, akinek egyenlőre szabadon hagyja elméjét, csak csendben sugallja, hogy lépjen a barlangba és amilyen könnyen befolyásolható ez emberi lélek, a zsoldos pillanatnyi ingadozása után engedelmeskedik is. Ezzel szerez magának dicsőséget, démont fogva halász módra. Ezen maga Inferiet is jót mulat, de jobban érdekli az elfek párharca.

- Amelyiktek’ beleavatkozik, az velem fog szembenézni!

Bődült el, mélyebb, sokkal dominánsabb hangom, mert most már az ember tudatát is elaltatta az isten, maga rendelkezett a test felett. Kezéből hiányolta azonban a fegyvert, tőrt érzet övébe és csizmaszárába dugva, de a kis fogpiszkálók sosem képezték a fegyvertára szerves részét. Nem volt mit tennie, egy a közelében álló mélán bámuló ficsúr kezéből csavarta ki alig kidolgozott kardját.

- Vigyétek!

Bökött a farkasra, ha még nem szabadult ki. Némileg bánta is, hogy sokat habozott, megnézte volna a szellemlelkű küzdelmét is, mert mindig fenséges látvány egy állati lény harcát nézni, a farkasokét kiváltképpen. A régi szép időket idézte fel benne, mikor meggyalázta Selion szeretett farkasait, vasra cserélve porladó csontjaikat és ezzel megadva a világnak a sárkányok után a legnemesebb ragadozókat. Persze közreműködéséről kevesen tudnak, s azok sem biztosat.

//falra festett ... egy kicsit jövök alkalmatlankodni//

[Airie Von Nandori]

/Ezt a kört sajnos kivételesen kihagyom hatalmas ihlethiány miatt.../

[Shoong''Loahck'']

És döf! Újra és újra, mint valami eszeveszett vadállat, fáj, minden egyes szúrás, egyre mélyebbre eszi magát nyakamban a penge és ebbe még álkapcsom is beleremeg, szorosabban, egyre csak metszve a húst szorítom a karját fogaimmal. Nem eresztem, még az után sem, hogy éreztem szétomlani csontjait, felülkerekedett benne az ösztönlény, vagy csak hideg fejjel határoztam el letépem a karját? Magam sem tudom. Megrészegített talán a lüktetve nyelvemre fröccsenő vér, mely acél fogaimat mossa, de saját inaival és húsával törlöm le, ahogy átharapom a maradék bőrt is és mikor újra döf, hát nem vagyok rest elkapni azt a kezét is. A penge felhasítja a pofám oldalát, lyukat szabva, mintha csak hasonlóra akarna formálni engem is a sors, mint a hobbit lányt. A különbség viszont nagy kettőnk között, a fogaim közé szorult ököl, mint előbb a karja ropog és recseg, ahogy minden puha kis csontja apróra zúzódik az éles pengék között. Rántok rajta egyet, letépve kézfejét, kiköpöm, mintha keserű epébe haraptam volna, szemeim jobban kirajzolódnak, mint valaha eddig bármikor is. Átparázslik tekintetem a füstön is, nem tudok morogni, zsibbad az egész nyakam és saját vérem folyik összeragasztva bundám szálait, de nem csak kívülről ásztat az ibolyaszín folyam, belül is csordogál és mély lélegzetembe vegyülve köhögöm fel.

Nem elég szenvedő látványa, már az sem tesz elégedetté, hogy a falnál remélnek sokan biztonságot. Én ölni akarok! Kezdetnek kezeitől megfosztott szerencsétlent veszem, de testemre nem a fáradság acélhálója zuhan, hanem egy igazi. Belémarok, tépem és vonom, mancsaimmal rúgom minden szegletét és hiába érzem, hogy minden zsineg egyre inkább húsomba mélyed, annál inkább szabadulni akarok. Nem hallok semmit, csak az ösztön dübörgő lüktetését, ahogy nem tűri meg a fogságot és végre kitisztuló légcsövemből felgurgulázik az első morgások szaggatott hangja.

Valami megrántja a hálót és én mit sem törődve azzal, hogy hasít, hogy mennyire fáj, oda kapok. Újra élő húsba marok, kiéhezve kortyolom életének perceit és nem engedem, koponyámon csattan valami, hogy homályosabbá vált e a világ tőle? A füst már így is könnyessé marta a szemem, de nem engedtem el, csak a hús szakadt le a csontokról. Kivívtam magamnak, hogy ne merjenek közelebb jönni, de a fém szálak már csontjaimig hatoltak, a tűrni nem képes ösztönön ekkor kerekedett felül egy másik, sokkal higgadtabb. Áthullott testemen az átkozott háló és remegő lábakkal léptem át rajta, de a meghátrálás, vagy menekülés meg sem fordult a fejemben. Elég volt néhány lélegzetvételnyi idő, hogy a nekem háttal állónak ugorjak és vállába ne mélyesszem agyaraimat…

*Inferiet