Sytar puszta

[KáoszFöldje]

Vagy, ahogy gúnyneve mondja: Kősivatag.

Innen még az a kevés élet is hiányzik, ami még a fennsíkon megtalálható volt. sehol egy fa vagy bokor, legalább is első ránézésre.
Mivel a sziklák oltalmazó mélyedéseiben, ahol az eső és a pára összegyűlt burjánzó kis ligetek alakultak ki.

Ám nem árt vigyázni, mert a leánder az, ami igazán kedveli ezt a vidéket, de az viszont megmérgez szinte mindent, amihez hozzáér.

[N Fat Neut]

Airie és Shadhon és Soong

Gyors lábak segítik a bérenceket a menedékbe jutáshoz, talán nem is várt a hirtelen magasba emelkedő oszlop, hegy, ami látatlanban nyitott utat méhébe, nem túl nagy barlangféleséget kínálva fel a két főnek. De ott meghúzhatják magukat, rendezve sérüléseiket, tisztázva gondolataikat. Mert a szél, attól hogy elhagyta a fennsík sivár vidékét, nem állt meg. Körülölelte a vörösnek tetsző köveket, mindenhová beszórva az aranyló szemeket. Bár feltűnhet, pont arról találtak menedéket, amerről a szél előzőleg keletkezett. Gyanús, nem de? Bizonyára ennek is meg van az oka, s lassan lehet is hallani, ahogy valami mennydörgésszerű üvöltés nem borítja be a tájat, megrázva a levegőt is.
Aztán minden nyugodttá válik, elhalkul az állandóvá váló fütyülés, a felkavart por is elül lassan, tisztán hagyva végre az eddig fojtogató levegőt. Vége.

A farkasnak, ki messziből figyelte az eseményeket sem igen volt választása. a szélvihar elvágta útját és bár ehhez az elemhez tartozik, a benne megszülető sárkány teljesen felkavarja az erőviszonyok, egy isten lenne képes csak sértetlen végignézni a pazar látványt. Mert egy szellemlelkűnek is van mitől félnie, ha túl közel kerül a magjához, ahol nem csak az áramlatok csapkodnak vadul, az eső is kövér cseppekben zúdul alá, megannyi villámot eresztve el és alant még tűz is gyúl. Kész káosz, de ahol az istennel összeakadt páros menedékre lelt, ott ő is megpihenhet és ezek után lehet gondja a gödörben hagyott alkimistára.

[Shoong''Loahck'']

Teljességgel hihetetlen volt számomra a látvány, az, ami történt. Tisztán hallottam az átok szavait, még a süvítő szélen keresztül is, mert amit szétszabdalt, azt a fülem számara újra egyé olvasztotta. S lábaim megremegtem, démonkörökben nagy hírben keringenek a bestiák, akikkel a legerősebbek képesek csak felvenni a versenyt és gyakorta találhatók meg mágusok oldalán. De egyiket sem nézem mágusnak, egy sötét elf, akit inkább a harcok, edzettek és azokat nem bottal vívta, hanem élesen csengő pengékkel. a másik pedig, egy hobbit, gyermeknek túl érett az illata és micsoda ajándékot kapott, vagy éppen béklyót, tojásba rejtett súlyos láncokat. Engem is felnevelt, farkas anyám, ki anyám helyett is anyám volt.

Felemelem a fejem, már nem bánom, ha észrevesznek, de eddig sem fordították figyelmüket felém és most már eltakar az egyre jobban felkavarodó pór. Vad és fékezhetetlen, egy igazi viharsárkány. Azt mondják, ha valamit érdemes megcsodálni az életben a csillagoktól pettyes telihold látványa után, ez az! Ha van is második esélyem az életre, azt nem e miatt fogom elvesztegetni. Megindulok hát, vissza a kivájt üreg felé.
Útközben kell rájönnöm, hiába gyorsak lábaim, nem visznek olyan hamar vissza hozzá, mint szerencsés volna. Irányom fordul hát, hátszélben loholok, összeszorított szájjal, hogy minél kevesebb homokot nyeljek. Szememet már szúrja a megannyi őrölt szemcse, a könnyemet is kifakasztották, de most még mit sem ér, csak több tapad átnedvesedett bundámra. Lassan tisztul az egész förgeteg, csak egy pillanatra nézek vissza, mintha mozogna valami benne, de nem maradok találgatni. Tovább indulok…

Sziklák öble, átiramlik rajta a szél, de csak egy darabon, mert teljesen fedetté válok. Óvakodva lépek egyre beljebb és beljebb, portól eltelt orrom alig szagokat fog csak, s csavarodik, de hiába áramlik át a levegő rajta oly hirtelen, nem tisztul meg egykönnyen. Sötétbe vesző fal mellet keresek helyet magamnak, ahová összegömbölyödve heveredek le, szemeimet is lehunyva. Így nem vagyok farkas, csak az árnyék egy része. Mert ami a havas földeken, a mindent elöntő fehérségben is adomány, úgy egy éjsötét helyen is az.
Felfigyelek a hangokra, fülelve. Ismerősek a neszek és a szagok is. Lám a két elátkozott is idetalált, kíváncsiság nyittatja fel velem szemeimet, hogy megvillanjon vészjóslóan a zöld pár. Alakjuk nem, inkább csak körvonalaik sejlik vissza a sötétben és a szerint sértetlenek, vagy legalább is nem szereztek újabb sebeket. Dolgom viszont nincs velük, de hiába az átok, attól még figyelek rájuk, hiszen csak egy részem tartozik a vadakhoz, alakom, semmi több és így préda lehetek számukra, még ha ezt talán fel sem fogják.

Másfelé is elcsalnak gondolataim. Az alkimista, nem kedveltem meg, még ha tettem azt is mutatja törődöm vele, csupán a magányt nem szívlelem, s most helyettesíti őt ez a két személy közelsége. De amint elült a vihar, visszatérek hozzá. Pusztán megtudni éle e még. Ha él, hát tovább kísérem, ha nem, hát örök nyugodalma lesz abban az üregben még akkor, ha testét kiássák a puszta jószágai, hogy felfalják.
Csak a hogy marad kérdésként, ha mozdulok, rögtön észrevesznek. Ha kivárom míg tovább állnak, talán már késő lesz.

[Airie Von Nandori]

Szemeivel figyelte ahogy az utolsó állatok is menedéket keresnek, s a sivár szavannát felváltotta a néma és kietlen pusztaság, ahol csak a kopár kő és homok tengere zúdult rájuk. Egyáltalán nem tetszett neki ez a hely, eddig is utálta a kietlen hőséget, de ahogy elnézte ez még csak roszabb lesz. Figyelmesen halgatta a sötét elf szavait. Ezek a körülmények talán voltak olyan jó indok, hogy megforduljon fejében, talán épp itt az ideje hinni az istenekben. Bár igaz, Radoszka hitt bennük, csak épp nem annyira, hogy tisztelte vagy fohászkodott volna akár eggyhez is. Talán valami oly pompás csodára vár, mely megrengeti lelkét és elkezd hinni. Uruha számára még talán meggondolandó is volt, Shadhon szavai szerint.
- Szerintem nem is volt isten. Hanem csak démon aki felvette annak az alakját és kicsit elszórakozott velünk.
Mondta olyan hangon, hogy már nem akarja inkább firtatni ezt a témát, mivel számára ez teljesen sötét dolog. Sosem szerette mikor valaki a saját vallására akarta tériteni, szavakkal. Neki a szavak nem voltak elég jó indok ahhoz hogy elkezdjen hinni.
- Remélem minél hamarébb elérjük a várost. Utállok a szabadban lenni. Annyira... sebezhetőnek érzem magam...
Mondja kicsit kelletlenül ezzel felfedve egyik gyengébb pontját.
- No meg ott az a madár is, reméllem hogy minél előbb megtudom hogy kell egy ilyet felnevelni. Ebben csak benned bizhatok meg, hogy elkisérsz majd valamelyik ismerősödhöz.
Mondta neki komoly hangon, jelezve hogy valóban nem tűr meg ellentmondást. De remélte hogy lesz annyira segitőkész majd. A lány úgy gondolta van mit tanulnia a sötét elftől igy halkan elhatározta magában hogy minden lépésénél vele fog tartani, akkor is ha vége küldetésüknek. Lehet majd cserébe megtanitja vele az árnyakban járást ami egy orgyilkosnak igencsak hasznára lehet olykor. Figyelte a vihart amit szépen megkerültek s látszólag más segitsége nélkül kezdett szertefoszlani, mintha nem is létezne. Mikor a sötét elf letette őt, kicsit megmozgatta lábait és arcából kitörölte a csiklandozó vért, ami kezdett bőrére száradni, igy igencsak kellemetlen érzést nyújtott.
- Köszönöm.
Volt az egyetlen mondat mit kinyögött magából s átvette Shadhontól a fiolát és az anyagdarabot. Kinyitotta az üvegcsét majd a tartalmát kissé a rongyra öntötte, vigyázva hogy ne pazaroljon. Sebéhez érintette és felsziszegett kicsit, ahogy a lötty tartalma tisztitani kezdte sebét. Nem tartott sokáig és az hogy a hobbit lánynak az arca elég apró, igy a fiola felét se használta el a seb kitisztitására. Elég csúnya látvány nyújtott, ahogy a tátongó sebek bepillantást adtak a lány szájába. Aprócska fogai fehéren tündököltek s nyelvének egy része is látszott. Nem kétség, ezt alapossan össze kell majd varrni, ha nem telik papra, aki mágiával összeforassza a sebet. Kérdéses már, hogy maradandó hegek lesznek e rajta.
- Nézd, a vihar kezd elmúlni. Végre egy kis szerencse...
Mutat a vihar felé, melynek porszemcséi valóban kezdenek lenyugodni s már nem tombol oly nagy erővel. Visszaadta Shadhonnak a fiolát, de a rongyot még mindig egy kicsit arcán tartotta.
- Már nem birok...
Mondja kelletlenül és leüll, várva hogy netán le lesz tolva a feje ez miatt.
- Nem hiszem hogy az alkimistát nem érte utol a vihar. Azok a nyomok elég frissek voltak, csak pár órássak amiket Lorkal találtunk. Csak a nap és a hőség száritotta ki. Valahol itt lesz a közelben. Nem érhetett be a városba ha csak nem kapott a segge alá valami hátast.
Mondja kicsit felbátorodva. Szemei laposakat pillegtek, jelezve hogy aludni szeretne. Kis idő után mégiscsak arra kényszeritette magát hogy feláljon.
- Menjünk inkább.

[Daren Shadhon]

Mondhatni otthon érezte magát a barlangban, annak ellenére, hogy eredeti otthonában már a kapuban felkoncolnák, mint ő majdnem a lányt legutóbb.
-Igen lehet igazad van. Végtére is csak simán lefegyverzett minket, beszélgetett velünk, megátkozott, elvitte az állatainkat és rád bízta egy jádemadár tojását, hogy nevelgesd... Igazad van, mind ráhúzható egy démonra.-
Mondta nagyon is kihallható iróniával.
-Egy démon ilyen helyzetben inkább megöl, semmint megátkozzon minket, főleg ekkora erőkülönbség mellett.-
Fejezte be végül. Nyilvánvaló volt, hogy sokkal erősebb, mint bármely lény ami valaha a földön járt, bár a jelek szerint csak neki.
-Ha ennyi hülyeséget zagyválsz össze-vissza ne is reménykedj benne.- Jelentette ki, miközben a holmijai közt turkált, majd nagy nehezen megtalált egy kis darab húst. Tényleg nagyon kíváncsi volt rá, hogy valóban átok van rajta. Óvatosan a nyelvéhez érintette az ételt, ami valóban elkezdett szétporladni, ahogy Shion megmondta.
~Szép... a sors újabb fintora.~ Ezzel még beljebb hajította a még épp porladó húst, ami már nem érte el soha a földet.
A gondolkodás közepette még azt sem vette észre, hogy a hobbit vissza kívánja adni a kötszert és a fertőtlenítőt, noha a seb észrevétele után rögtön feleszmélt. Elég csúnyára sikeredett, saját véleménye szerint még maradandóra is. De hát ilyen az élet, senki se mondta hogy könnyű lesz. Ennek ellenére igencsak meglepődött mikor társa kinyögte hogy inkább menjenek.
-Ha kibírod egyedül felőlem menj, vagy vigyél most te a hátadon, természetesen futva.-
Célozott arra, hogy jól esne neki még egy kis pihenő. Kortyol is egyet a kulacsából, s elnyúlik a hideg földön, hogy kifújja magát egy kicsit.

Felelevenedtek benne ismét a régi emlékei, hisz ugyanígy bujkált egy időben apja elől is a pincében. A nyirkos, hideg föld, a szél ami keresztülhasított mindenen, akkori hite szerint még akár az acélon is. Megdöbbent azon, hogy milyen bolond volt akkoriban. Az a kényszerképzet is megmosolyogtatta, hogy képes volt elhinni, hogy ha ő nem lát senkit, akkor őt se látják. Anno rettegés, ma nevetés.

Körülbelül tíz perc múlva mégis rávette magát az indulásra. -De ha útközben kidőlsz otthagylak.- Közölte még vele indulás előtt.

[N Fat Neut]

Alkimista tekercs nyomában: Airie, Shadhn, Shoong

Csend és nyugalom üli meg a zugot, barlangszerű mélyedés, ahová behúzódtak. Minden megnyugodott, a kinti világ azonban kísértetesen csendes. Jön még valami? Már így is harsány nevetésre ad okot az egész helyzet, vagy egyszerűen a Sors ma két ballábbal kelt fel és válogatás nélkül zúdít mindet a sakktábláján álló bábúk nyakába? Elmélkedésnek tökéletes téma, ha éppen nincs más.

Airie sebe nem a leg szebb és ha egy kicsit óvatos, inkább megpróbálja, akár az elf segítségével, ellátni, ha nem is összevarrni, valahogy elfedni. A készítmény jó hatással van rá, de nem feltétlen óvja meg a folyamatos szennyeződéstől, hiszen néhány átlagos mozdulat is felkavarja az alig megülepedett homokot és így, az újból száll, reppen, könnyedén tapadva a nedvedző felületekre. Mocskolva, belehordva minden bajt. A fertőzésnek még idejekorán elejét kéne venni. Ez nem csak a hobbit lányérdeke, hanem a sötételfé is. A feladathoz mindketten kellenek, de ha lány útközben kidől, akkor meglehet a sok hűhó lesz a semmiért.

Sietség, fáradság és pihenés feszül egymásnak. Mindegyikből jó volna, bár ez leginkább a két újdonsült átoktulajdonosra érvényes. A sötétben megbúvó farkas, mondhatni az egész viharból ő járt a legjobban, viszont felvetődő kérdései számára is sürgetőek. Az alkimista nem volt a legjobb állapotban és ha a vihar elől menedékbe is lett helyezve, pont Shoongnak kell a legjobban tudnia, hiy a szél még a legrejtettebb zugokba is betalál. Így neki nincs ideje megvárni míg a kijárathoz közelebbi két személy neki indul, viszont feltűnés nélkül nem tudja elhagyni a barlangot.

Az első külvilág felől érkező hangok, egy sólyom hosszú rikoltása. A farkas füle azonban a jelenlévők közül a leg érzékenyebb, így neki többet árul el az éledő neszek kavalkádja. Kocsik kerekeinek halk őrlése, patkók dobbanása, ha orrát is szolgálatba állítja. Ismerős szagokat foghat el, prémek állott bűze, izzadságé, melybe vér, fémbő illata vegyül, ami egyértelműen láncokra és azok dörzsölte sebekre utal. A mai nap úgy látszik nem hagyott fel a balszerencsék sorával, ám ez utal úgy látszik az eddig „nevető”harmadikat sem fogja megkímélni. Hiszen értékes, éjszín bundát hord, de ember alakban sem lenne nagyobb biztonságban.

Shadhont is riasztják érzékei a kinti fejleményekre, bár elsőre kevesebbet tud meg. De annyit leszűrhet a dologból, hogy inkább ellenségre kell számítania, ismerője ennek a vidéknek, így két esélyes a játék. Vagy kereskedők karavánja készül elhaladni, vagy messze földre igyekvő rabszolga kufárok, akik útközben gyűjtik össze a portékájukat. Előző esetben szerencséjük van , még nem akadt olyan karaván, amely ne nyújtott volna segítséget az eltévedt vándoroknak.  Viszont, ha az utóbbi helyzet áll fenn, ami inkább valószínűsíthető, bajban vannak, újra. Shadhon erős férfi és nem csak annak látszatát kelti, tapasztalatai pedig csak növelik piaci árát, mert ezekben a körökben nincs ismerős. Egy emberkereskedő saját anyját is eladja, ha jó pénzt kap érte. Airie, sebe ellenére is tetszetős lány, belőle is szép hasznot húzhatnak, főképpen keleten, ahol az ilyen apró szerzetek szinte csak a legendákban élnek.

Jó tíz perc míg a barlangból kijutva a szabadban végig lehet nézni, ám a nem is olyan kis menetet keresni sem nagyon kell. Szinte egy köpésre vannak és ha a kilépő óvatlan észreveszik, de ha ki is lép, akkor is. Hiszen figyelnek, két sólyom kering a levegőben és amint mozgást látnak élesen felvisítanak, kutyák is szlalomoznak a lovak lábai között, látni apró pontkén őket. Porfelhő mutatja, hogy távolabbról is közeledik egy kis csapat, pont arról, amerre Shoongnak kéne mennie az alkimistáért.

[Airie Von Nandori]

Halkan mordult fel a sötét elf szavain. Kicsit idegesítette, hogy társa ennyire goromba tud lenni. Igen, néha őt is elkapja, de ez már inkább beteges volt szerinte. Nem szólt inkább semmit, úgy döntött hagyja őt úgy ahogy van. Eméssze meg a világ gondjai, bajai, saját maga és még kitudja mi minden. Viszont a hobbitok nagy baja az, hogy hihetetlenül kíváncsiak és a szájuk se áll be olyan könnyen. Radoszkánál főleképp. Igencsak felvágott nyelve van. Egész nap képes beszélni és neki mindegy hogy mit mond, hülyeséget e vagy netán valami okosat, a lényeg az hogy beszéljen. Olykor már néha kibírhatatlan volt ami a karavánokkal való utazásokat illette, így nem egyszer esett meg hogy éjjel mikor aludt, álmában kikötötték egy sziklához vagy egy fához, csak hogy megszabaduljanak tőle. Lehet a lány ezt nem is veszi észre, mivel csak saját feje után megy. Ha valaki azt mondja neki nem szabad, már csak azért is... Talán ezért szokott gyakran bajba jutni. Most se állta meg szó nélkül sokáig.
- Neked az a bajod hogy túl sötét vagy.
Mondta komolyan Shadhonnak mikor elnyúlt a földön hogy pihenjen. Bár kicsit irónikus volt egy sötét elfnek ilyesmit mondani. Ezen egy pillanatra el is gondolkodott, majd folytatta, hogy kiegészítse a gondolatát.
- Mármint... Túl komor vagy. Meg bunkó. Bár velem sokan bunkók. Emlékszem mikor egyszer utaztam egy karavánnal. Reggel mikor felébredtem ki lettem kötve egy fához. Otthagytak. Nem is tudom miért... Szóval a lényeg annyi, hogy te túl komolyan veszel mindent magad körül. Ha egy kicsit vidámabb lennél, nem pusztul bele a világ.
Magyarázza neki. Leül az egyik nagyobb sziklának árnyékába, csak hogy ne kelljen éreznie bőrén a tűző nap égetését. Arcán látszott hogy kiváltképp utálja ezt a helyet. Bár az utálat még csak enyhe kifejezés ahhoz képest amit érzett. Gyomra lágyan megkordult, ahogy jelezte, bizony kiürült, meg kéne tölteni valami finommal. Eszébe is jut hogy otthon ahhoz képest milyen szegények voltak mennyi finomságot falatoztak, főleg mikor még a farmon éltek. Arcának vonásai enyhén meglágyulnak ahogy gondolataiban hazatéved.
- Mit nem adnék most egy tál finom és hideg tejszínért és pár szem eperért... Nálunk a farmon csodaszép epreket termesztettünk.
Mondja bár inkább magának, mivel tudja hogy Shadhon vagy nem fog ráfigyelni, vagy ismét leszólja hogy legyen már csendben. Kicsit vidámabb lesz, mintha megszállta volna valami ismeretlen lény és feljebb ül, majd Shadhon-ra néz.
- Tudod mi a különbség az íródeszka és a holló között?
Kérdezte tőle olyan hangon s tekintettel, hogy a megfejtés valami roppant vicces lesz. Ekkor megüti fülét a sólymok rikoltozása. Felemeli fejét és szemeit összehúzva próbálja őket kifogni a forró levegőben. Meg is pillantja őket kisvártatva.
- Nézd, már előbújtak az állatok.
Mutatott az ég felé Shadhonnak hogy tudja merre keresse őket ha netán megakarja szintén nézni. Majd nemsokára szekerek zörgését és lovak dobogását, olykor kutyák csaholását is meghallja. Kicsit kinéz a barlangból, de az árnyékban marad, nincs kedve leégni a napon.
- Egy karaván! Végre szerencse hullt az ölünkbe.
Mondta a sötét elfnek boldogan, nagyon remélve hogy netán csatlakoznak hozzájuk. Felnéz Shadhonra, várva a reakciót az egészre.

[Daren Shadhon]

Már igencsak kezdte idegesíteni a sok szájtépés. Ő maga csak akkor beszél, ha feltétlenül szükséges, ugyanis így jóval kisebb arra az esély, hogy kiad olyan információt amit nem kéne. Ehhez még hozzájön az is, hogy igazi magányos farkas, szinte mindig egyedül utazik, nincs kivel beszélgetnie, és már nem is akar, főleg a tudatlan emberekkel és társaikkal. Ez lenne az a tipikus elf arrogancia. Az emberek többsége nem is érti, és épp ez okozza az egészet, csak képtelenek megérteni.
-Szóval úgy gondolod komor és bunkó vagyok. Van benne igazság, s talán ha a saját testvéred elől menekülnél akkor megértenéd a komorságom okát, s ne várd el hogy tisztelettel beszéljek míg nem érdemled ki. Hidd el én se teszek így.-
Azt már nem nagyon akarta hozzátenni, hogy természetesen ő tehet mindenről, és a testvére is csak abban az esetben keresi, ha kiderült az igazság, és túl is élte az egészet. Bár ez csak egy ráadás lenne csak, tekintve azt, hogy engedély nélkül hagyta el az iskolát, és a várost is, már száműzöttnek tekintik, és ha akár egyszer is beteszi a lábát a városba bárki büntetés nélkül megölheti.
Nem éppen a legszebb halálnem, bár Uruhan kegyes volt hozzá, ahogy Shion is megmondta.
-Nem is tudom miért köthettek ki egy fához.-
Ismét kedvenc eszközét, azt a gúnyos iróniát használta, némi szemforgatással egybekötve. Ezzel egy időre be is fejezte volna a beszélgetést, persze a lány nem így gondolta, s gyomra is közbeszólt ezúttal.
-Fogd vissza a képzelőerőd, úgy sokkal könnyebb kibírni étel nélkül, és nem nem érdekel egy holló és egy nyamvadt tábla közötti különbség...-
Még folytatta volna, de újra a szemet szúrt neki a lány sebe. Nem tagadhatta, azzal kicsi az esélye, hogy túléli az itteni viszontagságokat. Hála egy korábbi, kis híján halálos esetnek, mindig tart magánál némi kötszert, s úgy tűnt ezúttal megtérül a felkészülés. És elkezdte keresni a szövetdarabot, bár mire megtalálta volna a félszerzet megint megpróbálta, persze sikerrel elvonni a figyelmét az állatokra történt kijelentésével. Amitől még ő is megijedt, hisz a kereskedők nem használnak sólymokat, legalábbis ahogy a hangokból ítélve azok voltak, itt meg nem élnek vadon élő példányok. Alighogy a tolvaj befejezte a mondatot egy rántást érzett, ahogy visszarántotta őt a barlangba, ezúttal még beljebb, hogy szabad szemmel semmiképp se legyenek láthatóak, plusz még rászorította a kezét a lány szájára, nehogy sikítson és felfedje rejtekhelyüket.
-Csönd!-  Parancsolt rá, majd ismét a táskájában kezdett kutatni, s suttogva folytatta.
-Ez nem egy normális karaván, legalábbis szerintem. Béreltek már fel néhány harcossal együtt, hogy védjünk meg pár kereskedőt az út során. Akkor találkoztam olyan karavánnal akik sólymokkal és kutyákkal vették magukat körül... Rabszolga kereskedők, s ketten kevesek lennénk ellenük... Most nagyon utálni fogsz, de maradj nyugton!-
Mire végzett a mondandójával sikerült előkészítenie mindent, majd a szigorú instrukciók után nekilátott bekötözni a sebet. Ritka rossz helyen volt, s nem véletlenül mondta, hogy utálni fogja őt a lány, ugyanis egészen a szeme aljáig kénytelen volt bekötni, hogy kibírja addig a kötés, míg találnak rendes orvost, aki jobban megvizsgálhatja, bár remélhetőleg addig gyógyul valamennyit, feltéve hogy nyugton marad. Mikor befejezte a "művet" kicsit nézegette, majd elégedetten elcsomagolt mindent.
-Ez egyelőre megteszi, de ha azt akarod, hogy szépen gyógyuljon akkor nem szabad beszélned. Nem lesz könnyű, de fogd vissza magad, vagy ronda lesz a képed, választhatsz.-  Közölte vele ridegen, noha belül alig várta, hogy milyen dührohama lesz a lánynak.

[Shoong''Loahck'']

Csak hallgatok. Csak csendben csenem a szavaikat, nélkülük, de velük mulatom az időmet. Mulattatnak? Nem, nem mondanám, akkor azt is el kéne ismernek, hogy ragaszkodom hozzájuk, de inkább csak kitöltik a nélkülözés perceit. Átbillentem fejem egyik mancsomról a másikra, nehéz dilemma ez az indulás. Maradásom nincs, sem seb, sem pedig fáradság nem tapaszt a földhöz. Csak ezek ketten szövik a komédiát, persze hogy nem az, de fülembe csengő hangjuk, szavakba öntve azt szül s nevetek rajtuk, hangtalan.

Hiányzik az erdő zöldje, az üde lélegzete, amit minden levél sóhajt, itt csak por van és halálszag. Nincsenek tovatűnő pillantások, csak egy villanás a dús bundákban, hogy tud hol a helyed. Helyem? Van nekem helyem valahol? Ahol számítottam, onnét elmartak, majd a magány mart el később, hiányát érzem a falkának, az űrt, amit lépten nyomon másokkal pótolok, de a pótlék mindig csak konc marad, egy olyan darab, amit eldobhatok mikor kedvem tarja, felfalhatom nagy kortyokban szívva ki belőle az életet. Torkát tépve fel, vadászatott idézve, emlegetve izmaiban, vérrel locsolva Holdfényre szomjazó agyaraim. Elfakulok, veszett leszek, ha nem erősödöm meg és hagyom magam mögött ostobaságaim.

Alattomos kígyó módjára borzolja fel szőrömet a szag, mi elterpeszkedik portól eltelt orromban, emberek és azok korcs alantasai, az ebek szaga, sok más illékony esszenciát is hordozva. Füleim hegyezem, most válik, ebben a pillanatban kevésbé fontossá az előttem ülő kettő csevegése. Elódáztam az indulás tökéletes pillanatát, fogoly azonban nem szándékozom lenni, túl sok a büszkeség bennem, ahogy túlcsordul bennem a vad ösztön. Nincs rács, mi megfogna, de van nyílvessző, mely átfúrva bundámat megsebezhet.

Felpillantok, látni akarom a hangját hallató széllel szállót, de hamar visszarántom pillantásom. Moccan a másik kettő, az én birodalmamba óvakodva, érzem, ahogy valami nekem csapódik és pattanok is fel, alighogy intő szavai elhangzanak a sötételfenek. Kivárom, hogy észre e vettek, vaj a vaksötétben táncoló két zöld lámpást kísértetnek vélik e? Mert nem hunyom le szemem, és ahogy a kötés a helyére kerül mordulok, mélyről engedve el a durva hangokat, falhoz simulva lépve a világosság felé. Lássák mivel, kivel van dolguk. Nagyobb vagyok az átlagosnál, azoknál a farkasoknál, akikbe bármely vadász könnyen vájja fegyverét. Én más vagyok! Démon és szellem is.

Fogaimat villantom feléjük, a legapróbb mozdulatra is hevesen reagálva, mélyebben morogva meg őket. Most futnék, nem törődve hogyan zárják magukban a szerencsés esetet, de nem leszek ostoba, nem ajánlom önkánt magam fogságba. Visszahúzódom, hogy újból csak a tekintetem látszódjon a sötétben, mely izzik, egészen rájuk tapadva, továbbra is szemmel tartva, de lassan teljesen elhalkulva.

[Airie Von Nandori]

A rántás valójában megijesztette és ha Shadhon kezével nem takarja el száját hatalmas nagy valószínűséggel fel is nem hogy sikkant, de sikít. Szerencsére nem történt így, hisz az elég nagy baj lett volna. A rántásnak köszönhetően huppant is egyet lábaival, majd érezte hogy valaminek lágyan nekicsapódik. A barlang sötétje nem igazán engedte hogy lásson benne, ezt tudta is jól. Talán pont ezért nem foglalkozott azzal, hogy milyen veszélyeket vagy épp menedéket rejthet mélyében. Figyelmesen hallgatta végig a sötét elf szavait, sőt, eléggé meg is lepődött. Sosem gondolta volna hogy még léteznek rabszolga hajcsárok. De ezek szerint a törvény talán nem is tiltja. De lehet az is hogy igen, hisz a törvény szerint a tolvajok sem "létezhetnek", holott mégis vannak. Sőt, Shadhon az életekkel kereskedik, majdnem ugyan az szerinte, bár ezt inkább nem vonta hangosan kérdőre vagy nem is hozta szóba. Nem akarta őt jobban hergelni, még a végén őt is eladja nekik.
- Hivatalosan létezhetnek rabszolgahajcsárok? Vagy talán az olyan mint a kalózok és min?
Kérdezte meg halkan, mivel tény hogy ez a dolog roppantul érdekelte. Az sem zavarta hogy Shadhon már a sebét ápolta és a kötszerrel "vacakolt". Igencsak nehéz volt a lány arcát bekötni, mivel rengeteg kérdése volt, főleg hogy most a sötét elf még a múltjából is elárult neki egy-két dolgot. Hiba volt... Lehet hogy a sebe ez miatt nehezen fog gyógyulni, ha egyáltalán, de számára mindig is az olykori felesleges duma volt a legfontosabb, mint saját egészsége vagy biztonsága. Néha szinte hihetetlen hogy nagy szájának köszönhetően még egyáltalán él, nem még hogy sikeres tolvaj.
- Miért mit csináltál hogy a saját testvéred üldöz? Engem a másik kontinensen köröznek így viszonylag engem is üldöznek. Csak nem tudom hogy egyes...
Szavai egyre jobban tompulnak, ahogy Shadhon köti neki a sebet és egyre jobban  mormogásba ment át. Nem lehetett tudni hogy még mi mindent beszélt neki, de elég hosszas idő után maradt csendben. Lehet pont ilyenkor fogta fel hogy a dünnyögését már nem lehet érteni. Végre csendben maradt, szinte hihetetlen hogy a beszédje után is a kötés tökéletesen arcán maradt. Vagy lehet Shadhon ilyen ügyes ami a sebek ellátását illeti. Felnézett rá csendben nagy kék szemeivel. Látni lehetett rajta azt a gyermeki szerencsétlenséget, hogy most fogta fel, nem beszélhet, hisz akkor sebe valóban nem fog begyógyulni. Nagyon lehet ám gyanítani, hogy a felesleges pofázást még egyszer bizony befogja hozni, ha leveszik róla a kötést. Megtapogatta magát, hogy tudja hol mindenhol van a kötés, mivel számára nem elég azt érezni. Egyszerű kíváncsiság. Most, hogy nem beszélhet, szemeivel végre végigpásztáz a sötét barlang mélyében. Sosem kedvelte az ilyen helyeket. Nyirkosak, hidegek és sötétek számára. Viszont valami azonnal szemébe esett valami. Két szempár. Számára idegen, félelmetes szempár, melyek őket figyelték. Figyelték és morgott. Szíve nagyot dobbant, hirtelen arra gondolt, hogy egy újabb ragadozó, melynek barlangjába merészkedtek s most ez miatt meg támadja őket. Semmi kedve nem volt harcolni, főleg hogy a szempárokból ítélve, egy viszonylag nagy lényről lehetett szó. Ahogy kijjebb lépett, észre is vette hogy ez bizony egy nagy termetű farkas.  Farkas... De itt? Ezeken a helyeken? Még ő is, mint városi "gyerek" tudta, hogy azok erdőkben, hegyekben élnek, és nem sivatagokban. El is lépett, tett pár óvatos lépést Shadhon felé, majd felnézve rá inkább a férfi mögé rejtőzve. Igen, olykor előjön belőle az ilyesmi, akkor is ha viszonylag megtudná magát védeni, sőt, el is tudna tűnni ebből a világból. Figyelte a farkast, látta rajta, inkább fenyeget, nem támad, hogy saját magát védje, hisz ha valóban ellenséges szándékai lennének, már rég megtámadta volna őket.

[Daren Shadhon]

-Nem igazából nem léteznek, csak ijesztgetni próbállak...- Mondta ismételten ironizálva, remélhetőleg immár utoljára, hála a kötésnek. Szabályosan fellélegzett mikor már a mormogását is csak alig lehetett hallani, ami egy ilyen szájtépő esetén komoly előrelépést jelent, s nem utolsó sorban kellemes létet biztosított Shadhonnak, akit az utolsó kérdése azért kicsit mégiscsak megérintette valamennyire.
-Hmmm... Hogy is fogalmazzak? Áh megvan! Kinyírtam a családját, őt magát meg börtönbe, és talán kivégzésre is ítéltem. Remélem kielégítő válasz volt, mert több ilyet nem kapsz.-
És valóban, maga se értette miért árult el máris ennyit magáról. Valószínűleg mert sikerült a félszerzetnek kihoznia őt a sodrából, bár ezt akkor sem ismerte volna el, ha halállal fenyegetik. Utálja bevallani a hibáit, bár ettől függetlenül igyekszik kijavítani, vagy ellensúlyozni valahogy, persze néha sikertelenül. Senki sem lehet teljesen tökéletes, ő se ért nagyon máshoz a gyilkoláson és az ehhez hasonló dolgokon kívül, de nem is nagyon kell neki, hisz szinte gyerekkorától űzi a szakmát. Hírneve szerint nagyon jó is benne, noha ezt ő nem hiszi el, ugyanis szinte az összes megbízásában vétett legalább egy hibát, ami alapján megtalálhatták volna, csak épp a kivizsgálók lustaságának, avagy hozzá nem értésének köszönhetően eddig megúszta a lebukást és a börtönt. Ez itt se volt másképp, noha most nem a börtön, hanem csak szimplán az élete forgott kockán egy nagyra nőtt farkas okán. Teljesen logikátlan, hogy itt legyen egy farkas, legalábbis ez volt az első ami feltűnt neki, a másik pedig, hogy egyedül volt, ami szintén lehetetlen egy természetes farkas esetén ráadásul nem is támadott, csak morgott ott magának.
-Amíg nem támad ne foglalkozz vele, ha meg mégis támad akkor öld meg és kész. Remélhetőleg ha nem foglalkozunk vele majd ő se fog. Azért tartsd szemmel, úgy biztos nem fog meglepni.-
Osztotta ismét az észt, de joggal, ugyanis ritka az a tolvaj aki ilyenkor is higgadt tud maradni. Ezért nem is szerette azt az életmódot. Elég ha egyszer észreveszik és már lényegében halott, de legalábbis a kezének annyi. Így ugyanúgy tud lopakodni, és harcolni is tud mestereinek köszönhetően, bár előbbiben nem veszi fel a versenyt a legprofibb tolvajjal, és harcban sem győzi le a bajnokokat, de a kettőt kombinálva szinte, sőt nem is szinte, hanem mindenkit meg lehet ölni, pusztán a megfelelő alkalmat kell kivárni, és vége, mehet felvenni a fizetségét. A lehető legegyszerűbb megélhetési forma a világon, s mégis oly sokan gyűlölik ezt, és megvetik miatta. Csak mert nem tudják értékelni, hogy mire képes egy képzett gyilkos, általában megfelelő mennyiségű pénz, avagy netán ellenség híján. Persze azért vannak hátrányai is, legfőképp a különböző jótét lelkek, mint a rózsás lovagok. Őket követik az áldozat bosszúszomjas rokonai, esetleg társai, majd a konkurencia. A többi az már olyan kis mértékű fenyegetettség, hogy nem nagyon számít. Hát most is ez a kis méretű fenyegetés találta meg, hisz ahogy kilesett a barlang mélyéről valóban rabszolga kereskedőket pillantott meg, ahogy foglyaikat hajtották végig a pusztán valamelyik táboruk, talán egy város felé, hogy eladják őket jó pénzért. Valószínűleg ha megtalálják őket, akkor ők is a sorsukra jutnának, bár ha a barlangon belül maradnak, akkor le tudnák szűkíteni annyira a támadók létszámát, hogy legyen némi esélyük, feltéve hogy nincs íjuk. Bár ebben az esetben valahogy biztos rájuk lehetne még uszítani a farkast, csak sajnos nagyobb esély lenne arra, hogy előbb a párost támadja meg, de sose lehet tudni, hisz ahogy hitvallása is mondja, minden lehetséges. Az "utazók" gyors szemrevételezése után visszább kúszott, egészen a félszerzet mellé.
-Hát most már biztos vagyok benne, hogy azok, de legalábbis nagy eséllyel. Még egy ideig itt kell maradunk, úgyhogy barátkozz meg négylábú barátunkkal.-
Bök végül a farkas felé, s kivont karddal ugyan, de kényelembe helyezi magát az egyik fal mellett.

[N Fat Neut]

A sólyomrikoltás még háromszor hangzik fel, s igen tapasztalt fülre van szükség, hogy kihalható legyen, két különböző madár adta a hangot. Az utolsó elég távolinak tűnik, legalább is az elsőhöz mérve, de aztán nem marad más, csak a csend. A szél ugyan motoz, homokszemeket pakolgatva más helyre, mintha meg nem unható játéka lenne ez. Némileg erősödve valami zörgőt is hoz, a sivatag rózsáját, tövises, elhalt virágát, ami most riogatásként szánkázik végig a fényben úszó téren, hogy tovább zörögjön, mikor repedésbe szorulva megakadt. Levelek, vékony kéregréteg hámlik le róla. Aztán újra csend.

Nyomasztóan hosszúnak és irtózatosan lassúnak tűnik most az idő folyása, mert ha csak a bent lévők nem lépnek, ami persze igen bölcs dolog, akkor talán meg is úszhatják ezt a dolgot. Csendben vannak, nincs árulkodó nyomuk sem, a vihar mindent eltörölt, a szél sem felőlük, hanem feléjük fúj, így a kopók éles szimata sem neszelheti meg őket, az éles szemű sólymokat pedig nem látni és nem is hallani, minden bizonnyal visszahívták őket.

Saját szerencséjük érdekében, tehát mindent megtettek. A menedékbejárata viszont nem képes elrejtőzni, így az felkelti az érkezők figyelmét, az őrök hosszasan figyelik, de nem akarják megkockáztatni a behatolást. Semmi kedvük egy kis helyen meghalni, hiszen mik is szoktak ilyen helyeken tanyázni? Sivatagi kutyák, nagy ritkán a homok leghírhedtebb szörnyetegei a kowrak, akiknek semmi közük a kobrákhoz, de persze kígyók is előszeretettel meghúzódnak a forróság elől odabent, na meg nagy macskák.

Viszont a foglyok között akadt olyan, aki elérkezettnek látta az időt a szökésre és amint a legközelebb kerül a bejárathoz, cselekszik is. Beleharap a mellette baktató fogolyba, akinek fájdalomkiáltása a barlangba is tökéletesen behallatszik, a lánccsörgés is erőteljessé válik, aztán felbuzdul a tömeg, artikulálatlan kiáltásokkal ösztökélve egymást a szökésre és ezekben igen könnyű volt elkülöníteni az őrök fegyelmezett utasításait.
- Kapjátok el azt az átkozott rókát!

A rókát, aki saját lábaiban megbotolva bucskázik arra a helyre, ahol a hármas meglapult, vinnyog egyet, ahogy összeszedi magát. De rögtön rémület lesz rajta úrrá, kopott fénytelen bundájának szinte minden szála egyenként remeg, ezüstös szemei kerekre tágulva, megkövülten mered a két emberi alakra, s a harmadik sötétben rejtezőre.
- Ne .. ne bántsatok. – Rebegi, ahogy közelebb kúszik a sötéthez. Mielőtt elhordhatná magát a világosságról egy nyílvessző döfi át hátsó lábait, nem is mozdul a róka, a fájdalom és a kimerültség végleg a földhöz szegezi. De van újabb érkező is, méghozzá még egy négylábú, ami még jóval előbb megtorpan és hangos ugatásba kezd. Shoong megértheti, pontosa, gazdáit figyelmezteti, hogy vannak még itt és kint moraj is támad.

- Na, gyertek elő szépen! – Hallatszik kintről a jeges édesgetés, a kutya nem hátrált el, tehát nem vadállat. Ugyan, ahogy az eb szaglása átverekszi magát a vér szagán, megérzi a farkas jelenlétét is és ez már ad némi okot a távozásra. Viszont a kopó egyszerű szabály szerint él: teszi a dolgát és megetetik, vagy megfutamodik és akkor a legjobb esetben csak jól elverik. Így kitartóan csahol tovább, morgással egészítve ki, hogy a nála feltehetően nagyobb és vadabb állatott sakkban tartsa és persze a kétlábúakat is.
- Még mielőtt lemegy a nap! Vagy szeretnétek, ha kifüstölnénk titeket? HÓJ! Gyújtsatok tüzet!

A helyzet nem túl rózsás, vagy kimennek és nagy valószínűséggel kisebb harc árán, de fogságba esnek. Vagy az üreg hamar megtelik füsttel és akkor megfulladnak, avagy fél kábán kerülnek fogságba. Végül pedig, esetleg megpróbálhatják megtárgyalni a dolgot, még csak az előkészületei vannak meg a tűzgyújtásnak és a foglyok között sincs még teljes egészében rend.

[Shoong''Loahck'']

Mulattatóak, valahol igen komikus a helyzet, de nem most jött el az ideje, hogy kiderítsem hol. Nem fekszem már le, megtehetném, ilyen távolságról nincs fegyver, ami elől el ne tudnék ugrani és ez talán visszafelé is igaz. Bár farkas távolról és közelről ép oly veszélyes, hiszen csak karmok és fogak, ez minden fegyverem, de készen állnak, akár halált osztani is.
De mist már csak mosolyom véget villannak ki sötét ínyem mögül, komolyan ilyen egyszerűnek gondolja a helyzetet? Egy közönséges állat, akár sérülések árán is, de már halálra marta volna mindkettőjüket, tehát már túllépet az első akadályon. Nem sorol a közönséges állatok közé, legalább is a söételf, a kishölggyel kapcsolatban aggályaim vannak, de biztos elhatározások is. Őt nézem kettejük közül a legkönnyebben sebezhetőnek is, sebesült is, tökéletes préda hát, őt tartom ezért sakkban leginkább tekintettemmel. Hiszen a sötételf is gyengébb, ha védenie kell valakit és most egyenlőre úgy néz ki ez a helyzet.

A hangok nem szűnnek meg köröttünk, s míg gondolataim e kettő körül forogtak, odakintről új híreket hozott a szél, szaggal és hanggal telve. Eltűnik pillantásom zöldje a sötétben, lehunyom szemem, hogy elvesszek a szemek számára. Pedig már esz a méreg, hogy nem léptem időben, hogy nem rontottam ki, amint csitult a szél, lohadó erejével már elbántam volna. Talán még sem kívánom az alkimista társaságát? Hiszen így bizton a végzet kezére játszottam, abban a lukban önerőből talán szabadulni is képtelen és mi várja kint, perszelő homok, könnyű prédára éhes vadak, a láz mely csak erősödni és erősödni fog a tűző napon. Elhibáztam a lépéseim. Keseregni viszont nem fogok rajta, se hasznom, se érdekem nem fűz az emberhez.

Felkapom fejem, látom a lihegőt és várom az elf reakcióját, de talán amiért én nem ugrom ki, azért ő sem. A bejárat túl nyílt, a szökevény nyomában jöhet még valaki, vagy valami, eb helyet akár egy nyílvessző. Nem hat meg a ravaszdi könyörgése, ő sem tartozik hozzám, s ha egy vérből valók lennénk, akkor sem erednék segítségére. Egyszer meg már megjártam, mert könyörületet mutattam egy ordas felé. Felmordulok, ahogy a korcsa ugatásba kezd, szőröm borzolódik, égnek áll minden egyes száll. Sosem törtem vezérségre, sosem akartam én lenni az élen járó, kinek nyomdokaiban hívei minden rezdülést lesnek. De egy kutyától, az ember talpnyalójától elvárom a megadást, a feltétel nélküli tiszteletet.

Csattan az álkapcsom, nevetséges lenne ugatásnak nevezni, hiszen a hang torz, dühödt morgásba torkolló és előlépek. Felnézve a sötételfre, észrevehetően és félre nem érthetően bólintok felé és teszek még egy lépést, ha a korcsa nem hunyászkodik meg, nem hagyja abba a folyamatos ugatást, egyetlen gyors mozdulatba sűrítem az akaratom. Amivel egyenesen a förtelmes hangot kiadó torkába kapok, de visszarántva a menedékbe, éreztem roppanni légcsövét, nyakának csontocskáit és barátságos barna szemi is megfakulnak. Elengedem. Tisztában vagyok vele, hogy túl közel kerültem az elfhez és a hobbithoz, de talán nem fordul meg a fejükben, hogy ledöfjenek. Erről meggyőződöm, s ha irányomba nem tesznek semmit, felvonyítok, hosszan és természetellenesen hangosan. Lássuk a kintiek miként vonják le a következtetést, farkassal, vagy démonnal van dolguk, de hogy az utóbbinak nagyobb nyomatékot adjak, felélesztem a megnyugvó szelet, kísérteties hangokat csalva elő a repedésekből.

[Airie Von Nandori]

Arcán valóban a döbbenet ül ki tökéletesen, legalább is csak szemein látni, hisz arcát a kötés takarja. Elég szorosra sikeredett, így nagy valószínűséggel még akkor sem esne le, ha netán megszólalna. Kipróbálhatná, sőt, nagyon is morfondírozik ezen, de gazán nem szeretné bosszantani a sötét elfet, így inkább jónak látja csendben maradni. Tudta jól hogy a sötét elfek kegyetlenek, azaz nem tudta, csak úgy hallotta, de az hogy megölte saját családját és testvérét nyilván halálra ítélte kissé sokkolta és igazságtalannak is találta. A lány nem örülne semminek se jobban, mint egy igazi családnak. Kicserélné rá a világ összes csecsebecséjét. És ő pedig az igazi családját csak úgy lemészárolja. Lemészárolja... Nem akarta őt mindjárt így elítélni, hisz nem tudja az egésznek a hátterét. Kissé irónikusnak találta az egészet. Lassan a farkas felé pillant, kin látni, nem támad, csupán saját magát védi. Igazán nem örül annak, hogy fogságba jutottak. És egyáltalán nem tetszik neki az sem, hogy valószínűleg rabszolgahajcsárok kezére kerülnek. Nem, másodszor életében már nem. Igaz, otthagyhatná a társaságot, a barlang elég sötét ahhoz, hogy képességét felhasználja s eltűnjön, megvárva az éjszakát. Megtehetné. De nem teszi... Kardját óvatosan előhúzza, szeme sarkából még mindig a farkast figyeli. Elég nagy termetű. Sőt, kezét a tűzbe tenné azért, hogy képes lenne a farkas egy harapással talán nem hogy a torkát, de a fejét bekapni. Ha cirkuszban dolgozna még eléggé csábítónak is tűnne ezt kipróbálni. Óh, hogy Lork-al olykor ezzel a mutatvánnyal mennyi aranyat tudtak keresni! Keveset... Pont annyit hogy fél napra elegendő kaját tudjanak belőle venni. Manapság az emberek nem értékelik a cirkuszi mutatványokat. Halkan sóhajt fel, szinte alig halhatóan. Lélegzetét felfogta a fásli, kellemetlenül melegítette arcát. Úgyis elég meleg volt még ahhoz képes hogy hamarosan leszáll az éjszaka. Ahogy figyelte az eget, már csak két-három óra hiányzott hozzá. Hegyes fülét éles hangok és láncok csörgése ütötte meg. Legszívesebben kikukkantana a barlangból, hogy lássa mi is történik odalent, de nem merészkedik akár megmozdulni sem. A hangokból ítélve valaki szökni készül. Ostoba dolog. Ezt még ő is tudja... Itt sehol se lehet úgy elbújni, hogy teljes biztonságban legyen, hogy eltűnhessen. Hirtelen motoszkálásra, inkább futásra lett figyelmes. Egy róka. Egy vörös ravaszdi jelenik meg a barlang szájában, ki nyilván nem várta, hogy itt ráakad valakire. Nyöszörgő hangja, segítség kérését egy nyílvessző szakítja félbe. Elhanyatlik a földre, elhallgat talán örökre. Felnéz a sötét elfre, majd a farkasra, de nem tesznek semmit. Semmit... Szíve megszakad az állaton, de talán csak önző módon. Sajnálja, hogy ilyen sorsra jutott, hirtelen eszébe ötlött a vadállatok istene. Mi hogyha ez is egy próba? Már szinte kinézi belőle. Ha nem segítenek a rókán, talán ismét feldühödik és elátkozza őket. Hisz milyen gyakran látnak beszélő rókát? Nézi őt kicsit, majd úgy dönt nem hagyja ott. De hogy tud hozzáférkőzni az nélkül hogy a kintiek meglássák?  Ostoba kérdés... De még süt a nap. Elég nagy kockázat lenne... Nincs mit tenni. Mélyet sóhajt, s igyekszik nem habozni. Alaposan végigméri a terepet maga előtt. Hol milyen kavics vagy szikla van, hol fekszik  sötét elf, nehogy belé ütközzön. Megjegyezte alaposan. Lehunyja szemeit és összpontosít. Rég csinálta, igy eltartott egy apró ideig, mire teljesen eltűnt. Igen, teljesen eltűnt. Nem folyt bele az árnyakba, nem lett fakóbb, nem lett láthatatlan. Eltűnt ebből a világból. Testét nem lehetne megfogni, ő mégis képes gyilkolni a halandók világában. Veszélyes, mégis tökéletes képesség, mely azért hatalmas rizikóval jár mindig, főleg ha fényforrás van a közelben. Fényforrás... ebben a pillanatban a nap volt a gond. De szemét becsukva tartja, így addig a pár másodpercig nem lesz gond. Remélhetőleg. Négykézlábra állva tapogatódzott előre vakon. Megérezte a köveket, Shadhon cipőjét. Közel van. Mikor ujjai megérintették a róka bundáját, mohón kulcsolta össze s beljebb húzta. Ezzel a róka viszont nem vált láthatatlanná. Csak látni lehetett ahogy valami húzza... Érezte ahogy teste kezd gyengülni. Sőt, már lihegett is. Beljebb rántotta a rókát, mely karjaiban landolt. Ülve ismét teste látható volt. Teljesen látható és fogható. Felnézett s észre vette hogy alig pár miliméterre ül a farkastól, melynek bundája lágyan csiklandozta nyakát. Kezében a rókát tartva már azt is észrevette, épp időben húzódott el onnan, hisz egy kutya merészkedett a barlang elé. Csaholt vadul, figyelmeztetően. Most már biztos tudni fogják, valakik vagy valami van itt. Ahogy elnézi a farkas egyáltalán nem tétlenkedik. Azonnal nekiugrik a kutyának, végre elhallgattatva őt. Viszont nagyon nem tetszik neki az, hogy ki akarják őket onnan füstölni. A farkas furcsa dolgot tett. Kísérteties hangokat csalt elő torkából. Hátborzongató volt az egész. Talán, remélhetőleg azt fogják hinni, a rókát valami nagy állat húzta be, szint úgy mint a kutyát, tápláléknak használva. Csak remélni tudta hogy ez a kis csalafinta játszma elüldözi a rabszolgahajcsárokat...

[Daren Shadhon]

Amint észrevette a rókát rögtön rá is szegezte számszeríját. Ilyen helyzetekben ez már önkéntelen reflex, még ha most nem is lőtte le a rókát. Fölöslegesnek találta, hisz túl gyenge volt, hogy bármit lehessen tenni akár érte, akár ellene, és hamarosan már úgyis érkezett a vessző odakintről. Nem tudta, hogy mi fog következni, s bár sok mindenre számított, arra nem, hogy valami a lábának ütközik, valami amit nem lát, s vélhetően ugyanez a valami elkezdi befelé húzni a rókát. Pár másodperc múlva rájött, hogy a félszerzet volt az, de nem tudta összekötni a gondolatokat a fejében, amik leginkább most akörül forogtak, hogy hogy a fenébe vált láthatatlanná. ~Lényegtelen! Majd megtudom tőle ha túléljük. HA túléljük...~  Nyomatékosította magában, hogy inkább az ellenfeleivel kéne törődni, főként azért is, mert előkerült egy kutya is, ami zavaróan jelezni kezdte gazdái felé a jelenlétüket. Rögtön célba is vette, de a farkas gyorsabb volt, s elsuhanva mindkettejük mellett ki is végezte a kutyát. Természetesen meglepte ezzel, hisz egy normális farkas előbb őket támadta volna meg már jóval ezelőtt. Fel is merült benne, hogy ez nem egyszerű farkas, de nem nagyon akarta elhinni, ugyanis ebben az esetben nagyobb bajban lennének mint szeretné. Sajnos viszont erre adott bizonyítékot a kísérteties vonyítás, s a hirtelen, semmiből feltámadó erősebb szél. De nincs idő ezzel most foglalkoznia. Terv kell, hogy túlélhessék. A róka csak útban lenne, így odamegy a lányhoz, s előhúz a csizmájából egy kést. ~Shion ha emiatt is bosszús leszel...~
-Csak szenved és már nem lehet neki segíteni, jobb lesz ez így.- Súgja a tolvaj fülébe, majd ahogy befejezi, egy gyors mozdulattal elvágja az állat torkát. -Requiescat in pace.- Mormolja az orra alatt, ahogy leteszi a fal tövébe egy kő mögé, s ő is leül a félszerzet mellé. Behunyja szemét és mély levegőt vesz. Koncentrálnia kell, de még így se biztos, hogy ki tudja következtetni ellenfelei lépését. ~Nem egyszerű róka volt ez, s lehet, hogy a farkast is kiszemelték prédának, főleg hogy megölte a kutyát is, és valahogy pótolni kell a vörös elvesztését. Az is lehet, hogy megijednek tőle, de ha sokan vannak, és erős a vezetőjük elég kis esély van rá. Tárgyalásra már esélyünk sincs. Nagyon úgy áll a dolog, hogy harc lesz. Az íjászuk, ha csak egy van az jó, de így is elég pontos ahhoz, hogy meglője valamelyiküket, bár ha nem állnak útba sokan meglőheti őt, s még ha nem is hal bele, a méreg elintézi, hogy ne legyen használható. De még így is, a pontos létszám, és a négylábú erejének tudta nélkül képtelenség megjósolni. Még akkor is, ha csak barbár, fegyelmezetlen harcosok, nagyon kemény csata lenne, ha pedig szervezettek, akkor jószerivel esélyük sincs, de legalábbis nagyon kevés.~ Nagyon nem örült a körülményeknek. Előszedett egy kis üvegcsét, minek tartalmát egy rongy segítségével felvitte mindkét kardjára. Olcsó trükk, de hasznos, és eredményes, főleg hogy másodperceken belül hat, s még ha nem is öl, de bizonyos szinten kábít, ami a hasznukra válhat. Lehet, hogy fölösleges így felkészülnie, de mindig is szeretett felkészülni minden eshetőségre, ennélfogva még istenéhez is szólt, amit azért nem ritkán tesz meg, de eddig mindig segített, mikor szorult helyzetben volt.
-Hatalmas Uruhan kérlek add, hogy ellenfelem legyőzessék pengéim által, dicsőséget hozva Rád, s mindannyiunkra.- Mormogta könyörgését népének ősi nyelvén, remélve hogy meghallgatásra talál egyetlen uránál.