Shivente

[Shivente]

NÉV: Shivente
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Sh’vri
BECENEVEK: Shív
NEM: Nőstény
KOR: 210 év
FAJ: Sárkány,  Természet Népe
ALFAJ: Folyami napsárkány (vízisárkány faj)

JELLEM: Néha zavarba ejtően barátságos, incselkedő és közvetlen, emberi. Ennek ellenére nehezen alakul ki benne bizalom – amilyen könnyedén belekarol valakibe, úgy engedi el egy szó nélkül, de akiben megbízik, ahhoz feltétlen hűség köti. Állhatatos, szeszélyes és játékos kedvű, visszabeszélős, sok önérzet lakozik benne, és nem utolsósorban tudásszomj. Nem szereti, ha parancsolgatnak neki, saját szabályokat alkot magának az életre vonatkozóan. Mióta Samayo mellette van, egyszerre komolyodott meg és zöldült ki a füle. Azelőtt is volt benne valami szertelenség, de igazán csak hasonlatos tulajdonságok birtokában lévő társnője csíráztatta ki benne ezeket. Másfelől anyáskodó, felelősségteljes természete alakult ki, míg a démonkölyökből ifjú hölgyemény nem lett, belőle pedig nagykorú szárnyas hüllő évszázados ismeretségük során.

Shiv javíthatatlan kleptomániával küzd, de ezt fajtája sajátsága. Minden megragadja a figyelmét, ami csillog vagy fénylik, és onnantól ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy megszerezze. Általában véve is jellemző rá, hogy a végsőkig küzd azért, amit elhatározott, és olyankor semmi sem szent számára azon kívül, ami személyesen fontos. Se emberi, se természeti törvények, és elvek. Áthágásuk nélkül a saját (ön)törvényeit vetné tűzre.

MINDIG: napfény, szabadság, csillogás, Samayo, gyűjtögetés, tapasztalni, játszani, alkotni, vadászni, mindent másképp csinálni, magánszféra

SOHA: nem feledni, engedelmeskedni, megfelelni, egyedül, szerelem, mindennemű kötöttség
TITOK: minden, ami a táskája legmélyén zörög
FÉLELEM: az elmúlástól, a veszteségektől, a tűztől

KÜLLEM: valószínűsége majdnem kilenc a tízhez, hogy ifjú hölgy alakjában látod megjelenni. Korát ránézésre legfeljebb 19-20 évre tennéd, de ha rád pillant, és azt általában csak igen gondosan megválogatott pillanatokban, és futólag teszi, tetten érhetsz még pár száz évet a hibátlan kör alakú pupillák mélyén. Sárkányságáról, vagy legalábbis a benne rejlő emberfelettiről legfeljebb ez árulkodhat az avatatlan szemeknek. Ami még különös lehet benne, az haja és írisze aranya. Járás közben fürtjei a térdhajlatát verdesik, és úgy hullanak alá, mint az olvadt arany, érintésre pedig olyan lágy, mint a víz, mégis, akár a legélesebb pengével is kihívás lenne lemetszeni belőlük. Ha pedig mégis sikerül, a hajszál idővel szétporlad, hiszen nem más, mint egy sokáig tökéletesített álca függeléke. Néha azonban valódi ismertetőjegyeit is magán viseli, ha éppen olyan a kedve, vagy érdekében áll, hogy felismerjék – egy pár csavart szarv, egy pár szárny, pikkely, karom, vagy hasított szembogár. Emberi testmagassága alig haladja meg a 170 centimétert, testalkatára talán az erőteljes lenne a legjobb kifejezés. Mozgásában keveredik a ragadozó elegancia és a hanyagság, ami miatt kissé különc, a természet lágy öléről odapottyant amazonalkatként tűnik fel. Imádja az emberi test multifunkcióját: játszadozik az ujjaival, mimikája gyakran változó és kifejező, de nyitott természetének és könnyen változó lelkiállapotának is betudható ez – ha mosolyog, akkor teljes szívből, ha unott, arckifejezése megszégyeníti a legkopárabb sivatagot is. Ha elkapod egy grimaszát, rájössz, azelőtt fogalmad se volt róla, hogy mennyiféle dolgot lehet művelni egy emberi arccal.

Sárkányként, meg kell hagyni, pompás látványt tud nyújtani, főleg ha a nap éppen ráveti sugarait, és pikkelyei fényben játszanak. Minden esetlenség nélkül, az úszás kecsességével mozog vízben, szárazföldön és levegőben is. Nincs kopoltyúja, de orrlyukait zárni tudja, és akár 10-20 percig is bírja a víz alatt, mivel hatalmas tüdeje van, még testének térfogatához mérten is, viszont ha nem akar a vízfelszínen maradni, kénytelen csökkenteni az arányt. Ujjait vastag hártya köti össze, szárnyai úszás közben pedig áramvonalasan simulnak testéhez, és ezt repülés közben is felhasználja a gyors süllyedéshez. Körülbelül 4 méterrel magasodik a talaj fölé, hosszában pedig 12 méter, amelynek csaknem felét nyaka és farka teszi ki.

ISMERTETŐJEGY: arcjátéka, enyhén hajlott testtartása, egy apró láncszemekből fűzött karkötő, ami kéztőtől könyökig fut fel, közel kétszáz éve viseli

TERMÉSZETFELETTI:
- mint általában minden sárkány, alakváltó, és ezt a képességét napi szinten gyakorolja – emberi megjelenését odáig fejlesztette, hogy legfeljebb fajtársai avatott szeme tudná leleplezni
- víz elementár mágia - körülötte a vízhez kapcsolódó időjárási jelenségek követik hangulatváltozásait (pl. ha szomorú, könnyezik vele az ég is), de visszafelé az időjárás is képes befolyásolni az ő kedélyét, vizet köpni fizikai feltételek hiányában nem tud
- elmepajzs – azóta gyakorolja, hogy egy neki kedves, de rendkívüli módon kíváncsi és gondolatokban jól olvasó bajtársra tett szert, aki azóta is olyan kemény próbáknak veti alá, hogy belefájdul a feje
- emberi alakban fizikai ereje felülmúlja egy emberét, valamint gyorsabb is, vad terepen rendkívül jól mozog és tájékozódik
- megérti az állatokat, kommunikál velük a maga módján

ELŐTÖRTÉNET: 
Házisárkány. A legtöbbeknek erről a szóról egy házsártos, öregecske, elviselhetetlen asszony/feleség jut az eszébe, aki elől legszívesebben bárki leköltözne a pokol legmélyebb bugyraiba, mert még az is elviselhetőbb lenne. Vagy… ő maga küldené a kellemetlen nőszemélyt egy még nála is kellemetlenebb éghajlatra. Magam is házisárkány voltam, de kicsit másmilyen. Szépítetlenül megfogalmazva: udvarban tartott, becézgetett, vagy éppen a megunt vén kacatokhoz hasonló sorsa jutott házikedvenc, de leginkább státuszjelvény. Mert csak a főurak tehették meg, és közülük se mindenki, hogy sárkányt tartsanak az udvarukban, bizony ám. Hajdani gazdám, Edgar Gaveth várgróf gyakran fogadott hozzá hasonlóan előkelő vendégeket, és ilyenkor különösen kijárt nekem a figyelem és a csodálat. Sárkánysüldő voltam még csak, talán ha tizennégy esztendős, úgy hoztak az udvarba, miután első gazdám eladott engem. Ember nevelt fel, így jóindulatú voltam és „kezes” mindenkivel szemben, ahogy akkor mondták rám, és én eleget is tettem ezen jelzőknek, hiszen a sárkányi öntudat még csak ezután kezdett ébredezni bennem.
Ahogy az a lovaknak a karámban, a szakácsnak a konyhában, nekem is megvolt a saját helyem és rendeltetésem az udvarban – kezdetben a legsoványabb várfal tövében tartottak láncon, hogy törékenységének jelenlétem erőt kölcsönözzön, a művészi igényekkel bíró várgróf azonban nem ismerte fel, hogy túl erős a kontraszt – hogy erre figyelmét felhívjam, a várfalat félig ledöntöttem. Ezt követően egy sárkánybiztos részre kerültem, ráadásul a főkapu közelébe, így a magasságosok birkanyája rögtön velem találta szemben magát, ha vendégségbe érkezett. Ilyenkor mindig láttam, ahogy a várgróf, és mindenki szemében pikkelyeim színevesztett aranya hirtelen fényleni kezd, mint a pénzérem. Nem értettem. Tekintetem inkább elfordítottam róluk, a szabad eget kémleltem, a tejfehér felhőket, és irigyelni kezdtem olykor-olykor elrepülő testvéreimet, vad és betöretlen, szárnyaló voltukat. Mi olyan impozáns, mi olyan értékes egy szabadságától megfosztott, láncot csörgető, magamfajta teremtményben? Szerintem inkább szomorú… legalábbis szörnyen, de szörnyen unalmas. Akkor és ott ezt csak én láttam így. Próbáltam felérni képzeletemmel, milyen lehet odafent, bukfencet vetni és velük incselkedni a szabad ég alatt. Még elpuhult házisárkány létem ellenére is tekintélyes testi erővel bírtam, repülhettem volna. A láncokat úgy szakíthattam volna el, mint ujjak a cérnát. Nem is mindig tartottak fogva, mozoghattam, járhattam-keltem, mivel magaviseletemre nem lehetetett panasz azon kívül, hogy néha nem voltam tisztában a saját méreteimmel.
De egy acélnál erősebb lánc ennek ellenére is ott tartott, vissza attól, hogy szárnyaimat szétcsapjam, és a levegőbe lökjem magam, majd egyszer és mindenkorra magam mögött hagyjam azt a száztornyú, hencegő kastélyt: volt ott egy barátom. Serena, a várgróf középső lánya, az egyetlen, aki minden fénytelen pikkely és szürkén csillogó lánckarika ellenére is be tudta aranyozni napjaimat. Együtt fedeztük fel a hatalmas birtokot, futottunk virágról virágra lebbenő citromlepkék után, de legtöbbször ő kergetett engem, miközben a fűben loholtam, és néha a levegőbe is felemelkedtem. Legtöbbet a közeli kis tóhoz jártunk le, ahol vízimutatványokkal szórakoztattam őt.
Soha nem engedték meg, hogy kis barátnőm a hátamra üljön, és én is féltettem. Mindig törékeny, és gyenge teremtés volt, aki a legkisebb téli hidegben, a legvastagabb medveprémbe bugyolálva is képes volt megfázni. Ha beteg volt, sosem hagytam el tornya ablakát, és a simára csiszolt kőfalat folyton eső áztatta. Aztán az egyik napon már nem hajolt ki soha többet az ablakon, hogy örömtől rózsás arccal, csilingelően kinevessen rám az ablakon "Ragyogtasd fel a napot Shiv, mert így nem jönnek elő a citromlepkék!" Az egyetlen, örömmel és büszkén viselt láncom örökre elszakadt, és onnantól a többi húzását már nem is éreztem.
Szabadnak lenni nem volt olyan mámoros, mint ahogy azt először képzeltem. Magányos voltam, főleg Serena emlékétől kísérve, akivel fogadalmat tettünk, hogy együtt szökünk meg, miután a szomszédos birtok viszzataszító, sasorrú ura megkérte a kezét. Megpróbáltam más sárkányok társaságát keresni, de közöttük sem találtam otthonra. A szemükben csak annyi voltam, mint farkas számára a kutya, megvetettek múltamért. Már a pillantásom, naív közvetlenségem elárulta nekik, hogy nem szabadon nevelkedtem, ahogy ők, a legtöbbjük ráadásul nemhogy farkas, de magányos is jobb szeretett lenni. Felcsaptam hát kalandornak. Tapasztalatra tettem szert, ahogy magamban vándoroltam Arwat Awanor vidékein és azon túl, néha még tengereket is átrepültem, csak hogy új dolgokat ismerhessek meg. Minél több mindent láttam, annál jobban hajtott a kalandvágy, és hiába hagytam magam mögött a gyűlölt otthont, hiányoztak az emberek. Megszoktam, megszerettem őket a magam módján. Fül és szemtanúja, részese voltam az egymás háta mögött folytatott beszélgetéseiknek, törekvéseiknek, illúzióiknak, fajuk minden jellemző vonásának, de olykor felvillanó erényeiknek is. Szántam őket, de csodáltam is. Kicsiny termetükkel, ügyes kezeikkel és furfangjukkal csodákat tudtak művelni. Írni, olvasni, kardot forgatni, szőni, fonni, faragni. Sokszor figyeltem távolból a mesteremberek munkáját, a lovon utazó vándorokat és kardforgatókat. Sárkányként, ormótlan mancsaimmal és méreteimmel ezekre én sosem lehettem képes. Aztán egy napon rájöttem, hogy a legegyszerűbb, ha magam is emberré válok. A sárkánytársadalom kivethet, de nekik nem hagyom! Köztük hasznossá tehetem magam, és talán olyat is találok majd, aki szívemhez közel áll.
Elsőként a mágia rejtelmeibe ástam bele magam, amelynek során nem csak a víz nyelvét tanultam meg a legutolsó betűig, de az alakváltás praktikáját is tökéletesre fejlesztettem. Nem volt azonban elég testet ölteni. Meg kellett tanulnom, milyen a sárkány, ha éppen ember. Milyen teljességgel közéjük olvadni, hogy végül már meg se tudjanak különböztetni saját fajtájuktól, a szempillám rebbenése se áruljon el. Mi értelme volt mindennek? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy először éreztem a szabadságot duruzsolni a fülemben, mikor a szél fújt, és újabb ösvényekre bukkantam az élet erdejében.

~

Aztán bekövetkezett az, amire talán csak a legbölcsebbek számítottak előre – a világ megváltozott. Persze, a világ mindig változásban van, hogyan is lehetne máshogy, de most olyan iramban tette ezt, hogy azt előbb-utóbb mindenki észrevehette. Ha gyakorta pillantasz bele a tükörbe, hogy vizsgálódj, aligha emlékszel vissza arra a képmásra, ami egy héttel ezelőtt még te voltál. Nem tűnnek fel az apró különbségek, változások, amik lelkedben lezajlottak és végül vonásaidra örökre kiültek. Így van ez a körülötted lévő világgal: látod minden nap, hát nem fáradsz a részletek keresésével, de észre se veszed, és az idő szekere meglódul, mélyebb nyomot hagy maga után az anyaföldben, mint valaha. Ha lenézel, már keresés nélkül is megtalálod a bizonyítékát. Ugyanaz a táj, de mégis idegen. Ugyanaz a szó, de mégis más ízt hagy a szádban. Ez nem feltétlenül rossz. Mert ahol valami elmúlik, ott valami elkezdődik. Velem is így volt ez. Elvesztettem egy kedves lelket, de találtam egy másikat. Nem helyette, csupán utána. Amikor az elemek fellázadtak, akkor együtt rejtőztünk el mindent felemésztő haragjuk elől, és figyeltük a csodát. Egy világ elmúlt, és most itt az ideje, hogy bejárjunk egy újat, melynek felfedezetlen titkai talán éppen előttünk, vagy bennünk fedik fel magukat…

FELSZERELÉS: 
pikkelyes vért, egy acélpenge és a tokja, bársonyköpeny, egy pár csizma, egy vállára vethető kisebb méretű zsák, aminek tartalma változó és egy bugyelláris

EGYÉB MEGJEGYZÉS: A "Sh'vri" emberek számára nehezen kiejthető sárkánynév, gyakran ezt hasztnálja bemutatkozáskor, ha élcelődni akar.