Samayo Tamashi

[Samayo]

Nesztelen gyűrik meg lépteim a kormos szőnyeget. Láthatatlan csillagot kerget lelkem, testem pedig szolgaként hajbókol akarata előtt, követi. Lassan haladok, mezítelen talpam épp csak súrolja a padlót. Szemeim résnyire nyitva, nem akarok többet látni a kelleténél. Ócska hely, állott szagú, törött és romos: a múltam.

NÉV: Samayo Tamashi
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: kölyök, de mindenki úgy hívja, ahogy akarja
BECENEVEK: Yo
NEM: Nő
KOR: 140 körül, kinézetre 17
FAJ: Démonlelkű: félvér
ALFAJ: kevert vérű; adra és egy kallic gyermeke

JELLEM: Gyermeki fátyolba bújtatta reményvesztett lelkét. Csitította, pátyolgatta, elkényeztette és minduntalan elhitette vele, hogy lesz még szebb, jobb nap, kellemesebb holnap. De a köpeny törékeny  burokká lett, megrepedt. A réseken pedig szivárogni látszik a rejtett fájdalom, a képlékeny téboly.
Régi jelleme mára már álarc, ami mögött mérhetetlen keserv, megvetés, gyötrelem hasítja. Naivsága enyhe paranoiába csapott át. Gyermekisége, pedig fájó számítás lett.
Egy- egy rosszabb napján, az egyik pillanatban még vidáman mosolyog rád, a másikban kést szorít a nyakadhoz és mire feleszmélnél és felfognád, mi történt, már lelkesen magyaráz valami badarságot és te minden képtelen szavát habozás nélkül el kívánod hinni. Magával ragad, ahogy duruzsol, és még ha el is szeretnéd lökni magadtól, lesz egy részed, ami hevesen tiltakozik, hogy elengedd, lesz valami benned, ami örökké melletted szeretné tudni a cserfes gyermeket.

Ha már véletlenszerű dolgokról beszélünk, el ne felejtsd, hogy gyengének titulálni őt halálos bűn. Remek
humorérzéke csak még inkább ártatlanná formálja őt. Rajong a nevetésért, mások trillás kacajáért.
Van, hogy rengeteget képes beszélni, máskor pedig napokig egy szót sem lehet kihúzni belőle. Mindig mosolyog, még legmélyebb fájdalmában sem maradhat el bájos vigyora. Egy felhúzott ébresztőórára is hasonlít. Addig csörög, amíg le nem csapja valaki. Ám mégis megfontolandó kezet emelni rá, hisz (olyan törékenynek tűnik) vérszomjasan reagál minden ellenséges mozdulatra.
Makacsul kitart az igaza mellett, nem enged másoknak, még ha teljesen és egyértelműen nyilvánvaló is, hogy mennyire kicsavart világnézettel rendelkezik. Nem hallgat más szavára, nem tesz szívességeket, nem követ parancsokat, nem tűr megalázó helyzetekben. Dacol. Megrögzötten csökönyös minden téren.

De vajon ez az igazi ő?

MINDIG:
 ¤ bátyja
 ¤ illúzió
 ¤ mosoly
 ¤ álarc
 ¤ büszkeség
 ¤ élet
 ¤ ragaszkodás (Shiventéhez)
 ¤ szárnyak, tollak
 ¤ repülés
 ¤ (elérhetetlen) álmok
 ¤ dac
 ¤ (látszólagos) könnyedség, életöröm
 ¤ magasság
 ¤ trükkök
 ¤ kötéltánc
 ¤ más tulajdonának önkényes, titokban történő elkobzása

SOHA:
 ¤ halál
 ¤ fájdalom
 ¤ gyengeség
 ¤ ha nőnek nevezik (kapcsolódva a gyengeséghez)
 ¤ vak hit
 ¤ igazságtalanság
 ¤ vér
 ¤ valaki, valami elvesztése
 ¤ kudarc
 ¤ sértés
 ¤ csalódás
 ¤ tehetetlenség
 ¤ sajnálat, önsajnálat
 ¤ lebukás
 ¤ magány

TITOK: betegsége, családja és múltja, avagy mindenféle olyan, ami esetlegesen gyengének mutatná
FÉLELEM: halál, hevesebb fájdalom, magány

KÜLLEM: Halványan megcsillanó bőre kiemeli tökéletes vágású arcvonalát, amely kimondottan nőies vonásokkal rendelkezik. Ajkai egészen fakón sejlenek. Tekintete világos, hószínű tengerébe hideg-zöld árnyak vegyülnek. Hófehér tincsei bokáját takarják, általában összefonva, felkontyolva hordja. Akárhogy is igyekszik eltüntetni őket, vonásairól és alakjáról nőiesség sugárzik, valamint olykor túlzott, beteges sápadtság.

Bőre finom tapintású. Teste ívelt, mégis törékeny porcelánnak tűnhet. Öltözéke változatos, általában kényelmes ruhákat hord. A kallicok szépsége napról napra teljesebben mutatkozik meg rajta, viszont halmozottan gyenge testének állapota is egyre romlik egy- egy roham alkalmával. Szeret mezítláb mászkálni.

ISMERTETŐJEGY: a hátán szárnyai csonkja; hófehér, hosszú haja; halovány szemei

TERMÉSZETFELETTI:
Hosszú, kemény évek múltak el, és ha gyümölcsnek mondható, hogy kezeibe vette a mágiát - ez természetesen kicsit túlzás- akkor termést hoztak az esztendők:
 
 ¤könnyűszerrel védetlen kobakokba mászhat, de általában csak Shiv gondolatait igyekszik csépeli, és áttörni a sárkány védelmét
 
 ¤az emlékekkel hadilábon áll, hisz azok még mindig véletlenszerűen támadnak és csak, nagy ritkán képes irányítani ennek kimenetelét

 ¤telepatikus képességeit szívesen gyakorolja, szeret megszólalni gondolatban

 ¤előfordulhat, hogy véletlenül egy beszélgetés közben szavak helyett gondolatokkal válaszol

 ¤képes egy egészen erős pajzsot létrehozni elméje köré, ez főleg akkortájt fordulhat elő, amikor ki kívánja zárni a külvilágot
 
 ¤különleges, magával ragadó légkört tud teremteni
 
 ¤nem képes valósággá váltani semmit
  ¤illúzió terén az impressario szintet üti meg egy kis túlzással
   ¤saját magán képes használni, így amíg lelkileg stabil, addig olyannak tűnik, amilyennek látszani kíván (betegsége jeleinek eltüntetése, egy látszólagos személyiség fenntartása)

 ¤Ékszerdémon feléről, nem örökölt semmiféle mágikus képességet

ELŐTÖRTÉNET:

Halhatatlannak lenni nem azt jelenti, hogy nem érhet a vég jeges karma, hogy nem téphet szét, szabdalhat fel, majd összemorzsolódva nem emészthet el. Nem is azt, hogy nem fáj, ha lelkedben tőrt forgatnak, és azt sem, hogy szíved felőrölt darabjai nem sajdulnak milliószor fel újra, s végül még egyszer utoljára; örökre. Egyszer úgy is elvész minden, ami valaha volt. Új formát ölt a vég; fehér kesztyűs angyalként vagy a legmélyebb poklok gyilkosaként, egyszer úgy is eljön érted, értem, értünk.

Bátyám. Rólad álmodom. Minden éjjel. Veled. Sosem tudlak, nem engedhetlek el. Hiányod sem múlik soha. Veled álmodtam, újra. Emlékszem rád. Minden finom vonásodra, hangod tiszta csengésére, bőröd selymességére, lelked gyémántos ragyogására, rád.

Olyan voltál, mint hópehely a forróságban; oda nem illő, hófehér, különc, mégis egyedülállóan elbűvölő. Egymagad voltál a tömör igazság és valószerű valótlanság. Jeges, hamvas, alabástrom álarcod mögött, velejedig fagyos volt belső lényed is. Elfogyóban lévő türkiz köd szőtte lelked köpenyét, hogy zúzmara lehess egy szép, tüzes, nyári estén.
Hűs modorod, cinikus iróniával átitatott, kaján szavaid mindenkit eltaszítottak mellőled, s te űzött vadként menekültél szarkazmusod oldalán- mégsem tűnt fel senkinek, mily gyorsan szaladsz egymagad a végtelen elhagyatottság felé. Sosem adtál hangot magányodnak, talán nem is burjánzott benned annyi év egyedüllét után sem. De, ha belegondolok egyetlen érzésedről sem beszéltél- vagy egyáltalán bármi másról.
Hatalmat szereztél az emberek felett. Nem tudom, hogy csináldtad, azt sem miféle titkot rejtegettél előlem, amellyel annyi mindenkit szíved fonalához fűztél, majd láthatattlan csomót alkotva, magadhoz béklyózva együgyü lelküket: bábokká lettek. Színpadként, rendezőként, alkotóként léteztél. Kezedben tartottad milliónyi számodra ócska zsinór végét, s kényed- kedved szerint rántottál hol ezen, hol azon egyet. Mégis, oly hamar ráuntál gyermeteg, elmebeteg játékod résztvevőire, s kegyelem nélkül hagytad el út menti ösvényeken játékszereidet. Tudom élvezted, ha uralkodhattál mások felett, ez éltette zavart elméd. Azonban te is fogságban senyvedtél, a hatalom utáni mohó vágy zárt kalitkába. A rácsok áttörhetetlennek tűntek, hisz ragaszkodás volt magjuk; soha nem lángoló szerelem, kétely, vágy, megszokás, végzet. Csak én tudom.. sejtem.. remélem.. érzem.. hogy dermesztő vérted mögött ott rejtőztél dérszín, üde, érintetlen lángcsóvaként: forrón, magányosan, megbánóan, szeretőn..
Az árnyékod voltam; fecsegő, kíváncsi, lelkes sziluetted. Bevallom azért követtelek eleinte, oly mohó érdeklődéssel, mert reméltem, hogy megkaparinthatom titkaid. Ellophatom, széttéphetem, megsemmisíthetem, felhasználhatom ellened.. Később már csak arra vágytam, hogy megoszd elméd szüleményeit velem, hogy feltárhassam a jégpáncél alatti lüktetést. Esküszöm, jó barát lettem volna: Figyeltem volna, ahogy minden fájdalmas dobbanás megtöri árnyképed, kegyetlen élvezettel kínozza gyenge belsődet, majd elhal, s te feltámadsz: ezüstlő fényként a homályban, kéklő csodaként a messziségben, végzetként az életben..
Olyan voltál, mint hópehely a forróságban. Odanemillő, hófehér, különc, mégis oly fájdalmasan elbűvölő...
Milyen csodás lett volna könnyekbe menekülni. Elfojtott szipogásba az éj leple alatt. Elfutni messzire, a végtelen út kezdetére, oda, ahol nem lelhetsz gyötrelmem eredésére. Zokogásba temetkezni; fehér rózsákkal meghinteni az eget, majd szürke hamuvá lenni.

..a része vagyok, a részük.. belőlük kitépett csonk, mely eleinte formátlan, valótlan, lelketlen darabjuk volt.. később lettem én.. megtöltve érzésekkel, élettel, végzettel..

A múltam. A szüleim. A fivérem és a nővérem. A családom. Sok mindent elfújható homály borít az életemből. Vannak formák, illatok, hangok, képek, melyek megszállottan, nyughatatlan mód kísértenek s kívánkoznak elseperni a ködöt elmémből, de én nem akarok emlékezni, fáj.

Nedves penész. Falakból áradó bűz, hullaszag. Csörgés. Láncok zaja. Csontok. Rácsok. Sötétség.
Még ki sem látszottam a földből és már akkor is rácsok mögött tengődtem. A nyirkos tégláknak támaszkodtam. Fáztam. Ha hideg volt, mindig minden csontom a fogaimmal együtt vacogott. Bilincsbe vert karjaimmal igyekeztem úgy ügyeskedni, hogy orrom eltakarjam és a dögszag ne ivódjon belém. Akkortájt a bűnöm, maga a létezésem volt. Az, hogy nem halandó vagyok csak tetézte vétkeim halmazát.
Vasra vertek. Szó szerint; addig kergettek, -később mikor gyenge lábaim, már nem vittek tovább- csépeltek, püföltek, ahol csak értek, mindenféle fájdalmas botokkal, szíjakkal, amíg moccanni sem voltam képes. Vasra vertek.
Ott hevertem a sárban. Hűs, élettelen, puha megmentőm karjai közt, az élet illatú talaj közepén. Persze, jóból is megárt a sok. Nem tartott sokáig az öröm. Két hatalmas kéz ragadott meg. Egy ideig hagytam, nem volt erőm ellenkezni. Szorítása egyre erősödött, ereimben a vér lassan megállt mozogni. Eszméletem vesztettem. Noha, "kedves" fogva tartóm felébresztett -nehogy lemaradjak valami csodás dologról-, mikor mint rühös ebet hajított a rácsok közé.
Később ordítva, toporzékolva, sírva ráztam a fémet és könyörögtem kegyelemért, bizonygattam ártatlanságom. Sokáig próbálkoztam. Idővel úgy tűnt imáim meghallgattattak, és újra szabad leszek. Bejöttek. Gonosz, undorral vegyes vigyorral néztek rám. A láncot szorosabbra fogták és a falhoz kötöztek. Ajkaim közé dohos rongyot gyűrtek. Elmentek. Lábaim remegtek. Szívem zakatolt.
A nyirkos tégláknak támaszkodtam. Fáztam. Ha hideg volt..

Szent és démoni. Sírkő. Emlékhely. Félelem. Fájdalom. Káröröm. Emberek. Gyűlölet.
Mint jól nevelt csemete, ha százszor nem jártam be különböző földek börtöneit, akkor egyszer sem. A fájdalom volt szigorú édesapám. A vér volt büntetésem, a saját vérem. A hegek voltak társaim a magányban. A magány volt biztonságom. A rácsok voltak nevelőim. Az őrzőim, a börtön őrei -bár szerintem a rothadó falakat féltették- a komornyikok szerepében jártak. A bilincsek a szobafogság. Az ostorcsapások, a fegyelmezőim. A száraz kenyér és a poshadt víz édesanyám helyett, anyám volt.
Idővel mindig kiszabadultam, mert attól féltek, hogy rontást hozok rájuk puszta jelenlétemmel. Halandó babonák: elvették szabadságom, büszkeségem porba tiporták, fájdalmat okoztak. Nem volt menekvésem. Akkor is ebben a tudatban vártam, mikor uralkodik el együgyü elméjükön a félelem. Azt hittem szabad leszek újra, hogy megint elmenekülök és amíg fel nem fedezik igazi valóm, addig eléldegélek egy családban valahol a világ végén, ahogy addig is tettem.
Nem szabadultam meg. Ezúttal az életemre pályáztak. Egy hatalmas kő árnyékában kíséreltek megölni. (Tudjátok milyen az, amikor a libát tollaitól megfosztják? És azt, hogy milyen amikor egy démonnal teszik ugyanezt?) A szárnyaim baljós képe ült koponyájuk félelmei közé, nagyra nőtte magát a rettegés.
Megfosztottak, az utolsó dologtól is, amit szüleimtől kaptam. Legalábbis abban a hitben éltem. Most úgy mondanám megpróbáltak, mindent elvenni tőlem, ami különbbé tett tőlük. De csak megpróbálták. Mikor úgy látszott végeztek velem: sírkövet emeltek halottnak tűnő testem mellé. Nem mertek belefektetni. Féltek, hogy isteneik megtudnák mit követtek el egy gyerekkel, s földjeiken nem teremne többé gabona. – Gyáva népség. Kúszómászó féregként viselkedtek, ha isteneikről volt szó.- A sírkőbe vésett betűk, mégis  ezt hirdették: "Pusztulj démon."
Én mégis tovább éltem. Ők nem tudták. Temetésemen, nem könnyek hullottak, hanem kacajok, kárörömmel teli vidám sikolyok zúgtak. Végül elmentek. Mindenki elment. Ott hagytak a földkupac mellett. Ott hagytak, halottnak vélve, boldogan, elégedetten, azon a szent helyen.

Akkor először igazán elmondhattam; a fájdalom volt szigorú édesapám. A vér volt büntetésem, a saját vérem. A hegek lettek társaim..

Elmúltam. El én. Akárcsak, mint mikor azok az éj illatú virágok eleresztik szirmaikat, a szél szárnyaira bízva további sorsukat. Úgy múltam el én is: Lilán, sötét bíbor illatba burkolózva, egymagam...

Amit vér mocskol be, lehet valaha újra tiszta, érintetlen, egészséges? Fog ott, azon a helyen, hajnal illatú fű nőni, ahol vörös vég szivárgott a talaj mélyére?

Később megismertem aranyszín, konok, zsémbes-édes sárkányomat. Aki mindent megváltoztatott, betöltötte az űrt, amit hagytál Bátyám, pár cseppnyi boldogságot hintet üres lelkembe, felmelengette reszkető életem, vigyázott rám, szeretett.
...De ma éjjel is veled álmodom, édes Bátyám, veled, egyedül veled...

FELSZERELÉS: egy elnyűtt táskában: némi pénz, különféle gyógyfőzetek üvegecskékben, kötszerhez hasonló nyúlékony, fehér anyag, egy kevés élelem, pár váltóruha, egy bot, és más apróságok, lopott holmik

EGYÉB MEGJEGYZÉS:
 -Ha valakivel megismerkedik, az erősebbik nem képviseletében mutatkozik be, mert úgy véli, hogy nőnek lenni gyengeség.
 -Kicsit őrült, pozitív és negatív értelemben is.
 -Gyorsabb, mint egy halandó, de ha a démonok a mérce, akkor igazán alul marad. Könnyebben gyógyulnak a sérülései, mint egy halandónak. Különleges egyensúlyérzékkel bír.
 -Olyan betegsége van, ami napról- napra gyengíti- bármikor belehalhat. Az gyógyulást keresi több, mint száz éve.

Foszló lapokat reptet a szél. Egészen a fellegekig kergeti őket, azok pedig engedelmesen szaladnak a magasztos enyészet felé. Bennük él a mohó-karmazsinnal festett kudarc, a fájdalom állott, orrfacsaró szaga és a gyűrött sorok között én.