Shoong

[Shoong''Loahck'']

NÉV: Shoong
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: Kétbalkezes! Búvalbélelt.
BECENEVEK: So vagy Loahck, mint bolyongó/vándor/tévelygő.
NEM: hím = férfi.
KOR: kereken egyszáz.
FAJ: félvér.
ALFAJ: szellemlelkű-démonfarkas.

JELLEM: Van benne valami folyton változó, vadsága mellet is, valami kiszámíthatatlanság. Sokan jellemezték már úgy, mint a szörnyeteggé váló lágy szellőt. Nem is véletlen. Mindenki segítőkész, de távolságtartó embernek, igen embernek, ismeri, aki hangulatától változóan bőbeszédűen a társaság részét képezi, vagy csak egy csendben figyelőt. A számára nem tetsző dolgokért, azonban szinte azonnal harap, érdektelenül arra, hogy újdonsült ellenfelével fel veheti e a verseny, vagy sem. Megvan benne a hűség is, mit többnyire azok irányában tanúsít, akik elfogadták vadállatként és nem akarják megváltoztatni. Éles eszű és a harcban kiváltképpen szeret taktikázni, elborult pillanataiban ront csak „bum bele” módra ellenfelére. Szereti felmérni a helyzetet, amibe éppen került
MINDIG:
* telihold
* éjjel és illatai
* nyáresti viharok
* kalács, frissen, még ontva illatát.
* erdők, folyók, mezők, szóval mindegy csak természet legyen.
SOHA:
° kikötők bűze
° tömeg, irtózni tud a városok forgatagától.
° hajón, vagy szekéren utazni (tengeribeteg lesz)
° kényszerítve lenni.
TITOK: nem ölte meg Ghiriot, ahogy azt vezére megkövetelte tőle, mert mélyebb érzelmeket táplál(t) irányába.
FÉLELEM: egyedül marad és hogy szembe kell néznie Ghirioval.

KÜLLEM: Az átlagosnál egy leheletnyivel magasabb, emberi alakjában, ami inkább mondható praktikusnak, mint látványosnak. Bőre tejfehér, haja fekete, akárcsak sűrű bundája és mindezt egésszé teszi, kristályos fényű, zöld szeme. Emberi arca semmitmondó, ugyan finom vonásai vannak, de kevés érzelmet képesek megformálni, mintha így is a farkas pofa mimikáival lenne képes csak élni.
A farkasok között, csak a közönségesek mellet tűnik nagynak, a démonok között inkább kisebbnek számít és ahogy emberként, úgy való alakjában is inkább szálkásak izmai, mint duzzadóak. De fürge és annyi erőt tartogat teste, amivel képes felvenni a verseny, a nálánál duzzadóbb izmukkal.
ISMERTETŐJEGY: Kristályt idéző, égő-zöld szeméről könnyen felismerhető.

TERMÉSZETFELETTI: Ereiben nem csak apja szélhez kötött vére csörgedezik, hanem valami nemesebb is a ragadozók között, méghozzá kodaeva vér. Erőt és kifogástalan egészséget örökölt, a soha el nem fogyó kitartásról nem is beszélve, de nem szorul vérivásra, ellenben életerő fogyasztásra igen. Minél ritkábban hagyja ki a táplálékai közül ezt, annál gyengébb lesz. Mind e mellet csak a Hold fénye hat rá táplálóan, a Napénak semmi hasznát nem veszi.
De nézzük a szelet, fémes jelege miatt csak nagy erőráfordítással képes szélalakot ölteni, ezért igen ritkán él vele. Egyéb módokon viszont készség szinte használja ezt az elemet, igába fogja, alakba önti és a Négy égtáj uraló lelkeket is képes megidézni. Az idézés is nagyobb erőt és odafigyelést követel meg.

ELŐTÖRTÉNET:
Felmorajlik az ég, harsányan, túlüvöltve a sikító szelet, ami tép és belemar mindenbe, amit és akit csak ér. A két alak meg sem rezzen a robaj hallatán, pillantásuk egybeforrt, a legapróbb rezdülést sem hagyva figyelmen kívül. Különleges agyarak meredtek egymásra, kivillanva az ínyek mögül. Váratlan töltötte el a völgyet a nappali fényesség, újabb süketítő recsegésbe mélyítve a kietlen világot. A felemás szemek felvillantak és egymásba mart a két jószág, bőrt és szőrt téve, de akármilyen mély sebet is ejtettek egymáson, egyik sem hátrált meg. A szél szűnni nem akaró süvítésében álkapcsok csattanása vegyült, a karcok, szikrát vető neszével együtt
…
Selymesen sodródik a szél, maga előtt hömpölygetve a magasra nőt, fűszálakat. Kellemes zsongás üli meg a kora tavaszi tájat, amelyben fellelhetőek még az árnyas helyen felgyűlt hóbuckák és napfényben fürdő rétek, virágos színfoltjai. Az újjászületés egy ilyen bölcsőjében hever két halom, egy hófehér és egy éj-kék, egymásnak hemperedve, a másik kedvében járva. Szusszanva pihenve meg, megrészegülve a szerelemtől, de nem feledve kik és honnét jöttek.
Csendesen szövik a szavakat, saját falkáról, egyszerű és boldog életről állrnodozva. Jót derülve a végén, hogy lett az ellenség, a legkedvesebb.
…
Sötét fellegek gyűrik maguk alá a leghatalmasabb fényt is, minden szegletében a világnak recseg és ropog a föld, ahogy a legszennyesebb lények kaparják ki magukat a felszínre, elterjesztve bűzös sötétségük. Agyarak és karmok feszülnek egymásnak, segítve az arcélt tartó kezeket és minden honnét csak a csatazaj hallatszik, dühödt kiáltások, vad morgások, éles sikítás és halálhörgés. Ezek alkottak egy új és ismert szimfóniát.
Fájdalmas vonyítást szabdal a szél és rohanna, hogy segítsen, óvón boruljon kedvese fölébe. De könnyű bundájából nem csak ellenfele vére csorgott és nem adhatta már tudtára, hogy többé nem látja viszont az édes szempárt. Az ezüst szemek megfakultak, midőn már a semmibe bámultak és fenn a hegyek keblében, még mindig jöttét várták.
A kétségbeesés hamar féktelen dühbe fordult és feledve minden fájdalmát az elleneire rontott, felemás pillantásában őrült fény táncolt. Elégtételt akart, kiontani minden életet, ami szívének szenvedést okozott és az eddig dolgukban biztos sátáni fattyak megrendültek.
…
Hajnal, mi rózsafelhőkből bontakozott ki, meggyötört világra tekintett le. S ott a völgyben, sebét feledve, óvón gömbölyödött két kölyke köré, kik halk nyüszítéssel kutatták éltet adó emlőit. Csend ölelte körül őket, a legapróbb kő pattanása is hallatszódott. Baljóslatú volt az egész, túl szép és nyugodt, hogy sokáig élvezhették volna, csontjaiban érezte ezt a fiatal anya.
Agyarai apróbb csemetéje nyaka köré fonódott, csaj egy elhaló reccsenés jelezte, hogy vége életének, még most, mielőtt el kellet volna szenvednie hetek kínjait. Megmaradt egy szem fiát grabancánál fogta és észak felé indult, ahol háborítatlan élhet és nevelheti utódát. Távol a zajos és forrongó világtól, a mindig állandó és hűs istennő védelme alatt.
…
Halk vakkantások kaotikus sora szűrődik ki az örökzöld erdőben rejlő kotorékból, valami halkan koppan s aztán csend üli meg a vásott kölyök búvóhelyét. A csont mellyel birokra kelt ez egyszer visszaütött. Csak kis fekete orrával piszkálja, húst képzelve rá, de azt már napokkal ez előtt lerágta róla. Fejét kapja a nyílás felé, minden kintről érkező neszre, gyenge lábakon álló ereje is kióvakodik körülnézni. De csak nem érkezik a várva-várt személy. Mert nincs már benne szemernyi erő, de élet sem. Fehér testét a hó fedi, névtelen sírba temetve a küzdő anyát, kit feledésbe merült sebe és fia táplálása löktek át a másvilágra. Kit az éhség űzött ki menedékéből, de minden neszre visszaszaladt menedékébe.
…
- Kicsi kölyök! – Búgta a mély, bársonyos hang és az öregbe egy szürke pofa merészkedett. A sötétben csak a zöld szemek égtek, mint két fáklya, reszkető alakja beleolvadt a homályba. Félelmét azonban kiszagolta az éles orr.
– Kicsi kölyök! Nem vagy éhes? – A szürke nőstény leheveredett, távolságot tartva, engedve, hogy a kölyök döntsön a felöl elfogadja őt pótanyjának, vagy sem. Hiszen az ő szíve a múlt éjjel meghasadt, mikor elvesztette három kicsinyét, de képes lenne erős és egész lenni, pusztán ezért a csöppségért. Kit haldokló anyja bízott az egyszerű farkasra. Arany szeme mosolyra villant, ahogy imbolyogni látta a zöld tekintetet, közelebb és közelebb, míg orruk össze nem koccant. A törődő nyalintás bátorsággal töltötte el csöppséget és néhány pillanat, annyi sem kellet, hogy mohón a felkínált tejre vesse magát, mohó cuppogások közepette töltve meg a bendőjét. S ez így ment nap-nap után, míg végül maguk mögött nem hagyták az üreget.
…
- Csitt, te kis kétbalkezes! – Morrant rá öreg mestere a csintalan kölyökre, ki meg sem szívlelve a korábbi tanácsokat, ugrál és hempereg a hóban.
- De olyan mókás! – Hókupacba temetve emeli fejét, arcáról töretlen vigyor kacsint a tapasztalt vadászra, aki csak sóhajt, elmorogva a szokásos beszédét: Mivel érdemeltem én ki, ezt a neveletlen szőrcsomót! Mindeközben a havat lerázva magáról, a siheder anyjához dörgölődzik, álla alá bújva, engesztelés képen. – Mért kell visszamenni a falkához, nem vagyunk jók így, csak ketten?
- A farkas lehet magányos, de ostoba, ha sutba dobja a falka előnyeit. – Oktat, ahogy teszi azt már néhány hónapja, még is aggodalom cseng a hangjában. – De velem nem sokáig maradhatsz!
- Miért? – Rögvest jön a megrettent kérdés. Nem tudná elképzelni életét a szürke farkas nélkül.
- Más vagy mint én és más, mint a falkám tagjai. Jobban érted a szelet, a Hold nem csak fényével simogat, etet is. Anyád démon volt, így te is. Nem maradhatsz az egyszerű lények között. – Érzi mit okozott szavaival, bátorítóan böki oldalba a magába zuhanó kölyköt. – De még nincs itt azaz idő!
…
Vihar csapkodja a kopasz fák ágát, ijesztően suttognak a fenyők és a vad még is ina szakadtából rohan. Életéért vállalja a kockázatos futást, mert a mögötte rohanó kis csapat túl tapasztalt, hogy csendes rejtekben megbújva kijátssza őket. Figyelme túlságosan is üldözőire összpontosul s így csak az utolsó pillanatban eszmél, de torkára már acélos agyarak záródtak, földre rántva és elvéve az éltető levegőt. Zihál az ifjú vadász, de míg érzi a vér lüktetését nem ereszt szorításából.
- Dicséretes! – Szűri viccsora között a vezér, még sem lép közelebb, a különös esszencia, mi körbe lengi a fekete bundást félelemmel tölti el. Öreg tanítója, anyja helyett anyja, is bekullog, elégedetten mérve fel a vadat és az azt elejtő fiatal farkast, szikár és kitartó, már most nagyobb, mint azt kora indokolná. Kész az életre, a közönséges farkasokéra, de nem fajtájabéliekére. Nevelt fia hátralép, tudva a falkában hol a helye, átengedve az első falatokat a rangban felette állóknak, neki amúgy is jobban kell, hogy anyjához bújhasson, bezsebelve elismerését.
- Elérkezett az idő. – Jelentette be színtelen hangon, mire a fiatal tekintete a gyér fényben is szikrázó hóra tapadt.
- Azt hittem ezt már rég elfelejtetted. – Nem akar menni, még akkor sem ha érzi: itt semmi keresnivalója. Az elkövetkezőkre nem számított, fogadott anyja vállába mart és nem hagyta fiát csitító szavakat ejteni, morgás és viccsora elárulta. Elmegy most vagy megküzdenek egymással. Erre a fekete nem lett volna képes, így időnként visszanézve elnyelte őt az erdő sötétje.
…
Új erdők, új és régi szagok keveredtek benne, messzebb és messzebb jutott, de egyre jobban vágyott vissza. S oktalan módon vissza is tért volna, útjába azonban hasonszőrűek akadtak. Fiatalok hordája, de nála még is idősebbek. Acélosan állták egymás tekintetét, a különös érzések, aurák rendesen megzavarták, ahogy a nyelv is, mit használtak. A meglepettség azonban egy részig kölcsönös volt és az alfa helyét elfoglalónak megtetszet a tanácstalan ácsorgó alak. noha a többiek óckodtak. Ragyogó zöld pillantása mögött egy lélekrablót és nem farkast sejtettek.
- Kik között nevelkedtél, hogy még ezt sem ismered? – Hangzott el a kérdés a legősibb nyelven, amit a démonok és szellemek egyaránt beszélnek, ha farkasok. S mivel látta, hogy ezt megértette, még a válasz előtt megadta saját kérdésére a választ. – Farkasok.
A fekete bólintott, s bár érdeklődését felkeltette a csekély létszámú falka, inkább ment dolgára, valahová, akárhová csak ebből a feszéjező helyzetből el.
- Hová mész? Van hová menned? – A kérdések megállították, szembefordítva magát az idegennel.
- Nincs. – A megtermett farkas elmosolyodott és a többiekre tekintett, néma szavazás volt ez, a szedett-vedett bandában. tisztavérűek, félvérek és kitaszítottak, együtt. Ritka, igen ritka.
- Most már van!
…
- Felejtsd el! – Húzta fel az orrát So, ahogy egyik társa már sokad napos, döglött halat kínált felé. Inkább nem is nézte, ahogy a rőtszőrű két nagyobb harapással eltűnteti azt, vállat sem vonva társa óckodására. Fejüket még is szinte egyszerre emelték fel, ahogy az ismeretlen szag körbelengte őket és már meg volt az összhang kettejük, sőt hetük között, hogy pusztán pillantásból tudják, mit akar a másik. So volt ki magára hagyta társát, hogy a pihenő falkát értesítse, gyors volt és a szél jó szövetségese volt. Most küldöncként menesztette maga elé, hogy ne hívja fel a figyelmet társaira.
Meglapulva várt, míg fel nem tűntek mindannyian. Emberek, akik abból űznek sportot, hogy elpusztítsanak minden olyat, ami erősebb, vagy egy kicsit is veszedelmesebb náluk. Loptak, raboltak és ritkán öltek, a farkasbundák láttán még is egy egészként mordultak fel. Eldöntetett a vadászok sorsa, akiket közre fogtak és kivárva a legalkalmasabbnak tűnő pillanatot rájuk rontottak. Nem volt könnyű, a tapasztalat megvolt az ő és ellenfelük oldalán is, de természetfeletti csak az övékén állt és sérülések árán de győztek. S ezt túláradó vonyítással adták az egész hegyvidék tudtára.
- So? – Harsan Hokwa, az alfa, mikor számba véve farkasait, hiányzott. Mert annak orra szagot fogott és az egyik mélyedésbe borult szekér felé vette útját, meg sem hallva nevét. A kocsi megtört és ingatag volt, ég is fellépett rá és kisvártatva megpillantotta a ketrecbe zárt farkast. Nem tudta, hogy sajnálja, vagy utálja, mert elfogták. Amaz is észrevette jöttét, felemás pillantásával árulva el mindent, gyűlöletét a rácsok iránt, megvetettségét a helyzete végett, undorát önmagától.
…
- Már megint a hasadat sütteted? – Hangzott a fölényes, magabiztos hang, amivel felhívta magára a holdfényben sütkérező fekete figyelmét.
- Van vele valami bajod? – Válasza nem sikeredett olyan élesre, mint akarta, túl fáradt volt. Az újabb démonvadászok, a mozgolódás és a falkák egyesülésének pletykái, fárasztóak.
- Különösebben nincs, de emlékez, hogy én mindig érdeklődtem, így ha a végén elhízol. – Heveredett le a fekete mellé, kölyök módra fúrva fejét a sűrű bundába. – kénytelen leszek felfalni. Mondjuk, kezdeném itt. – Ezzel fogai közé vette So hozá közelebb eső cimpáját, ugyan a lehető legtöbb odafigyeléssel.
- Ereszd el a fülemet! – Követelte, de eredménytelenül. Így pillanatokon belül azon kapta magát, hogy a hónapokkal ez előtt megmentett farkassal, Ghirioval birkózik. Újra és mint mindig esélytelenül. Legyűrve, a másik farkas súlya alatt nyögve, még mindig nem a megadásról gondolkozik. – Így kell bánni a megmentőddel?
- Hohó! – A termetes fehér jószág enged, megadóan hemperedve a hátára. – Ez nem volt szép! De lássuk, mit szólnál, ha elvándorolnánk Círdanba és csapnánk egy görbe estét?
…
Zavartan forgatja ujjai között a kupát, melyben a bor körbenyalja belsejét, olykor fenyegetve, hogy átszökve az élen kiloccsan. So sosem barátkozott meg emberi arcával, zavarta, hogy csupasz és a világ is más arcát mutatja. A folyamatról nem is beszélve, sem arról, hogy Ghirio ilyenkor hajlamos volt bárkinek nekimenni, aki csak egy kicsivel is bensőségesebb pillantást engedett rá vetni. Szerette a közelségét, de ezt az oldalát nem és most sem sokat tudott kezdeni a helyzettel, csak egy csók és nem is az első, de más emberként kapni, mint…
- Ennek a terítőnek annyi! – Egy ismerős hang csendül mögüle, de nem azé, akivel együtt érkeztek a fogadóba.
- Skela? Hogy kerülsz ide, úgy tudtam .. – De társa csendre inti, mire So hellyel kínálja és mások számára szinte hallhatatlan hangon mélyednek el a beszélgetésben, amit kintről beszűrődő zsivaj szakít félbe. Mindkettőjüket ugyan az a balsejtelem fogta el és nem ok nélkül.
- Ghirio? Szörnyen saj.. – Ám Skela nem tudta befejezni mondanivalóját, mert az említett felvette valós alakját, hogy így vegyen revansot az óriáson A helyzet menthetetlennek tűnt, így a fekete és az ezüst sem habozott sokat, az utóbbi grabancánál fogta meg a rendbontót, míg az előbbi utat tört maguknak.
…
- Ez .. – So lesütött a szemét, nem akart egy perccel is több emléket a kölykök holt kis testéről. Alig maroknyian, szinte csak az eredeti hét tag maradt meg, de bosszúra éhesen, minek ereje szinte tapintható volt. A terjengő illat pedig rémítően hatott rá és aggodalom lepte el, szeme itt –ott megakadt a jellegzetes fehér szálakon, ahogy döbbenve a csizmák lábnyomán is.
- Shoong! – Szólította a vezér, ki talán a reggelt sem fogja megérni. – Ghirio árult el bennünket, te adtál neki szabadságot  és te is fogod azt tőle elvenni!
- Megérettem! – Ellenkezni akart, mert nem akarta ezt elhinni és ha nem is igaz, akkor együtt szöknek meg, ha igaz, akkor nincs kegyelem. Nem nézett életben maradt társaira, céltudatosan indult meg, bár többször is megtorpant volna. Hiszen pont ő küldte messzire, szinte elérhetetlen távolságba, megóvva életét attól, mi kis híján elvette egész családjáét. Mikor rálelt a vágyott illatra, már nem tudta hányadán is áll a másikkal.
- Tudtam, hogy téged küld majd. Ehhez nagyon ért. – Hallatszott a szokásos magabiztos, arrogáns hang. So tekintete egy kiálló sziklán találta meg, az emberbőrbe bújt árulót.
- Miért? – Rengeteg dolog követelt hangot, még is a legegyszerűbb kapta meg. Várakozva nézte a másikat, ki elgondolkozni látszott, majd könnyed mozdulattal elébe ugrott.
- Mert elvette tőlem mindazt, amit valaha szerettem. Benned, benne és bennem is folyik abból az ősi vérből, ami értékes és ritka, jártam délen és erőssé váltam népünk talán egyetlen tisztavérű vezérének köszönhetően. Mellékes, ó nem! Megtanultam, hogy szemet szemért és fogat fogért! – Oldalra lépett. – Eleinte azt hittem te vagy az, aki ítéletet mondott a szeretteim felett, de mielőtt megölhettelek volna, Hokwa maga mesélte el a történetet, büszkén és a terveit veled. El akartalak venni tőle, de kicsit mélyebbre etted magad bennem. nem kérlek, hogy megértsd, de hogy elfelejtsd igen! Gyere velem!
…
Vértől mocskos fehér bundaruhában, félig a folyóba fordulva fekszik a fekete ellenfele, aki maga remeg, de kész az utolsó döfésre. Sántít, ő is mély sebeket szerzett, meglepi az óvatosság, mellyel partra húzza az árulót, de a következő pillanatban már torkába mélyeszti fogait. A bőrt sem éri el és hiába vesz erőt magán, képtelen megtenni, hogy megmozdul a test elhátrál.
- Ezzel megszegek mindent, ami számomra fontos. Soha többé ne kerülj se a falka sem az én szemem elé, mert legközelebb már nem kegyelmezek!
…
- Mi bánt?
- Tohogra? – Felemeli, de vissza is teszi mancsaira fejét. – Semmi. – Válaszol minden meggyőzést mellőzően, azóta a nap óta, tagadni is kár, nem teljesen önmaga.
- Szeretted? – A mindig figyelmes, a mindig odaadóan fellépő nővé érett lány, most sem hátrál meg. Tapasztalt szeme, számára többet elárult, mint mások gondolták, fivér, gyermeki rajongás, vagy csak különös összetartás, de nem több. So csak sóhajtott egyet, ebben a témában végkép nem akart nyilatkozni, hiszen elengedte, tehát igen, szerette, de most gyűlöli és magát is. Megtorlatlanul hagyta az ártatlanokat, ez bűn, ami örökké a szívét fogja nyomni. – Felejtsd el, mintha soha nem is létezett volna…
…
- Loahck! Várj meg! Hallod? Várj már meg! – Hiába loholt a kis barna fekete után, reménytelen volt, hogy utolérje, de nem adta fel  és kitartásának, vagy folyamatos kérlelésének köszönhetően, So megállt. De nem fordult szembe a fiatal nősténnyel és nem is szólt hozzá, várt, hogy amaz kifújja magát és elmondja miért is követte ilyen nagy kitartással. – Hová mész? Miért hagysz el minket?
- Mert elérkezettnek látom, hogy felkutassam a gyökereimet. – Válaszolt kimérten, de lány csak nem akarta hagyni a dolgot. Nem rég vált az Üvöltők tagjává, de szíve azonnal párjául választotta ezt a feketét, akinek igazi neve ismeretlen számára. Már a bolyongóként ismerte meg, aki nem találja a helyét.
- Közöttünk van az otthonod, a gyökereid! – Ellenkezett, rettenve kuporodva a hóba, ahogy a fogak felé kaptak. S újból neki iramodott, hogy maga mögött hagyja a mindig hóval borított tájat, egy új és számára ismeretlen világ felé véve az utat.

FELSZERELÉS: egy faragott vándorbot, amit előszeretettel használ mások elpáholásához. Olykor egy tarisznya, minek bendője változó dolgokat rejt.

EGYÉB MEGJEGYZÉS: -