Asa
Vendég
|
 |
« Dátum: 2012. január 25. - 17:52:00 » |
|
NÉV: Lassasa’Ayiro (azaz LaszazhÁdzsiró -> könnyező liliom lándzsa)
EGYÉB MEGSZÓLÍTÁSOK: ö..ö..SZELLEM!, Méregkeverő.
BECENEVEK: Asa, Bogyó(cska).
NEM: nőstény.
KOR: két és fél ezer éves, de szemtelenül fiatalnak mutatja magát.
FAJ: sárkány.
ALFAJ: természetsárkány.
JELLEM: magának való és nem csak azért, mert olykor fura dolgai vannak, mint fejen állni a viharban, kiborítani minden unszimpatikus pocsolyából a vizet. Ezekhez társul, hogy másokkal nagyon mogorva és egyenes, már ha eljut odáig, hogy tudattal rendelkezőként kezelje a másikat. Meglehet sokáig élt egyedül és ez megfakította szívmelengető, anyai gondoskodással vetekvő egyéniségét. Tévedés ne essék, mosolyát és jó kedélyének minden szikráját elajándékozza, csak füveknek, fáknak, erdei jószágoknak. Jó időnek el kell telnie, hogy kitárja bárkinek is a szívét, mert bevenni meg lehet próbálni, de kivárt idő nála célravezetőbb.
Nem képes felfogni a poénokat, a sajátjait sem érti igazán, ezért gyakran előfordul, hogy szándékán kívül sért vérig másokat. Ilyen alkalmakkor elenyésző, mikor ő kezdeményezni a békülés folyamatát, ahogy az ezekhez hasonló helyzetekben is inkább elvárja, hogy mások tegyék meg felé az első lépést. Magánykedvelő, de igazán sosem volt ellenére az értelmes társaság, bár ez a megítélés is, pillanatnyi hangulata alapján változhat. Szinte meglepő, hogy kurta mondatokra törekvés látszata ellenére bizony-bizony képes litániákat másokra zúdítani.
MINDIG:
* erdő és neszei,
* tisztavizű források,
* napfény és sütkérezés alatta.
SOHA:
- háború és viszály,
- barbalizmus szóban és tettben egyaránt,
- hús.
TITOK: hüm, attól függ, akar e a feltett kérdésre válaszolni vagy sem. Ha nem, akkor egyszerűen rávágja: Titok!
FÉLELEM: nem tejhatalmú félelem, de nem túlzottan érzi jól magát egy erdőtűz tőszomszédságában.
KÜLLEM: gyönyörű a zöld és türkiz színeiben játszanak pikkelyei, amelyek mindig hűvös és enyhén érdes tapintásúak, nem elenyésző veszélyt rejtve. Hiszen illesztéseik határainál igen élesek, enyhén felfelé ívelnek, ez fedi be hengeres teste egészét. Bizony, alakja egy kígyóéhoz igazodik, csak négy lábbal meg lett toldva, ahogy gerince mentén tüskének tűnő, de közelről már inkább fűszerű sörénnyel. Feje azonban leginkább egy krokodiléhez hasonlít, szájában megannyi tű éles agyar sorakozik. Elsőre nem tűnik félelmetesnek, még szép ívű agancsszerű szarvai sem kölcsönzik neki a rémisztő jelzőt, de nem árt óvatosnak lenni. Gyors, mint kígyó siklik a talajon és a fölött is, harapásával fákat képes kettétörni és ott van még a gyilkos szorítás, egy-két elenyésző perc és tüdődbe egy cseppnyi oxigén sem fér el. Szemeiben sincs könyörület, feketén ásít rád, alig leheletnyi ezüst vonal mutatja csak pupillája helyét.
Kétlábú formája valahogy egészen más, bőre hamvas, arca kedves, mogyoróbarna szemeiben viszont ott csillog valami ismeretlen fény, bölcsességről, nyersségről árulkodva. Bár megtéveszthetnek az aláhulló mélybarna, aranyba hajló tincsek szertelen kavalkádja, a lágyan csengő hang, minden finom mozdulat, mintha csak egy lenne az erdőőrző nimfák közül. Ruháiban sem akad kirívó darab, alkalmazkodik környezetéhez, mind könnyű, lengén öleli körbe nőies idomait. De lábbelit, vagy feltűnő ékszert sosem látni rajta, olykor virágkoszút, vagy vessző karkötőt hord csupán.
ISMERTETŐJEGY: mh…
1, az erdőn kívül lézengő frusztrált, helyét nem találó nőszemély.
2, azaz elsuhanó, fák között szlalomozó zöld szalag.
3, aki, mikor még meg sem szólaltál már felszólít, hogy kívül tágasabb és esetleg meg is dobál tobozzal, makkal, ami éppen a keze ügyébe akad.
TERMÉSZETFELETTI: összhangban van az erdőkkel, növényeivel és állataival egyaránt, velük együtt lélegzik, még ha idejüket más mérce szerint mérik is. Képes olvasni a növények suttogásaiból, az állatokkal készség szinten kommunikál. Jártas a növények idomításában, szavára megmozdulnak, serkennek, vagy éppen elbújnak a földben. Képes képzelete növényeinek is életet adni, bár ehhez hosszú időre és tervezgetés van szüksége, hogy az tíz percnél tovább legyen képes létezni. Kiválóan ismeri a gyógy illetve mérgező hatású növényeket és ezekből képes bájitalokat is készíteni.
Alkímiai ismeretei szinte csak a méreg illetve a gyógyitalok és azok hatását elősegítő módszerekre terjed ki, ebbe azért beletartozik a hatásos növénytermesztés is, meg a gondozásuk.
A föld mozgatásával nem igen foglalkozott eddigi élete során, de van hozzá némi tehetsége és ha nagyon odafigyel, akkor kisebb rengéseket, esetlegesen megfelelő körülmények között földcsuszamlásokat, talaj folyósódást is elő tud idézni.
Belekóstolt a mágiába is, de csupán parányi fénygömbök teremtésétől és egyéb apró varázslatoktól eltekintve, tehát, nem mélyedt bele ebbe a tudományba. Viszont tud repülni, szárnyai ugyan nincsenek, de pár millimétertől kezdve egészen a végtelen ég magasságáig képes felemelkedni és siklani a levegőben.
ELŐTÖRTÉNET: hogy hogyan is kezdődött az élete? Nincs hely, már nem létezik, mi őrizni a gondoskodó pár karmainak nyomát, az orom aláhullott és összezúzta a méhében rejlő barlangot. Kősírba fektetve a mindig büszke szívű és éles elméjű atyát, halálra sebezve az anyát, kinek méhe csak ezt az egy himlős tojást foganta meg és adta az életnek. Mára már nincsenek gyökerei.
Halk karistolás nesze váltja ki a sóvár figyelmet a sárkánypárból, oly hosszú idő után első utódjuk – és egyben az utolsó is- megmoccant. Kiscica karmait feszítette a mészhéjnak, kaparta, nyomta, de egyedül nem boldogul a vastag védőfallal, ami már szűk volt és fojtogató, édesanyja nyomta orrával a szalmából rakott fészek aljához, megrepesztve, levegőt engedve a burokba. Csend lett, hosszú percek teltek el várakozással, rémülettel, ennyi volt… De világos kis orr nyomult előre, a résbe ékelve, tolva szét két felé és a kemény héj megadta magát. Újabb és újabb repedések futotta végig rajta, míg darabjaira nem hullott, kiengedve kicsiny ékszerét.
Édesanyja óvón tekeredett fázósan, meleget kereső gyermeke köré, míg édesapja a barlang szájához siklott és mély, zengzetes üvöltést hallatott. Büszke volt, mérhetetlenül, talán csak öröme múlta felül ezt az érzést. Még sem hal ki hát a smaragdkristály sárkányok ősi vérvonala, immáron van, aki immáron továbbviszi. Kedveséhez még is csak órák múltán tért meg, fogai közt frissen téped gyógyfüvekkel kedveskedve neki és újszülött gyermekének.
- Kislány. – Búgta szelíden párjához bújva, az aláhulló füveket véve szájába, rágva, hogy fiókája könnyedén fogyaszthassa.
- Tessék!! Kizárt!
A szél édes illatokat sodor, dünnyög és nyüzsög az egész erdő, tavasz van. Több mint kilencvenedik mióta a Tündérvölgyre néző barlang csendjét és nyugalmát megtörte egy azóta már igen csak megnőtt fióka. Első volt a környék porontyai közül, aki kidugta orrát a barlangból és kalandozni indult az ismeretlen világban. Ő volt az, ki elsőként ízlelhette meg a fakadó források vizét és tépett magának a zsenge fűből. Itta, igen itta és nem pusztán tanulta az élet fontos, kevésbé és elhanyagolható dolgait, csak egyben maradt alul társaival szemben.
Hiába tudta hogyan kell repülni és hiába zuhant minduntalan a földre ezer és ezer próbálkozása után, nem ment. képtelen volt a levegőbe emelkedni. Édesanyja sosem rótta ezt fel számára, hiszen maga sem vágyott a magasba, de leánya igen, nem akart szégyenben maradni. Ám hiába nyaggatta, szinte nyúzta az édesapját, ő csak elzárkózott, minduntalan kikosarazva gyermekét, ugyan okkal, ám ezt nem osztotta meg, még a párjával sem. De minden bizonnyal megtette volna, ha tudja hová is vezet töretlen makacssága.
„Ne keressetek! Tapasztalni, világot látni indultam!”
A vándorrá lett sárkányt, lábai elvitték északra és a mai napig beleborzong a látványba, abba a kézzel is tapintható misztikus ködbe, mely elveszejti a tudatlan utazót. Az ő lábai alól is kifutott az út, s biztos is volt benne, hogy könnyű kis testét az alant mélyben nyugvó sziklák apró darabokra törik. Törték is, de hatalmas szárnyak fonták körbe, egyértelmű volt, hogy nem sajátjai voltak, ám megmentője még csak nevét sem hagyta meg. Illata és látványa még is a mai napig biztos helyen trónol emlékei között, titkon talán vágyva is az új találkozást, ha másért nem csak azért, hogy ennyit mondjon: „Köszönöm!”
Gyógyult testtel indult hát meg délfelé. Elméje a járt ösvényeken tartotta, de ösztöne hamar ellenszegült és győzedelmeskedett. Széltében és hosszában barangolta be, éveke sokaságát áldozva az elfek mindig tavaszi gúnyába öltöző erdejét. Szívének ekkor válhatott igazán kedvessé ez a hely, de még forrt a vére, még szomjazta az idegen tájak látványát, még érezni akarta a talpa alatt a járatlan utak kockázatát. Így újra nekivágott, az irány megmaradt, de még is hűen szegődött a partvonal társául.
Tekintete sóvárgón bámulta az óceán változó arcait, reggel, délben és este, ahogy a ezüst és mélyfekete hullámokon végigömlik az a leheletnyi vörös, hamar tovatűnve adva meg a víz, kristályos kék színvilágát, hogy alkonyodva az egész felszínt aranyba, majd égő vörösbe és végül újra ezüstös feketébe öltöztesse.
A part leláncolta, hiszen először talált barátokra. Egy nemes szökött fiának személyében és a partra vetett tengeri leányéban. Megéltek tengernyi örömöt, viszályt és még sem tört össze a kapocs, ami hármukat összefogta. Útjaik nem is váltak el, együtt fedezték fel a hatalmas városokat, egymást szidva, fohászkodtak akár cseppnyi vízért is a kietlen pusztákon, együtt pislogtak a megművelt földek sárga és zöld táblái látvány. Egymás segítve mászták meg a Névtelen hegy ormait, sokszor játszva el a gondolattal: „Jobb lett volna Lamyare erdejében!”. De sosem fordultak vissza!
Harci sebektől elnyűtten, kis híján Csontvár mágusainak kezébe kerültek, de a vak szerencse kisegítette és lábukat egy már a föld színéről is eltörölt városba vezérelte. Sosem mentek északra, de nekivágtak az életeket követelő lápnak, de egységük átsegítette őket azon és a szinte lángoló homokvilágon. Azok közé tartozott, tartoztak, akik még megszemlélhették a Vértó hatlamas vöröslő felszínét és forrását is és szívükben megemlékezhetnek a világról, amely hullámsírban nyugszik, idegen népével. Ő majdnem ott maradt, közöttük, ahol sárkány lehetett és élvezhette a természetet, de szíve akkor már az emberhez láncolta, viszonzatlan és keserű érzés volt, hiszen a férfi a szirént szerette, ahogy az őt viszont.
Évtizedek peregtek le és kettejüknek szembe kellet nézni a keserű ténnyel, a világhíres kalandozó élete végéhez ért. A tenger partján mondtak búcsút az egykor volt ifjúnak, de a barátság ekkor sem szűnt meg. Új és nem is csak egyre tettek szert, barátok sora állt már mögöttük, de egy újfent közel került mindkettőjük szívéhez és nem vették észre, hogy évszázadokon át töretlen kötelékük lassan a darabjaira hullik.
Hullott, de nem csendesen és nem sebek nélkül. Tiszta és világos volt minden, túlságosan is és ő nem vette észre, hogy a hurok egyre szorosabbá válik a nyaka körül. Az árulás hajnalán, ő védelmezően lépett fel a támadókkal szemben, tudása legjavát nyújtva adott lehetőséget a menekülésre barátainak, akik habozás nélkül magára hagyták. Tudása még sem volt elég, hogy maga is menekülhessen, hálók acélszálai tépték le testéről a pikkelyeket, dárdák mélyedtek húsába és kardok szabtak újabb és újabb vérző sebet testén.
Órákkal később sodorta partra a tenger, amelybe zuhant, elhitetve halálát mindenkivel. Fájt látnia, kimondhatatlanul, ahogy barátai ott álnak és várják, mikor hullik már porba a feje és nem akart tovább élni, még is haza akart menni. A teste viszont túl megviselt volt ahhoz, hogy akarata szerint cselekedhetett volna, így még aznap este szembetalálta magát árulóival. Sosem hallott még olyan tapintható csendet –azóta sem- elmosolyodott, ahogy elillant közöttük, mai napig nem tudja hogyan volt képes felfeküdni a levegő áramlataira, de repült. Távol, elbujdosva mindenki elől, elhitetve magával, hogy az, ki többel bír állati értelemnél csak is szenvedést, árulást hoz rá és mindig csak a pusztulás jár a nyomában.
Időbe telet! Hogy megnyugodjon, hogy ne vicsorogjon azonnal az eltévedt utazóra és hogy feldolgozza a száz éve történteket. Hiszen soha többé nem látta viszont élve szüleit, de a mai napig tisztességgel az éve első napján, mikor a hó alól, a hegyormon kihajt a könnyező liliom, tép két szálat és születése és egyben szülei sírjához viszi.
FELSZERELÉS: néhány ruha álldogál hajléka polcain szépen összehajtva, amúgy minden szükségest megszerez az erdőből és amúgy is addig jó, amíg nincs nála semmi.
EGYÉB MEGJEGYZÉS:Kizárólag gyógynövényeket eszik, ezért mondhatjuk, hogy neki nincs sárkány szaga, viszont elég erőteljesen csalán, menta és kissé ánizs illatú.
|
Szerző
