Tengerpart

[KáoszFöldje]

Ritka az a hely, ahol a kövek között le lehet jutni a partra és, ha ez sikerül is. Végtelenül óvatosnak kell lenni, mert a homok csak finom réteg, alant borotvaéles kövek és kagylóhéjak lakoznak és más a tenger által kisodort veszélyes tüskés egykor volt tengerlakó is hozhat bajt ránk itt.

De kedved ez ne szegje. Hiszen akad egy hely, ahol békésen pihenhetsz, ám bár ahhoz nyakadba kell kapnod a lábad és mehetsz is. A Királyfok déli csücskében fekszik egy öböl, Kristály-partnak, vagy öbölnek nevezik. Ám, ami fontos, hogy biztonságos.

[Rebane]

Altair       

Nem tudom, már hányadik hete rostokolok itt a tengerpart közelében. Az is lehet, hogy már egy hónapja is várok már. Persze, nem tétlenül, egy nap többször is végigjárom a partot, keresve lábnyomokat, vagy valami más egyéb jelet, mi azt bizonyítja, hogy ő járt errefelé. Megszállottnak is lehet nevezni emiatt, mégsem érzem magam annak. Egyáltalán... Pusztán csak magányosnak.
 Bármennyire is furcsa, de hozzászoktam jelenlétéhez kilenc év alatt. A kemény kiképzések, a hideg szavai, hibát nem tűrő viselkedése. Nem mondhatóak szép emléknek, vagy boldogan együtt töltött időnek, de ezek is beletartoztak, azokba az estékbe. Mikor csendben állt s nézett egyre csak a messzeségbe, mintha valaki, vagy valami lenne arra. Veszélyt várt, vagy lehet pont ellenkezőjét, de minden este láttam rajta, hogy bármi is az, várja... Mikor pedig eléggé tanult és szerinte is figyelmes lettem, már én voltam az ki várt arra a valami-valakire, mégsem arra figyeltem. Ahogy a tűznél ült, és egyre csak figyelte a lángokat, mígnem a fáradtság le nem ragasztotta szemeit. A lángokra is ugyanúgy meredt, mintha csak várna, egyre csak várna... 
 Nem sikerült megfejtenem, ugyan mire-kire, sőt, nagyon sok mindent nem sikerült még felfednem vele kapcsolatban. És bármennyire is, de ez bánt, mert úgy érzem, valahol a meg nem fejtett gondolatok mögött van az, amiért végül, úgymond el lettem bocsátva. Megértem a feladatra, kész vagyok arra, hogy innentől tudjam, merre menjek és mit miért tegyek. Miért érzem ezeket a szavakat egyszerű álcának, valami más ok miatt?
 Vagy saját magam miatt keresek valami más okot? Hiszen itt vagyok, felnőtt férfiként, mégsem vagyok képes elszakadni "apámtól". Elveszettnek és céltalannak érzem magam így, hogy nincs mellettem és nem mondja meg, mégis mit tegyek, merre menjek, mi a helyes. Vagy csak arra vágyom, hogy lássa, hogyan fejlődök még tovább? Hogy lássa, hogyan fogok egyszer túltenni rajta? Vagy valami teljesen más miatt kutatom?
 Unottan lépkedek megint a homokos parton, hallgatva a legapróbb neszeket is, figyelve minden apró mozzanatra, hátha most már tényleg jön. Tudom, hogy egyszer jönni fog erre.
 Még órákig csatangolok céltalanul, mikor elindulok visszafelé. S lám, a távolban egy alak mozgolódik. Már innen látom, hogy egy alacsony figura, s nem igazán lép a víz közelébe. Csak áll, és vár... Vár valamire, vagy valakire... Csak ő lehet.
 Halkan lépek, már amennyire a homok, és a megbúvó kagylóhéjak engedik, amik lelkesen reccsennek szét lábam alatt... Hátha mégis el tudok úgy jutni hozzá, hogy nem megy el. Egyáltalán, el fog menni? Vagy fog velem váltani pár szót? Igaz, kilenc év alatt eddig se tette, de kérdéseim többségére válaszolt... Fog most is?
- Már vártalak.
Még lépésekre vagyok tőle, de már odavetem neki szavaimat. Lehet meglepő lesz számára, hogy ezt mondom, de így van... Álltam és néztem a partot, vártam valakit, ahogy ő is... Én őt... Ő kit?

[Altair]

Tanoncnak

Csak áll a parton egyre csak figyelve a zúgló tengert. Ő maga sem tudja mikor ért ide, csak annyit, hogy már itt van. Vár... A hullámzó vízből vár valakire, ki talán már sosem jön el. Így volt ez, akkor is, száz éve már... Milyen vicces is. Hányszor használják a halandók, száz éve nem láttalak. De vajon képesek lennének annyit kibírni? Hiszen annyit nem is élnek...
De ő él. Még mindig él. Egy testbe zárva, már sokadik évét tapossa, és ha arra gondol... Még taposni is fogja, talán évezredekig, talán csak néhány percig. Nem tudja még ő sem... Nem lát előre. Bár úgy lenne. Ha akkor fiatalon még látta volna, hogy mire vállalkozik.
Megöregedett. Bárki bármit lát, lelke megvénült és pihenésre szomjazik. Egy nyugalomra, mi mindenkinek kijár, de neki, már nem biztos... Vagy lehet van valami, vagy valaki, ki képes ezt a nyugalmat elhozni? Hasonlót, vagy teljesen ugyanazt? Nem tudja már...
Lépteket hall. Ha fiatal lenne, azt képzelné, hogy bizony újra az a valaki jön felé, ki akkor a tengerből, de már nem fiatal... Nem néz a zaj felé, csak tovább bámul, egyenesen előre.
 Még nem ér elég közel a valaki, mégis már hangját hallatja. Szavai is meglepőek, de a hang tulajdonosa annál inkább. Rebane... Gondolta, hogy a fiú utána fog eredni. Bár meg nem tudja mondani, hogy miért... Nem bánt vele kesztyűs kézzel, keményen kiképezte, majdhogynem úgy, ahogy vele tették hajdanán. Ez az ember mégsem gyűlölte meg úgy, ahogyan ő mesterét. Nem...
 Lassan fordul a háta mögül érkező hang felé. Rebane, mintha nőtt volna...
Ám Altair nem szól, csak valahol mélyen kissé kelletlenül, de a másik felé ezt nem mutatva emeli fel fejét, az egyre csak közelebb és közelebb jövő felé, még csuklyáját lehúzza fejéről. Kérdés, most, hogy látja arcát, mennyire jön még közelebb? Hiszen, ő úgymond öregebbnek látta utoljára, s bármennyire is akart magának Altair már végre valami öregedésre utaló jeleket, be kell látnia, szakáll nélkül, hosszú hajjal nem néz ki többnek, mint egy 20 éves fiatal... Vajon megismeri a másik? Vagy azt fogja hinni, hogy Altair fia? Ha így lesz, hát nem fogja tagadni... Eljátsza saját, nem létező fiának szerepét, hogy elküldhesse magától a tanoncot. Mert kénytelen lesz elküldeni.
 Rebane nem maradhat mellette, feltűnne neki, hogy bizony nem öregszik mestere, egyszerűen nem fog rajta az idő, míg ő végignézheti, ahogy egy újabb élet leszalad előtte. Ahogy az, amit létrehozott, végül elmúlik, s már csak martaléka lesz valójának, egy halom földkupac alatt, mit még csak meg sem fognak címkézni, hiszen ki ismeri már Jis Sionnah-t? Senki... És nem is fogja. Egy Rebane meg nem fog sokat mondani, az arra tévedőknek. Róka... Lehet azt hiszik, hogy egy igazi róka fekszik a föld alatt, mit gazdája nagyon megszeretett... De nem igazi róka, csak egy Altair számára örökké fiúnak megmaradt férfi lesz ott... Kit a gazdája, még ha nem is nagyon de...

[Rebane]

Furcsa érzés kerít hatalmában, ahogy hidegen egyre csak áll, nekem háttal. Lehet megbántottam volna szavaimmal? Mondjuk őt megbántani, talán képtelenség, de annyi biztos, nem kedveli, hogyha valaki kiismeri, vagy éppen kiismerhetőnek állítja be. Márpedig szavaimmal pont ezt sikerült bizonyítanom... Megismertem. Még ha nem is teljesen, de vannak dolgok, mikről talán nem is tud, hogy én bizony tudom róla.
Megállok mögötte, türelmesen kivárva, még hátrafordul hozzám, vagy mond nekem valamit. Bár amit kapok.
- Altair?
Kibukik a kérdés ajkaim közül, ahogy egy fiatal arc tekint fel rám. Olyan mint ő, és mégsem... Egy negyven éves férfi hagyott el engem, és most egy huszonéves kölyök áll előttem, és mered rám. Hideg, kimért tekintet, ami elárulja, hogy bizony ez tényleg ő, de... Arca olyan fiatal, amilyen nem lehet! Egy árva ránc, az idő nem csak, hogy megállt nála, hanem egyszerűen visszapörgette magát. Biztos vagyok benne, hogy nem keverem össze, hiszen csak neki van ilyen tekintete. Ezer közül megismerem. Vagy lehet fia lenne? Nem... Képtelenség, hogy legyen bárkije is, nem hinném, hogy csak úgy hátrahagyta volna őt. Vagy mégis? Hiszen velem is megtette, hogy elhagyott... Bár én csak egy tanonca vagyok, saját fiával csak nem tenne ilyet.
S a vonásai is. Túlságosan ő... Olyan nincs, hogy egy gyermek ne hasonlítson, még ha egy kicsit is édesanyjára, márpedig ki előttem áll az kiköpött Altair, csak éppen fiatalabb.
- Sokat változtál...
Motyogom végül, arcomon vigyázva, hogy a meglepettség azért ne annyira üljön ki, hogy az már bántó, vagy éppen zavaró legyen. Mondjuk, ő már biztosan tudja, hogy mit érzek, már csak azért is mert sokat tétováztam két szavam között. Bár biztos vagyok benne, hogy tudja, miért is van ez. Nem lehet, hogy ő magán ne vette volna észre, hogy kegyes volt hozzá az idő! Méghozzá ilyen mértékben!
Kezemmel arca felé nyúlok. Nem tudom mi vezérel, mégis úgy érzem meg kell hogy érintsem őt. Nem vagyok biztos abban amit magam előtt látok? De biztos vagyok benne, hogy látom, ennyire nem lehetek fáradt, sőt teljesen erősnek érzem magam. Mégis, ő... Olyan mintha kisebb lenne tőlem, mintha nem is mesterem állna előttem, hanem egy csapásra én váltam volna mesterévé. Furcsa érzés kerít hatalmába, és az apakép, mi felé volt bennem most hirtelen teljesen mássá alakul át... Annyira fiatal és... Kedvem támadt egy csapásra megvédenem őt.
Kezem pedig szépen közelít egyenesen arcához...
- Jó újra látni...

[Altair]

Látja a másikon, hogy meglepi, amit lát. Mégis felismerést nyer kiléte, mert még ha rá is kérdeznek nevére, egyértelműen ez, egy válasz. Vajon fog kérdezni a másik? Ha kérdez, mégis, mit válaszoljon? Hazudjon? Pont egy ilyen tanítványnak mint Rebane? Lehet most jött el az ideje, hogy elmondjon neki mindent... Hogy milyen szerződést kötött, ki is ő valójában, és hogy talán... Talán még egyik felmenőjének is lehetett régebben gyilkosa. Sosem lehet tudni, nem nézett túlságosan utána, hogy kicsoda is valójában Rebane...
Csak, mint egyetlen személyt figyelte. Ahogy kitartóan dolgozott naphosszadt, hogy apjának és családjának segítsen. Ahogy még arra is képes volt, hogy meglopja néha saját vevőit is akár, hogy kicsivel több jusson aznap este az asztalra, mint bevétel... De talán, az volt a sorsdöntő, mikor magát Altairt is meglopta.
Tudott róla... Annyira nem volt jó tolvaj még kis suhanc korában, hogy Altair maga ne vegye észre, mégsem szólt érte. Egyszerűen, csak egy döntés született akkor meg benne, hogyha már így meg merte tenni, még vele is. Bár lehet, akkor még nem is tudta igazán, hogy milyen alakkal áll szemben, csak egy volt Altair a sok vevő közül...
És lám, ide jutottak. Hogy itt áll a parton, magányra vágyva, de mégsem. Társaságot akar, mit megkapott, de nem ilyet. S bár valahol, mosolyogna is akár, hogy itt van előtte tanítványa, nem érti... Miért? Miért kellett utána jönnie, miért nem örül saját szabadságának? Hiszen attól nincs nagyobb kincs, minthogy az ember a saját maga ura.
Újabb szavaira meghajtja fejét, de tekintetével továbbra is a másik arcát kémleli. Kedves szavak lennének, hogyha nem éppen arra utalna, erősen burkolva, hogy bizony rengeteget fiatalodott. Meglepettsége mi rövid némaságában volt... Igen észrevette, hiszen kiismerte már a másikat. És valahogy úgy tűnik, talán még a másik is valamennyire megismerte őt. De mégsem tud mindent... Sok mindent...
Ám tekintetét kénytelen levenni végül Rebane szürkés szemeiről, és inkább annak kezét figyeli, mi egyre felé tart. Az nem lehet, hogy most az a kéz célt is akarjon találni! Nem gondolhatja komolyan Rebane, hogy férfi létére Altairhoz akarjon érni! Pontosan ez az, nem tud még, sok mindent!
Altair elfordítja fejét, szemeit pedig lehunyja. Hátha így nem fogja megérinteni, hátha nem kell elviselnie, egy kardforgató kéznek a durva érintését. Hátha rájön a másik, hogy ideje lenne megállni...
Pillanatok, mi Altair fejében pokoli hosszú percekké nyúlnak. Csak állna meg...
De nem... Rebane keze végül célt ér, és óvatosan simít végig arcán. Gyengéd próbál lenni, de durva tenyere szinte hasítja a férfi immáron sima arcát. Ahogy akkor azé a férfié is... Mikor hozzáért arcához, majd kéjtől ittasan mocskos dolgokat súgott fülébe. Mikor annak keze egyre lejjebb rohant... Ahogy szépen lassan végül beteljesítette undorító gyönyörét, mit elsuttogott...
Hirtelen mozdul, azonnal a másikra veti magát, hogy a földre teperje, és torkához kést szorítson. Hozzá többet ilyen kéz nem fog érni! Hozzá nem lehet!
- Még egy ilyen és kettéhasítalak kölyök!
Minden egyes szava forr az indulattól, ahogy érzelmektől távol álló lényére is egy az egyben kiíródik a düh és a mérhetetlen pánik. Egy érintés volt csupán... Mégis a legmélyebb helyre nyúlt vele a másik, méghozzá tudtán kívül.
Percekig nem engedi a másikat „karmai” közül, hiszen egyre csak a másik férfi képe lebeg előtte... S akármennyire is tudja, valótlan a kép, mert azzal a valakivel már végzett, mégis képtelen elemelni tanítványa torkától a kést. Olyan szívesen végighúzná rajta, hogy vére újra folyjék, hogy megkönnyebbüljön megint...
Végül az arc lassan kitisztul, Rebane tekintete fúródik övébe. Talán kérdésekkel, talán félelemmel... Nem tudja már. Csak lassan feláll, kését elteszi, és egy lemondó sóhajjal, a távolba indul.
- Mondtam már, szabad vagy. Menj a saját utadra és ne lássalak többé.

[Rebane]

Különös. Nem értem még én sem igazán saját magam, miért vágyom hirtelen Altair érintésére. Talán mert soha nem éreztem még őt? Vagy egyszerűen már annyira régen láttam, hogy már ilyenek után kiáltok?
Tekintetét is elemelte rólam... Nem akarná, hogy hozzá érjek? Miért nem? Egyáltalán, ő miért nem ért hozzám sosem? Talán még kisebb koromban, mikor segített valahova felmászni, vagy éppen a kardot mutatta, hogyan is tartsam helyesen kezemben... De ahogy idősödtem, úgy mintha egyre csak távolodna tőlem. Végül el is hagyott. Miért?

Ahogy kezem célba ér... Nem ilyenre számítottam. Őszintén szólva, amilyen hideg ő maga, azt hittem arca is ugyanolyan hűvös lesz, de nem. Kellemesen langyos, és sima. Emlékszem rá, mikor még szakálla volt, nem gondoltam volna sosem, hogy ilyen gyermeki arc lapul mögötte. Ahogy meginog érintésemre, az is különös számomra, hiszen nem nagyon szokott semmire reagálni. Vagyis, én nem igazán emlékeztem rá...

Hirtelen kerülök földre, szinte fel sem fogom mi történik, már egy dühödt arc szuszog az enyémbe, még torkomhoz is kés szorul... Mégis, mi a fene történt? Hol voltam én ez alatt a pár pillanat alatt, még mindez megtörtént? Egyáltalán... Mi történt? És miért?
Próbálom beazonosítani a rám került idegent, de egyszerűen nem megy. A szavai, az arc, a tekintet. Nem az Altairé. Ez valaki más, valami elmében elborult alak, aki éppen véremet kívánja ontani.

Biztos, hogy arcom most a világ legértetlenebb ábrázatomat tükrözi. Olyasmi, mint amikor először láttam villámot, vagy valami más különleges szerzetet, és egyszerűen nem tudtam elrejteni meglepettségemet. Most sem tudom, hiszen megint „különleges” szerzetet látok. A legszörnyűbb, hogy ismerem ezeket a vonásokat, de ahogy most rajzolódnak, ahogy össze vannak kuszálódva, egyszerűen nem vélem benne az én mesterem látni. Vagy csak nem akarom? Elmém próbálja az idegen képet mindenáron belém tuszkolni, mert nem akarom elfogadni, hogy az eddig hideg, mindent kiszámító valaki, most mint egy kiszámíthatatlan őrült vetette rám magát? S elmém műve az is, hogy mozdulni sem tudok hirtelen? Csak nézek rá, mint egy áldozat, és várok. Vajon megöl tényleg? Bár szavaival nem ezt mondta, de hogy egyre csak nem mozdul, és arca is változatlanul dühödten néz rám...

Az nem lehet, hogy így végezzen velem... Az nem lehet, hogy ennyi miatt véget vessen az életemnek. Pont ő, aki... Aki felnevelt.

 Sokára tisztulnak vonásai, fenyegető fegyverét is csak nagyon lassan húzza el végre torkomtól. Miért tette ezt? Amiatt, hogy hozzáértem? Pusztán egyetlen érintésem miatt tette volna? Mégis... Miért? Mivel érdemeltem ezt? Ahogy lemászik rólam és indulni készül, úgy ülök fel lassan és meredek utána. Az nem lehet, hogy újra elküld. „Ne lássalak többé.” Nem! Nem azért kerestem évekig, hogy most csak úgy, hagyjam elmenni! Nem azért nőttem fel mellette és bírtam ki mindezt, hogy most csak úgy elküldjön!

- Nem! – Kiabálok, mintha csak hisztiznék. Persze, régen volt már, hogy ellenszegültem bárminek is. Sőt... Már csak ködös emlékeim vannak gyermekkorom vad „nem akarom”-jaimról. Most mégis újra így viselkedem.

Felpattanok és utána lépek. Nem siet, csak lassan lépked, bízva abba, hogy megmaradtam mint jó diák és nem kell kétszer mondania. Hát sajnálom... Nem maradtam meg.
Karja után kapok, s bár tudom, előbbi érintésemnek is mi volt a böjtje, talán ennek is az lesz, mégsem érdekel. Nem akarok újra magamra maradni...
- Nem értem! Érted? Nem értem, miért nem maradhatunk egy csapat? Miért nem maradhatok melletted?! – Szegezem neki kérdésem, ahogy magam felé fordítom. Bizony, nem értem... Lehet én vagyok túl ostoba? Lehet nem látok valamit amit kéne?

Sajnálom...

[Altair]

Indulni készül már. Még ő maga sem tudja hová, de valahova oda, ahol találkozhat vele. Ahol talán újra megleli és sikerül végre újra szót váltania vele. Csak egy-két szó. Vagy ha nem is szó, akkor csak egy pillantás, hogy tudja, jól van... Hogy tudja, nem sok változott részéről, sőt mondhatni semmi. De hol találhatná meg? Merre lehet, egy olyan lény mint ő? Egyáltalán, jó valakit keres még? Szőke hajú, tengerkék szemű leány az, kire vágyik, vagy lehet már teljesen más alakot öltött? Ha igen, milyen azaz alak?
Számára, biztosan ugyanolyan szerethető, mint a szőke, kék szemű... Biztosan.

De valaki viszont nem enged. Valaki más még mindig itt van, annak ellenére, hogy bizony el lett már küldve. Harcol, küszködik és indulatok fakadnak belőle. Miért, hiszen el lett neki mondva? Gyermek még... Az marad, az is fog maradni, egy örök gyerek, kire mindig vigyázni kell.

Újra kéz ér hozzá, erőszakosan ragadja meg karját, és fordít tengelyén. Honnan ez a mérhetetlen erő? Hogyan képes, ilyen fájdalmasan húsába marni, még anyagon keresztül is, és olyan irányba húzni, merre nem szeretett volna egy lépést se tenni?

„Nem értem”. Hangzik el újra és újra, egyre magasabb hangon, lassan kiabálássá nőve. Még Altair... Egyre csak az őt tartó kezeket figyeli. Már megint, annak ellenére, hogy előbb meghagyta, hogy ne. Ellent mond, még ezzel is, ahogy az utóbbi néhány percben, egész létezése ellent mond mindennek, mit Altair maga gondol, cselekszik, érez...

- Engedj el...
Erőtlen suttogás... Egy megtört arc néz fel végül, a szürkés tekintetekbe. Megtört, és rettegő arc... Nem Altairtól megszokott, bár úgy tűnik, ebben a néhány percben elég sok nem megszokott történt. Fiatalodott, dühöngött, és most... Retteg.
Ha nem is tud valaki arcról olvasni, hát teste remegése mindent elárul. Ahogy térdei apránként meg-megrezdülnek, ahogyan sóhaja egyre szaggatottabban szökik ki ajkai közül.

- Engedj el...
Újra szól, kissé próbálkozva azzal, hogy hátrébb hőköl, hogy a szorításból szabadulhasson. De a két kéz olyan erősen tartja. Rebane... Nőttél, és úgy tűnik, erősödtél is. De létezik olyan, hogy erőben túltesz mesterén? Rajta, ki már több mint száz esztendős?
Nem...
Csak újra olyan helyre nyúl. Vallani kéne, hogy ne tegye többé, hogy a mester, mester maradjon, a tanonc pedig tanonc. Hogy végre eltűnjön, és szabad legyen, tegyen mit szeretne, és ő maga is, hagy tegye mit akar.
Szabadság Rebane! Szabadság! Neked miért nem ér annyit, mint Altairnak?

- Engedj el...

[Rebane]

Kiabálok rá, választ várok valami olyanra, amire talán nem is létezik válasz. Lehet ez a sorsom, lehet bele kéne nyugodnom, és megbékélnem azzal, hogy biztosan a homlokomra van tetoválva az a szó: "eldobandó".
Pedig én ezt sosem kértem, és nem akarom. Nem erősségem, hogy ezt elviseljem, egyszer elég volt, de megkaptam még egyszer, és lám, most még egyszer! Hát vádolható vagyok én, hogy választ követelek? Vádolható vagyok, amiért így viselkedek? Nem! Most én akarok vádolni és bántani! Most már itt az idő, hogy az eddig jó gyerek, a sarkára álljon, nemde?!

Nem... A velem szemben lévő tekintet és személy, ezt mondja nekem. Szavak nélkül, csak tartással és némi reménytelen valami teljesen más szóval, de ezt mondja. "Elég legyen Rebane." Szinte hallom hangját. Ahogy határozottan a képembe vágta, mikor valami olyat tettem, amit nem kéne. Mégis, most ez a tartás, egész lénye, valami teljesen más hangot ad emlékeimben felvillanó szavainak. Könyörgőt, kérlelőt. S bár sohasem hallottam így beszélni, mégis hallom, ahogy azt mondja

Elég legyen Rebane...

Még sokáig tartom, bár érzem menekülni próbál. Megragadtam, és azt hiszem nem kívánom elengedni, de valahol érzem, ha neki jót akarok, kénytelen leszek. Márpedig, most valamiért mindennél fontosabb nekem, hogy neki jó legyen. Jó gyereknek kell lennem, hogy neki jó legyen. Neki, ennek a kifordult, Altair névvel nem illethető valakinek.
- Mégis... Ki vagy te?
Suttogok, ahogy ő is két szavas könyörgését. Suttogok, mert ahogy ránézek, olyan mintha menten kettétörni kívánna. Ez az ember, aki inkább engem tört össze már nem is egyszer, apró darabokra, akár még szó szerint is, hogy a mostani alakomat sikerüljön előhúzni belőlem. Ezt a valakit, akitől most... Retteg! Retteg tőlem!

Percekkel ezelőtt puszta kézzel képes lett volna megölni, most pedig retteg tőlem?! Mi történt? Miért?! KI A FENE EZ AZ ALAK?!
- Altair vagy te egyáltalán? Vagy valami hitvány másolata?!
Jobban megszorítom vállánál, s bár eddig úgy gondoltam engednem kéne, mégsem teszem, sőt taszítok is rajta egyet. Igen, megvédeni akartam, hiszen, annyival kisebb lett szememben, nem csak években hanem... Még magassága is mintha megcsappant volna, bár lehet csak én nőttem... Mégis, most már joggal mondhatom, hogy bántom.
De tudnom kell! Tudni akarom, kicsoda ez az alak! Nem lehet Altair! Nem lehet ez az ember, az, mint aki éveken át, egy árva érzést sem volt hajlandó megmutatni magából!

[Altair]

Érzi másik értetlenségét, tudja jól, választ követel. Hányszor látott már ilyet... Felnőttek estek egymásnak, gyermekek nyúzták a másikat, hogy végre valahára választ kapjanak...

De Rebane... Erre nincs válasz. Számodra nincs, és nem is lesz.
Nem tudja úgysem elmondani Altair. Mondhatni, hozzá van már szokva. Az ő érzéseit, múltját vagy nem ismerik és nem is kívánják megismerni (ha mégis, hát nem mondják neki), vagy olyan képességekkel bíró alakokkal találkozik, akik olvasnak benne. Mint egy fránya könyvben, minden érzését, minden szavát, minden gondolatát, mintha csak betűk lennének, úgy falják.
Sosem kellett beszélnie. Sosem kellett szavakba öntenie. Soha nem kényszerítette senki rá, hogy megtanulja, mégis ezt hogyan kell.

De Rebane. Miért akar bármit is tudni? Eddig csendes volt, eddig engedelmes, és most hirtelen egy bőszült vad, aki csapdába ejtette. Olyan csapdába, miből talán egy mozdulat lenne kiszabadulnia, de valami más, minden részét jéggé fagyasztotta, és képtelen cselekedni. Képtelen, mert tudná, nincs más mit tenne, minthogy megöli... Megölni azt, kit felnevelt... Ki mellette volt, magányában. Mit ugyan nem tudott teljesen elcsitítani, de csillapította.
Őt megölni?

A rántásra szemeit összeszorítja, és egyre csak tornáztatja agyának minden részét. Hogyan kellene elmondani? Egyáltalán el kell mondani? És miért akarja elmondani?
Szétcsúszott... Túlságosan is szétcsúszott ahhoz, hogy a kérdésre őszinte és tiszta választ adhasson.
~Én vagyok?~
Mondat mi hirtelen, szaladnak koponyájának, szinte már át akarva törni azt, mert a válasz rá nem az, mit az ember elvárna saját magától. Főleg nem Altair.
Tekintetét lehorgasztja, és bal kezének hiányára mered. A csonkra, mit csak azért kapott, hogy az legyen, aki most éppen nem. Az a gyilkos, ki életeket vesz el, az az ember, kit már nem is mertek sokan emberként emlegetni... Az az ember, aki most éppen nem.
- De, én vagyok az.
És egy óvatos, de annál erőteljesebb mozdulat követi szavait.

Vér buggyan a vele szemben álló felsője alól, mi a sötét felsőjén csak azért látszik meg, mert nap fényét vörösesen megcsillantja rajta.
- Én vagyok az, Rebane.
Altair hangja, kezd lassan visszatérni, abba a formába, amit megszokhatott tőle tanítványa. S óvatosan hátrálni kezd, még pengéjét kihúzza a fürtös hajú hasából. Létfontosságú szerve nem sérült... Nem fog meghalni, ebben biztos Altair, de vajon valami más részét nem ölte meg, most ezzel a szúrással? Valami olyat, mit emberi szem nem láthat? Valami olyan részét, ami talán még a százéves férfinek is sebhelyes? Nem akarta pedig megölni... Nem akarta, de lehet mégis sikerült?

- Gyógyulj meg fiam, és ne keress többé. Megparancsolom, hogy járd a saját utad.
Parancsot nem szeghet meg... Rebane túl engedelmes gyerek, hogy parancsot szegjen. Legalábbis, eddig annak mutatkozott. De ha mégis parancsot szegne, akkor pedig sohasem volt elég elkötelezett ahhoz, hogy tanítvány lehessen. Soha...

Hosszan nézi a talán földre rogyó tanítványát, kit most már a sebnek köszönhetően végleg sikerül maga mögött hagynia, hiszen, nem indulhat így utána... Akkor belehalna, de ha marad a helyén, akkor mentheti magát. Dönthet Rebane.
Míg Altair elindul... Mert el kell, mert más kell, mert másra van szüksége. El valahova, válaszokért, mit lehet ő maga sem kap meg. Személyért, ki lehet el sem jön többé... Hozzá, aki ki tudja... Lehet feledte már nevét.

[Rebane]

Gondolatok. Ezek szaladnának végig most elméjén? Megannyi gondolat, válasz, netán kérdések, az én kérdésem miatt? Lehet, de még mindig nehéz ráismernem. Nehéz rájönnöm, kit tartok kezem között, de egyben biztos vagyok, hogy elengedni addig nem szeretném, még választ nem kapok. Sőt... Talán ha jobban belegondolok még utána sem szeretném úgy igazából elengedni, egyszerűen, csak... Muszáj leszek? Egyáltalán, muszáj leszek?

Hamarosan azonban valami jéghideget érzek. A szavai... Úgy szól, ahogy eddig mindig, sőt... Most mintha még hidegebben, mint mikor még kisgyermekkoromban szólt hozzám, mikor még nem is tudta, hogy egyszer ő lesz a nevelőm... Fagyosak, és kimértek szavai, mivel megvallja nekem, kicsoda is ő valójában.

Bár ilyen hanggal, ha teljesen másról is beszélne, akkor is elhinném, hogy hozzá van „szerencsém”. Hiszen így más embert nem hallottam még sosem beszélni. Annyira el tud már szakadni ennek a világnak az érzéseitől, mintha legalább több tized éve lett volna ezt tanulni, de... Kérem, nem lehetett neki, mert... Csak rá kell néznem. Csak emlékeznem kell...

Testem pedig megrándul, hogy még egy jéghideg járjon át. Mi már nem szavai, de valamiért korántsem érzem olyan hűvösnek mint azokat. Főleg, hogy hamar megmelegszik bennem...
A penge. Az a rejtett penge, miért nekem is ujjam kellett feláldoznom, hogy viselhessem és használhassam. S ahogy belém mártódik, mélyen...

Fáj... Pokolian fáj, de nem azért, mert... Mert ez természettől adódóan fáj. Hogyne fájna, mélyen belém vésődik, hogy vérem kiszöktethesse testemből és felsőrészemet láthatatlanul átitassa. Hogyne fájna. Ember vagyok.
De másért fáj... Valami másért sokkal jobban fáj.

Elengedem Altair vállát, és ahogy megszabadulok a pengétől hátrébb is lépek. Nem szólok semmit, csak sebem után kapok, és a földre rogyok. Nem fogok meghalni. Tudom jól, tanultam én is, hogy ez a szúrás nem öl, de kellően fájó és veszélyes, hogy tovább menjen az ellenség.

Ellenség lennék? Altair, ellenséged lettem? MIÉRT?!

Szemem összeszorítom, és inkább fel sem nézek rá, ahogy újra elküld magától. „Fiam”. Úgy nevezett, bár én már egy ideje nem apámnak érzem... Valami másnak, így ez a jelző kellemetlenül simítja végig füleimet, és még rosszabbul érinti meg mellkasomban rejtőzködő valamimet. Belemar...

- Altair...
Suttogok csupán, már meg sem hall. Biztos már méterekre van tőlem. Már elment, elindult, engem pedig, itt hagyott. Úgy ahogyan akkor tette, bár akkor nem okozott ilyen fájdalmat. Akkor nem kellett megsérülnöm, akkor nem kellett így látnom őt ilyen... Ilyen furcsa módon.
- Altair...
A sas elszállt...