Havasi-hágó

[KáoszFöldje]

Az év minden hónapjában hófödte csúcsairól kapta a nevét és szinte sorban álló hegyiről, amiknek lába sötétségbe vész, hiszen onnan kezdődik az Árnyak földje.
Gyönyörű és veszedelmes is, mutatja, hogy arra a világ már egészen más. Hiszen néhány fáradsággal teli hét és nem kevés szerencse, már látszik a tenger, ami különösen világos és látszik az a fehér ékkő is, amit csak jégvilágként emlegetnek.

Itt inkább jégelemű lények fordulnak meg, egyenesen kedvelt helyük.

A Homály tó is itt terül el, bár arról kevesen tudnak, mivel még a térképeken sem jelzik. Ennek oka azonban még nem ismert.

[Jahcse]

Az ég már belebújt éjjeli köntösébe, ám a mai napra egy különleges öltözéket öltött magára. A felhők, mint millió szeret tépet selyem, mely egymásra hullattak, borítják el a tintaszín eget. A hegy is füstölni látszik, a szél még csak kóborol, de érezni illatában a vihar pezsdítő erejét, ez is tomboló, de nehéz cseppek helyett puha pelyheket vág majd a kint rekedtek arcába, a dermesztő hideggel élezve ki a mesteri mintát. Karcolni fogják a bőrt, felvágni, apró cseppeket csikarva ki, minden emberi lényből. De bundások, már mind tudják, hogy oltalmazó menedékben a helyük, csak keveseket űz még az ősi ösztön, hogy kint kóboroljanak. Éhség és mulatság!
Ez utóbbi űzi a havas tájba, csíkjai ellenére is beleolvadó nagymacskát, ki a szürke, hólepte sziklák közül lép a mezőre. Súlyát megtartja a korábban jéggé fagyott réteg, s mancsai alatt csak halkan csikordul meg a friss porhó, melyben nyomát gyorsan törli el a szél. Füleit, hogy ne bántsa hallását a kegyetlenné váló süvítés lesunyja, de orra jól szolgál és vezeti a célja felé, ahogy szemei is hűek maradtak. Megszokták a vakító világot, s a hideg sem tesz bennük kárt, a vörös szín még is csak a állja azt, ahová minden hozzá hasonló jeges-kék szín szemekkel születik.
~ Mily kellemes is a birodalom bejárása. Unalmas, de talán hoz némi izgalmat magával ez a mai nap, a vihar már ki is tört a hegytetőn és szépen óvakodik lefelé, míg el nem uralkodik az egész tájon és a botor vándorok. ~ Fejét a magasba emeli és mélyet szippant jeges hideget hozó szélből, hogy elcsíphesse benne az édes aroma mellet megbújó förtelmet. Emberek bűze keveredik az elemi esszenciákkal, de nem célja végezni velük, legalább is egyenlőre. ~ Meddig juttok? Hányan néztek szembe a tombolással, s hányan másztok elő a súlyos takaró alól. ~ Mancsa belemarnak a kemény talajba, ahogy megugrik és egész súlyával zúdul a következő helyre. Tagjaiban érzi a görgeteget, ami a túloldalt megindult s sejti, porcikáiban érzi, hogy itt sem marad soká zavartalan a világ, mert már megnőtt apró golyóbisok érkeznek. A moraj félelmetes, megreked a sziklák közt s egyiktől a másikig verődik, elindítva egy láncot, minek következményei.
~ Ez elől nincs menekvés. Oh! Nézzenek oda, futnak, de már nincs hova. ~ A kiszögellésen állapodott meg, leheveredve, mint egy gonosz jelenés, segíthetne, menedéket tud tucatjával, ami még a lefelé igyekvő förgeteget is megállítja. De nem mozdul meg benne semmi, egy picurka késztetés sincs benne, még a gyerekek láttán sem, hogy mozduljon. Ő biztonságban van. Érzi már, hogy közel az idő és így válik teste szellemszerűvé, a hideg mi átvágtázik rajta, nem érinti meg, hiszen egész lénye egy jégé fagyott. Egyszerűen rázza meg magát, midőn elvonult  lavina s megáll az új réteg tetején, a sikítások és kiáltások helyét a néma csend vette át, a vihar előtti nyugalom, még az örökkön uralkodó szél is megállt. Megindult lefelé, elhaladt ott, ahol nem egészen egy perce még egy karaván igyekezett menedéket lelni, de most semmi sem utal még csak létezésükre sem. Lejjebb azonban, ahová Jahcse már nem megy, kilátszik egy szekér törött tengelye.
~ Nyugodjatok békében, szerencsétlenek .. vagy éljetek a hegy szellemeiként tovább, hogy még kevesebb semmirekellő kerülje el ezt a helyet. ~ Csak egy lekicsinylő pillantást vetett az alig felfedezhető, szétszórt holmik felé, aztán tovább állt hosszú út áll még előtte és a vihar is a sarkában lohol.

[Jahcse]

Ősöreg a törzse mellé vackolta el magát, összegömbölyödve, mancsai közé bújtatva fejét, hogy a vihar ne sújtsa oly nagyon. Nem aludt, megtehette volna, de ilyen időben is érheti meglepetés az elbizakodott ragadozót, így füle és orra készenlétben voltak. S belegondolni is szörnyű, hogyha a szél nem áll párján, akkor minden szagod szétcibál s csak akkor enged sejtetni, amikor talán már késő, de így. Időnként megpihen, megülve mancsai közt, hogy az szagok esszenciái átszivárogjanak, elmondva ki jár még ebben a vad időben idekint. De eddig semmi veszélyes, oktalan róka és elkóborolt gida, most azonban egyik sem kelti fel figyelmét annyira, hogy megmozduljon. A havat sem rázza le magáról, mi csak halmozódik egymásra rakódva bundáján, elfedve minden határozott ében csíkot és lassan eltakarva magát a tigrist is.
Alig fél órába torlódó percekkel már kezd súlyossá válni a teher, lassan moccan meg alatt, lapulva jobban a földhöz, majd fejét rántva fel. Masszív nyaka segíti a munkában és az így fojtogató iszonyat is erőt ad a mozdulathoz, kint van, ha csak mellkasáig is, minek rejtekében lakozó tüdejét megtölti a hűvös és friss levegővel. Nagyokat szippant a csendesülő légből, hát csak szeszélye vet erőt a természeten, hogy rögvest és azonnal sodorja el azokat, akik gúnyt mertek belőle űzni. Tisztul az ég is, kibontakozva a szürkéből vakító kékbe öltözve. Hunyorogva nézi a változást, miközben már tudja kellemetlen barát közeledik, s ingerültségének jeleként hátracsapja füleit és vár. Lesöpörve magáról a maradék havat és méltóságosabb pózba rendezve tagjait, őt ne érje semmi pletyka negatívan, mert csak a gond van a fölös ütődöttek móresre tanításával.
A szárnyak suhogása lassan felzendül, s hamarost fel is tűnik a szakad tollazatú szürke madár, bagoly. Bölcs is, azt állítják róla, magánvéleménye viszont inkább az, hogy kotnyeles és áskálódó. Azóta nem kedveli, mióta apja előtt gyanúba keverte, mint fivére halálának egyik felelőse. Az sem számít, hogy nem egyik, hanem egyetlen kiötlője és egyben végrehajtója is volt, bár áldozata nem ő lett volna. De a bagoly megtelepszik, huhog, ennyit tapasztal az emberi torzszülött, de neki tiszta beszéd.
- Atyád küldött, hogy átadjam a következő üzenetet. Dohran, egyik délvidéki szövetségesünk találkozóra hívja atyád, de az ügylet lebonyolításával téged bíz meg.
- Tiszteletteljesebb hang, mert tollseprűként sem maradhatsz a klánnal. – Mordul rá, szemrebbenésnyit sem gondolkozva, hogy leplezze e ellenszenvét, vagy se. – Legyen, ad át apámnak, hogy találkozom vele. Hol is lenne az a bizonyos hely? – Kérdezte foghegyről, csak apjának említésénél préselve szavai hangsúlyába tiszteletet, amit a bagoly kénytelen volt tudomásul venni, mert tenni ellene, nem tud.
- Shirata. Remélte, hogy elfogadod, ezért jó utat is kívánt és eredményes tárgyalást.
- Tiszteletem az övé, ad át neki. – Ezzel sarkon fordult és elindult dél felé, enyhén nyugatnak tartva. Messze van a hegyen átvezető biztonságos ösvény, s még messzebb a város. Ám legalább addig sem kényszerül az klánjuk szabályainak betartására, arra, hogy mindent tisztán, apja intelmei szerint cselekedjen, adhatja azt az a cseppet sem jó szándékú személyt, aki valójában. S a baglyot sem kell tovább tűrnie, pedig érzi megvető pillantását, de nem lesz kegyes és nem fog búcsút inteni számára.