Smaragderdő

[KáoszFöldje]

Keymlenia, egykori nevén nevezve eme rengeteget.

Sokat látott és megélt erdőről van szó, melynek fái bársonyosan simulnak az örök tavasz ölébe és kitartóan rejtik a közöttük élő, velük oly sokat törődő hús és vér lényeket. De nem csak a békeszerető hegyes fülűek lakják ezt az erdőt. Osztoznak rajta a még sosem látott vadakkal, alakváltókkal, vándorló emberekkel és sokféle természetfeletti lénnyel.
Mondhatnánk, hogy ez a misztikum erdeje.
Két folyó is táplálja, a Lírics, mi át is folyik rajta és a Rothar, ami érinti szegletét, természetes határt adva a hegy és az erdő között.
Dimbes-dombos hely, ezért, aki nem ismeri könnyű benne eltévedni. Ahogy nehéz megtalálni benne Nibelont.

[Kiril]

A messze távolból ismétlődő csapásokat hallok az erdő széléről. Madarak csicseregnek, mókuskák ugrálnak és virágok nyílnak mindenhol... Itt az ideje egy kis rendbontásnak. Emberi formámban vagyok jelen pillanatban, de inkább maradok így, néha azért ezt is kell.
Az őrjítően vidám csacsogó vibráló zenélő erdőben elindulok a csapások felé, közben kardommal tiszítom magam előtt az utat, s néha egy egy madarat is lepörkölök a fákról. Túl zajos és túl jókedvű itt minden ahhoz, hogy én így hagyjam. Szinte rosszkedvem lesz tőle.
Vasalt bakancsommal, eltaposok útközben néhány virágot, meg egyebet, de nem leszek tőle jobban. A csapások egyre csak közelednek, és az erdő is egyre jobban világosodik, ahogy jövök belőle kifelé. Mögöttem egy égett szegélyű, kiírtott sáv húzodik, mint ahogy a csiga húzza maga után ocsmány nyálkáját.
Egyszer, egy különösen giccses pillangó leütése után érek ki egy tisztásra, ahol hát nem egy favágó aprítja a tűzre valót. Rám tekint, madj széles mosollyal üdvözöl, mire én még szélesebb vigyorral köszöntöm őt.
-Adjonisten- mondom neki, majd elindulok felé. Lelkemben pedig felcsapnak az öröm lángjai. Hamarosan egy újabb hullával bővül áldozataim listája, de előbb játszok vele egy kicsit.
- Mijáratban van édesbátyám? - kérdem tőle udvariasan, mintha csak egy arra járó kalandor lennék, és leülök egy rönkre. Az öreg pedig tovább aprítja a tüzifát.
- Semmi különös. Gyűjtöm a fát estére, mert vendégeink jönnek, és az asszony kenyeret süt.
- Áhh... Milyen szép is lenne az... -Mondom miközben kacgaok magamba- Milyen szép is lenne ha hazaérne édesbátyám
Erre az öreg meglepődve hátrafordul, és megkérdi:
- Miért mondja ezt uram? -látom az ijedtséget az arcán, majd elmosolyodok, és gonoszul vigyorogva válaszolok:
- Mert nem hagyja el élve ezt a tisztást...

[Jahcse]

Hegyek és az oly hívogató hideg minden lépéssel egy távolodott tőle és ezzel lett hangulata is egyre borúsabb. Igaz sosem tartozott a viháncoló cicák közé, de a bagoly egészen felkorbácsolta idegeit, mert még utolérte mielőtt elhagyta volna birodalmát és újabb feladatokat rótt rá. Hogy meglátogassa klánjának egyetlen kitagadott tagját, akit mellesleg átokkal is sújtottak. Már a gondolat is irritálta, hogy egy árulóval kell majd egy levegőt szívnia, ugyan akkor emlékszik még az öreg tanításaira, amik a hasznára váltak.
Nem vette a fáradságot az átalakulás alig fél perces folyamatára sem, úgy, közel eredeti alakjában sétált az erdőbe, ami mindig meg tudta lepni. Zajosabb volt, mint amihez szokott, de nem zavarta, mert nem engedte, hogy hol mi ilyen apróság akár csak az érdeklődését is kiváltsa. De figyelte hangjukat, mozdulataikat, mert abból sokat megtudott. Kik járnak és merre az erdőben, nagy előnye a démonnak, hogy az ami, főként ha állati bőrben van, mert érti az erdő lakóinak szavát. Akik most egy gyilkosról csevegnek. Nem hatja meg, mert képtelen ilyesféle érzéseket felszíntani magában, talán, majd, ha asszonyra és utódra vágyik, megerőlteti magát, de az sem most lesz.
~ Lám-lám, egy tüzes tökfej. Hogy kellet ennek a szárnyas gyíknak pont arra tévednie, amerre az utam visz. Szer fölött bosszantó. ~ Egyenes úton haladt, szinte a sárkány nyomában lépdelve, hiszen tudta, hogy ki haladt el nem sokkal erre. Az állatok csak egy részét képezték a kirakósnak, de ott voltak a szenes maradványok és a szagok, a sárkányok jellegzetes esszenciája keveredett a bűzkő égő húséval. Mind ez elenyésző talán egy gyakorlatlan orrnak, de nem az övének, aki képes kihűlt nyomok mentén is meglelni a prédát. Ahogy közeledik, mozdulatai az eddigieknél is óvatosabbakká válnak és meglapul egy pillanatra.
- Chő! – S e mellé még jócskán átkozódik is szidva minden felmenőjét és utódát is s a sárkánynak, aztán előlépett a bokorból magára terítve jégszálas kimonóját, hetyke mozdulattal kötötte meg derekán. Az öreg is felismerte a fehér hajút, ahogy ő is az öreget, milyen kicsi a világ és véletlenek még véletlenül sincsenek.
- Egyszer mondom el. Kotródj! – Nem a bő beszédéről híres, az udvariasságáról meg még úgy sem. Látszólag nem hatotta meg, hogy a másiknak a tűz van fegyverként a kezében, nagy ügy, annak oxigén kell és azt ha nem is túl bravúrosan, de megoldhatja, hogy ne legyen. S et előcsalta a mosolyát, azt, ami inkább emlékeztet a ragadozók vicsorára.

[Kiril]

Alig mondom ki az uolsó szavakat, egy tigris, vagy inkább játkos kiscica ugrik elő a bokorból, s előadja a megmentő hőst, aki majd egy nemes harccal megvédi az öreget, és mindenki boldog amíg meg nem hal... A mesében. De ez itt a kőkemény valóság, velem, és nem egy zöldfülű sárkányról, aki szép hajadonokat rabol, és illedelmesen odanyújtyja a nyakát lefejezésre, amikor a megmentő lovag elérkezettnek érzi az időt rá.
Számból kacagás buggyan ki, majd rászólok az macsekra, hogy hagyja a nagyok dolgát békében, és akkor talán nem ég le a szőre valahogy így:
-Sicc, Cicus, ez nem a te dolgod. Fuss tovább az erdőben, és verj meg egy farkast, hogy végre eldöntsétek a vitát, hogy most melyikőtök a jobb. Itt kérem komoly egészségügyi mészárlás folyna, ugyanis a szívem megszakadna, ha nem téphetném szét ezt az öreget itt. És azt ugye senki sem akarja...
Majd megfordultam, ismét szembenézve az öreggel, majd, kihasználva eredeti, ijesztően félelmetes formámat, átvedlek sárkányalakba, majd lenézek a magasról a tigrisre, és a félelemtől valószínűleg megdermedt öregre.
Tűhegyes fogakkal teli szám mosolyra húzódik, és érdes nyelvemmel megnyalom a szám szélét, majd mély morgásokkal kísérve, ami egy böfögés formájában csúcsosodik ki, kiköpök egy kisebb lábszárcsontot.
-Upsz... szökik a reggeli. Nah fuss cica, mert ez nem a te játékod, és szerintem nem akarod úgy végezni mint ez a szegény vadász itten.
S karmos lábammal rámutatok a kiszököt csontdarabra, pont a macska előtt. Gondolom ennyi elég, így ismét elfordulok a tigristől, és karmaimba kapom a férfit aki kapálózik, de hiába. Kezéből kiesett baltájával sem tudna bennem nagy kárt tenni, nemhogy pusztakézzel. Felemelem egészen a számig és gondolkozom, hogy beleejtsem a fogaim közé, vagy inkább harapjam le a fejét. Nem tudok dönetni, mert ez a idóta macska elrontotta a kedvemet. Mostmár igazán tökmindegy hogy ölöm meg, elveszett az érzés... Így már nem olyan jó.

képecske

[Jahcse]

Félre billenti a fejét, unottan húzva végig kezét a fényes övön. Igen, most már semmi kétsége a felől, hogy a sárkányok nem véletlenül kerültek ki néhány háború veszteseiként s bizony, még démoni segítségre is igényt tartottak. Csak nem kaptak, érzi, hogy alábecsülik, noha szavaiból úgy érződhetett, ő ugyan e képen tett a sárkánnyal. Pedig messze nem, csak felmérte erőiket s úgy vélte képes megbirkózni ezzel a túlméretezett kályhával, bár azért akadt némi bökkenő. Nem zárta a szívébe azokat, aki a közönséges macskákkal teszi őt egyenlővé és a becézés. Már a kimondott szavak elenyésző hányada is elég lett volna, hogy eldöntse, szüksége van egy sárkánybőr tokra. hogy mihez még nem tudja, de belevalót bármikor lehet szerezni.
- Közönséges vagy, de nem tehetsz róla, korcsoknak csak korcs végterméke lehet. Jaa és az öreg, sajnálom, de dolgom van vele, úgyhogy tedd le! – Nem rettent meg, a mutatvány meg egyenesen undort váltott ki belőle és felmerült benne a kérdés, most félelmet, meglepettséget vár a monstrum tőle? Ezekre várhat, míg a pikkelyei bele nem olvadnak a természetbe, s válik tápláló humusszá. Arcát kezébe temeti, tűzzel jég ellen, tartja a mondás, de ő most szelet fog használni, olyat, ami körbecsavarodik a sárkány ujjai körül és szoríthatja akármilyen erővel, az öreg kicsusszanhat és teszi is, mint egy igazi féreg. Ahogy az öreg a földön van arrébb is kúszik, de nem a tigris felé, számára ez a játék nem kifizetődő, végül is csak azt választhatja meg, hogy melyikük öli meg. Mást nem nagyon.
- Tudod, az elkövetkezőkben vagy megszívleled a tanácsom, vagy megtudod milyen, ha tüdődbe egy csepp levegő sem fér. – Fölénnyel hangjában beszélt, érezte a vágyakat, a tüzet, ami másikat fűti és annál jobban lett hidegebb. Forrófejűségét gyakran hajtotta igába, hogy kegyetlenségét táplálják s ez eddig mindig jó szolgálatot tesz s bízik benne, hogy eztán is. Az öreghez sétált, aki védekezőleg emelte fel a karját, aminél fogva Jahcse meg is fogta és maga után kezdte vonszolni, immáron teljes érdektelenséget mutatva a sárkány felé. Nehéz, igen nehéz számára, hogy nem fojtsa meg a pikkelyest, de van fontosabb dolga, de a szagát megjegyezte és ha most nem provokálja ki, akkor majd legközelebb ő fogja megtenni, a harc és a másik vére kedvéért.

[Asa]

annak, aki megtalál....
Megállt. Kosara lecsusszant karjáról, inga módra himbálózva ujjain, arcát mosollyal fordította a levelek közt átsuhanó fény felé, boldogan fordult körbe és könnyed vászon ruhája csak úgy vetette a fodrokat. Fel is kacagott, kihúzva a vékony, egyenesre csiszolt botot hajából, mi aláomlott sötét zuhatagként és egy kellékévé lett a táncnak. Forgott és forgott. Egy pillanatra állt csak meg, hogy könnyed terhétől megszabaduljon, puhán landolt a kis fonott szatyor, bágyadtan fordulva oldalára, jócskán szórva ki a beléhelyezett leveleket, még egy lilakalapos gomba is kigurult. Forgott tovább, szétvetett karokkal, kezdeti nevetésében dallamra találva, valami régi kis mondókára, amit most hangosabban dúdolva igyekszik szavak szerint idézni, de a betűk csak nem akarnak felbukkanni. Költhet! Díszes új rímeket faraghat és megint lépést vált, kidőlt fa törzsére ugorva, lágyan nyúlva egy másik sudár lenyúló ága után. Félre döntött fejjel gondolkodik, ujjai táncolnak a levelek között, de nem jut dőlőre. Tovaszökken, mintha csak szarvas lenne és perdül, szorosan behunyt szemmel engedi el tartását. Zuhan, gyorsan és fájhatna, de a puha fű, dús erdejével felfogja, harsanva egyet és ő nagyot szippantva hemperedik el benne. Még nyirkos! Még édes a zamata!
Hasra fordul. Változnak az érintések, teste is változik, hosszú nyomott hagy a friss, reggeli harmatcseppes fűben, zöldellő pikkelyein elcsúszik a fény és ezerszer megtörve szórja tovább, egészen különlegessé téve a kis tisztás hangulatát. Fejét a páfrányok még ébredő levelei alá hajtja, szimatot fogott, valami finom után, édes és ropogós, sóhajtása bánatos és lemondó. Nem moccan, pupillája viszont fordul a fák koronái felé, ami figyelmét hívja, viszont azon túl van, fent az égen, az ott úszó gomolyagok lágyan szürke fellegében. Eső. Egy csepp, majd még kettő és hullik vele a többi milliárdnyi, elvegyülve az erdő énekes dallamával. Még most sem mozdul, csak egészen lustán tartja fel az égnek szegezve fejét, élvezve a testén koppanó szemek adta parányi hűvösséget.
Ajkai mosolyra fordulnak, ahogy lassan úrrá lesz rajta az ösztön, hogy felkutasson minden pocsolyát és az összes felgyülemlett vizet eltűntesse. Milyen mókás. Milyen lehangoló. Tekintete visszasiklik a talajra, figyeli az életükért futó hangyákat, a lábait szedő többi bogarat, kevéssé élvezhetik az ég áldomását. De hogy mosolya megfakul és színtelen tűnik el pofájáról, annak a föld az oka, a telhetetlen, mert nem elég neki a hajnali pára, a megannyi növényről aláhulló mézédes hajnalcsepp. Nem! Mohon issza, meg nem telve, irigyen az egek könnyét. Nem lesz pocsolya, amit kiborítson és nem lesz harsány nevetés, ahogy tollas barátai kérik türelmét, had fürdjenek meg előtte benne.
Méla tekintete, nem izzik, tompán, fénytelen fekete kőként mered a fák közé. Soká pihent. Jöhet valaki! Tekeredik, oldalára dőlve, hátára fordulva, szórakoztatja magát még kis ideig, de ott gyűrűs teste végén hívatlan vendég gabalyodik sörényének legsűrűbb részébe. Orra elé emeli, csettenve mordul a patkányszerű jószágra, hosszúra nyúlt orrát kínálva fel a parányi állatnak. Él vele, kirojtozza magát a zöld sörényből, iparkodva, rendezve bundáját, hogy aztán usgyiban ugorva spurizik el a sűrű felé. Újra fordul, lábaira állva, elnyújtózva kiskosaráért, visszagörgetve a szökni készülő gombát, veszi fogai közé. Megrázza magát…