Sólyom-erdő

[KáoszFöldje]

A halandóság erdeje, emlegetik ezen a néven is.

A Ligettől nyugatra, helyezkedik el eme erdő. Körbeöleli a hobbitok otthonát és fáival kimerészkedik a tengerpart szédítően magas szirtjeire is. Fák millióit foglalja magába, felsorakoztatva a legszélesebb palettán őket.
De meg ne feledkezzünk a nemes, szárnyas, vadászokról, akikről az erdő a nevét kapta. Különleges ezüst és éjfekete színű sólymok fészkelnek itt, akiket nehéz fogságba ejteni, de aki megszelídít egyet kitűnő vadásztársra talál.

A karaván is eme erdő tengerpart közeli szegletében halad.

[Tamrea]

Aden

Fáradtságot nem ismerve járok- kelek újra az emberek között, a démonok, mágusok, árnyak, istenek és más teremtmények világában. Olyan érzés egy kicsit, mint amikor először jártam erre. Új, minden forma, szín, és illat, szinte teljesen lealacsonyodtam valami gyerek szintjére, aki örömét leli az évszakokban, a változásban, az aprócska, újszerű dolgokban. Ahogy megyek át a városokon, úgy látom, hogy mennyi minden változott meg, onnan tudom, hogy nem csupán egy napra hunytam le szemem. Új épületek épültek azok helyére, akiknek régi lakóit még ismertem. Új ízek kerültek az étlapra, és bár nem igénylek annyira ételt, mint mondjuk egy halandó, az édességet mindig is szerettem, és így elnyalogatva olykor egy kis forralt bort leültem, és szemléltem, ahogy az emberek ide-oda futnak, talán idejük sincs semmire. Egy kis falucskában a kút mellé ültem le, és játszani kezdtem a vízzel, hajlítottam, akárha szalag lenne, és amire befejeztem a játszást, megérkeztek a kopár, kiszáradt föld felé a sűrű, és alaposan megtelt esőfelhők, és hamarosan szitálni, majd zuhogni kezdett. Szinte fájt látni, ahogy az a sok lény mind csodálkozva lépett ki a házából, rémülten a történtektől, kapkodva pillantását. Nem vártam, hogy megköszönjék, így továbbindultam, élvezve a tenger felől érkezett  cseppek cirógatását. Ekkor valakit utánamküldtek, azt hitték, mágus vagyok. Szomorúan köszöntem meg, és továbbhaladtam. Errefelé már nem ismernek meg. Megváltoztam, de hát ezek már nem is ismerhetnek! Olyan régen nem voltam már sehol, és úgy megváltoztam... Vajon akad még halandó, aki felismer..? A következő kis városban már akadtak bőséggel Tamreánusok, akik olyan örömmel és megkönnyebbüléssel fogadtak, hogy még könnyekben is kitörtek. Bizonygatták, hogy nem remélték, pont most fogok visszatérni. Mosolyogva beszélgettem velük, érdeklődtem, majd még aznap továbbhaladtam.
Egyre közelebb kerültem Tamreához. Itt lesz? Vár rám? Vagy már ő is feladta? Egyre növekvő izgalommal közelítettem, egy kicsit sem sietős tempóban, elértem a Sólyom-erdőbe. Innen már tényleg csak átvágok a tengeren, és ott vagyok. Belsőmben kissé felkavarva álltam meg az ott fodrozódó víz partján, és egy pillanatra Lamyare jutott eszembe, hogy vajon ő merre járhat most a kis fuvolájával... Majd elvetettem. Körülöttem most mindenfelé levelek hevertek a földön, talán még az előző évekről, én pedig egy intéssel felkavarom, majd egy újabbal szinte táncra perdítem őket. Végül én magam is perdülök párat a levelek között, halkan dúdolva, amit persze a szél felerősített, és minden lénynek a közelben hírül vitt. A víz is kedélyesen hullámzott, ezernyi alakot öltött, sőt színt váltott, benne élők úsztak szinkronban és örvényt keverve az alján. A vízre csalogattak engem a keringőzők, én pedig nem vonakodtam, a felszínre léptem, akárha tükör lenne, és lehunyt szemmel dúdoltam hangosabban tovább. Messze tőlem is ezernyi kósza levél sietett a levegőbe emelkedni, és a légárammal minnél messzebb jutni, hogy megpihenhessen egy faágon vagy kövön. Hosszú ében tincseim, és ruhám ráncai a széllel játszottak, én meg megállíthatatlanul pörögtem tovább, szárnyalva, repülve a természettel kéz a kézben.
The inner child

[Aden Von Zaken]

*Kék ovális kör jelent meg a völgyben. Lassan egy alak lépett ki belőle. Kalapjához nyúlva megigazítja azt. Majd mosolyra nyílt a szája vagy inkább fintór mint mosoly. Megvakarta fejét a kalap alatt. Majd kicsit morgolódni kezdett.
-Ejj hova küldtél el... És most mit csináljak itt? vágjam ki az erdőt talán...
*Körbe vetette tekintetét majd a szélben játszadozó leveleken ragadt meg. Lassú s halk léptekkel sétált a forrásuk felé. Egyre közelebb érezte eredetüket s a szellő is inkább szélbe csapott át. Egy halk hang ütötte meg fülét. Énekel valaki vagy inkább dúdolgat. Zaken nem sokkal később a hang is erősödött s megpillantott egy fekete hajú lányt a levelek között táncolva majd dúdolva.
-Lehet miatta kellett idejönnöm?
*Morfondírozott magában. Majd odalépett egy fa mögé s megállt. Biztos távolban volt a lánytól erejének hatótávolságán belűl. S lassú gondolatok járták át elméjét.
~most vajon meg kéne ölnöm? De azt se tudom kicsoda vagy micsoda... De nem árt az óvatosság.
*Egy kard lassan suhant a lány felé. Komolyabb szándékok nélkül suhant a levelek között párat ketté hasítva. Zaken várta az alkalmas pillanatot a kilépésre a fa mögül, majd kardja megállt a lány háta mögött pár méterrel. Zaken keze megindúlt a kalapja felé majd levette fejéről s mellkasához szorította. S kilépett a fa takarásából.
-Kellemes az idő eme kis találkozáshoz.
*Majd hajólt meg a lánynak s emelkedett fel. S várta a lány reakcióját, kardjával megcélozta annak szívét s minden eshetőségre felkészűlt.

[Tamrea]

Érzem, ahogy megváltozik a szél íze, és a levegő hangja. Nem vagyok egyedül, mégsem vagyok képes megállni, visz a lendület és a szél, mely mintha kísérőm lenne a keringőre, úgy simul hozzám és emelve tagjaim forgat engem a víz felszínén. És ahogy érzem közeledni a másikat, csak mosolygok tovább, hiszen bár van némi ereje, azért mégiscsak halandóféle, azaz könnyű megölni ha nem értené az észérveket. Egy fa mögé áll, és pontos leírást is kapok róla a túlbuzgó szelektől, akik az ő sóhajából születtek talán, és akik annyi évig várták, hogy újra szolgálhassanak. Neki adom a kezdeményezés lehetőségét. Mert hát miért ne? Ha jól hallom, fiú, avagy férfi talán... Bár az illatából ítélve mégsem teljesen halandó... Elgondolkodtat. Míg végül zizzennek a falevelek a lépte alatt, és köszön is nekem, én pedig megfordulok, és persze figyelmen kívül hagyva a kardot rápillantok. Szemeim magukban hordozzák a tenger és a szél színét, végtelenül világos az egyik, és sötét a másik pillanatban, az ő tekintetébe fúrom, foglyul ejtem, és nem eresztem. Szinte bűvölöm egy teljes pillanatig az én kis vendégemet, aki olyan magabiztosan lépett ki a fák közül... Majd halkan kuncogni kezdek, és a kezem kecsesen emelem a számhoz, elrejtve mosolyom előle, mert hát nyilvánvaló, hogy rajta nevetek. Lesütöm tekintetem is, de csak hogy a kardra nézzek. Ha akarnám, örök időkre megmérgezhetném talán, hogy csak rozsdásan tudja előidézni. Mert beleégetném a kicsiny, vízzel teli agyacskájába, hogy biza akármiből legyen a kard, azért az agy állítja elő, és ha azt állítom be, hogy az rozsdás... ,,Ugyan már..." című pillantással nézek fel, majd jókedvűen libbennek a part felé, áthatolva a kardon és a nyelén egyaránt, és közben a levelek lassan hullani kezdenek, akár télen a hópihék.
-Igazad lehet, ember. Minden bizonnyal nem vagy parti származású. Azok nem is udvariatlan tuskók. - mosolygok rá bűbájosan, és olyan kedvesem mondom mindezt, mintha éppen egy meghívást fogadnék el. -De legalább nem unatkozok. Várj... Nem értettem a neved...
Pillantok fel rá rá újra, de most alaposabban végigmérve és megszemlélve. Hát, lehet mégis parti, de csak addig, amíg a partra száll. Mintha kalóz lenne. Akkor tehát ismernem kéne valakijét, nem? Vagy már találkoztam volna vele? Hátradobom az arcomba lógó ében tincseket, és a fuvallat, amit ez okoz, hosszú sávban felkavarja az erdőt, végigzúgva és felerősödve. Lehet, mégis tudná, ki vagyok? Elgondolkodtató, hogy ez a meghajlás meg a fogadtatás... milyen kettős dolog...
-Mindig azt csinálod, ami nem akarsz?
Billentem oldalra a fejem, és kezeim hátam mögött kulcsolom össze, ahogy talán bármelyik ,,korombeli" lányka tenné. Mármint aki úgy néz ki, annyi évesnek, mint én. Nem, egy pillanatig sem akarom neki azt bemesélni hogy halandó lennék. Erőmet hagyom magam körül, és a szelet is kicsit elküldöm hogy ne fújjon folyton, így csak a szellő nyomul helyébe boldogan. A víz lassan visszahúzódik, minden olyan lesz, mintha hozzá sem nyúltam volna, és olyan lassan, észrevétlenül, hogy csak akkor tűnik fel, ha nagy a változás.
-Mi járatban idegen? Ha ártó szándékkal jársz, könnyen törhet a bicskád. Ismered a mondást, hogy kard által vész, ki kardot ragad? Könnyen bekövetkezhet...

[Aden Von Zaken]

*Zaken figyelte ahogy a lány közeledik s átcsusszan a kard rajta majd mintha mit sem érezne jön közelebb. Zaken felhúzta szemöldökét. Majd a lány hamarosan közelébe ért.
-Jól látod nem vagyok e partra való.
*Majd szemöldöke lejjebb ereszkedett s egy sanda kis mosolyt ejtett a lány felé.
-A nevemre nem csoda hogy nem emlékszel hisz nem is mondtam még neked. De mindent lehet pótolni. Aden Von Zaken a nevem.
*Biccen előre ismét majd vissza. Majd kicsit meghökkent a köveztkező mondatán.
~mindíg azt amit nem szeretek... teljesen átérzi a problémám...-Majd a lányhoz vetette szavait.
-Kénytelen vagyok azt tenni amit nem akarok.
*Zaken már majdnem megfeledkezett a kardról amit ott hagyott a lány mögött. Kezét megmozdítva hívta vissza a kardot ami mint engedelmes szolga repült vissza kezébe. Majd kardját vissza helyezte övéhez.
-Idegen vagyok én mindenhol s ha tudnám mit is keresek ki lennék segítve. S szó mi szó igazán szép mondás ez s már volt re példa hogy megtörtént velem. De ez nagyon hosszú történet.
*Majd megint elmosolyodott s ránézett a gyermeteg lányra.
-De viszont a te neved még mindíg nem tudom. S ezáltal nem csak én vagyok idegen neked de te is nekem. Nemde bár?
*Majd kedvesen mosolygott a látszólag varázslólány felé.

[Tamrea]

Gyermeteg öröm lep el, vagy inkább hevesség, ez lenne a legjobb nevező rá. Mert lássuk be, ez egy olyan érdekes témának ígérkezik, és olyan érdekes dolognak, amit nem tudok csak úgy figyelmen kívül hagyni. Kíváncsi vagyok, mohó és szomjas minden újra, mert lám, vannak még olyanok, akiket én sem ismerek holott nem tegnap születtem, és nem a múlt héten jártam be utoljára a világot. Láthatóan a fiú nem úgy bánt velem mintha tudná ki vagyok, és nem áll szándékomban se megtörni ezt az illúziót, hogy csak egy lány vagyok a sok közül. Végigcikázik rajtam egy furcsa deja vu érzés, és újra elmosolyodok ahogy teljes névvel bemutatkozik.
-Aden... Milyen hangzatos név... Tudod, úgy hangzik, akár az éden... -lehunyt szemmel ismételem meg megint. - Páratlan név, de hát eddig se hittelek tucatnak.
Kíváncsian lépek még közelebb, és szinte csak egy lépésnyire állva a fiútól alaposan végigmérem, kíváncsian, leplezetlen óvatlansággal, akár egy kicsi lányka aki most szabadult először valami zárdából. Látom, hogy a mondanivalóm olykor tényleg képes telibe találni, legalábbis a szemöldökét gyakran húzogatja fel és alá, ami mosolygásra késztet, majd ahogy hangosan is belátja, gyakran szolgál másokat, elmosolyodok, mintha vicces lenne a helyzet. Nézem a kardját, ahogy az visszareppen, közben meg szóvá teszem gondolataim is.
-Tehát muszáj szolgálnod. Talán tartozol valakinek? Vagy inkább valaminek?
Billentem oldalra a fejem, és olyan természetesen kérdezem, mert hát nekem ez teljesen az, és felcsigáz a válasz várása, de a másik válasza is. Idegen. Pedig ő nem aludt 100 évet! Hüvelyk és mutató ujjam közé simítom az állam, és elhümmögve egy pillanatra minden lehetőséget mérlegelek, majd felemelem mutató ujjam, és a szívére bökök határozottan, még akkor is ha elhátrál az érintésem elől.
-Azt keresd, amit a szíved súg. Amikor minden porcikád kiáltozik, hogy ott van, vagy azaz, akkor voila, megtaláltad. Talán a keresést is élvezetessé tehetnéd, és élvezetesebb lenne a társaságod is... Hmm... Mert nem, nem vagy rút, se sötét. Rossz emlékei meg mindenkinek vannak.
Vonok vállat, majd elkapom róla az ujjam, hátha ő se szereti ha fogdossák, majd egy nagyot nyújtózva pördülök, szegényt talán meglegyintem hosszú hajammal is, majd ahogy a következőt kérdezi, megtorpanok és elgondolkozva nézek fel rá. Teljesen bemutatkozott, bár ezzel tovább nem vitt, csupán meg tudom nevezni, szólítani. És a Tamrea végtére is kapott név, ennyi erővel más is lehetnék... Tetszik a gondolat, és a szemébe nézve mosolyogva sóhajtok. Visszeveszek az eddig megjátszott kis naiv lányból, és kicsit komolyabban nézek rá.
-Hát... Hívj Reának. Nem ez a teljes nevem, és nem is biztos, hogy ismersz, de mivel szeretek játszani, most ez így jobb lesz. Mármint nekem. Neked meg addig lesz jó, amíg nem dühítsz fel. Addig bármiben segítek, ha tudok. Keresni tengerben vagy levegőben, szárazföldön pillanatok alatt. De a földben sajnos már nem. Merre felé mész? Mert ha nincs célod, jöhetnél velem Tamrea felé. Nem kell elkísérned teljesen, csak ameddig gondolod.
Mosolyintok rá egy újabbat, majd hirtelen elkomorodok kicsit, elgondolkozok, ahogy végiggondolom a szavaim. Végül kicsit zavarban pillantok fel rá, ujjam köré csavarva az egyik ében tincset.
-Be fogok neked később mutatkozni, és el is mondom ki vagyok. És tisztázzuk, életemben nem öltem még játékból. Mondtam. Ilyesmihez dühíteni kéne. De ahhoz hogy engem valaki megöljön, több kell legyen a legerősebb démonnál, talán egy istennél is. Amúgy sem hiszem, hogyha tömeggyilkos lennék, akkor táncolnék, nem igaz? Van egy ötletem. Játsszunk. Mutatsz valamit, vagy mondasz, én én is válaszolok rá, vagy mutatok. Lehet kérdezni is, de kérlek, a nevem a játék végéig legyen még titok. Persze, ha nem sejted már ígyis, ki vagyok, mert akkor oda az egész.
Magyarázom el neki egy igen kedves játékom szabályait. Sose találtam még ennek nevet mert nem is kellett, ez csupán az én kis időűzésem volt mindig. És senkinek sem volt kötelező játszani. Felpillantottam újra Adenre, remélve, hogy most nem fog tőlem félni vagy ilyesmi, én tényleg csak olyan régen beszéltem testvéreimen kívül bárki mással, hogy már szabályosan elvonási tüneteim vannak. Szükségem van valami más társaságára.

[Aden Von Zaken]

*Egy kis mosoly űlt ki arcán. Mikor a lány megérintette. Nem szokta megengedni hisz nem szeret kötődni senkihez mert azok eddig többnyire meghalltak. Vagy önmagának kellett megölnie őket ami még fájdalmasabb mintha más tenné meg. Figyelmesen hallgatta végig a lányt bemutatkozása alatt.
-Rea értem. De igazából az Aden név tényleg az édenből ered csak nem e világban. De jobb szeretem ha Zakennek szólítanak ha kérhetnélek tedd te is ezt.
*Majd kicsit elképedt arccal hallgatta végig a lány mondandóját az istenek s démonokról. Kicsit húzta is száját hogy lehet mégis csak rossz emberbe botlott hisz ha a lány mondja s így csak átcsusszant a kardon neki nem lehet ellenfél. De gondolatai gyorsan elvándoróltak a lány következő mondatára.
-Hmm dühíteni. Nem volt szándékomban. Még a gyilkosság sem volt a terveim között de mivel látom hatalmasabb vagy sok élő teremtménynél nem te vagy az akit én keresek. Legalább is remélem mert nem sok esélyem lehetne.
*Majd egy aranyos mosolyt vet s végighallgatja a lány moindtait. Amiben leecseteli hogy mégse az a tömegeket elpusztító fajta ami megnyugtatóan hangzott. S hitt neki hisz neki is van hatalma előző életében gyilkos volt vezető. Most szolga s tudja mi várhat még rá ha nem javítja ki bűneit.
-Aranyos egy lány vagy te s nem is feltételeztem hogy hatalmad ellenére egy gyilkos természet lennél. Ha így lenne már én sem élnék ha lehet ezt így mondani.
*Majd kissé vakarta fejét a lány szabájaira. S kicsit megszeppent a dolgokon. Egy játék amiért cserébe információt kapsz a másikról. Megmutatod neki mindened. S megtudhatom teljes nevét is.
~nem logikus ez nekem de egye kutya benne vagyok.
*Kicsit megrántotta szemöldökét végignézett a lányon majd megszólalt.
-Szóval ismernem kéne téged... De nem tudom ki vagy szóval a játéknak nincsenek akadájai.
*Majd felemelte két kezét s kardok jelentek meg körülötte.
-Legyen tehát tánc az élet nem de bár?
*Majd a kardot gyermekek módjára táncolták körbe őket halk neszt adva érintkezésükkor. Pörögve s gyermeteg hangok cikáztak mellettük. Két kard érintkezésekór szikrákat ontottak magukból majd föléjük emelkedtek s beterítették őket a dények. Mindeközben még 8 körülöttük pörgött.
-Hát nem csodás a kardok tánca...
*Mosolyodott el a kardmester. Majd vetette szemeit a lányra.
-S most te jönnél.
*Mosolygott rá s várt és várt.

[Tamrea]

Igen, ismeri valahonnan, ha nem is éppen őt, akkor egy olyan valakit, mit ez itt. Felcsillan a szemem, ahogy kiderül, milyen pontosan eltaláltam a neve eredetét, vagy legalábbis jelentését, majd a felszólításon kissé elszomorodok. Nem hangzik jól annyira a Zaken. Ha nem mondja a másik nevét, akkor lehet eszembe se jut, de így... Mutatóujjam rászegezem, mintha valami fegyver lenne, bár szememben játékos fény csillog, és megborzongok a jókedvemtől.
-Akkor inkább hívlak... Adenak. Az nem Aden.
Angyalian felpillogok a fiúra, szinte bűvölve, holott messze nincs szirén erőm, mert hát tényleg nem akarom Zakenak hívni. Annyira nem hozzá illő név. Miért ne lehetne neki is valami emberi, finom hangzású neve? Vagy csak én vagyok ennyi szentimentális, mert az őskor szülötte vagyok? Aztán mondja, hogy nem áll szándékában sem izzítani sem ölni, így a szoknyám két oldalát felcsippentve meghajlok, akár egy hercegnő.
-Köszönet. Szeretek mosolyogni, és nem dühöngeni. Nem áll jól.
Nevetem el magam, hiszen nem vagyok ennyire hiú, sosem foglalkoztatott hogy ráncos vagyok-e vagy csúnya. Mindenki úgy látott, ahogy csak akart. Oldalra billentem a fejem kicsit, mert aranyos lánynak nevezett, majd a nyakába borulok egy teljes pillanatra. Szorosan megölelem, és el is tűnök, de csak az ölelés érzékelheti szegény fiú, olyan gyorsan mozdultam, hogy amikor felé lendültem, nem láthatta. És mivel nem is ismer, belemegy a játékba, és amikor bemutatja, mire képes a kardjaival, csodálkozva hagyom, hogy a szemeim csillogjanak és elnyíljon a szám.
-Eddig sose hittem, hogy ölésen kívül, meg díszen kívül másra is jó.. Ez gyönyörű...
Suttogom magam elé, és kicsit csalódottan nézem, ahogy elteszi újra  a kardjait. Aztán, mivel én jövök, hümmögve nézek körül, majd sóhajtok, és újra rápillantok. Minden figyelmeztetés nélkül a halántékához érintem az ujjam, hogy képeket mutassak neki a víz alatti világról. Ezernyi színről, halról, formáról, elsüllyedt kincsről, hajókról, szirénekről, és hosszan elidézek rajtuk, haloványan dúdolva a dallamukat is, hiszen én nem tudok úgy bűvölni, mutatva szépségüket, és mielőtt még elkábulna, tovább mutatok neki mindenfélét, majd kicsit belekukkanthat Tamreába, főleg amikor fesztivál volt, és mindenütt fura emberek, színek, ízek, árusok, és a tiszteletemre adott műsorok, meg a hajó, amit értem küldtek... Aztán ellépek tőle, és pár percig csendben hagyom, hadd eméssze meg a látottakat. Messze megéri nekem ez a játék, túl jó, túl szép, és túl... Elbűvölő. Mindig mondtam, erre kell időt szánni.
-Mi az az emlék, ami a világon a legboldogabb számodra?

[Aden Von Zaken]

*Szemeit a lányra veti tetszik neki a kis meghajlás, lerí a lányról hogy nem egy egyszerű halandó s bár nem akarja a nevén szólítani s vmi új kis becenevet talált ki rá nem igazán volt megbékélve ezzel az Ade gondolattal.
-Ha így van akkor hívj csak Adennak. Teljesen megfelel így is.
*majd mosolygott rá s nézte ahogy a lány elámúl eme kis mutatványon majd amint abbamarad a érez valamit. A lány mintha ölelő karjait tette volna rá de látni nem látta mi is történt.
~Furcsa le merném fogadni hogy ez ő volt. Talán sebesebb a szélnél vagy pont az vi...
*S már nem volt ideje befejetzni gondolatát a lány hozzá érintette ujját a homlokához. S ezernyi kép jelent meg előtte. Halak s a tenger a kincsek s a sellők miket még sose látott nem is tudta mik ők nem e világból való ő. Víz alatt élő lányok kik félig halak ezek mefogták képzeletét. Majd pár perccel késöbb már azon kapta magát mintha ismerné a tengert s annak minden szegletét.
S szemeit a lányra vetette majd egy kicsit elgondólkodott a kérdésén.
-Legszebb emlékem. Ami a legboldogabb a világon. Bárcsak lenne ilyen az életemben s azutáni következő időkben. Sose voltam se boldog se szomorú. Hisz a boldogságból mindíg a szomor következett. S ha voltam is az hamar elveszett s egy ilyen törékeny lény mint én megoppanna a fájdalomtól ha emlékezne rájuk. Vaggy akár ott helyben borúl el elméje. Talán életem legszebb emléke az lesz amit most te adtál de ha erre gondolok ez is csak a tied s nem az enyém. Egyszóval nincs.
*Majd kedvesen a lányra nézett rámosolygott fájdalom vagy bánat nem tükröződött arcán. Csak nézte a lány szemeit mik egyik pillanatról a másikra változtak. Majd a kalapjához nyúlt s hátrafelé vitte a kezét. S onnan egy virágot vett elő. Ami eddig rejtve maradt kalapjának hátulján. Nemrég érkezett egy városból s nem tagadva szerette a virágokat. Legalább is csak az egyik fajtát ebből a világból. Vér vörös volt tüskés s mégis oly gyönyörű ezer kardal vedi magát a támadótól. Pont olyan mint ő. Sokban hasonlított a virágra. Majd kezét előre nyújtotta s a virág a lány előtt volt.
-Ez a tied. A szép emlékekért. kedves e virág nekem. Remélem elnyeri tetszésed.
*Majd nevetett egyet majd megigazította kalapját s mélyen a lány szemébe nézett.

[Tamrea]

Teljesen feldob azzal a pár szóval, amit csak úgy felém dob, hiszen ha szólíthatom őt úgy, ahogy ő nem szereti, akkor mégse lehetek olyan furcsa kis koboldszerű lény a számára, nemdebár? Felderül arcom is, és enyhén ki is pirulok talán, hiszen a boldogságtól ennyire ritkán szoktam kicsattanni. De ilyen sok évnyi aktív alvás után a változás kicsit nagy azt hiszem. Aztán a válaszát hallgatom, és kicsit összevonom a szemöldököm, mintha nagyon nem tetszene nekem valami. Aztán sebesen megcsóválom a fejem, és csücsörítek nemtetszésem jeléül.
-Nem jól gondolsz a dolgokra. Azt akarod azt higgyék, igazi robot vagy, így te is azzá váltál. Tökéletes, engedelmes, de érzelmek nélküli szolgává. Emlékezned kell ezekre a dolgokra. Hogy amikor szomorú vagy, vagy elkeseredett, reményvesztett, akkor ezek eszedbe juthassanak, és örömmel töltsenek el. Hogy mosolyogj. Lehetetlen amúgy is a rossz emlékektől összeroppanni. Ha lehetne, hidd el, megtettem volna. Mert olyat csak a gyávák tudnak, azok, akik sosem látnak kiutat, és az alagútban is a sötétet látják csak, nem a végén a szabadságot. Ezért furcsák az emberek, és más élőlények. Tehát igenis van. Nézd!
Kezemre pillantva minden vizet kivonok belőle, és csupán egy összeaszott csont marad belőle, majd az után az sem,hiszen az a csont is csupán csak a ,,ruhám" része, alakítható és formázható, így vízből van az is, akár csak bármi belőlem. Aztán észrevétlen kerül vissza a kezem, szinte nem is látszik mikor, és a hajamoz nyúlva egy tinket vágok le, amit vízcseppbe téve egy másik hajszálra fűzök neki, aztán hozzá hajolva a nyakába akasztom, vigyázva, hogy csak akkor érjek hozzá, ha nagyon muszáj.
-Neked adom. Ez nálad marad addig, amíg a szíved ver, és soha el nem tűnik, kerülj a föl alá, vagy felhők fölé. Hogy emlékezz. Mert vannak pillanatok, amikor egy egészen kicsin múlik a győzelem, élet, vagy szerencse.
Mosolygok újra rá, miután remélem hogy meggyőztem őt az én igazammal, amit persze nem akarok rátukmálni, de hát... Emlékek nélküli élet? Rettentően magányos lennék a helyében. Lehet ő is az... Aztán egy rózsát kapok, vérvöröset, én pedig finoman hozzányúlva átveszem, és bár megszúrom magam, pár simítással a bőröm helyrehozom, mert lássuk be, vízből vagyok, és itt is van belőle elég.
-Szeretem a virágokat. Mert az illatuk mindig eszembe juttat valamit. Egy virág van, amihez szomorú emlékek fűződnek. De ha nem lennének rossz napjaim, és szomorú, sőt keserű emlékeim, azt hiszem nem lennék egész ember, csupán egy mása lennék önmagamnak. Nem jó túlzásba esni. GOndolom, ezt te is tudod... De most rajtad a sor, hogy kérdezz, vagy kérj, Aden... -ejtem áhítattal a nevét.

[Aden Von Zaken]

*Zaken végig hallgatta a lányt. A megindító beszédet. Az emlékek értékéről ki is tudhatja azt rajta kívűl hogy milyen értékeket képviselnek az ő emlékei. Saját keze által volt kénytelen megőlni azt akit szeretett. Mi volt az elmúlt. S jobb elfelejteni mint őrizni.
-Egy gép vagyok ki engedelmeskedik mert muszáj. Egy érzelmek nélküli lény ki inkább eltaszítja az érzelmeket hisz előző életembe jutott elég belőle. A halál azt hittem megváltást hozott de csak megfizettem mindenért. Nap mint nap hozták elő a fájdalmas emlékeket s éreztették velem azt mit akkor éreztem. Soha többé nem adom meg ezt az élvezetet senkinek. Hogy felhozza ezeket s ártson vele.
*Majd miután abbahagyta ezt a gondolatsórt nem is vette észre hogy ezek csak úgy egyszerűen kicsúsztak száján s nem is csak a fejében voltak jelen.
-Jajj elnézést kicsit elkalandoztak a gondolataim.
*Majd arra a hajszálra nézett amit a nyakába akasztott. S kis mosolyt ejtett hozzá.
-Köszönöm.
*S azért szíve kissé megörűlt a dolognak hogy a lány hatalmának ellenére nem használja gyilkoslásra vagy önkényuralomra. Tetszett neki ama gyermeki lét amit elötte mutatott. S érezte hogy pont olyan embert talált itt aki sokban hasonlít rá.
-Szóval én jönnék. Nem is tudom mit kérhetnék tőled. Hisz csak annyit tudok rólad hogy Reá-nak neveznek s hatalmas erőt viselsz. De egy egyszerű kérdésre azért még így is futja. Hány éves is vagy?
*Mosolyodott el majd mivel nem volt jobb a tarsolyában várta a választ.

[Tamrea]

Még mindig nem tetszik, ahogy gondolkozik, de hát egy perc alatt nem lehet megváltoztatni senkit sem legfeljebb varázslattal, az meg mire jó... Ahogy elnézem, szegény fiú nagyon sokmindenen átmehetett már, mert nem nagy örömmel gondol vissza, és azt hiszem, kicsit tényleg hasonlítunk. Mintha kicsit olyan lenne, akár egy tükör, és én előtte állva győzködném magam mását. Sóhajtva csóválom a fejem aprócska mosollyal az arcomon, és halkan válaszolok neki.
-Ilyenért sose kérj tőlem bocsánatot. És majd egyszer remélem lesz valaki, aki ráébreszt téged arra, hogy milyen jó emlékezni. Mert lehet, hogy egy halál, egy tett vagy pár szó felforgat mindent, de nem lehet, hogyha az fontos, akkor az azt megelőző pillanatok nem voltak azok. És ha az első pillanatok nem rosszak, jóknak kellettek lenniük. Tehát... Minden rosszat egy jó előz meg. Persze, boncolhatnánk még a témát, nem meggyőzni akarlak, hogy igenis higgy benne, csak hogy elismerd, igenis kell hogy legyenek emlékeink. És hiszem, hogy neked is vannak. Gyerekkori emlékek mondjuk, szülők, vagy akkori barátok, mester, vagy szomszéd, egy szerelem... Mindennek két oldala van. Látod?
Megfordulok hogy a hátam is alaposan megnézhesse, majd rámosolygok, és várom a kérdését. A kérdése azonban nem egyszerű, legelőször kinyitom a szám, hogy rávágjam, majd becsukom, és erőltetetten elgondolkozom. Nem is emlékszem, mikor léptem partra. De előtt is léteztem valamilyen formában, szóval..
-Hú... Hát... Beletaláltál. -csúfondárosan nézek rá- Nem is illik ilyet lánytól kérdezni. -Nevetek rá, hiszen nem haragszom.- Őszintén? Nem tudom. A létem elejére sem emlékszem. Megközelítőleg akkor, amikor a világ keletkezett. Az Első várt rám a parton, ő talán meg tudta volna mondani... Szóval többezer, sőt talán millió éves is. Jól tartom magam, mi?
Most én szomorodok el, és kissé megköszörülöm a torkom, hogy visszatereljem jó felé a gondolataim. Ezek nem túl szép és jó emlékek. Csupán fertőzöttek, és megmételyezettek, úgy tűnik ezek az emlékek sosem lesznek képesek széppé varázsolódni.
-Na, de én meg azt kérdezném tőled, ki volt az első, akármelyik életedben, akivel szorosabb volt a barátságod mondjuk egy köszönésnél...

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak állt ott s végighallgatta a lányt. Gondolkozott azon hogy vajon a lány meg akarja e győzni az igazáról vagy csak a tükörrel vitázik. Majd kibillent a gondolkodásból mikor a lány hátat fordított neki. Majd elnevette magát.
-Vicces egy teremtés vagy annyi szent.
*Zaken csak mosolygott tovább a lányon mikor az elérkezett éveinek megszámlálásához. Nézte a szinte csúfondárosan kinéző arcot ahogy épp megpróbálja megfejteni eme picinyke kis kérdést. Majd azért egy enyhén váratlan fordulat ütötte fel a fejét.
-Hmm igaz ami igaz nem illik.
*Majd kicsit elgondolkozott a mondat további részén is elsők és hogy miliónyi évek röpke 100 évecske is megbolondítja az embert s nehéz súly ez a szívnek hogy a halhatatlanságot átvészelje. Nem régóta van itt de már így is nehéz csupán a létezés. Majd ujttait az állához tette s hümmögött egyet. A lány is pont ilyen ábrázatot vágott az elöbb mikor a kezdeti emlékeiről beszélt. Nehéz volt s fájdalmas.
-Az első akihez fűződtem mint barát vagy szerelem... Kalózok között nevelkedtem ott nem ismertük ezt a szót. Az apám akinek szívből kellett volna szeretnie megvetett. S azt mondták hogy ez szokás a kaloz családban. S én elfogadtam. Majd mikor 30 lehettem. Megöltem s így szállt rám a legénysége... De ez még mindíg nem válasz most hogy így bele gondolok.
*Kicsit megvakarta a fejét majd jobban megerőltette magát.
- Két évvel utána találkoztam egy lánnyal...-Halgatott el majd nézett maga elé s nem folytatta a mondandóját egyszerre volt fájdalom kín szenvedés s a szíve összeszorúlt. Majd felnézett a lányra.- Sose volt olyanom akit szívből tudtam volna szeretni mert sose élték meg a másnapot.
*Majd egy kis elfedő vigyor keletkezett arcán. S a lány szíve felé bökött.
-Ez itt nagy kincs... Ha jól tudod használni... Nálam ez már régóta nem divat.
*Mosolyodott el majd kicsit elgondolkozott hogy mit is kérdezzen visszába.
-És neked? Volt e már halandó akit szerettél mint kedvesed?
*Majd elvigyorodott s várta a lány válaszát.

[Tamrea]

-Miért, jobb lenne ha az elmúlásról szónokolnék?
Nyújtom ki a nyelvem rettentő gyerekesen és illetlenül, majd elnevetem magam, de még ekkor sem teszem szóvá, hiszen ez egy játék, és aki nem tud játszani, az bizony minek kérdezte hogy ki akar, nem igaz? Miután a válaszon elég sokáig gondolkozik Aden, a széllel egy kis levélkupacot hordatok össze, majd beleülök a közepébe, és kuncogok ahogy a hajam is tele lesz vele, majd hellyel kínálom ezt a zord alakot is, aki úgy tűnik csak egy alkalomra várt tán, hogy megnyílhasson. Vagy nem. Hallgatom az ő történetét, amit nem is kellett kérdeznem, még szerencse, mert nem tudom, mit kérdezhetek tőle és mit nem... De még alig kezdi el, felkiáltva mutatok rá mutató ujjal.
-Tudtam, hogy kalóz vagy! Tudtam! Akkor valami igen nagy kondérban főhetsz, hogy mást kell szolgálnod... Ha hozzám állnál, nem kéne ilyeneket csinálnod, és mindig megvédene az aki közel van hozzád. Ne hidd, hogy te vagy az első ilyenféle, akivel találkozok.
Mosolygok rá, majd befogom, hogy befejezhesse a történetet, amin láthatóan nagyon sokat kell gondolkoznia. A szüleit tehát nem szerette, és hát... hajón élve szomszédok sem voltak. És érthető hogy az apja miért volt olyan vele. A legtöbb ember nem tudja hogy mutassa ki érzelmeit, ha nem lát maga előtt élő példát rá, amit követhet. Elmosolyodva zizegek a levelek között, ahogy a lányt megemlíti, és csalódottan sóhajtok fel, amikor szinte egy csapással lefejezi a történetet.
-Látom én már, hogy hol a hiba. De hát miért tűröd ezt? Nem lehet menekülni? Az előbb is mondtam példának, máshoz nem állhatsz be? -nézek rá úgy, mint egy gyerek, akinek azt mondták, nem lesz karácsony. -Igen. -mondom, amikor a kincsemről beszél.- És bár ez csak egy test, értem, mire célzol. És hidd el, ez nem olyan, ami kimegy a divatból. Láttam én már tőled is mufurcabb embert, egy olyat, akinek ölésből állt az élete, és még rosszabb volt mint te, mert nem állt le csak úgy beszélgetni. Legfeljebb amíg a neved kérdezte, hogy téged kell-e megölnie. Érzések nélkül. Lám, most hozzám tartozik. És vár...
Ragyog az arcom, megintcsak úgy ahogy egy gyermeké, vagy egy asszonyé, aki megtudja, hogy terhes. Elpillantok Tamrea irányába, és sóhajtva dőlök el a levélkupacban, ahogy meghallom a kérdését. Végül rápillantok, és bár nevetek, igazából zavarban vagyok.
-Tudod... Egy olyan valami vagyok, amik elvileg nem éreznek semmit. Nem csak fájdalomról van szó de érzelmekről is. Ez olyan... Velejárója a dolognak. Egyszer valamelyikünk mégis megtette, és amikor szerelmét visszautasították, borzalmas dolgokat tett.. De nem is ezt akartam mondani. Szóval... Annak ellenére, hogy szeretni talán képtelennek kéne lennem... Igen, van valaki, aki fontos, akinek a kedvéért segítséget kértem, és halandóból halhatatlanná tettem. Aki... Most nagyon keres, és én meg bizonytalan vagyok, hogy ennyi év után hogy menjek oda hozzá. Micsoda problémák, igaz? Akárha igazi halandó lennék!
Mosolyodok el izgatottan, hiszen tényleg olyan, mintha emberi érzéseim lennének, mert olyan hozzájuk vagy rájuk emlékeztető dolgokkal foglalkozok hirtelen. Megborzongok ahogy belegondolok a találkozásba, ami reményeim szerint csak jól sülhet el, és rápillantok.
-De az előtt senki, és azóta sem. De te jössz. Mondd meg hát nekem, te, ki annyi ideig élsz, és folyton csak azt teszed, amit mondanak... Van-e olyasmi, amit szeretsz csinálni, vagy szeretnél, vagy nagyon régóta vágysz-e valamire, ami elérhetetlennek tűnik? -gördülök hasra és emelem lábaim magasba, könyökölve nézve fel rá.

[Aden Von Zaken]

*Zaken nem vette zokon hogy beleszólt mondandójába a lány hisz már megszokta hogy szó nélkül kell tennie amit tesz. S ha ezt kapja hát ez van.
-Kalóz... Mily régi szó ez számomra mintha ezredévek mentek volna el. Bár családom múltja igen csak furcsa mindenki kalóz volt s nekem más utam nem is lehetett. De ahogy mondod eleget főttem a kondérban.
*Mosolyodott el kicsit ezen a dolgon hisz már megjárta az úgynevezett poklot ahonnan nehéz megszökni de kis segítséggel sikerült neki is. S most issza a levét a segítő kéznek.
-Miért tűröm? Igazság szerint én sose tartoztam e világba. S én magam se értem mért kell tennem azt mit teszek. De kell mert oda vissza nem akarok menni s ennek az útnak a végén a szabadság vár egy olyan világban ahol nem ismerik a nevem s nyugodtan élhetek. De minden út hosszú s úgy alakúl ahogy akar.
*Nézte mosolyogva az elötte űlő lányt. Majd helyet foglalt előtte a földön. S folytatta miután a lányka befejezte mondandóját.
-Én nem akarok senkit szólgálni s még egy egyezség ami ebbe vinne bele csak megkötne. Egy varázslót szolgálok aki hatalmat keres. De még ő maga se tudja milyent.
*Majd mosolyogva hallgatta végig a lányt az ősi történetéről ahol egy ősrégi teremtmény halált hozott egy szerelemért. Majd kicsit elkomorodott a dolgokon.
-Érzelem nélküli valami... Ha valaminek nevezed magad hogy is érezhetnél? Hisz te nem tárgy vagy... Se élő se holt a kettő között nálunk ezeket nevezték félisteneknek. Ősi mendemondák vitézei. Mint Kirak a kalózok istenének fia. Ki sose bukott csatát s elvette mit akart.
*Majd kicsit vakarta meg fejét, s egy szolíd kis mosoly suhant szájára.
-S ha vár valaki téged s szeret mégiscsak valaki vagy... Ezt én mondom egy démoni fattyú vagy hogy is nevezzem magam. De ez mit sem változtat azon mi voltam s leszek.
*Majd megvárta a lány kérdését s tudta ezzel rendesen feladta neki a leckét hisz sose gondolkozott el azon mit szeretne ami nagyon messze van, mindíg csak a mának élt amíg el nem jött a vég. S azután a furcsa eset után is egyszerűen csak arra eszmélt fel hogy őt nem várja semmi a világban.
-Nehéz e kérdésedre a válasz. Tulajdonképpen nincs is rá válaszom. Se élő nem vagyok se holt. Nincs mit szeretnék ami szívemből jönne. Nem ismerem ezeket a vágyakat. Egyszóval nincs ilyen dolog mint amit te kérdeztél. Sajnálom.
*Majd kis vigyor s szemöldökét felhúzta s a lányt nézte. Szemei mindíg valahogy megragadják tekintetét van bennük valami ami egyszerre félelmetes s vonzó is.
-Nem tudok mit kérdezni. S inkább azt kérem mondj valamit magadról ami számodra érdekes.
*Majd csettintett egyet s kardok tűntek fel ismét.
-Addig mi táncolunk.
*Mosolyodott el s a kardok ismét táncra kéltek.