Mezők és csapások

[KáoszFöldje]

A dús erdők rejtekeiben megbújó virágokba öltözött mezők, amik tarka színvilágukkal szakítják meg a fák és bokrok uralmát. Apróbb rétek és az ezeket összekötő ösvények, mik szerteszaladnak és elkeskenyedve vadcsapásokba torkollanak.

De akad közöttük olyan, amely elvisz a ligetbe és még olyan is, ami egyenest Nibelonba vezeti a vándort.

[Eithain]

Neko-san

Meglógtam, megint. Azt hiszem ez igen rossz szokásom, de majd csak kinövöm. Elvetődőm a virágokkal kevert fűben, jó mélyen beszívva az illatukat, vétek lett volna egy ilyen gyönyörű napsütéses napon a szobában maradni és táncoló gyertyafény segítségével bújni a sorokat. a könyvek megvárnak, talán a rét is megtenné, igazából viszont ezt az arcát csak most lehet látni, egy perccel későbbi már más.
Eső a nyakamban csámcsog, nem tudok nem nevetni, ahogy puha ajkaival csiklandoz. Meg is fordulok, hogy megvakargassam egy kicsit a homlokát, most csak kettesben vagyunk, Reine inkább a puha szőnyeg nyugalmát részesítette előnybe.
- Nem gondolod, hogy igazából tényleg olyan, mint egy kutya? * A nagy kérdés, amihez igen komolyan nézek paripám mélybarna szemeibe, de ahogy elnézem, őt nem foglalkoztatta a kérdés. Megrázza fejét, prüszkölve és már lép is odébb hogy száron kapjon egy finomnak ígérkezőt a temérdekből. Hátara fordulok, az ég felé emelve kezeimet. Olyan gyerekesnek tartanak ezek miatt, tudom, hogy folyton ismétlődő apróságok és alig örömfoszlányok. de szeretem megcsodálni a kék eget és az azon áthajózó fehér fellegeket, amik bolyhosak, vagy fátyolszerűek, elterülnek, meg összezsúfolódnak. Olykor hihetetlenül fehérek, s csak még szikrázóbbá teszik a kékséget, de van, hogy szürkülnek, vizet rejtve bársony fodraik mögött. Ezek most, olyan, mint a frissen felforrt tej. Habosak és fakón terülnek szét.
- Az pont olyan, mint Eimund, mikor reggel kikel az ágyból. *Szörnyen kusza, azt a kétséget keltve, hogy ebben már csak az olló képes rendet tenni, a nagy titok viszont édesanyánk kezében rejlik és a hírhedt fésűéjében. Halkan kuncogok, tudom nem szép tőlem, hogy kinevetem és az sem igazán, hogy ebéd tájékán ő lesz az, akit utánam szalajtanak. Hát. Ha van egy kis esze, akkor az istállóban keres és akkor nagyon nem is kell majd keresnie. Nem vagyok már annyira gyerek, hogy ilyen apróságot elfelejtsek.
Összefűzöm ujjaim, nyújtózom. Kellemesen hűvös a föld, meglehet nem ártana felkelnem, vagy legalább a nyereg alól a pokrócot leszedni és arra feküdni. Ez nem csak nekem lenne kényelmes, Esőnek is. Túl lusta vagyok felkelni, szétvetve engedem karjaimat a földre, lehunyva a szememet, így az igazi. Hallani, ahogy a szél motoz a levelek között, de egy fa árnyéka sem ér el idáig, a fű is halkan susog. Biztos zöldruhában táncolnak, a báli ruháikba öltözött virágokkal, anya mesélte mindig ezt. Honvágy ölt formát egy sóhajban, de igazából, itt is jól érzem magam csak .. hiányzik a megszokott környezet, az a maroknyinak sem tekinthető barát.
- Vajon, hogy boldogulnak otthon? *Fordulok az oldalamra, felhúzva egy kissé térdeimet, de még nem nyitva fel a szemeimet. Habár jobb lenne, nem akarok most elaludni.

[Hoshi Neko]

Ei-chan

Furcsa lett a világ, valahogy annyira... szines. Tudom, eddig is voltak szinek, nem azért, mert annyira fekete vagy fehér lett volna minden, igaz a kockáim zöme általában ilyenszínű, meg hát... a hajam és a szemem... De így látni a világot, valahogy ennyire felturbózva és másképpen szívfájdító. Egyszerű, hogy miért, azért, mert ha csak belegondolunk, hogy mi minden történt azóta és fog még történni azért, hogy a változások tovább változzanak, és aminek el kell, az eljöjjön... Szívás. Én például szeretem az életem, és nem értem, miért kellene feláldoznom magam, vagy meghalnom valami nagyon nagy jóért. És ha én nem vagyok jó? Persze, nekünk, Sorsszövőknek nem szabad ilyenen gondolkozni, mert amolyan párttatlanok vagyunk, de ha belegondolok, nem hinném, hogy eddigi életemben sok jót tettem... Legfeljebb játékból, vagy ha nem fogadták meg a tanácsom. De úgy közvetlenül még soha. Miután meguntam, hogy nagyokat uszikáljak egy közeli tóféle pocsolyában, felkerekedtem, ingemet a vállamon átvetve, vizesen göndörödő fürtökkel, és ruganyos, macskás léptekkel, hogy a sorsom elé menjek, mert általában ha nekem kell várni valakire, az elhúzódik, vagy közbe jön valami. Várni meg amúgy sem szeretek.
Dikkmán, egy ló. Megtorpanok, bár nem mintha ez valamin is változtatna, hiszen eddig is hiába ,,csörtettem", ha egy nyúl meghallja hogy jövök, akkor igen rossz napom kell hogy legyen. Szóval kiváltképp most csak sétálgattam, hiszen ráérek, így tényleg nem tűnik fel hogy megállok. A ló is csak felemeli a fejét, és rámfülel, majd tovább eszik, mintha téves riasztás lennék, és nem is állnék nem messze tőle. Deee... Ha van ló, akkor kell legyen valaki, aki mondjuk vigyáz rá, nemde? Vagy akié a ló? Akkor fogjuk meg, és szökjünk meg, és majd megkeresi a lovát, ha annyira kell neki, akkor meg majd gurít, vagy fizet. Esetleg mind a kettő, gazdától függően, és hangulattól. Ígyhát az új játék örömével a szememben nekiindulok a lónak, amikor valami lábszerű végtagba botlok szó szerint, és valakire rázuhanok. Szerencséjére nem egészen rá, mert még a végén kilapítanám, így amolyan fekvőtámaszfélében landolok egy.. egy szőke fiú felett? Most ez komoly? Meglepettségemet hamar váltja fel a mosoly, az a fajta, ami nem sok jót ígér, merthogy azt hiszem a lónál is sokkal jobb szórakozást találtam.
-Szép napot, hmm... Szöszi. Neko vagyok.
Dorombolom mélyebb hangon, még mindig nem távolodva felőle, kissé sakkban tartva így. És ha azt hiszi, hamar kifáradok, majd ki kellesz ábrándítanom, merthogy egyáltalán nem vagyok fáradt. Csak kissé... Unatkozom.

[Eithain]

Kellemesen bódít minden, a motozás, a halk csendülő kis citerák, Eső, ahogy lép, aprókat és tépi a füvet. Tompa az egész világ, ahogy elnyom a fáradság. Kimerültem volna? Szertelen vágta, olyan jó érzés, ahogy együtt mozdul az ember a lovával, ilyen lehet repülni is, száguldani dombon fel és dombról le. Ki ne élvezné? Mi ár érte az a néhány nehéz lélegzet, a fájóan csavarodó mellkas lakójának megfoghatatlan dobogása? Semmi, nekem megéri.
Csend. Alig feltűnő és a miért is csak elcsitulva lóbálja kérdőjelét, intően figyelmeztetne. Mire, vagy inkább kire kéne figyelnem? Tűzeső, ő vigyáz rám, hiszen csikó kora óta együtt vagyunk, betörni sem kellet, szabad akaratából tart velem, engedi, engedi, hogy úgy bánjak vele, mint bármelyik szelíd tásával. Nem félek! Talán ő sem látott félnivalót a lépések gazdájában. Lépések? Valóban azok, vagy csak képzeletem játszik, ami már tudna inkább az álmok földjén, mint még itt a réten. Nem kellesz, döntök a hang felől, eltakarva a fényt kezeimmel. Most alszom, csak egy kicsit, egy egészen kicsit .. ígérem.
Fáj! Riadok fel, ösztönösen húzva el a lábamat és emelkedve, de elakadok. Pillantásomat mintha hó fedné el, most már a homlokom is fáj, érinteném, előbb visszahanyatlok a fűbe és csak utána dörzsölöm meg. Fél szemmel kandikálok ki, egy ál, amit víztől ezüstösnek tetsző tincsek fognak körbe. Én is cseppes lettem? Éppen csak, könnynek negyede nedvesítette arcomat és most félnem kéne, még sem teszem. Ha a haramia lenne, egy azok közül, akik a családom életére törtek, nem keresztül s végkép nem rám esnének. Már egy fejjel alacsonyabb lennék és halott.
- Nem vagyok szőke! * Ellenkezem, tudom, hogy már illene diplomatikusabban válaszolnom. Egyszerűen, nem akarom! Elveszem homlokomról a kezem, hogy újra lássam az összképet, még mindig fura. Kivel akadtam .. azaz, ki botlott belém?
- A nevem Eithain! .. * Morcoskodom, összehúzott szemöldökökkel.*- Igazán … Fel szeretnék kelni! * Hová hagysz el ó akarat dallama? Igen, elvész hangom parancsoló éle, bizonytalanul rebegve el a kérést, hogy végre megszabaduljak ettől a roppant zavaró helyzettől. Meg különben is, ki szereti, ha csak így fölébe tornyosulnak, arról nem is beszélve, hogy milyen módon. Legalább egy bocsánatkérést megér a dolog, de vajh’ miért van azaz érzésem, hogy egész nyugodtan megőszülhetek, de addigra sem kapom meg.
- Nem ütötte meg magát nagyon? – Valami ösztön lopta ajkaimra a szavakat. Édesanyám tanítása mélyen él bennem, végül is igaza van, csak azt várhatom el másoktól, amit felé mutatok. Most mindenek dacára ez az aggodalom, nekem már nem fáj a lábam, talán kék folt sem lesz rajta, akkor meg minek nagyobb feneket keríteni a dolognak.

[Hoshi Neko]

Oh, minő heves kis halacska szerű ez a fiú. Ahogy felé tornyosulok, lustán pillant felém, egyre növekvő meglepettséggel, majd elcsodálkozó tekintettel emelkedne fel, de csak annyit ér el, hogy összekoccanunk. De nem teszem szó, mert akkor elhalasztanám minden mozzanatát ennek a kicsiny lénynek, aki itt heverész a fűben, és fél szemmel kukucskál rám, mintha így talán elbújhatna előlem. De nem fél, talán van nagyobb félnievalója kicsiny életében, nem tudom, túl érdekesnek tűnik ahhoz, hogy felette dobáljam a kockáim. És lám, egyáltalán nincs elveszve, mert azonnal rámszól, hogy ugyan már.
-Nos, én szőkének látlak, így az leszel.
Vonok vállat nem törődöm módra, töretlen mosollyal, szinte ácsingózva, és várva hogy mit fog még lépni. Finom kis vonások, sápatag bőr, és kecses kéz, semmiképpen sem földtúró család gyermeke, sokkal inkább el tudom képzelni a könyvek felett vagy a zongoránál ülve talán.
-De ha akarod, lehetsz Pipőke is. Vagy Tüncike. Mindegy.
Vonok vállat, és arcomról szerintem lerí, hogy hiába közölte velem a nevét, túl bonyolult kiejteni és túl hosszú ahhoz, hogy a megnevezésével akár egy pillantnál is többet töltsek. Legyen akármilyen fontos, vagy sorsfordító az élete, akkor sem hat meg. Kicsit olyan hangzású a neve, mint valami... Édön... Étön... Éjtön... Éjön. eljön... Megcsóválom a fejem, ugyan már, ne vicceljenek már velem, én nem vagyok hajlandó ilyen nagy neveket mondani. Az enyém is tök egyszerű, csupán négy betű. Talán az övét szereti ha hatvannal írják, de én nem. Szóval amíg a nevén gondolkozok, sorra veszem a kérését is, hogy fel szeretne kelni, és én megadó sóhajjal gördülök oldalamra, hogy ott aztán oldalamra feküdve felkönyököljek, és úgy szemléljem őt meg újra, végre kicsit messzebbről. Kérdésére csak hitetlenkedve forgatom a szemem és csóválom a fejem, hiszen ez a fene nagy udvariasság. Most múlt el minden kétség, ez itt tényleg valami arisztokácsa.
-És te?
Kérdezek vissza, és bár ezúttal túl udvarias és érdeklődő a hangom, arcom teljesen mást mond. Inkább a tényt, hogy visszakérdezni bunkóság. Mert nem vagyok uriember, és sosem az előzékenységemről voltam híres.
-Hát mi a csudát keresel itt ilyenkor? Tán mezei tündérekre vadászol, vagy mi a szösz?

[Eithain]

Úgy nyelem le szavainak utóízét, mint a keserű pirulákat, hozzászoktam. Hét bátyám van, azt hiszem az ilyen apróságokhoz már hozzáedzettek, szerencsére, de azért nem tudom megállni, hogy ne billentse oldalra a fejem és biggyesszem le a számat. Túl gyerekes lenne leállni vele ezen hadakozni. Igen szőke vagyok egy részig, mert bőven akad abban barna is, de mindegy. Érzem, hiába simítanám el szépen, szó nélkül a dolgot, ez még a felszínre fog bukni. Sokat nem is kell várnia, csak előbb még magamhoz kell térnem a döbbenettől, a bátyáimtól olykor eltűrőm még a hercegnő megnevezést, na de egy vadidegentől? Jó, konkrétan nem mondta ki, de nem konkrétan rögtön két megvalósulást is a fejemhez vágot. kedvem lenne csak úgy, a móka kedvéért a cimpáiba kapaszkodni és a lehető leg lassabban, betűnként mondani el neki a nevemet. Újra, újra és újra, amíg végül azt nem mondja, hogy elég és hogy megértette.
Elhemperedik és én nem is késlekedem, hogy felüljek. Viszont véletlenül sem nézek rá, leginkább azért, mert csak úgy visszakérdezett Mr. Macska úr, ha minden igaz, szabad fordításban ilyesmi lehet a neve, a messzi északi nyelvjárás szerint. Esőre pillantok, ő nem zavartatja magát, teljes figyelmét a zöld, számára biztosan mézédes fűnek szenteli. Aztán Nekora vezetem pillantásom, egyazon pillanatban tartózkodó vagyok irányában, irigykedem is, mert engem már rég hat takaró alá zavartak volna, ha így meglátnak. Vizesen, félmeztelenül. Ugyan akkor érdeklődöm is mint egy válaszként az ő kíváncsi, sötét tekintetére. Most látom csak milyen mély színű a szeme.
- Nem. * Válaszolok egyszerűen, kicsit talán nyers úriassággal. Bocsánat, nem tehetek róla, ha neveltetésem alapja a tisztelet mások iránt volt, de valahogy most inkább a makacsságom bújik elő. Meg aztán, tényleg nem ütöttem meg magam, ő ütött, rúgott meg, de már az sem fáj.
- Az ég egy adta világon semmit, illetve egy kis nyugalmat .. csendet. *Lehet célzásnak venni. Persze én csak ártatlanul szemlélem őt. *- Am. ..Legjobb tudomásom szerint errefelé nem élnek tündérek, Öregember hajú. *Pocsék visszavágás, de ha tovább piszkál, akkor lesz ez még cifrább is. Viszont sosem voltam jó a szócsatározásokban, legalább is sértegetés szintjén. Inkább fel is állok, megigazítva ruhámat és milyen nagy szerencse, hogy semmi kirívó hímzés, vagy gombsor nincs rajtuk. Felé pillantok, pedig nem kéne, akkor csendben tudnék maradni és mondjuk Esőhöz menni, felpattanni a nyeregbe és uccu haza.
- Amíg nem szólítasz a nevemen, én sem foglak. *Dac, de azt hiszem jogos. Egyedül Reinek alkottam egy kis betűs nevet, mert hiába próbálkozott nem tudta kimondani, meglehet ő is így van vele, de .. Eljátszotta az esélyét.

[Hoshi Neko]

Látom, nagyon is jól látom, hogy nem tetszik neki a bánásmód, amiben részesítem, de sajnos kihalt belőlem minden szelíd finomság, és már csak az maradt meg bennem, hogy hogyan kell macska módra játszani az egérrel, avagy a pillanatnyi áldozatommal. És egy sértett kicsinyke fiúcska még mindig szórakoztatóbb, mint egy hűvös udvarias alak. És meg kell hagyni, nagyon jól csinálja, ahogy lebiggyed még a szája sarka is... Kuncogva nézem őt, mert nem tagadom, ez a tartás bizony a határozott érdeklődés nálam, és mivel a hasam is mutogatom felé, nálam ez még azt is kifejezi, hogy valamennyire bízok benne, hogy nem fog csak úgy szétcincálni. Irigykedő pillantásaival nem törődöm, valamiért értetlenül állok felette, hiszen nem értem, mi irigyelni való van rajtam. De látom, makacssága már fel is támadt, és ki is piszkáltam kissé a barlangjából, mert máris vág vissza, és persze mintha valami gyengéd célzás lenne szavaiban.
-Legjobb tudásod, eh? -csóválom a fejem lustán, míg leszakítok egy virágot, és szórakozottan sodrom két ujjam között.- Nem sokra gyúrhat. Látom, őfelségének felvágták a nyelvét, de azt is, hogy nem egyedül nevelkedett... -nézek rá, hogy hogyan reagál arra, mi mindent ,,kitaláltam" róla.- De megnyugodhatsz. Az előtt tudtam már ezt, hogy megláttalak. Így semmi rendkívülit még nem árultál el.
Vonok vállat. Való igaz, a kockáimat kicsit kikérdeztem, mert hát az ember csak nem megy felkészületlenül akárhová, és sétál valakinek a karjai közé, tehát megkérdeztem egyet s mást, és készséggel kaptam választ, így nem téveszthetem össze senkivel. És szavaimmal, mégha kissé gúnyos éllel is, de világossá tettem számára, hogy nem tartom a helyi paraszt gyerekének, hanem éppenséggel valami nagy úrimuri gyereknek, ám ennek ellenére, meg annak, hogy sok a testvére, és akárki fia -borja, nem érdekel túlzottan. Ilyeneket születéssel lehet kapni. Engem jobban érdekel, hogy mi az, ami azon kívül a pakliban lehet. És minnél többet fogok tudni, lehet annál érdektelenebb lesz, mégis... A kíváncsiság nálam szakmai velejáró. Szegény kicsinyke gyermekekre jellemző módon fenyeget, én meg előbb csak közömbösen felhúzom a szemöldököm, majd leolvad a nagy ,,nemtörődöm" álca, és elnevetem magam, hátamra dőlve, és kacagva.
-Ugyan már... Nevem úgyis annyi, ahány ember ezen a világon. Legfeljebb megjegyezni nem fogom, bocsáss meg... -csúfolódok.- Mert mi hát egy név? A szívem, hogy nélküle nem ver? Vagy a lábam, hogy nélküle nem járhatnék? De nem is az eszem, vagy a lelkem. Csupán egy név. És ennyi. Szóval, Bogaram, mennyire szeretsz játszani?

[Eithain]

Elengedem fülem mellet, a sértést? Valami egészes más kezd érdekelni, ahogy tovább szövi szavait. Tudta? Látta, hallotta vajon? Honét? Miért? Minek? Megannyi kérdés, ami szinte kikönyököl a tekintetemben és balga fordulat, hogy nem látom a való arcát. Nekem csak egy idegen, egy olyan szerzet, aki örömét leli mások kárában, de érdeke is van, kötődése, hogy valakivel legyen. Talán. Meglehet, egyedül sorvadna? Hányan fulladnak bele abba, hogy elmarnak mindenki és csak azért élnek, hogy nekik jó legyen és amikor elfogy körülette miden, kapna, két kézzel bárki után. csak szóljon, fecsegjen, vagy átkozzon. Rácsok mögött, őszülő, ráncos arc emléke bukkan fel bennem, ő mondta ezt, bűne súlya alatt megroskadva. Még sem bűnözőt sejtek a sötét szemek mögött, inkább kalandor és feltüzeli szívemet.
Le is rogyok, mintha csak fel és le mozdulatokat gyakorolná. Elhelyezkedem, kényelmesen törökülésben, ölembe ejtve kezeimet, úgy nézek rá. Nem zavar a kacagása, ha kedvét leli benne, ám tegye. Nem sértőbb, mint az öreg hölgyek finom érce, mit meg nem tanul az ember fia, ha az udvarhoz tartozik. Noha, messze nem vagyok herceg és nem is lennék annak jó, sőt mi több, akkora felelősséggel el sem bírnék. Jó így, pont megfelel.
- Igazad van, nem tagadom. De akkor miért kaptunk nevet? Ennyi erővel bárkit hívhatnánk, „Hé Te Ott!’-nak, nem de? Én szeretem a nevem, mert szeretem azt, akitől kaptam, ha csak buta betűk szövevénye is, ragaszkodom hozzá. * Saját véleményem, mert igen, a név eldobható és bemocskolható, vagy a legtisztább szentségeknek ajánlható.  De minek ilyen magasra törni, elég közel, emlékezni a szeretett személy, mosolygó arcára, ahogy kiejti a nevet, amit oly sok időn át találgatott. Érezni ritmusán, szeret, megszid, oltalmaz, tanít. Nem csak pusztán név a név.
- Kinőttem már a játékokból. Viszont …* Összerezzenek, de nem fogom gyengének mutatni magam. Engem más érdekel, az a töménytelen mennyiségű kérdés. *- Azt mondod tudtál egyet s mást rólam, talán mágus vagy? Olyan aki egyik helyről a másikra utazik? Vagy netalán tán jövendőmondással keresed a betevődet? * Akarommal tézzek rá, vágyással, hogy halljam a választ és többet, ártatlanul pusztán valami olyasféle rajongásból fakadó kíváncsisággal, mi életemnek nem része. Szabadság, sosem vagyok igazán szabad. Rossz s most még is inkább mosolygok.*- Sok kalandod volt már? Piszkálódás helyett, akár mesélhetnél is ezekről a földekről, a népeiről? Például, démonnal találkoztál e már? *Kérdezek, míg szusszal bírom majd halkan köhögve veszek vissza lelkesedésemből. Nem kéne, mert megsértett és mert a róla kialakuló kép egyre furább. Vándor, vagy mágus? De mi van, ha egyik sem?

[Hoshi Neko]

Nevetnivaló, ahogy visszaül a földre szavaim hallatán, talán csak elgondolkozott, talán valami más okozza, és mégis, mindezek ellenére én nem nevetek a mozdulatain. Továbbra is a virágszálat pörgetem ujjaim között, majd amikor már megunom ezt a játékot, elpöccintem egy laza, és tűnékeny mozdulattal, és tűnődve nézek utána. De hiába is mereszteném a szemem, túl sok egyforma van itt ahhoz, hogy pont az enyém lássam meg.
-Miért kapunk? Látod, ez a jó kérdés. -komolyodok neki a témának, láthatóan arrafelé tartunk, amerre akarom, vagy ami érdekel.- Képzeld el, eljön a bál, és mindenki ,,Hé!"-zik a termen át, és mindenki a fejét kapkodja. Vagy. Első Hé a nagy király? -elhúzom a szám. -A név arra jó, hogy megnevezzük a dolgokat. De attól, hogy valakiét még nem tudod, vagy nem használod, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem ismerheted meg. Nem? Ragaszkodsz hozzá? egészségedre.
Vonok vállat, és hirtelen meglátom az eldobott szálamat, így macskaügyességgel csapok le rá, elnyúlva, majd újra felkönyökölök. Kicsit vicces, hogy én vagyok az, aki érdeklődik kissé ez iránt a fiú iránt, és ő az, aki láthatóan a lehető legnagyobb érdeklődéssel néz rám. Kinőtt a játékokból, mi? Hát, drágám, majd rájössz, hogy most is éppen egyet űzöl, csak mire majd ki akarsz szállni, addigra már nem foglak tudni elengedni a végéig. Hallgatom a kérdéseit, és szinte annyira nyilvánvaló néha, mit fog kérdezni, hogy már-már előtte vagy vele szavalom el, de mégsem mozdulok, csupán könyökölök, őt nézve merően, szűkülő szemekkel, és egyre vékonyodó ajkakkal, de szélesebb mosollyal.
-Mi vagyok hát én? Kicsit mindenben igazad van. Amolyan jósolóféle hatalmam is van, igaz, és varázsolgatok is, ha kedvem tartja...
A mondat végét felemelem, mintha még folytatni akarnám, de kihullik a kezemből véletlenül vagy szándékosan a virágszál, amit nagy nehezen megtaláltam, és utána pottyan még pár hófehér kocka. A fene jobban tudja, hogy honnan jöttek ezek hirtelen, mert intek a kezemmel, és lebegve táncolják a fiút körbe, majd a levegőben kicsiny várat emelnek magukból. Olyan ügyesen forognak, hogy észre sem venni, mikor nő meg a számuk, csupán egyre másra kapaszkodnak felfelé, és a végén még kis bástya is kerül a várhoz. Aztán összedől a vár, de leesni csak egy kocka esik. Rezzenéstelenül nézem a földet, mintha a virágom keresném, de inkább egy újat szakajtva nézek fel, látszólag mint aki észre sem vette az előbbi bemutatót.
-...De például démonfélével te is találkoz... ol. Mert olyasmi is vagyok. Tulajdonképpen sorsszövőnek hívnak. Ha már hallottál róla... -mosolyodok el, túl kedvesen. -És persze rengeteget utazok. És attól függ, mit értesz kaland alatt. Mert az életem csak abból áll. Azért kérdeztem, akarsz-e játszani.
Mosolyodok el angyalian, és úgy vélem minden kérdésére megfeleltem éppen kellően, se többet, se kevesebbet nem árultam el, mint amennyit feltétlenül kellett, és csak annyit, amennyit kérdezett. Kicsit elgondolkozok, hogy szegény vajon mennyire fogja érteni, hogy hogy lehetek ennyi minden egyszerre, de hát miért ne lehetnék egy démon aki mágus, és utazgatva jósol? Végülis semmi lehetetlent nem látok benne. A lepottyant kocka időközben ha nem lett felvéve, úgy a fű közé fúrva magát lassan kámforrá válik.

[Eithain]

Okfejtés. ragozhatnánk, kiállva igazunk mellet, de lezártnak tekintem az ügyet, neki is igaza van és nekem is, csak valamiért ez a két valós nem akarja elfogadni párjául a másikat. Én viszont nem vitázom, tartom magam, ahhoz, amit mondtam! Végtére is megismerhetem neve nélkül, de akkor minek mutatkozott be? Megkérdezhetném tőle, hogy miért osztja alakjának megszólítását, ha nem törődik vele, ha nem számít minek szólítom? Ellenmondást vélek felfedezni, de csak bólogatok. Aztán az égre pillantok, az még mindig nyugodtan hajtja bárányait a tenger felé .. talán eső lesz. nem érzem illatát és erejének hangulata sem telepszik rám, de más itt, mint otthon.
Csak éppen, hogy követem tekintettemmel mozdulatait és így teljesen más képet mutat. Megfordul a fejembe, hogy egyáltalán akar e beszélgetni, hiszen olyan nagyon jól elvan azzal a virággal, igaz elhányja magától, de még is szüntelen keresi. s mikor megleli … pont olyan, mint egy macska. A felismerés mosolyt fest az arcomra, ahogy már is fehér bundába költöztetem ezt az alakot, fekete papucsokat húzva a lábára és foltot a fülére, szeme köré. Sokkal barátságosabb.
- Nagy költők kezdik így sokak szívét megérintő verseiket. * Engem nem a szavak érintenek meg, inkább a látvány szegezi figyelmemet a kockát táncára. Most látok ilyet életemben először, ennek megfelelően nézem, ahogy pördülnek és alakot öltenek, éles gúnymosolyom, megszelídül. Pedig tisztán hallottam, mágusféle, démonféle és nem, nem lepődöm meg, hogy tudja. Talán várná, hogy hitetlenkedve pillantsak rá és amit előbb csak némán fejtegetek, azt neki is szegezem: Honnét tudja? Jós, s mint olyan, tudhatja. Ezért nincs is mind meglepődni, vagy oktalan mód utána kérdezni, hátha hazug. Talán még magát a gondolataimat is látja, s mint olyan érdekes. Nem szeretnék sem olyan, sem más képességet, hamar unalmassá tehetne mindent, tudni előre a legcsekélyebb dolgot. Hiányozna a meglepetés, a váratlan fordulat, még ha az csalódás is, vagy annál szörnyebb. Más talán két kézzel kapna, ha lehetősége adódna, én viszont én vagy és nem „más”.
A földön heverő kocka felé nyúlnék, de visszahúzom kezem és tekintettemmel az övét keresem, bár eddig sem árultak el mély dolgokat sötét bogarai. Még is… Puszta babonának tartják létezésüket, otthon, de itt egészen másként állnak hozzá..juk, sörszsövők. Egy esti mese képei nyernek most bizonyosságot.
- Ha valóban sörszövő vagy, akkor nem értem mi szándékod lehet velem? *Komolyan nem értem, pedig talán kéne, nagyon is.*- Nincsen semmiféle hatalmam, nem jeleskedem semmiben és még unalmas is vagyok. .. Meg aztán, ..számomra a kaland nem egyenlő, legalább is nem mindig egyenlő a játékkal. Nekem az is kaland volt, hogy idáig eljöttem. .. De talán fontosabb.. kérdés, hogy te mit értesz játék alatt? *Hogy valóban kíváncsi vagyok-e a válaszra? Magam sem tudom, félnivalóm ugyan sok mindentől van és ha nem is tudatosan érzem, ebben a pillanatban is félek. Hogy bármelyik szerettemnek baja esik, hogy nem tarthatom meg az ígéreteimet …

ihlethiányos T_T

[Hoshi Neko]

Mintha néha a figyelme elkalandozna, vagy tán a szavaim vonná magában kétségbe, nem tudom, legnagyobb sajnálatomra nem látok a fejébe, pedig már annyiszor elábrándoztam arról, hogy egyszer majd a vastag koponya sem lesz nekem akadály, csupán egy ablakocska, amin keresztül új helyekre pillanthatok. De valamiért nem tetszik nekem az a mosolygó pillantás, amivel végigmér, mintha valami teljesen mást látna a helyembe, és amivel biztosan nem egy játszadozó alakot lát bennem. Vagy épp talán túl játékosat. Én ebből már nem tudom mit is nézzek ki... Mármint a magam helyzetéből, életéből. Szavain csak nevetgélek csendesen, és megcsóválom a fejem, míg a nedves tincseim kiterelgetem képemből, mielőtt csiklandoznának.
-Az én beszédem ugyan kinek szívét érinti meg? -kérdezem, míg a kezemen futó eltévedt vízcseppet szuggerálom.- szerintem senkiét az égvilágon. Elvégre nem vagyok én Cupido, hogy szerelmet hozzak. Egészen mást szoktam osztani. Talán inkább a Halál Csókja lenne a legjobb megnevezés rá.
Gondolkozok el, bólogatva csendeskén magamnak  és a szavaimnak, persze csak annyira, hogy ne lásson senki se őrültnek vagy hibbantnak. Nem mintha nem lenne bennem az ilyen csírája, de hát aki emlékszik az előző élete minden pillanatára is, az milyen legyen? Osszon talán virágokat, és hirdesse a békét? Fuldokolva nevetek fel a gondolattól, ahogy elképzelem, hogy az út szélén állva énekelek, és minden vándort megölelgetek, sőt, talán még valami édességgel is kínálom... Torokköszörülve próbálom felvenni a beszélgetés fonalát.
-Kell, hogy legyen oka? -emelem fel a szemöldököm. -Ok nélkül már nincs is létezés? Hm... Valóban. Nos, csak azt tudom, hogy itt kell lennem. A válaszok meg majd jönnek, ha meglesz a megfelelő kérdés is... -hümmentek egy kissé.- Unalmas meg nem vagy. Hiszem, ha játszanál, és megfelelő dolgok történnének, akkor nem csak egy kis ficsúr lenne belőled, ahogy az meg van írva. -elvigyorodok gonoszul, talán a gondolatra, hogy a fiúból pojácát nevelnek a falak között- A játékom egyszerű. Adok egy dobókockát, és gurítanod kell. De előre szólok, én sose tudom előre, mi fog történni, ha gurítasz. Lehet csak valami intést kapsz, vagy üzenetet a Sorsodtól, az is lehet, hogy meglök az Élet ajtajában, vagy a Kalandok ösvényére lép. De amíg tart... -elmosolyodom. -Én melletted maradok végig.
Arcom most angyalian nézhet ki, nem tudom, nem nagyon szokásom ebben az életben a saját magam nézése. Kinyújtom felé a tenyerem, amit eddig azért forgattam, hogy a vízcseppet futtassam, mígnem az fel nem szívódott, és most hogy felé fordítom, ott ül benne egy dobókocka. Külsőre semmi érdekes nincs rajta, még csak mintában se tér el másoktól. Éjfekete a kocka, és hófehér pöttyei ártatlanul néznek az ,,áldozatra". Mégis ha az ember sokáig nézi, akkor táncra perdülnek, és szinte érezhetővé válik az aurája. Nem, nem hétköznapi, ebből kinézi az is az ember, hogy egy szép napon megnő és bekapja, vagy netán egy fekete lyukká változik, ami beszippantja, és eltünteti a föld felszínéről. Nem tudom, más hogyan látja. De én minden esetre látom benne a semmit és a világmindenséget egyszerre. És ahogy a kezébe veszi a fiú, akkor a sorsa már készen lesz arra, hogy átírja végzetét is ha kell.
-Annyit még mondanom kell, hogy nem mindig nyer az ember, ha hatost dob...
Figyelmeztetem még, de közben titkon szuggerálom, hogy csak vegye el, és gurítson vele. Nagy baj nem történhet... remélem...

[Eithain]

Ingatom a fejemet és intek is, inkább hagyjuk. Hagyjuk abba ezt az egész macskaegér játékot. Csak úgy befészkelte magát ez az érzés, hogy ő a macska és én vagyok az egér, akinek, ha nem keres bölcsen minél hamarabb menedéket, szomorú véget ér az élete. Ezen pedig mit sem szépít, hogy puszta meglátás volt, a költői kérdésre, mire felelt, megosztva velem lényét. Kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, nem új az érzés és ezért nem is zavar, nincs bennem az a fajta konok büszkeség, mint édesapámban és bátyáimban. Kardal a kézben egy csatában elesni, mosolyra görbülnek ajkaim, nincs fegyver, amivel megvédhetném magam a láthatatlan ellenség ellen, ami felemészti erőm és testem.
- Azt hittem, hogy sorszövőként abban hiszel, hogy mindennek van oka. Elvégre az valami elrendelt sorsféle lenne, nem? * Kérdem komiszan, érdeklődve és képtelen arra, hogy megszabaduljak a mosolytól, ami újra gunyoros formába fordult. *- Hüm, megcáfolod a saját kérdésedet? Tudod, tehát van okod, hogy itt legyél. * Félre billentem a fejem és igyekszem bocsánatkérően nézni. Hiába vagyok kedves gyerek, nem különbözöm egyetlen egy kortársamtól sem, komisz vagyok, ha felszítják bennem a hamvadó parazsat és Neko, nos ő, pont ezt teszi. Kalandot kínál és valami ismeretlen fenyegetést, talán, ha más lennék, ha utálnám az életem habozás nélkül kapnék az ében kocka után. De csak bámulom, titkon várva, hogy az is alakot váltson, valami új dolgot formálva és még csak sejtésem sincs, mi mindenbe cseppenhetnék. Csak el kell venni és elgurítani. Minden más a vak szerencse dolga, de mit hozhat, ez az ami leginkább érdekel. Van amitől nem félek és van, amitől rettegek, ezért is fonom össze, szorosan kulcsolva egymásba ujjaimat, hogy véletlen se nyújtsam felé kezem, hogy hiábavaló legyen a kísértés.
- Igazán megnyugtató, de ne sértődj meg, ez inkább fenyegetésként hangzott. *Nem emelem fel tekintetem, valahogy azok a sötét szemek pontosan ugyan azt a vágyat keltik, mint a kocka, de utóbbival könnyebb dacolni.*- Az is …*Elbizonytalanodva szólalok meg, miközben figyelmemet egy közeli virágra fordítom.*- az is előfordulhat .. hogy, hogy a családomnak is baja esik? Vagy bármi történik velük, mert nem érdemlik meg, nagyon jó emberek és tudom, hogy azt mondtad, előre nem tudod, mi történhet, de van rá esély? *Őszinteséget vártam, ezért is néztem egyenesen a szemébe, egy halálra szánt léleknek mi más lehetne fontosabb, mint a szerettei, akik szeretnek és akiket viszont szeretek. Így van rendjén! A haláltól pedig már nem úgy félek, mint mások, nem várom és nem is akarom, de más, talán éppen a Sors döntött úgy, hogy nem maradhatok sokáig. Elfogadom, mi mást tehetnék?

[Hoshi Neko]

Úgy tűnik, nem mindenki olyan agykárosult ebben az ,,új világban", hogy ne vegye észre a játékot, amit Neko előszeretettel űz, de csak azért, mert így jó neki, és így nem unatkozik legalább. Mégis a fiú a fejét ingatja, bizonytalanul méregeti, és ebből tudja, hogy kicsit komolyítani kéne a beszéden, mert még a végén... Végül az éleslátás láttán Neko megint nagy vigyorra húzza száját, és felkacag, beletúrva a tincsekbe, és megcsóválva a fejét.
-Igen. Mindennek lehet oka. Az, hogy valaki kockára tette életét... -görgeti az említettet a tenyerén. -Ha meg is halt, lehet az volt az oka, hogy épp szeszélyes pillanatban talált meg.. -ördögien mosolyog, és roppant magabiztos, elégedett fejet vág.- Persze hogy van okom arra, hogy itt legyek. Nem győzködni jöttem. És nem is beletaszítani valami lehetetlen dologba. Csupán felkínáltam valamit. És ha szavam adom, nem szoktam megmásítani. A sors anélkül is bekövetkezik, hogy hazudnék. Minden esetre én tényleg veled tartok, ha elindulnál. Amolyan... -égre emeli a tekintetét a jó szót keresve.-Hm... Valami segédféleként, vagy utitársként. De azt hiszem, amikor ide jöttem, azt hittem, valamivel több van benned. -a másik szemeibe pillant. -Ó, hiszen nem tévedtem. Csak te még nem tudsz róla, lehet. De ez meg nem az én gondom.
Lám, az ifjú ,,herceg" nem akar kalandot, ami mindenki vágya, egyszer próbára tenni magát valami aprócska kalandban, mert ha az ember bátorságot kér, a Sors egy lehetőséget ád, melyben megmutathatja magát az illető. Ez nem kívánságműsor, lehet nem úgy sül el, ahogy az ember tervez... De erre szokták mondani, hogy Arwat végez, nem? A kérdésre, sőt az őszinte kérdő pillantásra Neko olyan gyengéden mosolyodik el, hogy a közelben a bogarak megdermednek tőle. Túl... Oda nem illő. Tény. De most annyira emlékezteti őt ez a fiúcska valakire, valakire nagyon régről...
-Elárulom neked. Amíg nem te hozod rájuk a szenvedést, addig nem esik bajuk. De higgy nekem, ha azt mondom, hogy messzebb kerülnél tőlük, és legfeljebb az aggodalom esne meg velük, de más nem. Aminek meg kell történnie, az meg fog, velem vagy nélkülem. Épp ezért szeretném, ha én is ott lehetnék...
Hasra fekszik, kicsit kígyószerű mozdulattal, állát a tenyerébe támasztva, és a kocka kettejük között forog a levegőben, szinte tenyérbizsergetően, mert arra vár, hogy valaki a tenyerébe zárja. Neko oldalra biccentett fejjel néz felfelé, sötét szemei kifürkészhetetlenek, bár talán kissé kíváncsiak.