Király- fok

[KáoszFöldje]

Erdős, lankás félsziget, amely otthont ad Tamrea városának is.

Földbirtokosok területe ez, amelyet felosztottak maguk között a király engedélyével. Határaikat alig térd magasra rakott kőkerítéssel jelölték meg.
Lehet itt találkozni legelésző juhokkal, kérődző tehenekkel, visongva rohangáló gyerekekkel és perckesen a nyeregben ülő urakkal és úrnőkkel.

[Yunea]

Altair

Alatta gallyak nyögnek fel, ahogy elnyúlik a földön. Reszketeg szuszog még párat, gyengén kap a seízű levegő után, és hallgatja, ahogy mellkaságban csendesül a lárma; már nem cibálják oly hevesen szívének húrjait. Tüdeje is lomhább tempóban férceli össze a megtört zihálást, néma nyögések tömkelegét öltve láncra. De a füzér kellemetlen neszez, ha megrázzák. Tüskéi élesen merednek felé, belül meg- meg karcolják. Fájdalmát űzve, sajgón tekereg oldalára és hajtja a humuszra fejét.
Fény tolakodik a topázként csüngő levélraj közül felé. Az egykor kormos bunda játékos feketéjét ellopta a szürke kosz, és acélos vörössel mázolt csíkokat rá, majd örömmel ragadott töviseket és tépázta meg. Olyan szerencsétlennek tűnik.
Időnként agyarai gyötrődve villannak meg, orrával fújtatva port kavar, tekintetéből kihuny a láng. Alig emeli kobakját a szellő noszogatására, majd önkényesen hanyatlik vissza. Nincs ereje, már rég nincs. Csak egy parányi pihenés, egy libbenésnyi álom szükségeltetik, nem sok, csak ennyi...

-szürkület táján-

Riadtan moccan. Hiba volt. Csontjaiba éhesen bök a fájó. Legszívesebben visszaszúrna neki, szépen mellékelve egy csattanós maflást. Hagyja már őt békén! Mikor döfködte ő ilyen tüzes gyönyörrel a kínt? Felháborodásában, hanyag hirtelenséggel kíván feljebb tápászkolódni, cserébe újabb belső támadást invitálva. Mérgesen fújtatva harap a légbe, levegő fut garatjára, hogy onnan tüdejébe bukfencezhessen, izmait csiklandhassa, és azonnal érkezik is az első  "hikk". Csuklik. Már csak ez hiányzott ahhoz, hogy végképp szétszakadozzon türelme: millió összepasszírozhatatlan darabbá.
Vadul megrázza koponyáját, semmi változás: hikk- hikk. Kapar-kapar-kapar, megint semmi: hikk. Mancsait erőtlen győzködi, hogy mozduljanak úgy, és amerre ő szeretné. Hikk. Ahogy a hangtalan buborékok kisurrannak, elhatározza, hogy ő bizony nem henyél tovább. Rezegve támaszkodik, mellső végtagjait nyújtva, hátsóját a magasba lendítve, akárcsak egy dorombolós cirmos délutáni pihenője után. Végül hátsó le, mancsok vigyázzállásba, és már majdnem jó is, csak a trappolók ne kezdenének négy különféle irányba csúszni. Újra összekaparja szétfolyni készülő magát. Hegek feszülnek, ragacsos, vörös váladék bugyog bőre szakadt részein, sántítva billeg előre, mégis, mintha az eltorzult ábrázaton ott bujkálna egy kellemes, kis vigyorféle.
~Csak pár pillanat és kész. Hikk. Néhány gyakorló mozdulat, szimat, tapicskolás és irány.. Irány hova?~ közli a híreket nos: saját magával. A mondat végére viszont elbizonytalanodva kortyol a légből, feszülten toporog egészen addig, amíg a falatnyi levegő nem sodorja agyáig azt a bizonyos illatot. Hikk. ~Ember? Hasonló. Ha ember, akkor "mú-mú" és rekedt "be-ee" is van a közelben, vagy esetleg...~ már a gondolatba is belekordul gyomra, mégsem indul azonnal. ~De mi az a különleges íz? Sós?~ visszhangozza újra és újra magában. ~Nem lehet olyan messze, ha a szél idáig hagyta, hogy az eszencia csüngjön rajta.~ végül kíváncsisága mellet dönt, amelyre gyomra csak rosszallóan morog. Előbb megkeríti az illat tulajdonosát, megkérdezi tőle, hogy miért nem vigyáz különös esszenciájára jobban. Utána pedig irány az éden...
Tántorgó ügetésbe kezd. Szédelegve igyekszik megfelelő kacskaringókat írni, egyetlen kérget sem lehántani, nem kárt tenni sem az erdőben, sem magában. Nem sikerül. Fák. Fent élű kövek. Még ezeknél is több szúrós bokor. Mintha a vérére pályáznának, karmolják, tépik, szaggatják, csépelik. Nem tehet róla, hogy mindig elé ugrálnak a törzsek, utánakapnak a hajtások, lábatlankodnak a szikladarabok, ő nem láthatja mesterkedéseiket.

Jelenleg a talaj csúszik ki mancsai alól. Mintha hirtelen válna semmivé és ő pedig gördül, nesztelen nyekereg, reccsen. Lárma. Majd' az egész erdőt felveri, ezen egyszerű cselekedeteivel: forog-teper-repes-gurul-csattan, megáll. Vagy csak a lejtő ért véget? Néma nyekkenéssel nyugtázza; vége, de a moccanás már nem megy. Valami neszez.

[Altair]

Csak Neked       

Régi földre rángatta el lába. Egy különös helyre, mi rengeteget változott az évek folyamán. Más lett, nyugodt és olyan békés mint még talán sohasem. A hatalmas zöld mezők, min emberek munkálkodnak, hogy estére ételt tehessenek családjuk asztalára. A fák, mit gyermekek másznak meg kacagva, egymás elől bujkálnak játék gyanánt. Egy békével teli hely.
Vajon akkor is ilyen volt? Ugyanígy játszottak a gyerekek, ugyanígy bujdostak a szerelmes fiatalok szüleik elől, hogy lopva egy csókot csenhessenek egymástól? Ilyen lett volna, csak ő nem láthatta így? Bár nem is figyelte. Nem nézte kinek torkához szorít kést, csak ölt, akire rábökött tulajdon apja. Ujját rászegezte és Altair szaladt, hogy torkát elmetssze, egy talán dolgozó apának, szerető ifjúnak vagy csak egy egyszerű magányos feltalálónak. Mindegy volt mit csinált, ha útban volt, halnia kellett.
Egy kislány szalad el, kergetve egy kisfiút, ki meghúzta haját. Vöröslik arca a dühtől, a kisfiúé is, bár neki a nevetéstől... Vajon mi lett azzal a kislánnyal, kinek nem messze innen, úgy bő száz évvel ezelőtt, szeme láttára ölte meg édesanyját? Képes volt utána így futni bárki után is, ki meghúzta haját? Képes volt egyáltalán utána nevetni, élni? S a katona fiai, ki életéért könyörgött? Hagyhatta volna, hogy elszaladjon, de nem... Netán annak a katonának ükunokája ez a kis barna fiú?
Fejét mélyen meghajtja. Pokol volt ez a hely még ő itt volt. Csendes félelem remegett körbe mindenhol, nehogy annak a bizonyos fejesnek a nevét szidni merjék, kinek ő dolgozott... A "Nem ember". A betanított gyilkológép, akinek más nem fontos csak a halál...
Vajon hány év kellett ennek a helynek, hogy kiheverje? Hogy újra egy ilyen örömmel és élettel teli birodalommá váljon? Hány év? És hány embernek kellett még félelemben meghalnia miatta?
~Tamrea... Hát sikerült elfelejtened nevemet?~
Kérdés, mi talán most először fogalmazódik meg fejében ilyen tisztán. De nem tudja még ő sem igazán, a várostól kérdezi, vagy tényleg magát Tamreát kívánja számon kérni?

Csak áll, egyre figyelve az elé tárult életeket. Mind-mind rövidek... Hogy láthatta már, hogy hogyan is lesz apró csecsemőből, koporsóba fektethető vénember, most már tudja, az emberi élet, semmi...
Ám gondolataiból furcsa zaj zökkenti ki. Vad zörej, mintha csak egy felbőszült állat közelítene felé. Netán, valamelyik legelő lényt sikerült, puszta jelenlétével így felidegesítenie? Netán az megérezte volna, hogy milyen is ő? Hátra fordul, amennyire gyorsan csak teheti, ám mégis már késő volt mozdulata. Teljes erővel valami egyenesen nekiesik és sodorja magával. Nyaka reccsen, dereka ütődik, rejtett fegyverei is csak úgy csilingelnek, még nem valahol végre sikerül megállni.
Szédül kissé, de nem maradhat veszteg. Sosem lehet tudni, kicsoda van még, aki így is, munkaruha nélkül, új külsővel netán megismerné, ezért kését már ki is löki hiányzó ujja helyére, és úgy pattan fel álló helyzetbe. S bár lábai meg-meg remegnek igyekszik, minél erőteljesebben megállni rajtuk.
Ahogy tisztul szeme előtt a kép, különös látvány fogadja. Farkas netán? Nem tudni, attól jóval nagyobb, de mégsem ló, hiszen annak nem ilyen alakja van. S persze, azokat ismeri már annyira, hogy tudja, nem is nagyon esnének így neki az embernek. Bár, kérdés, szánt szándékkal jött neki, ez a különös farkasféleség? Vagy medve... Nem határozottan farkasszerű. De túl nagy! Közelebb lép hozzá, kését még mindig készenlétben tartva, hiszen egy állat kiszámíthatatlan, főleg, hogyha ilyen behatárolhatatlan lényről van szó. És persze, ha ilyen különösképpen közeledik az emberek felé.
Fegyvertelen jobb kezével felé nyúl. Fekete bundája van, mint lovának volt, és annak a fekete macskának is... Üldözi a halál színe, vagy csak ő képzelődik már? Már csak centik választják el, hogy a puhának tűnő bunda közé fúrja ujjait. Mégis, mi ez a izé?

[Yunea]

Altair

Érdes a föld. Vagy puha, csak a fájdalom miatt zördül keményen bőrén. Nedv csordul agyarai közül, vörös, tüzes lét. Szíve hatalmasakat rúg, teste pulzál, bőre sajdul, sóhaja elfúl. Pofája furcsa fintorba torzul. Szemeivel a semmibe mered. Fanyarul nyel és újra, és megint; keserűen prüszkölve hozzá, és nyámmogva rajta. ~Mérhetetlenül facsarú, vagy valamilyen nyarú, de semmi esetre sem finom.~ lármázik magában. Szájában még mocorog egy keveset, gonoszan csiklandozza nyelvét, ő pedig igyekszik még apróbb darabokra szaggatni, inogva kétségbeesés és undor között. Majd a pár percnyi kérődzés eredményeként egy zöldes gombolyag érkezik a földre. Levelek és föld, talán fakéreg is. Ekkor figyel csak fel újra, hogy hangok motoznak körülötte; léptek? Azok.
Talpak simulnak a talajra, alig nyomot hagyva maguk után. Mégis tömör leplet dobnak gondolatai közé, visszhangot vernek benne, csapongnak. Sós. Megrezdül teste. Majdnem-érintés, riadt hökkenés, moccanás, fájdalom. ~Ne..~ nyögi az idegen fejében, lehetőleg kínoktól megszűrt csengéssel és némi csípős utóízzel. Izmait megfeszítve támasztja magát mancsaira. Reszket, de lassan múlik a fekete szédülés, nem szaggatja ezerfelé. Vonásairól is lekúszik az iszonnyal fűzött sajgás.
Orrával a másik felé bök, mármint arra a pontra, ahol a másikat véli. ~Fájsz valahol?~ búgja újfent az ismeretlenben. ~Nem akartam rád ijeszteni.~ toldja meg kedveskésen. És, hogy minden lehetséges rémisztőt elűzzön magáról hátrébb lépdel, illetve lépdelne, ha lábai nem makacskodnának és nem bukna újra az idegen felé. Ráadásul ismételten feléled a szenvedés. A gyötrő ezúttal nem elégszik meg az erőtlen test szabdalásával. Szívét égeti, tüdejét szurkálja, megbújik vérében, olykor jeget öntve belé, kacag. De lelkében is mocskot hagy, -abban a szétkaszabolt szerencsétlenségben, hiszékeny repedésben- és a szakadások közti lékbe űzi a szennyet. A feketeség pedig engedelmesen vonaglik. Esetenként alig láthatóan, majd görcsösen rándulva meg. Nem nyüszít, zihál. Kapkod a lég után, markolja a levegőt, mégsem elég. Szomjan fog halni? Légszomjan? Kérdése zúg kobakjában utoljára. Kuszán érzékelve a valóságot, esetlen omlik valamerre.

Mostanra már a vastag bunda eltűnt és a hatalmas állatnak is nyoma veszett. Mintha csak kiszakadt volna belőle az a csepp teremtmény, amely pillanatnyilag szótlan nyüszögve szorítja az idegent. Apró ujjaival görcsösen markolássza az inget, szinte csüngve rajta, alig állva remegő lábain. Hófehér bőrén vészesebbnek hatnak a ronda vágások, elfertőződött sebek és a rászáradt vér. Néhány megtépázott, vörössel átitatott kötés lóg itt- ott testén. Bordái, csontjai legtöbbje tapintható jelként visítja: koplalás. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, szemhéjai gyengéden simulnak íriszeire, bőre szinte forr, egyenletlen szuszog. Mikor feje a mellkasnak pilled, és az ütemes verdesés beivódik fülébe, álmatag lomhasággal nyitja szemeit. Feltekint, nyilván kapaszkodója arcát megcélozva, szeme kékje elréved a váll felet. Ködös még az egész, miként került ilyen közel, vagy mikor bújt emberköntösébe. Valószínűleg, amikor a halandók számára barátságosabb formáját öltötte volna fel, szakadt el az emlékfonál, tört rá a fájdalmas, onnantól pedig szellemének hű ösztönei karolták fel jámbor lényét.
Markait szorosabbra fonja az anyag körül, félő, összecsuklik. Homlokát bágyadtan dönti a másikhoz és annak eszméi közé leheli kérését. ~Eljössz velem vadászni? Szörnyen éhes vagyok...~

[Altair]

Rez-Rez-nek               

Nem látott még hozzá hasonlót, hiába, hogy élete már bőven átesett évek százain. Bár lehet azért, mert mindeddig bujkált? Vagy mert egyáltalán nem kutatta más életek értelmét, létezését? Sosem volt kíváncsi, nem érdekelte semmi más, csak az mit elmondtak neki, mégis ez a különös lény előtte.
~Ne...~
Egy erőtlen hang. Kezét azonnal visszahúzza, és irányát keresi, hogy ki is szólhatott hozzá, merről is csendült fel ez a halk szó. Hátra tekint, szétnéz, keres... Mégsem találja tulajdonosát. Főleg, hogy meg sem tudja mondani, honnan is jöhetett a szó. Ilyen még nem volt, hogy csak úgy, a semmiből érkezzen fejébe, egy intés, sőt bármi is. A fejéből...
Mi van ha tényleg onnan szólt a hang? Megőrült volna? Vagy netán valami belső hang kapott ilyen erőre, hogy úgy szólaljon meg mintha valaki más lenne? Mert nem sajátja volt... Még ha nem is használja olyan gyakran hangját, azért képes megismerni, hogy milyen is az ő szavainak lejtése. Ez pedig, nem csak, hogy nem hasonlít rá, hanem szöges ellentettje. Egy női hang.
Arra is gondolhatna, hogy talán ő szól hozzá, hiszen... Megtehetné, hogy így üzenjen, hogyha éppen nem tapossa ezeket a földeket. S már lobban is az az ostoba remény, hogy netán valahol itt van, újra és láthatja... Hogy netán kérdésére más választ kap, mint amit biztosnak vél. De a józan ész rászól, bizony az ő hangja nem ilyen, az is teljesen más. Az óvón szól, és simogató, gyengéd és mégis erős. Ez a hang pedig, gyenge, fáradt... S valami titokzatos bújik meg benne. Nem hasonlít a kettő, azon kívül, hogy női hang...
Akkor mégis, kicsoda, vagy micsoda volt, ki megszólalt?
Nem időzhet mégsem, tudata furcsa játékán vagy éppen kettészakadásán, hiszen a hatalmas lény újra mozdul. S bár sérült, kissé kába is, egy ekkora állattal szemben egy ember nem nyerhet, ha nem figyel.
~Fájsz valahol? Nem akartam rád ijeszteni.~
Újra szólnak, mire fejét szívesen kapná megint, hátra, jobbra vagy éppen felfelé is akár, hogy rájöjjön, merről is űz gúnyt belőle ez a valaki. Mégsem teheti... Hiába, hogy látja a fekete bundás gyötrelmes próbálkozását, ő maga is inkább hátrébb lép, s eddig elrejtett kezét előre engedi. Egyértelmű, ha a másik támad, ő is fog... Bár kérdés, ettől a meggyötört állattól várjon támadást, vagy netán a kísérteties hangtól? Lehet, hogy maga a túlméretezett farkas csak álca? Lehet egy ellenség küldte ide, hogy minden figyelmét elterelje, hogy orvul megtámadhassák? Mindenre számítani kell!
Hirtelen fordul meg, még bal kezét ökölbe szorítva lendíti meg, hogy a mögötte állónak egyenesen a torkába mélyeszthesse az ujja helyére lökött pengét. Ám céltalanul hullik karja vissza maga mellé. Meglepetés? Az kéne, hogy arcára íródjon, de helyette még több gyanú szalad végig testén. Ha nem mögötte, mégis hol lehet? S hogy sikerült úgy hangot kiadnia, hogy irányát képtelenség meghatározni? Mágia... Biztos, hogy mágia...

Újra fordul, vissza az állat felé, mert az is lehet, hogy akár maga a fekete lény fogja megtámadni... Csavarodik már a terv, kuszálódnak már a szállak, de egy biztos, Altairt nem lehet csak úgy kijátszani, holmi szemfényvesztéssel.
Egy hölgy omlik "karjai közé", ingébe marva... Megvan! De... Nem támadónak tűnik...
Fegyverét egy óvatos lökéssel csúsztatja vissza helyére, nehogy újabb vágást ejtsen a már szinte szanaszét szabdalt, ki tudja mennyi kínt megélt lányon. És hogy hová lett a farkas? Szemeivel még pásztázza a környéket, de annak elballagó képét sehol sem látja. Hogy megforduljon a fejében, hogy a farkas maga ez a lány? Esze ágába sincsen, ha mégis, hát azonnal elhessegeti. Szemfényvesztés, mágia... Nem hisz benne, és nem is lesz hajlandó soha elfogadni.
~Eljössz velem vadászni? Szörnyen éhes vagyok...~
Újra hang, mi megint behatározhatatlan honnan jön, mégis, hogy látja maga előtt a másikat, meg sem fordul fejében, hogy annak nem szája formálta kedvesnek mondható kérdését. Hiszen, nem látja, ajkai mozdulnak-e vagy sem, így inkább marad abban a tudatban, hogy igen, mozdultak.
Kezeivel a hollóhajú vállára mar, majd magától kissé távolabb taszítja. Nincs ehhez szokva, hogy csak úgy, bárki karjai közé omoljon, hogy az ő segítségével pihenjen meg, bármennyire is van rossz állapotban a másik. Ám szerencsére, annyi emberség már szorult belé, hogy nem löki félre, hanem segít neki talpon maradni.
- Vadászni?
Gúnyosan kérdez vissza, ahogy újra és újra végigszalad tekintetével, a már majdhogynem összetörni készülő hölgyeményen. ~Előbb halnál meg, minthogy egy lépést is megtegyél.~ Folytatta valahol gondolatban még, hogy megbizonyosodjon róla, nem fogja tudni, csak annyival lerázni a másikkal való találkozását, hogy "menj orvoshoz", ő maga pedig lelép... Pedig szívesen megtenné.
De itt van most, Tamreától nem messze. A várostól, minek annyi szenvedést és félelmet okozott, mi talán megbocsájthatatlan marad örök időkre. Vagy lehet, ezért van itt ez a lány, hogy ezzel bizonyítsa, igenis más mint amilyen volt? Egyáltalán, más mint amilyen volt? "Semmi sem történik véletlenül." Hányszor is mondták már neki... Akkor ez a fekete hajú sem véletlenül van itt... Nem hagyhatja meghalni. Tamrea bizonyítást vár, vagy megalázkodást. Hát legyen, amíg nem látja senki más, hát meg is kapja.
Elengedi a fekete hajút, s a tőle nem messze elterült táskája felé lép.
- Van nálam étel. - Majd felkapva a földől, vissza is indul a lányhoz, hogy a fűben helyet foglalva, táskája tartalmát, mind egy szálig maga elé önthesse. Dobókések hada, egy nagyobb tőr és egy fehér köpeny társaságában, még néhány darab gyümölcs is kigurul, hogy a nem túl szép képet, valamivel barátságosabbra fesse.
Egy lomha biccentéssel jelzi, hogy mik szabad utat nyertek és természetesen ehetők, azok közül bátran válogathat, még ő maga a fehér köpenye és egyik kése után nyúl, hogy meg is kezdje annak vékony csíkokra szaggatását...

[Yunea]

Altair

Még mindig szikrát gyújt benne a remény, amikor szemhéjait hunyorogva tornáztatja. Fakó hitet pöcköl belé, hogy a világ színei, minek darabkáit mások elméjéből cseni, számára is létezhetnek. Szaggatott, nesztelen sóhaj. Sötét. Fekete, mint mindig. Csalódott semmi. Majd talán legközelebb.
Remegnek még lábai, amikor erős kezek tapintják vállánál. Bőrét hűsítik az ujjhegyek, teste kevésbé rázkódik, könnyebb így. Mégis, ha csak egy kicsivel több ereje lenne, szétcincálná az illetéktelen érintés tulajdonosát. Most csak lemondóan prüszköl, engedve a fáradt kísértésnek, hagyva, hogy az érdes hűvös porcikáiba igya magát.
Az ismeretlen kérdez. Hangja felkelti érdeklődését. Kóstolgatja, ízlelgeti, titokban falja, tépi. Szemöldöke felszalad a különös, kaján csengés hallatán. Tekintete makacs sértettséggel villan, -kevés sikerrel- megcélozva a másikat, eltévedve az ég felé. Felháborodását épp kifejtené, amikor a markok elengedve őt illannak el, és velük együtt egyensúlya is. Nyekeregve dől el, hátra.

Reccs. Valami eltört, megrepedt rajta, benne(?), újra. Kobakját azonnal felkapja, ülő helyzetbe szenvedi magát. Megrázza kócosát, mintha ezzel kideríthetné a furcsa hang származásának helyét. Semmi. Tapogatni kezdi nyakát, tarkóját; ujjait végigfuttatja egészen koponyájának tetejéig. Ragacs, nem sok, csak egy kis karcnyi. Ugyanaz, ami mostanában olyan kitartóan végigkíséri. Kezdi azt hinni, hogy ez a dolog, ez a benne csörgő vérféle, már nem szereti a helyét. Ki akar törni onnan, más módot nem találva: véseteken keresztül, hasadt sebek nyomán.
Feje előrebukik, csak úgy önkényes akaratlansággal. Falatnyit szédül, hányingere van. Nem is hallja, amikor a sósillatú valamit mond, csak akkor moccan, mikor riadt csörömpölés megijeszti. A ricsaj felé fordul találgatva, hogy vajon miféle elvetemült dolgok csaptak össze így sipítva, rémisztgetve őt.
Előre dől, tenyereire támaszkodik, óvatosan emeli csípőjét. Négykézláb kúszik egy keveset. Más az itteni föld, puha és hosszabb. Simogató. Ismeretlen. Furcsa. Tovább tapintja maga előtt az "utat". Érint. Valami bökő, tömény dolog: sebez. Ujjait köré fonja, az vékony csíkban metszi bőrét. Nem ereszti. Emeli. Megszagolja. Ismerős aroma..mint a láncok. A csörgő béklyók szaga. Fogság íz. Bánt.
Világtalan tekintete elködösül, semerre néz, csak úgy, üvegesen mered. Kristálykarcok csillannak szembogarán, háborgó rossz mázolódik vonásaira.

Olykor felülkerekedik az átok. Csonka lelkét fogyasztgatja, őrli, morzsolja. Ezúttal már sokadszorra.

Mindent érez. Összes porcikájának zsibbadását, tincsei izgága kuszaságát, a homlokán égő verejtékcseppeket, vért. Tisztán észleli, ahogy nem messze tőle anyag szakad, idegen suhint, annak szíve dobban. Levegő áramlik. Bogár zúg. Szél susog. Közben ő minden ütemmel egyre kevesebb lesz, lomhán elfogy. Az átok.
Ki akar innen szakadni, ki ebből a semmiből, ami tükörként vetíti elé a valóságot, közben belőle falatozik, röhögve cincogja felé kárörömét. El akar válni a sötéttől, mert ez máshogy fekete. Ez elnyel, kapar, zúz, tör és a darabok már nem lesznek többé ő. Nem lesznek többé bárki. Újra gyengének, sebzettnek akar lenni, újra a megszokott kátrányában lélegezni. Nem kell neki az itteni gyászszín tökéletesség. Boldog lenne ő a maga nyomorék, szénbe mártott üvegketrecében.

Kiszakad magából, a rosszból. Mégis egyre kegyetlenebbül tör belé, váj alagutat, tömíti el benne a fényt. Meg kell tőle szabadulnia, mielőbb. Különben ő lesz az, akitől megszabadulnak..

A pillanatnyi révedés után, szeme kékjébe visszatér a hideg tűz. Elhűlt vonásait forróság tölti meg. Lélegzetei szaporábbak lesznek, szinte kapkodva nyel a levegőből. Zihál. Kezében penge. Húsába fúródott. Ökléből vér csepeg a földre. Mozdulatai keresnek valamit.~Hol vagy?~ leheli a kérdést a másik elméjébe. Sérült markát maga elé nyújtja . ~Ez mi..?~ susog újra a gondolatok közé. Szorít a markában tartott késen, minek hatására izmai összerándulnak, és a penge kibukik ujjai közül. Bukfencet vet, heggyel előre a föld felé. Élezett zörgés, csörömp.

Továbbra is mászik, fejét ingatva, látványosan szagolva a sokzamatú levegőbe. Azt a sósságot keresi, ami idáig vezette, ami ehhez a bizarr idegenhez mutatott. Nincs messze, érzi. Mégis rettentő végeláthatatlannak tűnnek mozzanatai és a távolság. Tenyere bíbor pacsmagot ken a fűre. Már túlságosan zsibog mindenütt, hogy érezze, ahogy a gyep puha szurkálódással simítja. A szél lehelete is csak alig módon érezteti a valót. Homloka nekidöccen a másiknak. Tapint. Karmazsin kéznyomokat hagy a matérián. Karja elfárad, összecsuklik. Ismét a másikon landol. Nincs ereje moccanni. Egy- egy pillanatra megszűnik a világ. Minden zaj elnémul, az illatok fakulnak, a szél nem ringat tovább. Elméjébe semmi hullik, majd hirtelen cseppen a valóság felé. Halvány zavarodottság telepszik belé.

~Elhagytad az illatod. Felelőtlen.. lőtlen.. dol..~ közli erőtlen búgva még a másikban. Szempillái ráérősen simulnak egymáshoz, elméje vontatottan kap a megfogható után, de homokként folyik el ő maga egy kicsit az álmok felé. Csak egy parányit megint, egy aprócskát..

[Altair]

Yuneamnak.

Nem figyel a másikra. Nem néz rá, nem törődik azzal, hogy eldőlt, hogy talán szenved, hogy kínok gyötrik. Nem úgy reagál, ahogy egy embernek kellene, ha ilyen állapotban lát valaki mást. Csak pakolja ki holmijait, igyekszik minél hamarabb túlesni ezen a mondhatni kellemetlenségen. Bár nem tudni miért... Nincs hová mennie, nem várja senki, nincs kit megkeresnie, semmi teendője nincsen, mégis sietni kíván.

Emlék. Pusztán csak emiatt, az egyetlen szó miatt. Hiszen ez a lány, olyan, mint egy kis gyerek, aki újra bajba került, aki nem tud magára vigyázni, és neki kell rá. Ellátni sebeit, mik ott éktelenkednek rajta. Elbújtatni, ha netán valami veszély jön, majd megnyugtatni, hogy nincs baj, hogyha már az régen messzire szalad mellőlük. Egy kis gyerek, aki felnőtté vált mellette... Aki valamiért különösen ragaszkodik hozzá, annak ellenére, hogy oly sok fájdalmat okozott neki. Egy felnőtt kisgyermek, akit maga mögött hagyott, mintha nem is töltöttek volna el egymás mellett 9 fikarcnyi évet. Igen... Itt a gond. Altairnak mit sem számít kilenc év, szinte semmi már az ő életében, míg a „gyermeknek”? Hosszú esztendők sora...

Mozgolódik már a másik, de Altair egyre csak az anyagdarabok gyártásával foglalkozik. Miért nézzen rá? Nem ismeri, még mindig nem is igazán tudja, minek is segít neki. Vagy lehet újra csak egy emlék miatt? Mikor suttyó korában vesztesen került ki egy harcból, és egy fekete hajú nő segített rajta, némi információért cserében? Bár akkor neki is adnia kellett, méghozzá szavakat. Elég sok szó hullott ki akkor száján, mit akkoriban még nem engedhetett meg magának. Mára már, egyszerűen csak beleszokott ebbe.

Végez... Körülbelül egy tucatnyi kisebb anyagfoszlány van kezében, mit csak remél, hogy a hölgyemény minden sebére elég lesz. Felé is fordul, s neki fog kezdeni sebeinek ellátásának. De csak egyetlen szó, egyetlen vonakodás, Altairt nem fogja onnantól érdekelni. Ő megpróbálta, így is többet tesz, mint amennyit amúgy tenne, vagy úgy érzi, tennie kéne. Hiszen még mindig ott villog elméje minden rejtett vagy éppen kevésbé rejtett zugában: Idegen!
A fonalakat combjára csúsztatja, és szinte vágyat érez iránta, hogy tőrje után nyúljon és kirántsa a másik kezéből, ám akkor csak még nagyobb sebet ejtene rajta. Főleg, hogy már így is egyre mélyebben húsába vésődik annak pengéje. Nem érzi? Nem fáj neki, ahogy annak éle egyre csak hasítja ketté kezét?
~Ez mi?~
Újra a női hang. Fejében... Ő is ezt szerette volna kérdezni, hogy „ez mi” hiszen ilyet nem látott még, hogy csak úgy bárki is elviselje ezt. Vagy lehet a másik is van már olyan edzett mint ő? Női hang, a fejében. Lehet kérdezett a másik, és nem csak pusztán képzeli? De miért nem mozdul szája? Biztos nem figyelt eléggé...
- Az egy tőr. Engedd el.
Hangja hideg, kimért, mégis kissé mintha megbotlana a tőr ő betűjén. Nem akármihez sikerült a feketehajúnak hozzányúlnia. Nem pusztán egy tőrt fog, hanem Altair egyetlen emlékét valódi családjáról. Talán érzi is tenyerén, ahogy annak éle belevésődik, hogy pengéjén furcsa jelek díszítik, mi végül egy nevet ad ki magából. „Adelaar Goud”

Ahogy a földre hull fegyvere, azonnal utána nyúl, és fűbe dörzsölve a rá került vörös foltokat, teszi újra csillogóvá és hibát nem tűrő gyilkos fegyverré. Különös, hogy pont ezt ragadta meg a másik, egyáltalán, miért is vette fel? Nem látta volna, hogy ott van, vagy... Barna tekintetét igyekszik a lányéba fúrni. Felkeltette kíváncsiságát, mintha csak egy áldozata lenne. Bár, ha nagyon belemagyarázzuk, már fegyverét díszítette vére, akkor lehetne akár áldozata is. Nem is kéne sokat küzdenie ellene, ahogy elnézi, elég rossz állapotban van. Hogy nő? Hogy férfi nem bánthat nőt? Ugyan... Ezt csak azért találták ki, hogy a hasonló szakmában jártassak jobban el tudjanak bujkálni. Ugyanolyan ellenség mind, rafinált, és vigyázni kell velük.
Főleg, hogyha még idegenek is, mint ő... De még mindig nem kap vissza semmilyen jelzést, csak bámul a másik a sehova... Lehet hogy nem lát? Elvégre szemei kékek. S való igaz, az, hogyha valakinek kék a szeme, nem jelenti azt, hogy vak, mégis találkozott már olyasvalakivel, kinek kék volt vak írisze. Az is lett végül veszte...

Vajon ennek a lánynak is ez a veszte? Emiatt néz ki ennyire megviselten, mert vak lenne? Hosszút pislog a férfi. Túl sokat gondolkozik már a másik olyan dolgain, mi nem kéne, hogy érdekeljék. Egyszerűen nem ismeri, vad idegen... Mégis mit keres még egyáltalán mindig itt? A kötések... Igen! Beköti sebeit, és ő már megy is innen, saját útjára, saját dolgára!
~Tamrea itt a fizetséged!~
Épp mikor megemelné az anyagot és szólna a másiknak, abban a pillanatban omlik ölébe. Különös kábulat, vagy egyszerűen elájult? Mi lett rajta úrrá, mégis mi ragadta magával, hogy ennyire nincs már ereje? Talán fel kéne pofoznia, hogy felébredjen? Vagy csak leönteni vízzel? Ám hamarosan újra szavakat hall...
~Elhagytad az illatod. Felelőtlen... lőtlen... dol...~ Biztos, hogy ő mondja, de mégis zavaró, miért hallja saját fejéből?
- Az illatom?
Kénytelen rá visszakérdezni. Ilyesfajta rejtélyes szavak megoldásából sosem volt csillagos ötös, sőt! Bármit képes volt előkutatni, megkeresni, de hogy néha a szavak mögé nézzen. Nem... Az nem az ő asztala.

De a test elernyed ölében, választ már nem várhat tőle, hacsak nem felébreszti. Bár kérdés, vajon a kérdést hallotta még? Óvatosan megemeli a másikat és a földre csúsztatja, de fejét combján hagyja. Nehogy valamit félrenyeljen. Az kéne még, hogy ilyen semmilyen hibából haljon meg ez a lány...
Majd az egyik rongy darabot kezében morzsolgatni kezdi. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen, mint Altair, aki elítéli a mágiát, nem is használná azt, mégis, a kezében egyre dörzsölt anyag lassan átnedvesedik. Sós illatú az is, mintha csak hűvös tengervízbe mártotta volna. A kellően vizes cafat a lány homlokára kerül, ám nem hagyja abba keze dörzsölgetését... Vízre van szüksége a másiknak, majd csak később fogja kötözgetni sebeit.
Hamarosan sós víz helyett már édes cseppek hullnak Altair markából, mit azonnal a fekete hajú szájához is tart... Nem tudni mennyi vizet tud így előhúzni, hiszen ha teheti, nem használja ezt a számára „pokoli” képességét. De lehet ennek is oka van, hogy most kénytelen ezt tenni.

[Yunea]

Altairnak

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, megtört. Darabokra szakadt, repedt foszlányai a porba hulltak. Ő pedig eszelősen kaparja a homokot, kapva maga után, ujjaival önmagát vésve a szemcsék közé. Olyankor ordít, garatjáról marcangolt üvöltés szakad: foszló kín. És sír. Sajnálja törött részének összes falatját.
De mi van, ha képtelen hangot adni fájdalmának? Ha ajkának dallama elmorzsolódott a hasadások mentén? Ha nincsenek olyan könnyei, amik lelkének bánatát mossák felszínre?

Yunea pontosan így érez. Révült aléltságában némán, vakon, kapaszkodók nélkül vonítana, de képtelen rá. Testével elvesztette a kapcsot, remeg a semmiben. Itt nincs bőre, nincs tapintása mégis reszketeg görnyed magába, fázik. Majd füléhez tapasztja formátlan kezeit(?). Valami sípol, túl hangosan, visszhangozva maga magát, elviselhetetlenül jajjogva. Állj! harsogja hasztalan. Buta semmi bugyorog ajkaiból, csend. A félpillanatok vadul tekerednek korcs lelke köré, fájón nyaldosva, gúnyt űzve belőle, megtévesztve őt. Nem létezik idő. Nem létezik tér. Van ő, és van az a gyötrelmes kacaj.
Már nem szeret álmodni, nem úgy, mint eleinte. Egy ideje már nem képes irányítani elméjének szunnyadó részét, és így az gonosz játékot űzhet vele akárhányszor elszenderül. Dühöt korbácsol benne a tehetetlen fájdalom. Tajtékzik. Dideregve karmolja, karcolja a.. a mit?

- Az illatom?

Feltekint, de csak lelke csücskéig lát, a külvilág nem létezik. Nincs. Kormos csíkok, semmi foltok. Nem látja őt. Messze van, őrülten messze. Ki szólt? Miért szólt..? Ki vagy? Mondd meg, azonnal! faggatózik rekedt hangtalan. Hol vagy? Az illatod..az illatod.. az illatod..

Az illatot és az idegen szavait elmossa, szétmaszatolja egy apró kézfej. Kemény, humusztalan földet simogatnak a csöpp ujjak. Vidor dallam szökik bíbor ajkak közül, és ó, azok a hatalmas azúr szemek, őszinte szeretettel tekintenek körbe. Kobakját hátraveti, hagyva, hogy ében tincsei egészen lapockájáig hulljanak.  -Az otthonom.- pusmogja pisze orra alatt.
-Az otthonunk, az otthonunk- zeng a helyesbítés a háta mögül. Nem sokkal a tömör hangot követve, két meglehetősen böhöm kar vonja uralma alá a másikat, ő pedig pillanatokon belül a mély hang tulajdonosának nyakán csüng, és nevetnek. Édes csengése van kacajuknak. Édes..

Csepp. Csepp. Csepp. Önkéntelen köd telepszik az emlékre. Ne..még ne.. leheli buborékok közé sóvárgó fájdalommal. Csepp. Esik? körbetekint, írisze búsan fénylik. Még ne..

-Kelj fel. Kotródj, amilyen gyorsan csak tudsz. Rohanj, ameddig a lábaid bírják. Ha megállsz, hunyd le a szemed, és készülj fel a halálra. Mert megtalál.- durvának tetsző szavak. Hasonló a tulajdonosuk, mint előzőleg a gyermek, de nem ugyanaz. Az ő hangjában semmi szeretet, odaadás nincs, habár a többi külsőség stimmel, idősebbnek tűnik. -Nem hallod?! Tűnj el! Takarodj innen!- fenyegetően prüszköl, közelebb lép a másikhoz. Taszít egyet rajta. Úgy tűnik amazt váratlanul érte az ütés, lendületét vesztve zuhan a földre. A pillanat töredékéig, mintha düh villanna meg vonásain, de végül hideg mosollyal nyugtázza "vereségét".

Csepp. Csepp. Csepp. S ahogy, ajkai közé hullanak az hűs cseppek, emlékei úgy szakadnak el tőle és törnek akaratlan a sóillatú elméje felé. Illat..illatod.. nyögi még eszméletlenül magában, mielőtt...

Újabb helyszín: Törött kövek. Vérző mancsok. Ziháló fenevad. Fekete, hatalmas, őrjöngő. Tucat mágus, talán kettő is. Fele agyaraival küzd, a másik béklyót tesz rá. Nyaka köré láncot, hideg kék tekintetét kendővel fedik..
Vágás nyomok. Foltok. Lila, kék, zöld.. Vonítás.

Csepp. Csepp. Mindent elmos. Marad a fekete űr, a fülsértő kacaj, és ő. Csepp. Ébredezik. Érez. Folyékony, talán víz csorog le torkán. Csepp. Köhécselve próbál mozdulni. Nem megy. Csepp.

Beletelik egy kis időbe míg újra irányítása alá tudja vonni testét. Zihál, homlokán verejtékcseppek hagynak nyomot. Remeg. Bőre felforrósodott, mégis vacog. Az álmokból semmire nem emlékszik, csupán a maró feketére és a kínzó csendre. Nem sok kell, és nagyjából fel tudja mérni helyzetét. ~Rémálmok.~ jegyzi meg magában. Valamivel korábban tanulta ezt a szót, azóta is kedvére van, szereti használni, ismételgetni, ízlelni. Rémálom. Olyan, mint ő. Törött, egyszínű, égető, kínos ízt hagy a légben. Tovább fűzi jelenlegi állapotára vonatkozó gondolatait. Bizonyára megint felmondta a szolgálatot teste, és..
A Sóillatú. Igen. Szinte megdermed, amikor tudatosul fejében a tény, hogy ő bizony, az ismeretlenen heverészik, legalábbis gondolkodója, annak valamilyén van. Ha csak egy parányival több ereje lenne, azonnal felpattanna, de moccanni sem bír, így csak csendben fújtat egy párat.
~Miért vagy még itt, sóillatú? Ismersz engem? Félsz tőlem? Az illatod..az illatod~ duruzsol bágyadtan mindenfélét, nem tolakodón, csak alig érintve a másik elméjét, szinte cirógatva, édesgetve azt.

[Altair]

Rezeg-rezeg.

Válasz helyett csak kérdések ostromolják meg. Megannyi, mit nem igazán ért, hiszen... Miért kérdezi, hiszen előbb vele beszélt. Majd újra az illata... Mégis mi van az illatával, miért olyan... Olyan furcsa ennek a lánynak?

Újra kérdezni akar, ám már nem mondja ki. A másik mintha csak eltűnne erről a világról. Egyáltalán, ő kérdezte? Még mindig bizonytalan, még mindig nem tudja az elméjében bujkáló hangot hová tenni. Nem, nincs helye egyszerűen. Nincs forrása, nincs eredője, nincs semmilye, csak van, ahogy nem kéne lennie. Ijesztő? Létezik még ilyen, bármi is mi megijeszthetné? Nem... Ez nem ijesztő, inkább zavaró.

Nincs már itt a valaki, nincs vele. Álmodik? Netán meg fog halni? Hiszen elég sebe van, elég meggyötört állapotban van, és ahogy elnézi, elég ügyetlenül fest ahhoz, hogy túléljen. Így egy újabb strigula. A férfi keze alatt újabb élet ér véget. Még ha menteni is kívánná, úgy tűnik nem megengedett neki, hogy így cselekedjen. Nem, egyszerűen nem lehet neki, csak elvenni. Vagy netán átsegíteni? Inkább elvesz. Lop... Ahogy mindent és mindig, bármire is volt szüksége.

Tovább morzsolgatja tenyerét, tovább csepegteti a vizet. Kezd elfáradni lénye, hiszen sosem volt képes használni igazán ezt a képességét, de tovább csinálja. Megpróbálja, ha már idetévedt. Ide ehhez a valakihez. Meg kell próbálnia, nem hiába kezdett bele... Hátha sikerül.

Hamarosan mozdul a másik, újra hallja néma hangját. Rekedt, fáradt és... Még mindig nem evilági.
- Nem esik.
Suttog. Nem tudja miért, talán meg sem hallja a másik, mégis válaszol, és folytatja. Bár a cseppek egyre lassabban jönnek, egyre kevesebb és kevesebb... El fogja hagyni ez az erő, sosem használta még ilyen sokáig. Nem is gondolta volna, hogy képes lesz valaha ennyi vizet a semmiből előhúzni... És pont vizet...

Víz. Sosem volt jóban ezzel a folyékony tükörrel. Megmosakszik benne, iszik belőle, de hogyha már mélyebben kéne elmerülnie benne. Félne? Félelem az? Hiszen gyönyörű emléke van még, mikor először merült víz alá, de... Gyomra görcsbe rándult, szíve hevesen vert és szinte égett bőre, hogy ez a valami veszi körbe, és vonja uralma alá.
Víz. Nem tudja irányítani. Nem tudja kiszámítani a következő lépését. Nem olyan mint az emberek, nem olyan mint az állatok. Valami más, valami olyan, mi nélkül élni nem tud, mégis kerüli ha teheti.

Apránként teljesen feléled a lány az ölében. Apránként, és... Nagyon úgy tűnik, hogy talán nem teljesen. Csak köhögni bír, de látja rajta, mozdulni nem fog tudni.
A cseppek hirtelen megállnak, tenyerét nadrágjába törli, és mozdulni kíván. De újra kérdések. Olyanok, mik saját magát is kétségekbe vonják. Miért van még mindig itt? Fél? Nem, azt biztosan nem. Ismeri? Ugyan, dehogy is... Emlékezne rá, hiszen mióta kegyelemben részesült, azóta egyetlen arcot sem képes feledni. Márpedig ennek a hölgynek az arca sehol sem szerepel emlékeiben.
Lehet tudja miért van itt. Lehet mégis tudna válaszolni, de...

Szemöldökét összehúzza, óvatosan a fekete fürtök alá nyúl, és megemelve a másikat, válasz nélkül távozik. Nem tartozik rá, nem is kell, hogy tudjon mindent. Amit kell azt tudja. Tőrje van, ami éles. Szavaiból kiveheti, hogy nem is fél használni. Ennyi elég, így bátran elmozdul mellőle. Nem messzire, csak felszerelése után kap, hogy onnan anyagokat elővéve, végre elláthassa a másik sebeit. Talán még megmenthető... Talán nem fog mégsem meghalni Altair keze alatt. Talán le fogja róni megannyi ember halálát, mit ő okozott, ezzel az egy személlyel.

Egy pár percnyi halk neszelés után, vissza is tér, kezében megannyi csíkokra vágott anyagokkal. Először lába után nyúl, min az azt borító anyagot óvatosan feljebb tolja. Sebek, megannyi vágások, hegek... Vérzők és valamennyire gyógyultak.
- Ez lehet fájni fog.
Szól, nehogy váratlanul érje a másikat furcsa motoszkálása. Bár lehet, hogy így is fog kapni egy-két rúgást, ha netán kapálózni kezd a másik. Előfordult már, de akkor lefogja ha kell. Őt ez nem fogja zavarni... A sebeket el kell látni, még ha fáj is, még ha nem is jó érzés, mert meghal. Egyáltalán, tisztában van vele, milyen állapotban is van?

[Yunea]

Altair, Neked.

Hanyatt fekszik. Mozdulatlan és rettentő dühösen. ~Ne érj hozzám!~ sziszegi a másik fejében. Nem kér, parancsol. ~Ne érj hozzám..~ a néma hang szinte éget, forrón cseppen, mintha olvadt viasz lenne. ~Ne érj hozzám, ne..~ tiltakozik és vicsorít. ~Nem félek tőled! Ne érj hozzám!~ már- már prüszköl a másik elméjébe, hisztérikusan ostromolja azt. ~Ne..~ Egész testében remeg. Amikor a férfi érinti, hirtelen rándul meg. Bőre a szokottnál is jobban izzik, szinte éget. Verejték gyöngyöz homlokán, áttetszőn rajzol utat magának arccsontja mentén egészen álláig, nyakívére. Elhúzódna, de nyögni sincs ereje. Ajkai zsibbadtan nyílnak, míg a kiszolgáltatottság halvány pírt fest vonásaira. Lassan, hosszan pillant. Minden fekete. ~Miért érdemlem ezt?~ keserűen fújja ki a levegőt. Elhatározta: tűr. Addig, amíg összeszedi magát, csak addig.

Anyag tekeredik először a lábára, majd apránként az összes sebre. Kellemetlen érzés, legszívesebben elzavarná önkéntes megmentőjét. Megoldja ő egyedül, meg tudja saját maga is.. Valahol mégis melengeti szívét a tudat, jólesik neki, de ezt most nem képes bevallani sem magának, sem másnak.
A húsát, csontját, testét gyötrő fájdalom elenyészik a bosszúság mellett, amit a sóillatú érintései ébresztenek benne. Bármi is vezérli a férfit, Yunea nem tudja, meddig képes még elviselni az idegen tapintást. Fájdalmas düh lázítja elméjét, legszívesebben darabokra szedné a másik érintőit, de nem mutatja jelét, nem mutatja, még ha fáj, sem.

Mancsok süllyednek a földbe. Leheletnyi nyomot hagyva bolygatják meg a rengeteget, de nem sokáig, csak pár pillanat, amíg a szél továbbsodorja szagukat. Szerencséjük van, fuvallat szegődött melléjük, s ők elég gyorsak, hogy a pajkos légáramlat előnyükre váljon. Vérszagot követnek. Vért, ami pofájukat érintette, amit nyelvükkel ízleltek, vért: prédáét. Lihegnek. Agyaraik közül bűz árad. Lucskos banda. Szánni való dögevők. Se nem kutyák, se nem farkasok, valahol a kettő közt. Csaholó ordasok, emberi mocskon élő szennyek, esetünkben bolhás kannibálok. Napok óta éheznek, és ha elhullik egy- egy közülük, testvér- testvér torkának ugorva próbálja megszerezni a saját részét. Marcangolva hordják szét a tetemet, de kevés, kevés nekik minden falat. Megvesztek? Talán annál is rosszabb..
Arra a feketére pályáznak, arra, aki sebzett volt már, amikor közéjük ért, aki érzéseket, gondolatokat osztott meg velük, akit végül megízlelhettek. Különleges íze van a vérének, más, több, jobb, mint saját fivéreiknek, nővéreiknek. Termetesebb is, így jóllakhatnának legalább egy rövid időre. Kell nekik. Akarják őt. Mindenét.
Tucatnyian lehettek, mikor el kezdték üldözni. Kettővel helyben végzett a fekete, további öt pusztult el azóta, de még így is esélyesnek érzik a győzelmet. Amíg faltak, addig időt nyert, de amilyen állapotban volt nem sokáig menekülhetett már. Érzik, hogy közelednek, már nincs sok. Nem félnek többé az emberektől, nem félnek többé semmitől. Megszerzik, ami kell nekik, majd még többet.. és többet..

Nem számolja az időt. Esetleg abból tudná megállapítani, hogy múlik, hogy a levegő hűvösebb, vagy, hogy másféle hangok kezdenek uralkodni a nesztelenségen. Ő pedig konokul hallgat. Néha meg- megpróbálkozik egy "ha még egyszer hozzám érsz, akkor.." fenyegetéssel, de különben csendben van. Mintha izmai összefogtak volna a sóillatúval, görcsösen rándulnak össze, ahányszor mozdulni próbál. Nem tudja, magára haragudjon-e vagy az idegenre, vagy mindkettőjükre. Püffög magában egy kicsit, később, amikor megenyhül kicsit, halvány tekintetével igyekszik a másikra nézni, de valahogy sosem sikerül neki. Még akkor sem, amikor biztosra venné, hogy épp jó irányba kémlel.

Légáram kap tincseibe. Játszik velük, simogatja őket, csavarja, szinte becézgeti őt. Jól esik neki, finomnak érzi, puha ujjhegyeket képzel oda, és ez valamiért kellemes érzéssel tölti el. Olyan, mintha a teste emlékezne. Elmosolyodik. Mélyet szippant a levegőből. Bár ő is feleleveníthetné múltját. Már nem sok kell és, képes lesz mozdulni, nem sok kell és, lesz elég ereje...
Újabb széllöket. Illatok. Aromák. Szagok.
~Jönnek.~ jelenti ki az idegen fejében fagyos hangon. Nincs benne követelőzés, vád, kérlelés, semmi durvaság, semmi finomkodás. Tényt közölt vele. Emberi formájában ugyan nem olyan tökéletes a szimatja, de ezeknek jellegzetes szaguk van, nem felejtette el. Ezt már nem. Azt a bárgyú bandát nem, aki szavait, még csak vicsorra sem méltatta, hanem húsába vájtak éles szemfogaikkal, szakadt részeit tovább szaggatták. Őket nem. De nem sodorhatja bele a sóillatút. Mit tegyen..?
~Az összes mindenség! Kérlek segíts nekem, kérlek segíts működnöm, csak egy kicsit, nem magamért, hanem a sóillatúért..~ erőt ad neki valaki, általa hatalmasnak képzelt lényt megszólítani, erőt és határozottságot. Meg tudja csinálni, képes megmozdulni..menni fog..
Sikerül. Megmozdulnak ujjai, csuklója, majd karja is. Óvatosan támaszkodik először alkarjára, végül tenyerére. Ülőhelyzetbe tolja magát, kifújja a levegőt. Menni fog Yun, menni fog. Csak így tovább. Igyekszik elfordulni az idegentől, nehogy tétova mozdulataival kárt tegyen benne. Továbbra sincs jó érzéke meghatározni a másik helyzetét, így egyenesen felé tart, és hogy ne bukjon orra, az idegen valamijében sikerül megkapaszkodnia. Tapogatózni kezd. Gyengéden érinti a vállakat, a nyakat, az arcot.. Tenyerével végigsimít a másik vonásain. ~Veled még számolunk..~ inkább játéknak tűnik, mint fenyegetésnek, ahogy csendül hangja a másik fejében. Az idegen vállaira támaszkodva kel fel. Lábai reszketve engedelmeskednek, remegve lép párat. Elfáradt. Reszket.

Közel van, már közel. Pofájukban összefut a nyál. Vonítás. Közel van.

~Mindjárt itt vannak..~

[Altair]

Ezt pedig Neked.

Percenként rohanják meg idegen gondolatok elméjét, mit még mindig nehezére esik elfogadnia. Miért, vagy hogyan, egyáltalán mi jogon turkál is bárki fejében? Ha az a fajta ember lenne, már lett volna néhány keresetlen szava, a furcsa idegenhez. Megszidás, leszólás, netán kérés... De nem stílusa ilyeneket osztogatni. Mást oszt ő, a valami nem tetszik, de nem szavak, vagy mondatok azok. Élesebbet, ami akár életet is követelhet... Durva lenne? Erőszakos? Csak elővigyázatos, mert... Lehet még keresik.

Tekergeti folyamatosan, igyekszik minél kevesebb fájdalmat okozni a másiknak. Avagy teljesen másképp tekeri, mint ahogyan saját magának tekerné. Hozzászokott már. Fájdalom, ugyan, mi az? Csak egy ostoba reakció, mit emberi test érezhet, és könnyekkel, kiáltásokkal, vagy remegéssel könyörög, hogy ne kelljen... Talán kinőhető, talán ha sok fájdalmat megél az ember, többé nem fog annyira fájni, nem fog kiabálni a test. Talán, ha megtiltják, hogy a test szóljon, akkor az nem szól többé.
De nem tudja, hogy ez a valaki, mennyit élhetett már meg. Engedett-e neki, vagy sem, érezheti, szólhat érte, vagy számára is tiltott... Így inkább, ha lehet, eleget tesz testének fájdalmas kiáltásainak, és amennyire kardedzett keze engedi, finoman ér a másikhoz. Mint egy gondos apa...

Végeztével kissé hátrébb húzódik. Még a kívülről feltörő gondolatok is lassan elhalnak, mintha megnyugodna a másik, hogy már nem érinti keze.
Meg tudja érteni...
Ő maga sem szereti, ha érintik, ha kezek simulnak bőréhez. Talán még azt sem, hogyha egy tenyér felé indul. Nem, nem szereti, mert mindegyikben veszélyt lát, és azt is fog látni. Volt egy kéz, mi gyermekként nevelte. Ütötte, verte, csontjait törte, száját befogta, vagy fejét víz alá nyomta... Egy kéz, ami felnevelte, mi ugyanúgy közelített mindig hozzá, mint az összes többi másik kéz.
S egy másik kéz is... Egy másik, mi simogatta, ruhája alá szökött, szájába nyúlt, lefogta, néha megütötte, haját húzta és szabad utat engedett gazdájának, hogy ártatlanból, mocskosat teremthessen.
Nem volt kéz, mi kedvesen ért volna hozzá, talán csak egy... De... Oly elenyésző már azaz érintés, oly messzi, olyan...

Mire fekete hajú felkelt, Altair igyekezett eltűntetni arcáról minden nosztalgikus fényt, mi halványan ugyan, de hozzá értőnek, jól láthatóan suhantak végig rajta. Száz év...

Hamarosan vállára azonban kéz szökik, mi kíváncsian mar belé, és indul meg egyre feljebb nyakán.  Bosszantóan hirtelen ért hozzá, mit még tovább fokoz azzal, hogy nem képes egy helyben maradni, hanem szökdös vele, minden más helyre. Miért? Ha ő maga nem szereti, ha ő nem akarja, akkor őt miért?
Mellkasa egy mély lélegzettől lassan megemelkedik, mikor már arcára simulnak a női tenyerek. Nem bírja, és nem is hagyja, hogy ez így menjen tovább. Saját keze lendül, és bár kedvesen „szólt” hozzá...
- Ne érj hozzám. – Hangja mintha feszültebb lenne, előbbi mondataihoz képest, ahogy ujjai is kellemetlenül megfeszülnek a másik karján. S bár most kötötte be sebeit, most igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni neki, most mégis... Talán már fájóan szorítja a karjait. Fájóan, fenyegetően.

Hamarosan fel is áll a másik, bár szerencsétlen mozgása inkább árulkodik arról, hogy hamarosan összeesik, semmint, hogy képes lesz távozni.
- Kik jönnek?
Érdeklődik végül, még térdére támaszkodva, maga is hasonlóan felegyenesedik.
Távolba mered, igyekszik arra nézni, mint a hölgy, így hamarosan látja is... Valami farkashorda közeledik, nagy hévvel.
Mit tehet? Elszalad, vagy sorra elkezdi levadászni az összest? Egyenként mindnek torkát metszeni, addig még egy nagy halom vér közepén nem áll? Vagy éppen, még el nem harapják nyakát, és vergődve ki nem vérzik a földön?
És a lánnyal mi legyen? Most mentette meg az életét, és most dobja oda ezeknek? Direkt történik mindez, biztos benne... Olyan biztos, mint ahogy itt áll, és látja a távolban lévő furcsa állattömeget.
~Hát nem volt elég?~
S ahogy méltatlankodása értelmet nyert, abban a pillanatban választ is kapott. Hogyan is lett volna, több ember halála ellenébe, egyetlen ember, egyetlen élete? Többet kell tennie. Meg kell mentenie... Újra.

A másik után kap, derekánál fogva megemeli, és mint egy zsákot dobja vállára. Csak reménykedni tud, hogy nem fog annyira kapálózni a lány, és inkább kapaszkodik, és sikerül minél hamarabb valami biztonságos helyre vinnie.
A földről még tőrét felkapja, anélkül, bizony sehova, egy lépést sem, viszont minden egyéb holmiját kénytelen maga mögött hagyni. Fogytán az idő, majd visszajön... Ha kell...
És futás!
 

[Yunea]

Csodámnak

Csontos bordák ütköznek egymásnak, súrolva a csomós szőrt. Bőr sejlik alóla, fekete, beteg szövet. Vért kíván az agyar. Vöröset. Sötétet. Bordót. Forrót. Roppanó csont kesernyés zamatját. Száradt torok eped ízért, fémes bíborért. Garatról vonítás szakad, éhes, fájó nyögésként szakít a légen, majd elhal, hogy újabb szólamnak adjon helyet, hogy végül kánont köpve sodorja a szél.

Világtalanul mered maga elé. Nem fél. Nincs mitől félnie. A haláltól? Nem. Azt sem tudja igazán, mit jelent. A fájdalomtól? Semmiképp sem. Számára már természetes, hogy zsigereit metszi a kín. Talán szükséges is. Beleégette magát minden lélegzetébe, minden rezzenésébe, nélküle elenyészne lénye, már nem lenne az, aki..
Épp indulna, amikor derekánál fogva megragadja valami; illetve, mint hamarosan felfedezi, valaki. A Sóillatú. Hosszú pillanatok szükségeltetnek, hogy döbbenetéből kilábalva, megmozduljon végre. Öklével csap, ahogy csak erejéből telik. Hiányzik ütéseiből az erő, a lendület. Szaggatott, taktustalan csapásokat mér, elkeseredetten fonja ujjait a kezébe akadó anyag köré. ~Eressz el! Eressz el..! Most.. Azonnal eressz..!~

Talpak rugaszkodnak újra és újra el a földről. Nyomok a humuszban. Nyelvek lógnak girbegurba fogak közül, lihegő leheletek ontanak bűzt magukból, bódult tekintetek lesnek előre. Elvesztek ők, elvesztek már régen. Szagot követnek. Nem baj, ha tüskék kapnak bundájukba, ha lábukat sértik, csak mennek előre, csapzottan vergődnek a rohanó páros után.

Töretlen próbál változtatni lehetetlen helyzetén. Hangtalan fújtat a másik hátának. Igen, időközben rájött, hogy bizony egy gerinchez van szerencséje, akit látszólag nem hat meg semmiféle tevékenysége. Morog a sóillatú elméjébe, és ha már ötvenszer nem követelte, hogy azonnal tegye le, akkor egyszer sem.

"Megtörtél. Ezt te is jól tudod. Leheletnyi vágást ejtettek benned egészen mélyen, s habár vér helyett csak zsibbadó képlékenység csordult ki a seb mentén, mégis afféle gennyes, bűzlő mocsokká lett benned. Képtelenség letörölni, mert beeszi magát a lélek forrójába, rést kapar magának, hasít belőled, apránként fal fel.
Csak nézz magadra. Szótlan nyögdécselsz, némán sikítasz, mert fáj. Hagytad, hogy húsodból is marjanak, hogy szakítva belőled, kevesebbé légy. Hát fájj! Fáj úgy, ahogy senki nem fájhat. Törj össze, remegj, reszkess egyedül, üvölts csendesen, mert ezt érdemled. Ennyit, nem többet: néma szenvedést.
Szenvedés. Szeretem a szót. Szeretem az ízét. Szeretem, mikor ajkadhoz ér. Szeretem a fintorod. Gyötrődés. Édes, édesen csíp. Érzem, hogy elég, adok még, többet, még. Sajgok neked, kínozlak falatonként. Szenvedő gyötrelem: hisz ez vagyok én.."

Hang bődül Yunea fejében. Eleinte finom suttogással, hidegen simogatva a gondolatokat. Hosszú, cirógató ujjak ezek, melyek karmokban végződve metszenek nyirkosan eszméi közé. Szabdalják őket egészen, míg nem marad más, csak feketébe karcolt fájdalom. Ekkor már nem duruzsol. Ekkor már zeng, visszhangot ver, csörtetve dönt fel mindent, ami ép, rombolja, hogy ne legyen többé egész.
A lány összeszorított fogakkal marja az anyagot, kapaszkodik a másikba, miközben egyre mélyebbre zuhan magában. Nem tudja merre tartanak, de kellően gyorsan haladhatnak, hogy még nem érték utol őket a korcsok. Mégsem engedheti, hogy lelke sajgását más is meghallja, nem engedheti, hogy ez a különc szerzet általa sérüljön. ~Engedj el.. engedj el, kérlek~ leheli az idegen elméjébe; hangja halovány, elhaló, esdeklő. ~Kérlek..kérlek, Sóillatú~ nyög, szorít fogásán.

Vakkantások. Néhányan közülük elmaradtak, hogy felbolygassák a hátrahagyott dolgokat. Ők beérik ennyivel is, de többen, a nagy része nem adja fel. Csaholva törnek előre. Nekik a szuka kell, a szuka vére..

~Kérlek hagyj itt, csak én kellek nekik..hagyj itt nekik~ nyöszörgi az idegen elméjébe mielőtt újra eszméletét vesztené. Teste elernyed, hangja elhal a gondolatok közt.

És csend. És sötét.

[Altair]

A legkülönlegesebbnek.       

Szaladni kényszerül, úgy ahogyan régen kellett már. Üldözői akadtak, kik vérét kívánják. Még ha eredeti céljuk nem is az ő vére, hanem azé, akit hátán cipel. Akaratlanul is belekeverte magát a bajba, hogy a préda és zsákmánya közé áll. Mit is tartott régen? Miben is nőtt fel?
"Aki útban van, annak halnia kell."
Biztos benne, hogy ezeknek a furcsa, nagy akármiknek most útjában van. Szinte háta közepén érzi azoknak mocskos tekintetét, ahogy, még ha nem is megölni, de megsebezni mindenképpen szeretnék, hogy bosszút álljanak, amiért elviszi a zsákmányt.

Ritmikusan kopog a kéz hátán. Mintha csak egy kezdő hóhér gyakorolna rajta, hogyan is kell a korbáccsal bánni. Persze kevesebb sikerrel, és utána jön a rendes hóhér, aki majd véresre marja hátát... Majd valamikor, de semmiképpen sem most. Hacsak nem nyer erőt valahonnan, ez az elméjében egyre csak kiáltozó hölgy.
De válaszra nem méltatja. Másra kell figyelnie, teljesen másra. Hallania kell, hogy merről közelítenek a "farkasok", figyelnie kell honnan ugranak elő. És legfőképpen, hol tudná a leghamarabb lerázni őket.

Hamarosan leérnek a dombról, s mi eddig nagy segítség volt, a lejtő eltűnik, s sík területen kénytelen tovább futni. Teherrel. Nem naggyal, de mégis több erejét emészti fel így, mint akkor, mikor csak saját súlyát kell cipelnie. Érzi, hogy lassan fáradni kezd, hogy apránként alább hagy benne minden, de ezek az átkozottak, csak jönnek, mintha... Mintha nem fogyna erejük.
"Soha ne nézz hátra."
Tanulta hajdan. Nagyon nagyon régen még, mégis újra, mint gyermekkorában, szinte kívánja, hogy hátranézzen. Muszájnak érzi, hiszen nem hallja, a fejében egyre csak ellene tüntető, hátát még mindig verdesőtől.
- Hallgass már!
Nem indulat, mi hangjában van. Fáradtság szakad fel belőle, ahogy mondata közben megannyi levegő is kiszalad, mire igen csak nagy szüksége lett volna.
De a hölgy nem... Nem hallgat el, csak lassan, nagyon nagyon lassan. Talán még mindig mondaná a magáét, talán még mindig rohamozná elméjét mindenfélékkel, de... Valami magával ragadta.

Altair pedig rohan tovább... Szalad... Sietve lép... És hirtelen megáll.
Akármennyire is, de ember, és elfáradt már, így kénytelen megmentettjét a földre fektetni. Megint nincs magánál, az ernyed test szinte csak magától hullott le lábaihoz.
Még mögötte fújtatás hallatszik... Lassan megfordul. A nagy csorda igaz megcsappant, de így is maradt 3 valamirevaló üldöző, kik acsarkodva merednek rá, követelve azt, mit az övék. Már, ha az övék.

A férfi tőrjét előrántja, és harcra készen megáll a lények előtt. Nem fogja hagyni, ha már ennyit megtett. Nem fogja hagyni, hogy mit elé állított ez a hely, hogy tartsa életbe, azt elvegyék tőle. Már nem... Túl sokat áldozott be ezért a valakiért. Hiszen liheg már, ereje alig van, izzadság rohan végig hátán, homlokán. Mocskos por ragadt arcára a futása közben, sőt egész ruhája beszennyeződött... Nem. Ha már ennyit megtett, ha már erre kérte ez a hely, nem adja alább. Életben kell tartania.
- Nem tudom értetek-e engem. De belőle, ti ma nem kaptok.
Morog. Úgy akár a farkasok. S bár nem szokása beszélni, nem szokása megszólalni, mégis ez a mondat felszakad belőle, és úgy várja, hogy a farkasszerűek támadjanak. Ő nem fog... Ő sosem teszi. Nem támad előre. 

[Yunea]

Csodámnak

Mancsokban végződő, elkopott karmok ejtenek karcot a térben, lélegzetnyi nyomot hagyva maguk után. Bűz sodródik velük, a sajátjuk. Mintha csontjaikról rothadni készülne a hús, mintha nem csak szőr, hanem bőr is mállana róluk, s mikor már- már kényszeredetten megrázzák magukat, kopnak. Ezerfelé lesznek, csak orrfacsaró emléket hagynak. Olyan, mintha a világ lassanként falatozna belőlük, hatalmát gyakorolná rajtuk, s más módja nem lévén, ők morzsolódni kényszerülnének. Néha fájva vonítanak fel, máskor pedig határozottan éles vérszomj tör fel agyaraik közül.

Elmarni tőle. Elvenni belőle. Megkaparintani testének rubinját. Vért vérért, húst húsért, csontot csontért. Vagy mindet csupán egy puszta hóbortért. Eszelős csillan a fekete szembogarakban. Ölni.. Bármit és mindent pusztítani, végül őt is. Végül a feketét is. Nem képesek összetetten gondolkodni, az ösztön, a fertőzött tudat vezet, ők pedig vakon követnek. Ez a feladatuk, ez lényük mibenléte. Szolgálni magukat, korlátolt tudatuk parancsait teljesíteni. Lenni.

Amurat, az első. Alfa. Már csak ő maradt, és két hűséges társa, Etiru és Noroi. Nevek, semmit jelentő kapaszkodók. Valaha többet ért nekik a szó, az élet, a hűség. Régen méltón, büszkén viselték ember adta jelzőiket, de gazdáik elárulták őket, az erdők pedig nem fogadták vissza. Tengődni kezdtek, tengődni és romlani.

~A sóillatú~ pusmog mélyről a hang. ~ A sóillatú..~ egyre csak ismételve a szót. Égető gyöngyként bukfenceznek verejtékcseppek homlokáról, arccsontján ívet írnak, ajkait érintve forrnak bőrébe. ~A sóillatú~ magának motyog, magában. Talán azért, hogy felébresszen valamit, hogy riadóztassa, hogy eszébe jusson. De mi..?

Érezhetően nehezebbek léptei. A távolság tetemesen csökken, s mind közelebb érnek, annál telhetetlenebbül csaholnak. Izmaik fáradtak, testük kimerülőben, szinte falják a levegőt, de íriszeikben a téboly csak nem kíván szűnni, sőt.. Agyarakat csattogtatva közelítenek a prédák felé. Amorf rángásba vesző mozdulatokkal haladnak, elgyötört elszántság leledzik minden rezzenésükben.

Haldoklik a csend. Hangok tördelik, szilánkokra szedik, korcsul metszve nyúzzák, és a némaság magjánál hasad. A repedt nesztelen zúzva öleli körbe, csontjáig nyúl, cirógatva váj velejébe, ontja magát, árasztja belé fertőzött hangját. Ő pedig nem néz, érez. Ő nem mocskol zörejt a fehér hangtalanba. Ő nem tör zajtalant. Nea nem tud.
A piszkos neszek azonban elméje alélt feketéjébe férkőznek. Fülét csiklandozzák, vihogva táncolják körbe, mérgezik álmait. ~Sóillatú..~ nem sok kell neki, nem sok és elég lesz az idegenre aggatott név, hogy kitörjön öntudatlanságából. Már nem sok.

Amurat pofája vicsorba torzul, szemfogait fenyegetően villantja a férfire. Ember. Vagy valami afféle, és ő gyűlöli az embereket. Rühelli őket, mert fél tőlük. Ő nem direkt ilyen. Neki elegendő a tudat alatt szikrát kapó parancs, hogy uralkodjon lénye felett, hogy gyilkossá tegye, szörnyeteggé váljon.
Acsarogva jelez a másik kettőnek, akik pillanatokon belül ott teremnek mellette. Közel vannak már, láthatóan közel. Haboznak.

Érzi. Nem csak szag. Nem csak suhogás. Nem csak hang. Érzi a hasadt bordák közt szívek dobbanását, ahogy mind máshogy kattan, belemászik fejébe a pulzálás. Csendjébe vonaglik, oszlatja azt. Nem kellő erős, hogy túllépjen rajta. Nincs kellő tudás, hogy megérthesse. ~Sóillatú..~

A morgás ösztökéli őket, avagy a férfi határozott hangja. Bármi is legyen, újra nekiindulnak. Etiru az alfa balján csörtet a férfi felé. Noroi mögöttük kajtat. Momentumok kellenek, hogy elérjék őket. A vezérhím a férfi karja után kap. A másik kettő oldalról támad.

~Sóillatú~ zeng valahol, visszhangzik maga magában.

[Altair]

Már mindenkiben őt látom...                

Farkasok. Szinte már gondolatban köp is egyet, ahogy egy régi emléke hirtelen bevillan elméjébe. Hihetetlen, hogy még ilyenre emlékszik, bár hogy is felejthetné? Hiszen ezért szerezte sebhelyét. Farkasok...
Szaladt, akárcsak percekkel korábban, bár akkor csak pusztán saját súlyával kellett rohanni. Szaladt, farkasok elől menekült, amik kiéhezve várták már, hogy földre zuhanhasson, és darabokra tépve végre jól lakjanak, az akkor még talán fele ekkora gyermeki Altairból. És akkor hátranézett... És elesett... És a farkasok elkapták.
Húsát tépték, ruháját szaggatták, és véresre kaparták egész testét. Farkasok... Éhes mocskos farkasok voltak, ahogy ezek is mik vele szemben állnak. Biztos ezek is húsát várják, még ha nem is ő volt a fő cél, most már biztos benne, ahogy látja éhező vicsorukat. Ha a lánnyal jól laktak, őt sem hagyják annyiban. Mocskos farkasok...

Tőrjén megszorul keze, és egy pillanatra úgy megfeszülnek izmai mintha már támadna. De nem... Nem hagyhatja, hogy puszta emlékek vagy éppen maguk az érzések irányítsák. Nem mert akkor nincs esélye az életben maradásra. Se neki, se a másiknak.
~A sóillatú~
Hirtelen csendül fel újra a hölgy hangja, újra csak arról az ismeretlen helyről. Miért szól? Fájna valamilye? Baja lenne netán? Lehet sebláz gyötri? Sok-sok és még több, miért furcsa ráragasztott nevén szólíthatja, de nem figyelhet rá. Ha elfordul, ha csak egy pillanatra is kizökken, ahogy előbb is majdnem tette.

És lám, be is jött mire gondolt Altair, ha most elfordult volna, biztos már első csapásra földre terítik ezek az utálatra méltó lények. Farkasok... Nagyobbak mint a farkasok... Mégis, ugyanúgy látja őket, mint akkor... Azonnal szúr is jobb kezében tartott tőrjével, de nem feledkezik meg arról, hogy nem hiába hiányzik neki egy ujja bal kezéről. Vajon erre számítanak ezek a vadállatok? Hogy oda bizony penge szalad, és egy tőr helyett, máris kettővel képes támadni a "sóillatú"?
Csapni próbál, nem látja talál-e, mert hirtelen oldalról támadó inkább arca felé kap hatalmas fogaival, így kénytelen hajolni. De szúr, egyenesen annak képe felé támad bal kezével, mintha csak utána szeretne nyúlni, de a penge hosszabban nyúl el tenyerén, így ha célba sikerülne találnia, akkor mindenképpen előbb pengéje mélyed bele áldozatának képébe.

~A sóillatú~
Hallja újra, szólnak neki. Miért? Egyáltalán... Ha már így képes beszélni, talán akkor...
- Menekülj! Menj innen! Mentsd magad! Mene...
Kiált oda, két vagdalkozás közepette, de valamelyik állat éppen célba talál. Karjába mar, hogy tőrjét eressze végre el, és legalább egy fegyverrel kevesebb legyen nála, de Altair nem engedi. Minden maradék erejével még jobban rámar a fegyverre, mintha abban lenne a gyógyír a fájdalomra, mi végigvcikáz testén, és egy röpke remegésre kényszeríti.
- Menj innen!
Fejezi be végül mondatát, miközben újabb csapásra készül. De még mindig nem látja, hogy mennyien maradtak, egyáltalán, amelyik felé kapott, azzal mi történt?
~Most elégtételt veszek rajtatok farkasok!~