Sytar fennsík

[KáoszFöldje]

Ahol mindig meleg van és esőt is csak képzelni lehet.
Az erdőktől egy rövid kis köves rész választja el ezt a teljesen szikkadt vidéket, ugyan esik az eső, de többnyire éjszaka és nagyon keveset. Így itt a fű magasra nő, de szalmasárga, szinte teljesen élettelenül zizeg. A fák vékonyak és lombjuk csak néhány hétig ad oltalmat a tűző Nap elől.
Időnként feltöri a föld kérgét egy-egy forrás, de azok is rövid életűen. Viszont az itt élő állatoknak köszönhetően rájuk lehet akadni, mivel azonban nagymacskák is lakják ezt a vidéket. Jobb óvatosnak lenni.

A Sytar eme része a tenger felé haladva még kopárabbá lesz, ezt már más néven is emlegetik.

[N Fat Neut]

Shoong

Csodálatosan tiszta az ég, szinte minden csillagot külön-külön meg lehet csodálni és hűvös van, sokak számára dermesztően hideg. Akárcsak a sivatagban, de ez a táj, ha nem is alattomosabb messze van még a sivatagtól, talaja szilárd és a csákány is csak szikrát hány, ha belé vágják, csalóka az a finom homokréteg, ami fedi. Megmutatva és elrejtve egyúttal a nyomokat. Oly nagy ellentéte ez a sötétben is fehérlő világ, hiszen nappal itt a forróságtól rezeg a levegő, délibábot festve a messzeségbe. Elcsalva az oktalan vándorokat arra a helyre, ahol a fű derék magasan áll és mint milliónyi csörgőkígyó zizeg, rezeg és surrog a folyton motozó forró szélben. Itt bestiák lapulnak meg, szörnyeteg macskák, akik elől futhatsz, mint a fakó bundás nyúl, de lehet lassabb vagy, mint a kecses gazella, melyet csapatba verődve fedezhetsz fel.

Kihalt és élő ez a vidék, a senki földje. Ahová kénytelen voltál elzarándokolni, hiszen az erdőt és a hegyeket ellepték az inkvizítorok, a rózsák minden lovagja. A ruhákon és pajzsokon ott virított a lángoló, a smaragd és fehér rózsa. valami bűnöző után kutattak, hajmeresztő óvatlansággal és hihetetlen fegyverezettséggel, mintha háborút indultak volna vívni. Talán valóban birokra akarnak kelni a hegy túlsó oldalán elterülő árnyfölde lakóival? Esztelenség.

A levegő megváltozik, iránya csavarodik és másfelől hozza az illatokat, valami ismeretlen édes virágét. Hihetetlen, de vannak csodák, hogy a puha szirmú, élénkvörös fejek kibomlottak, elárasztva bódító illatukkal ezt az istenverte vidéket. De valami más is van, egyre sósabb, szimatolj csak, egyre fémesebb ízt hoz a szél. Vér. Ha elindulsz irányába, nem is kell sokat haladni, léptek megfáradt üteme ütheti meg füled és hamarosan előbotorkál egy testes alak. Köpenyét markolja, a csukja félig oldalra csúszott már, s így látszik, hogy haja őszbe vegyült már és szakálla is hosszan hasát simogatja. Megáll, fülel. Aztán tovább indul, de szánalmasan lassan halad, mély lehet sebe, mert ő a vér szagának forrássa.

- Ki van itt! – Szólal meg váratlan, egyetlen támaszát fordítva a láthatatlan ellenség felé. – Utolértél te álnok? Mutasd magad! – Meglehet, hogy téged hallott, de az is, hogy csupán egy, a homokban moccanó bogár, vagy kígyó neszére figyelt fel.

[Shoong''Loahck'']

Tikkasztó az idő, ami ezen az átokverte helyen uralkodik. Cseppet sem javít a kedvemen és elviselhetővé is csak azért válik az egész, mert játszhatom a széllel, ó mindenség és a négy égtáj urai, kegyelmezzetek! Kegyelmeztek is, az eddig látott legdúsabb bokrosba sikerült botlanom, mielőtt még a Nap delelőre hághatott volna, elhozva a földre a kénköves poklot.
Tövisek téptek bundámba, de túl dús volt, hogy elérjék bőrömet. Szerencse a szerencsétlenségben, mi? Elkapartam a homokot, gyér földbe vágva karmaimat, míg a sziklának ütközve nem jutottam mélyre, ebbe hemperedtem, várva a leszálló este hűvösét. A szelíd álom is megkörnyékezett, de átadni magam neki nem engedtem, túl sok minden ólálkodott odakint, ami csak az óvatlan pillanatra várt. Amit csak oktalan mód lehet elkövetni. Így figyelmeztető morgásban részesült minden vad, ami csak elibém merészkedett.

Úgy érkezett a hajnal, mint a halál, lassan settenkedve elő, feldúsítva a felhőket, nehéz szürkéket lökve, hogy elhullajtsák könyöradományukat. Mit úgy ivott el a föld, mintha sosem érte volna nedvesség. Aztán fordult, s tengernyi szín ömlött el a sötétülő vásznon, narancs, bíbor, vérvöröse. A látvány előcsalt s végignéztem az ég színpompás változásait, míg fel nem öltötte drágaköves gúnyáját. A Hold tiszta ezüstös fénye elömlött a tájon, dalt csalva elő tokomból, de egyedül olyan üresen hangzott és e tájnak idegenül. Láttam az értetten nyulat a fűben retteni, a szarvast, ami szökellve iramodik meg, aztán csak megtorpan és vadászok, ők megértették, méretem ugyan prédának sorol, de ami a bunda alatt nyugszik, számukra halálos ítélet.
Látványuk azonban gyomor tájékon mocorgást ébreszt, mióta nem ettem? Talán meg van már három napja is, lesajnálóan alkalmi szállásomra tekintek, határozottan korhadásnak indultak. Hah, mindent megölök magam körött, ha veszélyben az életem. Feltápászkodom és belefogok a cserkészésbe, kövekhez és dús erdőkhöz vagyok szokva, de a havasi táj kopársága is alkalmat adott tudásom gyarapítására. Itt csak a folyton csacsogó fűre kell vigyázni.

Rohanok, nyelvem majd utolér, még mindig irtózatosan meleg ez a szőrmebunda és túl gyors ez a szarvas fajzadmány, de el kapom. El én, ha bele is döglöm! Rúg a nyavajás, de ez lesz az utolsó, lábába kapok roppantva a csontot, azon már nem fog tovább futni. Érzi már ő is,hiába kapálódzik, én nem az a fajta ragadozó vagyok, aki egy ilyen gyenge préda esetében a fogaim vagy testem épségét veszélyben érezném. Elengedem, hogy néhány szökkenés után a nyakába mélyeszthessem fogaim. Most kéne véget vetnem az életének, de szükségem van a húsán kívül másra is. Szűrcsögve liheg, levegő után kapkod. Kifacsart az a látvány, amit együtt nyújtunk, hiszen hozzábújva várom a végét, elvéve hosszú szenvedéseinek óráját, nagy kortyokban nyelve életerejét. S mikor elhall alattam a lüktetés, metszem fel oldalát a legfinomabb részeket falva fel.

Teli bendővel hagyom magam mögött a dögöt, aprókat nyalintva a levegőből, mintha csak a vér nyalnám pofámról, de bundám már makulátlan. Holdfényt iszom, hűs éltető folyamot. De nem árt elterelni gondolataimat az utamra, mert most kéne a Hatalmak városa felé vennem az utamat, mert ha tovább haladok nyugatnak, a Vizek városában fogok kikötni. De, végül is miért ne? Egy kígyó néz túlméretezett vacsorájának, felém kap, marjon csak, mérge pocsékba megy, a kígyóhúst pedig igen szeretem. Csak tele vagyok. A váratlan hangra ki is ejtem a számból és kíváncsian merészkedem közelebb hozzá, ember, méghozzá egy sebesült példány, álnok módon nem a szél felőli oldalról közelít.
Átsasszézok a túloldalra, onnét tűnök elő. Semmi egyéb nem vezérel, csupán a kíváncsiság, a története. Halk hangot hallatok, higgyen csak háziasított jószágnak, aki elmaradt a családjától, vagy megszökött, elkóborolt.

[N Fat Neut]

A szürke szemek kitartóan figyelték a sötétet, ami vajuk be annyira nem volt az, a fák és bokrok még is nyújtottak vak foltokat, éppen úgy,a hogy a nagy messziség is. Feszült, egész teste belé remeg a fájdalomba, de nem hagyja, nem hagyhatja, hogy bármely oldalról rávessék magukat ellenei. A bot megfordul kezében, feledi most sebét és ebben segít neki az a roppant félelem, ami megüli szívét. Igen, a vén bolond, az akit gyermekkora óta nagyra tartottak, hiába nem volt érzéke a mágiához, esze több is volt, mint egy tucat mágusnak együttvéve és oh, az a fene nagy lojalitása a szülei felé. Akik eldobták mikor Brand szigetére bujdosott. Hihetetlenül okos és ostoba egyszerre, ezért talán most az életével fog fizetni.

A rémület jégpáncélként terült el tagjain, minden mozdulatában meggátolva, ahogy feltűnik a különös zöld szempár és kódexeket, enciklopédiákat felülmúló tudása már elébe is böki a démon nevét: aruji-henka. S már a jellemzőit is előhalássza. Múlik a rettegése, s könnyed mosoly terül el arcán, hátha vége, akkor inkább fogyassza nagy egészséggel egy démon. Aztán eszmél, de hiszen akkor titka nem kerülne jó kezekbe, beletörődött. De valahogy még sem stimmelt a dolog, szemei összeszűkültek, ahogy a négylábú jószág alakja kibontakozott.

- Ó, farkas uram. Mit keresel te a macskák birodalmában? He? – Mindég is bolondult a kutyákért és nemesebb őseikért, a farkasokért. Most is megesik bolond szíve, hallva az elveszettnek tetsző hangot. Megrogyasztja térdeit és nehezen a földre térdel, kezét nyújtva előre, nincs mivel védekezni, ha valóban egy démonnal áll szemben, egy bot kevés lesz és túl messzire került lombikjaitól. Ha halnia kell, hát haljék! De ha nem, akkor hátralevő napjaira talán szerez egy társat és fondorlatos módon indulnak meg a fogaskerekek, ha sikerül mély kapcsolatot kialakítani az állattal. Igen, már állatként és nem démonként gondol rá. Akkor talán épségben eljuthat Shirata városába, ahol majd a királyné óvó palástja alá rejti. – Elcsatangoltál? Nem szolgálhatok élelemmel. S víz gyanánt is csak egy öreg csordogáló vérével, de féle, akkor megennél, ha azt megízlelnéd. Na gyere! Gyere! Hadd nézzelek meg!

[Shoong''Loahck'']

Oldalra billentem a fejem, mint akinek halvány fogalma sincs, mit is akarnak tőle. csak a tónusokra reagálva lódítnom meg csóvában a farkamat. Olyan álnoknak tűnik ez a játék, hiszen öreg ez az ember, a szaga sem kellemes és közelebb lépve ízét is érzem, sokat kivehetett belőle a sebe, mely még mindig hullajtja vérét. Fülemet hegyezve közeledem még egy kicsit, hiszen nem kell tartanom tőle, de egy háziasított eb azért óvatosan. Elővigyázatosan jár el minden idegennel, szagot fogva a kinyújtott kézről ismerkedik, hát teszem ezt én is. Alig mosolyra húzott szájjal, nehogy viccsornak értse a gyalázatot, amivel fejét sújtom. Mily merész és mily ostoba, törékeny lények az emberek, ahogy ez is.

Ha kezét nyújtja felém, óvatosan érintve, lopakodom orrommal alá, sós ízt nyalva ujjai hegyéről. Nem lesz prédám, talán meg kéne tennem számára ama könyöradományt, hogy megszabadítom szenvedéseitől, de mindenki saját sorsának kovácsa. Nem ártott nekem és botja helyet, mivel üthetett volna, a levegőt püfölve, inkább térdre ereszkedve hunyászkodott meg. Talán képes érezni a felette álló hatalmat? Kétlem. Inkább csak szemeim ejtették kétségbe szívét, oh öreg, démon vagyok és bár megfáradt lelked is megfelelne, dohos ízét nem kívánom számba venni. elloptam az őz harsogó levelet idéző életét és ittam a hűs Hold folyamából. Ezt nem rontom el.

Elé ülök, szemezve vele, kíváncsian, még mindig hegyezve fülemet, akárcsak a kölyökkutyák, mikor azt várják: repüljön már az a bot, had hozzam vissza. Ám én arra vagyok kíváncsi, mi jár az ősz szálak alatti gépezetben, mi mozdította meg a fásult térdeket, hogy akár torkát kínálja az általam képviselt vadnak? Alattomos szándék vezérelte e, hogy az oldalára édesgessen? Vagy utolsó pillanatait nem akarja egymagában tölteni? Nem, hiszen ha vére illan is, életének ereje még kitart, ha bűze oly elviselhetetlen is az ifjontihoz képest. Inkább érdek, sem mint szeretni vágyás ösztökélte. Végigszalad nyelven pofám két szélén, már eltűnt a vér fémes íze, de fogaim kivillantak, a sötétben is fehéren. Figyelmeztetés, amit egy másik ordas már mérföldekről kiszagol, de egy ember. Mire fog gondolni, megéheztem, talán a szomjúság űz? Érdekel, érdekel mire jutunk egymással e csillagfényes éjszakán.

[Daren Shadhon]

Szép lassan elérték az erdő határát, elérve a Sytar fennsíkot.
-Szép környék, legalábbis itt az erdő közelében.- Mondta hűvösen, célozva arra, hogy később sokkal rosszabb lesz.
~Na igen hamarosan úgy fogjátok utálni, mint a legrosszabb ellenséget akivel valaha találkoztatok.~ Tette hozzá immáron csak gondolatban. Többször is megtette már ezt az utat, tudta merre érdemes menni Shirata felé. Emlékezett arra az időszakra mikor inkább zsoldos volt, mint orgyilkos, s mások arra fogadták fel őt, hogy védjék meg, netán más harcosokkal együtt törjön be egy erődbe, fossza ki, ölje meg a parancsnokot és a nemeseket, vagy csak épp fosztogatta az utazókat és kereskedőket.
~Mennyire utáltam azokat az időket.~ Sokkal jobban érezte magát ebben a "munkakörben". Ritkán szabják meg neki, hogy hogy végezze a munkáját, ha meg mégis akkor azt meg is fizetik, sokkal többet keres, könnyebb, legalábbis számára, a munkavégzés, és kevésbé rizikósabb, hisz megteheti, hogy csak a célpont fejébe repít egy vesszőt és meg van oldva minden. Bár legutóbbi éjszaka majdnem egy nyúlra pazarolt el egy lövedéket. Nem volt egy szívbajos állat, nyugodtan ugrált Shadhon mellett, amíg fel nem riasztotta, aki reflexből felé irányította a kezében tartott számszeríjat.
-Jut eszembe.- Zökken ki a gondolkodásból. -Bárki aki kérdezi akár útközben, akár Shiratában, a nevem Darim Ibn-La'Ahad.- Közölte a lánnyal.
~Bár így visszaemlékezve azért nem bánom, hogy voltam zsoldos is, máskülönben nem bukkantam volna rá ezekre.~
Ezzel a gondolattal együtt rápillant az övére, aminek egy rejtett zsebében néhány papírlap leledzik, rajtuk egy egészen ellenálló ötvözettel, és egy fegyver tervével, tovább néhány érdekes ábrával és leírással. Talán Shiratában meg is tudja csináltatni, minek kifejezetten örülne. ~A készítőnek még ezt a szép agancsot is odaadhatom jutalmul a fizetség mellé. Megérte szépen leszedni és elhozni. Mintaszerű egy darab mind a két fele.~
Belekortyolt a kulacsába röviden,  majd továbbindult, hisz előttük volt a puszta, a maga sivár földjeivel.

[Airie Von Nandori]

Az alkonyat kellemes hidege nem is nagyon mutatta, hogy ez a vidék pár óra múlva kibirhatatlanul meleg lesz. A fák lassan felöltötték szürke árnyaikat, ahogy a felkelő nap első sugarai bevilágították a tájat. Még egy-két óra s teljesen az égbolton fog tündökölni. Amerre a lány szeme ellát, a többnyire kiszáradt magas fű már most forrón lengedezett a lágy szellőben, mely messzi dögszagot hozott magával.
- Már most nem kedvelem, sőt, gyűlölöm ezt a vidéket.
Mondja magának halkan, hisz amerre csak szeme ellát, mindenhol a magas sárga fű rengetege, olykor feltűnik egy kopár fa. Igen, az erdőknél még kellemes, de ahogy haladnak egyre beljebb, annál jobban látja, hogy talán itt fogja hagyni bőrét. Az órák múlásával is egyre melegebb van. Csak sajnálni tudja Lorkot. Hisz hatalmas bundájában nem hogy megfőlni, de megdögleni lehet. Olykor előveszi kulacsát, hogy igyon belőle, de meggondolja magát s csak nyelvét mártja bele. Olykor meg-megáll, hogy worgjának nyelvét is be tudja nedvesíteni. Nem tudja merre lehet valamilyen tó, vagy ehhez fogható, de kételkedik abban, hogy találnak ilyesmit. Ezért csak spórolni tud a vízzel, ahogy csak lehet. A tűző nap kellemetlenül melegíti fejét, ezért egy rongyot köt magára. Néha úgy érzi, lehet már az agya is felforr. Nem igazán jegyezte meg a sötét elf álnevét, de nem foglalkozott most ezzel, hisz kételkedett abban, hogy valakivel is találkozni fognak ezen a vidéken.
- Engem csak az érdekel, ha az alkimista meg van sebesülve, hogy túl e éli ezt a vidéket. Az még rendben, hogy az erdőben talált magának olykor vizet, na de itt?! Nem tudnám elképzelni hogy itt valaki sebesülten képes lenne akár egy napot is túlélni...
Fakadt ki belőle már szinte síró hangon, miből ki lehet venni, hogy igazán nagyon elege van ebből a melegből. Olykor szemébe botlik egy-egy magányos állat, vagy egy kisebb csorda, mely a messzeségeb legel. Csak sajnálni tudja őket is, hogy ily szörnyű helyen kell élniük.
- Gondolom messze van még a város, vagy bármilyen hely, ahol estig várhatnánk, hogy ne keljen ilyen hőségben utazni...
Mondja miközben elfekszik Lork hátán. Lehet, hogy a worg bundája vastag és forró, de már számára teljesen mindegy. Válla, mellkasa s minden egyes testrészre égik, ahogy a tűző nap fénye ostromolja.
- Ez nagyon fog este fájni...
Érinti meg saját vállát. Tény, hogy ugyan az van rajta, amiben még az erdőben fürdött a jó hideg vízben. Mikor eszébe jut a kellemes patak vize, idegesen nyög fel és arcát hátasának bundájába rejti.
- Valaki oltsa le azt a napot!
Hallatszik a nagyon tompa kiáltása a bundában. Elhallgat és már nem szól semmit. Lehet belefáradt a melegbe s talán elszundított...

[N Fat Neut]

Shoong

Az öreg elnézi az elébe telepedő farkast, minden kétséget kizár e felül, az éles arcélek, a nyúlánk lábak, de kellően izmos törzs és vad tekintet. Talán ez tudna még egy kicsit többet látni, de ő nem eme négylábú csodákat hivatott munkássága során feltérképezni, sokkal inkább vonzotta érdeklődése központját a mágia és minden ami hozzáfűződik. De lám, még ha előtte is ül egy démon, sem képes azt felismerni. Sejtései ugyan vannak, de azok nagy ritkán mentik csak meg az ember életét, ha egy ilyen páratlan létformával kerül szembe.

- Na egy komám! Mit szólnál, ha együtt mennénk tovább? – Magának bólogat az öreg, most már teljesen abba a hitbe ringatva magát, hogy egy kalandor elveszett csatlósa ez a fekete itt az orra előtt. Jámbornak tűnik és készséggel fogadja feléje nyújtott kezét, egy vadállat már réges rég lerágta volna, ha éhsége könnyű préda után sóvárog. Ám továbbra is úgy beszél, mintha a négylábú teljes mértékig megértené.

 – A lovam kidőlt alóllam, az ő oldalát is átlyuggatták a gazok. De énekelek és bebújok a vackodba is, ugyan látom bundás dús. Aligha fáznál ebben a hidegben. – Vacogja, fehér kis pamacsokat lehelve, mert bizony hideg van, kutya hideg. Arthas büszkélkedhet még hasonló hőmérséklettel, ám ott nappal sem változik az átlag mínusz. – Na gyere! – Ezzel tovább indul az alkimista, botjával segítve sánta lábán, csak lopva figyelve, hogy az ordas követi e. Ha igen, hát igazán jó kedve kerekedik, immáron újfent nem egyedül vándorol és talán haszna is lehet eme meg nem köttetet szövetségből.

Kis pihenőkkel tarkítottan halad az éjjel folyamán, egy alkalommal kötésén is igazítva, így már vérét sem veszti hiába. A reggel beköszöntével viszont a dolga egyre nehezebb és nehezebb. A levegő pillanatok alatt lobban, mintha az is égetne. Nem bírja és a bunda rejtekében sem lehet kellemes a vándorlás, de akad foghíjas bozótos, gyér fás rész, ahol más itteni állatok is megpihentek éjszakai vadászatuk után.

Airie és Shadhon

Pihenés és az utolsó méterek, bölcs dolog volt, de még mekkora. Ám a következő városig vezető út, nem napokban van kimérve, hanem hetekben, amelyek bizony hónapokká duzzadnak, hiszen nem egy kavicsnyi Arwat földje. S akkor még nem számolt senki sem a kerülőkkel, bolyongással a teljesen egyforma vidéken, amit ugyan a Senki földjeként emlegetnek. De néhány nomád nép megél hátán, leginkább Tobaka városából elüldözött kereskedők, vagy a rabszolgavárosból megszököttek bújnak itt meg.

Shadhon jártassága viszont kapóra jön, tudhatja, hogy nappal csak jó irányzékkal lehet haladni dél, kevéssé kelet felé haladva, de éjszaka, a csillagok olyanok, mint a pontos útleírás. Jobb is nappal kihagyni a déli forróságot és azt a hőséget, ami szinte felperzseli ezt a tájat délután. Már most érezhető a különbség, a horizonton megremeg a levegő. A felhők úgy oszlanak széjjel, mintha a szelek istene fújná el őket, hogy áldomásuk másutt hullajtsák el.

Ahogy haladtok a dögszak orrfacsaróvá kezd válni, de csak szétszórt maradványaira lehet megtalálni, a valamikor lóként élő növényevőnek. Emberi nyomra nem lehet akadni, de terebélyes mancsnyom akad bőven, e vidék nagymacskái tették mancsukat e potya falatra. De körültekintően, viszonylag nagy kört bejárva rá lehet lelni egyetlen emberi nyomra, ami elárulja, hogy a vándor baljára sántít és a sötét sár gömböcskék léptei között, az vér. Ha meg van ez a nyom, követhetitek abban a reményben, hogy nem máshoz, mint az alkimistához vezet. Viszont csak a homok őrizte meg így a lábnyomokat, a füves részek minduntalan kérdőjeleket hagynak, merre is mehetett. Csak a vércseppek állandóak, amik apró fekete kavicsként mutatják az utat. De ebben a hőségben …

[Shoong''Loahck'']

Figyelem, mintha másra nem is kéne ügyelnem, de még sem hagyom osztatlan figyelem nélkül a környezetünket. Hiszen az előbbi kígyó is alattomosan támadt, igaz, eztán már semmibe sem fogja méregfogait vájni és erről felrémlik a két apró lyuk a lábamon. Már nem is sajog és reggelre nyoma sem lesz, sem érzékeny ujjak, sem mindent látó szem nem fedezi fel. Lehajolva simítom el szőrömet nyelvem segedelmével, érdektelenséget mutatva, majd újra rá meredve. Közel engedve, olyan közel, hogy érintsem, hogy megsimogathasson, mint egy közönséges szolgalelkű kutyát, mostani szerepem megkívánja az alázatott és a tisztelet színlelhető jószág, s teszem.

Csóválom hátsómat, tetszésemet lelem a helyzetben. Más undorodva marná el az életből ezt a férfit, engem talán a vér szaga, talán valóban csak a kíváncsiságom tart itt, magam sem tudom. Célom van ugyan, de kerek egyszáz esztendő leperget már születésem óta s szülő falkám egyetlen tagja sem indult kutatásomra, így egy éjszaka vagy még egy évszázad már nem oszt és nem is szoroz. Révbe érek, ha eljő az ideje és addig miért is ne éljek a kínálkozó alkalmakkal. Hogy ne egyek egyedül. Hogy ha vakkantok, mordulok, vagy csak pusztán az élet jelét adom, valaki reagáljon. Hogy elfogadjon olyannak, amilyen igazából vagyok. Pusztán ennyiért képes vagyok ezt megtenni, csak ennyiért.

Még is ülve maradok, amikor elindul, elnézem sántító alakját. Nem fogja sokáig húzni, hacsak jóakaratú vándorokba nem botlik, a meleg hamar kikezdi e vidéken a legapróbb sebet, a hideg megőrizné és szó szerint beléfagyasztaná a vért, de itt a meleg mindent megérlel. Lázát ezen éj hűvöse is előcsalhatja, megbetegítve tüdejét. De nem fűz hozzá kötelék, utána loholok virgonc módra tipegve körülötte, ugrálva, táplál majd és ha húsából nem is eszem, ha jó szolgálatot tesz, majd elkaparom a föld alá emberek szokása szerint. Egy farkas és egy ember útja azonban néma, eleinte teljesen így gondoltam, de az öreg szája csak rövid időkre csendesedett el, felébresztve bennem az ingert, hogy meggondoljam magam és mielőtt teljes dühömet vonja fejére, elharapjam torkát. Fura mód, még is mulattatott. Mindenről mesélt, az életéről, szerelmeiről, városokról és árulókról. S ez utóbbi érzékenyen érintette szívemet.

Ugyan olyan módon, ahogy testemet a felkelő Nap heve. Egy ideje már ennek a világnak határán barangoltam, így nem volt ismeretlen az alattomosan kúszó meleg, mi néhány óra leforgása alatt katlant varázsol ebből a kopár tájból. Lihegtem és meg megálltam, ez a vidék nem egy a fagyos vidékeken nevelkedett léleknek való. Bármit is akar most az öreg, vagy azt teszi amit én, vagy megy tovább maga. Vészes iramban kerestem megfelelő helyet a nappali órákra, nem vagyok olyan bolond, hogy fekete, vastag gúnyámban megvárjam a delet. Akadt még bozótos és fás rész is még szép számmal, a legsűrűbbet választottam ki. Az öreg ruhájának szegélyét fogtam meg és annálfogva húztam a jó irányba, jelezve, mi is a szándékom. Ha velem tart, akkor rögtönzött vackomban helyet szorítok neki is, ha nem, az már az ő baja.

[Daren Shadhon]

-Ha nem bírod a meleget akkor álljunk meg és várjunk napnyugtáig.- Közli szárazabban, mint a kenyér amit ebben a sivatagban hagytak el. -De még sötétedés előtt körbe kell néznünk hátha a prédánk hagyott valamilyen nyomot maga után.-
Mondja, s reméli, hogy a nagymacskák még nem bukkantak a nyomára és falták fel a kulccsal együtt. Menet közben megtapogatja kulacsait, s szomorúan tapasztalja, hogy közel se lesz elég Shiratáig, bár ha nappal pihennek, akkor nem isznak annyit, és este bőven tudnak annyit haladni, hogy találjanak egy kis tavacskát. Elvileg..
~Csak könyörgök ne nyavalyogjon sokat, csak ennyit kérek.~
Fohászkodik magában Uruhanhoz, s egyelőre úgy érzi imája meghallgatásra talált. Körbenézett, és kiszúrt magának egy terebélyesebb lombkoronával rendelkező fát, és elindult felé, intve ideiglenes társának, hogy jöjjön.
-Itt megpihenünk akkor, és majd estefele folytatjuk az utat.- Hagyja el száját miközben leszáll a lováról és kiköti a fához.
-Remélem a szőrgolyódnak jó a szaglása, úgy sokkal egyszerűbb dolgunk lesz.-
~Bár ha nem az se gond, ha elég közel jutunk hozzá, segít majd a Kövek szava~ Határozza el magában, majd lefekszik a fa tövébe, s fejébe húzva a csuklyáját pihenésre adja a fejét, bízva lovában, hogy felébreszti, ha veszély közeleg.

Álmában újra Wenraokban jár, noha ezúttal úgy mint fogoly, kit árulás vádjával tartóztattak le, s vetettek tömlöcbe. Nincs mese, jobb esetben is rabszolga lesz, akit eladnak evezősnek, vagy gladiátornak. De mégsem... Közlik vele, hogy csak egy harcot kell megvívnia, életre halálra, s utána szabad lesz, ha túléli egyáltalán. Mint ilyenkor mindenki, ő is örömmel fogadja el a feltételeket. Botor módon nem kérdezte meg ki lesz az ellenfele, mit meg is bánt, hisz Ardannal kellett szembenéznie. Legmélyebb félelme vált valóra ezáltal, de igyekezett uralkodni magán. Nem esedezett bocsánatért, a sötét elfek világában ez nem létezik. Inkább kivonta kardját, s felkészült a harcra, mi el is kezdődött öccse által. Kénytelen volt védekezni, s noha kétszer is lett volna lehetősége megsebezni ellenfelét, képtelen volt rá, akármennyire is akarta. Kénytelen volt védekezni, de azt se lehet örökké, egyik védése nem volt tökéletes, hátratántorodott, s ezt kihasználva öccse kiverte a kezéből a fegyverét, és még úgy hasba is rúgta, hogy a földre került, torkánál a kard hegyével, de mégsem következett be azonnal a végzet.
-Miért tetted ezt bátyám? Apánk megölését még értem, no de Anyánk? És miért zárattál engem tömlöcbe emiatt?- Szegezte neki a kérdéseket, ugyanolyan kíméletlenül, mint ahogy ő ráfogta a gyilkosságot.
-Nem volt más választásom...- Sziszegte a fogai között.
-HAZUDSZ!- Kiáltott rá Ardan, s torkon szúrta, minek hatására kis ordítással kelt fel álmából.

[Airie Von Nandori]

- Ez nem meleg, ez hőség...
Szólal meg hosszú idő után elnyomott hangja a bundából, lehet mégsem alszik, csak elfeküdt. A nap tűző érintése szerencsétlen fejét tökéletesen felforrósította, lehet még napszúrást is fog kapni még a végén. Az hiányozna még csak nekik... Igaz, hogy a feje már így is olyannyira lüktetett, mintha milliónyi darázs zsongana benne. Shadhon szavai egyre jobban fájtak neki. Csak remélni tudhatta, hogy a sötét elf nem fog sokat beszélni, mert azt igazán nem bírná ki. De szerencsére hosszú ideig mentek csendben, olykor egy kopár fa körül, mely arra a pár percre, hogy megpihentek nála oltalmat adott. Azt se sokat, hisz levelein keresztül átszűrődött a nap fénye.
Mikor már a tikkasztó hőség lassan, de szerencsére biztosan hagyta el a tájat, feláldozva magát a kellemes, esti hidegségnek, feleszmélt Shadhon szavaira. Feje még ugyan fájt, de érezte, hogy lassan egy kis pihenéssel ez is el fog neki múlni. Igaz, még az este messze van, pár óra hossznyira, de már most valamivel kellemesebb az idő.
- Lork farkas, ezért a szaglása nem hogy jó, de kiváló. Ha találnánk valamit, bármit ami az alkimistáé, biztos hogy a szag alapján még ezen a helyen is kiszagolná.
Mondja neki, de a végén elcsuklik hangja, hisz kiszáradt ajkai enyhén megvannak repedezve. Nem ivott sokat, sőt. Csak olykor ujjait benedvesítve haladt velük végig ajkain. Most hogy megpihennek, lehet még meg is enged magának egy-két falatot a maradék kenyérből, mely talán már csont száraz lesz. De legalább valami. Tudja hogy Lorknak vadászni kéne, ami beletelik egy-két órába, így inkább csak bízik abban, hogy társa még egy jó ideig kibírja. Lemászott társáról és azonnal a fa tövébe letelepedve helyezte magát kényelembe. Ő maga párszor már szundikált az úton, így nem volt fáradt. Hagyta a sötét elfet aludni, vigyázva őt. Bár igaz, hogy Lork jobban vigyázott rájuk, mint a hobbit lány, ki valójában ki se látszik a magas fűből. Olykor figyelte a férfit, kinek nyugtalan álma lehetett, mit felriadása meg is erősített. Igen, nagyon is jól ismeri, mikor álmokban üldöz a múlt. Csak egy aggódó pillantást vetett felé, nem akart kérdezősködni, hisz mindenki számára ez a téma kellemetlen, nem még hogy szinte egy idegennel beszélgetni róla.
- Rosszat álmodott?
Kérdezte meg azért mégiscsak óvatosan, de kedves hangon. Gyermeki arcában látszódott a kíváncsiság, melyet próbál alaposan visszafogni.

[N Fat Neut]

Shoong

A férfi messze nem értette, mit is akarhat tőle a farkas, de maga is érte a meleget és mikor végre tompa agya összeköttetést talált a bozótossal, megértette. Hálát adott az égne, hogy egy ilyen gondos utazótársat sodort az útjába, még akkor is ha haramiák nevelték bele ezt a kellemes tulajdonságot, bár ezt kétli barátságossága miatt. Nyögve bújt a rejtekbe, oldala már nem fájt, legalább is hagyományos értelemben, tompa volt és zsibbadt az egész, de ahogy meghajolt rögtön nyílalt és lüktetet vagy egy fertály óráig. Nehezen szedte a levegőt, ugyan ordíthatott is volna. Senki sem hallotta volna az állatokon kívül, vagy ez csak puszta ámítás, az a rohadék biztos a nyomában van már, vagy pribékjeit küldte utána, esetleg felbérelte a város legjobb bérgyilkosát.

- Tudod, cimbora. – Kezdett bele, mert sok mindenről beszélt az éjszaka és a nappal egy része során, de a jelenlegi problémájáról nem. – Lehet veszélyessé válik a helyzet.. A sátánfattyú biztos, hogy utánam küldött néhány haláli fickót, csak hogy eljátszanak velem kicsit, aztán hagyjanak fűbe harapni. De ezt még nem hagyhatom. – Ha a közelében telepedett meg a farkas, akkor kezét ráhelyezte és simogatni kezdte, mert nagy bölcsesség volt attól, aki megmondta, hogy az állatok simogatása nyugalommal tölt el. Szabad kezével egy igen fura kulcsot húzott elő, megfordult a fejében, hogy a farkas nyakába akasztja, de semmi nem garantálta, hogy az ebek őse nem hagyja őt itt egyszeriben. S bár a ládika nincs meg, a kulcs itt van, a tudás pedig a fejében, tehát nincs gond.

A nappal eltelik, az alkimista nem sokkal ezután mély álomba szenderedett és csak időnként rezzent össze, motyogott valamit, félbehagyott mondatok és nevek, amik valahogy furán kacifántosak voltak. A láza is megemelkedik, míg pihen, a forróság nem tesz jó hatást az öreg szervezetre, de a közeledő éjszaka hidege sem kecsegtet jóval. Érezhető a levegő rezgése, a szél megváltozott s mivel ez eleme a farkasnak, már tudhatja következő hajnal valami szörnyeteget hoz magával. A kérdés: maradni a majdnem biztonságban, vagy tovább menni, megtartva az esetleges üldözőkkel szembeni előnyt?

Airie és Shadhon

Tengerpart és hullámok, a víz állandó csacsogás. Ez egy igen szép vágy, de itt csak a száraz fű zizeg, szinte serceg, ahogy a Nap felkapaszkodik a legmagasabb pontra az égen és azt hinné, bárki laikus, most már jobb lesz, most már enyhülni fog. De a láthatatlan tüzet tápláló karok, még több képzeletbeli rönköt halmoznak a mohó lángokra és a meleg elviselhetetlen. Néhány állát kószált a közelben, ragadozók is, de azok Lork jelenléte miatt meg sem próbáltak közelebb menni, nem láttak még ilyen lény, szaga és méretei inkább óvatosságra intettek, minden itteni nagy vadat. Csak a növényevők kószáltak odakint, rendületlenül kutatva sovány élelem után, de aztán azok is eltűntek. Az ok egyszerű, egy kőbe vájt mélyedés vonzotta őket, ahol megállt némi víz,, ott olthatják szomjukat.

Az állatok igen, de egy hobbit és egy sötételfe, hát nagy valószínűséggel életüket pecsételnék meg egyetlen korttyal is, vagy csak ajkaik benedvesítésével. Hiszen a víz, mocskos, állatok hemperegtek benne és ha csak azt tették volna. De kínszenvedésnek lassan vége, elzárták a katlan hevét és ahogy a vörösbe borult korong eltűnik a horizonton, érezhetően hűl a levegő, egyre kellemesebb és kellemesebb lesz, de aztán, mikorra beköszönt a teljes sötétség, már túl hideg van. Még a lehelet is látszik.

A nyomok! A nyomok egy része még van, de ha még világosban nem leltek rá, sötétben esély sincs fellelni őket, hiszen megindul az éjszakai élet és a vadászok, nem lesznek kegyelemmel, hogy az a lábnyom esetleg fontos valakik számára, eltapossák, elgörgetik a megkövült vércseppeket, vagy porrá nyomják. S ha ez nem lenne elég, valami megőrjíthette a madarakat,mert azok egyenesen arra felé tartanak, amerre a két vándor érkezett. De éjszaka? Maximum egy két bagolyra, fácánra lehetne számítani, de ezek többsége az éj leple alatt inkább fészkének nyugalmát élvezi és most még is repül.

A hajnal fura, mintha köd lepné el a vidéket. Shadhon, ha élt már homokvihart, akkor tudja, hogy ez az álnok és csalfa kép, annak a hírnöke és nem árt időben fedezéket találni. Amiből valljuk be, ezen a tájon kevés van, de egy sötétebb sáv ring a távolban, mint egy szellemkép. A bokrok védelme jó, de vajon tényleg ott vannak, vagy csak káprázat? A lehetősége: köpennyel védve magatok ott lapultok meg, ahová elértetek, vagy vállaljátok a jó félórás utat a bozótosig, ami talán ott sincs. Egy viszont biztos, ha voltak is nyomok, azt a vihar maradéktalanul el fogja söpörni.

//a párosnak mondom, ha ma még írtok (18 óráig), akkor kaptok választ még ma, aztán már csak ha hazajöttem, So te nem sietsz ^^//

[Daren Shadhon]

-Nem, nem álmodtam rosszat, pusztán csak örömömet lelem abban, hogy ordítozva ébredek.-
Mondja nem kevés iróniával a hangjában, ugyanis nála hülye kérdéshez hülye válasz dukál. Sok mindenkit kiakasztott már vele, de ez vele jár, ha nem tetszik el lehet menni. Felkászálódott, majd kivett a táskából egy vastag köpenyt, s átvetette az egyik vállán.
-Keríts valami meleg ruhát, mert nemsokára hideg lesz. Nagyon hideg...- ~Fogod te még átkozni ezt a földet úgy érzem.~
-Aztán indulj el arra.- Mutat kelet felé. -És keress emberi lábnyomokat, talán még vérnyomok is lehetnek. Remélek a szőrmók haverod hasznos lesz. Én dél felé megyek, ha találsz valamit szólj.-
Sorolja az utasításokat, félreérthetetlenné téve, hogy még ő a főnök, amíg meg nem szerzik a kulcsot. Onnantól ő a saját részével végzett, csak segít a hobbitnak ha kell.

Eloldozta lovát a fától, aki közben szépen megtisztította a környékét a fűtől, ami ugyan nem volt túlságosan tápláló, de több mint a semmi.. Lassan elindult a magának választott irányba, olykor-olykor letérdelve, hogy jobban megvizsgálja a nyomokat, de mindegyik amit csak talált valamilyen állathoz tartozott. Voltak különböző méretű macskák, mindenféle növényevő állat, sőt, még egy farkas nyomára is rábukkant, de semmi ember által hagyott nyomra nem lelt, s már lassan kezdett sötétedni, így fel is vette rendesen a köpenyét.
-Remélem azok több szerencsével jártak.- Morgott magában.

[Airie Von Nandori]

Nem szólt semmit, sőt, mintha meg se hallotta volna az ironikus választ kérdésére. Úgy gondolta ha a sötét elf duzzogni akar azért, mert valaki megmerte kérdezni mi baja, ezzel nyilván kimutatni egy kis aggodalmat netán barátságot iránta, hát legyen, de a hobbit lánykát rossz kedvével ugyan nem rontja meg. Neki is vannak olykor kellemetlen álmok, melyek gyakran gyötrik a lányt, mégsem bunkó másokkal szemben. Nem foglalkozik vele többet, inkább szótlanul fel ül Lork hátára s elindultak az adott irányba.
- Gyere szívem, keresünk valami szórakoztatóbbat. Úgy látszik valaki ideges...
Mondja társának ügyet sem vetve arra hogy meghallja e vagy sem Shadhon. A farkas el is indult a lánykával, ki időközben szétnéz a puszta tájon. Nem is mentek oly távolra a kis tábortól, mikor Lork orrába csapott a vér szaga. A kellemes szellőben érezte ugyan a dögszagot, de a vér jobban kivehetőbb volt. Azonnal el is indult annak nyomába s ahogy ők azt gondolták, meg is találták a nyomokat. Radoszka lemászott hátasáról és szétnézett.
- Azt a kutya mindenit. Ki hitte volna!
Szólal meg diadalmasan és büszkén. Nagyon örvendezteti őt a gondolat, hogy ők és nem Shadhon találta meg a nyomokat. Szemei buzgón pásztázták elégedetten a nyomokat, melyek mellett megszáradt vérfoltok is hemperegnek. Számára nehéz megmondani, hogy mióta vannak itt, mikor haladhatott itt el az alkimista, hisz a tűző nap vagy az idő, de valószínűbb hogy mindkettő szárította meg. Az éjszaka közeledtével, mikor már felgyúltak az első csillagok, de a napkorong még nem adta át teljesen helyét az égen, megérezte hogy az idő nem kellemesebb, hanem inkább kellemetlenül kezd hűlni. Felvette ruháját, mely tény hogy nem biztosít igazán meleget, de jobb mint a semmi. Majd legfeljebb Lorkhoz búj, mint mindannyiszor a téli éjszakákban. Visszamászott társának hátára s vágtatva Shadhonhoz értek.
- Megtaláltuk a nyomokat. Sőt, vérnyomok is vannak ami jó jel, mert Lork szaglással tudja követni.
Mondta neki, szinte már hadarta a szavakat.

[N Fat Neut]

Útra fel! A nyomok megvannak és érdemes követni őket, amíg lehet mert az ég még mindig ígér meglepetéseket. A homokvihar csak egy apró elhintése a dolognak, hiszen az talán nem söpör végig itt teljes erejével, de ez csak egy talán. A fűmentes helyeken bőven akad az aranyló szörnyetegből és az nem a lábán jött el idáig. A távolban egy csorda is megindul, morajlásuk előbb eléri a kis párost, mint a látványuk. De az is megérkezik, távolról barna lángoknak hatnak, közelebb érve viszont egyre tisztábban kivehetőek a jószágok. Akik mintha céljukúl tűzték volna ki, hogy szó szerint lerohanják a kis párost. De még távolabb irány váltanak, nyugatabbra fordulva, aztán még egyszer, még egy kicsit megcélozva a Nap nyugvó helyét.

Az ég szürkülni kezd, sűrű felhők gyűlnek. Egyik sem jó, sem a szél, mely elsöpri a legmélyebb nyomot is, sem az eső, ami alig fog percekig tartani, de ahhoz eléggé nagy cseppeket zúdít majd, hogy minden fellelhető oda vesszen. Melyik ér előbb ide?

Lork furcsán kezd viselkedni, tétován lépked és felmordul, így még nem viselkedett és nehéz eldönteni, félelmétől vagy harci kedvétől reszket e és feszülnek meg ugyanakkor izmai a bunda alatt. Shadhon lova sem a megszokott, felágaskodik és szabadulni akar, egy puszta természeti jelenség nem okozhat e féle vadságot, szinte őrületet egy jószágnál sem. A ló teljesen megbokrosodik, fékezhetetlenül ficánkol, ahogy Lork sem tűri tovább hátán gazdáját, hanem ugranak, akkor állataik vetik a földre őket. S azok terhüktől szabadul rohannak, egyenesen abba az irányba, amibe az előbb a csorda.
Váratlan tűnik fel egy ideges fekete oroszlán is, de ügyet sem vet a kétlábúakra, támolyogva, időnként a földbe kapva, mintha azzal harcolna halad ő is abba az istenverte irányba.

Elered az eső, elenyésző percekig hullik csak, de ez alatt az idő alatt erősebbé válik a kántálás, mit eddig csak az állatok hallhattak meg. Most azonban a hulló cseppek között vibrál az éteri hang, mely mély szólamokban ejti a különös szavakat, de csak annak szólhat ismerősen, ki már áldozott valaha Shion istenségnek. Újabb válasz út: gyalogszerrel mentek tovább s ott van még a kibontakozó vihar is, minek szele már kezdi tépázni a fákat, vagy a jószágaitok után mentek és a vihar immáron nem előttetek, hanem nyomotokban halad majd.

//a kuszának is tűnik, mindennek meg lesz az oka //