Kirias mezőség és erdő

[KáoszFöldje]

A Rothar Sytar felé eső részén elterülő térség.

Szinte hihetetlen, hogy a kopár szomszédságában valami ennyire élő is tud lenni. Pedig igaz.
A mezőség egy része gazdagon terem, bár kétség sem fér hozzá, hogy igazán legelőnek kiváló és ezt az itt élő emberek ki is használják.

Rengeteg tanyába lehet itt botlani, farmerekbe és gazdálkodókba egyaránt. Aki sajnos fogadóval nem szolgálhatnak, de kényelmesen megvetett szalmabálával a pajtában szinte bármikor.

[Hoshi Neko]

Álmos vagyok, mert kifárasztott ez a sok mászkálás. Ez az ,,új világ" érdekes, megvannak a pozitív oldalai, például az, hogy a sok háború alatt alaposan megváltozott minden, és mivel mindig történik valami, hát nincs az az isten, aki unatkozna szerintem. Szóval nekem sincs csak úgy időm pihengetni, legtöbbször járok-kelek, mert a magamfajtának nincs nyugvása. Mondják, hogy a hazajáró lelkek hasonlóak, azok is folyton csak mászkálnak és sose állnak meg, de mégis különbözünk. Én nekem nincs otthonom. Elmentem meglátogatni előző életem főbb helyszíneit, és kicsit nosztalgiáztam is felettük, mert ugye minden helyszín valamiért fontos, ugyanakkor érdektelen is számomra. Egy hely volt, ahová siettem, de úgy igazán, és mégis elkéstem. Bár nincsenek véletlenek, remélem, hogy nem lesz az a vége, hogy átharapott torokkal végezzem. Kétlem, hogy csak azért jöttem vissza ide, hogy szenvedjek egy kicsit az emberekkel meg a kicsiny életükkel, aztán meg egy dühös nő jöjjön, és kirúgja alólam a talajt. Mégis, ahogy megláttam az üres ,,nyughelyet", ahová elraktam őt, vagyishát, inkább valami furcsa események láncolataként sikerült ,,tartósítani", kirázott a hideg. Nem, nem félelem volt, inkább csak belegondoltam a jövőmbe, és nem túl sok jóval látszott kecsegtetni. Vállat vontam, elvégre aminek el kell jönnie, úgyis el fog, így annyiban hagytam. Nem kerestem, és úgy tűnik, én sem hiányzok neki, mert ő sem keres. Persze, ami késik, nem múlik. A Sytar pusztáról erre vezettek lábaim, és mivel a távolság most olyan nagynak tűnt, hát próbálkoztam az erőmmel megegyezni, ami valamennyire sikerült is, csakhát...
Miután az első fájdalomhullám elhagyott, hiszen ebben az alakban legutóbb elég sok fájdalmas emléket szereztem, és most sem volt sokkal kényelmesebb az átalakulás, érdeklődve szemléltem magam valami pocsolyában. Szúrós karmok, tüskék, szárnyak, szarvak, meg szőőőr... Torz vigyorra húzódott a szám, ami több mint ijesztő volt, lévén az összes agyaram kivillant. Ajvé. Hihetetlen, hogy egy-egy apró mozzanat előző életemből mennyiszer eszembe juttatja Tessakot. Tudom, hogy él, hiszen én ne tudnék egy ilyen fontos dolgot, mégis a kockák hallgatnak róla. Hát egy erdő szélén megálltam pihenőzni, valami nagyobb sziklára hasalva állati alakban, és a farkammal szórakozottan játszottam, legfőképp talán azért, hogy a koordinációimat javítgassam. Nem mintha nem tudtam volna irányítani ezt a böhöm testet, főleg hogy a jelenlegi emberi alakom sokkal erősebb lett, csak az apró dolgokkal még voltak nehézségeim, és ezek bosszantottak, mert tudom, hogy vannak pillanatok, amikor a részleteken múlik minden. Halk dorombolás és morgás közti hangot is produkáltam hozzá, megpróbáltam beszélni is, de egyelőre még csak az állatok értettek meg. Legalábbis az emberek ,,Áááá"-jából nem arra következtettem, hogy megértenek. Vagy előbb ijedtek meg, semmint hogy kommunikálni tudtam volna velük. Mélyről feltörő morranást produkálok, ami amolyan nevetés akart lenni. Érdekes ez az állapot. Illatok, amikről eddig nem tudtam, más szinek, és persze a méretarányok! Elnyúltam a sziklán, és mozdulatlanná dermedtem, csupán a nyitott szemeim és a füleim jelezhették, hogy még élek. Figyeltem. Valahol fent valami sárkányok húztak el, én meg ábrándoztam egy sort. Én is tudok már repülni. És a legdurvább, hogy hiába lazulnak el az izmaim, a szárnyaim teljesen készen állnak. Ki-ki nyújtom őket, majd nyelvemmel végignyalom a szám, és a mancsomra fektetem a fejem. Na igen. Még most se nagyon meg az átalakulás- emberré. Most kifulladásig így maradok. Hát, remélhetőleg ezt még kompenzálja az erőm.

[Tessak]

Hónapok teltek el- nemcsak az ébredésem, hanem azóta a nap óta is, amikor egyszerre több érdekes lélekkel is találkoztam. A Holdistennel, aki egyszerű halandóként akarja élni életét és apámmal, akit azelőtt sosem láttam, akiről anyám sosem ejtett szót és a falka is tabuként hallgatott. Egyetlen pillantás megmagyarázta. Szavak nélkül is éreztem és tudtam, kivel állok szemben és nem tehettem mást, rá kellett támadnom, meg kellett próbálnom legyűrni, mint életem egyik fantomját. Gyenge voltam és nem nőttem fel eléggé a feladathoz, dolgozott bennem az elkeseredettség, mert nem tudtam utat választani, amit járhatnék és ez egy utolsó, kétségbeesett rugaszkodásnak tűnt, ami eldönthette, élet vagy halál lesz-e sorsom? Ott és akkor pusztulnom kellett volna, soványan és kételyekkel telve, de nem így történt. Életben hagyott és vallatott, nem akart egyszerűen, gyorsan végezni velem, ki akart ismerni, érteni és próbára tenni; ítélni akart, nem gyilkolni. Látott bennem valamit, amit a zűrzavaron keresztül én nem vehettem észre, valamit, amit másokban hiába keresett. Csiszolatlan voltam, de ez nem változtatott a lényegemen. És pont ez kellett neki.
Ösvényt ajánlott- járatlan, vad, sötét sűrűségen keresztül vezető, kitaposatlan ösvényt. Mert amikor azt hisszük, nincs más választásunk, a valóságban mindig eggyel több lehetőség kínálkozik, csak nem tudunk róla. Változtam. Ott van bennem a bestia, ahogy eddig is- opálos, zöldeskék fénnyel nevet a világra, ínyét felhúzva. De a borostyán, aminek színe meleg, mint délutáni nap fénye, már nem ugyanaz, hidegebb, keményebb, számítóbb, mintha vérével  szívtam volna magamba mindazt a tudást, amit birtokolt és az erőt, amit sugárzott. Kiharcoltam a helyem a falkában, magam mögé utasítva majdnem mindenkit- nem szolgáltam két urat, de a Sötét Úrnő nem hívott, tudta, többet nyer, ha hagyja, hogy teliholdas farkassá váljak, ha kapcsot jelenthetek Árnyjárók és Éjhozók közt. Sosem leszek makulátlan, ahogy a tiszta vérvonalúakat hívják, de még nem értem el képességeim határát, még nem rugaszkodtam elég messzire, még nem értek mindent, még megvannak a láncok horzsolta nyomok. És még megvan bennem az.
Sötétségből öntöttek, fémből és húsból kötöttek gúzsba, mégis fehér vagyok- mily' ironikus. Minden sejtem, minden idegem, minden gondolatom gondos ötvösmunka csupán, ahogy egymásba olvad az érc a vérrel, szörny az emberrel, ösztön az elmével, porcelán és selyem mögé rejtve. Mezítlen talpam nem csapott zajt, ahogy az erdő puha talaján mozogtam, hajlékonyan kerültem ki az akadályokat, fehér ruhámban, a zöld villanásokkal lidércként suhanva. Már nem csak a szagát éreztem, ösztöneim is megmutatták, hol a pont, ahonnan erejét éreztem lüktetni. A legszélső fák között álltam meg, míg ő a végtelennek tűnő, sík mezőket pásztázta, mancsaira fektetett fejjel. Ugyanolyan volt, mint amire emlékeztem, minden részletet elmémbe égett a képnek, ami most megelevenedett előttem. Némán álltam, eleresztve az emberi álcát- nem alakot, kisugárzást váltottam, engedve forrni a démoni vért, engedve, hogy felfedezzen és felismerjen, ha alakomra már nem emlékezne.

[Hoshi Neko]

Hova menjek innen? Vajon van valami célja annak, hogy itt vagyok, vagy csak annyi az egész, hogy a sakktáblán nem volt elég bábu? Farkam már csak lustán csapkod jobbra-balra, ezzel megtörve a mozdulatlanságot, és gondolkozó bestiává válva a külső szemlélők számára. Ámbár ilyet nem éreztem jelen pillanatban, de sose lehet tudni. Szárnyaim a fejem felé hajtogattam, mert nem akarózott odébb költözni, ahogy a nap szállt le, így kényelmesebb módját választottam. Eszembe jutott az első emberré változásom. Morcosan fújtattam egyet, és a másik oldalra fordítottam a fejem, hátha a gondolataim is más irányt vesznek így. De csak e körül forogtak, lévén magamtól csak úgy nem tudok még átváltozni, még mindig meg kell várni, akár egy zöldfülűnek, hogy kimerüljenek tartalékaim. És amíg itt ücsörgök, nemhogy merülnének, de valamilyen általam rejtélyes oknál fogva- töltődnek. Megfigyeltem, hogy nem olyan megerőltető már ezt az alakot fenntartani. Csupán a változásokkal van még némi szépséghiba, de hát idővel majd azt is összehozom, nem? Ásításra nyitottam a szám, és így minden fogam alapos közszemlére tettem, de hát itt a halott se látja, hiszen itt senki se...
Ahogy pofám összezárul, tekintetem az erdő felé siklik, bár fejem nem mozdítom meg. Érzem a szagát, és érzem az erejét, minden kétséget kizáróan csak ő lehet az. Érzem azt a vadságot még mindig felőle, azt a nyers erőt, ami csak rá jellemző, mert hiába már két emberöltőnyit éltem lassan, még hozzá hasonlóval nem találkoztam. Felvillant bennem a válasz egy régebbi kérdésemre, de úgy tűnt, a vérem nélkül most már nagyon jól megvan. Talán szívósabb lett, persze ki lenne ő, ha nem fejlődne, még akkor is, ha évekig aludt? Valami büszkeség villan át rajtam, de ahogy jön, el is tűnik. Ugyan mennyi közöm van én nekem hozzá, meg a fejlődéséhez? Ebben az életben legalábbis még a semminél is kevesebb. Fejem felemelem hát, jelezve neki, hogy észrevettem ám, mégis kicsit lustás ez a mozdulat, habár avatatlannak akár önteltnek is tűnhet. Szárnyaim lehajtom, és így várok pár pillanatot.
~Lám, nincsenek véletlenek, eh?~
Egyértelműen felé fordítom a fejem, azt hiszem még a vaksötétben is látnám, sőt, bekötött szemmel is kiszúrnám egy nagy tömegben. Lehetetlen őt elfelejteni, túl... egyedi és a maga nemében- számomra- tökéletes is. Várakozón pillantok rá, vajon csak nézelődni jött, vagy van valami mondanivalója is? Esetleg először megöl, és utána fog dühöngeni, vagy nem úszom meg a fordított lehetőséget? Nincs kedvem most harcolni. Nem mert félek tőle, csak egyszerűen nem látom értelmét. Lehet, hogy a hosszú élet mégis megtanít valamire?

[Tessak]

Hányszor próbáltam megölni? Nem egy és nem két kísérletet tettem rá- gyermek volt még, mikor éjjelente megálltam felette és agyaraim nyakát cirógatták, a koponyája dióként roppant volna a fogaim között ripityára, de tudta a nevem és elvette a szabadságom. És nem csak azt. Ahogy apám mondja, a szerelemben nincs racionalitás, a szerelem számító, de képletei kiismerhetetlenek és eredménye beláthatatlan. Választ, anélkül, hogy megkérdezné, akarunk-e szeretni vagy helyesnek tartjuk-e a döntését. Sosem láttam különösebben szépnek- apró volt, fehér, egészen vékony és túlságosan engedelmes szolgálója a Sorsnak, mellyel dacoltam és dacolok máig, fehér farkas a fekete macskával. Gyűlöltem, mert készségesen simult a lábához, mert nem gondolkodott, nem lázadt, nem tett semmit. csak alázatosan teljesítette feladatát és a nagy játéktáblán kis figurákat mozgatott. Én ébresztettem fel, én engedtem szabadjára a belső démonát, megmutattam neki a kínt és elméje megrészegült a kiontott vértől. Nem tudom, hol volt az a törés, az az apró repedés, ami kiforgatta magából, ami miatt bebörtönzött, távol a háborútól, a harcok állandó zajától, a vérontástól, hogy miért feledkezett meg rólam. De nem kezelhet tulajdonaként és nem felejthet el csak úgy, ezeknek egyikét se bírta el önérzetem és büszkeségem. Félvér voltam, mint apám minden fia, de a legidősebb és legerősebb, méltó a vérhez, mit hordoztam.
Félálomban volt. A démoni külső már idomult lényéhez, mint a ruha, amit már hordtunk és követi testünk vonalait, azonban a kisugárzása sokkal inkább a legelső találkozásunkra hasonlít, mint az utolsóra. Visszaesett, az újjászületéssel lábhoz rendelték és ő megnyalta a kezet, ami életben hagyta; az egyetlen változás a vérszag, ami kíséri. Aki gyilkolt, többé nem tudja lemosni magáról, bár nem mindenki érzi meg, kik a makulátlan lelkek és kik azok, akiket semmiféle pokol nem tisztít meg többé. Mi veszett lelkek voltunk, ő, aki nem szabadulhat a körforgásból, míg "mestere" meg nem unja, hogy eldobja, mint egy elvásott játékot; s én, akit megpróbált halálba hajszolni, mert egészen megtörni sosem tudott. Fel fogom ébreszteni a bábját és elszaggatni a szálakat, amelyeken rángatja.*
-A Sors kutyája véletlent emleget?-*gúnyos mosolyra húztam a szám. A külseje nem takarta el azt, hogyan vedlett vissza házikedvenccé, hogy hálával nyalja ki a tányért, ha koncot vetnek elé, ahelyett, hogy maga választaná a vadat, amit űz. A sötét szemek fikarcnyit sem mutattak most abból a mélységből, csak tompán, üresen néztek rám, ami valahol dühített.*
- Az ölebek buta talpnyalók, és azok is maradnak, hiába csatolnak nyakukba szöges bőrt.Semmi hatalmas és félelmetes nincs benned, az ostobaságodon kívül. Megnyugtató, hogy többet nem kell foglalkoznom veled, mert egy gyíkot se tudnál elkapni.-*Sarkon fordultam, visszasétálva az erdőbe. Ha szavaim elég pontosan találtak, ha megtaláltam az apró rést, amin keresztül megszúrhatják a kimondottak, akkor a nyomomba fog eredni. Nem tudom pontosan, mit akarok, de az ösztöneire kell építenem, mindarra, amit elnyom és nem ismer, mindarra, ami bennem oly élesen látható és dolgozik.*