Városfal és Kapuk

[KáoszFöldje]

A várost roppant fal veszi körbe és két kapun lehet be illetve kilépni.

Nincs hely, ahol omlani látszódna a fal, évezredes munka ugyan, de roppan kitartó. Hiába is ostromolják erővel és mágiával, ledönthetetlen.

Kapui hatalmasok és bár fából vannak, van elég vaspánt rajta, hogy az is kiállja a legmegpróbálóbb próbát is. Az első számú kapu délnyugat felé néz és ez szinte mindig nyitva áll a vándorok számára, ám sötétedés után nem csak pénzbe, de nem kevés időbe is telik, míg valaki bejut. Ez pusztán óvatosság a városiak részéről. De tűrni érdemesebb, mint háborogni.

Mivel a kapuk mellet őrtornyok vannak, nem csekély számú városőrrel és a falakon is mindig akad jó szemű íjász.

A második számú kapu meglepő módon díszesebb a főkapunéven emlegetettnél, ez az erdő felé néz és csak napnyugtáig van nyitva. Amint beköszönt a sötétség bezárják, akár álldogál előtte valaki akár nem! 

[Minsc]

Lemenőben a nap utolsó sugarai s csendben köszönnek el a világtól, hogy az éjszakának adhassák át helyét. Csodaszép, késő nyári estére mutatkozott az idő. Narancssárga égbolton már olykor előpislákolt egy-egy csillag, mintha nem lennének biztosak abban, előjöhetnek e már végre. Pásztoruk fénye lágyan csillant meg a rózsaszín felhők mögött olykor-olykor mutatva orcáját, ha épp elúszott onnan egy égbolti hajó. Nehéz, mégis nyugodalmas léptek törték meg olykor az erdő békés csendjét. De valóban oly békés volt, mint ahogy azt mutatta? Koránt sem. Néha felbukkant egy denevér, vagy egy bagoly távoli huhogása, mely jelezte, az éjszaka hamar beköszönt. Valójában ezt már a vándor is észrevehette, hisz az erdő árnyai egyre jobban fenyegetődztek neki.
Nem haladt sokáig, de már maga mögött hagyta rég a nap utolsó sugarait is, s mintha csak ő maga hozná a sötét éjszakát Shirata városára. A vastag út, melyet karavánok s utazók használnak, nem nyúlt már messzire a kaputól, sőt, egészen jól ki lehetett venni a tornyok magas tetejüket a fák mögül. Nehéz bakancsa alatt porzott az út, tudta, ha nyugodt helyen megtud pihenni, azonnal kifogja tisztítani lábbelijét. Csak remélhette, hogy eme hatalmas város csordultig van gonoszsággal, vagy netán rábukkan végre egy varázslónőre, kit védelmezhet. De mindez csak remény volt. Remény mely bár megvolt, noha nem kellet hogy valósra váljon. Bejárta már a szigetet, megannyi helyen volt s még több helyen hős ként fogadták őt. Évei során megannyi jót cselekedett, de ez számára mit sem számított, ha nem tudta befejezni a dajemma-t.
Halk motoszkálás, egy kis csipogó hang, s már egy aprócska orr szimatolt kis batyujának oldalán. Boo. Az imádni való kis tengeri malac, mely több nő szívét dobogtatta meg, mint Minsc valaha élete során, s valójában ebből igazán nem volt kevés. Hisz ki ne szeretne bele egy izmos, hős férfibe, kinek helyén szíve? Hatalmas termete megállt, mikor az erdő szétnyitotta karjait, s szeme elé tárult a pompás, hatalmas város. Szemeivel mohón falta az összes tornyot, háztetőt s a kopott várfalakat.
- Készülj gonosz, Minsc és Boo megtalál itt is, bármilyen kis zugban lapulsz!
Zendült erőteljes hangja, mely valóban termetéhez illően kemény volt és férfias. Elindultak egyenesen a kapu felé, melynek pompájából kivehette, ez lesz a főkapu. Mivel már kezdett valóban sötét lenni, észrevette, ha nem szaporázza meg lépteit, kicsukják, s akkor talán be se fogják őt ezen az éjszakán engedni. Már pedig neki semmi kedve nem volt kint éjszakázni a vadonban. Volt már rá elég alakalom. Most csak egy jó fürdőre, meleg vacsorára s puha ágyra vágyott, na és természetesen alig bírta ki, hogy ne rúgja fenékbe a gonosz erőket. Lépteit megszaporázta, melynek köszönhetően nagyobb zajt is csapott, ahogy nehéz páncélzata súrolta magát. Nyomban felfigyeltek rá az őrök, noha talán gyanakvón is, de alaposan szemügyre vették az idegent. Minsc nem vándornak néz ki, inkább lovagnak vagy nehéz páncélzatú katonának mondható. Oda is ért a város kapujához, mely már ugyancsak résnyire, de még mindig nyitva volt. Kezét intésre emelte, hogy köszöntse a város védelmezőit.
- Kellemes estét jó Uraim! Remélem ez a város tartogat némi gonosztevőt olyanok számára, mint jómagam, hisz kis barátommal alig várjuk, hogy fenékbe rugdoshassuk!
Köszönése barátságos volt és udvarias. Apró kis barátja kinyomta ismét pöttöm fejét, hogy beleszagolhasson az idegen levegőbe. Apró hangot adott ki, mivel jelezte, kezd éhes lenni, majd ismét eltűnt rejtekhelyében. Minsc viszont ismét csak remélni tudta, hogy számára kinyitják még a kaput, noha nem volt még teljesen bezárva, csak résnyire nyitva, de azon a résen ő maga nem tudott volna átférkőzni. Egy hatalmas kaput meg nem olyan egyszerű ki-be nyitogatni, ahogy akinek kedve szottyan.

[Ren]

Minsc

Szinte már alszom a fal mentén lecsúszva, a lépcsőre telepedve. Ez a nap is igen hosszú volt és fárasztó, a nehéz köpenyt már le is vetettem és magam alá hajtottam, hogy kényelmesebb legyen, amúgy sem hidegek az éjszakák. Így az alkonyat sem, amit szándékomban állt megnézni. De sikerült olyan kényelmesen elhelyezkednem, hogy tapodtad sem akaródzik mozdulni, meg aztán, alkonyat lesz holnap és az után is. Léptek neszét hallom közeledni, de nem nyitom fel a szemem és ez nagy hiba volt, szinte érzem, ahogy a bakancsos lábak megállnak, majd az egyik lendül. Lándzsám megbillen és ezzel én is kis híján orra bukok, de inkább rámarkolok a nyélre és sebtiben kihúzva magam felállok. Csak egy pillantást vetek felettesem morcos, semmi jót nem ígérő arcára, aztán inkább a szürke köveket állok neki bűvölni a tekintetemmel. Mintha így elkerülhetném, a jogos szidalmazást.

- Istenekre! Tudtam én, hogy inkább a palotában lenne a helyed. A falra nem küldhetlek, csak egy kürttel. Árgh!

Felsandítok, láttam én ezt az arcot már az elmúlt hetekben elégszer és nem csak akkor, amikor jogos volt felháborodása. Aleéles kapitány még mindig inkább írnoknak tudna elképzelni, mint városőrnek. Hah, de ha itt nem szerzek érdemeket, esélyem sem lesz később a Rózsák kötelékébe lépni. Ha meg még kudarcot is vallok, arra is keresztet vethetek, hogy a ruháikat mossam. Elfintorodom, de észbe kapva hamar rendezem a vonásaimat. Bánatomra a kapitány még mindig úgy fest, mint aki nagyon rágódik és ekkor feltűnik egy társam.

- Kapitányúr! Maga is jól tudja, hogy csak hajnalban tért vissza és az a nyafka Giflen küldte ide, mert a ko…
- Katona! Most fejezze be! Ne …
- Kapitány! Kapitány! .. Van valaki a kapunál, de hatalmas … Szóval ..

Örültem a kéretlen segítségnek, az emlékeknek viszont kevésbé. Azaz átkozott tollas kutya, pedig csak két tollát húztam ki, de megmentettem egy medve elöl és mi érte a jutalom, strázsálás. Elhúzom a számat az emlékek keserű ízére, de ahogy befut egy másik kapuőr rögtön mosolyra húzódnak ajkaim. Hatalmas? Mintha nem lenne néhány igen megtermett ember a városban, a kapuszárnyak felé lestem és még nem voltak zárva. Rögvest a napóra felé pillantottam, még nem is kell zárva lenniük, egy bökésre, a mellkasom közepén fordultam ismét a kapitány felé.

- Nos, Clown és Edaward urak! Eme utolsó utazó az önök gondja és ha egy hibát is vétenek, komoly szankciókra számíthatnak. És, ha az Urat beengedték, Edaward maga felmegy a toronyba, Clown maga pedig kimenőt kap, de reggel még jelentkezik nálam.

Johs elhúzta a száját, de mielőtt akár egyetlen szóval is ellenkezhetett volna, oldalba böktem, majd határozottan bólintottam, jeléül annak, hogy tudomásul vettem a parancsot. Most már csak egy nagy bökkenő volt, Josh ismerte és kezelni is tudta a kapunyitó szerkezetet, engem valamiért nem szeretett. Viszont mivel némát játszom, mert akárhoyg is mélyítettem el a hangom, mindig rájöttek, hogy lány vagyok. Így viszont beszélni is csak ő tudna az utazóval, két dolgot viszont egyszerre nem tud csinálni. Ajaj.
Még is én vagyok az, aki a résen könnyedén kilép a .. tényleg szép szál férfi. Ha felém figyel köszöntés képen meghajtom fejemet, aztán egy pergament húzok elő az övemből, kicsit ügyetlenebbül, mint szerettem volna. Na igen, az övemen csüngő karddal sem barátkoztam még meg, lifeg itten jobbra-balra, ha kéne, ha nem. Idegesítő. Majd, most minden bénázás nélkül kitekerem és felé nyújtom, abban a reményben, hogy ismeri közös nyelvet és nem csak beszélni, de olvasni is tudja. Mivel a pergamenen áll e város uralkodójának neve és néhány elcsépelt szóban egy kis köszöntő és utána a dolog kellemetlen része, a belépti díj. Ami kereket hét arany. Megeresztek egy halvány mosolyt az idegen felé, majd kellő idő után a tenyerem mutatom felé és próbálok nem arra figyelni, hogy a mögöttem állók milyen képet vágnak. Mulatni szoktak.

- Ne egye meg a fiút! Ez a kötelessége meg hát szegény, néma.

[Minsc]

Szavainak hatására nem épp azt várta amit. Remélte hogy dicsőítve a jót zendülnek fel a katonák, vagy legalább egy közülük, de semmi köszönés nem érkezett ajkaikról. De azért kicsit megelégedett, mikor észrevette, hogy a kapuk ámbár lassan s nehezen, de mégis kinyílnak. Természetesen nem teljesen, de azért pont annyira, hogy néhány ember átférjen rajta, hisz feleslegesnek találta kinyitni az egészet, ha egyedül érkezett. Mégis, inkább apró időre hátravetette pillantását, hogy megbizonyosodjon arról, valóban egyedül érkezett. A nap már jócskán messze járt, ismeretlen tájakon ébresztette más emberek mindennapi életét. Lehet távoli csatákban meghozta a hősök reményét, de az is lehet hogy eme pillanatban valaki meghal. Nem akart ezzel foglalkozni. Egyáltalán nem szeretett azzal foglalkozni, hogy a hatalmas világban hol mindenhol van igazságtalanság, hisz ezzel csak saját magát bosszantja fel, hogy nem lehet ott mindenhol, ahol segíteni kell. Mikor visszafordult a város felé, már egyre gyakrabb ablakban gyúltak meg az esti gyertyák fénye. Megköszönte az isteneknek, hogy eddig segítették útján, s fohászkodott hozzájuk, hogy továbbra is mellette álljanak. Egy igencsak vékonynak mondható katonát pillantott meg maga... előtt. Bár inkább maga alatt, hisz a katona alig ért mellkasáig. Vékony volt s Minsc számára igen csak alacsony. Mintha egy fiatal nőt látna maga előtt katonai ruhában. A férfi arca szokatlanul lágy vonásokat viselt, és a járása sem volt tökéletesen férfias. Kicsit meglepődött, mikor köszönés helyett inkább egy pergament kapott, bár igaz, hogy le kellett enyhébben hajolnia, hogy lássa mi van rajta. Ahogy a katona mögül halhatta, igen csak jól szórakoztak a szerencsétlenen. Szemei végigfutották az írást, de nem tartozott azok közé, akik írni és olvasni oly könnyedén tudnak, ezért a betűk hirtelen teljesen egybefolytak számára.
- Ugyan uraim! Ne nevessenek e derék katonán! Bár igaz az illem magukból hiányzik, hisz nem szabad más kárán nevetni. Nem a beszélt szó a fontos, hanem hogy mi van a szívében!
Mondta erőteljes, mégis nyugodt s barátságos hangjával, majd hatalmas lapát kezével vállon veregette elismerően a szerencsétlen néma katonát. Elvette tőle a pergament, s ha időben a katona nem engedi el, lehet őt is felemeli a földről. Vizsgálta erőteljesen az írást, bár igaz, olvasni nem igen tud, de azért megbirkózik ezzel a feladattal is. A belépődíj egyáltalán nem tetszik neki, hisz mindenki szabad világban él, kelhet járhat kedvében, még a koldusok is.
- Néz Boo barátom, ebbe a városba fizetni kell a jónak, hogy kiűzze a gonoszt! De egye-fene, mindenkinek élni kell valamiből.
Mondja, miközben kedves kis barátja kidugja ismét apró orrocskáját s szimatolni kezd. Ki tudja mit érezhetett meg, talán friss szénát, vagy füvet, de lehet távol magvak illata csapta meg orrát, mer igencsak elkezdett csipogni, jelezve, ő már bizony nagyon éhes. Kis mancsaival felkapaszkodott a batyu nyílásán, majd kimászott, s fürgén akár a gyík, felfutott Minsc vállára. Apró fekete szemeivel kémlelte a világot maga körül, olykor levegőbe szagolt. Kinek nincs jó szeme, vagy nincs elég közel, szinte észre sem veszi a pöttöm állatkát. Azaz... valójában tengeri malachoz elég nagy példány, de a hatalmas harcos vállán aprócskának tűnik. Minsc belenyúlt zsebébe, mely azonnal megcsörgött, jelezve, nem hiányzik a pénz. Egy marékkal vett elő, s számolni kezdte. Arcára egy vigyor ült, egy sunyi vigyor. Lehajolt a néma katonához, majd nyújtó tenyerébe helyezte a csilingelő aranypénzt.
- 11 arany. A maradék 4-et tartsa meg, s vegyen magának valamit.
Mondta neki oly halkan, hogy csak ők ketten halhassák. Közben átadta neki a tekercset is. Arcán látszott, nem éri meg vele vitatkozni, ami a pénzt illeti, na de persze... kinek lenne ehhez bátorsága? Felegyenesedett, s várta hogy beengedjék. Közben lágyan megfontolta, lehet elmegy a királynő után, hátha tudna hasznára lenni. Igaz, jobban szeret az egyszerű népen segíteni, de olykor kíváncsi természete egészen az uralkodó színe elé hajtja.

[Ren]

Jól esik a megtermett idegen tisztán látása, aminek hangot adva némileg meg is regulázza a mögöttem strázsálókat. Ez úttal is a káromra akartak szórakozni, de most nem akadtak partnerre ebben a férfiban. Valahogy ritka madárnak tűnik, akárcsak a fehér holló, erről rögvest meg is győz a következőleg elhangzó szavaival. Persze magában már az is fura, hogy látszólag magában beszél, mert semmiféle társra utaló jelet nem vettem észre, bár ha jobban belegondolok, egyesek a vándorbotjukhoz, mások a kardjukhoz, avagy egyéb fegyvereikhez beszélnek nagy odaadással. De.. Valami apró mozgó dolog tűnik fel, fókuszálok és lám nem valami, hanem valaki, egy nem is olyan kicsi szőrös házi kedvenc. El is feledem tiltakozásom jelét adni, hogy nem csak a gonosz üldözőinek kell megfizetnie a kapudíjat, hanem mindenkinek. Noha mindenki tisztában van azzal, hogy a város lakói és a terményszállítók ingyen léphetnek be, meg persze a nemes délvidéki uraságok elöljárói. Akiknek pedig nem telik rá, úgy is bejutnak másként. Hah. Első heteim emlékei még most is visszaköszönnek, de nem fogok elmerülni bennük, hogy bárgyú mosollyal várhassam ki, míg az utazó megfizeti a vámot és ezzel beléphet a városban.
Megemelkedik a kezemben a pergamen és kis híján lábujjhegyre is kell állnom, ahogy ő is és én is kapaszkodunk egy azon tekercsbe. Hirtelen nem tudom mire vélni, aztán inkább elengedem, mielőtt meglóbál azzal együtt, vagy a papír meg nem adja magát. Első gondolatként rögvest arra gondolok, hogy biztosan rövidlátó, kicsit meg is esik rajta a szívem. Nem lehet könnyű így birokra kelni másokkal, noha kinézete alapján nem hiszem, hogy sokan vállalják a kockázatot és belé kötnek. Úgy vélem, inkább tisztes távolságot tartanak tőle. Még is! Ahogy okumlálja a papírra vetett írást, egyre inkább az a gyanúm, hogy nem túl apróra zsugorodtak azok a betűk, hanem fickándoznak, hatalmas kérdőjeleket hagyva. Azaz, nem tud, vagy nem teljességgel tud olvasni. Nyílik a szám, de gyorsan becsukom. A némaság még mindig nem tartozik azon állapotok közé, amik az egyik percről a másikra megváltoznak. Segíteni szeretnék, de belenyugszom a helyzetbe és mivel ő is tiszteletet mutatott felém, én is azt teszem. Várakozom, nem keresem fel minden kóbor percben az arcát, hogy elkapjam pillantását, sürgetőleg. Inkább a kis tarka szőrcsomót figyelem. Egyszerűen annyira aranyos, bár én Asphotest is teljes mértékig ennivalónak találom, a normális úri hölgyek szerint baj van velem. Erre csak vállat tudtam vonni és vonok most is, mint egy pontként a gondolat végére.
Visszakerül hozzám a tekercs és már tűzöm is vissza az övembe, hát, aki leleményes az egyszerűen az. Ha nem lenne ez a parányi segítség, akkor joggal nevethetne rajtam mindenki, akinek csak megpróbálom pantomim módra elmondani mindazt, amit felvéstem a papirosra. Mire újra felpillantok az igazság bajnokára, szavaiból valami hasonlónak képzelem, már elő is halászta az érméket, amik csendülnek a markomban. Ha nem mondja, hogy több akkor is észre veszem, ahogy a felett is képtelen vagyok elsiklani, hogy ha visszautasítom, akkor annak valami nem jó lesz a vége. Így füttyentek egye, félig a kapu felé fordulva, mire az egy hangos roppanás után nyílni kezd. Visszanézek utazómra és ez úttal némileg mélyebben lehajtom a fejem és félre állva, a most már nyitott kapuszárnyak felé mutatok. Kívánnék én neki kellemes időtöltést és végül is egy mosollyal meg is teszem ezt, határozottan intve, búcsú képen.
Ezzel vége is az én feladatomnak, az őrhely felé veszem utam, miután utána én is újra a falak mögé lépek. Hiszen le kell adnom azt a hét aranyat, a maradékon pedig zsebembe süllyesztettem. Joshnak köszönhetően az egész műveletet csak néhány percig tartott, siettem, de siettem biz a. Nem akartam én azt a kismellékest csak úgy hála nélkül hagyni és ez egyszer szerencsémre legyen mondva, nem volt olyan nehéz beérni a megtermett utazót. Néhány sietős lépéssel mellé értem és határozottan, de felkészülve akár egy maflásra is érintettem meg a karját, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Ha sikerült, akkor jön a „mutogassuk el, hogy mit is szeretnék”. Rá mutatok, majd magamra és egy képzeletbeli korsót fogva ki is iszom azt, ezzel mondva el, hogy szeretném meghívni egy korsó valamire. Előre mutatok, összedörzsölve ujjaim, jelezve hogy arra drága fogadók vannak, aztán a jobbra kanyarodó utcácskára, előhalászva az egyik arany érmét, eltakarva annak felét. Igen, a banyák kis vigadója megfizethető, noha nem a legjobb arcú társaság fordul meg ott, de az egyenruhám ékes darabja a köpeny az őrhelyen pihen a lépcsőn. Mellesleg meg, ismernek.

[N Fat Neut]

[Valamikor - Zaken]

Egy különös érzés, vonz fel a falra, valami, ami ismerős és utált is talán nem is kissé. A mágus az, aki erre a világra hívott, megérezni rajta lelkének lenyomatát, a megidézett lények képesek erre, mint a kopók szagot fogni és felkutatni a mágust, aki élt hatalmukkal. Ugyan ismeretlen még ez az állapot, ezért nem lehet biztos benne, hogy meg is szabadul attól. Azonban felérve nem az ismert személy ácsorog ott, kezeit tördelve, hanem egy fiatal lány, de van hasonlóság közte és a mágus között, talán leánya annak, vagy testvérhúga. A lényeg viszont nem ez, tekintetet a távolba mered és csak mikor egészen közel ér hozzá az elátkozott ember, vagy ha hozzászól csak veszi észre.

- Te vagy Aden Von Zaken, a Kardmester? – Kérdezi összerezzenve, de hangjában még sem bujkál félelem. Lágy, talán megnyugtató is, de az a parányi hűvösség, ami megüli dallamát, kiszámíthatatlanná teszi. Igen, ezt súgják az ösztönök is, nem árt vele vigyázni. Hiszen bőre fakó, s hideg, lelkének tükrei üresek, pedig mikor még élő volt milyen tisztán ragyogtak azok az őzbarna szemek. Kétségtelen, Zaken egy túlvilági lénnyel áll szemben, akit nem másnak, mint futárnak használnak.

- Avarat küldött. – Fűzi hozzá, ha megkapta előző kérdésére a választ. – Egy feladattal bíz meg téged, meg kell találnod egy férfit, Tamreaból indult útnak, tegnap hajnalban. Fontos, hogy élve elhozd őt a kikötőnegyedbe. – Talárjának bú ujjából egy tekercset vett elő és Zaken felé nyújtotta, nem hagyományos módon szalaggal volt átfűzve, hanem egy arany lánnyal, min egy vérvörös kristály is helyet kapott. – A nevel Elurys, a nyaklánc az otthonom, ha magaddal viszel segítek. Ez egy térkép. – Ezzel teste áttetszővé vált és egyre kisebbé, ahogy a medál kezdte elnyelni alakját, de még is megtorpant. – Ó, úgy tudjuk bérgyilkosokat küldtek utána. Jobb lenne sietni.

[Aden Von Zaken]

*Érzékei hanyatlani látszanak. A fal tetején van mégse tudja mit keres vagy kit. Érzékei semmi ellenkezést nem tűrve vonzák a fal tetején keresztűl. A félhomályban egy női alak rajzolódik ki szeme előtt. Hűvös fuvallat járja át Zaken testét s hátán még a szőr is felállt. Közelebb kerülve már érezte Avarat szagát. Csak úgy áradt a lány testéből. Hamarosan kardok jelentek meg mögötte pontosabban öt darab. Játszadoztak a félhomályban mint a gyermekek kiket apjuk elengedett. Közelebb lépett a lányhoz nem mondva semmit míg egy kérdést nem hallott.
-Ahogy látod én volnék az-Majd kezét tette mellkasa elé kicsit előre dőlt majd ismét felemelkedett.- Zaken. Hagyd el a formalitást.
*Jelezve ezzel hogy nem kívánja teljes nevének ejtését hisz úgy is fölöslegesnek tartotta azt. Még egy ilyen név nem sűrűn fordúl elő e világban. Majd végighallgatta a lányt.
-Értem szóval feladat...
*Majd vette el a tekercset a lánytól s rakta belső zsebébe. Majd nézte ahogy a lány köddé válik s még mielőtt eltűnne elejt egy apró mondatocskát.
-Ohh így más a helyzet... Bérgyilkosok az izgalom teteje mik lehetnek ezek ahhoz képest amit én éltem át. Nos ideje indulni lehet hogy tényleg időben kéne odaérnem.
*Majd fogta magát s kicsit szapora léptekkel de mégsem futva indult az útnak amit számára vetett a sors.


/Várom a reagod s majd oda írok ahova te írtál xP)

[N Fat Neut]

Elurys elbújt a medálban és a tekercsel együtt került hát Zaken kabátzsebébe, még nem tudja a vándor , hogy kit vette a nyakába, de kis rátermettséggel egy igazán kellemes és segítőkész társat faraghat, az amúgy igen szertelen leányzóból, aki így halála után is igen vígan bolygatja az élőket. Arról nem is beszélve, hogy előszeretettel kotyog bele mások dolgába, ezt Zaken is hamar megtapasztalhatja.

Ahogy lefelé tart az előbb megmászott lépcsősoron, mert leugrania még neki is veszélyes lenne ilyen magasságból, kardokat kapott ugyan, de törhetetlen csontokat nem és ott vannak ugye a városőrök is, akiket néhány igen oktalan társuk miatt, lenéznek, könnyű ellenfélnek gondolnak. De ez a mai alkalom, így kora hajnal tájékon nem osztotta a szerencse lapjait az útra kelőnek, elébe dárdát szegeznek és harsány hangon kiállt fel az elé álló őrök egyike.
- Mi dolgod volt neked a várfalon, idegen?! – Kérdezi, hangjában nincs udvariatlanság, hiszen dolgát végzi és valljuk be, kinek ne lenne gyanús egy a városfalón mászkáló egyén, akit ráadásul egyik őr sem ismer, mert bizony az éjjeli őrség tagjai rátermett fickók és hírhedtek az arcmemóriájukról. Zaken pedig, egyben szerencséjére és szerencsétlenségére, egyáltalán nem ismerős számukra. Szerencse, hiszen, ha a kőrözési plakátok valamelyikéről köszönne vissza ábrázata, lehet egyenesen egy nyilat kapott volna a hátába, mert nem is egy veszőnek a hegye mered rá. Szerencsétlenség pedig azért, mert most magyarázkodnia kell.

- Hé te, Zaken! – Hallatszik a kristályban csendülő, csilingelő hang, egy kis lenézéssel fűszerezve. – Elő ne rántsd a kardjaidat, más is figyel a halandókon kívül. A sző is feláll a hátamon a tekintetétől, légy engedelmes és válaszolj szépen nekik. Okos gyerekek ezek, el fognak engedni. – Kotyog máris bele a szellemlány Zaken dolgába. De lássuk csak, három őr állja útját, akik minden rezzenését figyelik és további katona áll lesben, kihasználva az árnyékok nyújtotta lehetőséget, hogy rejtve maradjanak.

- Kérlek, add meg neved és céljaid? – Szólítja fel ismét a katona Zakent, elszántan és eltántoríthatatlanul. Persze talán nem lenne olyan nehéz átverekedni rajtuk, de vajon milyen lény lehet az, akiről Elurys beszélt. Ha más nem is, az mindenképet szöget kell, hogy üssön, még a szellemlány is megrettent attól a „valamitől”.

[Aden Von Zaken]

*Megtorpan a lándzsák láttán félelem nélküli arccal. Végigvezeti a szemét az őrökön. Kardjai nem mozdúlnak hisz amúgy sem szereti az értelmetlen vérontást s nem szeret bonyodalmakba keveredni. Ha muszáj lenne már az őrök rég holtan feküdnének de mivel se arcátlanság se gorombaság nem volt bennük nem tett semmit.
 Lassan egyik kezét a sapkájára helyezte majd megemelte. Közben másik keze mellkasa alatt foglalt helyet. Ekkor hallotta meg a kis kotnyeles hangjait. Mintha figyelembe se vette volna egyszerűen folytatta azt amibe belekezdett.
-Szép este ez a sétához.
*Majd emelkedett fel s kalapja helyére került.
-Természetesen a nevem... Aden Von Zaken. Céljaim nincsenek csak egy rövidke séta volt az amit a falon tettem.
*Majd egy bizalmatlan mosoly ült ki szájára s kételkedett abban hogy ezt bárki is bevenné. Hisz tény ami tény a falon mászkálók nagyjából csak kémek lehetnek akik éppen felmérik a terepet. Igaz ami igaz nem egy egyszerű ruhát visel. S nem is gondolkodva tovább várta az őrök reakcióját.

[N Fat Neut]

Összesúgtak az őrök, szavukat érteni nem lehetett, de a hangsúlyukból nagyon arra lehetett következtetni, hogy bármennyire is udvarias velük szemben az éjszakai sétáján járó férfi, nem hisznek neki. A város kollektív emlékezet szilárd és nem felejt, nem fakult meg az emlékezetük számára a száz évvel ezelőtti tűzvész, a fehér kámzsás gyilkos és a nem is oly régen szított újabb vész, egy újabb tűz. S mindet éjszaka, ártatlannak tűnő emberek, démonok s ki tudja még milyen szerzetek követtek el.

- Sajnálom uram, a falra éjjel csak az őrség tagjai léphetnek. – hangja szabadkozó volt, de attól még elég elszántnak és határozottnak tűnt. – Kérem adja át a fegyvereit, ha vannak és kövessen minket. Reggel a bíboros eldönti mi legyen a sorsa. – Ezzel egy másik katona lépett elő, kellő fedezetet kapva a háta mögött, hogy elvegye Zakentől a fegyvereit és bizony, hogy kezeire vékony kötelet kössön, de hatásos módon. Ha ellenkezést mutat, bizony nem retek az íjászok egy némelyike előrébb lépni és elengedni vesszőjét, hogy az figyelmeztetően pattanjon vissza, szikrát hányva, a vaskos kőről.
Viszont, ha belenyugszik helyzetébe, akkor alig hogy leérnek a lépcsősorról váratlan segítsége támad, egy sötét köpenybe burkolódzó alak ront neki az őröknek, fegyver helyet sötétlő csápokat meresztve feléjük. A köteleit pedig nem más vágja el, mint az őr, aki beszélt és még kardjai közül egyet is ad Zakennek.

Viszont ez ad alkalmat, hogy megszökjön, a szegénynegyeden át tudja a legkönnyebben elhagyni a várost, hiszen a kapuk ilyentájt zárva vannak és kinyitni egyik sem életbiztosítás. Ám, ha marad és segít a katonáknak, akkor fel kell készülnie élete egyik legérdekesebb küzdelmére, hiszen e világ démonai ismeretlenek számára, mert abban nem lehet biztos, hogy „barát” küldte ez a lényt segítségére.

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak állt s várt az őrök válaszára érezte hogy ennek a végén nem lesz semmi jó dolog. Hiába ontana vért csak ismét felkerűlne a plakátokra s amúgy sem kedveli a vért. Nincs oly nagy szüksége rá. S mivel itt nem ismerik teljesen alapot ad a gyanúra. S tudja Avarat ha muszáj kiszabadítja. Majd az őr megszólal.
-A fegyvereim? Majd kardok tűnnek fel mögötte. S ismét el. Nehéz ezt magatoknál tartani de veletek megyek...
*Kezeire a kötél került. Kicsit viccesnek vélte hogy meg lett kötözve annak ellenére is hogy akármelyik pillanatban kiszabadúlhatna.
A lépcsőn lefele már teljes őri kíséretben részesült. S úgy érezte magát mint egy király s ez egy kisebb mosolyt csalt alcára.
~Mintha csak egy király lennék.
*De több ideje nem volt ezen gondolkozni. Valaki a sötétből előtűnt. Nekirontott az őröknek s harc volt kialakulóban. Zaken állt s nézte az idegent ki segítségére sietett bár szüksége nem volt rá hisz nem fogták el csak egyezséget kötött az őrökkel hogy nem öli meg őket s cserébe tiszta marad lelkiismerete. A beszédesebb őr elvágta a kötelet kezén mire csak furcsa arckifejezést vágott.
Az idegen már harcban állt az őrökkel s most két választás volt szeme elött. Menekűljön el s hagyja ott az őrököt a biztos halálban vagy mentse meg őket s legyen neki is hősi halála vagy akár hősi neve. Nehéz volt a választás hiszen névtelen akart maradni de hagyni hogy meghalljanak azok akik csak a munkájukat végzik s védik a gyengéket. Hát azt már nem.
-Na jó...
*Majd Zaken emelte kezeit s kardok jelentek meg háta mögött mik körülötte keringtek. Zaken elkezdett elindúlni az idegen felé. Az útjába téved őr ki levágta kezéről a kötelet csak annyit észlelhetett hogy valaki háta mögűl rántja meg majd egyensúlyából kibillen s seggére esik.
-Menj innen útban lennél csak...
*Majd a köppenyes elé ért. Arcát fedte s sötét is volt. A fáklya sem világított többet annál hogy éppen csak lásson. Az őrök épp harcban álltak az idegennel. Zaken csak intett egyet s a kardok markolatuknál fogva indúltak meg az őrök felé majd mértek rájuk épp erős lökést ahhoz hogy meghátrálásra kényszerűljenek. S már tiszta volt az út hogy megközelítse az idegent.
-Ki vagy te? Mi a célod? S mért támadtál ránk... Ha nem is voltam célpontjaid között...
*Majd a kardok agresszív pörgésbe kezdtek s már mind Zaken köré ment minden irányból védve azt. Zaken arca elborúlt. Szemöldökeit összeráncolta majd kaján vigyor jelent meg arcán. S várt mit válaszol az idegen.

[N Fat Neut]

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, az őrök nem látták a felsejlő kardokat, néhányan megvonták a vállaikat, hogy biztos a kalapjára gondolt, vagy kabátjának a gombjaira. S ez felettébb nagy szerencséje volt Zakennek. Ellenkező esetben most a lehető legeslegnagyobb bajban lenne, ahonnét még a megidézője sem lenne képes kimenekíteni, hiszen ez a város is gazdagon el van látva Hirabe kövekkel, méghozzá egyenesen Brand szigetéről származókkal, miknek ereje közismerten nagy és még az oly mély varázslatokat is elfolytja, mint az idézés.

Mikor a kámzsás támadásba lendül, nem is venni észre, ahogy egy katona kiválik a sorból és futásnak ered, sokan nézték már gyávának ezeket a füge alakokat, pedig nekik ez a feladatuk: Értesíteni a Rózsákat. Mivel az ő birtokukban vannak a kövek, elzárva, hogy a város hétköznapjait a kelleténél jobban ne bolygassák meg. A többiek azonban felveszik vele a harcot, nem kérdeznek céljai felől, szinte egy szót sem intéznek hozzá, csak csatakiáltás közepette vetik rá magukat. kardot, lándzsát előre szegezve. Nyilak viszont nem röppennek, túl veszélyes lenne. nem csak az ellent érni seb, hanem a társakat is, akiket ugyan véd a páncéling, de nem ezektől a nyilaktól.

A csápok viszont érdekesek, szikrát hánynak a pengékkel, de még sem csendül egyetlen egyszer sem fémesen. Egy sárga szempár parázslik fel a sötétség rejtekéből, ahogy ellenfelei lassan dőlnek ki és elé lép egy pöttöm emberke, mármint a szörnyeteghez képest alacsony. Mert az most kihúzza magát, elhúzódva, minél távolabb fényforrásoktól, alakítja formáját és letépi leplét. Igazából se ruha, se egyéb felszerelés nincs nála, csak testének fekete vonalai látszódnak és sárga szemei. Talán még a mosolyt is ki lehet venni az arcán, ami aztán eltűnik, egészen gondolkodóvá téve vonásait. Az ember azt mondaná, hogy szerencsétlen egy cseppet agyalágyúlt és túl nehezek voltak a számára feltett kérdések, még állát is megvakargatja, utána a búbját. Aztán hirtelen hajol le, elbömbölve magát, mire sokan megmozdultak otthonaikban, de a katonák, aki eszméletén maradt, már kiáltásukkal kértek mindenkit, hogy maradjon otthonában.

- Hogy merészelsz megszólítani, ember? – Aszott ajkai között kibukdácsoló szavak torzak voltak és a lehelete, valami förtelmes, az előzőhöz mérten is bűzösebb. A katonák meg is tántorodtak és egyszerűen elterültek, néhány íjász is leesett a mellvédről, akinek szerencséje volt, csak fegyverét ejtette le, a kosza madarak is mind lehullottak, a földön mászó bogarak is felfordultak. Zakent is éri ennek a hatása, de lám legyen valami jó az átkába, kardjainak tánca egyenlőre megvédi őt. – Nem érdemled, hogy megtudd ki öl meg. Tetszik a képességed! Vajon az ízed is jó?! – Felnevet, s találomra kiválaszt a földön fekvők közül egyet, s magához vonja, hogy egyetlen nyelettel elnyelje az embert. – A te húsod és véred értékesebbnek tűnik. – Száját nyalja, ahogy Zaken felé nyúl. A pengék visszaverhetik az „támadást”, de ahogy hozzáér bármelyik kardhoz, azon rozsda keletkezik. Azonban, minden lénynek meg van a sebezhető pontja, ahogy ennek is és össze kell rakni a kirakóst.

[Aden Von Zaken]

*Zaken csak egy gúnyos fintórt vet a támadóra. S sanda tekintet mered rá. Rondán nézett ki a támadó s ha ez nem lett volna elég méghozzá mérges gőzt is áárasztott magából.
-Nem tudom hogy e világba hogy szokás. De nálunk a fogak ápolása nem volt egy utolsó dolog.
*Gúnyolta ki a furcsa idegent. S bár nem is zavarta hogy nevét se tudta hisz a prédát nem kell ismerned ahhoz hogy elejtsed.
-Hát nevenincs neked tudnod kell... Rossz embert választottál ki ma...
*Majd nézte ahogy a szörnyeteg elnyeli az embert s kezei megindúlnak felé. S kardja már megindúlt a támadó felé. S a rozsda megkötött rajta. Zaken észlelte ezt a kis problémát de ez még javára is vállhat hisz éle nincs de szúrni pont ugyan úgy tud. A kard mely rozsdás lett egyszerűen csak eltűnt s kialakúlt egy újjabb a háta mögött.
-Sajnálom de ez gyenge trükk. A rozsda csak az élét tompítja de hiába ejted rá átkod ez mind az én akaratomtól függ... Hogy is nézzen ki a következő ami megteremtődik.
*Majd 5 kard hegyét előre szegezve repűlt a szörnyeteg felé. S már éhes, sóvárgó vágyak hatoltak ki belőlük s érezték ez jó mókának ígérkezik.
-Aden Von Zaken... Ki megölt... Jegyezd meg jól...
*Majd a kardot írdatlan sebességgel eredtek a szörnynek.

[N Fat Neut]

Felhörrent csupán, s a gúnyt néma iróniával honorálta, méghozzá azzal, hogy kinyitotta a száját és engedte, hogy a gyomrából feltörő gázok a külvilágba bukdácsoljanak. Hiszen böffent is, legalább hármat miután eltűnik az ember valahol, mert nem lesz nagyobb attól, hogy elnyelt egy egész ember. Elemésztette, avagy pontosabban, ilyen hamar megemésztette? Meg ám, méghozzá oly módon, hogy minden jó tulajdonságát magába szívta, a többit elintézte az csekély veszélyforrásnak véletlenül sem nevezhető dolog, ami belülről párolog belőle. Mert ez a láthatatlan anyag, most már lassan kezdi magát belemarni a kövekbe, a közeli zöldek is fonnyadna és a korábban elhullott dolgokon is látszik, valami emészti őket. Ez alól Zaken sem lesz kivétel, ha kardjai nem veszik körbe és fogják fel a légnemű, de attól egy picurkát nehezebb anyagot.

A kardok melyek felé indultak, nos, sorsuk változó. Csápjaival csapott, így néhányat eltérített útjából, akadt olyan, amit megragadott és puszta pálcikává mart, a maradék pedig egyenesen belé csapódott. Jajveszékelve lépett hátra, majd meggörnyedt, reszketett, ezt még az is látta volna, kinek szeme vak a sötétben. Térdre is rogyott, hörögve, haláltusáját vívta.

- Há, Zaken! Nekem nem tetszik ez a fickó. – Elurys viszonylag régen adta már jelenlétének jelet, most viszont még a nyakláncából is előmerészkedett, ama fura látványt nyújtva, hogy Zakennek bizony nőt még egy igen csinos feje, válla és egy keze. Persze a lányt csak az láthatta, akinek engedte, illetve, aki képes volt rá. – Túl könnyen ment.

A szörnyből váratlan tőrt elő a harsány nevetés, ami kis híján örült röhögéssé változott s testéből pernye módjára hulltak alá a rézbarna és fekete, elsorvadt fémlapok. Fél térdre ereszkedett a szerzet, mintha állát támasztaná meg kezével, félrebillentve kissé a fejének tekinthető amorf masszát.
- Au! .. Most rögtön berezelek! Komolyan azt hiszed, hol mi nyamvad kis fémdaraboktól megijedek? – Feláll és egyre közelebb és közelebb lép. – Letépem a fejed és a saját kardjaiddal szeletellek fel és utána megeszlek és enyém lesz ez az okos kis képesség. – Nevet, hasát fogva, de pillanatok alatt megkomolyodva, hiszen az emberen kívül van ott még egy szellem és köztudott, a szellemek nem jó az ízük, sőt olykor ártást is hozhatnak. Ezért következő mozdulatával Zaken mellkasa felé kap, hogy kitépje ruhájából a szellemet. Természetesen, a kardok ügyes felhasználásával ki lehet védeni, de akár menekülni sem hátrány, bár maximum egy kis idő nyerhető ez által. Mert, amíg a szellemet ki nem rángatja a rejtekhelyéről, addig azt a pontot fogja támadni, ha sikerrel jár, az általa elmondottakkal ellentétbe. Az egyik kart veszi majd célba, hogy letépje, vagy marja, tehát megérinteni messze nem bölcs dolog.

[Aden Von Zaken]

*Zaken szemeivel követi a gáz útját. S látja ez valamilyen gyomorsav lehet amit gőzzé alakít magában. Zaken gondolatai cikáztak s kardjai egyre gyorsabban pörögtek körülötte hogy megpróbálják kinntartani a gázt.  A karodok közűül hamar visszarepűltek hozzá hisz ki lettek védve. Majd egy célba ért. S belefúródott hasába. Nem hiába a hercegnő még sose hagyta cserben. Bár valami fúrcsa volt ebben. S valahogy érezte ez itt még a kezdet. S még a vég messze van. Ekkor a szellem lány is kibújt kalitkájából...
-Ne kotnyeleskedj én is érzem hogy még közel se voltam hozzá... De nem tudom mit tudnék csinálni nemismerem e lényt... S azt sem hogy mi a célja Avarat talán tudná de ki tudja hogy akar e egyáltalán vagy inkább jobb kérdés tudna e egyáltalán segíteni.
*Majd cikázó szemeit a lényre meresztette, ki éppen nagy hangon adta tanubizonyságát hogy nem a kardja hiába értek célt nem okoztak sérülést. Majd vigyorra húzódott a szája.
-Nagy a felvágás de kevés a cselekedet...
*Majd elhamarkodott volt e dolog hisz a szörny máris támadásba lendúlt pont oda irányította kezeit ahol a lány tartólya volt. Zaken csöppet se tétovázott kardjai a lény kezét átszúrva a föld felé tartottak s megpróbálták ha nem is odaszögelni de legalább megakadjájozni a támadást s esélyt adni Zakennek a távolabbkerüléshez. S Zaken nem is tétovázott sokat ahogy a kardok mozdúltak ő már ugrott is el a támadás elől.
-Nos kislány mi a terv mit tegyek ezellen a szörny ellen? Valami tanács?
*Majd tisztes távolból nézte a szörnyet aki várhatóan nem sokáig marad majd harcképtelen. Vagy akár csak egy percig is megtorpanva.
-Gyorsan kéne az a segítség....