Városfal és Kapuk

[N Fat Neut]

Elurys visszahúzza a fejét, ahogy a szörnyeteg támadásba lendül. Az istennek sem mutatná, de nagyon megrettent, szellem ugyan, de nem mostanában távozott az élők sorából és így nem csekély tapasztalatra tett már szert. Így tudatában van annak, hogy egyes démonok képesek lehetnek szétzúzni lelkének itt ragadt maradványait és ő már pedig nem ezért van itt, nem azért maradt az élők között, hogy csak úgy végezzenek vele. Az ékkő viszont nem ad akkora védelmet, amekkorára szüksége lenne egy ilyen szelleműző ellen, de talán ez ellen a démon ellen elégséges lesz.

Aki kap és mar minden után maga körül, de lépésée igen meglepődve kell tapasztalnia, hogy kard átszúrta „kezét” és két kő közé szorult a hegye, mintha csak így lett volna kitalálva. Ordít, de inkább a dühtől, mint a fájdalomtól. S lám nem csak ez sikerült, mert valami sötét anyag végigfolyik a kardon sercegve. Sebet ütött, méghozzá vérző sebet. Sokat segíthet, ha Zaken egy röpke pillanatot vett a körülményekre, vagy csak visszaemlékszik, hogyan húzódott el a szörnyeteg a fénytől, s most sérült kezére is bágyadt fény esik.
A kard azonban nem tart ki sokáig, most, hogy az ocsmány vér szinte teljesen megette pengéjét. Kirántja csápjából a maradékot és egy egészen kicsit hátrébb mozdul, lassan a fáklyák is kialszanak és ahogy fogy a fény, úgy indul meg Zaken felé. Újra vigyorogva, mert gyorsabban tűnnek el a fények, mint ahogy hátrál a leendő „vacsora”.

- Fuss! Fuss! És vissza se néz! – Jön az első kétségbeesett tanács, de azért újra elődugja a buksiját, sőt teljesen előmászik a rejtekhelyéről. A föld fölött nem sokkal lebegve követi Zaken mozdulatait. – Fél a fénytől. – Állapítja meg. – Viszont én már nem tudok fénylabdákat idézni, hiába halottnak ritkán jár mágia. – Vet egy bíztató mosolyt társára, majd komolyabb arccal nézi a közeledő monstrumot. S ekkor ugrik be neki még valami, keze lendül is egy utca felé. – Arra elfutott az egyik őr, rózsa volt a köpönyegére hímezve .. O és a Rózsáknak van fegyverük az ilyesmik ellen.

- Kevés a cselekedet mi? – Most már inkább hömpölyög a szörnyeteg, mint a hegyről lezúduló sár, ahogy megindul. Csápjait lövellve előre, hogy most végre elkapja az embert, akiből kimászott a szellemi lény, amik elől ha elugranak követik áldozatukat, de csak egy bizonyos távig. Azután magának a fokozatosan elvékonyodó testnek is követnie kell, tehát nem lehetetlen meglógni előlük, csak fürgén kell cselekedni és ehhez akár a jelenlévő tárgyakat is fel lehet használni. Mint a fáklyatartó oszlopok, kisebb, vagy vaskosabb törzsű fák, kint hagyott bódék, kordék.
A remény hangja pedig lódobogásként érkezik, de elég messzinek hat, még.

[Aden Von Zaken]

*Zaken nem tétovázik hisz tudja az életébe kerűlhet. Szemeit a csápokra veti majd a dühödt szörnyre ki csak idegesebb lett a ráeső fénytől. Zaken emeli kezét majd a kardok ismét mögötte lebegnek pont azok mik elöbb sorvadtak el s ismét csak a szörnyetegnek repűltek. Nem volt jobb ötlete hisz legjobb védekezés a támadás.
-Az ördög vigye el azt a fattyút hogy nem tudott még valamivel megátkozni...
*Majd a lányra figyel, ki kétségbeesésében futásra bíztatja ez sose jelentett jót hát most se fog. A fénytől fél ezzel nem mondott újat hisz ezt már maga is megtapasztalta. S most a bíztató mosoly sem segít ha csak a szörnyre nem hat aki szinte máris harcképes. Zaken kicsit kétségbe esve fogadja a tanácsot, szégyen a futás de túl kell élni valahogy a napot.
-Örülök hogy nekik van de nem lesz ebből galiba... Hisz én sem vagyok hétköznapi... S ezek szerint ellenem is van elég fegyverük ha már ezzel a döggel nem bírok...
*Majd a szörnyre koncentrálva gondolkozik el mi tévő legyen. Paták hangjai csendűlnek halkak még de közeledőben vannak. S érzi hogy lassú ez a közeledés s ha ő maga nem megy elébük akkor itt hal meg. Majd a szörny szólal s Zaken csak vigyorog.
-Hiába a cselekedet ha ezután is éhes maradsz barátom...
*Majd lábai futásnak eredtek az őr nyomában. Kardjai minden erejükkel azon voltak hogy a szörny csápjait megállítsák van melyik átfúrva azt próbálta odaszögezni valahova. Van melyik megpróbálta rávetni a megmaradt fákják fényét. Zaken mellett már csak karmazsin maradt ki védte volna őt ha esetleg még egy nem várt dolog is bekövetkezne.
-A franc essen bele... Hogy tud ilyen távolra elérni...
*A kardok ahogy pusztúltak úgy teremtődtek. S ismét csak dolgukat végezték. Zaken lassú pillantást vet az egyik fákjára minek tüze kialudt. S gyorsabb tempót váltott mit tudott maga mögé lökte hogy azzal is lassítsa a sszörnyet. Majd egy hordót pillantott meg miben erős alkoholt szoktak tartani...
-Gyerünk karmazsin eljött az időd...
*Zaken tovább rohant ahogy a lába bírta, hátra nem nézve hisz tudta ki üldözőjét keresi maga mögött általában szembe találkozik vele. A kard tette a dolgát s átfúródott a hordón. Beborította magát s a mellette lévő földet az átható alkohollal. S nem telt bele sok idő hogy lángra kapjon egy másik karddal való érintkezéskór. S gyújtotta meg a láthatóan tényleg erős alkohólt a hordóval együtt. Mi nagy durranással fröcsölte szét égő tartalmát.

[N Fat Neut]

- Pech! Neked is és nekem is. A köveknek elég nagy hatalma van. - Gondolkodott el Elurys. Noha, abban füllentett, hogy rá veszéllyel lenne, inkább csak a feladat alól akarja kihúzni magát, de tény, annyiban csak korlátozva lesz, hogy nem képes anyagi formát ölteni. Áttetsző marad minden értelemben. Mert most, úgy döntött segít a pusztításban, két lába eléri a földet és hipp-hopp már fut is Zaken mellett, kicsit megborítva ezt-azt, tovább lökve egy kicsit, amit a férfi már az útjára bocsájtott. De nem tudta mi lesz a hordó sorsa, amúgy is jó nagyot vágódott a földön, ahogy a szörnyeteg csápja elérte a bokáját.

- Khááááá! – Sikított és páni félelmében ösztönösen vált újra teljesen szellemivé, át is csúszott szellemteste a csápon, még is hagyott rajta nyomot. Égetett és mart, pedig ezekről azt hitte, hogy életében nem fogja újra érezni, de mint aki megvilágosodott ült az utca közepén és hitetlenkedve motyogta maga elé. – Ne már!

A démon egyetlen sikeres megmozdulása,a szellem elkapása volt, mert a kardok különös ügyességgel szegezték csápokat a földhöz és falhoz, ugyan alig néhány pillanatnyi időre. Mert növekvő dühével, ereje egyre gyorsabban emésztette fel a kardokat, míg odáig nem hatalmasodott, hogy már meg sem tudták érinteni. Hiábavalónak tűnt minden ellenállás. A hordó azonban teljesen elkerülte figyelmét, talán csak nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet, a szikrák már rossz érzéssel töltötték el és ahogy azok lángokká álltak, már hátrált volna. Egy lángoló darab azonban a testének csapódott, összeroskadt és vonaglott, ahogy egész testét beborították a lángok. A kiáltása hátborzongató volt, torz, de még sem a fájdalom sikolya volt, inkább a félelemé.

- Zaken! – Ordított Elurys utána. – Az eg…- De már nem tudni, mit akart mondani, mert ekkor fordultak be a lovasok az utcába és szinte minden hangot elnyomott a köveken koppanó paták erős hangja. Még Zaken előtt megállították lovaikat, így legalább az a veszély nem fenyegeti, hogy agyon tapossák. De már érezheti, hogy valami baj van. Kardjai cserben hagyják, noha messze nem önként, a mellkasába kellemetlen zsibbadás költözik, hiszen átkát a lelkébe vésték, így azt sanyargatja meg a kő hatalma. Ha akarna is kardot idézni, most semmi esélye rá, e mellett gyengeség is úrrá lesz rajta. Hűvös érintést érezhet a vállain, az előrekunkorodó áttetsző szőke tincsekről pedig már tudhatja Elurys az, aki segít neki teljesen egyenesen megállni. – Nehogy kimutasd előttük a gyengeséged, fáradt lehetsz, de csak csínján. – Suttogta, de őt nem látták az emberek.

- Derekasan helyt álltál! – Szól hozzá egy méregzöldruhás alak, majd int kezével és emberei az időközben kialudt tűz felé indulnak. A földön egy fekete kupac fekszik, kisebb, mind eddig valaha látszott, de még él. Felül, bőre, haja mind koromfeketék, csak szemei izzanak sárgán, viszont most nem különbözik kinézetre, alkatra, magasságra egy nyolc éves kislánytól. Hang azonban nem jön ki a torkán, pedig sikít, ahogy különös kövekkel ékesített bilincs kerül kezére, nyakára és bokáira. A katonák pedig visszafelé indulnak, s mikor elhaladnak Zaken mellet a kislány vet rá egy megvető pillantás, de még, mintha egy ígéret lenne: Fel foglak falni!
- Köszönjük a város nevében is a segítségedet vitéz ura! –Ájtatos szavak, egy kétszínű alaktól. – Van, amivel meghálálhatnánk fáradalmaidat?

- Itt a lehetőség, kérj lovat, ellátmány és, hogy engedjenek utadra. Csak okosan, hogy miért mész késő este. – Kotyog közbe a szellemlány, a felé terelgetve, hogy hagyja figyelmen kívül a démonocskát, akit bilincsbe verve visznek … valahová. Hiszen nekik is van dolguk

[Aden Von Zaken]

*A rohanás már a végéhez közeledett minden zsigere ezt súgta Zakennek, s a lány elesik de Zaken csak megy tovább hisz úgyis halott már s szellem is mi baja történhetne. Hátra se veti pillantását. Csak rohan ahogy a lába bírja, hallja a csendes sírást mit kardjai adnak ki magukból, rohadnak s bármíly hihetetlen ők Zakenből egy kis darabka, s hihetetlen de érzik a halált ahányszór csak felemészti őket a démon.
 Két kanyar s máris érzi az égető fájdalmat, mellkasa mintha összeszorúlna, kezével kap oda majd sűrű levegővétel kezdődik. Lovasok állnak vele szembe majd még a lány is neki beszél de mindhiába nem ért semmit a lovak elnyomják a hangokat. A lovasok megállnak s leugranak lovaikról. Zaken csak megemeli fejét nem szól a lányhoz, hosszú táv van mögötte lehet nem is tudna beszélni, s e égető fájdalom mit a kövek okoznak kegyetlen kínok közepedte próbál talpon maradni. Majd lép közelebb a lovagokhoz. A lovag odalép hozzá s háláját nyilvánítja. Kínálkozó lehetőségek sora csak a fájdalom ne lenne, keze még mindíg nem távolodott el mellkasáról.
-Nincs mit köszönni, de a hálával kapcsolatban... egy lovat ételt vizet s szabad utat ki a városból. Ebben  a sorrendben tökéletes lenne...
*Bármi bántó szándék nélkül mondta mind ezt bár szeme hunyorgott s a fájdalom éppen csak látszott arcán.
-De minél elöbb kéne ha nem haragszik meg nagyuram...
*A lány csak elment mellette s tanács nélkül se figyelt volna rá, hisz cseppet se érdekelte hogy hova vetik vagy egyszerűen megölik kínok között ő is okozott eleget hát vesszen is általa.

[N Fat Neut]

A férfi szemei vizslatóan összeszűkülnek, ahogy Zaken arcát fürkészi,de tekintete minduntalan egy kicsit mögé és a vállaira terelődnek. Talán ezért sem fordít most oly nagy hangsúlyt az elhangzott szavak tónusára, noha a sürgetés megragadt benne és fakón el is mosolyodik. Talán egy gyilkost fogott, bérgyilkost? Azok itt messze nincsenek biztonsága, a Fehér Sas, ők így nevezték el, száz évvel ez előtti látogatása óta, hiába, az a fránya kollektív emlékezet. Mintha csak a város falai döngicsélnék a régi idők ártalmait a lakóknak, akikben egyre buzgóbban él a városuk oltalmazásának érzése, s ezért egyre nagyobb árat is képesek megadni.

- Sietős az úrnak? – Szakállát kezdi el finoman húzogatni, végig citerázva ujjaival a szálakon. Hümmög is, megakad a szeme a mellkast szorító kézen, valami azt mondatja vele, hogy nem mindennapi férfihoz van szerencséje. Meg aztán a démon is igényt tarthatott rá, aztán elhessegeti a képeket, magának akarja a dicsőséget és emberei nem is igen fogják őt megtagadni. Egyszóval a Rózsa lovag is jobban jár, ha az igazi „hős”, aki megállította a démon pusztítását, minél hamarabb elhagyja a várost.

- Bizonyára, még ez átkozott démon is feltartotta. – Győzi meg magát végleg a lovag, elvetve a haramia gondolatát, immáron végleg. Hiszen nem a szegény negyedben vannak, igaz annak határa nincs messze, de ez a rész nem különbözik a többi fal mellettitől. Int is kezével, mire odasiet egyik apródja, mélyen meghajolva, várva ura parancsára. – Adjátok oda eme nem es úrnak az egyik legjobb lovat és hagyjatok rajta mindent, talán csak a Smaragd címert szedjétek le. – A katona arcán átvillant egy torz mosoly, tudta mire megy ki a játék és az egyik lovat azon nyomban közelebb is vezette, csupán a nyerget borító kristály zöld bársonyt vette le róla, melyre a rózsák címere volt hímezve. Hát persze, hogy a nemes lovag lovát hozta, annak meg is rándult az arca, de nem tehetett semmit. Mert már a házakból is előmerészkedtek egyesek, annak köszönhetően, hogy beállt egy viszonylagos csend.

- Szolgáljon jól. – Nem kötötte szeretet, vagy ragaszkodás a vasderes ménhez. Igazából nem is tetszet neki az állat, pedig az kitartó és erős, e mellet rejtett képességei is vannak, amiket egy tapasztalt és jó lovas ki tud aknázni. Ez pedig a tanulékonyság és mozgékonyság, ha látni lovat lépcsőn járni, ez a jószág is azzá válhat. Csak meg kell rá tanítani. Talán Zaken most szerezhet egy igazán hű társat magának, kardjain kívül. – Óh, ezt mutassa fel a kapuőröknek, ki fogják engedni. Még egyszer köszönet a segedelméért és jó utat. – Ezzel odaadta mellvértjéről leakasztott kitűzőt, csak egy rózsa, arany szalaggal átfonva, persze fémből kovácsolva. Végül a kantárt is átnyújtja a lovag.

- Hű ez meleg volt! – Sóhajt a szellemlány, s maga is elnézi, ahogy a rózsák összerendezik soraikat és eltűnnek a sarkon. – Egy pillanatig azt hittem észrevett, de csak egy közönséges ember. – Kacag Zaken háta mögött,majd elengedi annak vállát. – Jobban érzed magad? – Érdeklődik, hiszen illene jobban lennie, a lovagokkal ugyan is a kövek is eltűntek a közelből. Ugyan hatásuk csak lassan múlik el, de a szorongató érzés talán enyhült annyira, hogy akarattal akár figyelmen kívül is hagyható.
Elurys szó nélkül indult, illetve lebeget abba az irányba, amelyben a kapu és őrei találhatóak. Ahol kivételesen, minden bonyodalom nélkül át fog jutni Zaken.

//a következő, ha gondolod, mehet Alsó Földek-re //