- HATÁROS ORSZÁGOK, TARTOMÁNYOK - A király - Megyék és székek - Pénzügyigazgatás - Hiteleshelyek - Királyi székhely és főváros - Városok - Várak - Kolostorok - Falvak
Magyarország határai az Árpád-korhoz képest nem változtak, a határos országok azonban igen. Északon a Lengyel Királyság volt a szomszédos ország, 1370-ig a Piastok, 1370-1386 közt az Anjouk, 1386-tól a Jagellók uralma alatt. Halics-Volhínia uralkodóháza 1340-ben kihalt, néhány évtized múlva Halics és Volhínia nyugati része lengyel befolyás alá került. Nagy Lajos lengyel királysága idején ugyan egy évtizedig magyarok igazgatták Oroszország vajdája címmel, 1387-tol azonban végleg Lengyelország részévé vált Kisoroszország néven. A terület jelentőségét vesztette a magyar politika számára, I. Károly első házasságával, melyet a Halicsból származó Máriával kötött, lezárultak az évszázados orosz-magyar dinasztikus kapcsolatok.
^
Délkeletre az Aranyhorda területe következett, I. Károly alatt több tatár betörés érte Magyarországot. A század közepére az Aranyhorda a Dnyeszteren túlra vonult vissza, az uratlanul maradt "moldován föld" magyar fennhatóság alá került, máramarosi román vajdák: Drág, majd fia Szász igazgatták. Egy másik máramarosi vajda, Bogdán döntötte meg uralmukat 1359 körül és szervezte meg a Moldvai Fejedelemséget. A később magyar hűbéressé lett ország Haliccsal egyidőben hódolt meg Lengyelországnak, bár néha még elismerte a magyar fennhatóságot is.
A másik román állam, Havasalföld 1330 körül, Károly sikertelen hadjárata után szerveződött önálló fejedelemséggé. Területe a Szörényi bánságból (Olténia) és az Olton túli Munténiából állt. Vajdáik, ha meghódoltak a magyar királynak, a szörényi báni címet is viselték, Fogarasföld urai is voltak, 1394-tol a török és magyar hűbér közt ingadoztak. Mircea cel Batrin vajda (1386-1418) magyarbarát politikát folytatott, halála után Zsigmond király Szörény várát magyar igazgatás alá helyezte. A szörényi végvárak védelmét 1429-ben a Német Lovagrend vállalta magára, azonban a törököktől vereséget szenvedtek, 1435-ben újra királyi hadak szállták meg váraikat.
Az Al-Dunánál rövid szakaszon Bulgária volt a határos ország. A 14. század közepén Bulgária két részre szakadt, a Magyarországgal határos szakasz a vidini (bodonyi) bolgár cársághoz tartozott. A cárságot 1365-ben Nagy Lajos elfoglalta, 1369-ig bolgár báni címmel magyar helytartót kapott, aki más bánságokhoz hasonlóan magyarországi területek felett is rendelkezett. A nikápolyi csata (1396) után Vidint is elfoglalták a törökök.
A macsói bánság Magyarország szűkebb határain kívül esett, de a magyar királyok az ország részének tekintették. A területre Szerbia is igényt tartott, I. Károly több hadjáratot folytatott érte. A király 1320-ban szervezte meg a bánságot, mely 1479-ig fennállt. Váltakozóan több magyar megye is fennhatósága alá tartozott: Valkó, Bodrog, Szerém, Baranya, Bács, Tolna. Száván túli részei Belgrád kivételével 1389 után Szerbia kezére kerültek.
Az 1389-es rigómezei csata után török hűbéres Szerbiában 1403 körül a despota címet viselő Lazarevics István szövetségre lépett Zsigmond királlyal, tagja lett a Sárkányos-társaságnak, Magyarországon hatalmas adományokat kapott. Halála előtt 1426-ban Tatán szerződést kötött Zsigmonddal, eszerint örököse Szerbiában és a magyarországi birtokokon unokaöccse, Brankovics György lett, aki vállalta, hogy Belgrádot (Nándorfehérvárt) és Galambócot átadja a magyaroknak. Galambóc kapitánya a várat a törököknek adta át, visszafoglalása 1428-ban nem sikerült. Szörény és Galambóc közt ekkor lett Magyarország az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédja.
Bosznia a 14. században önállósodott, uralkodói rövidebb megszakításokkal a török hódításig elismerték a magyar hűbért. A 14. században jórészt a Kotromanics-dinasztia tagjai uralkodtak, elsőként Nagy Lajos apósa, II. István. Ez volt az utolsó magyar dinasztikus kapcsolat délszláv uralkodóházzal, a török előrenyomulással ezek véget értek. 1377-ben Tvartko magyar engedéllyel Bosznia és Szerbia királyává koronáztatta magát. Zsigmond alatt Bosznia ingadozó hűbéresnek bizonyult, ezért 1404-ben az egykori ozorai bánság egy részét Szrebernikkel együtt, 1434-ben pedig Jajcát szállta meg magyar őrség.
Dalmácia nem volt egységes ország, a tengerparti, önkormányzattal rendelkező, különböző politikát folytató városköztársaságokat jelentette. I. Károly tudomásul vette, hogy a városok meghódoltak Velencének, csak Zengg maradt magyar fennhatóság alatt. 1358-tól 1412-ig tartott a magyar uralom Dalmácia területén. 1420-ban Spalato és Trau is meghódoltak Velencének, ezután a magyar királyok joga Dalmácia felett névleges volt, csupán Raguza maradt magyar fennhatóság alatt.
Horvátország az előbbi országokkal ellentétben szorosan kapcsolódott Magyarországhoz. A dinasztikus országmegosztás elvének megfelelően kormányzatát 1353-1356 közt Szlavóniával közösen István herceg, majd kiskorú fia látta el. Ezután Dalmáciát és Horvátországot 1476-ig Szlavóniától elválasztva igazgatták, mindkettő élén bánok álltak. Az ország zsupánságokra volt osztva, melyek nem úgy működtek, mint a magyar megyék.
Horvátország és Szlavónia Krajnával, Szlavónia és Magyarország Stájerországgal, Magyarország Stájerországgal és Ausztriával - annak Alsó-Ausztria nevű részével - volt határos. Cilli grófsága Zsigmond uralmának legvégén két évtizedre önállóvá vált, így Szlavónia határos lett vele. Krajnában, Stájerországban, Ausztriában a Habsburg-dinasztia uralkodott. A Morva folyótól északra a cseh királyok uralma alatt álló Morvaország kezdődött, a Trencsén vármegye egy részével határos Szilézia is a cseh korona fennhatósága alá tartozott.
Magyarország 1370-1382 között perszonálunióban állt Lengyelországgal. A két országot teljesen külön kormányozták. Indokolatlan a "három tenger mosta" birodalomról beszélni, mert a lengyelek ugyan igényt tartottak Pomerániára, a valóságban azonban Lengyelországnak ekkor nem volt tengerpartja. A Nagy Lajos idején magyar hűbéres Moldvának voltak Fekete-tengeri kikötői, de ezekre a magyar királynak semmilyen befolyása nem volt. Havasalföld nem rendelkezett tengerparttal, Dobrudzsa pedig bolgár terület. Nagy Lajos csak a dalmát adriai kikötőket mondhatta magáénak.
^
Az Anjouk a 14. század közepén rövid időre felújították a dinasztikus országmegosztást. I. Károly alatt fiai hercegi címet kaptak, Lajos Erdélyét, István Szlavóniáét, önállóan egyikük sem kormányzott. Saját udvara 1349-ben lett Istvánnak, mint Szepes és Sáros, majd Erdély hercegének. 1351-tol Horvátország és Dalmácia, 1353-tól Szlavónia hercege lett. Egy év múlva bekövetkezett halálakor kiskorú fia, János viselte e címet. 1356-ban megszüntették e különkormányzatot, ezzel egyszer s mindenkorra véget ért a dinasztikus különkormányzat Magyarországon.
Szlavónia külön országnak számított, de a szlavón királyi címet, akárcsak korábban, most sem használták az uralkodók. Erdélyt nem nevezték országnak, hanem "erdélyi résznek". Az élén álló vajdák viselték a szolnoki ispáni tisztet, a 14. században Arad megyéét is. A macsói bánok a vajdához és szlavón bánokhoz hasonló hatalommal rendelkeztek. Területükön az ispánokat maguk nevezték ki, önálló törvényszékük volt. A báni és a vajdai tisztséget a 15. században gyakran töltötte be egyszerre több személy. A vajdák többnyire nem erdélyi családból származtak.
Nagy Lajost, ha hosszabb ideig volt távol az országtól, helytartóként anyja helyettesítette, Zsigmondot vikáriusok. A király melletti legfőbb döntéshozói testület a királyi tanács volt: főpapok, bárók és néhány udvari ember gyülekezete. A Károly uralkodásának első felében többször és Nagy Lajos alatt kétszer összehívott országgyűléseken képviseltette magát a köznemesség is, a döntő szó azonban a főpapoké és báróké maradt. Először 1385-ben, a Kis Károlyt megválasztó országgyűlésen képviselte a megyéket 4-4 küldött. Törvényt később is alkottak országgyűlés nélkül a királyi tanács véleménye alapján.
A helyi igazgatást e korszakban az ország nagyobbik részén a megyék végezték. Ekkor szerveződtek megyévé a frissen betelepített területek, mint pl. Liptó, Turóc, Máramaros. Élükön az ispánok álltak, kik általában több megye ispánjai voltak. Helyetteseiket, az alispánokat, maguk választották familiárisaik közül. A megye egyetlen rendszeresen muködő fóruma a kéthetenként meghatározott napon és helyen összeülő törvényszék, latinból kölcsönzött szóval sedria volt. Ezeken általában csak az alispánok vettek részt, kiknek a nemesség által választott szolgabírák segédkeztek.
^
A 14. században egyre több megyében alkalmaztak jegyzőket. Ekkor bukkantak fel a járások - számuk általában megegyezett a szolgabírók számával - adószedési egységek voltak és nem önkormányzatok. A Zsigmond-kortól fokozatosan nőtt a vármegyék szerepe az ország igazgatásában, ettől kezdve beszélhetünk némi megyei önkormányzatról. A szlavóniai megyék a magyarországihoz hasonlóan működtek, kivétel az ún. alsó-szlavóniai 3 megye (Szana, Orbász és Dubica), ezek zsupánságok voltak.
Az ország egyes területein nem vármegyék, hanem székek szerveződtek. A kunok székei nemzetségi alapon jöttek létre. Eredetileg mind a hat kun széknek megvolt a maga nemzetsége, az önálló jász szék léte e korszakban bizonytalan. A székelyeknek eredetileg 7 székük volt. Az 1324-es szász felkelés leverése után teljesen átalakították Szászföld igazgatását. Ekkor létesítették a szász székeket, ezek azonban nem terjedtek ki a szászok által lakott összes erdélyi területre. A Székelyföld nem tartozott közvetlenül az erdélyi vajda alá, igazgatását a székely ispán látta el. A székely ispánok nem székelyek voltak, 1402-ig ok igazgatták a "két szék" nevű szász székeket is.
A román kerületek vagy ispánságok megmaradtak a vármegye keretein belül, általában egy vár körüli kenézségek összességét jelentették. A Szepességben 3 igazgatási forma élt egymás mellett: a vármegye, a szepesi szászok közössége és a tízlándzsás szék. 1412-ben Zsigmond Lubló várát, Lubló és Podolin mezővárosokat és további 14 szepesi "szabad falut" zálogba adott II. Ulászló lengyel királynak. A Szepességnek e része csak 1772-ben került vissza Magyarországhoz. A helységek önkormányzata megmaradt, közjogi állásuk sem változott: a magyar korona részének tekintették őket.
Az ország bevételei egyben a király bevételei is voltak. A kincstár vagy kamara ügyeit az uralkodók magánbirtokuk ügyeiként kezelték. A pénzügyek igazgatását a tárnokmestertől, majd a kincstartótól függő helyi kamarák végezték, élükön kamaraispánokkal, akik szerződésben rögzített összeg fejében bérelték azokat. A kamarák speciális tevékenységet folytattak, a sókamaráknak pl. semmi közük nem volt a színesércekkel foglalkozó bányakamarákhoz. I. Károly pénzügyi reformjai során 10 pénzverőkamarát állított fel, az egyes kamaráknak több verdéjük is volt.
^
A közhitelű írásbeliség helyi szervei a hiteleshelyek voltak, melyek felsőbb bírói parancsra elvégzett vizsgálatokról jelentéseket, magánosok megkeresésére ún. bevallásokat állítottak ki. Az 1351-es törvények eltiltották a kisebb konventeket a birtokelidegenítési oklevelek kiállításától. Két évvel később az összes hiteleshely pecsétjét felülvizsgálták, tevékenységüket csak azok folytathatták, amelyek a pecsétjüket visszakapták. Ezután a középkor során alig változott a hiteleshelyi tevékenységgel foglalkozó káptalanok és konventek köre.
^
A 14. század elejétől az ország fővárosának Budát tekintették. A királyi udvar a központi bíróságokkal együtt 1323-tól 1405-08-ig Visegrádon székelt, csak 1346-55 közt költözött Budára. Visegrád azonban nem volt sohasem főváros, csak székhely (rezidencia); a székhely és a főváros Európa más országaiban sem esett pontosan egybe. Az állandó rezidencia és a főváros különállása volt az utolsó átmeneti szakasz abban a több évszázados fejlődésben, mely az udvarházról udvarházra vándorló udvar és a székesfőváros, azaz a székhely és főváros megszületése között eltelt.
^
Zsigmond korában épült meg a királyi vár és az új palota a mai palotaegyüttes helyén. Zsigmond élete utolsó éveiben a Német-Római Birodalom határán fekvő Pozsonyba akarta áttenni székhelyét, ekkor építtette át az ott álló várat.
1301-ben, az Árpád-ház kihalása idején olyan városok álltak Magyarországon, melyek egy részét a tatárjárás után fallal vették körül. Európa nyugati felében az erődített városok már jóval korábban létrejöttek, mintegy száz évvel megelőzve a hazai viszonyokat.
^
A mezőgazdasági árutermelés fejlődése, az új területek művelésbe vonása lehetővé tette, hogy a falvakban a korábbiaknál nagyobb mennyiségű élelmiszert állítsanak elő. Ez a viszonylagos árubőség demográfiai növekedést idézett elő, melynek egyenes következményeként egyre többen vettek vándorbotot kezükbe, és az egyre erősödő városokban kerestek lakhelyet, megélhetést. Ezeken a városiasodó településeken a kialakuló kézműiparban is egyre nagyobb mennyiségű többletterméket állítottak elő.
A megélénkülő árucsere miatt mindinkább szűknek bizonyultak a korabeli egyházi intézmények és a várak mellett létrejött piacok, amelyek ekkorra már túlnőtték a helyi kereteket. A kereskedelem vérkeringéséből nagyobb hányadot követelt a távolsági kereskedelem.
A 13. század elején a fehérvári latinok Szent István királytól származtatták a városi jogaikat rögzítő kiváltságlevelet, melyet röviden fehérvári szabadságnak nevezünk. Éppen ez alapján szerezte meg kiváltságait 1238-ban Nagyszombat, 1248-ban Nyitra, 1271-ben Győr és Szatmár, 1277-ben Sopron, 1279-ben Vasvár. A fehérvári jog elérése még a 14. században is városaink vágyálmai közé tartozott. E jog leglényegesebb eleme a vámmentesség volt. Fontos privilégiumnak számított az országos vásártartási jog. Ez Fehérvár mellett csak kevés városnak adatott meg: pl. 1287-tol Buda, 1344-tol Sopron és Pozsony, 1347-tol Kassa, 1353-tól az erdélyi Beszterce kapta meg.
Az új főváros, Buda szerepe egyre jelentősebbé vált. Amíg a 13. század végéig az ország kereskedelmi útvonalainak ütőereit Fehérvár ellenőrizte, addig ez a csomópont a tatárjárást követő időszakban egyre inkább Budára tevődött át. A 13. század végétől mind gyakrabban említik példaként Buda városi kiváltságait, de mintaként szolgált Korpona, vagy a bányászvárosok számára Selmecbánya és Teschen is. A 14. század közepe táján kezdték meg csupán a városi privilégiumok egységes jogi keretek közé illesztését.
Az 1241-1242-es tatárjárás következményeként fallal körülvett városok jó része korábban is nagykiterjedésű városnak számított. Fehérvár például már az Árpád-kor végén is jelentős nagyságú volt, a 15. század végére pedig már kb. 1780 hektárnyi területet foglalt magában. Ezt a hatalmas lakóhelyet nem lehetett és nem is volt értelme teljes egészében körülkeríteni, éppen ezért a városfalak építésekor összefüggő, összetartozó városrészeket, utcákat vágtak szét.
A körülkerített belvárost 1259-70 között említették először. Területe a város egészéhez képest viszonylag kicsiny, mindössze 20,8 hektár, a 15. század végi Fehérvár területének kb. egykilenced része volt. Ettől az időszaktól említik okleveleink a mesterségesen kialakított külvárosokat: a későbbi Budai külvárost 1331-ben suburbiumként, 1406-ban civitas exteriorként, az Újvárost 1327-ben Szigetként, az Ingoványt 1372-ben Inguanként, az Újfalut 1298-ban Nova Villa néven.
A fehérvárihoz hasonló jelenség figyelhető meg Esztergom - Királyi város, Győr, Körmöcbánya, a budai Víziváros, Pécs és Pozsony esetében is. Jellegzetesen városi problémának számított, hogy a lakók nem fértek el a fallal övezett területen belül, és kirajzottak onnan. A megoldás az volt, hogy vagy kibővítették a város területét egy újabb városfal-szakasszal, mint jóval később Rusztnál, vagy a falakon kívül eső, kiterjedt külvárosokat hoztak létre, mint Nándorfehérvár vagy Brassó esetében.
Ezeket a sejtszerűen továbbnövekvő városrészeket a későbbiekben beolvasztotta a városmag, esetleg külvárosként kaptak a belvároséhoz hasonló erődítésfalat (Győr, Nagyszeben, Pécs, Sopron). Pozsony legkésőbb 1311-ben kapott városfalat, és a 14. században erődítették meg Nagyszombat, Bártfa, Eperjes, Kőszeg, Trencsén, Kismarton és Szakolca városát is. A városok jó része egy korábbi vár mellett épült fel, piacuk is mindig e vár birtokosának felügyelete alatt állott.
Ezek a királyi, királynéi, érseki, püspöki, grófi birtokban lévő várak azonban nem csupán a környező magaslatokon emelkedhettek (Brassó, Eger, Esztergom, Selmecbánya, Szalónak, Trencsén, Veszprém, Visegrád, Zólyom), hanem a városfallal egyazon egységbe vonva, néha már korábban kiépítve (Pécs - püspökvár), néha árokkal is elválasztva (Fehérvár - újabb királyi vár, Késmárk, Kolozsvár, Kismarton).
A 15. század közepéig szinte semmilyen minőségi változás nem történt a városok 13. század végén - 14. század elején kiépített erődítésein. Megőrizték formájukat a viszonylag magas városfalak, melyeket kör, patkó, félkör, négyzetes vagy téglalap alaprajzú tornyokkal tagoltak. A kevésbé védett helyen épült városokat széles árokkal vették körül, melyeken felvonható fahidak íveltek a város rendszerint két vagy három kapujához. Ezeket a kapukat természetesen külön kaputoronnyal védték.
Hasonló védműveik voltak a korabeli váraknak is, melyek még ebben az időszakban is nagyobb számban épültek magaslatokra, mint sík területre. Az ágyú elterjedése, általános használata várostromok során majd csak a 15. század végére - 16. század elejére tehető; így korszakunk várépítésére, a városfalak kialakítására nem gyakorolhatott még hatást.
Az erődítésfalak így még vékonyabbak voltak és magasságuk is az egekbe tört, hiszen a létrákon feltörekvő ostromlóktól féltek és nem a falakat leromboló ágyútűztől. A falakat bizonyos távolságra tagoló tornyokról íjászok lőtték az erődítést elfoglalni igyekvő támadókat.
A városokon belül több esetben külön kerítés övezte a plébániatemplomot (Bártfa, Besztercebánya, Brassó, Eperjes, Földvár, Lőcse, Nagyszeben, Szepesszombat, Zólyom), vagy akár a királyi bazilikát és az ehhez tartozó épületegyüttest (Székesfehérvár). Sok esetben a templom vagy székesegyház a városon belüli vár (Óvár) területén állott (Eger, Kolozsvár, Esztergom, Körmöcbánya, Pécs, Segesvár, Selmecbánya).
Telepített városainkra jellemző a szabályos, derékszögű rendszerben kiépített utcahálózat és a központi elhelyezésű, négyzetes, vagy téglalap alaprajzú piactér. Ilyen piactere volt Besztercének, Korponának, Kolozsvárnak és Lőcsének már a 13. században, de ilyen piacteret alakítottak ki a később kiépített Győr és Pécs esetében is.
Hatalmas méretű, több mint tízezer négyzetméter alapterületű szabálytalan négyszög alaprajzú piactér köré építették a 36 család által alapított Körmöcbánya házait és városfalait. Az 1328-ban városi kiváltságokat kapott településen csak 1426-ban építették ki a városfalakat. Az arany bányászata folytán kivételes gazdagságú városok kohókat is építettek és a borkimérés is növelte a polgárok vagyonát.
A piactér helye a kiszélesedő út volt, főként a spontán fejlődés során kiépült városokban, melyek a forgalmas kereskedelmi útvonalak mentén jöttek létre, (Gölnicbánya, Besztercebánya, Eperjes, Kassa, az 1407-ben oppidumi rangot kapott Pásztó, Szászsebes, Szepesszombat, Zólyom).
A 14. század második felében újabb fellendülés tapasztalható: kialakultak és állandósultak a városok kereskedelmi kapcsolatai. Stabilizálódott jogi helyzetük, fejlődésükben még meghatározóbbá vált az, hogy mennyire tudtak részesedni a távolsági kereskedelemből. Újabb bányákat nyitottak, ami újabb bányavárosok alapítását ösztönözte (Aranyosbánya, Nagybánya, Felsőbánya, Szomolnok, Körmöcbánya, Telkibánya, Zólyomlipcse, Rózsahegy).
A 14. század közepére húszegynéhány település ért el valóságos városi rangot. Köztük a kezdeti rivalizálást követően az Anjou-kor idején már együttműködés is tapasztalható, elsősorban a peres ügyek vitelében (szepesi szász jog, hét szász szék fellebbviteli fóruma). A 14. század második felétől a budai jog lesz meghatározó. A bányavárosok számára Selmecbánya jogszabályai váltak mintává, de 1370 körül sokan követték Korpona jogállását is. 1383-tól a tárnokmesteri bíróság munkájában polgári ülnököket is alkalmaztak.
Ebben a korban is jelentős számban folytatott a városi lakosság mezőgazdasági munkát, ám a 15. században már egyre többen foglalatoskodnak iparűzéssel. Ez azonban a 15. század elején még csupán a lakosság tevékenységének kb. egyharmadát tette ki. A városok mezőgazdasági termelésében jelentős szerepet játszott a gabonatermesztés, a szőlőművelés-bortermelés (Sopron, Pozsony, Fehérvár, Buda, Kassa).
Utcára néző pincelejárók, gazdasági udvarok, azaz falusias jellegű épületek határozták meg a városképet, mely csak a 15. században mutatott zártabb, városiasabb beépítési formát. Továbbra is alapvetőek maradtak a vásártartásra, a körzeti vagy távolsági kereskedelemre vonatkozó kiváltságok. Egyre jelentősebbé vált a külkereskedelem, az ehhez kiépített fontos vízi és szárazföldi utak, és az ezáltal megnövekedett tekintélyű és szerepű városok.
A 14-15. század fordulóján, majd a 15. században új városkép alakult ki településeinken. Kőszobrászati alkotások, díszes ablakok, ajtók, erkélyek jelentek meg a házak homlokzatain (Buda, Sopron, Fehérvár). Egyre díszesebbek a plébániatemplomok, melyek jelképes bizonyítékai a városi polgárság gazdagságának.
A 15. századra városaink egy része már elérhette a nyugat-európai színvonalat. Jogi stabilizációt jelentett számukra az 1405-ben kiadott városi dekrétum. Ám visszaesésről tanúskodva több város jutott zálog vagy adomány útján birtokosaik kezére (Sárvár, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Kőszeg). Fontos eredmény viszont, hogy az 1405-ben kiadott dekrétum jelentős módon elősegítette mezővárosaink fejlődését.
A várak önállóan, a városok mellett, vagy a városok szerves részeként jöttek létre. A 14. század elejét valamennyi vártípusunk magas, tornyokkal tagolt falakkal érte meg, s az ekkor épített erősségeket is hasonló módon emelték. A városokban, illetve a városok védelmére, felügyeletére hivatott várak a fontosabb kereskedelmi útvonalak mellett, azok kereszteződésének közelében álltak. A várak nagy része birtokközpontként, illetve a határok védővonalának részeként épült fel. A korábbi várakból a 14. századig megmaradt a kaputorony, melyet sok helyütt még a 15. században is megtalálhatunk. Alapterületük 10-12 x 10-12 m-es volt, néhány helyiségüket fűthették. Visegrád fellegvárának magja éppen ilyen kaputoronyból és hozzá épült palotaszárnyakból áll. A 14. században az erődítésfalak mentén több új épületet, lakószárnyakat építettek, több elővárral és udvarral gazdagítva a korábbi várat (Trencsén). Jellemző, hogy a várfalakat újabb falakkal erősítették, falszorosokat (Zwinger) létrehozva.
^
Nagy Lajos király nevéhez kötődik a négy saroktornyos, szabályos négyszög alaprajzú diósgyőri vár és palota építése. Erre az időszakra esnek a király budai és visegrádi építkezései, bővítései is, melyek erős itáliai hatásról tanúskodnak. Már Zsigmond király korában építik a saroktornyok nélküli véglesi várat, mely azonban szintén négyzetes alaprajzú. Szabályos alaprajzú a gesztesi vár is, központjában négyzetes alaprajzú udvarral. A központi udvar körül elhelyezkedő lakóépületeket (palotaszárnyakat) azonban már a szintén négyzetes alaprajzú fehérvári újabb királyi várban is megtaláljuk, melyet a 13. század végén IV. Béla király építtetett. Ilyen négyszög alaprajzú udvar köré épült palotaszárnyakat fogtak körbe hasonló alaprajzú városfalak Kismarton, Kőszeg esetében is.
A szerzetesrendek az államalapítás korától kezdve építkeztek, tevékenykedtek Magyarországon. Az elsőként megjelenő bencések, majd később a ciszterciek és premontreiek egyre több kolostort alapítottak. Magas színvonalú építkezéseik, a régi templomok, kolostorok átépítése, bővítése mértékadóvá tette tevékenységüket a korabeli építészetben. A 13. század végi nagy városfejlődésben azonban már a koldulórendi építkezések játszottak jelentősebb szerepet: elsősorban a ferencesek és a domonkosok kolostorai jelentek meg az egyre markánsabb városi jegyeket mutató településeken. Kívülük a karthauziak, az ágostonosrendi remeték, a pálosok és a karmeliták emeltek számos kolostort.
^
A domonkos rendi szerzetesek és apácák a már korábban is virágzó városokban (Esztergom, Pécs, Csázma, Székesfehérvár, Vasvár), illetve a tatárjárást követő időszakban fejlődő városokban (Buda, Pest, Margitsziget, Sárospatak, Nagyolaszi, Nagyszombat, Kassa, Selmecbánya, Nagyszeben, Segesvár) találtak otthonra az 1303-ban kelt összeírás szerint.
Nem sokkal a domonkosok után a ferencesek is megkezdték itteni működésüket. 1316-ban már 43 házuk volt Magyarországon és Szlavóniában, míg a domonkosok 1303-ban még csak 35-tel rendelkeztek. Az első ferences rendházak Besztercén, Budán, Esztergomban, Székesfehérvárott, Szombathelyen, Győrött, Nagyszebenben, Pesten, Nagyszombatban, Szegeden, Sárospatakon épültek. Viszonylag kisebb jelentőséguek hazánkban az ágostonrendi remeték, akiknek a középkor végéig összesen 22 kolostoruk volt: a legjelentősebbek közülük Esztergomban, Székesfehérvárott, Gyulafehérvárott és Pécsett találhatók.
A koldulórendek mellett a 14. századra jelentősen megnőtt a remeterendek száma. Viszonylag kevesebb számban képviseltették magukat a karthauziak (a Szepességben és a Bakonyban), ám az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálos remeték rendje jóval népszerűbbnek bizonyult. A remeték valószínűleg Özséb és társai nevében még IV. Orbán pápától (1261-1264) kérték az engedélyt, hogy a Szent Ágoston regulái szerinti életre térhessenek át. A 13. század végéig renddé formálódó pálos remeték 1301-ben alapították meg Budaszentlorincen monostorukat, mely a rend központja lett. 1327-ben már mintegy 30 pálos kolostort tartottak számon és a középkor végéig számuk meghaladta a nyolcvanat. Jellemző, hogy a pálos kolostorok többnyire várak közelében épültek, és monostoraikat hiába keressük az Alföld területén.
A szerzetesrendek életében meghatározó szerepet játszottak a földesurak, akik kegyúri tevékenységükkel, temetkezőhelyeik kiválasztásával a 14-15. században, a ferencesek mellett, elsősorban a pálosokat tisztelték meg. A pálosok jobbára a településektől távolabb, erdős, hegyes területen építették fel kolostoraikat, ám több városban vagy azok közelében is megjelentek (Szalónak, Huszt, Bereg). Ezzel ellentétben a ferencesek tipikus városi rendnek számítottak annak ellenére, hogy falvakban is letelepedtek. Kolostoraik száma a 15. század közepére ugyancsak elérte a nyolcvanat. A nagyobb városok közül a ferencesek Bártfán, Budán, Pesten, Debrecenben, Egerben, Esztergom királyi városban, Gyöngyösön, Győrött, Kassán, Eperjesen, Kolozsvárott, Nagyszebenben, Nagyszombatban, Nagyváradon, Pécsett, Pozsonyban, Sopronban és Székesfehérvárott építettek kolostort. A domonkos szerzeteseket és apácákat többek között Beszterce, Brassó, Buda, Pest, Debrecen, Győr, Gyulafehérvár, Kassa, Kolozsvár, Nagyszeben, Pécs, Segesvár és Székesfehérvár fogadta falai közé.
Klarissza kolostor épült Brassó, Nagyszeben, Nagyszombat, Pozsony, Segesvár és Óbuda városában. Karmelita kolostor található Buda külvárosában, Eperjesen, Privigyén és Pécsett. A koldulórendek rendházaikat a város szélén, többnyire a városfalak közelében építették fel, ritkán belső utcák mentén és várkapuk közelében. Legtöbbször ugyanis már csupán a külvárosok területén találtak építkezésre alkalmas telket, melynek szokásaik szerint legalább egynegyed hektár méretűnek kellett lennie. A kolostorok legfontosabb épülete a templom volt. A koldulórendi templomokra jellemző a viszonylag hosszú és keskeny hajó, melyet keleten a diadalív és a lettner választott el a szentélytől. A 13. századig a szintén nyújtott alaprajzi formát mutató szentélyeket egyenes záródással építették. A 14. századtól már többnyire a nyolcszög három oldalával záródó, támpilléres, gótikus szentélyeket alkalmazták. Ezekre a támpillérekre azért volt szükség, mert a templomok boltozatainak súlyát nem bírták volna el a falak. A gótika jegyében épült templomok faragott bordái csodálatos hálóboltozatokat alkottak. A templomok hatalmas korácsos (mérműves), festett üvegablakai eresztették be az isteni világosságot.
A koldulórendi templomok tornya a hajótól keletre eső szentély északi oldalához épült, többnyire a hajó közelében, vagy a szentélyzáródás indítása előtt. Előfordult némely 13. században készült kolostor esetében, hogy a torony a nyugati homlokzat elé került. Ebben az időszakban a templom hajójába vagy szentélyébe, illetve a kolostor kerengőjébe, udvarára temetkeztek; a sírokat faragott kőlappal fedték le. A kolostorok többnyire a templom déli oldalán emelkedtek, ismert azonban olyan megoldás is, hogy a kolostor az északi oldalon található (Zalaszentgrót, Óbuda, Szécsény, Szeged). A kolostor együttes középpontjában elhelyezkedő kerengőfolyosóról rendszerint bejárat nyílt a templomhajóba. A kerengőfolyosó négyszög alakú udvart vett körül. Az udvaron kút állt, mely sok esetben a kolostor dísze. A kerengőből nyíltak a szerzetesi közösségi élet fontos épületrészei: a templom szentélye mellett a sekrestye, ennek közelében a káptalanterem. Itt kapott helyet a konyha, a fűtőkamra, a refektórium (étkezőterem), a tálaló, a dormitórium (hálóterem). Sok helyütt volt kórház, vendégház, esetleg külön kápolna is. A kolostorokhoz gazdasági udvar tartozott és ehhez gazdasági épületek kapcsolódtak. Általában az egész épületegyüttes zárt rendszerben készült, a szabadon maradó részeket kerítéssel határolták el a külvilágtól.
A 14-15. században az ország településeinek túlnyomó része falu. A városok és a falvak között helyezkedtek el jogi és városképi értelemben a mezővárosok (oppidum), melyek ugyan falusias jellegű települések voltak, ám jóval nagyobb az alapterületük. A falvak lakóik foglalkozása, hovatartozása szerint nagy változatosságot mutatnak. Voltak kisnemesi falvak (pl. Sarvaly) és jobbágyfalvak (mint Szentmihály, Csút). A 14. század végére a települések több mint fele rendelkezett már templommal. Ezek a falusi templomok mindig a település központi részén, vagy egy kiemelkedő helyen épültek. Szabálytalan kör-, illetve ovális alakú kerítésükön belül helyezkedett el a cinterem (a temető), melyben több generáció nyert végső nyugodalmat. A 13. században ezekben a viszonylag kicsiny, jobbra 18-20 házat számláló falvakban még egyhajós, félköríves vagy patkó alakú szentélyzáródású templomokat emeltek. Már a 13. század végén - 14. század elején ezeket négyzetes záródású szentélyes templomokká alakították. Később gótikus szentélyzáródást, boltozott tereket, támpilléreket, gótikus részleteket kaptak.
A falvak elrendezésük szerint két nagy csoportra oszthatók: szabályos (azaz utcás-soros), illetve szabálytalan típusokra. A házakhoz telkek tartoztak, melyeken az egyhelyiséges veremházakat először két, majd többnyire három vagy több osztatú, némely esetben kőből épült ház váltott fel.
Jellemző volt e falvakban a mezőgazdasági tevékenységen kívül a kézművesség, elsősorban a kovács, szabó, varga mesterség és a fazekasság. A falusi házak régészeti feltárása során a konyhahulladékban több mint fele részben vadállatok csontmaradványait találták, ami arra utal, hogy az állatok háziasítása még korántsem volt olyan fejlett, mint az a későbbiek során kialakult.